Angel with a question

Hát mégsem késtem el. Szóval előbb nincs Voldetorta és megmaradok. Köszönöm a segítséget Moonynak. ( Mert nem ment volna nélküle, és valószínűleg még most is bénáznék.)  De  boldog névnapot Enci!   <3

Sophean




Castielnek még nem igen volt terve. Azok a szövevényes mondatfoszlányok mind ott tekeregtek agyának mélyén, de sehogy sem akartak összeállni értelmes és egyöntetű szöveggé. Vagy lehet, hogy  csak megrekedtek valahol félúton gondolatai peremén, s még csak véletlenül sem találtak utat maguknak ajkaihoz.


Feszengve jelent meg a bunker központi helyiségében, s szárnyainak halk suhogását szolid visszhang kísérte. A terem üres volt. Igazából az egész épületkomplexum üresnek tűnt, de az angyal pontosan tudta, hogy rajta kívül  van még itt valaki. Egyetlen ember, akinek társaságát jött felkeresni, remélve, hogy legalább egy rövid ideig nem zavarhatja meg senki kettejük nyugalmát.


A Winchester fiúk ugyanis Cas legjobb tudása szerint tegnap este indultak el az Ohio-i Columbusba, ahol saját feltételezéseik szerint szörnyszülöttek vertek tanyát. Bobby egyik régi barátja él az említett városban és a korosodó vadásztól segítséget kérve telefonált neki, aki sajnálatos módon önmaga is jelenleg egy ügy kellős közepében volt, így a srácokat küldte maga helyett, mint felmentősereget.


Ezek a lények viszonylag régen bukkantak fel. Legutóbb néhány évvel ezelőtt az Indiana állambeli Cicero-ban. Alattomos kis bestiák. Elrabolják a gyerekeket és a bőrükbe bújva szipolyozzák az anyjuk életerejét, és megölnek mindent ami közéjük és a táplálékforrás közé állhat.
Az angyal néhanapján elgondolkodott, hogy Atyja miért is teremtett ilyen lényeket a földre? Ez a gondolat akkor is megfogalmazódott a fejében, mikor Rose készséggel megosztotta vele ezeket a tudnivalókat, amikor az isteni lény az elkövetkezendő napokat érintő terveiről kérdezte a vadászt.
Így már akkor tudta, hogy a srácokat barátnőik és egyben vadásztársaik is elkísérik a másik államba.


-Cas?-hallotta meg az ismerős hangot az angyal és a főfolyosó felé fordult. Ott állt vele szemben a legfiatalabb Winchester, s  áthatóan zöld szemeivel meredt rá. A testvértrió egyetlen női tagja, az az agyonféltett kishúg, aki egyszerű indokkal húzta ki magát a fent említett „rendkívül veszélyes” vadászat alól. Amint beütött Bobby telefonja, ő csak annyit mondott, mielőtt szobájába vonult volna:
„Öten már túl sokan lennénk. Menjetek, vigyázzatok magatokra és hívjatok ha kell a távoli segítség.”
Szó sem volt arról, hogy a vadászlány félt volna. Egyszerűen nem tudta kultiválni azt a fajta vérontást és öldöklést, ami ezzel a ’munkával’ járt, így ahányszor csak tehette, inkább a kutatómunka terhét vette a vállára.-Hello Lena!-üdvözölte a várt alakot a ballonkabátos.
-Mit keresel itt?-sétált közelebb Castielhez a lány, miközben hosszú barna haját hátrasimítva belegondolt abba, milyen mogorván is hangozhatott mondata. Hiszen örült annak, hogy az angyal itt van, így mihamarabb próbálta menteni na menthetőt. –Mármint félre ne érts, tök jó, hogy itt vagy, csak váratlan.- dadogta zavartan és mindannak ellenére, hogy a józan ésszel belegondolva imént kimondott szavaiban nem lelhetne negatív utalásra, ő mégis azt gondolta, a szárnyas máshogy is értelmezheti azokat. Bár a baj leginkább az volt, hogy amint a Cas megjelent a színen Lena Winchester józan gondolkodása csak múló emlék maradt. –Úgy értem, hogy kerülsz ide?-a lány legszívesebben pofon vágta volna magát azért a sok sületlenségért, amik száján oly könnyedséggel szaladtak ki, mintha  agya csak ostobaságokat volna képes összehordani.  De mindazonáltal minden kimondott szóval egyre idiótábbnak érezte magát.

