The French Mistake

Sírva indultam a keresésére. Nem tudtam, hogy hol lehet, hol vagyok, vagy éppen mi történik velem. Teljesen ismeretlen úton kérdezgettem random emberektől nem e látták a keresett személyt, de mindenki csak nevetett és odébb állt. Szerintük ez az egész egy vicc. Kis időbe telt mire összeszedtem magam, de nagy nehezen megtaláltam. Egy padon ülve nevettek Castiellel. Én kiizgulom érte a lelkem, míg ő viháncol a haverjával... hihetetlen!

-Sam! - álltam elé és gondolatban összeszedtem magam, hogy bocsánatot kérjek az előző napi vitánk kapcsán.  

-Mit szeretnél Liz? - Vonta fel a szemöldökét és felém villantott egy csajozós mosolyt. Annyira más volt, annyira...

-Én sajnálom a tegnapit, őszintén. - Sóhajtottam, de felkaptam a fejem. Valami nem stimmelt. - Liz? 

-Így hívnak, nem? - Nevetett fel harsányan, mire Cas csak helyeselt és kilazította a nyakában lógó nyakkendőt. Ácsi! Ő nem csinál ilyet! SOHA!

-Sam? Hogy hívnak engem? Mi történt tegnap? Hol van Dean és hol van Gina? - Kutattam a szememmel a többieket. 

-Na Jared, még egy lelkes rajongó, aki túl messzire merült a fanfiction-ök világában. - Csóválta fejét az angyal. 

-Te vagy Liz. Te játszod a páromat, Jent, a boszorkányt a Supernatural sorozatban. Rémlik? - Tagolta, mintha fogyatékos lennék. 

Lezsibbadt minden végtagom. Miről beszél? Mi a jó isten folyik itt? Addig emlékszem, hogy előző este rettenetesen összevesztünk, amiért én nem akarok gyereket, hiszen szerintem nem a vadász világban kellene felnőnie egy csöpségnek. Ő viszont ragaszkodott hozzá. Aztán egymás fejéhez vágtunk minden sérelmet az elmúlt évekből, majd azt kívántam.... Azt kívántam bárcsak ő, nem ő lenne. Bárcsak más lenne a világ és az életünk. 

A mellkasom szorítani kezdett és fekete pöttyök cikáztak a szemem előtt. 

-El fogok ájulni. - kapkodtam a levegőt, míg a két férfi leültetett és aggódóra vette a figurát. 

-Hozok egy kis vizet. - Szaladt el a ballonkabátos akárki is legyen. 

-Jobban vagy? - Kérdezte másvilág Sammy. 

-Persze, csak egy kis pánikroham. Semmi komoly. - vontam meg a vállam. 

-Liz, tuti minden rendben? 

-Ki? Ja, ahha... emlékszel arra a... - próbáltam felidézni a történetet, amit még a srácok meséltek, miután megismerkedtünk és egyik este a bunkerban arról storyzgattunk, ki milyen világokat látott. - ...részre, mikor Dean és Sam egy másik világba csöppentek? Ahol teljesen más volt az életük és egy sorozatot forgattak? 

-Hogyne! A rajongók imádták. 

-Épp így érzem magam én is. - Dőltem rá a padra kétségbeesetten. Abból amit megtudtam erről a világról, itt nem volt mágia, szóval vissza sem juttathattam magam a saját síkomra. Nem tehettem mást, csak várakozhattam, míg rá nem jönnek a többiek, hogy eltűntem és megmentenek. 

Rám nem jellemző módon sírva fakadtam. Jared átölelt és kérdés nélkül vígasztalt. Tudtam az eszemmel, hogy ő nem az én Sammym, de annyira szükségem volt rá és annyira egyforma volt az illatuk, hogy az ő karjaiba képzeltem magam. 

-Úgy sajnálom. Esküszöm, ha ezt rendberakjuk szülök neked egy egész foci csapatot! Bármit, amit csak szeretnél, csak jussak haza... - hüppögtem a nyakába, mire teljesen lesápadt arccal eltolt magától. 

-Te  mi a fenéről beszélsz? 

-Csak gyakorlok a következő részre. - legyintettem és megtörölve a könnyeim, magamba roskadva vártam, hogy véget érjen életem ezen epizódja is. 

Furnishings with an angel

Köszönöm szépen a szíves fogadtatást! A GIEN Univerzum és darabjai otthonra leltek. Kezdjük egy ilyennel, mert csak:


A bunkerban hetet ütött az óra, mire a két lány álmosan ült le egymás mellé a konyhába. Nem szóltak a másikhoz, csak a kávéfőző sercegése törte meg a kora hajnali csend békéjét. Az illat terjengett, hőseink pedig egyre éberebbek lettek, minek következményeként eluralkodott rajtuk az izgalom. Tudták milyen nap van, hiszen erre vártak már hónapok óta. 

Akkor történt ugyanis, hogy a még békésen alvó két vadász elvesztette a fogadást. A tét pedig nem mást volt, mint egy átalakítás. Jól hallottátok! Engedélyt kaptak, hogy új bútorokat és egyéb tárgyakat hozzanak az addig legénylakásként üzemelő helyre. 

- Akarok egy új kanapét - mondta Gina és merengve döntötte arcát a tenyerébe. 

- Új komód a szobába! - kontrázott Jen, amíg kitöltötte az éltetőt nedűt négy különböző bögrébe. - Sam soha nem engedte volna, hogy kidobjam azt az ócska szart. 

- Kellett nekik elbízni magukat a vérfarkassal kapcsolatban - nevetett a vörös. Mind a ketten egyszerre sóhajtottak fel az emlék hatására. Előttük virított a két Winchester önelégült képe, ahogy vigyorogva fogadás tárgyává tesznek egy vadászatot. A lányok győztek, mint a mellékelt ábra is mutatja. 

- Jó reggelt - jelent meg Castiel a tűzhely előtt. Furcsa látványt nyújtott, amitől Jen és Gina azt sem tudták nevessenek, vagy sírjanak. Az angyal öltözéke merőben más volt, mint eddig bármikor. Egy farmer és kék kötött kardigán, fehér sportcipővel. 

- Veled meg mi történt? - krákogott Jen a kitörni készülő, vissza fojtott kacagástól. 

- Tudom mi van ma. Ma megyünk vásárolni, igaz? - nézett körbe komoly tekintettel.

- Igen Cas, de azt nem tudtam, hogy te is szeretnél jönni - emelte Gina szájához a bögréjét. Abban a pillanatban csoszogások zöreje közeledett, az ajtóban pedig két fáradt tekintetű, félig még alvó srác ingatag alakja tűnt fel. Köszönés nélkül kapaszkodtak a bögrékbe és helyet foglaltak. Samben volt annyi, hogy Jen mellé telepedett, de Dean a lehető legcsendesebb zugot kereste. 

- Dean - kezdett monológjába Castiel, mire a vadász egyetlen mozdulattal leintette, rá se bagózva.

Megvárták amíg a srácok nagyjából észhez térnek és egymás mellett állva, fölényes vigyorral újságolták el a hírt. 

- Ugye tudjátok hova megyünk ma? - tette karba Gina a kezét. Dean értetlen arccal nézett öccsére és szinte hallhatóan kattogtak a fogaskerekek az agyában, hogy ugyan mikor találtak új ügyet. Sajnos Sam képe is tudatlanságot tükrözött, így Jennek megesett rajtuk a szíve.

- Vásárolni - csapta össze két tenyerét. A testvérek egyszerre nyögtek fel, mint akiket fizikai fájdalom ért. 

- Már értem miért néz ki úgy Cas, mint aki a Modern család egyik részéből lépett ki - fintorgott Dean.

