2018. június 21., csütörtök

Mint a villám..


Nyitott kis..-szó szerint-semmi.


Nem igazán fogtam fel, mi is történt. Egyik pillanatban még egy robottal küzdöttem az edzőszimuláción a Stark torony gyakorlótermében. A másikban már a padlón feküdtem kábán, körülöttem forgó világgal, zúgó füllel és zsibbadt végtagokkal. Ahogy megráztam a fejem, azonnal megbántam a mozdulatsort és bármit megadtam volna, hogy ne szédüljek ennyire, vagy nemes egyszerűséggel egyetlen egy Thor közelítsen felém, ne pedig négy.
-Odin szakállára, Bianca, mondd, hogy nem esett bajod!-aggodalmas tekintettel méregetett, ahogy heves mozdulattal térdelt le mellém. Egy hosszú másodpercig hangja még visszhangzott a fejemben, aztán tisztulni kezdett a kép és nem éreztem már magam olyan kótyagosnak.
-Jól vagyok!-mosolyodtam el, miközben megpróbáltam feltápászkodni. Ahogy körülnéztem a szobában, érezve magamon Odinson árgus tekintetét, észrevettem az égésnyomot a padlón, és összeállt minden. De mikor oldalra pillantottam J.A.R.V.I.S.  rendszerének holografikus kivetítőjén vörösen villogott egy „SZIMULÁCIÓ MEGSZAKÍTVA!” felirat, mely mögött visszajátszódott az előbbi jelenet, ahogy egy robot, amit nem vettem észre, a hátam mögé kerülve támadott meg, Thor pedig egy villámcsapással próbálta ártalmatlanná tenni, de az elektromos kisülés végül engem is elért.
A szőkeségnek hiába bizonygattam, semmi bajom, nem nyugodott míg egy orvos meg nem vizsgált.
Nem mintha az segített volna a helyzeten, hisz miután a doki kijelentette, hogy jól vagyok, ez sem igazán könnyített Thor lelkiismeretén.

Az incidens utáni napokban sokszorozott igyekezettel, többnyire sikeresen próbált távol maradni tőlem. Ha beléptem abba a helyiségbe, ahol tartózkodott, valami mondva csinált béna ürüggyel lelépett. Leginkább csak a torony egy másik-lehetőség szerint a tőlem legtávolabb eső-pontjára menekült, de egyszer megesett, hogy amint meglátott azonnal Heimdallnak üzent egy parancsot, hogy nyissa meg a Bifröstöt, hogy visszatérhessen Asgardba.

Egy ponton próbáltam megérteni a viselkedését. Végtére is, magát okolja azért a semmiségért, ami történt, de minden bizonnyal én is hasonlóképp tennnék egy fordított szituációban, de ami azt illeti kezd kimondottan kellemetlen és idegesítő lenni, hogy minden ilyen alkalommal úgy érzem magam, mint egy leprás, akit karanténba kell zárni, vagy mint egy felperes, aki távolságtartási parancsot követelt magának Thorral szemben, ő pedig azért menekülne folyamatosan, mert retteg a büntetéstől, ami ezután következik.

