2019. március 11., hétfő

Tökéletes mese

Az óra már rég elütötte a tizenkettőt. Bár úgy szólt az egyezség, ha napnyugtáig nem ér a menedékhelyre, a találka elmarad én mégis vártam. Nem mintha miatta tettem volna.
Aggasztott ugyan a távolléte, de mióta ő, s hercegként nevelkedett ikertestvére vállt vállnak vetve tüsténkedtek azon, hogy megdöntsék a zsarnok George király hatalmát, olykor számítani lehetett rá, hogy kevesebb alkalmunk nyílik majd látni egymást.
Noha az utóbbi időben többször reménykedtem abban, hogy David sértetlenségéről kapok hírt, mintsem egy -esetleges- lopott találka ígéretéről, most mégis sokkalta inkább aggasztott más.
Az Arandelle királyi pecsétjével ellátott pergamenlap, mely a korhadt asztalkán feküdt. Nem is igazán a levél számított, inkább a bele foglalt szavak, s a jelentés, a súly, melyet hordoztak.

Hans kiszabadult.

Jól ismertem legfiatalabb testvérem, s azt is pontosan tudtam, hogy első útján a bosszú árnyéka kíséri felém, s árulásommal felszított düh tüze vezeti majd hozzám az Elvarázsolt erdőbe.
Volt még két dolog, amit biztosra vettem.
Hogy David, aki annak ellenére, hogy valahol távol tőlem az igazságért harcol, melyre a népnek szüksége van, egészséges és él.
DE nem tudhat a családi drámámról, így is épp elég teher szakadt a nyakába eddig a tudat nélkül is, hogy még egy ember van szabadon, aki az én fejemet kívánja tálcán. Véresen.

A kunyhóban csend telepedett meg, s így a léptek, melyek a fészer felől érkeztek, tisztán hallatszódtak a némaságban.
Az ajtó mögött bújtam meg, a kandalló piszkafáját szorongattam ás átkoztam magam, amiért nem vettem egy kardot a legközelebbi falu kovácslegényétől.
Az ajtó szorult. Az illető csak harmadik próbálkozásra tudott annyira nekiveselkedni, hogy engedjen a szilárd fa.  A kezében tartott fáklya lángját egy pillanat múlva húzta csupán maga után, ez a kis idő pedig nekem éppen elég volt a támadásra. Ám a váratlan vendégem gyorsabb volt és erősebb is!



-Köszönöm a szívélyes fogadtatást hercegnő! - az ex-pásztor átható nevetése zengte be a kis helyiséget. Keze a vasdarabon az ujjaimat érte és gyors csókot lehelt az ajkamra.
-Te mit keresel itt?! - a meglepettség háttérbe szorította az örömöm, s a jó modoromnak is gátat szabott, de ez Davidnek nem szegte kedvét.
-Sikerült Sienna! Sikerült! - derekamat megragadva felkapott és megforgatott a levegőben én pedig csak értetlen arckifejezéssel meredtem rá.-George király elbukott!
-Mi? Mégis hogyan?
-Azt hiszem nevetni fogsz - kezdte - De a bátyád, Hans segített hozzá a győzelmünkhöz. Néhány emberrel a tárnákon át próbált besurranni a királyságba, George pedig azt hitte az a mi támadásunk, így levonult a lovagjaival, míg mi visszafoglaltuk a palotát és a törpék csapdába ejtették őket a keltető részlegükben! - története egyszerre volt hihetetlen, álomszerű és varázslatos. - Nem kell bujdosnunk többé! Szabadok vagyunk!
Mielőtt bármit mondhattam, volna ajkai újra az enyémre táncoltak.
Megrészegített a mámoros szabadság. A boldog kezdet sugallata.
Vagy csak ő maga volt? Már talán sosem tudom meg, de ennyi elég.
Jöjjön bármilyen zsarnok, bármilyen gonosz, bármilyen átok, ha együtt vagyunk egész biztosan legyőzzük.
Mi ez, ha nem a tökéletes mese?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése