Minden, amit mondanak

-Örülök, hogy látlak, Raven.
-Én is Loki.

-Mi újság?
-Muszáj lefussuk a kötelező köröket?
-Igazad van, bocsánat. 
-Még mindig színészkedsz?
-Persze, a helyi színház elnökségi tagja lettem.
-Gratulálok.
-És te?
-Én elhelyezkedtem egy rendezői irodánál. 
-Csodálatos! 

-Hogy telnek napjaid?
-Köszönöm kérdésed, minden szuper. 
-Még mndig Rogerssel jársz?
-Nem, már a jegyese vagyok. 
-Akkor igaz a pletyka, hogy terhes vagy?
-Semmi közöd hozzá. 
-Szóval minden, amit mondanak igaz. Felcsinált az a barom. 
-Még egyszer mondom, semmi közöd hozzá.
-Látod Raven, mellettem kellett volna maradj. Nem cseszted volna el az életed. Én szóltam előre.
-Nincs máshol dolgod?
-Te is tudod, hoy igazam van.
-Nem, egyáltalán nincs! Szeretem Steve-t, szeretem a kisbabánkat és az életemet, amihez már semmi közöd. 
-Hazudj csak, de engem nem versz át. 
-Viszlát Loki. 

Mon Amour

- Unatkozom!-mondta szemeit forgatva.
- Akkor beszélgessünk valamiről.-vontam vállat és elhúztam a számat.
- De miről, Bianca?
- Mondj valamit, és beszélek róla!- tártam szét a karjaimat.
- Sajt!-bökte ki hamiskás mosollyal.
- Tudtam, hogy ezt fogd mondani, Thor.- sértődötten fújtam egyet. A párizsi eset óta szívatott ezzel.
- Naná, egy franciának?-vonta föl a szemöldökét újra és újra.
- Azért még nem vagyok francia, mert egyszer véletlenül így mutatkoztam be, mon amour!- csaptam a homlokomra.
- Mit mondtál? Hisz te elpirultál!
- Én? Te képzelődsz…–legyintettem nagyzolva, de éreztem az arcomra kiülő vörösséget.
- Igen, te! Sőt, egyre jobban!-nevette el magát.
- Nem, nem mondtam semmi fontosat. Mondj valami mást, amiről beszéljünk.
- Oké… Ki az, akit most szeretsz?-halk sóhaj szállt fel ajkairól.
- Ezt úgy kérdezed, mintha nem lennél vele tisztában.
- Ne nézz így rám, tőled akarom hallani!
- Szertlek, Thor!
- Én is szeretlek, Bia…

- Mit csinálsz már bent a fürdőben egy órája?-morcos hang rángatott vissza a valóságba.
- Semmit, Tony… Csak emlékezem.

Közöny

Egy őszi éjszakán, New York művésznegyedének egyik földszinti kis albérletéből tányércsörömpölés és két ember hangos veszekedése hallatszott ki a lépcsőházba. 

-Mond, miért kell mindig ködösítened? Miért nem tudod, kimondani, egyszerűen, ha valami nem tetszik? Esetleg változtatnál rajta? Egy kapcsolathoz két ember kell!
-Azért van ez a ”ködösítés”- ujjaival idézőjeleket mutatott a levegőbe - mert nem szeretnélek megbántani és a másik meg, hogy mindig félreértesz mindent. Ha beszélek egy munkatársnőmmel, egyből kombinálásba kezdesz!-Tony mérgesen fújtatott egyet.
-Az nem igaz, nem mindig! Egyszer, kihangsúlyoznám EGYSZER fordult csak elő mikor megjegyeztem, hogy nem tetszik, hogy az a csaj annyira nyomul rád!- itt már könnyeim patakokban folytak le arcomon a dühtől- Ezt te se gondolhatod, hogy szó nélkül hagynom kellett volna?! Gondolj bele, te is ugyan ezt tetted volna, ha valamelyik pasi elkezdene rám indulni. Hasonlóképp kiakadtál volna, vagy még jobban, mint én!-egy pohár esett ki a kezemből és szilánkokra robbanva csatlakozott társaihoz a padlón. Pedig ez tényleg nem volt szándékos. Ha  így lenne, vitapartnerem képe lett volna a cél.
-Rendben, ebben igazad van, de akkor se szabd meg nekem mit mikor és hogyan csináljak! Szabad ember vagyok! Én sem szabom meg neked, hogy mit csinálhatsz és mit nem!-vetette oda foghegyről, bennem pedig elpattant valami.
-Na, jó álljon meg a harci menet! Még, hogy nem szabod, meg nekem mit lehet és mit nem?! Ki volt az, aki megmondta, hogy melyik ruhát húzhatom fel? És ki volt az, aki nem engedte, hogy elmenjek bárhová is a barátnőimmel, egyedül, NÉLKÜLED? Segítek TE, voltál az. - böktem a mellkasára nyomatékosítva mondandómat.

-Tudod, mit nekem ebből elegem van, nem vagyok hajlandó tovább hallgatni a hisztidet, én ebbe már belefáradtam!- mondta, majd egy nagy ajtócsapódás hallatszott. Szinte fel sem fogtam mi történt, szavaim mégis anélkül hagyták el ajkamat, hogy felfogtam volna; beszélek.
-Így könnyű elintézni a dolgokat, ha folyton csak kihátrálsz az ajtón!- kiáltottam még utána, és összerogyva sírtam a szobám padlóján. Nem sokáig őrlődhettem ott, mert a pár hónapos kisfiúnk felsírt. Felpattanva magamhoz vettem a mobilom és mélyen legbelül azt kívántam, bár felhívhatnám Thort.

Nem eléggé

Csak pár szó. visszarázódásnak.





