A következő címkéjű bejegyzések mutatása: OUAT. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: OUAT. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. április 23., csütörtök

Mi lenne ha


Mi lenne, ha azt mondanám, hogy Killian Jones nem mindig volt egy egetrengető nagy pöcs? Mi lenne, ha rájönnének az emberek Storybrookeban, hogy igazából egy érző szívű és igazán lehengerlő férfi? Mi lenne, ha Hook kapitány nem egy hirhedt gonosz lenne?

-Hook! - fogtam meg a karját, mire hátra sem fordulva megtorpant. -Sajnálom. 
-Értek én mindent, kedvesem. - Hangja szomorúan csengett. 
-Nem akartam, csak kicsúszott... - suttogtam.
-Nem kell mentegetőznöd. A mocskos kalóz vagyok, épp ahogy az imént mondtad. 
-Sajnálom Killian, csak úgy felidegesítettél! - dobbantottam a lábammal, akár egy hisztis kisgyerek. Nem szerettem volna vitatkozni vele, mégis mindig képes volt kihozni a sodromból. 
-Tudod, kalóznak lenni nem olyan rossz dolog. Világot láttam, embereket ismertem meg. Olyan helyekre eljutottam, amiről mások álmodni sem mertek soha. Kincseket gyűjtöttem, aztán vertem el nőkre és italra. Az egész életem maga a szabadság. 
Csak hallgattam, ahogy áradozik a "hivatásáról" és mosolyra húzódott a szám. 
-El tudnád képzelni, hogy egy egyszerű pék legyek? Vagy esetleg autószerelő? Egy irodista? Valaki, aki időre ébred és fekszik, csak azért, hogy egy kevéske pénzt kapjon a munkájáért, amiből alig futja ételre? Akinek van egy főnöke és parancsba adja mit tegyen? Egy kicsinyke kertes ház, virágokkal, zajon fűnyíróval és kutyával. Esetleg pár macskával. Borsót ültetnék, gyerekeket nevelnék...
-Értem mit akarsz mondani. - vágtam közbe. 
-Mi lenne, ha teljesen átlagos lennék? 

2019. április 6., szombat

Csak beléd botlottam



Lihegve léptem be a cukrászdába. Arcom kipirult a hidegtől, a hópelyhek vadul kavarogtak az ajtó túloldalán. Otthon is maradhattam volna egy bögre forró csokoládéval, valami cukormázas romantikus film kíséretében, de ez még nekem is túlzás lenne. Ezért választottam inkább a cukrászda nyugalmát, ahol egyetlen társaságom a noteszem.
Kifizettem a puncs szelet árát és letelepedtem az eldugott, sarokban álló asztalhoz. Csak ledobtam a kabátomat és a sálamat a szék támlájára. Egy harapás, három mondat, az idő kegyetlenül lassan telik. Fél óra múlva nagyot sóhajtva kibámulok az ablakon a hóesésbe. Mellettem vidáman csevegnek valami új filmről, amit a moziban láttak. Újra a kezembe veszem a tollamat és írni kezdek mindenféle butaságokat tündérekről, vámpírokról és nem létező lényekről. Pontosabban a mások számára láthatatlan lényekről. Szomorúan lebámulok az apró, kék betűkre.
Bumm. Ijedten pillantok fel, valaki elesett mellettem.

Egy férfi ül a földön, lába köré csavarodva a sálam. Jaj, ne! Gyönyörű kezdés, mondhatom. Nevetve feltápászkodik és leül az asztalomhoz.
-Ne haragudj!- mondom sebesen, égővörösre pirulva.
-Semmi baj, figyelmetlen voltam. De ha már így alakult, esetleg maradhatok? Nincs társaságom.
-Csak nyugodtan. 


Folytatni szeretném az írást, hogy minél kevesebbet kelljen a ragyogó, szemekbe néznem. De nem hagy sokáig elmerülni a történetemben, kérdezgetni kezd. Az ujjai között forgatja a piros tollamat. Hamarosan könnyed csevegés alakult ki közöttünk, amin még magam is meglepődtem, mert eléggé zárkózott ember hírében állok.
Egy órával később nagy sóhajtással feláll és elbúcsúzik tőlem. Ahogy kilép, visszaereszkedik rám a magány. Írni kezdenék, folytatni a történetet. Amikor belepillantok a noteszembe meglátom a szép, piros betűket, mellette a tollal, amivel egész idő alatt játszott. A papíron valósággal kiugranak a betűi:
Találkozzunk, holnap este a Nagyinál. Robin H.

2019. április 5., péntek

Bárcsak ismernélek

Azt hiszem, a legélettelibb közöttünk az a liliomokból font koszorú volt, amit a bátyám a csomagtartóba tett. Összehúztam magamon a fekete szövetkabátomat, miközben a szél az arcomba fújta a hajam. Majdnem hátraugrottam a csomagtartó ajtajának éles csattanására. A testvérem még csak rám sem nézett, valószínűleg nem szerette volna látni a szememben ülő könnyes ürességet. Láttam az apró mozdulatain, ahogy állig felhúzta a dzsekije cipzárját, ahogy megforgatta a kezében a kocsi kulcsot, hogy legszívesebben a vállaimnál fogva megrázna, hogy ébredjek már fel, ez nem mehet így tovább. Nem anyu miatt bámult olyan mereven maga elé, még csak nem is a hideg miatt. Elege volt belőlem. Abból, hogy idestova huszonhét éve minden vasárnap az ebéd utáni süteményt kértem hangtalan ajkaimmal, hogy minden karácsonykor lesütött szemekkel nyúltam a mézeskalács után, amit már nem mi sütöttünk, csak leértékelt áron megvettünk egy boltban. A feje tetején jött ki, hogy minden október 6-án úgy keltem fel, mintha a saját temetésemre készülnék. Hogy valahányszor meglátogattuk apánkat, el-elkalandozott a tekintetem a kandalló mellett álló karosszékre, melyben egykor anyánk ült. Pedig sosem mondtam semmit ezekről a dolgokról. Inkább összeszorítottam a szám, és hagytam, hogy belém fojtsa a szót a fekete iszap, ami mintha elnyelni készült volna.
Ez is egy olyan október 6-a volt. Ködös gondolataimból dallamosan csengő hang húzott ki. Apánk volt,aki hirtelen felbukkant mellettünk. Olyan hangja volt, mint egy öreg, bölcs királynak azokból a mesékből, amiket még anya olvasott nekem. Azóta száműztem a meséket.
- Indulhatunk, gyerekek? - kerülte meg a kocsit.
- Hogyne - bólintott tárgyilagosan a bátyám, majd felém bökött: - Te szállj be hátulra!
Szótlanul engedelmeskedtem. Az autóban a térdemet bámulva hallgattam  a az öreg bölcs szavait a motor halk berregésével. Az arca még mindig sugárzott, fehér haja változatlanul dús volt, kora ellenére is. Elfogott a rosszullét, a magamtól való viszolygás, ami olyankor szokott, amikor rájövök, hogy mekkora egy hálátlan dög vagyok. Újra és újra felszaggattam a régi sebeket, az égi erőket hibáztattam, akik magukhoz szólították anyámat. Értem én, hogy a mai romló világban odaát is szükség van erősítésre, egy jó emberre, de az Isten szerelmére, én is meg szerettem volna ismerni a meséjének minden részletét. Őt magát. Mindennel együtt. Mert kislányként nem sokat fogtam fel az ő nagyságából, és most annyi választ vettek el tőlem, annyi történetet vitt magával a sírba. Tövisből font láncot tekertek a mellkasom köré, és egy krákogó hang azt mantrázta, hogy apa még itt van, őt megismerhetném, mégsem teszem.
Amikor testvéremnek próbáltam beszélni arról, hogy az rohadtul nincs rendben, hogy darazsak kezdenek zümmögni a fejemben, ahányszor csak elmegyek a temető mellett, két telefon között legyintett egyet, hogy most már engedjem el a múltat, és ment tovább. Azóta a mi kis eszmecserénkből végérvényesen kizártam őt. Maradtam a darazsakkal. Nekik legalább mindig volt mondanivalójuk.
Leparkoltunk a kovácsoltvas kapu előtt. Elindultunk befelé. Száz meg száz szürke kőtömb. Ennyi maradt belőlük? A sírjuk az enyészeté lesz és a csontjaikat elhordják a kutyák? Annyi szép mesét hallottam tőle...  Zúgolódom, és megkérdőjelezem a nagyobb erőket. Már nem hiszek nekik. Miattuk nem ismerhettem meg igazán. Már sosem tudom meg, miért szerette annyira azt a zöld konyharuhát. Miattuk vagyok magam ezzel a nagy ürességgel. Miattuk hazudok most is.
Igazából nem vagyok egyedül. Belülről feszegetik az izmaimat, fűrészelik a csontjaimat a darazsak. Lassan kezdhetném becézgetni őket, mint valami házi kedvenceket.
Mit mondana, ha itt lenne? Csak erre tudtam gondolni, miközben a koszorút igazgattam a sírján. Közhelyek sorozata jutott eszembe, hogy biztos mosolyogna és megsimogatná a fejem. Nagyon büszke lenne rám. A fenéket lenne büszke. Miért tenné? Valójában fogalmam sem volt, mit mondana. Évek óta vártam a választ, valami visszajelzést, bármit, bárkitől. Ő biztos megmondta volna a tutit. Ahogy régen. Bár annyira nem emlékeztem rá, de meg kellett mondani, ezért volt ő az, aki. Akinek a története a legizgalmasabb regény lenne a számomra. Nincs a könyvtárban. Annyi titok, annyi kincs, ami a múltba veszett. Annyi hang, amit már nem hallunk. És annyi kiáltás a föld melyéről, amit csak én hallok.
- Gyerünk most már - szólt a bátyám.
- Mennyi ideig voltunk itt, tíz percig? - méltatlankodtam.
- Tudod, hogy sietnünk kell.
- Neked kell sietned.
- Nem várhatod el, hogy akárhányszor kedved szottyan itt lebzselni, órákat várjunk rád.
- Akkor menj el!
- Elment az eszed? Ne ordibálj egy temetőben!
- Mert neked aztán rohadtul sokat jelentenek a temetők. Különben sem tudnám túlharsogni őket... - gondoltam a hangokra.
- Gyerekek, ne veszekedjetek, mit szól ehhez anyátok..
Az ajkamba haraptam, és az ég felé pislogtam.
- Na, mi a baj? - simogatta meg a vállam, mire odébb léptem, és lerogytam a sír mellé.
- Nem akarok elmenni - suttogtam. - Megvárom, amíg feljön, és akkor végre ismét hallgathatok mesét.
- Azt hittem, már rég kinőttél a mesékből - nevetett fel a testvérem, de senki sem figyelt rá. Néztem, de nem láttam.
- Ugyan már - guggolt le mellém valaki -, nem kell neked a anyádhoz menned, hisz itt van veled. Ott van a napsugárban, nézd, hogy táncol. Azta, jobban ropja, mint az esküvőnkön. Ott bújik meg a növények közt, átjárja a levegőt.
Komolyan kezdtem aggódni, mert a darazsak egy percre elhallgattak. Szükségem volt rájuk, nélkülük úgy éreztem, felfal a csend. Hosszú éveken át a szívemmel dobogott az érzés, hogy a szülőm eltávozásával nem maradt már senki. És ez annyira megijesztett, hogy képtelen voltam nyitni az emberek felé, mert hát ki akar egy olyan barátot, akinek nincs senkije. Az elméletem megdőlni látszott, hiszen most ott volt. Táncolt a fényben.
- Nézz az égre, ott van ő, bármikor megfoghatod a kezét - folytatta a apa és ahogy homályos tekintete a horizontba fulladt, láttam benne azt a csodás embert,a pásztorfiút, akibe anyánk beleszeretett. - És tudod, örökké mondja a mesét.