Az igazat megvallva, hetekkel az eset után már kínosan nevetségesnek  hatott a szituáció kettőnkre és a csapat többi tagjára nézve is.
Így elhatároztam, hogy beszélek vele és sikerült is egyedül elkapnom a nappaliban, mikor a többiek edzettek, vagy épp ettek.
Amint beléptem már fel is állt a bőrfotelből, hogy a másik kijáraton felszívódjon, de a „THOR ODINSON NE MERJ MEGINT FAKÉPNÉL HAGYNI!” felkiáltásom megtorpanásra kényszerítette.
-Thor, mindketten tudjuk, hogy csak baleset volt, szóval abba kell hagynod, hogy okolod magad!-a férfi egyik lábáról a másikra billegett és ez a gyerekes kiállás furcsa volt a mindig magabiztos istenségtől. Nyilván kellemetlen számára, hogy egy légtérben kell lennie velem, de nem érdekel.. Már nem..
-Az, hogy nem szándékosan tettem, amit tettem még nem jelenti azt, hogy ne lenne szörnyű, vagy találhatnék rá mentséget! Sajnálom!-motyogta szemlesütve, s elfordult tőlem, de megragadtam a karját, Nem hagytam elmenni. És abban a pillanatban eldöntöttem, hogy teljesen őszinte leszek!
-Tudod, van egy dolog, ami fájdalmasabb, mint az a villámcsapás volt.-sóhajtottam.-Az, hogy nem lehettem a közeledben..
-Tényleg így gondolod?-kérdezte őszinte meglepettséggel a hangjában és szeme is felcsillant egy pillanatig.
-Úgy nézek ki mint aki viccel?-mosolyodtam el fanyarul és szerettem volna odahajolni és megcsókolni, vagy csak megölelni, de türtőztettem magam. Hisz elég ennyi kínos szituáció egy napra. Különben is, van még idő. Már ha a szerelem úgy csapott le rám, mint a villám, még hová siessek?

2018. június 17., vasárnap

Főleg azt bánom, hogy idő közben megkedveltelek

Ezer és egy év után, ismételten itt. : ) Vissza kell rázódni... 



Az élet egy részeg ribanc, aki mindig ész nélkül, olyanoknak teszi szét a lábát, akiknek nem kellene. Aztán másnap, kótyagos fejjel kap észbe, hogy „már megint megbasztak” és csodálkozik, hogy semmibe veszik. A mai nap folyamán én voltam az egyik, aki kihasználta és dagadó mellkassal iszogatott tovább egy bárpultnál. A sokadik rövid után mégis rá kellett ébredjek, engem vertek át és én húztam a rövidebbet. 

Boldogságtól kicsattanva pattantam a bárszékbe és kértem, kértem a köröket. Minden ismeretlen ismerős a vendégem volt. Táncoltam velük, vagy éppen figyeltem, ahogy homályos tekintetekkel egymás félig-meddig érthető poénjain kacarásznak. Könyökölve élveztem az önfeledt örömöt. Egy pillanatig. Addig a pillanatig, ami pár pohár után máskor öngyilkos hajlamokat ébresztett volna bennem. Most viszont szimplán negatív gondolatok tömkelegével árasztotta el a felhőtlen perceimet. 

Teljesen biztos voltam benne, hogy nyertem. Megnyertem a játszmát, egy fogadást és sikerült bizonyítanom. Nem csak Biancának, de saját magamnak is. Elég jó vagyok. Eléggé határozott, hogy egy maga fajta kőszívű embert megpuhítsak. Nem szólt másról az egész, mint az EGO legyezgetéséről és egy csekély mennyiségű pénzösszegről. 

Egy elérhetetlen hím meghódítása. Boldogan benne voltam az ilyesmiben. Több hónapba tellett, míg a közelébe férkőztem. Először furcsán nézett rám, végül beadta a derekát és sikerült elrángatnom szórakozni. Látni kellett volna! Mint akinek a fogát húzzák, úgy ácsorgott az izzadt, hullámzó tömeg kellős közepén. Arcán undor játszott, pohár víz a kezében és rágódott. Nem akart megbántani, amin teljesen meglepődtem, így egy rossz szó nélkül bírta ki éjfélig. 

Másnap szó nélkül sétált el mellettem, míg két napos hanyagolás után újból a társaságát kerestem. Kevésbé forgalmas helyen, a tengerparton ücsörögve iszogattunk. Itt már ő maga is bele-bele kortyolt a borba. Megrökönyödve vettem tudomásul, hogy kifejezetten jó társaság. Humora is volt, intelligens és meglehetősen kedves. 

Addig-addig találkozgattunk, míg a végén kijelenthettem: összejöttünk. Felvállalva mások előtt, kézen fogva sétálós és romantikus csókokat váltós pár lettünk. A fogadás viszont nem ért véget. Ahhoz, hogy megnyerjem az összeget, ágyba kellett bújjak vele. 


Most pedig itt ücsörgök, lassan hulla részegen és homlokkal támasztom a kopott lakkozású fabútort. Mit tettem? Behunyom a szemem. Mintha a hátam mögül megszólalna a lelkiismeretem. 

- Jól vagy? – Nem kelek fel, hiszen csak a képzeletem játszadozik. Mégsem hagy békén. Hideg tenyér simul a hátamra, mire óvatosan megemelem a fejem. 

Ott ácsorog, haja laza copfba kötve. Pólója ugyanaz, mint amit pár órája én rángattam le róla és tapostam meg a szobája padlóján. Szemében kérdések cikáznak és félelem csillog. Megtörtem. Megcsóválom a fejem és oldalra billentve nézem tovább. Hogy tehettem ezt vele? 

- Megbántad? – nyel nagyot. Ádámcsutkája megugrik, orrlyukai kitágulnak. Int a pultosnak, hogy kér még kettőt, az előttem lévő italból, majd mellém ül. Könnyeim visszanyeldesve igyekszem összeszedni magam és érthető mondatot formálni. 

- Főleg azt bánom, hogy idő közben megkedveltelek – csordul ki az első csepp, végig az állam hegyéig, míg el nem tűnik a farmerom kékes anyagján, sötét foltot hagyva. Tekintete zavart, nem érti mit beszélek. Mardos a bűntudat és ekkor jövök rá, hogy ebben a szituációban, én magam vagyok az élet. 

- Nem teljesen értelek Raven – vonja össze szemöldökét. Csóválom a fejem, tagadok. Nem így terveztem! 

- Sajnálom – zokogom a tenyerembe. Nem merek a szemébe nézni. Halkan kuncog fel, amivel egy pillanatig torkomon akad a sírás. Csodálkozva nézek fel Loki arcába, ő pedig a tőle megszokott, fülig érő vigyorral kortyolgat a poharából. 

- Ugye nem is olyan egyszerű nyerni? 

- Te tudtad? – suttogom megütközve. Nem zavartatja magát. Végig simít az arcomon és a fülembe súgja, kizárva a zenegépből dübörgő retro nótát és a kocsma minden egyéb zaját. 

- Szerinted kinek az ötlete volt ez az egész? Thor, Bianca, majd te. Azt hitted ezen te nyersz egyedül? Túl szép lett volna. Nem igaz? 

- Mindent megjátszottál? – hunyom le a szemem. 

- Nem. Csak nem volt más ötletem, hogy is férkőzhetnék a közeledbe. Szerencsémre igazam volt. Te is szereted a csínyeket és a kihívásokat – nyom apró csókot a számra, majd a kezembe kulcsolva húz maga után az ajtó felé. Esküszöm, én már semmit nem értek. 

2018. június 3., vasárnap

Ever thine, ever mine, ever ours


-JÓ MENJ CSAK!-üvöltöttem utána, de az ajtócsapódás már útját állta a szavaimnak.
Dühösen beviharzottam a szobába, úton útfélen felrúgva egy-egy tárgyat, ami az utamba került. Szőnyeget, széket, táskát. Összességében, nyomomban, mintha bomba robbant volna.
Arcomat tenyerembe temetve huppantam le a fotelba és próbáltam elfojtani a feltörni készülő zokogást. Pont most jön ez az egész!  Egy újabb idióta vita a marhaságon, pedig olyan jól megvoltunk eddig.
Mióta kezemen viselem a gyűrűt, mely még inkább összekapcsol minket, csak arról álmodoztam, hogy összeköltözünk és végre nem lesz semmi gondunk. Ott lesz a mi boldog befejezésünk.Bár még szinte el sem kezdődött a mesénk..
Aztán mindent porba tiport egy kihagyhatatlan lehetőség. Egy ajánlat. Egy esély.
A lakásban halomra állnak a dobozok, még csak arra volt időnk, hogy a hálószobát berendezzük. A többi helyiség még hátra van, de valahol csak kell aludnunk?
A költöztető kocsi nemrég ment el és mikor felvetettem volna az ötletet, hogy lazítsunk egy kicsit. Bontsunk fel egy bort vagy valami, a telefonja csörgése vetett véget a tervnek.
Kiment az előszobába, hisz az üres helyiség visszhangja rendkívül zavaró lehetett mind neki, mind a vonal másik végén beszélőnek.
Közben én leszedtem a két krémszínű fotelre ragasztott védőfóliákat és a jelenleg szemetesként szolgáló sarokba dobtam a csomagolóanyagot.
Visszajött, hatalmas „Fogkémreklámból-léptem-ki” mosolyával és  aztán mintha minden gyorsított felvételben történt volna.
Azt mondta: „Szívem képzeld kaptam egy állásajánlatot.Attól a természetvédelmi cégtől amiről a múltkor beszéltem.”
Erre én: „Remek és elfogadtad?”
„Persze ez evidens csak...”
„Csak mi?”
Talán nem lett volna akkora a baj. Talán megoldhattuk volna másként is, ha élete nagy lehetősége egy héttel hamarabb toppan be és nem akkor mikor már megvettük a lakást és fél lábbal a berendezkedésben vagyunk.. Talán másképp reagáltam volna, ha a nagy lehetőség nem a világ túlfelén található, vagy ha megkérdez és..
Azt hiszem már akkor is értettem a fontosságát és felfogtam a dolog súlyát, de összességében fájt az, hogy még csak figyelembe sem vett vagy meg sem kérdezett. Aztán a beszélgetés kiabálásba, s egy ronda vitába fajult. Aztán abba, hogy ő azt mondta lelép én pedig hozzá vágtam, hogy rendben, úgysem volt fontos neki ez az egész kapcsolat és menjen..
Ahogy nagy sungal felálltam a fotelből levertem a mellettem tornyosuló dobozok egyikét.
A „Soha ne dobd ki.” feliratút. A régi karton megszakadt a hajtásoknál és több kis csecsebecse potyogott ki belőle, amiket annak idején apró figyelmességének ajándékául kaptam Thor-tól egy-egy randin.
-A kurva életbe!-szitkozódtam, majd leguggolva kezdtem összekaparni a porból a kis tárgyakat. Aztán a kezembe akadt egy megsárgult papír. Az ajkamba harapva gondoltam vissza a sorokra, melyeket azóta is gyakran felidézek. Ez volt az első szerelmeslevél, amit adott nekem. Lassú mozdulatokkal visszasüppedtem a fotelba és  hagytam hogy magukkal ragadjanak a szavak.


Tudod, hogy nem vagyok a szavak, vagy a romantika embere, de olykor, mikor nem játszol házisárkányt, megérdemled a hasonló gyönyöröket, melyeket én nem tudok szebben összefoglalni, ezért hagyd, hogy levelemben egy nagy ember,Beethoven tollából idézzem soraim, de láss a szavak mögé. Láss bennük engem.

Hozzád szállnak gondolataim, halhatatlan kedvesem. Élni egészen csak veled tudok, vagy sehogy.
Hiányzol életem, mindenem. Csakis akkor bízhatunk a közös életben, ha higgadtan tekintünk a jövő felé. Szeress továbbra is, s soha ne kételkedj a te Thor-od hű szerelmében.
Örökké a Tiéd.
Örökké az Enyém.
Örökké a Miénk.

 
Annyira beletemetkeztem egy régmúlt jelenetbe, úgy nem vettem észre azt, hogy időközben a bejárati ajtó újra kinyílt, majd bezárult. Ahogy felnéztem a régi papirosból ő ott állt a szoba küszöbén kezében egy csokor rózsával, bocsánatkérő arccal.
-Sajnálom.-suttogta, majd folytatta volna, ha nem vetem az ölébe magam és motyogom azt folyamatosan, hogy majd csak megoldjuk valahogy. Mi ketten.
-Mert akárhol legyünk is, együtt vagy külön, de ez az egész..-mutattam körbe és ő is tudta, hogy nem a szoba a lényeg, hanem azok a közös emlékek, melyek a benne lévő dobozokban lapulnak..-Örökké az enyém, Örökké a tiéd..-felismerve a monológot, gyors csókot lopva ajkamról fejezte be a mondatot.
-Örökké a miénk.

2018. május 27., vasárnap

Jól van ne mondj semmit, hadd aggódjak


Egész álló nap fel le sétálgatott a lakásban idegesen. Néha ivott egy pohár vizet, aztán előszedte a tányért és visszatette a helyére. Nem evett. Verte a víz. Dél környékén próbáltam közelebb menni hozzá, hogy egy kósza érintéssel rájöjjek, nem e lázas. A testének szokásos hőmérséklete volt. Majdnem hogy lerázta magáról a tenyerem és mérges arckifejezéssel vonult be a fürdőbe. Nem tudtam hova tenni a mindig mosolygós Steve Rogerstől ezt a fajta viselkedést. Ha nem lett volna ízig-vérig férfi, még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy menstruál. 

Délután már teljesen az agyamra ment a járkálásával, mikor egyszer csak megjelent az ajtóban talpig kinyalva, öltönyben. Az ajtófélfán dobolva kezdett sürgetni. 

- Öltözz fel. El kell menjünk egy helyre. 

Először azt hittem rosszul hallok, hiszen órák óta meg se mukkant. De féltem, hogy valami nagy baj van, ezért szó nélkül magamra kaptam egy csinosabb ruhát és követtem a taxival. A hátsóülésen nyomorogva nyaggatni kezdtem. 

- Mi a baj Steve? Egésznap olyan furcsán viselkedtél… - ő csak megcsóválta a fejét és ismét némaságba burkolódzott. Se perc alatt elöntött a düh. – Jól van! Ne mondj semmit, hadd aggódjak! 

Amint megérkeztünk a helyszínre, még inkább összezavarodtam. Valamiféle kerti party volt, csicsásan feldíszítve a teljes udvar. Fények, gyertyák és csillogó dolgok vettem körül minket, majd egyszer csak megpillantottam barátnőmet, ahogy ugyancsak kisestélyiben egyensúlyozik egy pohár pezsgővel és valami gyerekkel ordibál. Valószínűleg ő lehetett a főszervező. Lily és Bucky táncoltak, míg Thor az egyik asztalnál diskurált nagyban Lokival és a Maximoff ikrekkel. 

- Mit keresünk itt? – vontam fel a szemöldököm, de a szőkeség még mindig betartotta a „vágj savanyú képet és kussolj” című fogadalmát. 

Sértődötten ott hagytam inkább a francba és próbáltam megtudakolni mi folyik itt. Bianca hatalmas vigyorral ölelgetett meg, de szinte rögtön lerázott egy mondvacsinált ürüggyel. Mikor feltűnően kerülni kezdett mindenki, elkezdtem járatni az agyam, hogy mégis mit művelhettem, amiért mindenki leprásként kerüli a társaságom. Végül megérkezett a válasz. 

Steve ott állt egyik lábáról a másikra dülöngélve a kisszínpadon, mikrofonnal a kezében és remegő hanggal beszélni kezdett egy papírból. 


- Raven, sajnálom, hogy elviselhetetlen voltam a mai nap folyamán, de tudnod kell, hogy az agyam már rég nem otthon járt, mikor reggel a konyhában kávéztunk. Azon töprengtem, hogy milyen békések is ezek a pillanatok és mennyire szeretném, ha életem hátralévő részében minden reggel így kezdődne el. Melletted – itt nagyot nyelt, nekem pedig majd kiugrott a szívem a helyéről. Ez most az aminek tűnik? – Ne haragudj, amiért ilyen mogorva voltam, de másként képtelen lettem volna várni, hogy feltegyem a kérdést. Most eljött az ideje. Szeretném megköszönni ezeknek a csodálatos embereknek, hogy segítettek összehozni ezt a csodálatos helyszínt. Azt akartam, minden tökéletes legyen. Már csak annyi maradt hátra… - sétált felém, elöntött a forróság és a sírás egyvelege. – Meg kell kérdezzem… te is szeretnél minden reggel velem kávézni? Szeretnéd minden este a History Channelt nézni? – itt felnevettem, hiszen a háborús hobbijától néha falnak tudtam volna menni. – Szeretnél a feleségem lenni? 

Elkapott a sírógörcs és egy egyenes válaszadás nélkül borultam a nyakába zokogva. Konkrét igent képtelen voltam kimondani. A torkom görcsölt az örömtől, de a fejem majdnem leesett a helyéről, úgy bólogattam. Óriási vigyor terült szét az arcán és magához húzva csókolt meg. Remegő ujjamra ráhúzta a gyűrűt, amivel akkor és ott nem is foglalkoztam igazán. Csak másnap a konyhában babrálva gyönyörködtem a letisztult szépségében, miközben az asztal másik végén a vőlegényem szürcsölgette feketén a forró kávéját.