-Mondd a szemembe az igazat, Tony! Ne süketelj!
-Befejeztük, Bia... - rázza meg a fejét, de nem értem a szavait.
-Mi? Nem... nem értem. Miért?
-Nem fogok neked hazudni, mert megérdemled az igazat. Imádtam veled beszélgetni és nevetni, de Pepper arra kért, hogy válasszak, te vagy ő. És én őt választottam.
A földre rogyok, és nem nézek fel. Érzem, hogy mindennek vége. Itt és most.
-Kevés vagyok? Miért nem elég, amim van?
-Mert őt szeretem. Belé vagyok szerelmes, és nem számít, hogy te mennyivel szebb vagy, vagy hogy mennyire kedvellek. Ő a szerelmem - hajol le hozzám, de makacsul elfordítom a fejem.
-Csak játszottál velem, igaz? Miért loholtál utánam, ha sohasem kellettem? - csattanok fel, miközben a düh könnyei végigszánkáznak az arcomon.
-Mert kellettél. Mindig kelleni fogsz. De nem eléggé...

Sick

Fájó végtagokkal ébredtem. Az agyam helyén, mintha egy hatalmasra fújt lufi próbált volna menekülni a plafon felé. A szemeim égtek, a mellkasom fájt. Nehéz, lassú mozdulatokkal feljebb ültem a máskor kimondottan kényelmes ágyamon. Rápillantottam az órára, majd nyakamig húztam a takarót. Jó pár percbe tellett, mire rájöttem, hogy teljesen ágynak döntött a nátha. 

Torkom köszörülve kezdtem kiabálni, ahogy csak az erőmből futotta. 

- BUCK! HALDOKLOM! 

Pár percbe sem telt, mire bátyám kómás feje felbukkant az ajtómban. Arca gyűrött volt, pizsamája össze-visszaállt. Két pislogás között leült mellém és tenyerét apáskodva a homlokomra simította. Száját rágcsálva közölte a diagnózist. 

- Nincs semmi baj. Egy kis láz. Megfáztál. 

- AZT MONDTAM HALDOKLOM! – kiabáltam vele hisztériázva. Rettenetesen éreztem magam. 

- Ne üvöltözz, mert kinyírod a hangszálaidat. – sóhajtotta. – Megyek, hozok lázcsillapítót meg egy vödörnyi teát. Aztán délutánra áthívom Biancát, hogy figyeljen rád, mert nem leszek itthon. 

- Hova mész? – kaptam fel a fejem. 

- Semmi közöd hozzá. – vigyorgott, mint valami bolond, aztán ott hagyott tovább szenvedni a párnáim közt. 

Valószínűleg elaludtam a gyógyszerek hatására, ugyanis a csengő és a telefonom felváltva jelezte, hogy valaki be szeretne jönni és meglátogatni szerény személyem. 

- BUCKY! – nyöszörögtem, de csak később esett le, hogy ő már messze jár. 

Remegő lábakkal bújtam fekete cicás mamuszomba, bebugyoláltam magam a puha plédbe és csoszogva igyekeztem megszüntetni a csengő irritáló hangját. 

- Szia! – jött be barátnőm két szatyorral. – Na, megjött a te tündérkeresztanyád. Leülni! – noszogatott a kanapéig, aztán megigazította a párnákat. – Hoztam húslevest, nyálas filmet, kétszázas zsepit és a legjobb: csípős kínai tésztát. 

- Neked is szia – nevettem el magam a nap folyamán először. – Nem mentél be órákra? 

- Milyen barátnő lennék, ha az ápolásod helyett paragrafusokat jegyzetelnék? – háborodott fel. 

- Okos? – kérdeztem vissza vigyorogva. 

- Fogd be. – nyújtotta rám a nyelvét. 

Pár óra múlva már a második filmet néztük, amibe bele-bele aludtam. 

- Nem, nem tudom adni. Alszik. – hallottam meg Bianca sustorgását a fotelből. 

- Ki az? – biccentettem felé. 

- Most felébresztetted. – váltott normális hangszínre. – Loki. 

- Basszameg! Elfelejtettem a mai találkát! Add ide! – ültem feljebb és megigazítottam a hajam, mintha látna is, nem csak hallana. – Szia, ne haragudj… 

- Nem haragszom Raven! Csak ígérd meg, hogy hamar meggyógyulsz. – búgta a kagylóba. 

- Bár itt lennél… - nyöszörögtem. 

- Pihend ki magad. Holnap beugrom hozzád. – Még fél perc elköszönés és megszűnt a hangja. 

- Ez irtó nyálas volt. – nevetett Bianca. 

- Te csak meg se szólalj! Lokit akarok – szenvedtem drámaian. 

- Ezt én nem bírom … - jött Bucky hangja az ajtóból majd szem forgatva kifordult a nappaliból. 

- Idióta – kiabáltam utána. 

- Na nézzük meg ennek a végét. – indította Bia a filmet. 

- Ha elalszom, nem direkt lesz – tettem le a fejem a párnára. – Kössz, hogy vagy nekem. – szúrtam még oda a vörös lánynak, aki csak betakarta a lábam és hagyott tovább szuszogni a takonykór álmatlan világában. 

Where's Your God?

Új kihívás, új szöszök. Kicsit hosszabbak, mint eddig és remélem nem okozok majd csalódást. ;) #TeamLoven

#R.I.P. #StanLee 

„Ki vagyok? Talán csak egy lány. Talán A lány. Talán egy barát. Talán egy régi szerelem. Talán a múlt. Vagy esetleg a jövő. Esetleg az örök szerelem. Talán egy ismerős figura. Talán a legnagyobb ellenség. Egy komoly nő. Vagy csak egy szeleburdi kislány... Mindenkinek mást jelentek... És hogy neked mit? Talán azt, akit csak gyűlölni tudsz. Talán azt, akit a legjobban szeretsz. Azt, aki fájdalmat okozott neked. Azt, aki mindig melletted van. Azt, aki nem szeretett. Vagy azt, aki örökké fog...”

Magam elé meredve számoltam a dohos falon legördülő vízcseppeket, amik a koszos földön egyetlen pocsolyaként végezték. Egymásba olvadva, bízva a többiekben. Mind hatalmas lelkesedéssel, szinte tökéletes csepp formájában indultak. Csillogtak, lendületük pedig hihetetlennek tűnt. Majd a célhoz érve rá kellett döbbenniük, hogy az út alatt elfogytak és átverés volt minden. Nem várta őket semmi, csak a végzetük.  