Castiel arcán alig látható mosoly játszott, ahogy a Winchester egyre inkább csak pironkodott, de az angyal nem ezt vette észre, csak a bájt, ami körülvette a vadászt. Összeszedve magát éppen szólásra nyitotta volna a száját, hogy válaszolhasson a megannyi színben feltett kérdésre, de a lány ezúttal is megelőzte.
-Mégis, hogy kerültél volna ide?-teszi fel ismét a kérdést, de ezúttal Cas is tudja, hogy csak magának és rögtön meg is adja rá egyéni válaszát.-Azzal a dimenzióugrásos izével.-szögezi le és mosolyogva emelte tekintetét a ballonkabátosra, aki összehúzott szemöldökkel nézett vissza rá.-Vagyis szárnyakon. Ez az! Szárnyakon.-gesztikulált  jelentőségteljesen, majd elfordult, mintha csak valami eget rengetően fontos dolgot kellene megnéznie a társalgó másik oldalán, de  a férfi hallotta, ahogy magában motyog.-Dimenzióugrás? Komolyan? Hogy lehetsz ekkora idióta?..
-L-Lena én..-kezdett volna bele Castiel, bár  még mindig fogalma sem volt arról, pontosan hogyan mondja majd el, de  lassan kezdte frusztrálni a helyzet és szeretett volna minél előbb túl lenni a nehezén.  De balszerencséjére, vagy örömére, ezt maga sem tudta még pontosan eldönteni, de Lena ismét ellopta ajkaiból a szavakat.

-Igen?-fordult vissza az angyal felé, de szemeiben megcsillant valami s hirtelen mozdulattal ragadta karon Cast és a konyha felé kezdte vonszolni.-Milyen modortalan vagyok,  még csak nem is kínáltalak meg semmivel.-Lena minden pillanatot megragadott, ami kecsegtette előtte a lehetőséget arra, hogy ne kelljen a szárnyas szemébe néznie, csak addig, míg az érezhető  forróság el nem tűnik, ami valószínűleg rákvörösre színezte arcát. Bár az érzésen a testi kontaktus sem segített.
A kis helyiségbe érve egyszerűen leültette a férfit, miközben folyamatosan újabb és újabb kérdéseket téve fel neki, mit is kér, ő pedig válaszra sem méltatva próbált minden szekrénybe, fiókba, polcra benézni, hogy mi ehetőt adhatna a váratlan vendégének.
Ahogy a hűtőt kinyitva megcsapta a penész és a rothadó étel szagának elegye megfogadta magában, hogy amint hazaér Dean fejét addig tartja idebent, amíg bátyja  rá nem szánja magát a saját szemetének takarítására. Jobb híján két üveget vett elő és az angyalhoz lépett, majd kezébe nyomta az egyiket, amit idő közben fel is bontott, a kék szemű pedig  készségesen el is fogadta, sőt arra is rávette volna magát, hogy a lány kedvéért igyon a molekulabombából, de Lena homlokára csapva, bocsánatkérő pillantással meredt rá.
-Sajnálom, te nem érzed az ízeket és..-a lány lassan kezdett tudatára ébredni és észrevette magát. Ha az elmúlt évek alatt Castiel számára nem vált volna nyilvánvalóvá, hogy fülig belezúgott, most a bénázásából minden bizonnyal könnyedén rájött.  A vadász mély levegőt vett és kifújta azt és megfogadta, hogy  ezúttal hagyja szóhoz jutni  a betoppant lényt.-Túl sokat beszélek.-nevette el magát kínosan.-De most már rajtad a sor, szóval miért jöttél?



Casnek ekkor sikerült rádöbbennie arra, hogy Lena akármennyit fecsegett itt tartózkodásának ideje alatt, az nem volt elég arra, hogy összeszedje gondolatait és kinyögje végre amiért jött. Hogy randit kérjen a Winchester lánytól.
Hogy kezdje? Mit mondjon? Minden ami benne kavargott, szabályszerűen ki akart törni, ő pedig nem tudta összeszedni a gondolatait. Hiába figyelte annak idején Deant. Nem használhatja azokat az elcsépelt csajozós dumákat, hiszen mégiscsak egy finom nőről van szó. De akkor mégis..
Lassan kezdett kínossá válni a beálló szünet és ahogy Castiel észrevette, hogy a vele szemben ülő lány a sörösüveg címkéjét piszkálja, kibökte az első értelmes mondatot, ami eszébe jutott.
-Ha rád nézek látom, hogy a szüleid jó munkát végeztek.-halk nyikkanás hangzott a vadász felől.-Má-mármint, hogy örökölted édesanyád szépségét.-Castiel próbálta önmagában elnyomni a hangot, hogy szemügyre vegye a lányt, hisz emlékezetébe égett minden egyes porcikája, így azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy az, szeme színén kívül mindent az apjától örökölt.-És éppolyan elszánt vagy, mint édesapád, noha nem annyira, hogy olyan gyilkológéppé válj, mint annak idején ő. – Cas egy pillanatra gondolatban vállon veregette önmagát, hogy végre rátalált a hangjára, aztán Lena aggodalmas pillantásával találta szembe magát.-Vagyis az kifejezetten jó, hogy nem örökölted az alkoholizmusát és..  és te kedves vagy és törődő..-az angyal most először örült annak, hogy a lány közbeszólt. Szinte megmentette önmagától.
-Cas, miért mondod most ezeket?
-Ami azt illeti..-hatalmasat sóhajtott, majd szinte már minden mindegy alapon minimalizálta az őszinteségét és átállította a normál fokozatra.-Szeretnék randira hívni egy hölgyet, de nem tudom, hogyan tegyem meg.-a lény nem érezte szükségét, hogy a vadászra nézzen. Úgy érezte ismét visszaesne a zavarodott kábulatba, így csak az egyszerű utat választva bámulta az üres asztallapot, mintha valami nagyon érdekeset talált volna rajta.



Így viszont nem láthatta a Lena arcán átfutó érzelemhullámot. Nem látta a fájdalmat, amit a lány villámgyorsasággal igyekezett mosoly álarca mögé rejteni, hisz ha Castiel valaki mással akar lenni..
-Először is tudd meg, a bizonyos hölgy mit szeret csinálni.-önmagát is meglepte azzal, hogy  az angyal segítségére sietett. Ám akármennyire szeretett volna a ’hölgy’ helyett valami durvább és frappánsabb jelzőt használni a személyes konkurenciájára, a férfi boldogsága kedvéért megemberelte magát.-Hogy miben leli örömét, aztán próbáld meg abba az irányba terelni a témát, vagy szimplán kérdezd meg elmenne-e veled valahová.-mosolygott a ballonkabátosra, de ahogy annak értetlen tekintetével találkozott rögtön szükségét érezte a magyarázatnak.-Úgy értem..-hirtelen nem tudta hogyan írja le pontosabban a dolgot, de arra jutott, a legegyszerűbb, ha önmagát veszi alapul.-Én például szeretek éjszaka parkban sétálni. Este együtt andalogni és beszélgetni tök romantikus dolog.-mosolygott, de már nem foglalkoztatta az, hogy a vele szemben ülő mennyire tartja nyálasnak.  Csak minél jobban igyekezett leplezni egyre feltörni készülő negatív érzelemeit.



-Szóval, akkor csak kérdezzem meg?
-Igen.-bólintott Lena, s az asztal alatt ökölbe szorította remegő kezeit.
-Lena Winchester, lenne kedved eljönni velem egy holdfényes sétára?-a lánnyal fordult egyet a helyiség, s gyomra bukfencet vetett. Elkerekedett szemekkel bámulta az angyalt és próbálta feldolgozni, hogy.. aztán pedig megértette. Castiel, csak el akarta próbálni az egészet.
-Igen. Így jó lesz. Pontosan így csináld majd.-nem tudott tovább itt maradni és pátyolgatni saját kiszemeltje más felé sikló szerelmi életét, így  felállva épp egy udvariatlan távozásra készült, de az angyal értetlensége megállította ebben.
-Hogy érted, hogy így csináljam majd?
-Így hívd el a lányt aki tetszik.-a vadász elkövette a hibát, hogy belenézett azokba a végtelenül kék szemekbe s szinte azon nyomban elveszett bennük.
-De hiszen az imént tettem meg.-Castiel is felállt és megkerülve a köztük terülő akadályt a Winchester lány megrökönyödött arcában gyönyörködve ismételte (volna) meg a kérdést.
-Lenne kedved..
-Igen.-nevette el magát Lena és önmaga visszaigazolásaként újra kimondta a helyeslő szót.-Igen.

A lány ezúttal örömének nem tudott határt szabni, bár még nem kezdett táncba, vagy ugrándozásba. Az majd ráér, ha Castiel nem lesz jelen. Az egyetlen gondolat ami foglalkoztatta és csöppet aggasztotta, melynek hangot adott a következő volt:
-Csak Dean meg ne tudja! Még a végén..

De Cas már nem hallotta az elkövetkezendő szavait. Nem számított többé mit csinál Dean. Castielt az sem érdekelte, ha élve megnyúzza, de a lány, akire régóta szemet vetett, végre esélyt adott neki. Ő pedig tudta, hogy a jövőben lena Winchester egyetlen mosolyát sem szeretné elszalasztani.

Unsent Messages

Bocsi Juni, jelenleg ennyi telt tőlem, de szép lassan kezdem a lélekrombolást és még hallani fogsz felőlem. :* :3 ( ne számíts nagy durranásra. igazábol kis semmi. mint mondtam :( )
Sophean

-Szia Sam!-szólok bele a készülékbe és  ahogy kimondom a nevét akaratlanul is elmosolyodom.-Én vagyok az!-közlöm a tényt, mintha a hangomról nem ismerhetne meg. Vagy ez csak egy visszaigazolás saját magamnak arra az esetre, hogyha már azóta tényleg elfelejtett volna. Mintha nem tudnám, hogy ez nem lehet így. Ha azt vesszük, hogy még a számomat is kiírja a mobilja. Már ha még megvan neki.-Ismét.-kínosan elnevetem magam. Igazából fogalmam sincs miért mondtam ezt. Így az egész tök idiótán fog hangzani, és ami azt illeti idiótán is érzem magam.-Hogy vagy?-szipogok egyet halkan, miközben letörlök egy könnycseppet az arcomról. Várok, mintha a vonal túlsó végén valaki válaszolna, pedig tudom, hogy nem kapok semmi reakciót.-Én.. én igazából jól vagyok.-hazudom.-Nem mintha érdekelne téged.-és valahol már nekem sem számít, hogy az utolsó mondatot hangosan kimondtam.-Hogy megy a sorod Ameliával?-összeszorul a gyomrom, ahogy az a kép a nőről szép komótosan  beszivárog az elmémbe. Mint, ahogyan besétált Sam életébe. Jobban mondva, ahogy  ő sétált be Ameliáéba, azzal a kutyával a karjaiban, amit elütött. Mert az Isten is így akarta igaz?-Remélem boldog vagy.-ismét beáll a némaság és csak a kezemben lévő telefon halk zúgását hallom. Remélem boldog vagy?  Ugyan Juni, hisz tudod, hogy az!  Csak az kellett, hogy elhagyjon téged és..máris búfelejtőre talált.-Tudod..Tudod mióta Dean és Kevin eltűnt.. és mióta te sem bírtad tovább én..-habozok.- Én próbálkoztam és azt hiszem, hogy találtam egy varázslatot, amivel talán be tudnánk mérni, hol van a bátyád..-újfent hazudok. Talán csak a végső kétségbeesés beszél belőlem. Az az elkeseredett belső fájdalom, amit nem lenne szabad szavakba öntenem.  Vagy mert talán a remény felcsillan bennem, hogy a testvére említésétől, majd minden megváltozik. Ha már engem ilyen könnyen itt hagyott talán majd Dean.. Nem..Valahol úgy csinálok, mint egy hűséges kiskutya, akit magára hagytak kikötözve a főút mellett. Az a kiskutya, aki látta, hogy a gazdája  végső búcsút véve tőle szállt be a fekete oldtimer autóba és eltűnt  valahol a távolban. De még reménykedem, hogy visszajön, pedig tudom, hogy amint felocsúdtam a kezdeti sokkból, megszállottként  követtem Samet és mindent tudok. Pedig már fél éve annak, ami történt. Fél éve, hogy megszakadt az a kötelék, ami egyben tartott minket. Fél éve elszakadt a póráz.. és azóta minden összedőlni látszik-Én csak vissza akarlak kapni Sam!-sóhajtok lemondóan és patakokban folyó könnyeimet igyekszem  ameddig lehet visszatartani.-Én nem bírom tovább egyedül.-szipogok.-Egyszerűen nem tudom elviselni ezt az egészet érted? –szaggatottan fújom ki a levegőt.-Dean és Cas felszívódott, Crowley elvitte Kevint az isten tudja hová, Bobby meghalt, te pedig magamra hagytál, mondván, hogy végleg feladtad.-úgy sorolom az elmúlt idő történéseit, mintha nem tudnám, hogy  ő is ugyanazt élte meg, amit én. Csak ő jobban járt.-Én..
-Az üzenethez rendelkezésre álló időkeret lejárt.-gondolatmenetemet egy monoton, gépies női hang zavarja meg.-Biztosan el akarja küldeni?-magam elé teszem a mobilt, amibe eddig beszéltem. A piros és a zöld gomb között vacillálok de végül az előbbin állapodik meg az ujjam. Hányszor megpróbáltam már ezt? Hányszor elmondtam már mindent, és az összes mondanivalóm ott lóg valahol a levegőben. Talán mindenki hallotta már, csak ahhoz nem jutott el soha, akinek szántam. Mert egyet sem tudtam továbbítani.. Nem voltam rá képes.
-Minek is küldeném el? Úgysem számítana.-mosolyodom el ismét keserűen, de a magány és a fájdalom olyan elemi erővel tör fel bennem, hogy nem tudok gátat szabni az érzéseimnek.-Nem változtatna semmin.-ingerülten a falhoz vágom a készüléket, mire az darabjaira esik szét. Felállok és az asztalhoz lépek, hogy kezembe vegyem a pisztolyom.-Hisz az sem számít, hogy én végig ott voltam. Hogy mindent tudok. És az sem számít, hogy most itt vagyok abban a motelban, ahol elkezdtek mindent.-ujjam eljátszadozik a fegyver hideg markolatán. Végigsimítok a csövön.