Tragikus fordulat


A könyvtár egyik polcának dőlve olvasom, az igaz szerelem történetét. 
Minden egyes szó amit Julia és Romeó mond egymásnak olyan igaznak tűnik. Pedig azt mondogatják, hogy lehetetlen, hogy két ember ennyire szeresse egymást. Én mégis hiszek benne, megmagyarázhatatlan módon. Sokan mondták már, hogy nem kéne ilyen álmokat dédelgetnem, őket igazolja az is, hogy Valentin napon egyedül nyálazok egy régi drámát egy könyvtárban. Sehol senki, egy árva lélek sincs a könyvtároson és rajtam kívül.
Behunyom a szemem, Beethoven gyönyörű zenéjére gondolok. Ahogy játszik a zongorán, csodálatos. Mintha a szerelmet dalolnák el a billentyűk, egy teljesen más világba repít. Vajon ő hitt benne? Jó lenne tudni. 
A gondolataim azonban szertefoszlanak akár egy szivárvány ami egyik pillanatról a másikról kezd halványulni, egészen addig míg nem marad utána semmi.
- Elnézést- szólal meg valaki.Azon gondolkodom mit akarhat mondani.
- Nem tudok átmenni, a polc másik oldalára. Útban van.
- Oh, sajnálom- mondom kissé csalódottan. Majd felmerül bennem egy kérdés: Hogy került ide ez az férfi? Végigmérem a borostájától, a fekete bőrkabátján át a furcsa dobozig, melyet a kezében tart és a polcsorok közötti asztal felé sétál.
Rápillantok az órámra, fél négy elmúlt. Úgy látszik jó sok ideig elmerültem a saját kis világomban.
- Mit olvas? – kérdezi a kezemben lévő könyvre mutatva, ahogy visszafordul felém.
- Én?
Válaszul bólint.


- Romeó és Júlia – mondom jóval halkabban mint ahogy terveztem. Szája szegletében apró mosoly húzódik meg.
-Tragikus történet.
-Én inkább a szerelem varázsát látom benne.-arca furcsa kifejezést ölt.
-Hisz benne?-vonja fel a szemöldökét.-A szerelemben első látásra.
-Megpróbálok!
-Csak próbál?-keserűen elneveti magát.-Egy drámában, amiben más a szerelem pusztulását látja, vagy legjobb esetben is tragédiát, maga varázslatról beszél. Maga hisz!-jelenti ki, aztán kinyitja a dobozt, melybe próbálok feltűnés nélkül belekukucskálni. Egy írógép lapul benne.
-Az életben sem kap mindenki boldog befejezést.-vonok vállat- Ezért kell értékelni az apró csodákat!
A következő pillanatban valami "Ha maga azt tudná" mondatot motyogott maga elé, nekem pedig megszólalt a mobilom emlékeztetője, melyre a könyvtáros rosszalló pisszegéssel válaszolt.
A kijelzőre pillantok, konstatálva a késésemet,majd a férfire nézve bólintok egyet búcsúzásképp.
- Örültem a találkozásnak- mosolyogva kisétálok  az előcsarnok felé.
- Várjon! – kiált utánam.Kérdőn nézek rá.
- Otthagyta az esernyőjét.
- Köszönöm, hogy szólt- ismét elindulok, de megint megszólít.
-Vigyázzon magára!- mosolyog rám - És éjjel ne felejtsen kimenni az erkélyre, hátha várja a Rómeója.-kacsintott rám és egy másodpercre elvesztem a kék szemekben.
Azt hiszem eléggé ijesztőnek kellett volna hangzania az utolsó mondatnak. Amolyan pszichopata zaklató típusúnak, de inkább romantikusnak tűnt.
Viszont ha nem szedem a lábam, nemigen lesz Júlia aki a balkonon várakozzon.
A főnök legutóbb azt mondta, ha még egyszer kések a fejemet veszi.
valljuk be, a történetben az tényleg tragikus fordulat lenne.

2019. március 29., péntek

Empty

Percek óta csak bámultam a lemenő nap fényébe a fák között... kapaszkodtam ebbe a látványba, miközben már csak percek választottak el attól, hogy elinduljunk.

Mindenki visszajött ,köztük Robin is felbukkant, és vele együtt megjelent egy kelletlen gombóc is a torkomban a folyamatos köhögésre kényszerített. Csak egy röpke pillanatra akarta felemelni a fejét, mikor elkaptam a pillantását.
Figyeltem ahogy néz engem és ez jobban fájt mintha észre sem vett volna. Olyan dühösen nézett rám és olyan nagyon csalódottan ,hogy összeszorult a torkom. Csak némán megpróbáltam lesütni a szemem, és zokogva elrohanni majd belehalni magányomba és mélységes bűntudatomba. De mintha testem nem engedelmeskedett volna. Csak álltam tovább, mint a cövek és néztem őt, szüntelenül. Egészen belefúrtam könnyekbe fuldokló pillantásom, abba a gyönyörűm mélykék szemébe, amely mintha szikrákat szórt volna. Arca többször megrándult a fájdalomtól attól,hogy rám kellett néznie. Tekintetével ölni tudott , olyan csalódottan nézett végig , hogy szerintem belül már ő is zokogott. De kívül maradt az aki. Az a roppantul helyes, ellenállhatatlan, szépfiú. Akiért mindenki oda van. Aki hogyha mosolyog felderül az ég, és megváltódik a világ. Kinek a szeme olyan, mintha az egész univerzumot belesűrítették volna, mintha az-az ezernyi sziporkázó csillag fénye égne benne. Akinek ajkai egyenlők a mennyországgal. Ki … annyira tökéletes, hogy azt szavakba önteni lehetetlen. Aki ott állt most előttem , tökéletes kinézettel, de összezuhant lélekkel, mert megbántottam. Csak minden olyan gyorsan történt. Nem tudtam mit tegyek és… Szóra nyitottam a számat. Annyi mindent mondtam volna neki, de a torkom teljesen kiszáradt, és egy hang sem távozott belőle. Mindenem remegett, szédültem, mintha arcon vágtak volna egy óriási vas ásóval. Ziláltan hüppögtem, fuldokoltam, a könnyeim hirtelen záporától. Többször úgy éreztem mintha gyomorszájon vágtak volna. A szívem a torkomban dobogott. És ekkor a hosszas öngyűlölet, szomorúság, és a nagy bűntudat fellegein túl, mintha előtűnt volna valami. Az akkor egyetlen pozitív gondolatom. Ami szinte már kiáltott, üvöltött:Egy őrült mondat miatt nem múlhat el! Egy önkívületi cselekedet miatt nem lehet vége!
És erre a gondolat felhőre mintha utasításom nélkül indult volna el a lában. Annyira gyengén kullogtam előre, hogy többször majdnem elestem. Kifárasztott a sok sírás, azok az őrült és idegtépő percek, azok az idegesítő gondolatok mik nem hagytak nyugodni és azok akik egyenesen Robin remegő kajaiba vezettek. És mielőtt még gondolkodhattam volna, mielőtt még ő gondolkodhatott volna. Átkaroltam , erős láncot alkotva dereka körül. Honnan egy átlagos pillanatban simán megszökik. Csak, hogy ez nem volt egy átlagos pillanat. Ez az egy pillanat mentett meg engem, változtatta meg a jövőm és az ő jövőjét is.
Megcsókoltam. Éreztem megszűnni körülöttünk a világot. Eltűnni az előbb körülöttünk tomboló vihart. Éreztem ahogy az utóbb még éles hangokat duruzsoló morajjá változni. Szinte láttam magam előtt csodálkozó arcát. De mikor felnyitottam a szemem és elengedtem az ajkam, ő nem ment el. Tovább csókolt. És szeméből kihűlt a harag dühös lángja, mit átvett valami hihetetlenül mélységes megkönnyebbülés áradat. És mintha érzetem volna egy kósza könnycseppet a fájdalomtól megtorzult arcán végigfolyni, mely a rémülettől fogantatott és szerelmünk lángjában halt meg, igazi mártír ként. Úgy hiányoztunk egymásnak. Mindkettőnknek annyira fájt. És bár valahol elménk egy eldugott sarkában tudtuk, hogy rosszul cselekszünk, de képtelenek voltunk egymás nélkül létezni.
Mikor vége lett a pillanatnak. Úgy fájt, hogy elengedett, hogy nem ölelhettük egymást tovább..örökké. És egyszerűen nem bírtam ki…Nem akartam sírni, de a könnynek megindultak belőlem, és képtelen voltam visszafogni magam. Meg akartam ölelni és hozzá bújni… őt akartam, és elfelejteni mindent.