Egyetemista egyszerű lányként ültem, mezítelen bokámat fémkarika dörzsölte véresre, melyből alig egy méteres, rozsdás lánc kötött börtönömbe. Semmi másom nem maradt, egyedül a képzeletem. Fejben egy teljesen másik helyen tartózkodtam. Vele. Erős karjai magához öleltek a habpuha ágynemű rengeteg közepette és nem engedék, hogy bajom essen. Kedves szavakat suttogott a fülembe, amiktől elhittem minden hazugságát. 

Már-már mosolyognom kellett, az illata képzeletben olyan erősen érződött, mint a csípős hideg, amitől cserepesre száradtak ajkaim. Akkor és ott nem érdekelt más, csak még egyszer újra lássam. Látnom kellett a gyönyörű mosolyát, miközben valami óriási marhaságon töri a fejét. 

A nevem dörmögte egy goromba hang, amitől a gyomrom görcsberándult. Nem készültem még fel. Elleptek a kétségek. Mi van, ha nem is jelentek neki ennyit? Ha egyáltalán soha nem jelentettem semmit? Ha az egész egy átverés volt és... Nem volt időm tovább tanakodni, mert az őr erősen a karomba markolva fogott, aztán egy csettintéssel eloldozta a lábamon lévő béklyót. Fellélegezni se hagyott, maga után vonszolt és közben egyfolytában morgott. Hogy miért neki jut az alantas munka, miért nem állhat őrt a palotánál és mikor léptetik végre elő. Én az életemért küzdöttem, ő pedig egy jobban fizető állásért. Nagyszerű! 

Csillogó-villogó folyosón cibálta végig, kissé meggyötört és saras testemet. A kiálló bordáimmal közel egy hét után hagymát lehetett volna tökéletes kockákra szelni, a hajam sosem volt újságba illő, de látott már jobb napokat. Az arcom csak elképzelni tudtam, a rengeteg horzsolás és napfény nélkül egy hulláéra hasonlíthatott. Ruháim cafatokban, rászáradt vérrel díszítve. Ha nem éreztem volna valódi fájdalmat, felnevettem volna. Pont olyan volt, akár egy színdarab. A nyomorultak. 

Ahogy hangosan is kicsúszott a számon egy rekedtek kacagás, az őr meghökkenve nézett hátra páncéllal borított válla felett. Nem érthette mi olyan mókás, de nem is állt szándékomban beismerni, hogy lassan, de biztosan: megbolondultam. 

Az udvar felé vettük az irányt, ahol óriási tömeg fogadott. Mindenki szemében kerestem a sajnálkozást, de csak megvetés tükröződött. Egy pódium felé tartottunk, aminek tetején egyetlen ember állt. Ember? Kiállása akár egy királyé. Egyre inkább éreztem a vesztem, így dúdolni kezdtem egy dalt. Ha már kinyírnak, legalább megfilmesítem az egészet fejben. Düm-düm-düdüm... 

- Csendet! - kiabálta a palástos, tekintélyt parancsoló személy, mire mindenki elnémult az udvarban. - Üdvözlöm a jelenlévőket, eme szégyenteljes napon. Mint tudjátok, nevelt fiam beleszeretett egy midgardi, emberi lénybe, ezzel kockáztatva egész Asgard jövőjét. Mint királyotok Odin, nem engedhetem még egy gyermekem árulását a trón ellen. Így hát, halljátok ítéletem. Ő elvette tőletek a reményt, én pedig elveszem tőle szíve választottját. Reménykedjünk, hogy e cselekedet példaként szolgál majd a jövendő nemzedéknek. 

A fejemben lévő hangok elnémultak. Itt lett vége a filmnek. Szemeim előtt lepergett a tipikus "The End" felirat és vártam a halálom. Saját magam is megleptem, oly nyugodtan ácsorogtam az utolsó lépcsőfokon. A csuklóimat szorongató őr előrelökött, így épp térdre estem. Már nem éreztem fájdalmat. 

Tudtam miért vagyok itt és végre összeállt a kép. Ha én élek, Lokiból nem lesz király. Ha én lélegzem, ő is fog és képtelen elfoglalni az őt megillető helyet. Nem vehettem el tőle. Szerettem annyira, hogy ezt az áldozatot bármikor, szabadakaratomból is meghoztam volna. Sosem kényszerítettem volna választásra. 

- Mivel eme halandó csak jelentéktelen tárgya ügyünknek, így... - Felkaptam a fejem. Tényleg jelentéktelennek nevezett? Le se szartam abban a pillanatban, hogy ő a király. Tudtam, hogy vége az életemnek, de ez a félszemű, ősz öregember ne becsméreljen. 

- Nem vagyok jelentéktelen - szóltam közbe a hegyibeszédbe. Egyetlen szeme hatalmasra kerekedett. Torkom száraz volt, de így is érthetően ejtettem ki a szavakat. 

- Hogy mondtad? - döntötte oldalra a fejét, mintha úgy jobban hallana. 

- Azt mondtam, nem vagyok jelentéktelen! - álltam fel és a semmiből érkező magabiztosság átjárta mindenem. Inkább tulajdonítottam az adrenalinnak, ami akkor kezdett pezsegni a véremben, mikor megláttam a bitófát. Fel akarnak akasztani! 

- Halljátok ezt? Ez a névtelen, szürke kis semmirekellő feleselni mer velem! - nevetett a király kínjában. 

- Dögölj meg - erőltettem mosolyt az arcomra. Szemei villantak, majd egy pillanat alatt nyakamon egy kötéllel találtam magam. 

- Utolsó szó joga már nem illeti meg. Mint látjátok emberi halált fog halni, midgardi törvények alapján. Így kell lennie - ezzel mellém lépett és még a fülembe súgta: "Hol van most az Istened?"

Ahogy kiejtette száján az utolsó mondatot, lábam alól eltűnt a talaj és rettenetes fájdalom érte a nyakcsigolyámat. Ekkor tudatosult először és igazából, hogy fulladok. Tényleg meg fogok halni és ez nem egy színpadi díszlet. Kapálództam, miközben igyekeztem a semmiben tartani saját testem súlyát. Kezeimmel véresre martam saját torkomat, de nem sikerült szabadulnom. 

Először azt hittem rosszul látok és csak a kötél szorítása okozza a hallucinációt. Az embertömeg szétnyílt és megjelent Ő. Loki. Járása tökéletesen fennséges, palásját maga után húzva sietett fel az emelvényre. Fején egy nevetséges sisak-szerű, aranyszarvakkal díszített fejfedő. Mégis a szemei! Soha egész életemben nem láttam ekkora düht és félelmet egyszerre keveredni. Gyilkos volt a tekintete, ahogy közel ért hozzám és átkarolva a derekam emelt feljebb, hogy egyetlen suhintással levágjon a kötélről. 

Óvatosan fektetett a fából tákolt emelvény padlójára, majd apja előtt termett és egyetlen dolgot mondott. 

- Tartsd meg a koronád, te nem vagy az apám! 

Puha érintést éreztem a térdeim alatt és a hátamon, majd minden elsötétült. Egyedül az illata, igen, az illata lengett körbe, akár egy puha törülköző mosás után. Eltakart a kíváncsi tekintetek elől. 

Köhögve ébredtem, arra, hogy valaki rázogatja a vállam. 

- Raven! Kellj már fel - puszilgatta a homlokom. Kipattantak a szemeim és amint megláttam magam előtt Lokit, leestem az ágyról, egyenesen az éjjeliszekrény elé. - Jól vagy? - nevetett fel álmosan. 

- Te...  TE HOGY? - tenyerembe temettem az arcom, úgy próbáltam összekaparni magam az álom valóságos hatása alól. - Ott voltál! Eljöttél értem. Herceg voltál és volt palástod meg vicces sisakod és meg akart ölni az apád, aki ISTEN, de egy goromba vénember! FELAKASZTOTT! - daráltam egy szuszra. 

- Te miről beszélsz kedvesem? - vigyorgott, mint aki még soha életében nem látott ennél viccesebb jelenetet. 

- Az egészet csak álmodtam - tértem észhez nagyjából. - Pedig jól állt a köpeny... - motyogtam magam elé. Loki csak sajnálkozva húzott fel maga mellé az ágyba. 

- Hidd el, ha ilyenek történnének, gondolkodás nélkül megmentenélek. De szerinted, ha holmi istenség lennék, bejárnék órákra? - vonogatta a szemöldökét viccesen. - Nem nézhetsz több idióta filmet lefekvés előtt - csóválta meg a fejét még mindig kacarászva. 

- Órákra! Elfogunk késni! - ugrottam ki az ágyból és fejesztve szaladtam a fürdőszobába készülődni. Gyorsan lezuhanyoztam, miközben igyekeztem magam visszatéríteni a valóságba. 

Kimásztam a fürdőszoba szőnyegre, körbetekertem magamon a fürdőköppenyt, majd a tükör előtt állva próbáltam embert faragni magamból.  

A tükör sima felületén mégis egy halálravált arc nézett vissza rám, kinek a nyakán, nyakláncként fonódott körbe egy heg, mely majdnem a vesztét okozta. 

Maradsz még? 2.0.

Drága Raven! ... Kölcsönkértem az alapot egy pár mondat erejéig. Ne haragudj érte, nem bírtam ki, hogy ne adjam meg a szereplőknek a romantikus befejezést. Remélem méltó a szöszöd (személyes kedvencek egyike) folytatásának... De nem szaporítom tovább a szót. Na... 

Tankönyvektől roskadozva előztem meg a folyosón, hogy a helyes szoba ajtajában megtorpanva lássam míg utolér. Mielőtt benyitottam volna vártam néhány pillanatot, hátha meggondolja magát, de ő csak mosolyogva ácsorgott mellettem. A könyököm súrolta hasfalát, túl közel volt. Zavaromban elfelejtettem, hogy a szennyes tényleg az ágy kellős közepén trónolt, így egyetlen szó nélkül léptem be, az amúgy általánosságban rendezett szobába. Most sem volt másképp. Minden a helyére volt téve, csak az asztalon sorakozó kávés poharak, három pizzás doboz és néhány sörös üveg rontotta az összképet.

- Érezd magad otthon – krákogtam, ő pedig hátratett kézzel, gyermeki kíváncsisággal állt neki felfedezni a szobám minden sarkát. Amíg épp a könyveket nézegette, gyors mozdulattal összefogtam a takaró négy sarkát és ledobtam a karosszékbe, ezzel eltűntetve minden nyomát a piszkos ruhadaraboknak. 

- Látom te is szereted a mitológiát – mosolygott, miközben az asztal feletti festmény csodálta.

- Igen – bólogattam és előszedtem a jegyzeteimet jogból. Akkor tudatosult bennem, még talán soha az életben nem vártam ennyire, hogy tanuljak. Amint végzett a sarokban álló bakelit lejátszó vizsgálatával, ő is lehuppant mellém az ágyra. Ha tudta volna, mióta álmodoztam erről a pillanatról. A szőke félisten, félmeztelenül az ágyam kellős közepén. Ha nem lettem volna teljesen a hatása alatt, még bele is csíptem volna a karomba, hogy kiderítsem: nem álmodom.

- Hol kezdjük? – kérdezte átható tekintettel. Az agyam teljesen kihagyott és arra eszméltem, hogy képtelen vagyok koncentrálni. Egyszerűen csak bámultam a hasa vonalát, ami egy szabályos V betűben végződött valahol a farmerja által rejtett területen.

- Ami nekem nem tiszta, az a kontinentális jogrendszer – túrt a hajába zavartan. Nekem pedig el sem jutott a tudatomig mit mond, csak az, hogy a gyönyörű ujjai a szőke tincseken végig szántanak, majd megállapodnak az erős izomzatú nyakán. Felhúzott lábamba markolva igyekeztem visszafogni a fantáziám. Szinte már fájt a vádlimba mélyesztett ujjbegyeim nyoma. Titkon reménykedtem, hogy nem hagynak zöld foltokat maguk után.

- A ko-kontinentális… - dadogtam belül ostorozva magam. Szedd már össze magad Bianca! – Ez a jogrendszer egy szuverén vagy szuverenitással felruházott szerv vagy személy által alkotott absztrakt törvényeken, kodifikált jogszabályokon, általában írott alkotmányon alapul, másrészt jogszokáson, mely jogforrásokat a konkrét ügyre vonatkoztatnak… - olvastam a szemem előtt húzódó szavakat, de az értelmükből sokat nem fogtam fel.

