Az igazi probléma

A velem szemben ülő komoly pillantással jelezte, hogy beszéde van velem. Odébb húztam a korsómat és hagytam, hogy maga elé helyezze színes bögréjét, amit nagy gonddal beállított, majd hátradőlve a boxban, karba fonta a kezeit és szúrós, már-már felnőttes pillantással vizslatott. 

-Mit szeretnél Henry? -kezdeményeztem a beszélgetést az aprócska gyermekkel. 

-Tudod Rho, nem az a lényeg, hogy én mit szeretnék. A fontos, hogy megérts valamit. Az igazi problámát.

-Mire gondolsz? -vontam fel a szemöldököm kérdőn. Nagyot sóhajtott, de egy csepp félelem nélkül a képembe mondta véleményét.

-Életeket teszel tönkre. - Majdnem félrenyeltem az erős kijelentésen, de folytatta. - Azzal, hogy itt vagy Emma meséje nem fog boldog befejezéssel véget érni és az egész város, az egész mesevilág életét veszélybesodrod. Hook szeret téged, de meg kell akadályozzuk, hogy saját magának is elismerje. Ne legyél önző, kérlek.

Csak pislogtam és nem tudtam mit szóljak az egészre. Egy kiskölök kioszt engem, a szerelmi életem, a viselkedésem kritizálja és a legrosszabb az egészben, hogy igaza van.

-Nem fogok tönkretenni Hook befejezését, ne félj. - Horkantam fel inkább szarkasztikusan, mint kedvesen. 

-Akkor azt javaslom húzd el a csíkot, amíg csak lehet. Mielőtt a Kapitány rájön az érzéseire és Anyu itt hagy minket.

Hangja annyira kétségbeesett volt. Nem volt szívem vitába szállni egy kisfiúval, így némán bólintottam és kifizetve a két italt, hazafelé vettem az irányt. Mivel el nem mehettem, ugyanis ragaszkodtam az emlékeimhez, a Jolly Roger pedig nem jöhetett szóba, egyedül egy hely maradt, ami még vigasztalást nyujthatott számomra. 

-Jefferson! Nyisd ki, kérlek. -Ütöttem az ajtó kemény falapját ökölbe szorított kézzel. 

-Rho, mit szeretnél? -Húzta fel az orrát sértődötten. Igen csúnyán hagTam itt legutóbb, hisz a fejéhez vágtam: nekem ez sosem volt az otthonom, lehetünk bármilyen átok alatt. 

-Sajnálom... -Hajtottam le a fejem. -Haza jöhetek?

Vártam egy elutasító morgásra, de ehelyett a bejárat szélesre tárva várt, amint felemeltem a pillantásom az arcára. 

-Hiányoztál. -Kacsintott a legjobb barátom. -De ma te mosogatsz! -Nevetett fel. Igen, ő volt másik felem és ez soha nem fog változni.

Barát a bajban

-Megyek és megölöm! – Közölte teljes higgadtsággal, majd zsebre dugott kézzel elindult a bejárathoz. 

-Jeff! Állj meg azonnal. Ne menj sehova. – Nyúltam utána, mire megtorpant. 

-Beverem a pofáját annak a mocskos kalóznak. – Puffogott, mire elhúztam a számat. 

-Én is kalóz vagyok, ha nem tűnt volna fel. 

-Én pedig a legjobb barátod és nem fogom hagyni, hogy az a szemét kikészítsen idegileg! 

Ez volt Jefferson. Mindenki másnak csak az őrült kalapos, nekem viszont a legkedvesebb, legmelegebb szívű ember a földön. Még másik világba visszanyúlva gyökerezett a barátságunk, itt is mellettem állt, legyen szó bármiről. 

-Szeretlek, ugye tudod? – Öleltem át. 

-Ha ez tényleg így van, ahogy mondod, akkor elfelejted Hookot, semmibe veszed Nealt és keresel magadnak valami értelmes figurát! Mit szólnál esetleg Archie-hoz? Tuti nem lenne szemét… 

-Jeff, ne bosszants! – Nevettem fel a képtelen ötleten és levágódtam a kanapéra. 