2019. március 21., csütörtök

Az igazi probléma

A velem szemben ülő komoly pillantással jelezte, hogy beszéde van velem. Odébb húztam a korsómat és hagytam, hogy maga elé helyezze színes bögréjét, amit nagy gonddal beállított, majd hátradőlve a boxban, karba fonta a kezeit és szúrós, már-már felnőttes pillantással vizslatott. 
-Mit szeretnél Henry? -kezdeményeztem a beszélgetést az aprócska gyermekkel. 
-Tudod Rho, nem az a lényeg, hogy én mit szeretnék. A fontos, hogy megérts valamit. Az igazi problámát.
-Mire gondolsz? -vontam fel a szemöldököm kérdőn. Nagyot sóhajtott, de egy csepp félelem nélkül a képembe mondta véleményét.



-Életeket teszel tönkre. - Majdnem félrenyeltem az erős kijelentésen, de folytatta. - Azzal, hogy itt vagy Emma meséje nem fog boldog befejezéssel véget érni és az egész város, az egész mesevilág életét veszélybesodrod. Hook szeret téged, de meg kell akadályozzuk, hogy saját magának is elismerje. Ne legyél önző, kérlek.
Csak pislogtam és nem tudtam mit szóljak az egészre. Egy kiskölök kioszt engem, a szerelmi életem, a viselkedésem kritizálja és a legrosszabb az egészben, hogy igaza van.
-Nem fogok tönkretenni Hook befejezését, ne félj. - Horkantam fel inkább szarkasztikusan, mint kedvesen. 
-Akkor azt javaslom húzd el a csíkot, amíg csak lehet. Mielőtt a Kapitány rájön az érzéseire és Anyu itt hagy minket.

Hangja annyira kétségbeesett volt. Nem volt szívem vitába szállni egy kisfiúval, így némán bólintottam és kifizetve a két italt, hazafelé vettem az irányt. Mivel el nem mehettem, ugyanis ragaszkodtam az emlékeimhez, a Jolly Roger pedig nem jöhetett szóba, egyedül egy hely maradt, ami még vigasztalást nyujthatott számomra. 

-Jefferson! Nyisd ki, kérlek. -Ütöttem az ajtó kemény falapját ökölbe szorított kézzel. 
-Rho, mit szeretnél? -Húzta fel az orrát sértődötten. Igen csúnyán hagTam itt legutóbb, hisz a fejéhez vágtam: nekem ez sosem volt az otthonom, lehetünk bármilyen átok alatt. 
-Sajnálom... -Hajtottam le a fejem. -Haza jöhetek?

Vártam egy elutasító morgásra, de ehelyett a bejárat szélesre tárva várt, amint felemeltem a pillantásom az arcára. 
-Hiányoztál. -Kacsintott a legjobb barátom. -De ma te mosogatsz! -Nevetett fel. Igen, ő volt másik felem és ez soha nem fog változni.

2019. március 19., kedd

Barát a bajban


-Megyek és megölöm! – Közölte teljes higgadtsággal, majd zsebre dugott kézzel elindult a bejárathoz. 
-Jeff! Állj meg azonnal. Ne menj sehova. – Nyúltam utána, mire megtorpant. 
-Beverem a pofáját annak a mocskos kalóznak. – Puffogott, mire elhúztam a számat. 
-Én is kalóz vagyok, ha nem tűnt volna fel. 
-Én pedig a legjobb barátod és nem fogom hagyni, hogy az a szemét kikészítsen idegileg! 

Ez volt Jefferson. Mindenki másnak csak az őrült kalapos, nekem viszont a legkedvesebb, legmelegebb szívű ember a földön. Még másik világba visszanyúlva gyökerezett a barátságunk, itt is mellettem állt, legyen szó bármiről. 

-Szeretlek, ugye tudod? – Öleltem át. 
-Ha ez tényleg így van, ahogy mondod, akkor elfelejted Hookot, semmibe veszed Nealt és keresel magadnak valami értelmes figurát! Mit szólnál esetleg Archie-hoz? Tuti nem lenne szemét… 
-Jeff, ne bosszants! – Nevettem fel a képtelen ötleten és levágódtam a kanapéra. 
-Jajj Rho… - ült le mellém, fejemet pedig az ölébe tette. – Hogy segítsek? 
-Csak maradj így. – Hunytam le a szemem. – És legalább te ne hagyj el. 
-Kismadár, nem terveztem. 

Másnap reggel erős fejfájással és zsibbadó végtagokkal ébredtem. A csengő éles hangja szét akarta szakítani a dobhártyámat. 

-Nyisd ki! – Nyöszörögtem. – Jefferson… - Nem jött válasz, ezért nehezen kikászálódtam és elvonszoltam magam az ajtóhoz. Többszöri próbálkozás után sikerült csak kinyitnom a reteszt. 
-Rhodia, hallgass végig…. – kezdte a jól ismert hang, abban a pillanatban, hogy kinyitottam résnyire. A másodperc tört része alatt vágtam rá a hatalmas faajtót. 
-Takarodj innen! 
-Engedj be! Legalább, hagy magyarázzam meg… 
-Kapitány, senki nem kíváncsi a szerencsétlen magyarázkodásodra. Tegnap elég világosan közölted: én vagyok a múltad sötét foltja. Húzd el innen a beled és élj csodálatos hősökhöz méltó életet. 
-Szeretlek. – Halkította le a hangját, de ez nem érdekelt. 
-Sajnos nem elég hangoztatni és nem tenni érte. Sőt, mondok jobbat Hook! – Acéloztam meg a szívem. – Én téged már nem. Megvetlek és ezzel lezártnak tekintem a témát kettőnk között. 

Befejezettnek hitt mese

Szemem egyetlen távoli csillag fényébe kapaszkodott és bár az éjszakai égbolt meglepően tiszta volt én csak azt az egy pontocskát láttam. Halványan izzó fénye kizárt mindent és én örültem ennek. Túl sok olyan dolog történt amire nem szívesen emlékeznék vissza...nem a "csodás" emlékek miatt voltam most itt.
- Na, tessék! Már megint! - dohogtam magamban, ahogy az emlékek fuldokló emberként bukkantak fel elmém tavában. Elszakítottam tekintetem a fénylő égitesttől és helyette a körülöttem örvénylő ember tömeget kezdtem vizslatni. Söröztek,nevettek,maszk fedte arcuk felszínes csevegéstől torzult folyton vigyorgó grimaszba.Undorodtam tőlük.Szegények voltak és legalább ilyenkor igyekeztek másnak mutatni magukat. Jobbnak vagy többnek.
Hirtelen ötlettől vezérelve átvágtam az udvari sokaságon és belépve a csehóba a pulthoz mentem. Az ünnepség témájához illeszkedve még a tulaj is maszkot viselt. Segítőkészen fordult felém:
- Mit adhatok a szép hölgynek? - kérdezte.
- Egy sört fél kupa mézborral - feleltem unottan, de közben már a két körülöttem üldögélő két embert vizslattam. A balomon ülő férfit nem ismertem. Álarca félrecsúszva lötyögött arcán és mélyen pohara aljára bámult. A jobbomon ülő nőt viszont rögtön felismertem. És nem csak azért, mert nem viselt maszkot.
- Marian - sisteregtem magamban, mire a nő mintha ha csak meghallotta volna felém nézett, én pedig rögtön elkaptam a pillantásomat róla és minden figyelmemet elém rakott italomnak szenteltem.Már éppen belekortyoltam volna, mikor megszólalt:
- Fél kupa mézborral? - kérdezte elmosolyodva bennem pedig egyszerre fagyott meg a vér és lettem nagyon ideges.
- Hogy mer megszólítani?! - tomboltam belülről majd mély levegőt vettem és lecsillapodtam. Nem tudja ki vagy, nem ismerhet meg - suttogtam magamban nyugtatólag.
- Igen - feleltem megtalálva a kedves hangnememet mire a nő arcán nosztalgikus mosoly ömlött szét.
- Lorna Wild is pont így itta mindig - rebegte látszólag elérzékenyülve, bár én átláttam a szitán de mégis úgy tettem mintha bekaptam volna a csalit.
- Csak itta? - értetlenkedtem.
- Szegényke egy éve meghalt... - mondta és nagyot kortyolt az előtte álló korsóból majd egy hímzett zsebkendővel letörölgette nem létező könnyeit a szeméről. Dühtől izzó pillantásom rávetült, de szerencsémre maszkom csillogása elnyomta arcom minden rezdülését.Gondolataim vadul cikáztak,tudatom felszínén elfeledni próbált emlékek bukkantak fel villanásszerűen. Lángok. Égő ház.Fullasztó füst és forróság. Marian örömittas arca ahogy a házból kicsapó lángokba tekint.
- Tragikus tűzeset a szomszédos faluban...már azt hiszem emlékszem - suttogtam önkéntelenül mire  Marian úgy bámult rám mintha rajta kapták volna.Helyes megérdemli.Megérdemel mindent amit kapni fog a tettéért. - Azt hallottam a lány benn égett, ahogy azt is, hogy állítólag gyilkosság volt.Valaki szántszándékkal lökte a tűzbe - mondtam elhűlve, rájátszva egy kicsit a hatásvadászatra.Elértem célom.Ő holtra válva ült mellettem és szótlanul meghúzta italát.
- És azt is tudom ki volt az...Marian - mondtam magamban. 