- Az eladó szerint pont ideális az Ikeába - biccentett az angyal. 

- Ikea? - csendült Sam kétségbe esett hangja. - Drága Jen... - kezdett bele a könyörgésbe. 

- Ne Jenezzél! Elvesztettétek a fogadást. Öltözzetek és indulunk. Lehetőség szerint lazába, mert nem szeretnénk feltűnést kelteni a mágneses bejáratnál több kiló fegyverrel. 

- Átkozott boszorkány... - motyogta az ifjabbik Winhester, de mind a ketten elindultak a parancs hallatára.

Alig fél óra múlva a lányok farmerban és laza trikóban, összekötött hajjal várakoztak. Éppen a kamu bankkártyákat szedték össze, mikor Sam talpig fekete melegítőben húzta fejébe a sapkáját a lépcső fordulóban. 

- Előre rosszul vagyok ettől - húzta el a száját. 

- Neked ebben van gyakorlatod, hiszen éltél hasonló helyzetben, azt sem tudom hogy kell viselkedni egy ilyen helyen! - duzzogott Dean. Mikor leértek, a csajok szeme csillogott a büszkeségtől. Életükben nem látták ennyire természetesnek és átlagosnak a két vadászt. Igaz, Gina kicsit ferde szemmel nézett Deanre, aki talpig szürke öltözetéhez egy fejpántot is a homlokára húzott, de nem tette szóvá. 

Az Impalából kiszállva igazán furcsa látványt nyújthattak, de nem törődtek az őket bámuló emberekkel. Magabiztosan lépkedtek be az áruházba, ahol nyüzsgő tömeg és kilométeres folyosók fogadták őket. Jen elővarázsolta a listát és vezérként irányította a csapatot egy anyagokkal és függönyökkel teli sorra. 

- Ez bűn ronda - fogdosott Dean egy bugyi rózsaszínű, csipke mintás darabot. 

- Pedig jól mutatna a szobában - cukkolta Gina, mire a vadász arca feltűnően szenvedő mimikát sugárzott a többiek felé. Nevetve szedtek össze pár vöröses sötétítőt a nappaliba.

- Nincs is ablak az egész rohadt bunkerban - tolta Sam a kocsit mérgelődve, de senki nem törődött vele. A fürdőszobákba is vettek kilépőket, Dean ragaszkodott a puha, feketéhez, míg Sammy Jennek nem hagyta ugyanezt, így végül kiegyeztek egy sötétkékben. Bedobáltak pár piros, kék és fekete törülközőt, aztán az ágyneműknél kötöttek ki. Jen fulladozva a röhögéstől emelte fel az egyiket.

- Sammy, szerintem megtaláltam a nekünk megfelelőt! - tartotta magasba a piros-fekete, flannel-kockás franciaágy huzatot. 

- Öcsi, ne már... - szívta Dean a vérét, amíg Gina feltűnés mentesen a kosárba helyezett egy bordó színűt. Így teltek az órák, a srácok egyre jobban élvezték a vásárlást. Szivatták egymást és a létező minden dolgot kipróbálták. 

- Ez lesz az! - állt meg a vörös lány egy krém színű ülő garnitúra előtt megbabonázva. - Ő kell nekem. 

- Pont ez? - kezdte Dean a lebeszélést, de belevágódott és az arca másról árulkodott. - Gyerekek, ez rohadt jó! Ha nem kell, akkor besuvasztom a könyvtárba és odaköltözöm. 

- Te meg a könyvtár - horkant fel Sam. 

- Majd átalakítom moziteremmé - vonta meg vállát a bátyja. 

- Egy baj van a bútorokkal - rágcsálta Jen a száját. - Nem fér bele a kosárba és csak darabokban szállíthatóak. Az pedig azt jelenti, senki nem rakja őket össze otthon. 

- Bízzátok rám - simított végig Castiel a karfán és el is tűnt. Eltűnt, méghozzá a teljes kanapéval és fotelekkel együtt. 

- Ez nem lopás? - kérdezte Gina kikerekedett szemekkel, de Dean lenyűgözve közbevágott.

- Miért nem jutott ez eddig soha eszünkbe? Cas csak huss és a kártyákra sincs szükség!

- A kosárban lévő dolgokat kifizetjük! - nézett rá barátnője szúrós szemekkel. 

- Jól van! - emelte fel Dean védekezően a két kezét. Nem akart belefolyni a vitába. 

- Akkor nézzük meg azt a komódot! - vigyorgott Jen és onnantól sokkal szabadabban mutatott rá dolgokra. Nem volt tervben, de a hűtőt is lecserélték, a dohányzóasztalt és végül a konyhabútort is. Castiel csak jött, ment, mindent hazaszállított. Az elektronikai cikkek felé vették az irányt, ahol beszereztek pár új TV-t és laptopot. 

Lassan hazafelé vették az irányt, bár a kocsi tartalmát kifizették, Gina lelkiismeretének megnyugtatására. Otthon hatalmas katyvasz várta őket, de Cas segítségével a régi dolgok egy adománygyűjtő helyre kerültek, az újak pedig a helyükre. Jen csillogó szemekkel meredt a vadonatúj konyhabútorra, Dean a kanapén fekve kapcsolgatta a TV-t, Sammy a laptopokat és kábeleket rendezgette, míg Castiel a mosógépet babrálta. Gina minden apróságok lecserélt és szétszórt a házban. Egyet kivéve. A doboz rejtekhelyén gondolkodott, mikor Jen toppant a szobába.

- Nem láttad a konyharu... - a doboz láttán lefagyott. - ...hákat. Ezt mikor csempészted be?

- Jen! Nem ez a lényeg. Cas hozta el, amíg a késeket válogattátok. Hová dugjam? 

- Ehhez gondolom szoba is jár majd, szóval mit szólnál az egyikhez mellettetek? 

- Fog... de nem fér be. Már a többi cuccot  bezsúfoltam oda! - tördelte ujjait a lány idegesen.

- Többi... áhhá! Szóval te titokban rendezkedtél. Dean tudja? - fonta karba kezeit a boszi. 

- Még nem, de...

- Húzd le a beled és mond meg neki! - fogta kézen a lányt és lefelé rángatta, vissza a nappaliba. 

- Nem lehet! - torpant meg az érintett. - Nem a legjobbkor jött. Nyakunkon a rohadt Egyetemesek, a szörnyek össze-vissza éledeznek és újabb fajok bukkannak fel. Nem vonhatom ki magam a forgalomból, Dean pedig ha megtudja, világgá megy!

- Ha a tökéletes pillanatra vársz, akkor közlöm veled: SOHA nem lesz olyan. Mindig lesznek szörnyek, lesznek gyökér csapatok, akik ártani akarnak nekünk, de ez családi vállalkozás, ahogy az a két idióta mondja mindig. A család pedig összetart. Főleg, mikor bővül! - fakadt ki Jen idegesen. A vörös lány lefagyott és nem tudta mit mondjon. Mióta megismerkedtek, utálták egymást. Aztán szépen lassan sikerült elviselni, sőt már-már megkedvelni a másikat, de nem hitte volna, hogy Ő rúgja majd fenéken mielőtt mindent tönkretesz maga körül. 

- Köszönöm - ölelte át hirtelen a boszorkányt, aki csak morogva, leengedett karokkal tűrte.

- Ugyan már. Engedj el és nyomás elújságolni a hírt! 

Észbe kapva, miszerint ők nincsenek ennyire jóban, egymás mellett lépkedve, némán haladtak vissza oda, ahol a még tudatlan vadászok, hófehér, jégkockaadagolós hűtőből itták a söröket. 