SuperDaddy


    -Nagyon sajnálom Bia, de ez most nem fog menni.-Raven hangja szomorúan csengett és tudtam, hogy tényleg komolyan röstelli a dolgot. Mindig betartja az ígéreteit. De ha akad egy gixer, néha ő is kénytelen kihátrálni az adott szó joga alól.-Ne haragudj.
-Ugyan már!-legyintettem, mintha ő is látná, majd megráztam a fejem.-Nem tehetsz róla, hogy Tate beteg lett.
-De így ti..-kezdte volna, de halk erőtlen köhögés szakította félbe a  mondatát.
-Majd megoldjuk. Menj csak!-köszöntem el.-Boldog Halloweent!-barátnőm egy szó nélkül bontotta a vonalat. Nyilván az ágynak esett gyermekéhez rohant, amit maximálisan megértek. Mi is jó néhány éjszakát virrasztottunk át, mikor Chris vagy Zeppelin bekapott valami alattomos vírust.
-Mi történt?-lépett be a szobába Thor, kezében két tök formájú kosárkával, amit letett a dohányzóasztalra.
-A randi lefújva.-keltem fel a kanapéról elhúzva a számat.-Tate beteg lett, így Raven és Steve nem tudja elvinni a kicsiket édességet gyűjteni.-a férfi szája félmosolyra húzódott, majd kitárta karját és ölelésébe vont. Ez úgy hiányzott már. Ötödik éve, hogy megszülettek az ikrek és alig töltünk kettesben minőségi időt. Ravenék ezért vállalták be a Halloween rémálmot, csakhogy végre legyen egy kis időnk egymásra.
-Remélem hamar meggyógyul a kis srác.Szinte hiányzik, hogy nem lóg ő is itt mostanában egész nap.-nevette el magát.-Addig viszont most jön egy nehezebb feladat.-csöppet elhúzódott tőlem, csakhogy láthassam azt a sokatmondó vigyort az arcán. Épp azt akartam mondani, hogy el kell mondjuk a gyerekeknek azt, hogy idén elmarad a szokásos körút, hisz hogy venné ki magát, ha a szülők nem öltöznek be együtt velük, de abban a pillanatban a két villámgyors szőkeség félkész jelmezekben, egy köpenyt lobogtatva robogtak be  nappaliba.
-MIKOR INDULUNK?MIKOR INDULUNK?-skandálták kórusban, mi pedig egyik percben nevettünk, a következőben pedig, mikor letérdeltem a padlóra, hogy megigazítsam az elfordult nadrágot Zeppelin lábán, már rettegtünk az elkövetkezendő hisztihurrikántól.
-Még csak nem is vagytok készen!-ráztam meg a fejem.-Hol a cipőtök? És a zokni? Megmondtam, hogy zokni nélkül ne mászkáljatok a lakásban!-fenyítettem meg a két apróságot, akik szemlesütve maradtak csendben egy rövid ideig. Thor pedig kapva kapott az alkalmon.
-Bizony anyátoknak igaza van!-guggolt le mellém, s még így is magasabb volt mindhármunknál.-Tate nem hallgatott az intelemre, most pedig csúnyán megbetegedett és így Steve bácsiék nem tudnak titeket elvinni a..
-tate beteg?-hüledezett Chris értetlen, szomorú tekintettel.-De akkor ki fogja  felvenni a Superman köpenyt, amit a jelmezéhez csináltunk?-kölyökkutya tekintettel meredt ránk, Zepp pedig csak csendben követte a példáját. Nekem meg nem volt szívem, hozzátenni, hogy azt  köpenyt bizony én csináltam, míg ők elmentek fagyizni az apjukkal.
-Idén senki srácok. Sajnálom.-bólintott Thor, s a kezemet megszorítva igyekezett felkészíteni a sírórohamra, de amit vártunk, elmaradt. Helyette csak összetört tekintetek és az egymás után kedvtelenül masírozó ikrek maradtak, míg mi feltápászkodtunk a földről. Ahogy a gyerekek, tőlük szokatlan módon némán kisétáltak a szobából Chris elejtette a piros kék köpenyt, s mintha ezt észre sem vette volna, tovább kullogott.-Furcsa őket így látni.-Thor lehajolt a ruhadarabért, s s kisimítva méregette a hétévesre tervezett köpenyt.-Szép darab.
-Olyan szomorúak.-sóhajtottam lebiggyesztett ajkakkal.
-Mintha most mondtuk volna meg nekik, hogy a Mikulás vagy a Húsvéti nyúl csak mese.-a mellettem álló keserűen elnevette magát, majd habozott egy pillanatot.-Nem nem én ezt nem nézem tovább!-gyors puszit nyomott az arcomra s egy bocsánatkérő pillantást küldött felém.-Majd legközelebb bepótoljuk a romantikus estét jó?-választ sem várva szaladt a fiúk után hangosan kiabálva azt, hogy készüljenek, mert nemsokára akció lesz.
A következő percben heves visítozás és „Csokit vagy csalunk!” felkiáltások zaja töltötte meg a lakást és én csak néztem a három hősömet, akik felsorakoztak elém.
-Megmondtam, hogy vegyetek fel zoknit!-csóváltam a fejem a két csöppségre nézve, akik meg sem moccanva lesték apjuk minden mozdulatát.-Rólad meg hová tűnt a póló?-nevettem el magam, miközben végig simítottam Thor csupasz mellkasán.
-Anélkül jobban áll a köpeny!-igazította meg a rá meglehetősen kicsiny jelmezrészletet mosolyogva. Aztán megcsókolt.-Nem maradunk sokáig!-bólintott és a kijárat felé indult. 


  Én csak álltam ott az ajtófélfának támaszkodva és azt gondoltam, szomorúnak kéne lennem, hisz lecsúsztam még egy alkalomról, hogy kettesben legyünk. De ahogy végignéztem Amerika kapitányán, a Pókemberen és az én túlméretezett Supermanemen, rájöttem, hogy nem is lehetnék ennél boldogabb, hisz nekem van a legszuperebb családom az egész univerzumban.