- Gyilkosság?! Badarság! Honnan veszi ezt? - kérdezte rémülten a nő, bár látszott rajta, hogy nagyon igyekszik uralkodni vonásain.
-Még az okát is tudom.. Féltette a boldogságát. Féltette Robint.
- Pletykák meg szóbeszéd... - feleltem legyintve, de hazudtam. Pontosabban ismertem minden részletet bárki másnál,tökéletesen tudtam, hogy gyilkosság történt. És meg is bosszulom. Lesz rá elég időm, hiszen a hírekkel ellentétben Lorna Wild nem volt halott sőt, nagyon is élt. Itt állt a lepusztult kocsmában alkoholt kortyolgatva, gyilkosával beszélgetve.
Én voltam az.

2019. március 18., hétfő

Decision


-Sosem lesz a tiéd! – Kiabálta felém kikelve magából. 
-Nem veszed észre, hogy ő senkié? Nem lehet kisajátítani, te buta szőke liba! – Kontráztam, mire elindult felém és tőlem fél méterre megállva folytatta a vitát. 
-Buta szőke? Már ne haragudj édesem, de én lennék a kicseszett Megmentő! Az egész rohadt városért kockáztatom az életem nap, mint nap. Te mit csináltál eddig? Amúgy meg… nem érdekel ki voltál, hiszen amíg szépen iszogattad a kis rumodat a világ másik felén, Hook mellettem volt, velem harcolt és élt, érdekes mód, egyszer sem említett egy titokzatos, koszos kalóz lúvnyát, aki egyszer felbukkan majd és követeli őt magának. Arról már ne is tegyek említést, hogy a gyerekem apjára is rámásztál pár napja!
-Neal egy barom! Simán megérdemlitek egymást, hisz ő sem képes felfogni pár egyszerű szót, ami ennyit tesz: húzz el a rákba! –Üvöltöttem a képébe és intve egyet Rubynak, töltettem magamnak még egy rövidet. 


-Killian, csinálj valamit! – Toporzékolt Emma, aki szintén nem volt már szomjas. Mindenki idegeit tönkretette az átok megtörése, a világok közti átjárók megnyitása és a múlt súlya, ami keveredett a jövővel. 
-Mégis mit vársz tőlem? –Vonta fel szemöldökét a kalóz kérdőn. 
-DÖNTS! – Vágtam falhoz a poharat, ami a feje mellett suhant el pár centire. – Majd kifizetem… - Motyogtam oda Rubynak. 

-Ez nem így megy, ha nem tűnne fel nektek. Itt van Emma, szeretem… - ahogy kimondta, a Megmentő egy „Én megmondtam” mosolyt küldött felém. – de itt vagy te is Rho, akinek a boldog befejezésemnek kellett volna lennie. – Ingatta a fejét. – Nem fogok dönteni és ezt ti is nyugodtan dolgozzátok fel. Nem tudok. 

-Engem is szeretsz még? – Suttogtam magam elé, épp hogy hallja. Emma várakozóan nézett felé. A levegő megfagyott nagyinál és az összes vendég várta a végkifejletet. 
-Igen Rhodia, annyira, hogy szinte fáj. – kortyolt a sörébe, de felemelte a mutatóujját, mielőtt újabb csata tört volna ki közöttünk. – Éppen ezért érzem azt, hogy Emma mellett a helyem. Ő stabil és nem a múlt, hanem a jövő. Nem okoz fájdalmat és nem emlékeztet nap, mint nap a rengeteg szörnyűségre amit tettem. Jobb embert faragott belőlem….

-Éppen ez a baj Kapitány – köptem felé a szavakat, de a szívem kettészakadt a mellkasomban. – Én soha, de soha nem akartalak megcsiszolni. Úgy szerettelek és olyannak, amilyen voltál. – Azzal egy adag pénzt helyeztem az üres korsóm mellé és távoztam Nagyitól.

I”ll be your home


Rázta a testemet a megállíthatatlan zokogás. Fájt minden levegővétel és mozdulat, így abbahagytam és nem is próbálkoztam tovább felállni. Csak átöleltem a két térdem és könyörögtem Istennek, vagy annak a szemét írónak, hogy szüntesse meg a rettenetes fájdalmat, ami próbált megfojtani. 

Az átok megtörése óta nem találtam a helyem. Soha nem voltam beszari alak; nem féltem kiállni az igazamért szóban, akár fizikálisan, de a jelenlegi helyzet olyan mély verembe taszított, amit még én sem voltam képes két lábon állva kibírni. A mágikus törés, engem is a padlóra söpört, bele a többszáz éves fapadló közötti résekbe, ellepve porréteggel és egerek által összehordott ürülékkel. 

Egyedül voltam és rettegtem a jövőtől, így az első emberhez szaladtam, aki valaha számított. Természetesen a sors mocskos játékot űzve őt is elvette tőlem. Az átok ideje alatt Hook megtalálta a boldog befejezését, engem kihagyva a meséje lapjaiból. 

Ahogy megpillantottam egy másik nő oldalán, a lábaim önkényesen szaladni kezdtek, egyenesen a semmibe. Hogy honnan volt energiám, nem tudnám megmondani, de a végére sarokban kuporogva tértem magamhoz. A helyiség illata ismerős volt, és csalfa reményt gyújtott a bensőmben, hogy otthon vagyok. 


Egy halk suttogás, majd pár vonallal feljebb tekerve a hangerőt ébresztgetett az ismerős hang. 
-Gyerünk édesen, ébredj! – Szemhéjaim nem akartak kinyílni, de végül szemben találtam magam a jól ismert kék szempárral. – Mit keresel itt, Rho? 
Válaszolni szerettem volna neki. Esküszöm! A számon egyetlen hang nem sok, annyi se jött ki. Hápogtam, aztán már a tehetetlenségtől és a kétségbeeséstől újból potyogni kezdtek a könnyeim. 
-Nyugodj meg… - Emelt el egy kupacba gyűrt pokrócot a nem messze álló kosárból, majd betakarva felnyalábolt és ölben vitt a kabinba. Abba az aprócska helyiségbe, ami az otthonom volt évekig. Olyan távolinak tűnt, mintha más életét látnám filmkockákon. 

Lehelyezett, aztán mellém kuporodott és átkarolva a vállam húzott magához, fejét a hajamba temetve. El akartam húzódni, hiszen az ő meséjében már nem kaptam szerepet. Neki volt egy csodálatos szerelme, aki nem én voltam és nem lehettem önző! Mégis ólomsúlyként nehezedett rám az ismerős érzés, miszerint jó helyen vagyok, éppen ott, ahol lennem kell. 

-Sajnálom, hogy idejöttem. – Motyogtam elhaló hangon. Alig ismertem meg a saját hangszálaimat, hisz még az életben nem volt ilyen megtört. – Nem fordul elő többet, de túl sok ez hirtelen. Itt pedig minden szöget ismerek és … 
-Hova máshova mennél? – Tolt el éppen annyira, hogy arcomon végig simítva a szemembe nézhessen. – Itt az életünk. Mindig is a Jolly Rogeren volt. 
-Neked már más életed van, én viszont ezt az egyet ismerem. – Mentegetőztem tovább, de elhallgattatott. 

-Meg ne halljam ezt a hülyeséget még egyszer Rho! Én voltam, vagyok és örökké leszek is az otthonod. Ezt sose felejtsd el. – Nyomott puszit a szám szélére, amit nem tudtam hová tenni, de abban a percben nem is akartam. Egyszerűen hagytam, hogy megnyugodjanak is idegeim és magához öleljen, míg álomtalan álomba nem merültem.

2019. március 17., vasárnap

Felejteni akartam



Első alkalom volt. David Nolan sosem volt törvényszegő típus. Mindig rendre betartotta a szabályokat, nem csalt, nem ártott másoknak szándékosan. És sosem kapták gyorshajtáson sem.
Első alkalom volt, hogy a magánéletét összekötötte a munkájával. Első alkalom, hogy a járőrkocsi nem Storybrooke belvárosa, hanem határa felé repesztett jóval a megengedett sebességhatár felett.
Még a villogókat sem kapcsolta be és a szirénával sem törődött csak a néhány szavas hátra hagyott üzenet járt a fejében, ami a zsebében gyűrődött valahol.








Sienna egy ideje már nem találta a helyét. Gyötörték a régi életének kétes gondolatai. Végül pedig még arra is rászánta magát, hogy elmenjen és beszéljen Dr. Hopperrel.
David tehetetlennek érezte magát. Hasztalannak. Nem volt képes elűzni a szeretett nő fájdalmát. Még a rémálmait sem tudta elűzni. Mintha egy szellem lett volna arra kárhoztatva, hogy végignézze annak a szenvedését, aki a világon a legtöbbet jelenti számára.
A szíve szakadt meg minden egyes alkalommal, mikor Siennát egy üveg bor társaságában találta otthon, s minden kérdésére egyetlen választ kapott: Felejteni akarok.

Minden akkor változott meg gyökeresen, mikor kiderült az a furcsa dolog a határokról. Hogy elfeledteti az emberekkel az előző életük emlékeit. Azóta David látott egy furcsa csillogást Sienna szemében. Egy furcsa reménysugarat, mely a nap minden percében arra késztette, hogy rettegjen.
Hogy rettegjen attól, ami most megtörtént.
Egyedül ébredt. Az ordító némaságra. A fájdalmas ürességre. Az utolsó papírra vetett szavakra.


"Csak szakadjon ki belőlem."

Egyedül ébredt, de a félelem, mely az elméjébe férkőzött, elsőként azt súgta meg hol keresse.
Hevenyészetten magára kapott ruhái még a kocsiban sem izgatták, csak az volt a fontos, csak azért imádkozott, ne késsen el!
 De mikor messziről megpillantotta a zöld táblát a fehér betűkkel, szíve kihagyott egy ütemet.
Az úton közel s távol egy teremtett lélek sem járt, s nem volt itt semmi, ami jelezte volna, hogy a közelmúltban más lett volna a helyzet.