Nightmares

Hangosan zihálva riadok fel. Félig ülő helyzetben, görcsösen markolva a takarómat próbálok levegőhöz jutni, miközben érzem, ahogy a szívem a torkomban dobog. Eltelik pár másodperc, mire végre kirajzolódik előttem az ágyam körvonala a sötétben és rájövök, hogy a szobámban vagyok. Ahogy körbetekintek, látom a vibráló számokat az éjjeliszekrényemen fekvő órán. Fél hármat mutatnak.

A hajam nyirkosan tapad a homlokomra, felkaromon pedig libabőr jelenik meg a hűvös levegő érintésére. Lábaimat átkarolva hajtom a fejemet a térdeimre, enyhén ringatva testemet, miközben próbálom zakatoló szívemet megnyugtatni. Azonban, amint lehunyom a szemem ugyanaz a rémkép kerül előtérbe az elmém rejtett zugából, mint majdnem minden nyomorult éjszaka. Az a pillanat amikor a testét elnyelik a sötét hullámok. Élesen beszívom a levegőt és felkapom a fejem. Makacsul küzdök a látásomat elhomályosító könnyek ellen, sikertelenül. Hangosan fújtatva az ingerültségtől lerúgom magamról a meleg takarót és belebújok a papucsomba. Kikémlelek a szobám ajtaján, majd a törülközőmet és vastag pulcsimat magamhoz szorítva elindulok a fürdő irányába. Semmi kedvem most összefutni a testvéreimmel, igaz általában ilyenkor már mindketten javában az igazak álmát alusszák, de szeretek biztosra menni. Így is túl sokat aggódnak értem mostanában, én pedig fölöslegesen próbálom őket meggyőzni arról, hogy nincsen semmi bajom. Ezek csak álmok. Halkan ellépdelek Dean ajtaja előtt és meghallom tompa horkolását átszűrődni a vastag falapon, hamiskásan elmosolyodom. Ez két dolgot jelenthet. Első esetben Rose is olyan mélyen alszik, hogy már nem zavarja a hang, azonban ezt erősen kétlem a másik sokkal kézenfekvőbb esetben még ébren van és pillanatokon belül hozzávág valamit a fivérem fejéhez. Nem akarom megvárni a végkifejletet így a folytatom az utamat.

Kis idő múlva már a zuhany alatt állva fordítom arcomat a langyos víz felé. Hagyom, hogy felfrissítse a testem minden porcikáját, majd a fejemet lágyan masszírozva mosom meg hosszú barna hajamat. Kissé kelletlenül mászok ki a hidegebb levegőre. A tükörről letörölve a párát megvizsgálom a sötét karikákat a szemem alatt.

- Lehetne ennél rosszabb is. - mormogom magamnak, majd felkapom a törölközőmet és amennyire lehet, kidörzsölöm a vizet a hajamból, ezt követően megragadom a fésűmet, hogy legalább valamennyire meg tudjam zabolázni dús sörényemet. A hajkefével vívott félórás harc után utam a konyhába vezet egy kis meleg tea és édes ízek reményében. Odateszem főni a vizet ezután pedig az egyik szekrényben kezdek el kutakodni a nasiért, amit sikeresen eldugtam Dean elől. Túl sokszor kaptunk már össze azon, hogy melyikünk ette meg a másik utolsó félretett energiabombáját, így jobbnak láttam bebiztosítani magam, elkerülve ezzel a rázós helyzeteket. Megvárom a halk fütyülő hangot, majd a gőzölgő csészémmel és egy csomag keksszel lehuppanok az egyik asztalnál a könyvtárban.

Megdörzsölöm a szememet remélve, hogy így majd enyhül a tompa sajgás a fejemben, ami a több napos kialvatlanság miatt jelentkezett, de tudom, hogy ilyen egyszerűen nem szabadulok meg a problémától. Ahogy az álmaimtól sem. Az elmém pedig napról – napra egyre horrorisztikusabb pillanatképeket villant fel nekem Casről aki épp az isten háta mögött tart angyalkereső hadműveletet. A távolság idegileg kikészít. Sam többször próbált már megnyugtatni, mondván, Castiel tud magára vigyázni én pedig csak túlreagálom a dolgot, ami talán igaz is, azonban a természetemből fakadóan képes vagyok betegre aggódni magam a legapróbb dolgok miatt is.

A nyugtalanság összeszorítja a bensőmet, én pedig átadom magam az érzésnek. Engedem, hogy az agyam minden pillanatot felidézzen abból a napból, ami már belevésődött az emlékezetembe annyiszor futottam rajta végig. Az érzéseim újult erővel ragadnak magukkal, mintha csak most élnék át minden percet, amely homokszemként pereg le a fejemben. A tehetetlenség, csalódottság, düh és a mérhetetlen fájdalom, amit az elvesztése okozott. A maga után hagyott űr elviselhetetlenné vált, szinte megőrjített, a bűntudat pedig eluralkodott rajtam és még a mai napig is fellángolt bennem hiába tért vissza közénk azóta Cas épen és egészségesen. Minden pillanatban amikor rám mosolygott, vagy csak egy röpke csókot váltottunk a lelkem szinte szárnyalt a múlt pedig egyszeriben feledésbe merült. Azonban, ez mégsem irthatja ki belőlem a kétségeimet, amik aztán magukkal rántanak a mélybe. Csak egy szavamba kerülne és máris itt lenne mellettem, hisz minden egyes hívásomkor pillanatokon belül megérkezett, mintha csak arra várna, hogy magamhoz szólítsam, mégsem tudom kiejteni a nevét a számon. Túl nagy teher lennék a számára. A bögrémért nyúlok és belebámulok a sötétlő folyadékba, amíg a tekintetem el nem homályosul a visszatartott könnyeimtől. Remegve fújom ki a levegőt és felemelve a fejem próbálom visszatartani gyengeségem árulkodó jeleit, azonban egy azúrkék szempár rögtön rabul ejt, én pedig megdermedve elakadó lélegzettel figyelem, ahogy a kedves mosoly lehervad szeretett angyalom arcáról, amikor meglátja, milyen állapotban vagyok.

- N-nem hallottalak. – Dadogom, miközben érzem, ahogy az arcomon legördül az első sós csepp.

- Mi a baj, megsérültél?  - kérdezi elgyötörten, és látom ahogy már mozdulna is, hogy a segítségemre siessen.

- Dehogy! - Kezdem elcsukló hangon, majd erőt véve magamon megtörlöm a szemeimet. - Csak elkalandoztak a gondolataim. Tudod milyen érzékeny vagyok, szokásom bármin elpityeredni. -Hadarom mosolyt erőltetve az arcomra, hogy oldjam a helyzet feszültségét, sikertelenül. Túl jól ismer már engem, így átlát gyenge pajzsomon, amit erőtlenül próbálok a külvilág felé tartani meggyőzve arról a többieket, hogy jól vagyok. Igaz a családomnál se működik tökéletesen a dolog, de Casnek elég csak egy pillantást vetnie rám és tudja mennyire össze vagyok törve.

- Megint rosszat álmodtál? - Kérdezi komolyan. A kezét gyengéden az enyémre teszi, megnyugtatásképp.

- Mindig ugyanazt. Nem tudok hozzászokni, ahhoz túlságosan valódinak hat, viszont így lassan mást sem fognak látni a többiek csak azt, ahogyan komásan kóválygok majd a bunkerben.

- Én segíthetnék elzárni ezeket az emlékeket.

- Tudod miért nem akarom őket elfelejteni.

- Ezzel csak saját magadnak ártasz! - Vág vissza és érzem rajta a vívódást. Gyötri a tehetetlenség, mert látja milyen rosszul vagyok, eközben pedig bosszantja makacs ellenkezésem, mégis tiszteletben tartja az én döntésemet. Összekulcsolom az ujjainkat és végre szívből jön a mosolyom, amikor ránézek.