-Jajj Rho… - ült le mellém, fejemet pedig az ölébe tette. – Hogy segítsek? 

-Csak maradj így. – Hunytam le a szemem. – És legalább te ne hagyj el. 

-Kismadár, nem terveztem. 

Másnap reggel erős fejfájással és zsibbadó végtagokkal ébredtem. A csengő éles hangja szét akarta szakítani a dobhártyámat. 

-Nyisd ki! – Nyöszörögtem. – Jefferson… - Nem jött válasz, ezért nehezen kikászálódtam és elvonszoltam magam az ajtóhoz. Többszöri próbálkozás után sikerült csak kinyitnom a reteszt. 

-Rhodia, hallgass végig…. – kezdte a jól ismert hang, abban a pillanatban, hogy kinyitottam résnyire. A másodperc tört része alatt vágtam rá a hatalmas faajtót. 

-Takarodj innen! 

-Engedj be! Legalább, hagy magyarázzam meg… 

-Kapitány, senki nem kíváncsi a szerencsétlen magyarázkodásodra. Tegnap elég világosan közölted: én vagyok a múltad sötét foltja. Húzd el innen a beled és élj csodálatos hősökhöz méltó életet. 

-Szeretlek. – Halkította le a hangját, de ez nem érdekelt. 

-Sajnos nem elég hangoztatni és nem tenni érte. Sőt, mondok jobbat Hook! – Acéloztam meg a szívem. – Én téged már nem. Megvetlek és ezzel lezártnak tekintem a témát kettőnk között. 

Decision

-Sosem lesz a tiéd! – Kiabálta felém kikelve magából. 

-Nem veszed észre, hogy ő senkié? Nem lehet kisajátítani, te buta szőke liba! – Kontráztam, mire elindult felém és tőlem fél méterre megállva folytatta a vitát. 

-Buta szőke? Már ne haragudj édesem, de én lennék a kicseszett Megmentő! Az egész rohadt városért kockáztatom az életem nap, mint nap. Te mit csináltál eddig? Amúgy meg… nem érdekel ki voltál, hiszen amíg szépen iszogattad a kis rumodat a világ másik felén, Hook mellettem volt, velem harcolt és élt, érdekes mód, egyszer sem említett egy titokzatos, koszos kalóz lúvnyát, aki egyszer felbukkan majd és követeli őt magának. Arról már ne is tegyek említést, hogy a gyerekem apjára is rámásztál pár napja!

-Neal egy barom! Simán megérdemlitek egymást, hisz ő sem képes felfogni pár egyszerű szót, ami ennyit tesz: húzz el a rákba! –Üvöltöttem a képébe és intve egyet Rubynak, töltettem magamnak még egy rövidet. 

-Killian, csinálj valamit! – Toporzékolt Emma, aki szintén nem volt már szomjas. Mindenki idegeit tönkretette az átok megtörése, a világok közti átjárók megnyitása és a múlt súlya, ami keveredett a jövővel. 

-Mégis mit vársz tőlem? –Vonta fel szemöldökét a kalóz kérdőn. 

-DÖNTS! – Vágtam falhoz a poharat, ami a feje mellett suhant el pár centire. – Majd kifizetem… - Motyogtam oda Rubynak. 

-Ez nem így megy, ha nem tűnne fel nektek. Itt van Emma, szeretem… - ahogy kimondta, a Megmentő egy „Én megmondtam” mosolyt küldött felém. – de itt vagy te is Rho, akinek a boldog befejezésemnek kellett volna lennie. – Ingatta a fejét. – Nem fogok dönteni és ezt ti is nyugodtan dolgozzátok fel. Nem tudok. 

-Engem is szeretsz még? – Suttogtam magam elé, épp hogy hallja. Emma várakozóan nézett felé. A levegő megfagyott nagyinál és az összes vendég várta a végkifejletet. 

-Igen Rhodia, annyira, hogy szinte fáj. – kortyolt a sörébe, de felemelte a mutatóujját, mielőtt újabb csata tört volna ki közöttünk. – Éppen ezért érzem azt, hogy Emma mellett a helyem. Ő stabil és nem a múlt, hanem a jövő. Nem okoz fájdalmat és nem emlékeztet nap, mint nap a rengeteg szörnyűségre amit tettem. Jobb embert faragott belőlem….