- Azaz? – vonta fel szemöldökét kérdőn.

- Azaz mi? Fogalmam sincs – csúszott ki a számon őszintén.

- Azt mondtad elmagyarázod a lényegét – nevetett fel harsányan.

- Tudok sokkal jobb elfoglaltságot – mikor rájöttem, hogy ismét hangot adtam a gondolataimnak, már késő volt. A semmiből kellett kitalálnom valami hihető magyarázatot. – Úgy értem… a kontinentális jogon alapul, de mégis egyszerűbb, ha előbb a többi alfajjal kezded, mint az egyházjog és az egyetemes jogtörténet. Ha ezek megvannak, akkor össze tudod rakni.

Arcán mintha csalódottság suhant volna át, majd beletemetkeztünk a száraz anyag rejtelmeibe. Már az angolszász jogrendszer lényegét rágtuk át, mikor rá kellett jöjjek, ismét túl közel van az egész ember. A hátam mögött lévő párnán támaszkodva dőltem a falnak, ő viszont a térdemre tett könyvből nézett fel a szemeimbe. Nagyot nyelve próbáltam elszakítani a tekintetem, nem sok sikerrel.

- A normann hódítás idején – mondta, de hangja sokkal halkabb és rekedtebb volt, mint eddig bármikor.

- Tessék? – ráztam meg a fejem, hogy ki tudja hányadjára felébredjek. Mikor reggel a kávém mellett ücsörögve ébredeztem, még nem hittem volna, hogy egy mosógép szerelés teljesen tönkreteszi az idegeimet.

- A common law – járatta gyönyörűséges kék szemeit a szám és a szemem között.

- Mi van vele? – kérdeztem szinte suttogva. Úristen, ez tényleg az én hangom volt?

- Felejtsd el – búgta az ajkaimtól pár centiméterre. Az illata orrba vágott és olyan töményen kúszott a tüdőm minden szegletébe, hogy elfelejtett működni a létfontosságú szerv.

- Mit felejtsek el? – nyeltem nagyot, de már nem hagyott több időt értelmetlen kérdésekre. Puha ajkai finoman érintették az enyémet, én pedig teljes bódult állapotban túrtam végre a csillogó tincsek közé, így gátolva meg a csók megszakítását. Mikor megérezte, hogy húzom magamhoz, felbátorodott és lesöpörve a könyveket magasodott felém teljes testével. A tollak koppantak a parkettán, jelezve, hogy mára elég volt a fejtágításból. Tenyeremmel végig simítottam a kidolgozott mellkason, ami után órák óta vágyakoztam. Sokkal jobb érzés volt, mint elképzelni. Szinte beleremegett a gyomrom, mikor forró kézzel a pólóm alá nyúlva támasztotta a derekam, így szorítva magához egyre közelebb. Elvesztettem az időérzékem, nem tudtam mennyit csókolóztunk, de abban biztos voltam, hogy kifutóra igyekvő modelleket megszégyenítő módon vetkőztünk fehérneműre. Precíz mozdulattal szabadított meg az elől kapcsos melltartómtól, aztán a következő pillanatban már egy sokkal finomabb és nyugodtabb oldalát mutatta felém.

Ha létezik tökéletes, akkor az egészet oda tudnám sorolni. Figyelmes és érzéki volt. A súlya volt a legjobb dolog életben amit magamon éreztem. Kissé furcsa volt, hisz nem szoktam hozzá, hogy a másik fél beszél hozzám együttlét közben. Kedves szavakat suttogott, amit szépen egyesével el is hittem neki abban a pillanatban. 

Mikor már piheve feküdtem a mellkasán, köldöke körül játszadozva és igyekeztem megtalálni a megfelelő szavakat, belém fojtotta a ki nem mondott gondolatokat. 

- Mióta vártam már erre... - meglepődve néztem fel az arcába, amin egy boldog mosoly terült el. Ő. Várt. RÁM? Kattogott az agyamban ez a három szó. 

- Mit mondtál? - pislogtam nagyokat értetlenül. Szerettem volna hallani, ahogy megismétli a szavakat. 

- Csak annyit, hogy szerintem jogilag oda vagyok érted - kacsintott rám, mire hajtövig vörösödve inkább belebújtam a nyakába és dünnyögve helyeseltem. 

- Nem igazán értem mit mondtál. Elmondanád úgy, hogy emberi nyelven beszélsz? - nevetett, de láttam rajta, hogy direkt szivat. Mielőtt szemforgatva megadhattam volna a választ, egy örömteli ujjongás után láttam meg, hogy Raven alakja ácsorog az ajtóban és tapsikolva gratulál. 

- Na végre! Jó volt? - ült le mellénk az ágy szélére, míg magunkra rántottam volna a plédet, amit ugyebár sikertelenül keresgéltem, hiszen a szennyessel együtt a pár méterre lévő széken volt. Nem maradt más választás, mint a párnákkal takarózni. 

- Kifelé! - vágtam barátnőmhöz az egyik plüss koalát a sok közül, ami az ágyamat díszítette. 

- Ez nem válasz! Az izzadság szag alapján... igen - dobta vissza az álatkát, majd fütyürészve elindult, de még vissznézett - Legalább működik a mosógép?

- Tünés! Nem normális - háborogtam, de Thor csak felszabadultan nevetett, majd egy gyors puszi után visszahúzott maga alá. 

- Tényleg nem válaszoltál - csókolgatta az állam vonalát. - Jó volt? 

- Jogilag? - vigyorodtam el, majd lezárva az idióta témát inkább megcsókoltam. Egy biztos, a kontinentális jogrendszer lett a kedvenc tananyagom. 

Főleg azt bánom, hogy idő közben megkedveltelek

Ezer és egy év után, ismételten itt. : ) Vissza kell rázódni... 

Az élet egy részeg ribanc, aki mindig ész nélkül, olyanoknak teszi szét a lábát, akiknek nem kellene. Aztán másnap, kótyagos fejjel kap észbe, hogy „már megint megbasztak” és csodálkozik, hogy semmibe veszik. A mai nap folyamán én voltam az egyik, aki kihasználta és dagadó mellkassal iszogatott tovább egy bárpultnál. A sokadik rövid után mégis rá kellett ébredjek, engem vertek át és én húztam a rövidebbet. 

Boldogságtól kicsattanva pattantam a bárszékbe és kértem, kértem a köröket. Minden ismeretlen ismerős a vendégem volt. Táncoltam velük, vagy éppen figyeltem, ahogy homályos tekintetekkel egymás félig-meddig érthető poénjain kacarásznak. Könyökölve élveztem az önfeledt örömöt. Egy pillanatig. Addig a pillanatig, ami pár pohár után máskor öngyilkos hajlamokat ébresztett volna bennem. Most viszont szimplán negatív gondolatok tömkelegével árasztotta el a felhőtlen perceimet. 

Teljesen biztos voltam benne, hogy nyertem. Megnyertem a játszmát, egy fogadást és sikerült bizonyítanom. Nem csak Biancának, de saját magamnak is. Elég jó vagyok. Eléggé határozott, hogy egy maga fajta kőszívű embert megpuhítsak. Nem szólt másról az egész, mint az EGO legyezgetéséről és egy csekély mennyiségű pénzösszegről. 

Egy elérhetetlen hím meghódítása. Boldogan benne voltam az ilyesmiben. Több hónapba tellett, míg a közelébe férkőztem. Először furcsán nézett rám, végül beadta a derekát és sikerült elrángatnom szórakozni. Látni kellett volna! Mint akinek a fogát húzzák, úgy ácsorgott az izzadt, hullámzó tömeg kellős közepén. Arcán undor játszott, pohár víz a kezében és rágódott. Nem akart megbántani, amin teljesen meglepődtem, így egy rossz szó nélkül bírta ki éjfélig. 

Másnap szó nélkül sétált el mellettem, míg két napos hanyagolás után újból a társaságát kerestem. Kevésbé forgalmas helyen, a tengerparton ücsörögve iszogattunk. Itt már ő maga is bele-bele kortyolt a borba. Megrökönyödve vettem tudomásul, hogy kifejezetten jó társaság. Humora is volt, intelligens és meglehetősen kedves. 

Addig-addig találkozgattunk, míg a végén kijelenthettem: összejöttünk. Felvállalva mások előtt, kézen fogva sétálós és romantikus csókokat váltós pár lettünk. A fogadás viszont nem ért véget. Ahhoz, hogy megnyerjem az összeget, ágyba kellett bújjak vele. 

Most pedig itt ücsörgök, lassan hulla részegen és homlokkal támasztom a kopott lakkozású fabútort. Mit tettem? Behunyom a szemem. Mintha a hátam mögül megszólalna a lelkiismeretem. 

- Jól vagy? – Nem kelek fel, hiszen csak a képzeletem játszadozik. Mégsem hagy békén. Hideg tenyér simul a hátamra, mire óvatosan megemelem a fejem. 

Ott ácsorog, haja laza copfba kötve. Pólója ugyanaz, mint amit pár órája én rángattam le róla és tapostam meg a szobája padlóján. Szemében kérdések cikáznak és félelem csillog. Megtörtem. Megcsóválom a fejem és oldalra billentve nézem tovább. Hogy tehettem ezt vele? 

- Megbántad? – nyel nagyot. Ádámcsutkája megugrik, orrlyukai kitágulnak. Int a pultosnak, hogy kér még kettőt, az előttem lévő italból, majd mellém ül. Könnyeim visszanyeldesve igyekszem összeszedni magam és érthető mondatot formálni. 

- Főleg azt bánom, hogy idő közben megkedveltelek – csordul ki az első csepp, végig az állam hegyéig, míg el nem tűnik a farmerom kékes anyagján, sötét foltot hagyva. Tekintete zavart, nem érti mit beszélek. Mardos a bűntudat és ekkor jövök rá, hogy ebben a szituációban, én magam vagyok az élet. 

- Nem teljesen értelek Raven – vonja össze szemöldökét. Csóválom a fejem, tagadok. Nem így terveztem! 

- Sajnálom – zokogom a tenyerembe. Nem merek a szemébe nézni. Halkan kuncog fel, amivel egy pillanatig torkomon akad a sírás. Csodálkozva nézek fel Loki arcába, ő pedig a tőle megszokott, fülig érő vigyorral kortyolgat a poharából. 

- Ugye nem is olyan egyszerű nyerni? 

- Te tudtad? – suttogom megütközve. Nem zavartatja magát. Végig simít az arcomon és a fülembe súgja, kizárva a zenegépből dübörgő retro nótát és a kocsma minden egyéb zaját. 

- Szerinted kinek az ötlete volt ez az egész? Thor, Bianca, majd te. Azt hitted ezen te nyersz egyedül? Túl szép lett volna. Nem igaz? 

- Mindent megjátszottál? – hunyom le a szemem. 

- Nem. Csak nem volt más ötletem, hogy is férkőzhetnék a közeledbe. Szerencsémre igazam volt. Te is szereted a csínyeket és a kihívásokat – nyom apró csókot a számra, majd a kezembe kulcsolva húz maga után az ajtó felé. Esküszöm, én már semmit nem értek. 