- Ne aggódj most, hogy láttalak pár napig nyugodtabban fogok tudni aludni. Észreveszem ahogy vállai engednek feszült tartásukból. Elgondolkodva ír kis köröket a tenyeremre a hüvelykjével, majd féloldalas mosollyal néz fel rám. Tisztában van vele milyen hatást ér el ezzel nálam.

- Mi lenne akkor, ha itt maradnék éjszakára? Nyugodtan kipihennéd magad és ha szükséged lenne rám még hívnod sem kell.

Eljátszom a gondolattal, ahogy összebújva fekszünk az ágyamon és a következő képek miatt érzem felforrósodni arcomat. Zavaromban lesütött szemmel szentelem minden figyelmemet az apró morzsákra az asztalon, miközben szaggatottan próbálok válaszolni.

- Még ha ma együtt is aludnánk az hosszú távon nem oldaná meg a problémát, talán még rontana is a helyzeten, mert utána esetleg sokkal erőteljesebben hatna rám az álmom amikor visszatér. - Hadarom egy szuszra teljesen szerencsétlenül a tudat pedig, hogy ismét pár szavával képes összezavarni engem kifejezetten felbosszant.

- Akkor mostantól minden éjjel veled alszom probléma megoldva. - Válaszolja magabiztosan mire én tátott szájjal bámulok rá és figyelem elégedett mosolyát.

Hirtelen azt sem tudom, mit válaszoljak erre, közben pedig már el is ragadott magával a gondolat, hogy vajon milyen is lenne minden reggel vele ébredni. Érezni a teste melegét éjjelente magam mellett. Vannak napok amikor irigykedve pillantok a testvéreimre, akik majdnem minden idejüket szerelmükkel töltik, ez pedig teljesen más emberré változtatta át őket, természetesen örülök a boldogságuknak, de van, hogy a sóvárgás erőt vesz rajtam. Azonban a vészvillogó a fejemben emlékeztet arra miért is döntöttem úgy, hogy az egyedüllétet választom.

- Nem, Cas sajnálom. - Válaszolom és elhúzom a kezem tőle. - Szerintem ez nem jó ötlet. - Felállok és a csészémmel egyetemben indulok vissza a konyha felé, így elszalasztom a lehetőséget, hogy lássam az arckifejezését. A mosogatónak támaszkodva állok meg neki háttal, várva a reakciójára.

- Talán te nem szeretnél több időt eltölteni velem? - Hallom meg gyötrődő hangját közvetlenül magam mögött mire összerezzenek.

- Nem erről van szó, de tudom, mennyi teher nyomja most a vállaidat és én nem akarok egy lenni közülük. Annyi mindent teszel értünk, így is bármikor megjelensz, ha csak szükségünk van rád.

- De ez csak természetes, hisz ti vagytok a családom. - Válaszolja halkan halvány mosolyt csalva arcomra.

- Igen, ez igaz és ez ad nekem okot arra, hogy ne akarjam az idődet rabolni a bugyuta kis álmaimmal, amikkel magam is elboldogulok. Vannak ennél sokkal nagyobb problémáid is. – fejezem be halkan. A pár pillanatnyi csöndben, ami ránk telepszik már-már azt hiszem, sikerült meggyőznöm Cas-t az igazamról, ezért teljesen váratlanul érnek következő szavai. 

- Miért csinálod ezt? Látom, ahogy minden erőddel el akarsz lökni magadtól, de nem értem meg az okát. Te vagy számomra a legfontosabb személy és ezért mindent el akarok követni annak érdekében, hogy boldog és egészséges legyél. – A felgyülemlett feszültséget vibrál a hangjában, miközben beszél hozzám. - Vagy csak félreértelmeztem az eddig kialakult helyzetet közöttünk és valójában soha nem is akartál közel engedni magadhoz, erről van szó? - Görcsösen szorítom a pultot, de még így is úgy érzem mintha kicsúszna a lábam alól a talaj amikor meghallom az utolsó kérdését. - Szeretsz engem egyáltalán? – A beszívott levegő a torkomon akad. Tőlem szokatlan gyorsasággal fordulok vissza. A mérhetetlen fájdalom miatt, ami szemeiben tükröződik, a bensőmet elönti a pánik.  Remegő hangon válaszolok.

- Hogyan vonhatod kétségbe az érzéseimet? – Eddig úgy gondoltam, azzal ártok a legkevesebbet mindkettőnknek, ha magam oldom meg a gondjaimat. Azonban ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

- Talán azért, mert miattam van bűntudatod, esetleg én vagyok az oka, hogy nem tudsz aludni napok, hónapok óta? Amikor pedig segíteni szeretnék, kizársz engem? Mégis mi másra gondolhatnék. - Válaszolja, hangja remeg a fájdalomtól én pedig rájövök, hogy már milyen régóta szerette volna nekem feltenni ezeket a kérdéseket. Akaraterőm utolsó zsinórja is elpattan és már nem tudom megállítani patakzó könnyeimet. Szeme kékjére koncentrálva próbálom elcsukló hangon elmagyarázni neki mindazt, ami épp a fejemben kavarog.

- Soha senki mást nem tudnék úgy szeretni, mint téged Castiel. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, de a bűntudat, ami szétmarcangol belülről, mindig csak megerősít abban, milyen önző cselekedet volna tőlem, ha magamhoz láncolnálak. Nem tudom ezt veled megtenni! – válaszolom hüppögve. Halk sóhaj hagyja el ajkait, miközben gyengéden megtörölgeti az arcom.

- Fel nem foghatom, miért gondolkodsz így, nem tűnt még fel, hogy azért jövök el hozzád, amikor csak tudok, mert én is a lehető legtöbb időt szeretném veled eltölteni? Miért lennél a terhemre, igen vannak feladataim, amiket szeretnék elintézni, de ezek sosem fontosabbak nálad. Emellett, nem vagyok nélkülözhetetlen, igenis megérdemlek egy kis nyugalmat, amit veled szeretnék megosztani, Olyan nagy kérés ez? - Kérdezi halványan mosolyogva.

- Akkor… - kezdek bele hüppögve- Tényleg nem lenne baj?

- Mi?

- Az, ha mostantól minden éjjel velem aludnál? - Erre válaszként egy csókot lehel az ajkaimra, majd mikor újra találkozik a tekintetünk, halkan felnevet.

- Még ilyen kisírt szemekkel is imádnivaló vagy, remélem, tudod. - Erre kissé durcásan belefúrom az arcomat a mellkasába, ő pedig szorosabban ölel magához.

- Ezentúl minden alkalommal, amikor itt leszel, a nyakadon fogok lógni, jobb, ha felkészülsz. Figyelmeztetem szabadjára engedve eddig elnyomott vágyaimat. Félve pillantok fel rá, ugyanis nem akarom elriasztani hirtelen jött ragaszkodásommal. – Lehet, hogy túl sok leszek a számodra.

- Hidd el, másra sem vágyom, egyébként sem tudsz olyan könnyen elkergetni magadtól. - kapom a választ és érzem, ahogy egy újabb lágy nevetés tör ki belőle.

- Biztos vagy benne? kérdezek rá a biztonság kedvéért még egyszer.

- Igen, nem kell aggódnod emiatt, sőt mérhetetlen boldogsággal tölt el a tudat, hogy végre beengedtél a falaid mögé. Ha jól sejtem, ezt próbáltad elrejteni előlem olyan hevesen.

Lesütöm a szemem és bólintok.

- Azok után, ami a leviathánokkal történt legszívesebben mindenhová követtelek volna és ezek az erős érzelmek teljesen megrémítettek, mintha kifordultam volna önmagamból. Úgy gondoltam jobb, ha ezekről nem tudsz.

- Megértelek, de tudod, én már sokkal hamarabb megtapasztaltam mindezt veled kapcsolatban. - Tekintetünk összekapcsolódik és nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem.

- Mióta? - Erre egy hamiskás mosolyt villant felém.

- Az maradjon az én titkom, de egy valamit elárulhatok. Ez egy olyan betegség, amiből nem lehet kigyógyulni. - Ezen már én is megkönnyebbülve felnevetek, aztán kibontakozva az öleléséből kitörlöm a maradék nedvességet a szememből majd kézen fogva a szobám felé veszem az irányt. Az ajtóm előtt megállva egy újabb kérdés fogalmazódik meg bennem.

- Most már csak arra leszek kíváncsi, hogy Dean, miként reagál majd erre. – Mutatok az ajtóm felé jelezve mire gondolok. Cas egyhelyben megdermed, és szinte látom, ahogy leperegnek előtte azok az emlékfoszlányok, amiben a fivérem rajtakapott kettőnket egy-egy meghitt pillanatban majd az ezt követő napokig tartó gyilkos hangulat. Kuncogva állok lábujjhegyre és puszilom arcon az én megszeppent angyalomat, kizökkentve őt a kábulatból.

- Ne félj, majd én vigyázok rád.

- Ebben nem kételkedem. - mondja magabiztosan. - Azonban nem aggódnék a helyedben, ha kell miattad még Deannel is szembeszállok. -  Válaszolja, majd behúz maga után a szobába. Én pedig biztos vagyok abban, hogy ezek után egyetlen rossz álom sem fog kísérteni éjszakánként.

Broken wings

Igaz nem a tervezett és nem lélekromboló, de (elég) rég kaptál már tőlem bármit is szóval Lexa fogadd szeretettel pici szöszöm. :*

Csak a csend. Ennyi maradt. Ott van mindenütt. Körülölel. Más nincs. Pedig lennie kellene.
Lenne. Van is. De nem akarom.  Azóta nem.
Pedig már hónapok teltek el. Hosszú hónapok. Bár jobb esetben ez az idő  számomra csak a másodperc töredéke kellene legyen. Már nem számít. És előtte sem számított, hisz én is csak egy voltam. Egy azok közül a feláldozható dróton rángatott bábuk közül ott fent a nagy trón körül. Csak egy jelentéktelen glóriás, aki vakon követte az önjelölt úr hatalmát.  Egy naiv angyal, aki hiszékenységéért hatalmas árat fizetett.
Van a mondás, miszerint mindenki utólag okos. Én is csak a történtek tudatában gondolom végig mit kellett volna tennem akkor.  Vagyis még azelőtt. Mikor Castiel a segítségemet kérte. Mikor vele kellett volna jönnöm a Földre. Azt hiszem, ha megtettem volna, most minden más lenne. Vagy talán csak nem hajszolnám szép lassan pusztulásba ezt a testet.. Talán nem..
-Lexa?-halk hang töri meg  a beálló csendet, s ahogy felpillantok mélázásomból a fiatalabbik Winchester alakját látom belépni a szobába. A villanykapcsolóért nyúl és másodperceken belül fénnyel árasztja e az apró szobát. Zavarja a szemem, de nem szólok. Kósza pillantást vetek a magas alakra, s gondolataim megvadult filmszalagként pörgetik elém az emlékeket arról a napról, mikor az ifjú vadász teljesen megbabonázott. Aznap, mikor mind elbuktunk.
Én meg ott voltam egyedül,erőtlenül. Ő pedig mellém állt és nem engedett el többé. Pedig annak előtte sosem találkoztunk, mégis tudta, ki vagyok. Ez nyilván Castielnek volt köszönhető.
Nem tartozott nekem semmivel, sőt mindannak ellenére, hogy neki nagyobb szüksége volt segítségre, mégis én voltam az akit.. akit.. rávett, hogy beleszeressen.
-Mi az ott a kezedben?-kérdem rekedtes hangon, félrebiccentett fejjel a furcsán nagy, kissé hajlított csepp alakú csomagra meredve, miután elmaradt a beszélgetésünk már szokásos „Bejöhetek?” és „Már megtetted!” része.
Sam a kezében tartott tárgyra pillant, mintha csak meg akarna bizonyosodni róla, hogy még mindig a birtokában van, és bár kissé habozni látszik, ahogy odalép az ágyhoz majd leülve lábaim elé helyezi az említett tárgyat, már tudom, ez volt az egyetlen dolog, ami miatt úgy döntött meglátogat.
Az utóbbi napokban nem voltam túl kedves. Ami azt illeti bőbeszédű sem. Jó néhányszor inkább csak úgy tettem, mintha nem is  figyelnék rá, hátha hamarabb eltűnik, és tudom, ez fájt neki. Nekem is. Mert minden egyes kimondott szava itt visszhangzik a fejemben és tudom, nem őt kellene büntetnem a bukásomért, de mégis ezt teszem.
-Ajándék.-halvány mosollyal az arcán közelebb tolja a színes papírba burkolt furcsaságot, és illedelmesen vár. 
Még egy kósza pillanatra összekapcsolom tekintetem a vadászéval, majd lassan, a hajtások mentén kezdem kicsomagolni a meglepetésem.  Ahogy néhány pillanat múlva láthatóvá válik  az előttem fekvő tárgy, kezem megfagy a mozdulatban. Ajkaim elnyílnak, ahogy eleresztem azt a halk nyikkanást, amitől némán felrobban a levegő.
-Ezek..-nem tudom befejezni a mondatom, ehelyett inkább halkan kacagva simítok végig a puha tollakon, melyek kikandikáltak a csomagolóanyag alól, mintha csak visszaigazolást várnék tőlük gondolatom igazára.
-A sajátjaid helyett. -Sam anélkül szabadítja meg a papírtól a pánttal ellátott szárnyakat, hogy erre kértem volna, csupán látja, hogy én ugyanúgy megrekedtem félúton a cselkedetben.
Emlékszem egyszer láttam egyet egy ilyen díszt egy kirakatban, és meg is jegyeztem, hogy az emberek ilyennek látják a szárnyainkat?  Vagyis jobban mondva ilyennek képzelik őket?  Ugyanakkor  eltekintve a méret és alakbeli különbségektől  az a gesztus, mivel a testvérpár fiatalabbik tagja meglepett pont olyan váratlanul ért, amennyire jóleső érzéssel töltött el.
Ahogy kinyögöm azt a köszönömöt, ami jelenleg egyetlen értelmes szóként volt képes elhagyni ajkaimat, Sam karjaiba vetetem magam, ő pedig úgy szorít magához, mintha félne elengedni.
Én nem tudom mit mondhatnék, csak  magamba szívom az illatát, aztán szép lassan kibontakozom az ölelésünkből.
-De azért azt ígérd meg, hogy ezekkel nem próbálsz meg elrepülni.-neveti el magát, mondandójában mégis a humoron kívül ott ült a keserű kis tény, mely ezek szerint már megrémítette. Legalábbis azt hiszem. S mintha ezzel megtört volna a jég. Talán csak erre volt szükségem.
És ahelyett, hogy válaszolnék, inkább csak kezeim közé veszem arcát és magamhoz húzva csókolom meg életemben először. És abban a csókban próbálok meg ígéretet tenni nem csak arra, hogy nem használom majd őket repülésre, hanem arra is, hogy maradok.
Arra, hogy soha többé nem megyek el.

What do you say?

 OLVASÁS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE AVAGY 13.ÉVAD SPOILER.
Egy pici. Talán. Megihletett na.

A szellő lágy fodrozósásokat keltett a vízen. Újabb és újabb kis hullámokat alkotott, melyek egymás után vesztek bele a víztükörbe. Eltűntek. Elvesztek.
Pont, mint azok a fehér lepelbe bújtatott emberek a farakáson.  Már nincsenek. Vagy, mintha soha nem is léteztek volna.
Legalábbis Jack így érezte azokban a végtelenül hosszúra nyúlt percekben.
Ott volt az édesanyja teste  készen arra, hogy semmivé legyen, s ott volt azé a férfié is, akit  ezidáig apjának hitt. Akit apjának választott. Akinek meg kellett volna őt védenie ebben a gonosz és veszélyes világban.  De már senki sem maradt, akihez tartozhatna.
Ha őszinte akart lenni magához, be kellett látnia, hogy születése percétől kezdve egyedül volt. Csak a cél lebegett szemei előtt, hogy apjára találjon, de ahogy pillanatról pillanatra tisztult előtte a kép, annál inkább borította sötétség életének ezen szakaszának alagútját, melynek végén már csak pislákolt a  fény s minden másodperccel mintha kilométerekre távolodott volna tőle, hogy szép komótosan vesszen a rideg ismeretlen letargia sötét homályába.
Abba, ahol mindent elvesztett.
-Akarsz mondani valamit?-a magas férfi hangja élesen hasított Jack gondolataiba, s ezzel felrázta őt abból a mély kavargó mocsárból, mely most minden erejével a végső elkeseredés  végtelenségébe akarta taszítani. Talán ezért telt kis időbe az, hogy gondolataiból néhány értelmes szónak utat találjon ajkaihoz.
-Én..-itt megtorpant egy pillanatra.-Mit kell mondani?-nem azért tette fel a kérdést, mert... Valójában ő maga sem tudott  indokot csupán  annyira életidegen volt a helyzet számára, mint eddig akármi más a világon.  Mint a kényelmetlen ruhák, a fura gépek, az emberek vagy azok a hangok a fejében. Azok a dühös hangok..
Talán csak azért nem tudta, miről kellene beszélnie, mert neki nem adatott meg senki, aki segítene neki abban, mit is mondhatna. Legalábbis eddig nem.
-Persze.-sóhajtott a mellette álló, és valahogy úgy rémlett, a másik alak a találkozásuk első pillanatában talán mintha Samként emlegette volna őt.-Köszönöm.-fordult felé. A félangyal pedig ugyanazzal az értetlen ábrázatával nézett rá, amivel eddig is illette-Köszönetet mondunk.  És, hogy sajnáljuk.-egy pillanatig Sam  elmélázni látszott a farakáson, melyre a másik férfi most  locsolt valami folyadékot.-Hogy reméljük, ahol vannak, ott nincs bánat és fájdalom.-aztán visszafordult hozzá és aprót bólintva folytatta.-Hogy egy jobb helyen vannak.- Sam tekintetét ismét a testekre vezette, s ezzel egyidejűleg  a másik alak odalépett mellé.-Elbúcsúzol.

Jack számára ez a fogalom pont annyira volt ismeretlen, mint amennyire ismerős.  A kettősség ott bujkált  minden porcikájában, ott cikázott gondolatainak mezsgyéjén, ott volt mindenütt benne. Szinte már várta mikor és hol akar majd kitörni.
A másik beszélt valamit, de szavai nem jutottak el Jack tudatáig. És bár egyszer rápillantott a  furcsa duó alacsonyabbik tagjára, mintha értené, de mondandója megrekedt valahol félúton.
A nephilim csak  figyelte a magaslatra emelt alaktalan, bábú-szerű körvonalakat, s azt, hogy a szél, hogyan kap bele játékosan a fehér lepedők egy szabadon hagyott csücskébe, majd hogyan áll tovább, mintha a tóparti kis ház hátsó udvarának  apró jelenete csak egyetlen kósza pillantásra volna méltó.
Jack egy pillanatra elmélázott a jelenségen, s szinte esküdni mert volna rá, hogy irigyli is azt a vad, szabad, táltos szelet, melynek nincs félnivalója sem itt, sem máshol.  Akinek nem szolgál béklyójául ez a korcs  bolygó. Ez a világ, melyet nem a szeretet irányít, hanem a harc a túlélésért.
Aztán csak arra eszmélt fel, hogy a sírt egy szempillantás alatt felemésztették a lángok. De szinte még a tűz ropogása sem volt hallható, csak az az ordító és fájdalmas némaság, mely bilincsbe vont három alakot ott a semmi háta mögött. Azon a csendes kis búcsúztatón.
És bár hiába, a fiúnak mondhatni ismeretlen volt még az egész világ. Félelmetes és idegen. Sok mindent nem tudott még, de valamit abban a néhány percben megértett.
Nem azoknak a szavaknak van nagyobb jelentősége, amiket kimondunk, sokkal inkább azoknak, amiket magunkban tartunk. De a legnagyobb ereje mégsem a szavaknak van.
Hanem annak a csendnek, ami követi őket. A csend súlya a legnehezebb teher.

Angel with a question

Hát mégsem késtem el. Szóval előbb nincs Voldetorta és megmaradok. Köszönöm a segítséget Moonynak. ( Mert nem ment volna nélküle, és valószínűleg még most is bénáznék.)  De  boldog névnapot Enci!   <3

Sophean




Castielnek még nem igen volt terve. Azok a szövevényes mondatfoszlányok mind ott tekeregtek agyának mélyén, de sehogy sem akartak összeállni értelmes és egyöntetű szöveggé. Vagy lehet, hogy  csak megrekedtek valahol félúton gondolatai peremén, s még csak véletlenül sem találtak utat maguknak ajkaihoz.


Feszengve jelent meg a bunker központi helyiségében, s szárnyainak halk suhogását szolid visszhang kísérte. A terem üres volt. Igazából az egész épületkomplexum üresnek tűnt, de az angyal pontosan tudta, hogy rajta kívül  van még itt valaki. Egyetlen ember, akinek társaságát jött felkeresni, remélve, hogy legalább egy rövid ideig nem zavarhatja meg senki kettejük nyugalmát.


A Winchester fiúk ugyanis Cas legjobb tudása szerint tegnap este indultak el az Ohio-i Columbusba, ahol saját feltételezéseik szerint szörnyszülöttek vertek tanyát. Bobby egyik régi barátja él az említett városban és a korosodó vadásztól segítséget kérve telefonált neki, aki sajnálatos módon önmaga is jelenleg egy ügy kellős közepében volt, így a srácokat küldte maga helyett, mint felmentősereget.


Ezek a lények viszonylag régen bukkantak fel. Legutóbb néhány évvel ezelőtt az Indiana állambeli Cicero-ban. Alattomos kis bestiák. Elrabolják a gyerekeket és a bőrükbe bújva szipolyozzák az anyjuk életerejét, és megölnek mindent ami közéjük és a táplálékforrás közé állhat.
Az angyal néhanapján elgondolkodott, hogy Atyja miért is teremtett ilyen lényeket a földre? Ez a gondolat akkor is megfogalmazódott a fejében, mikor Rose készséggel megosztotta vele ezeket a tudnivalókat, amikor az isteni lény az elkövetkezendő napokat érintő terveiről kérdezte a vadászt.
Így már akkor tudta, hogy a srácokat barátnőik és egyben vadásztársaik is elkísérik a másik államba.


-Cas?-hallotta meg az ismerős hangot az angyal és a főfolyosó felé fordult. Ott állt vele szemben a legfiatalabb Winchester, s  áthatóan zöld szemeivel meredt rá. A testvértrió egyetlen női tagja, az az agyonféltett kishúg, aki egyszerű indokkal húzta ki magát a fent említett „rendkívül veszélyes” vadászat alól. Amint beütött Bobby telefonja, ő csak annyit mondott, mielőtt szobájába vonult volna:
„Öten már túl sokan lennénk. Menjetek, vigyázzatok magatokra és hívjatok ha kell a távoli segítség.”
Szó sem volt arról, hogy a vadászlány félt volna. Egyszerűen nem tudta kultiválni azt a fajta vérontást és öldöklést, ami ezzel a ’munkával’ járt, így ahányszor csak tehette, inkább a kutatómunka terhét vette a vállára.-Hello Lena!-üdvözölte a várt alakot a ballonkabátos.
-Mit keresel itt?-sétált közelebb Castielhez a lány, miközben hosszú barna haját hátrasimítva belegondolt abba, milyen mogorván is hangozhatott mondata. Hiszen örült annak, hogy az angyal itt van, így mihamarabb próbálta menteni na menthetőt. –Mármint félre ne érts, tök jó, hogy itt vagy, csak váratlan.- dadogta zavartan és mindannak ellenére, hogy a józan ésszel belegondolva imént kimondott szavaiban nem lelhetne negatív utalásra, ő mégis azt gondolta, a szárnyas máshogy is értelmezheti azokat. Bár a baj leginkább az volt, hogy amint a Cas megjelent a színen Lena Winchester józan gondolkodása csak múló emlék maradt. –Úgy értem, hogy kerülsz ide?-a lány legszívesebben pofon vágta volna magát azért a sok sületlenségért, amik száján oly könnyedséggel szaladtak ki, mintha  agya csak ostobaságokat volna képes összehordani.  De mindazonáltal minden kimondott szóval egyre idiótábbnak érezte magát.

Castiel arcán alig látható mosoly játszott, ahogy a Winchester egyre inkább csak pironkodott, de az angyal nem ezt vette észre, csak a bájt, ami körülvette a vadászt. Összeszedve magát éppen szólásra nyitotta volna a száját, hogy válaszolhasson a megannyi színben feltett kérdésre, de a lány ezúttal is megelőzte.
-Mégis, hogy kerültél volna ide?-teszi fel ismét a kérdést, de ezúttal Cas is tudja, hogy csak magának és rögtön meg is adja rá egyéni válaszát.-Azzal a dimenzióugrásos izével.-szögezi le és mosolyogva emelte tekintetét a ballonkabátosra, aki összehúzott szemöldökkel nézett vissza rá.-Vagyis szárnyakon. Ez az! Szárnyakon.-gesztikulált  jelentőségteljesen, majd elfordult, mintha csak valami eget rengetően fontos dolgot kellene megnéznie a társalgó másik oldalán, de  a férfi hallotta, ahogy magában motyog.-Dimenzióugrás? Komolyan? Hogy lehetsz ekkora idióta?..
-L-Lena én..-kezdett volna bele Castiel, bár  még mindig fogalma sem volt arról, pontosan hogyan mondja majd el, de  lassan kezdte frusztrálni a helyzet és szeretett volna minél előbb túl lenni a nehezén.  De balszerencséjére, vagy örömére, ezt maga sem tudta még pontosan eldönteni, de Lena ismét ellopta ajkaiból a szavakat.

-Igen?-fordult vissza az angyal felé, de szemeiben megcsillant valami s hirtelen mozdulattal ragadta karon Cast és a konyha felé kezdte vonszolni.-Milyen modortalan vagyok,  még csak nem is kínáltalak meg semmivel.-Lena minden pillanatot megragadott, ami kecsegtette előtte a lehetőséget arra, hogy ne kelljen a szárnyas szemébe néznie, csak addig, míg az érezhető  forróság el nem tűnik, ami valószínűleg rákvörösre színezte arcát. Bár az érzésen a testi kontaktus sem segített.
A kis helyiségbe érve egyszerűen leültette a férfit, miközben folyamatosan újabb és újabb kérdéseket téve fel neki, mit is kér, ő pedig válaszra sem méltatva próbált minden szekrénybe, fiókba, polcra benézni, hogy mi ehetőt adhatna a váratlan vendégének.
Ahogy a hűtőt kinyitva megcsapta a penész és a rothadó étel szagának elegye megfogadta magában, hogy amint hazaér Dean fejét addig tartja idebent, amíg bátyja  rá nem szánja magát a saját szemetének takarítására. Jobb híján két üveget vett elő és az angyalhoz lépett, majd kezébe nyomta az egyiket, amit idő közben fel is bontott, a kék szemű pedig  készségesen el is fogadta, sőt arra is rávette volna magát, hogy a lány kedvéért igyon a molekulabombából, de Lena homlokára csapva, bocsánatkérő pillantással meredt rá.
-Sajnálom, te nem érzed az ízeket és..-a lány lassan kezdett tudatára ébredni és észrevette magát. Ha az elmúlt évek alatt Castiel számára nem vált volna nyilvánvalóvá, hogy fülig belezúgott, most a bénázásából minden bizonnyal könnyedén rájött.  A vadász mély levegőt vett és kifújta azt és megfogadta, hogy  ezúttal hagyja szóhoz jutni  a betoppant lényt.-Túl sokat beszélek.-nevette el magát kínosan.-De most már rajtad a sor, szóval miért jöttél?



Casnek ekkor sikerült rádöbbennie arra, hogy Lena akármennyit fecsegett itt tartózkodásának ideje alatt, az nem volt elég arra, hogy összeszedje gondolatait és kinyögje végre amiért jött. Hogy randit kérjen a Winchester lánytól.
Hogy kezdje? Mit mondjon? Minden ami benne kavargott, szabályszerűen ki akart törni, ő pedig nem tudta összeszedni a gondolatait. Hiába figyelte annak idején Deant. Nem használhatja azokat az elcsépelt csajozós dumákat, hiszen mégiscsak egy finom nőről van szó. De akkor mégis..
Lassan kezdett kínossá válni a beálló szünet és ahogy Castiel észrevette, hogy a vele szemben ülő lány a sörösüveg címkéjét piszkálja, kibökte az első értelmes mondatot, ami eszébe jutott.
-Ha rád nézek látom, hogy a szüleid jó munkát végeztek.-halk nyikkanás hangzott a vadász felől.-Má-mármint, hogy örökölted édesanyád szépségét.-Castiel próbálta önmagában elnyomni a hangot, hogy szemügyre vegye a lányt, hisz emlékezetébe égett minden egyes porcikája, így azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy az, szeme színén kívül mindent az apjától örökölt.-És éppolyan elszánt vagy, mint édesapád, noha nem annyira, hogy olyan gyilkológéppé válj, mint annak idején ő. – Cas egy pillanatra gondolatban vállon veregette önmagát, hogy végre rátalált a hangjára, aztán Lena aggodalmas pillantásával találta szembe magát.-Vagyis az kifejezetten jó, hogy nem örökölted az alkoholizmusát és..  és te kedves vagy és törődő..-az angyal most először örült annak, hogy a lány közbeszólt. Szinte megmentette önmagától.
-Cas, miért mondod most ezeket?
-Ami azt illeti..-hatalmasat sóhajtott, majd szinte már minden mindegy alapon minimalizálta az őszinteségét és átállította a normál fokozatra.-Szeretnék randira hívni egy hölgyet, de nem tudom, hogyan tegyem meg.-a lény nem érezte szükségét, hogy a vadászra nézzen. Úgy érezte ismét visszaesne a zavarodott kábulatba, így csak az egyszerű utat választva bámulta az üres asztallapot, mintha valami nagyon érdekeset talált volna rajta.