-Éppen ez a baj Kapitány – köptem felé a szavakat, de a szívem kettészakadt a mellkasomban. – Én soha, de soha nem akartalak megcsiszolni. Úgy szerettelek és olyannak, amilyen voltál. – Azzal egy adag pénzt helyeztem az üres korsóm mellé és távoztam Nagyitól.

I”ll be your home

Rázta a testemet a megállíthatatlan zokogás. Fájt minden levegővétel és mozdulat, így abbahagytam és nem is próbálkoztam tovább felállni. Csak átöleltem a két térdem és könyörögtem Istennek, vagy annak a szemét írónak, hogy szüntesse meg a rettenetes fájdalmat, ami próbált megfojtani. 

Az átok megtörése óta nem találtam a helyem. Soha nem voltam beszari alak; nem féltem kiállni az igazamért szóban, akár fizikálisan, de a jelenlegi helyzet olyan mély verembe taszított, amit még én sem voltam képes két lábon állva kibírni. A mágikus törés, engem is a padlóra söpört, bele a többszáz éves fapadló közötti résekbe, ellepve porréteggel és egerek által összehordott ürülékkel. 

Egyedül voltam és rettegtem a jövőtől, így az első emberhez szaladtam, aki valaha számított. Természetesen a sors mocskos játékot űzve őt is elvette tőlem. Az átok ideje alatt Hook megtalálta a boldog befejezését, engem kihagyva a meséje lapjaiból. 

Ahogy megpillantottam egy másik nő oldalán, a lábaim önkényesen szaladni kezdtek, egyenesen a semmibe. Hogy honnan volt energiám, nem tudnám megmondani, de a végére sarokban kuporogva tértem magamhoz. A helyiség illata ismerős volt, és csalfa reményt gyújtott a bensőmben, hogy otthon vagyok. 

Egy halk suttogás, majd pár vonallal feljebb tekerve a hangerőt ébresztgetett az ismerős hang. 

-Gyerünk édesen, ébredj! – Szemhéjaim nem akartak kinyílni, de végül szemben találtam magam a jól ismert kék szempárral. – Mit keresel itt, Rho? 

Válaszolni szerettem volna neki. Esküszöm! A számon egyetlen hang nem sok, annyi se jött ki. Hápogtam, aztán már a tehetetlenségtől és a kétségbeeséstől újból potyogni kezdtek a könnyeim. 

-Nyugodj meg… - Emelt el egy kupacba gyűrt pokrócot a nem messze álló kosárból, majd betakarva felnyalábolt és ölben vitt a kabinba. Abba az aprócska helyiségbe, ami az otthonom volt évekig. Olyan távolinak tűnt, mintha más életét látnám filmkockákon. 

Lehelyezett, aztán mellém kuporodott és átkarolva a vállam húzott magához, fejét a hajamba temetve. El akartam húzódni, hiszen az ő meséjében már nem kaptam szerepet. Neki volt egy csodálatos szerelme, aki nem én voltam és nem lehettem önző! Mégis ólomsúlyként nehezedett rám az ismerős érzés, miszerint jó helyen vagyok, éppen ott, ahol lennem kell. 

-Sajnálom, hogy idejöttem. – Motyogtam elhaló hangon. Alig ismertem meg a saját hangszálaimat, hisz még az életben nem volt ilyen megtört. – Nem fordul elő többet, de túl sok ez hirtelen. Itt pedig minden szöget ismerek és … 

-Hova máshova mennél? – Tolt el éppen annyira, hogy arcomon végig simítva a szemembe nézhessen. – Itt az életünk. Mindig is a Jolly Rogeren volt. 

-Neked már más életed van, én viszont ezt az egyet ismerem. – Mentegetőztem tovább, de elhallgattatott. 

-Meg ne halljam ezt a hülyeséget még egyszer Rho! Én voltam, vagyok és örökké leszek is az otthonod. Ezt sose felejtsd el. – Nyomott puszit a szám szélére, amit nem tudtam hová tenni, de abban a percben nem is akartam. Egyszerűen hagytam, hogy megnyugodjanak is idegeim és magához öleljen, míg álomtalan álomba nem merültem.

