Felejteni akartam

Első alkalom volt. David Nolan sosem volt törvényszegő típus. Mindig rendre betartotta a szabályokat, nem csalt, nem ártott másoknak szándékosan. És sosem kapták gyorshajtáson sem.
Első alkalom volt, hogy a magánéletét összekötötte a munkájával. Első alkalom, hogy a járőrkocsi nem Storybrooke belvárosa, hanem határa felé repesztett jóval a megengedett sebességhatár felett.
Még a villogókat sem kapcsolta be és a szirénával sem törődött csak a néhány szavas hátra hagyott üzenet járt a fejében, ami a zsebében gyűrődött valahol.







Sienna egy ideje már nem találta a helyét. Gyötörték a régi életének kétes gondolatai. Végül pedig még arra is rászánta magát, hogy elmenjen és beszéljen Dr. Hopperrel.
David tehetetlennek érezte magát. Hasztalannak. Nem volt képes elűzni a szeretett nő fájdalmát. Még a rémálmait sem tudta elűzni. Mintha egy szellem lett volna arra kárhoztatva, hogy végignézze annak a szenvedését, aki a világon a legtöbbet jelenti számára.
A szíve szakadt meg minden egyes alkalommal, mikor Siennát egy üveg bor társaságában találta otthon, s minden kérdésére egyetlen választ kapott: Felejteni akarok.

Minden akkor változott meg gyökeresen, mikor kiderült az a furcsa dolog a határokról. Hogy elfeledteti az emberekkel az előző életük emlékeit. Azóta David látott egy furcsa csillogást Sienna szemében. Egy furcsa reménysugarat, mely a nap minden percében arra késztette, hogy rettegjen.
Hogy rettegjen attól, ami most megtörtént.
Egyedül ébredt. Az ordító némaságra. A fájdalmas ürességre. Az utolsó papírra vetett szavakra.

"Csak szakadjon ki belőlem."

Egyedül ébredt, de a félelem, mely az elméjébe férkőzött, elsőként azt súgta meg hol keresse.
Hevenyészetten magára kapott ruhái még a kocsiban sem izgatták, csak az volt a fontos, csak azért imádkozott, ne késsen el!
 De mikor messziről megpillantotta a zöld táblát a fehér betűkkel, szíve kihagyott egy ütemet.
Az úton közel s távol egy teremtett lélek sem járt, s nem volt itt semmi, ami jelezte volna, hogy a közelmúltban más lett volna a helyzet.
A férfi kiszállt a járműből és belerúgott az első kerékbe. A fizikai fájdalmat könnyebb volt elviselni.

Hol rontotta el? Miért nem gondolt másik útvonalra? Az erdő.. A tárnák.. Miért volt annyira biztos abban, hogy a főúton ment el?
Gondolatai egy kusza térképet rajzolva fedték le a várost, mikor zsebében rezegni kezdett a mobilja.
Olyan sebesen kapta elő a készüléket, hogy a lekörmölt üzenet az aszfaltra pottyant.
A kijelzőn Sienna neve villogott, David pedig egy másodpercre fellélegzett, de nem volt ideje szólni. A vonal túlsó feléről megelőzték.
-Annyira sajnálom Davin én..-kétségbeesett félelem szivárgott át az éteren.
-Sienna! Sienna jól vagy? Nincs semmi bajod?-a férfi a kocsiajtóba kapaszkodott.
-Én jól vagyok, de..
-Remek, hol vagy most azonnal érted megyek és haza megyünk! Rendben? Csak mondd meg hol vagy!
-Haza?-ez volt az első kérdés, amelynél változott a nő hangja. Furcsán idegen csengést vert vissza.
-Haza és mindent megoldunk Sienna!
-David..
-Igen?
-Sajnálom, de tudnom kellene ki az a Sienna?-szomorkás, elcsukló hangon szólt a nő. Davidnek pedig torkán akadtak a szavak.-Én csak belecsúsztam az árokba a határtól néhány kilométerre és nem tudom miért, de te voltál a gyorshívóban az első szám és nem tudom miért, de.. Azt hiszem inkább a vontatót kellett volna hívnom sajnálom..

Összefolytak a szavak a vonalon túlról, David pedig csak figyelte az előtte elterülő utat. Sienna valahol ott van kint és még csak azt sem tudja, miért őt hívta fel.
A szél felkapta a papírcetlit és végigfújta a járőrkocsi orra előtt. Aztán a piroson festett csík felé röptette. A következő pillanatban pedig már ott sem volt.

Pont úgy foszlott semmivé a határ túlsó oldalán, mint a remény a boldog befejezésre. 

 

The shadow of the curse

Storybrooke  sokat változott az átoktörés óta.
Pont annyival lett hatalmasabb, amennyire összement.
Kusza, zavaros mégis rendezett és kivehető mesevilág a betonrengetegben.
Új köntösbe burkolt Elvarázsolt Erdő.