SuperDaddy

    -Nagyon sajnálom Bia, de ez most nem fog menni.-Raven hangja szomorúan csengett és tudtam, hogy tényleg komolyan röstelli a dolgot. Mindig betartja az ígéreteit. De ha akad egy gixer, néha ő is kénytelen kihátrálni az adott szó joga alól.-Ne haragudj.
-Ugyan már!-legyintettem, mintha ő is látná, majd megráztam a fejem.-Nem tehetsz róla, hogy Tate beteg lett.
-De így ti..-kezdte volna, de halk erőtlen köhögés szakította félbe a  mondatát.
-Majd megoldjuk. Menj csak!-köszöntem el.-Boldog Halloweent!-barátnőm egy szó nélkül bontotta a vonalat. Nyilván az ágynak esett gyermekéhez rohant, amit maximálisan megértek. Mi is jó néhány éjszakát virrasztottunk át, mikor Chris vagy Zeppelin bekapott valami alattomos vírust.
-Mi történt?-lépett be a szobába Thor, kezében két tök formájú kosárkával, amit letett a dohányzóasztalra.
-A randi lefújva.-keltem fel a kanapéról elhúzva a számat.-Tate beteg lett, így Raven és Steve nem tudja elvinni a kicsiket édességet gyűjteni.-a férfi szája félmosolyra húzódott, majd kitárta karját és ölelésébe vont. Ez úgy hiányzott már. Ötödik éve, hogy megszülettek az ikrek és alig töltünk kettesben minőségi időt. Ravenék ezért vállalták be a Halloween rémálmot, csakhogy végre legyen egy kis időnk egymásra.
-Remélem hamar meggyógyul a kis srác.Szinte hiányzik, hogy nem lóg ő is itt mostanában egész nap.-nevette el magát.-Addig viszont most jön egy nehezebb feladat.-csöppet elhúzódott tőlem, csakhogy láthassam azt a sokatmondó vigyort az arcán. Épp azt akartam mondani, hogy el kell mondjuk a gyerekeknek azt, hogy idén elmarad a szokásos körút, hisz hogy venné ki magát, ha a szülők nem öltöznek be együtt velük, de abban a pillanatban a két villámgyors szőkeség félkész jelmezekben, egy köpenyt lobogtatva robogtak be  nappaliba.
-MIKOR INDULUNK?MIKOR INDULUNK?-skandálták kórusban, mi pedig egyik percben nevettünk, a következőben pedig, mikor letérdeltem a padlóra, hogy megigazítsam az elfordult nadrágot Zeppelin lábán, már rettegtünk az elkövetkezendő hisztihurrikántól.
-Még csak nem is vagytok készen!-ráztam meg a fejem.-Hol a cipőtök? És a zokni? Megmondtam, hogy zokni nélkül ne mászkáljatok a lakásban!-fenyítettem meg a két apróságot, akik szemlesütve maradtak csendben egy rövid ideig. Thor pedig kapva kapott az alkalmon.
-Bizony anyátoknak igaza van!-guggolt le mellém, s még így is magasabb volt mindhármunknál.-Tate nem hallgatott az intelemre, most pedig csúnyán megbetegedett és így Steve bácsiék nem tudnak titeket elvinni a..
-tate beteg?-hüledezett Chris értetlen, szomorú tekintettel.-De akkor ki fogja  felvenni a Superman köpenyt, amit a jelmezéhez csináltunk?-kölyökkutya tekintettel meredt ránk, Zepp pedig csak csendben követte a példáját. Nekem meg nem volt szívem, hozzátenni, hogy azt  köpenyt bizony én csináltam, míg ők elmentek fagyizni az apjukkal.
-Idén senki srácok. Sajnálom.-bólintott Thor, s a kezemet megszorítva igyekezett felkészíteni a sírórohamra, de amit vártunk, elmaradt. Helyette csak összetört tekintetek és az egymás után kedvtelenül masírozó ikrek maradtak, míg mi feltápászkodtunk a földről. Ahogy a gyerekek, tőlük szokatlan módon némán kisétáltak a szobából Chris elejtette a piros kék köpenyt, s mintha ezt észre sem vette volna, tovább kullogott.-Furcsa őket így látni.-Thor lehajolt a ruhadarabért, s s kisimítva méregette a hétévesre tervezett köpenyt.-Szép darab.
-Olyan szomorúak.-sóhajtottam lebiggyesztett ajkakkal.
-Mintha most mondtuk volna meg nekik, hogy a Mikulás vagy a Húsvéti nyúl csak mese.-a mellettem álló keserűen elnevette magát, majd habozott egy pillanatot.-Nem nem én ezt nem nézem tovább!-gyors puszit nyomott az arcomra s egy bocsánatkérő pillantást küldött felém.-Majd legközelebb bepótoljuk a romantikus estét jó?-választ sem várva szaladt a fiúk után hangosan kiabálva azt, hogy készüljenek, mert nemsokára akció lesz.
A következő percben heves visítozás és „Csokit vagy csalunk!” felkiáltások zaja töltötte meg a lakást és én csak néztem a három hősömet, akik felsorakoztak elém.
-Megmondtam, hogy vegyetek fel zoknit!-csóváltam a fejem a két csöppségre nézve, akik meg sem moccanva lesték apjuk minden mozdulatát.-Rólad meg hová tűnt a póló?-nevettem el magam, miközben végig simítottam Thor csupasz mellkasán.
-Anélkül jobban áll a köpeny!-igazította meg a rá meglehetősen kicsiny jelmezrészletet mosolyogva. Aztán megcsókolt.-Nem maradunk sokáig!-bólintott és a kijárat felé indult. 

  Én csak álltam ott az ajtófélfának támaszkodva és azt gondoltam, szomorúnak kéne lennem, hisz lecsúsztam még egy alkalomról, hogy kettesben legyünk. De ahogy végignéztem Amerika kapitányán, a Pókemberen és az én túlméretezett Supermanemen, rájöttem, hogy nem is lehetnék ennél boldogabb, hisz nekem van a legszuperebb családom az egész univerzumban.

Wind of the past

A mai nap margójára… 

Vannak pillanatok az életben, mikor az embernek felhőtlenül boldognak kellene lennie. Mikor fülig érő vigyorral az arcodon sétálgathatnál az utcán, míg az emberek összesúgnának: Mi baja van ennek a nőnek? Azok a csodálatos percek, amiket megoszthatnál a pároddal. Életed szerelme kiugrana a bőréből és együtt sírnátok a boldogságtól. Na, ez nem azok közé a pillanatok közé tartozott. 

A fürdőszoba ajtót bevágva rohantam ki a konyhába. Rögtön a csaphoz szaladtam és sűrűn mosva az arcom próbáltam észhez térni. Ez nem történhet meg. Mormoltam magamban, mintha attól elmúlna minden baj, amit saját magamnak köszönhettem. Idegesen szedtem elő a hűtő aljáról egy megbontott bort, de amint kitöltöttem rá kellett jöjjek: Nem lehet. Leültem a kanapéra és bámulni kezdtem a TV-t. Ha nem foglalkozom a problémákkal, elmúlnak maguktól. Struccpolitika. Ez sem vált be. Amint megnyugodtam, ismét az asztalon lévő tárgyra kalandozott a tekintetem. Rohadtul elcsesztem. 