Is this...?

Szúrós szemekkel figyelte, ahogy a villán egyensúlyozva számba vettem és megrágtam egy darab almás csirkemellet. Gyűlöltem, ha valaki evés közben figyelt, de nála valamiért mégsem zavart.
-Segíthetek? - vontam fel a szemöldököm és odaszúrtam az idegennek.
-Nagyon szépen eszel. - Közölte, mintha csak Nagyi fogadója előtti járda minőségéről diskuráltunk volna. Megálltam a rágásban és az idegenre emeletem tekintetem.
-Lehet másnál próbálkozni. - Válaszoltam bunkó hangsúllyal, hátha észre veszi magát, azzal tovább ettem a sajtos finomságot.
-Ha nem haragszol ideülök. - Mondta, majd átült velem szembe a boxba, de meg se várta míg elküldöm melegebb éghajlatra.
-Úgy látom neked teljesen mindegy. - Sóhajtottam és nagyot kortyoltam a hideg kólámból.
-Neal vagyok. - Nyújtotta felém a kezét, amit én fél perc nézegetés után egy félrepillantással visszautasítottam. Ez az ember levakarhatatlan! Már pár napja is látszódott, mikor nem engedtem be a lakásba, de most még nehezebb esetnek tűnt. 
-Rho. Mehetsz is. - Túrtam odébb egy darab almahéjat. Nem szerettem volna belekezdeni a beszélgetésbe. Helyes srácnak tűnt, de közben elég rámenős is volt, plsuz sütött róla, hogy nem ide valósi. 
-Mese szép vagy. - kacisntott rám. Ó, ha tudná! Nevettem fel magamban. 
-Kössz. Mostmár tényleg leléphetsz. -Néztem rá komolyan, majd elővettem az aznapi újságot és magam elé tartva próbáltam koncentrálni a betűkre. A kövektező pillanatban egy ujjal, hangos csörgés követte mozdulattal lehúzta az újságot és kajánul vigyogó képével találtam szemben magam. 
-Meghívhatlak egy italra? 
-Nem. - Forgattam meg a szemem és próbáltam egyenesbe igazítani a hírlapot. 
-Azt hittem egy kalóz sokkal kalandvágyóbb... - motyogta, mire levágtam a papírhalmot és mérgesen ránézve próbáltam szugerálni, hogy mégis honnan tud a másik énemről. Kacsintott egyet, de semmi válasz ne érkezett. 
A kövekező pillanatban összerezzentem a bejárati ajtó csapódásától, de csak egy hirtelen elviharzó fekete foltot véltem felfedezni. Számomra egyértelmű volt a személy kiléte, míg Neal pislogva kérdezte:

-Ez...Killian? - hápogott, de nem értem rá sokkot kapni a felfedezésén, vagy, hogy honnan ismeri a Kapitányt. A kalóz után rohantam, magam mögött hagyva az ismeretlen fickót és egy igen bőséges számlát. 
-Hook! - kiabáltam utána, de mire sikerült beérnem, már a Jolly Roger fedélzetén engedte ki a gőzt. 
-Mit akarsz Rhodia? - bökte oda flegmán. - Menj vissza, vár a randid. Bae jó party. A legjobb lesz neked. 
-Miről beszélsz? - hápogtam. 
-Mindegy, ne pazarold az időmet. Elő kell készüljek, ugyanis este Emmával van találkozóm. - Vetette oda, majd lemászott a hajó belsejébe, faképnél hagyva engem és az összes megválaszolatlan kérdésemet. 

Let me tell you…

Kissé remegő kézzel tekerte körbe vérző tenyerem, az asztalja mögötti üvegvitrinben tárolt hófehér gézzel. A rum fertőtlenítő marása már alább hagyott, így szorosan rámarkoltam az anyagra és hagytam, hogy megcsomózza. Eközben persze megfogadtam, hogy többet nem erősködöm és hagyom, hogy a férfiak végezzék a nekik való munkálatokat. 