A férfi kiszállt a járműből és belerúgott az első kerékbe. A fizikai fájdalmat könnyebb volt elviselni.

Hol rontotta el? Miért nem gondolt másik útvonalra? Az erdő.. A tárnák.. Miért volt annyira biztos abban, hogy a főúton ment el?
Gondolatai egy kusza térképet rajzolva fedték le a várost, mikor zsebében rezegni kezdett a mobilja.
Olyan sebesen kapta elő a készüléket, hogy a lekörmölt üzenet az aszfaltra pottyant.
A kijelzőn Sienna neve villogott, David pedig egy másodpercre fellélegzett, de nem volt ideje szólni. A vonal túlsó feléről megelőzték.
-Annyira sajnálom Davin én..-kétségbeesett félelem szivárgott át az éteren.
-Sienna! Sienna jól vagy? Nincs semmi bajod?-a férfi a kocsiajtóba kapaszkodott.
-Én jól vagyok, de..
-Remek, hol vagy most azonnal érted megyek és haza megyünk! Rendben? Csak mondd meg hol vagy!
-Haza?-ez volt az első kérdés, amelynél változott a nő hangja. Furcsán idegen csengést vert vissza.
-Haza és mindent megoldunk Sienna!
-David..
-Igen?
-Sajnálom, de tudnom kellene ki az a Sienna?-szomorkás, elcsukló hangon szólt a nő. Davidnek pedig torkán akadtak a szavak.-Én csak belecsúsztam az árokba a határtól néhány kilométerre és nem tudom miért, de te voltál a gyorshívóban az első szám és nem tudom miért, de.. Azt hiszem inkább a vontatót kellett volna hívnom sajnálom..

Összefolytak a szavak a vonalon túlról, David pedig csak figyelte az előtte elterülő utat. Sienna valahol ott van kint és még csak azt sem tudja, miért őt hívta fel.
A szél felkapta a papírcetlit és végigfújta a járőrkocsi orra előtt. Aztán a piroson festett csík felé röptette. A következő pillanatban pedig már ott sem volt.


Pont úgy foszlott semmivé a határ túlsó oldalán, mint a remény a boldog befejezésre. 

 

2019. március 15., péntek

Peter Pan never fails



-Ugye te sem hitted, hogy legyőzhetsz kalóz? - Pán nevetését visszhangozta a sötét  barlang, s annak falán táncoló fáklya fénye, a kard és az élén megcsillanó vér is.
-Soha nem lesz a tiéd! - lehelte a padlón heverő férfi. Arcát vágások borították, bőrkabátja miszlikre szaggatott anyaga alatt pedig mély sebből vérzett. Túl mélyből. - Én nem hagytam el..
-Te nem! De az anyja igen! - a fiú olyan gyűlöletteljesen köpte ki a szülői jelzőt, mintha csak az volna a legcifrább szitokszó, melyet ismer. Szemei szikrákat szórtak, s lelkében keserű indulat fortyogott.
-Rhodia belehalt a szülésbe..- Hook erőtlenül a szeretett nő védelmére kelt. Szerette volna szavak helyett tettekkel is bizonyítani, de nem volt már elég ereje hozzá.
-Az a némber él és virul, csak túl gyáva volt, hogy az anyaság felelősségét vállalja!- a kapitány lába elé köpött -Elhagyta Alorat, mert épp olyan féreg lett ő is, mint a fiam!
-HAZUGSÁG!-tajtékzott Hook.
-Éld le utolsó perceid ebben a hitben Killian Jones kapitány!- hajlott meg szertartásosan Pán, pont úgy, ahogy egy meghajlik egy másik akarata előtt. S ahogy felegyenesedett gunyoros mosoly kúszott ajkára.- Te mindenesetre halott leszel,de ne feledd szavaim. A szerelmed elárult téged és a lányodat is! Alora is elveszett lesz! - ellentmondást nem tűrően hangoztatta mondandóját.
-Azt hittem az elveszett fiúk közé nem kellenek lányok..-nehézkesen vette a levegőt, s tekintete minden pillanattal egyre üvegesebbé vált. Nem tudta mit gondoljon. Hogy búcsúzzon, miben higgyen, miben bízzon. Csak azt tudta, hogy vége van. A meséjének vége és ő mégis, ígérete ellenére cserben hagyja azt, akit mindennél fontosabb számára.
-Közéjük nem is. Nekem kell!
Hook ködösülő elméjében formát öltött a felismerés. Utolsó szívdobbanásával, utolsó lélegzetével akarta kimondani a tényeket, de már nem volt rá ideje.
-Te szere..
-Szeretem!-fejezte be helyette a fiú, ahogy figyelte a kapitány fejét oldalra bukni. Ajkain még a ki nem mondott szó csüngött. - Szeretek. Ezredévek óta először. És már semmi sem áll az utamban, hogy magamhoz kössem! - belerúgott az élettelen testbe - Alora volt a célom és már az enyém! Kételkedtél kapitány? Hisz tudhatnád. Pán Péter soha nem bukik el!


Ki nem mondott búcsú


Egyedül maradtam. Ismét. Az előző éjszaka emléke csak alkoholtól homályos filmszalag. A részletek törlődtem, de egy biztos: nem így terveztem.

Mikor egy teljes estés műsor után lekászálódtam a színpadról, az újonnan érkező vendégek virágokkal és ingyen italokkal halmoztak el. Én viszont nem vágytam másra, csak odaérjek a külső teraszon, magában, lezser pózban üldögélő fickóhoz. Ahogy észrevett felállt és hanyag mosoly terült el az arcán. 
-Remek előadás volt. – Ölelt át, de minden izma görcsösen feszültnek tűnt. 
-Köszönöm. – Biccentettem, majd helyet foglaltam vele szemben. 


-Ugye tudod, hogy egy csoda vagy? – Nézett, az arca pedig szinte kétségbeesettnek tűnt. 
-Minden rendben? – Vontam össze a szemöldököm gyanakvóan. 
-Igyunk egyet. – Terelte a témát, én pedig nem ellenkeztem. Megfogadtam, addig míg mellettem van, nem teszek fel felesleges kérdéseket. 
Elfogadtam hát az italt, melyet követett a következő és a következő… 

Pár óra leforgása alatt a közösnek mondható lakásunkban találtuk magunkat. Nem sokat teketóriáztunk, csak élveztük a másik társaságát, mind addig bármikor. Ez az este mégis valahogy más volt. Mozdulatainkból eltűnt a sürgető érzés, az idő megállt és csak ketten léteztünk a saját kis mesevilágunkban, ahol boldogan élünk, míg meg nem. Minden csókja egy némán elsuttogott szeretlek volt, mindig érintés egy nyomatékosított akarlak. 

Reggel pedig, mikor a nap szemét módon átszűrődött a csokibarna sötétítő mentén, egyedül találtam magam. Először abban a hiszemben voltam, hogy kiszaladt a boltba, de mikor megláttam a fogast, lesápadtam. Eltűnt a piros kalap. Az a gyermek méretű tökfedő, amit olyan nagy becsben tartott. Idegesen rohantam vissza a szobába, ahol aztán feltépve a szekrények ajtaját, kihúzgálva minden fiókot, rá kellett jöjjek: elment. 

Sokszor eltűnt már napokra, hetekre, de sosem vitt el mindent. Ezúttal viszont teljesen kirámolt, ezzel hatalmas ürességet hagyva maga után a cseresznyefa polcokon és a szívemben számára kijelölt helyen. 

Döbbenten és összetörve rogytam le az ágyra, ahol nem rég még igéző pillantásával ígért számomra megváltást a világ rám szabott terhe alól. Könnyeimnek utat engedve tisztult le az előző este emléke, ami egy ki nem mondott búcsúval volt egyenlő. 

Fájdalmas zokogásomnak hála, csak napok múlva akadt kezembe a párnám alá helyezett kicsinyke képeslap, amin egyetlen szó állt: Storybrooke. 

2019. március 14., csütörtök

Is this...?

Szúrós szemekkel figyelte, ahogy a villán egyensúlyozva számba vettem és megrágtam egy darab almás csirkemellet. Gyűlöltem, ha valaki evés közben figyelt, de nála valamiért mégsem zavart.
-Segíthetek? - vontam fel a szemöldököm és odaszúrtam az idegennek.
-Nagyon szépen eszel. - Közölte, mintha csak Nagyi fogadója előtti járda minőségéről diskuráltunk volna. Megálltam a rágásban és az idegenre emeletem tekintetem.
-Lehet másnál próbálkozni. - Válaszoltam bunkó hangsúllyal, hátha észre veszi magát, azzal tovább ettem a sajtos finomságot.
-Ha nem haragszol ideülök. - Mondta, majd átült velem szembe a boxba, de meg se várta míg elküldöm melegebb éghajlatra.
-Úgy látom neked teljesen mindegy. - Sóhajtottam és nagyot kortyoltam a hideg kólámból.
-Neal vagyok. - Nyújtotta felém a kezét, amit én fél perc nézegetés után egy félrepillantással visszautasítottam. Ez az ember levakarhatatlan! Már pár napja is látszódott, mikor nem engedtem be a lakásba, de most még nehezebb esetnek tűnt. 
-Rho. Mehetsz is. - Túrtam odébb egy darab almahéjat. Nem szerettem volna belekezdeni a beszélgetésbe. Helyes srácnak tűnt, de közben elég rámenős is volt, plsuz sütött róla, hogy nem ide valósi. 
-Mese szép vagy. - kacisntott rám. Ó, ha tudná! Nevettem fel magamban. 
-Kössz. Mostmár tényleg leléphetsz. -Néztem rá komolyan, majd elővettem az aznapi újságot és magam elé tartva próbáltam koncentrálni a betűkre. A kövektező pillanatban egy ujjal, hangos csörgés követte mozdulattal lehúzta az újságot és kajánul vigyogó képével találtam szemben magam. 
-Meghívhatlak egy italra? 
-Nem. - Forgattam meg a szemem és próbáltam egyenesbe igazítani a hírlapot. 
-Azt hittem egy kalóz sokkal kalandvágyóbb... - motyogta, mire levágtam a papírhalmot és mérgesen ránézve próbáltam szugerálni, hogy mégis honnan tud a másik énemről. Kacsintott egyet, de semmi válasz ne érkezett. 
A kövekező pillanatban összerezzentem a bejárati ajtó csapódásától, de csak egy hirtelen elviharzó fekete foltot véltem felfedezni. Számomra egyértelmű volt a személy kiléte, míg Neal pislogva kérdezte:


-Ez...Killian? - hápogott, de nem értem rá sokkot kapni a felfedezésén, vagy, hogy honnan ismeri a Kapitányt. A kalóz után rohantam, magam mögött hagyva az ismeretlen fickót és egy igen bőséges számlát. 
-Hook! - kiabáltam utána, de mire sikerült beérnem, már a Jolly Roger fedélzetén engedte ki a gőzt. 
-Mit akarsz Rhodia? - bökte oda flegmán. - Menj vissza, vár a randid. Bae jó party. A legjobb lesz neked. 
-Miről beszélsz? - hápogtam. 
-Mindegy, ne pazarold az időmet. Elő kell készüljek, ugyanis este Emmával van találkozóm. - Vetette oda, majd lemászott a hajó belsejébe, faképnél hagyva engem és az összes megválaszolatlan kérdésemet. 

2019. március 13., szerda

Valódi volt?



Hiába kopogtam, nem érkezett válasz. Harmadszor. Negyedszer és ötödször sem.
Azt gondoltam, talán rossz helyen járok. Nyilván eltévesztettem a szobaszámot, amit mondtak.
Amikor viszont elindultam volna a lépcsőn, hogy bizonytalanságom forrására rákérdezzek, észrevettem, minden ajtóban ott fityeg a hozzá tartozó kulcs. Csupán annak a zárjában nem, ami engem érdekelt.
Egy hosszú másodperc telt el, mire léptem, de végiggondolva az utat, amit megtettem idáig mindazért amit akartam, úgy döntöttem nem hátrálok meg.
A félelmemet a jó modorommal együtt sutba dobtam és nem kértem engedélyt többször. Benyitottam.
A kis helyiség falait zöld mintás tapéta fedte a lakkozott fabútorok pedig régies hatást keltettek az ablakon beszűrődő fényben.



Ő pedig ott állt, háttal nekem a faragott ágy mellett és lázasan pakolt valamit. Érkezésemre  ijedten fagyott meg a mozdulatban.
-Akárki is vagy, el kell menned innen!-szólalt megbizonytalanul.
-Azt hiszem erre nemet kell mondanom..-motyogtam. Nyilván megismerte a hangomat. Egész testében megrázkódott.
-Az átokkal együtt a határok is eltűntek..-suttogta.

-Már azelőtt itt voltam, hogy az a szivárványszín akármi végigsöpört volna a városon.- határozott lépésekkel szeltem át a szobát. Ott álltam szorosan mögötte, kezemet pedig vállára téve próbáltam meg magam felé fordítani, de ő minden erejével ellenállt.
-De hát hogyan?
-Hogyan?-nevettem fel keserűen-Megpróbáltam hinni az idétlen meséidben! A csodában és mindenben amit összehordtál, az elvarázsolt szigetről, ahol majdnem szamár lettél és a bálnáról meg apádról és...
-Te hittél? Hittél nekem?-olyan hirtelen fordult meg, hogy hátrahőköltem. August teljes egészében fabábú volt. Pontosan úgy nézett ki a bőre, mint amikor elkezdett visszaváltozni.  Amikor még nem vette komolyan, hogy tényleg hittem.



-Kicsit jobban is figyelhettél volna rám- sóhajtottam csalódottan és óvatos mozdulattal az arca felé nyúltam volna,de elhúzódott.- Ha megtörténik az emberrel ugyanaz, mint velem gyerekkoromban.. Nos hát.. - elmémet elhomályosították a feltörő emlékek én pedig megrázva a fejem igyekeztem kiűzni őket a gondolataim hálójából. -Akkor megpróbálja tényleg észrevenni a csodákat...
-Ez nem csoda. Ez átok!-dühösen végigmutatott önmagán -És nem tört meg, mert nem érdemeltem feloldozást - lesúljtva az ágyra ült. -Miért jöttél ide?-arcát kezeibe temette.
-Egy kicsit jobban is örülhetnél! - húztam el a szám felháborodva. - August, velem éltél hónapokig.. Elmeséltél mindent amire emlékeztél a gyerekkorodból. Az elvarázsolt erdőről, Emmáról és amit Storybrookeról megtudtál az évek alatt. Aztán egyik reggel arra ébredtem, hogy fogtad magad és egy szó nélkül leléptél én pedig ott maradtam az üres és szürke életemmel, azon vacillálva, vajon tényleg egy Pinokkióval osztottam-e meg az otthonom, vagy teljesen elment az eszem? - dühösen a combomra csaptam, de ő elkapta a kezem, miközben felállt.
-Határozottan állíthatom, hogy nem ment el az eszed. Csak az volt őrültség, hogy ide jöttél. Hogy most látnod kell miként okoztam csalódást mindenkinek.
-Pedig még most is olyan meseszerűnek tűnik az egész.- óvatosan érin tettem meg az arcát. Lehunyta a szemét.
-Mert meseszerű is. Legalábbis ti annak neveznétek.-megrándult a szája széle, mintha épp egy halvány mosoly bontakozott volna ki rajta.-Nekünk egy megélt élet.
-De azt még nem tudom eldönteni, hogy melletted megélt élet valóságos volt-e..- elhalkultunk. A város zaja odakinn kezdett felerősödni. Mi pedig csak hallgattunk. Lesütött szemekkel.
Nekem akkor ugrott be és bár nem reméltem örömöt válaszul csupán annyit mondtam 'sajnálom, de muszáj megtudnom'.







Amikor megcsókoltam egy hosszúnak tűnő pillanatig nem történt semmi. Aztán pedig elszabadult a mágia és feltört belőlünk. Nyilván hasonló lehetett, mint az ami akkor söpört el mellettem, mikor megláttam a motort a fogadó előtt.
Nem mertem kinyitni a szemem. Azon tűnődtem, hol lehetek éppen. Egész biztosan egy elmegyógyintézeti szobában heverek begyógyszerezve. Biztos azért képzelgek ilyen intenzíven. Nem létezik, hogy ez igaz legyen mégis..
Ahogy valami megérintette az arcomat, nem egy lakkozott fa keménységét éreztem, hanem egy emberi kéz melegét. És az ismerős illat kúszott az orromba.
Nem volt időm ránézni sem, mielőtt magához szorított volna, de ez a gesztus és a belőle ömlő hálálkodó szavak bizonyítottak.
Léteznek még csodák és én éppen kaptam egyet.

2019. március 12., kedd

Let me tell you…


Kissé remegő kézzel tekerte körbe vérző tenyerem, az asztalja mögötti üvegvitrinben tárolt hófehér gézzel. A rum fertőtlenítő marása már alább hagyott, így szorosan rámarkoltam az anyagra és hagytam, hogy megcsomózza. Eközben persze megfogadtam, hogy többet nem erősködöm és hagyom, hogy a férfiak végezzék a nekik való munkálatokat. 

-Hagy mondjam el neked Rhodia, még egyszer és utoljára: a legénység feladata, az ő dolguk. Neked nem kell a fegyvereket élezned és a padlót suvickolnod. Szépen ülsz a formás seggeden és nyugton maradsz. Élvezed az utat és a legkevesebb esélyt szolgáltatod rá, hogy megölöd magad valamilyen úton módon. Érthető? – Morogta a kapitány, amiben igazat is kellett adjak neki. Az utóbbi pár napban igazán balszerencsésnek bizonyultam. Egyik pillanatban még örömmel táncikáltam a kormánynál, a következőben egy ládában találtam magam kitekeredve egy rakás kötélen. 
-Ígérem vigyázni fogok. – Sóhajtottam fel megadóan, de Killiannek el kellett ismerje, hogy muszáj volt tennem vennem, különben irtó unalmas tudott lenni a semmi közepén való lebegés. 

Inkább szó nélkül sarkon fordultam és ott hagytam fortyogni magában. Nem értettem miért védelmezett ennyire minden bajtól, mikor régen még vívni is megtanított, együtt ittunk, mulattunk és telis-tele voltam foltokkal, meg se kottyantak. Élveztem a kalóz létet és az egész életemet. Míg egy nap megtámadták a Jolly Rogert. Ismeretlen arcok lepték el a hajót. Sikerült megvédenünk magunkat és visszaverni a támadást, de Hook onnantól megváltozott. Óvott még a széltől is, ha kikötöttünk egy-egy városban egyedül nem mehettem semerre. Úgy éreztem magam, akár valami kihaló félben lévő állatfaj utolsó példánya, amit körbe kell ajnározni és ketrecben tartani, nehogy véletlen felhorzsolja a mancsát. Rettentő idegesítő volt! 


Észre sem vettem, de a Kapitány kabinjában kötöttem ki. Vállat vonva huppantam le az ágyára és az alatta lévő ládából kihalásztam egy bontatlan üveg alkoholt. Hanyatt vágódva iszogattam és dobáltam az övemre rögzített kis tőrrel a plafont. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem vettem észre, mikor kinyílt az ajtó. Csak arra kaptam fel a fejem, hogy megállt mellettem és rám dörrenve szólított a nevemen. 

Az óvatlan pillanatban leesett a tőr, amit ő szuper reflex segítségével és a keze helyén lévő edzettacél kampóval hárított. 
-Hagy mondjam el neked Rhodia… - kezdett bele ismét a nagy monológba, de nem érdekelt. Duzzogó kisgyerekként fordítottam hátat neki és a szoba falát nézve számoltam a rajta lévő karcoláskat. Úgy csinálta, mintha nem hallanám és ott se lennék. Nem érdekelt egy újabb fejmosás, egy újabb „mit műveltél már megint, te szerencsétlen?” szöveg. 

Elnémult és a nehéz bőr puffanását hallva - valószínűleg a kabátja lehetett - a következő pillanatban magam mellett éreztem a testét. Száz százalékos koncentrációt igényelt, olyan halkan suttogta mellőlem pár centire: 

- Hagy mondjam el neked Rhodia, nem tudom mihez kezdenék, ha valami baj történne veled. Tudom, kicsit túlzásba esem néha, de nézd el nekem kedvesem. Túlságosan ragaszkodom azokhoz a dolgokhoz, amik az enyémek.

The shadow of the curse


Storybrooke  sokat változott az átoktörés óta.
Pont annyival lett hatalmasabb, amennyire összement.
Kusza, zavaros mégis rendezett és kivehető mesevilág a betonrengetegben.
Új köntösbe burkolt Elvarázsolt Erdő.



Ha a másik világban nem akartál összefutni a zsémbes Nagyival, csak elkerülted a faluszéli kis házat, vagy ha egy sörre vágytál Robin társaságában, beültél a kocsmába.
Ma épp azért találod meg hamar a Patika üzletsorát, mert tudod, egy régi jó barát vár a pultok mögött, aki a makulátlanul tiszta helyiségben is a porra hivatkozva tüsszentget minden másodpercben.
Vagy azért nem vágysz a kórház környékén járni, mert Dr.Whale éppen ismét úgy érzi, hogy udvarolnia kell.


Összességében a város eddig is épp elég kicsi volt ahhoz, hogy megtalálj mindent, amire szükséged van, de nem bizonyult elég nagynak ahhoz, hogy minden alkalommal el tudd  kerülni azt, akit nem kívánsz látni.

A közértből hazafelé sétálva épp dudorásztam a mobilom lejátszási listájának aktuális dalát. Fülhallgatóm egyik fele a kabátom gallérján himbálódzott és olykor-olykor megérintette a papírzacskót, melyet magam előtt tartottam. És ami miatt nem láttam a hiányos járdalapok közötti rést.

A következő pillanatban pedig egyidejűleg történt, hogy megbotlottam, a papírtáska a kezemből a földön landolt, a vásárolt termékek pedig a szélrózsa minden irányába gurultak. Valahol a járdán épp Selena énekelt, mikor odalépett hozzám valaki.


 I know I'd go back to you
I know I'd go back to you

 -Látom elég szétszórt vagy ma! - nevetett és gyors mozdulatokkal kapkodta fel az almákat a betonplaccról. Egy vászonszatyorba dobálta őket, majd a dobozos üdítőért nyúlt. Én is nevettem volna. Egy másik helyzetben. Vagy, ha valaki más sietett volna a segítségemre.
-Azt hiszem bárkivel előfordul. - köszörültem meg a torkom, mielőtt feltápászkodtam. Ő a kezembe nyomta a szatyrát. Oldalra pillantva láttam, hogy a kocsija a járdaszegély mellett áll. Járó motorral és kitárt ajtóval. Aztán, mikor az arcára néztem megláttam az ismerősen ismeretlen csillogást a szemében és rám törtek az emlékek az átok idejéből. Azok, amik miatt eddig is távol tartottam magam tőle.  Neki pedig úgy tűnt pont ugyanez járt a fejében.
-Kerülsz egy ideje..-sóhajtotta keserűen.

We never got it right
Playing and replaying old conversations
Overthinking every word and I hate it
'Cause it's not me

 -Talán nem véletlenül!- húztam el a számat.
-Nem gondolod, hogy beszélnünk kellene róla?-kérdezte óvatosan, én mégis csak támadni tudtam.
-Nem! Nem gondolom, hogy egyáltalán beszélnünk kellene! Arról pedig végképp nem! Sem egymással sem senkivel!-csattantam fel dühösen, de nyugodt arckifejezését látva visszahúztam a karmaim és bocsánatkérően bólintottam.
-Én eddig sem szóltam róla.- vont vállat
-Tudom és sajnálom, csak ez az egész.. - kerestem a megfelelő szavakat, de ő befejezte helyettem a mondatot.
-Felzaklat. Meg tudom érteni. Még ha nem is hiszed el, de nekem sem könnyű.- mosolya fanyar grimaszba csapott. - Néha belegondolok, hogy ezt már az átok alatt is furcsának éreztem, de azóta..
-Ne is mond..-csóváltam a fejem.-És az egészben a legrosszabb, hogy úgysem tudod elkerülni - lemondóan magamra, majd rá mutattam - Akármennyire szeretnéd is.
 -Igazából, nem mintha nem tudna róla szinte mindenki..
-Pont ezaz. Szinte..- egy hosszú pillanatig lehunytam a szemem és pontosan tudtam, hogy most mindketten ugyanarra a személyre gondolunk.

And what's the point in hiding?
Everybody knows we got unfinished business
And I'll regret it if I didn't say
This isn't what it could be
 
-Úgysem mard örökké titokban nem lenne jobb, ha tőlünk hallaná?- szavaiban ott rejlett az igazság, mégsem tudtam magam rávenni a helyeslő válaszra. Fogalmam sincs, hogy a megfelelő szavak találnának-e utat a számhoz, vagy csak az "Épp el voltunk átkozva!" indokra hivatkozva próbálnék bocsánatért könyörögni.  Nem tudom ez mennyire állna meg David előtt.  Egyenlőre még én is alig tudok.
-És mivel magyaráznád, hogy hetekig a szemébe hazudtunk?
-Nem hazudtunk, csak újrafogalmaztuk az igazságot!-mondta és tudom, szerette volna ezt hinni, de önmaga számára sem volt valami meggyőző.-Én azt hiszem meg tudnék bocsátani.
-De te nem vagy ő!- suttogtam.
-Nem.- sóhajtott- Tényleg nem.- nem teljesen.
-Még maradjon köztünk! - kértem. Az alsó ajkamba haraptam. Tudtam jól, hogy nevetséges dolog és gyerekes abban reménykedni, hogy ez is valami olyan dolog ami elül és sosem derül ki majd, de belül mégis biztos voltam abban, hogy még visszaüt a múlt. Akár elvarázsolt, akár nem az.
-Ha ezt akarod! - vont vállat lazán és bár hanyagság álarcába burkolózott, neki sem volt könnyebb dolga -Nekem viszont mennem kell! Megleszel? - kérdezte a csomag felé bökve, aztán lepillantott és felkapta a mobilomat a lába elől.
-Meg.-motyogtam félmosollyal. Ő az autóhoz lépett, majd az utolsó pillanatban visszafordult.
-De akármit is mondjunk erre, azt el kell ismerni, hogy a sorsnak határozottan érdekes humora van.- keserű nevetése elért hozzám, aztán becsapta a kocsiajtót maga mögött. Indult volna, mikor utána szóltam.
-Hé James! - kérdő tekintettel kísérve húzta le az ablakot - Köszönöm! - fejbiccentéssel válaszolt, majd a főútra sorolt és eltűnt a következő sarkon.

Én ott álltam egyedül az utcán, fejemben egy más által kreált élet emlékeivel. És ahogy végigvettem a nagy pillanatokat, melyeket a szeretett férfi helyett annak ikertestvérével töltöttem el, nem egészen voltam biztos abban, hogy a sors humorára az érdekes jelző volna az első, ami eszembe jutna.

2019. március 11., hétfő

I have to find...


Miután az utolsó vendég is elhagyta a helyet, nekiálltam összetakarítani. Leszedtem a göngyöleget, elmosogattam a poharakat és felpakoltam a székeket, hogy kényelmesen fel tudjam mosni az egész nap alatt összehordott sarat és kiöntött italok maradványait. Mire mindennel végeztem, hajnali három óránál jártam, de még így is hálát adtam egy nagyobb hatalomnak, hogy Leroyék nem tértek be éjfél után. Belebújtam megszokott zöld kabátomba, beriasztottam a helyet, aztán még egyszer körül nézve bezártam a csehó ajtaját. 

Útközben egy dalt dúdoltam, amit még Ruby tett be a zenegépbe, míg ki nem húztam fél kettőkor a konnektorból jelzésképpen. 

„ You make me wanna die. 
I'll never be good enough
You make me wanna die
And everything you love will burn up in the light
And every time I look inside your eyes
You make me wanna die.” 

Ahogy sétálgattam és csodáltam az éjszaka leple alatt foszforeszkáló táblákat, kirakatokat, kihalt üzleteket, fura nyöszörgésre lettem figyelmes. A zsibbasztó félelmet egy perc töredéke alatt kíváncsiság váltotta fel. Lelassítottam a lépteimet és Gold üzlete melletti árokban megtaláltam a hang forrását. Egy férfi volt az árokba zuhanva, messziről sütött róla, hogy totál részeg. Nem sok kedvem volt még a szabad perceimben is az ilyen baromarcúakat istápolni, de a lelkiismeretem nem hagyott volna nyugodni, ha ott hagyom éjszakára. Lemondó sóhaj keretében másztam mellé a vizes területre, aztán karjánál fogva húztam ülő helyzetbe, lesöpörve róla néhány fűcsomót. 

Amint felismertem a sötét alak kilétét, minden vér elhagyta az arcom. Ennél rosszabb napom már nem lehet… Gondoltam én! De megszólalt. 