Eleinte azt a szobát akartam kivenni, amiben a fiatalabbik Winchester is megszállt, de ahogy egyre inkább formát öltött fejemben a kapcsolata azzal az állatorvossal... Nem tudtam megtenni. Ha csak belegondoltam, hogy ők ketten.. Hogy Sam mást szeret helyettem.. Nem.. Ezt nem tudom elviselni.

Finoman mozdítom meg a felvett tárgyat és gyors mozzanattal kibiztosítom.
Talán így lesz a legjobb. Lassan megnyugszom és ahogy a könnyes ködfelhő oszlani kezd egyre tisztábban látom, mit kellene tennem. mert így is felesleges az egész.
-Meg akarom tenni. Véget akarok vetni ennek az egész szenvedésnek. Csak meg kell húznom a ravaszt és..-kopogást hallok. Három kopogást az ajtón. Mégis ki keresne engem? Hosszúra nyúlt másodpercekig habozok és végül arra jutok, kinyitom az ajtót. Hisz lehet, hogy csak a számlát nem rendeztem rendesen, vagy talán egy régi ’szörnybarát’ szeretne meglátogatni? Végül is még nem sietek.. A halál úgyis megvár. Még néhány percig.

Ahogy az ajtóhoz lépkedek egy dühös kis hangocska még akkor is szól a fejemben. ’Hát nem hagyják az embert nyugodtan,  még addig sem, hogy kinyírja magát?’

Szabad kezem a kilincsre teszem, miközben a fegyvert elrejtem a vastag falap mögött, hogy vész esetén használhassam a támadómon, mint ahogy mindig máskor is csináltuk.  Amikor kinyitom döbbenten állok az ajtóban és meg mernék esküdni rá, hogy még  lélegezni is elfelejtek.
-Sam?-kérdem hitetlenkedve, mire az említett személy csak aprót mosolyog.
-Szia Juni.-köszön, és beinvitálja magát a kis szobába. Ahogy elszigetelődünk a kinti világtól és immáron csak kettesben vagyunk, szembe fordul velem és hagyja, hogy elvesszek szeme sötétjében.-Tudtam, hogy te vagy.-bólint.-Megismertem a motorod minap, aztán elkezdtelek keresni és..-hangja egyre távolabbról szól és szép lassan elhal. A gondolataim veszik át az irányítást, de a rajtam átsöprő érzések szinte ledöntenek a lábamról és mint egy vészvillogó vörösen ott világít a szemeim előtt a kérdés. Ahogy nagy nehézségek árán leküzdöm a vágyat, hogy a viszontlátás örömére  a nyakába borulva üdvözöljem, csak lenyelve a nagyra nőtt gombócot a torkomból,  megszólalok.

-Miért vagy itt?-ő lefagy egy pillanatra és ordító csend telepszik a szobára. Mintha helyes lenne. De én valahogy érzem, hogy nem vagyok felkészülve a válaszra. Így csak kihasználom az egészet és abba a semmitmondó némaságba burkolózom, amíg tehetem és a képzeletemben a szájába adom azt az egyetlen egy szót amit hallani akarok. „Miattad.” De még csend van.. Még várok. Várok, mint az a sok üzenet, ami soha nem érhet célba. Ahogy én sem.. Mert most olyan vagyok. Céltalan.
Vagy mint a mobilom. Szétesett és összetört és használhatatlan.