-Hagy mondjam el neked Rhodia, még egyszer és utoljára: a legénység feladata, az ő dolguk. Neked nem kell a fegyvereket élezned és a padlót suvickolnod. Szépen ülsz a formás seggeden és nyugton maradsz. Élvezed az utat és a legkevesebb esélyt szolgáltatod rá, hogy megölöd magad valamilyen úton módon. Érthető? – Morogta a kapitány, amiben igazat is kellett adjak neki. Az utóbbi pár napban igazán balszerencsésnek bizonyultam. Egyik pillanatban még örömmel táncikáltam a kormánynál, a következőben egy ládában találtam magam kitekeredve egy rakás kötélen. 

-Ígérem vigyázni fogok. – Sóhajtottam fel megadóan, de Killiannek el kellett ismerje, hogy muszáj volt tennem vennem, különben irtó unalmas tudott lenni a semmi közepén való lebegés. 

Inkább szó nélkül sarkon fordultam és ott hagytam fortyogni magában. Nem értettem miért védelmezett ennyire minden bajtól, mikor régen még vívni is megtanított, együtt ittunk, mulattunk és telis-tele voltam foltokkal, meg se kottyantak. Élveztem a kalóz létet és az egész életemet. Míg egy nap megtámadták a Jolly Rogert. Ismeretlen arcok lepték el a hajót. Sikerült megvédenünk magunkat és visszaverni a támadást, de Hook onnantól megváltozott. Óvott még a széltől is, ha kikötöttünk egy-egy városban egyedül nem mehettem semerre. Úgy éreztem magam, akár valami kihaló félben lévő állatfaj utolsó példánya, amit körbe kell ajnározni és ketrecben tartani, nehogy véletlen felhorzsolja a mancsát. Rettentő idegesítő volt! 

Észre sem vettem, de a Kapitány kabinjában kötöttem ki. Vállat vonva huppantam le az ágyára és az alatta lévő ládából kihalásztam egy bontatlan üveg alkoholt. Hanyatt vágódva iszogattam és dobáltam az övemre rögzített kis tőrrel a plafont. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem vettem észre, mikor kinyílt az ajtó. Csak arra kaptam fel a fejem, hogy megállt mellettem és rám dörrenve szólított a nevemen. 

Az óvatlan pillanatban leesett a tőr, amit ő szuper reflex segítségével és a keze helyén lévő edzettacél kampóval hárított. 

-Hagy mondjam el neked Rhodia… - kezdett bele ismét a nagy monológba, de nem érdekelt. Duzzogó kisgyerekként fordítottam hátat neki és a szoba falát nézve számoltam a rajta lévő karcoláskat. Úgy csinálta, mintha nem hallanám és ott se lennék. Nem érdekelt egy újabb fejmosás, egy újabb „mit műveltél már megint, te szerencsétlen?” szöveg. 

Elnémult és a nehéz bőr puffanását hallva - valószínűleg a kabátja lehetett - a következő pillanatban magam mellett éreztem a testét. Száz százalékos koncentrációt igényelt, olyan halkan suttogta mellőlem pár centire: 

- Hagy mondjam el neked Rhodia, nem tudom mihez kezdenék, ha valami baj történne veled. Tudom, kicsit túlzásba esem néha, de nézd el nekem kedvesem. Túlságosan ragaszkodom azokhoz a dolgokhoz, amik az enyémek.

I have to find...

Miután az utolsó vendég is elhagyta a helyet, nekiálltam összetakarítani. Leszedtem a göngyöleget, elmosogattam a poharakat és felpakoltam a székeket, hogy kényelmesen fel tudjam mosni az egész nap alatt összehordott sarat és kiöntött italok maradványait. Mire mindennel végeztem, hajnali három óránál jártam, de még így is hálát adtam egy nagyobb hatalomnak, hogy Leroyék nem tértek be éjfél után. Belebújtam megszokott zöld kabátomba, beriasztottam a helyet, aztán még egyszer körül nézve bezártam a csehó ajtaját. 

Útközben egy dalt dúdoltam, amit még Ruby tett be a zenegépbe, míg ki nem húztam fél kettőkor a konnektorból jelzésképpen. 

„ You make me wanna die. 

I'll never be good enough

You make me wanna die

And everything you love will burn up in the light

And every time I look inside your eyes

You make me wanna die.” 

Ahogy sétálgattam és csodáltam az éjszaka leple alatt foszforeszkáló táblákat, kirakatokat, kihalt üzleteket, fura nyöszörgésre lettem figyelmes. A zsibbasztó félelmet egy perc töredéke alatt kíváncsiság váltotta fel. Lelassítottam a lépteimet és Gold üzlete melletti árokban megtaláltam a hang forrását. Egy férfi volt az árokba zuhanva, messziről sütött róla, hogy totál részeg. Nem sok kedvem volt még a szabad perceimben is az ilyen baromarcúakat istápolni, de a lelkiismeretem nem hagyott volna nyugodni, ha ott hagyom éjszakára. Lemondó sóhaj keretében másztam mellé a vizes területre, aztán karjánál fogva húztam ülő helyzetbe, lesöpörve róla néhány fűcsomót. 

Amint felismertem a sötét alak kilétét, minden vér elhagyta az arcom. Ennél rosszabb napom már nem lehet… Gondoltam én! De megszólalt. 

- Jé, de szép vagy – nyújtotta felém meglévő tenyerét és próbált megérinteni, de elhúzódtam. 

- Mit műveltél magaddal Kapitány? – nyúltam a dereka után, hogy a bolt előtti hídhoz elérve kihúzzam a járdára, onnan pedig útnak indítsam. 

- Mi közöd neked hozzá idegen? – morgott, de hagyta, hogy kisegítsem a veremből. 

- Igazad van, semmi közöm hozzá – csóváltam meg a fejem. 

- Tényleg tök szép vagy – pislogott és megtorpant. – Hasonlítasz Rhora. Ismered őt? Hol lehet? – dőlt belőle a szó, én pedig a nevem hallatára felkaptam a fejem. Nem ismert meg. Valószínűleg a közvilágítás és az elfogyasztott rum számlájára lehetett írni, de így is kihasználtam az alkalmat. Másnap úgy sem fog rá emlékezni alapon. 

- Ismerem. Mit akarsz tőle? – fontam keresztbe a karom és néztem, ahogy csücsörítve gondolkodik a válaszon. 

- Oda akarok menni – dobbantott a lábával, akár egy óvodás. 

- Nem lehet, már biztos alszik – köszörültem meg a torkom. 

- Nem érdekel mit mondasz! – tántorodott meg, aztán lehajtotta a fejét. – Tudod, ő utál engem. Elfeledkeztem róla az átok alatt. Nem lett volna szabad. 

- Nem tehettél róla – hunytam le a szemem. 

- De a legszörnyűbb, hogy miután megtört az az átkozott varázs, utána se kerestem. Gyűlölöm magam, mert annyira önző voltam és hajtottam a saját boldogságom, nem foglalkoztam az övével. 

Az agyam csak kattogott és nem tudtam mit mondjak. Eddig utáltam és hibáztattam mindenért, ami velünk történt. Hisz mások boldogsága érdekében feladtuk a saját boldog befejezésünket. Egyszer csak Hook megindult dülöngélve, maga után húzva. 

- Hová rohansz? – lihegtem a nyomában. 

- Rhodiához. El kell neki mondjam, hogy a világ végére is elmennék érte. Tudnia kell… - bólogatott teljes meggyőződéssel, aztán a következő pillanatban megölelt és egy puszit nyomott a homlokomra. – Köszönöm! 

Azzal fogta magát és eltűnt a következő utcasarkon, nem tudva, hogy engem keres. Lábam gyökeret eresztett. Hiába sikoltott az agyam, hogy menjek utána és mondjam el neki, hogy itt vagyok. Mindig is itt voltam… Tudtam, ha elindulok a gyenge és selejtes varratokkal gyógyított sebei szívemnek azonnal felszakadnának, én pedig ott maradnék az árok mentén elvérezve. Ezt nem kockáztathattam meg, hisz akkor ki nyitja ki másnap a bisztrót?