- Jé, de szép vagy – nyújtotta felém meglévő tenyerét és próbált megérinteni, de elhúzódtam. 
- Mit műveltél magaddal Kapitány? – nyúltam a dereka után, hogy a bolt előtti hídhoz elérve kihúzzam a járdára, onnan pedig útnak indítsam. 
- Mi közöd neked hozzá idegen? – morgott, de hagyta, hogy kisegítsem a veremből. 
- Igazad van, semmi közöm hozzá – csóváltam meg a fejem. 
- Tényleg tök szép vagy – pislogott és megtorpant. – Hasonlítasz Rhora. Ismered őt? Hol lehet? – dőlt belőle a szó, én pedig a nevem hallatára felkaptam a fejem. Nem ismert meg. Valószínűleg a közvilágítás és az elfogyasztott rum számlájára lehetett írni, de így is kihasználtam az alkalmat. Másnap úgy sem fog rá emlékezni alapon. 

- Ismerem. Mit akarsz tőle? – fontam keresztbe a karom és néztem, ahogy csücsörítve gondolkodik a válaszon. 
- Oda akarok menni – dobbantott a lábával, akár egy óvodás. 
- Nem lehet, már biztos alszik – köszörültem meg a torkom. 
- Nem érdekel mit mondasz! – tántorodott meg, aztán lehajtotta a fejét. – Tudod, ő utál engem. Elfeledkeztem róla az átok alatt. Nem lett volna szabad. 
- Nem tehettél róla – hunytam le a szemem. 
- De a legszörnyűbb, hogy miután megtört az az átkozott varázs, utána se kerestem. Gyűlölöm magam, mert annyira önző voltam és hajtottam a saját boldogságom, nem foglalkoztam az övével. 

Az agyam csak kattogott és nem tudtam mit mondjak. Eddig utáltam és hibáztattam mindenért, ami velünk történt. Hisz mások boldogsága érdekében feladtuk a saját boldog befejezésünket. Egyszer csak Hook megindult dülöngélve, maga után húzva. 

- Hová rohansz? – lihegtem a nyomában. 
- Rhodiához. El kell neki mondjam, hogy a világ végére is elmennék érte. Tudnia kell… - bólogatott teljes meggyőződéssel, aztán a következő pillanatban megölelt és egy puszit nyomott a homlokomra. – Köszönöm! 


Azzal fogta magát és eltűnt a következő utcasarkon, nem tudva, hogy engem keres. Lábam gyökeret eresztett. Hiába sikoltott az agyam, hogy menjek utána és mondjam el neki, hogy itt vagyok. Mindig is itt voltam… Tudtam, ha elindulok a gyenge és selejtes varratokkal gyógyított sebei szívemnek azonnal felszakadnának, én pedig ott maradnék az árok mentén elvérezve. Ezt nem kockáztathattam meg, hisz akkor ki nyitja ki másnap a bisztrót?

Fogalmad sincs


Fogalmad sincs róla, milyen nehéz ez. Nem tudod mit érzek, ha látom a személyt, aki örökre elszakított tőled, mégis köteles vagyok szeretni. Akit nem engedhetek el, mert olyan kötelék fűz hozzá, amilyennek téged is kellene.
A lány maradt, neked pedig menned kellett.
Miért nem voltál elég erős? Miért nem bírtad ki még egy kicsit? Miért nem tartottál ki értünk?
Bár hallanád, ahogy éjjel felsír, érted rimánkodva, de csak a csalódás a válasz könyörgésére.
Egy kampó-kezű, üres szívű fél család. Egy apa, aki nem volt képes védelmet nyújtani.
Azt mondták egyszer, minden átok megtörhető, téged mégsem hozott vissza a csók, akárhányszor próbáltam is. Kudarc koronázta a befejezésemet.
Megfeneklett az életem, mint a hajó, amelyen szelnünk kellene a tengereket, a világokat.
De a roncsokat majd elnyeli a víz, mint engem a mardosó bűntudat és a fájdalom. A gyász.
Fogalmad sincs milyen nehéz ez.
Elengedni egyszerre három boldog kezdetet.








Fogalmad sincs, milyen nehéz ez! Szellemként arra kárhoztatva, láthatatlanul életed részévé válni, s végignézni a szenvedést, amibe belekényszerítettelek.
Közben pedig hazug módon azzal vigasztalom magam, hogy jó cél vezérelt. Hogy csupán megvédelek a rossztól, ami belőlem fakadt.
Azt hazudtam, hogy minden, ami történt egy rég elfeledett átok része volt, de csak arra szolgált, hogy a szívem alatt hordozott kincset védjem meg a saját gonoszságomtól.
Fogalmad sincs, milyen nehéz volt a halál köntösébe bújva megjátszani egy utolsó felvonást.
Egy kicsit olyan volt ez, mint Shakespeare drámájában.
De én azon felül, hogy tudtam, nem iszol majd mérget, mindent hallottam. A kínt, a fájdalmat és a reményed halálát is.
Kiűztem önmagamat a testemből, mert Zörgőfürge annak idején nem csak gyilkolásra, de gyávaságra is tanított.
Azelőtt majdnem bántottalak, mert az eszem nem szabott határt a bennem  tomboló veszett indulatnak. Azért, mert a múltam köde elhomályosította a látásom, te kis híján az életedet adtad.
Mégis hogyan képzelhetnék el egy boldog családot így?
Ha bántanám Aronát én.. és te sem bocsátanád meg nekem soha. Ezért volt könnyebb menekülni!
Fogalmad sincs, milyen nehéz ez..
Némának maradni, mikor könyörögnék a bocsánatodért, harcolnék a boldogságodért és, hogy magamba szívhassam minden fájdalmadat, melyet okoztam.
Fogalmad sincs milyen lenni és megszűnni.
Csak az ablakra fagyott jégvirág árnyékában figyelni a hiányos életképet.
Ahogy Pán Péter meséjét olvasod neki. Neki, aki nem érti még a valóságot.
Mesékre neveled. Boldogságra.
Maradj hazug és mesélj el jónak. Sorok közé rejtett féligazságokban. Csak ne mélyítsd tovább a sebét, melyet hagytam.
Ez az utolsó, amit kívánhatok.
Rossz anya lettem volna, de te légy jó szülő helyettem is!
Kerekíts boldog befejezést egy elhagyottnak, s magadnak valakit, aki nem szívtelen, mint Cora, aki nem csupán Milah árnyéka lehet.
Valakit, aki nem az a Rhodia, akit szeretni akartál!

Tökéletes mese

Az óra már rég elütötte a tizenkettőt. Bár úgy szólt az egyezség, ha napnyugtáig nem ér a menedékhelyre, a találka elmarad én mégis vártam. Nem mintha miatta tettem volna.
Aggasztott ugyan a távolléte, de mióta ő, s hercegként nevelkedett ikertestvére vállt vállnak vetve tüsténkedtek azon, hogy megdöntsék a zsarnok George király hatalmát, olykor számítani lehetett rá, hogy kevesebb alkalmunk nyílik majd látni egymást.
Noha az utóbbi időben többször reménykedtem abban, hogy David sértetlenségéről kapok hírt, mintsem egy -esetleges- lopott találka ígéretéről, most mégis sokkalta inkább aggasztott más.
Az Arandelle királyi pecsétjével ellátott pergamenlap, mely a korhadt asztalkán feküdt. Nem is igazán a levél számított, inkább a bele foglalt szavak, s a jelentés, a súly, melyet hordoztak.

Hans kiszabadult.

Jól ismertem legfiatalabb testvérem, s azt is pontosan tudtam, hogy első útján a bosszú árnyéka kíséri felém, s árulásommal felszított düh tüze vezeti majd hozzám az Elvarázsolt erdőbe.
Volt még két dolog, amit biztosra vettem.
Hogy David, aki annak ellenére, hogy valahol távol tőlem az igazságért harcol, melyre a népnek szüksége van, egészséges és él.
DE nem tudhat a családi drámámról, így is épp elég teher szakadt a nyakába eddig a tudat nélkül is, hogy még egy ember van szabadon, aki az én fejemet kívánja tálcán. Véresen.

A kunyhóban csend telepedett meg, s így a léptek, melyek a fészer felől érkeztek, tisztán hallatszódtak a némaságban.
Az ajtó mögött bújtam meg, a kandalló piszkafáját szorongattam ás átkoztam magam, amiért nem vettem egy kardot a legközelebbi falu kovácslegényétől.
Az ajtó szorult. Az illető csak harmadik próbálkozásra tudott annyira nekiveselkedni, hogy engedjen a szilárd fa.  A kezében tartott fáklya lángját egy pillanat múlva húzta csupán maga után, ez a kis idő pedig nekem éppen elég volt a támadásra. Ám a váratlan vendégem gyorsabb volt és erősebb is!



-Köszönöm a szívélyes fogadtatást hercegnő! - az ex-pásztor átható nevetése zengte be a kis helyiséget. Keze a vasdarabon az ujjaimat érte és gyors csókot lehelt az ajkamra.
-Te mit keresel itt?! - a meglepettség háttérbe szorította az örömöm, s a jó modoromnak is gátat szabott, de ez Davidnek nem szegte kedvét.
-Sikerült Sienna! Sikerült! - derekamat megragadva felkapott és megforgatott a levegőben én pedig csak értetlen arckifejezéssel meredtem rá.-George király elbukott!
-Mi? Mégis hogyan?
-Azt hiszem nevetni fogsz - kezdte - De a bátyád, Hans segített hozzá a győzelmünkhöz. Néhány emberrel a tárnákon át próbált besurranni a királyságba, George pedig azt hitte az a mi támadásunk, így levonult a lovagjaival, míg mi visszafoglaltuk a palotát és a törpék csapdába ejtették őket a keltető részlegükben! - története egyszerre volt hihetetlen, álomszerű és varázslatos. - Nem kell bujdosnunk többé! Szabadok vagyunk!
Mielőtt bármit mondhattam, volna ajkai újra az enyémre táncoltak.
Megrészegített a mámoros szabadság. A boldog kezdet sugallata.
Vagy csak ő maga volt? Már talán sosem tudom meg, de ennyi elég.
Jöjjön bármilyen zsarnok, bármilyen gonosz, bármilyen átok, ha együtt vagyunk egész biztosan legyőzzük.
Mi ez, ha nem a tökéletes mese?