A teljes összeomlás szélén állva nyúltam a telefonom után, hogy valakivel megoszthassam a nyomorom, így a hozzám legközelebb álló embert hívtam. Bianca csak pár csörgés után vette fel, ami nekem óráknak tűnt. 

- Szia Raven, mi a helyzet? – szólt bele a készülékbe csilingelő nevetéssel. Egy percig én éreztem magam a világ legszemetebb emberének, amiért rá akartam zúdítani mindent. 

- Van pár perced? – köszörültem meg a torkom és hallottam, ahogy kicsit odébb húzódik. 

- Mi a baj? 

- Kérlek nyugtass meg, hogy a két csík a negatívat jelenti… - suttogtam a kagylóba. Ő tudta, hisz mikor még Tony-val együtt voltak több alkalommal ücsörögtem vele a fürdőszoba kövén, várva a teszt eredményét. Barátnőm felszisszent. – Gondoltam – sóhajtottam fel. 

- Szóltál már Steve-nek? – szívem elszorult a kérdés hallatán. 

- Majd, ha hazaér. De az is lehet, hogy csak holnap fogok, vagy azután… 

- Ne tologasd! Joga van tudni! 

- Persze, csak van itt egy kis bökkenő… 

A bejárati ajtó zörgött, mire minden vér kifutott az arcomból. 

- Mennem kell – nyomtam meg a piros gombot és idegesen fészkelődve próbáltam elhelyezkedni valami természetes pózba. Steve mosolyogva lépkedett felém. Cipőjét ledobta az ajtónál, aztán végig vágódva mellettem, nagyot reccsent a kanapé. 

- Megjöttem – nyomott puszit az arcom oldalára. Nem bírtam ránézni, így csak hümmögtem egyet. – Nem is örülsz? Két órával korábban hazaengedtek. 

- De, nagyon boldog vagyok – simítottam végig az arcán, mire belecsókolt a tenyerembe. Éreztem, hogy eljött az idő. Ha tologatom, csak öngyilkos gondolatokba kergetem magam a végén és azzal senki nem jár jól. 

- Baj van? – vonta fel szemöldökét, szemeibe aggodalom költözött. 

- Még nem tudom – rágcsáltam a számat, aztán kiegyenesedve az asztalhoz nyúltam az apró dologért. Babráltam vele egy ideig, de jobbnak láttam túlesni a dolgokon. Szó nélkül a kezébe adtam és vártam a reakcióját. Nézegette, forgatta, aztán teljesen ártatlan hangon feltette a kérdést. 

- Mi ez? 

Felnevettem kínomban. Hogy kezdjek bele? Tenyerem mögé rejtett arccal vallottam be bűneimet. 

- Terhes vagyok Steve – ahogy kimondtam, még levegőt venni is elfelejtett. Megijedtem, ezért kinyitottam a szemem és ami elém tárult egy gyermeki boldogságtól ragyogó mosoly volt. 

- Babánk lesz? – kérdezte teljes önfeledtségbe merülve és próbált átölelni, de elhúzódtam. 

- Baba lesz – rágcsáltam a számat idegesen, majd szégyentől csengő hangon közöltem életem legnehezebb mondatát. – Lehet, hogy Lokié. 

Az arcán végig játszódó érzelmek sorozata tőr volt a szívembe, mégis vártam, hogy megszólaljon. Mondjon valamit, akármit. Ő is tudta, hogy pár hónapja mikor szó nélkül hagyott távozni, Loki karjaiba menekültem. Túltettük magunkat az egészen, nem számítva rá, hogy valamikor még felüti fejét a múlt. 

- Szólnod kell neki, aztán elmegyünk egy orvoshoz, aki kideríti mi folyik itt és az a picúr kié. Abban az esetben, ha kiderül, hogy az a varjú az apa, félreállok és hagyom, hogy boldogok legyetek… 

- Én ezt nem akarom! – sírtam el magam. Az egy dolog volt, hogy meg van az esélye, miszerint Loki gyermekét hordom a szívem alatt, de hogy emiatt elhagyjam Steve-t, nem volt opció. 

- …ha pedig az enyém, elfelejtjük ezt az egészet és összeházasodunk. 

Egy hét telt el a teszt óta. A percek lassan teltek, míg hármasban ülve, némaságba burkolódzva vártuk az eredményt a kihalt folyosón. A műanyag szék rettentő kényelmetlen volt, a kórház szaga szúrta az orromat, de kitartottam, mert szükségem volt a bizonyítékra, hogy Steve és én nyugodt életet élhessünk a továbbiakban, a mocskos múlttól mentesen. Megcsörrent a telefonom, amit majdnem elejtettem, ahogy kiszedtem a farmerom szűk zsebéből. 

- Na, meg van az eredmény? – aggodalmaskodott Bianca a vonal túloldalán. 

- Még várjuk – mondtam. Akkor lépett ki a doki, mikor bontottam a hívást. Kopaszodó feje semmi jót nem sugárzott, kezében fekete mappával lépkedett közelebb felénk. Úgy éreztem kidobom a reggelimet, egyenesen a cipőjére. 

- Nos, megérkeztek az eredmények. Az apasági teszt 99%-os, szóval túl sok kérdés nem maradt hátra – a doki bevezetőjét túl harsogva pattantam fel és elé állva követeltem a válaszát. 

- Kié a bébi?! – Steve utánam lépett és egy erősebb szorítással fogott vissza a vállamnál fogva. 

- A vérvizsgálat alapján, az apa Steve Rogers. 

A név hallatán egy óriási szikla gördült le a mellkasomról és seperc alatt könnyekben törtem ki örömömben. Még a távolból hallottam, ahogy Loki gratulál, majd köszönés nélkül távozik. A mellettem álló szőkeség, mintha szipogott volna a meghatottságtól. Örült neki. Szívből örült. Nem érdekelt semmi más, csak az, hogy Steve szemébe nézve végre azt mondhassam: 

- Apa leszel! – megkönnyebbült mosollyal húzott magához, míg ki nem sírtam magamból az elmúlt hét megpróbáltatásait. Aztán lehajolt és suttogva köszöntötte a jövevényt. 

- Haló, itt az apukád. Üdv a családban apróság.