Ha a másik világban nem akartál összefutni a zsémbes Nagyival, csak elkerülted a faluszéli kis házat, vagy ha egy sörre vágytál Robin társaságában, beültél a kocsmába.
Ma épp azért találod meg hamar a Patika üzletsorát, mert tudod, egy régi jó barát vár a pultok mögött, aki a makulátlanul tiszta helyiségben is a porra hivatkozva tüsszentget minden másodpercben.
Vagy azért nem vágysz a kórház környékén járni, mert Dr.Whale éppen ismét úgy érzi, hogy udvarolnia kell.

Összességében a város eddig is épp elég kicsi volt ahhoz, hogy megtalálj mindent, amire szükséged van, de nem bizonyult elég nagynak ahhoz, hogy minden alkalommal el tudd  kerülni azt, akit nem kívánsz látni.

A közértből hazafelé sétálva épp dudorásztam a mobilom lejátszási listájának aktuális dalát. Fülhallgatóm egyik fele a kabátom gallérján himbálódzott és olykor-olykor megérintette a papírzacskót, melyet magam előtt tartottam. És ami miatt nem láttam a hiányos járdalapok közötti rést.

A következő pillanatban pedig egyidejűleg történt, hogy megbotlottam, a papírtáska a kezemből a földön landolt, a vásárolt termékek pedig a szélrózsa minden irányába gurultak. Valahol a járdán épp Selena énekelt, mikor odalépett hozzám valaki.

 I know I'd go back to you
I know I'd go back to you

 -Látom elég szétszórt vagy ma! - nevetett és gyors mozdulatokkal kapkodta fel az almákat a betonplaccról. Egy vászonszatyorba dobálta őket, majd a dobozos üdítőért nyúlt. Én is nevettem volna. Egy másik helyzetben. Vagy, ha valaki más sietett volna a segítségemre.
-Azt hiszem bárkivel előfordul. - köszörültem meg a torkom, mielőtt feltápászkodtam. Ő a kezembe nyomta a szatyrát. Oldalra pillantva láttam, hogy a kocsija a járdaszegély mellett áll. Járó motorral és kitárt ajtóval. Aztán, mikor az arcára néztem megláttam az ismerősen ismeretlen csillogást a szemében és rám törtek az emlékek az átok idejéből. Azok, amik miatt eddig is távol tartottam magam tőle.  Neki pedig úgy tűnt pont ugyanez járt a fejében.
-Kerülsz egy ideje..-sóhajtotta keserűen.

We never got it right
Playing and replaying old conversations
Overthinking every word and I hate it
'Cause it's not me

 -Talán nem véletlenül!- húztam el a számat.
-Nem gondolod, hogy beszélnünk kellene róla?-kérdezte óvatosan, én mégis csak támadni tudtam.
-Nem! Nem gondolom, hogy egyáltalán beszélnünk kellene! Arról pedig végképp nem! Sem egymással sem senkivel!-csattantam fel dühösen, de nyugodt arckifejezését látva visszahúztam a karmaim és bocsánatkérően bólintottam.
-Én eddig sem szóltam róla.- vont vállat
-Tudom és sajnálom, csak ez az egész.. - kerestem a megfelelő szavakat, de ő befejezte helyettem a mondatot.
-Felzaklat. Meg tudom érteni. Még ha nem is hiszed el, de nekem sem könnyű.- mosolya fanyar grimaszba csapott. - Néha belegondolok, hogy ezt már az átok alatt is furcsának éreztem, de azóta..
-Ne is mond..-csóváltam a fejem.-És az egészben a legrosszabb, hogy úgysem tudod elkerülni - lemondóan magamra, majd rá mutattam - Akármennyire szeretnéd is.

 -Igazából, nem mintha nem tudna róla szinte mindenki..
-Pont ezaz. Szinte..- egy hosszú pillanatig lehunytam a szemem és pontosan tudtam, hogy most mindketten ugyanarra a személyre gondolunk.

And what's the point in hiding?
Everybody knows we got unfinished business
And I'll regret it if I didn't say
This isn't what it could be

 

-Úgysem mard örökké titokban nem lenne jobb, ha tőlünk hallaná?- szavaiban ott rejlett az igazság, mégsem tudtam magam rávenni a helyeslő válaszra. Fogalmam sincs, hogy a megfelelő szavak találnának-e utat a számhoz, vagy csak az "Épp el voltunk átkozva!" indokra hivatkozva próbálnék bocsánatért könyörögni.  Nem tudom ez mennyire állna meg David előtt.  Egyenlőre még én is alig tudok.
-És mivel magyaráznád, hogy hetekig a szemébe hazudtunk?
-Nem hazudtunk, csak újrafogalmaztuk az igazságot!-mondta és tudom, szerette volna ezt hinni, de önmaga számára sem volt valami meggyőző.-Én azt hiszem meg tudnék bocsátani.
-De te nem vagy ő!- suttogtam.
-Nem.- sóhajtott- Tényleg nem.- nem teljesen.
-Még maradjon köztünk! - kértem. Az alsó ajkamba haraptam. Tudtam jól, hogy nevetséges dolog és gyerekes abban reménykedni, hogy ez is valami olyan dolog ami elül és sosem derül ki majd, de belül mégis biztos voltam abban, hogy még visszaüt a múlt. Akár elvarázsolt, akár nem az.
-Ha ezt akarod! - vont vállat lazán és bár hanyagság álarcába burkolózott, neki sem volt könnyebb dolga -Nekem viszont mennem kell! Megleszel? - kérdezte a csomag felé bökve, aztán lepillantott és felkapta a mobilomat a lába elől.
-Meg.-motyogtam félmosollyal. Ő az autóhoz lépett, majd az utolsó pillanatban visszafordult.
-De akármit is mondjunk erre, azt el kell ismerni, hogy a sorsnak határozottan érdekes humora van.- keserű nevetése elért hozzám, aztán becsapta a kocsiajtót maga mögött. Indult volna, mikor utána szóltam.
-Hé James! - kérdő tekintettel kísérve húzta le az ablakot - Köszönöm! - fejbiccentéssel válaszolt, majd a főútra sorolt és eltűnt a következő sarkon.

Én ott álltam egyedül az utcán, fejemben egy más által kreált élet emlékeivel. És ahogy végigvettem a nagy pillanatokat, melyeket a szeretett férfi helyett annak ikertestvérével töltöttem el, nem egészen voltam biztos abban, hogy a sors humorára az érdekes jelző volna az első, ami eszembe jutna.

Tökéletes mese

Az óra már rég elütötte a tizenkettőt. Bár úgy szólt az egyezség, ha napnyugtáig nem ér a menedékhelyre, a találka elmarad én mégis vártam. Nem mintha miatta tettem volna.
Aggasztott ugyan a távolléte, de mióta ő, s hercegként nevelkedett ikertestvére vállt vállnak vetve tüsténkedtek azon, hogy megdöntsék a zsarnok George király hatalmát, olykor számítani lehetett rá, hogy kevesebb alkalmunk nyílik majd látni egymást.
Noha az utóbbi időben többször reménykedtem abban, hogy David sértetlenségéről kapok hírt, mintsem egy -esetleges- lopott találka ígéretéről, most mégis sokkalta inkább aggasztott más.
Az Arandelle királyi pecsétjével ellátott pergamenlap, mely a korhadt asztalkán feküdt. Nem is igazán a levél számított, inkább a bele foglalt szavak, s a jelentés, a súly, melyet hordoztak.

Hans kiszabadult.

Jól ismertem legfiatalabb testvérem, s azt is pontosan tudtam, hogy első útján a bosszú árnyéka kíséri felém, s árulásommal felszított düh tüze vezeti majd hozzám az Elvarázsolt erdőbe.
Volt még két dolog, amit biztosra vettem.
Hogy David, aki annak ellenére, hogy valahol távol tőlem az igazságért harcol, melyre a népnek szüksége van, egészséges és él.
DE nem tudhat a családi drámámról, így is épp elég teher szakadt a nyakába eddig a tudat nélkül is, hogy még egy ember van szabadon, aki az én fejemet kívánja tálcán. Véresen.

A kunyhóban csend telepedett meg, s így a léptek, melyek a fészer felől érkeztek, tisztán hallatszódtak a némaságban.
Az ajtó mögött bújtam meg, a kandalló piszkafáját szorongattam ás átkoztam magam, amiért nem vettem egy kardot a legközelebbi falu kovácslegényétől.
Az ajtó szorult. Az illető csak harmadik próbálkozásra tudott annyira nekiveselkedni, hogy engedjen a szilárd fa.  A kezében tartott fáklya lángját egy pillanat múlva húzta csupán maga után, ez a kis idő pedig nekem éppen elég volt a támadásra. Ám a váratlan vendégem gyorsabb volt és erősebb is!

-Köszönöm a szívélyes fogadtatást hercegnő! - az ex-pásztor átható nevetése zengte be a kis helyiséget. Keze a vasdarabon az ujjaimat érte és gyors csókot lehelt az ajkamra.
-Te mit keresel itt?! - a meglepettség háttérbe szorította az örömöm, s a jó modoromnak is gátat szabott, de ez Davidnek nem szegte kedvét.
-Sikerült Sienna! Sikerült! - derekamat megragadva felkapott és megforgatott a levegőben én pedig csak értetlen arckifejezéssel meredtem rá.-George király elbukott!
-Mi? Mégis hogyan?
-Azt hiszem nevetni fogsz - kezdte - De a bátyád, Hans segített hozzá a győzelmünkhöz. Néhány emberrel a tárnákon át próbált besurranni a királyságba, George pedig azt hitte az a mi támadásunk, így levonult a lovagjaival, míg mi visszafoglaltuk a palotát és a törpék csapdába ejtették őket a keltető részlegükben! - története egyszerre volt hihetetlen, álomszerű és varázslatos. - Nem kell bujdosnunk többé! Szabadok vagyunk!
Mielőtt bármit mondhattam, volna ajkai újra az enyémre táncoltak.
Megrészegített a mámoros szabadság. A boldog kezdet sugallata.
Vagy csak ő maga volt? Már talán sosem tudom meg, de ennyi elég.
Jöjjön bármilyen zsarnok, bármilyen gonosz, bármilyen átok, ha együtt vagyunk egész biztosan legyőzzük.
Mi ez, ha nem a tökéletes mese?