Így viszont nem láthatta a Lena arcán átfutó érzelemhullámot. Nem látta a fájdalmat, amit a lány villámgyorsasággal igyekezett mosoly álarca mögé rejteni, hisz ha Castiel valaki mással akar lenni..
-Először is tudd meg, a bizonyos hölgy mit szeret csinálni.-önmagát is meglepte azzal, hogy  az angyal segítségére sietett. Ám akármennyire szeretett volna a ’hölgy’ helyett valami durvább és frappánsabb jelzőt használni a személyes konkurenciájára, a férfi boldogsága kedvéért megemberelte magát.-Hogy miben leli örömét, aztán próbáld meg abba az irányba terelni a témát, vagy szimplán kérdezd meg elmenne-e veled valahová.-mosolygott a ballonkabátosra, de ahogy annak értetlen tekintetével találkozott rögtön szükségét érezte a magyarázatnak.-Úgy értem..-hirtelen nem tudta hogyan írja le pontosabban a dolgot, de arra jutott, a legegyszerűbb, ha önmagát veszi alapul.-Én például szeretek éjszaka parkban sétálni. Este együtt andalogni és beszélgetni tök romantikus dolog.-mosolygott, de már nem foglalkoztatta az, hogy a vele szemben ülő mennyire tartja nyálasnak.  Csak minél jobban igyekezett leplezni egyre feltörni készülő negatív érzelemeit.



-Szóval, akkor csak kérdezzem meg?
-Igen.-bólintott Lena, s az asztal alatt ökölbe szorította remegő kezeit.
-Lena Winchester, lenne kedved eljönni velem egy holdfényes sétára?-a lánnyal fordult egyet a helyiség, s gyomra bukfencet vetett. Elkerekedett szemekkel bámulta az angyalt és próbálta feldolgozni, hogy.. aztán pedig megértette. Castiel, csak el akarta próbálni az egészet.
-Igen. Így jó lesz. Pontosan így csináld majd.-nem tudott tovább itt maradni és pátyolgatni saját kiszemeltje más felé sikló szerelmi életét, így  felállva épp egy udvariatlan távozásra készült, de az angyal értetlensége megállította ebben.
-Hogy érted, hogy így csináljam majd?
-Így hívd el a lányt aki tetszik.-a vadász elkövette a hibát, hogy belenézett azokba a végtelenül kék szemekbe s szinte azon nyomban elveszett bennük.
-De hiszen az imént tettem meg.-Castiel is felállt és megkerülve a köztük terülő akadályt a Winchester lány megrökönyödött arcában gyönyörködve ismételte (volna) meg a kérdést.
-Lenne kedved..
-Igen.-nevette el magát Lena és önmaga visszaigazolásaként újra kimondta a helyeslő szót.-Igen.

A lány ezúttal örömének nem tudott határt szabni, bár még nem kezdett táncba, vagy ugrándozásba. Az majd ráér, ha Castiel nem lesz jelen. Az egyetlen gondolat ami foglalkoztatta és csöppet aggasztotta, melynek hangot adott a következő volt:
-Csak Dean meg ne tudja! Még a végén..

De Cas már nem hallotta az elkövetkezendő szavait. Nem számított többé mit csinál Dean. Castielt az sem érdekelte, ha élve megnyúzza, de a lány, akire régóta szemet vetett, végre esélyt adott neki. Ő pedig tudta, hogy a jövőben lena Winchester egyetlen mosolyát sem szeretné elszalasztani.

Breaking free! /DESTIEL/

Hát, ez a pillnat is elérkezett számomra. Nekem, akinek egészen eddig életidegen volt egy slash papírra vetése ( az olvasásával ugyanis maximálisan elvagyok), most jött el hozzá a kellő bátorságom, hogy megpróbálkozzam az első szösszenettel, melynek főszereplői a már jól ismert páros. Az egész igazából egy dalra épül. Egy régi Disney-s kedvencemre, ami ihletet adott és egyben keretbe fonta ezt a novellát. ( Ezt esetlegesen célszerűbb megnézni, annak, aki nem ismerné, mert a történet során nagy részben a VIDEÓRA  építek.) Szóval minden félelmem ellenére, úgy döntöttem publikálom a művet. Minden közreműködést és segítséget köszönöm Moony-nak és Meg-nek!

Sophean

Castiel, arcán derűs mosollyal nyúlt távirányítóért, ahogy az utolsó akkordok is lecsengtek a filmből és már a stáblistában szereplő nevek vették csak birtokba a tévé képernyőjét

A helyiségre hirtelen csend telepedett, ahogy az angyal a piros gombot megnyomva helyezte üzemen kívül a készüléket. Gondolataiba mélyedve bámulta a sötét kijelzőt, közben fejében újra és újra lejátszotta Gabriella és Troy közös dalát.
 

Mert talán ez volt az a szál, ami leginkább magával ragadta a produkcióban, s a ’Breaking free’ által vált számra kézzel foghatóvá a film. 

Önmagát is meglepte a tény, hogy a két főszereplő bőrébe bújtatva, valahol mélyen a gesztusokban és a viselkedésben  felismerni vélte önvalóját és az idősebbik Winchestert. A vadászát.
 

Ajka szélesebb mosolyra húzódott, miközben felállt. Gondolat öltött formát elméjében, amit mindenképp szeretett volna megvalósítani. Csak abban nem volt biztos, mennyire is fog ez tetszeni a másiknak.

~~~

Dean álomittasan pislogott a plafonra, egyre többször, és sűrűbben, hogy látását kitisztíthassa. Lassan tornázta magát ülő pozícióba, s körbenézett. Beletelt néhány pillanatba, mire felfogta, hogy elaludt a délután közepén.

Ehhez nyilván lehetett némi köze annak a néhány Whiskeynek, amit a bárban ivott, mielőtt visszajöttek volna a bunkerba. Ami azt illeti, a kocsiba szállástól elég homályosnak bizonyult számára minden részlet, ami fura volt neki. Nem szokott ennyire mélyre süllyedni. Főleg alkoholtól nem. Talán csak a kimerültség tette?  Talán csak az, hogy belefáradt mindabba, amit gyerekkora óta csinál. 

 
 Egyedül volt a szobában. Sam és Cas biztos csak betuszkolták az ágyba, miután az Impalában elnyomta az álom, aztán pedig saját kis zugukba vonultak, hogy ne zavarhassák.  Bár Castiel rend szerint szerette nézni, ahogyan alszik. Most nyilván talált valami érdekesebb elfoglaltságot magának, minthogy őt figyelje.

Eldöntötte hát, hogy megkeresi az angyalát, ám miután köntösbe bújt gyomra hangos korgással jelezte, hogy az első út bizony nem a szárnyas irányába kellene hogy tartson, hanem homlokegyenest a konyhába. Dean hasára tette kezét, mintha csak ezzel elcsitíthatná, mint valami gyereket. 
Elindult a konyha felé, hisz Cast már azután is felkutathatja, ha betárazott egy szendvicset.

- Az istenit neki, hogy itt semmi ehetőt nem talál az ember! - dühösen csapta be a hűtő ajtaját a vadász. A készülékben néhány üveg sört leszámítva, csak egy-két üres doboz vagy szalvéta árválkodott, így az idősebbik Winchester képtelen volt beérni azzal, hogy megvárja, míg Sam visszatér a bevásárlásból, mint ahogy azt a kis üzenetben is meghagyta az asztalon

- Remek! - fordult a konyhapult felé, aztán pedig csak a folyosóról beszűrődő hangokra figyelt. Remélte, hogy testvére érkezett meg az életmentő étellel, de csak a kék szemű lépett be az ajtón.

 Ennek a ténynek sem örült kevésbé, hisz minden alkalommal, mikor megpillantotta fekete hajút, pillangók keltek életre a gyomrában. Ezzel jelenleg csak az az egy probléma akadt, hogy azok nem voltak képesek megszüntetni az éhségét.

- Helló Dean! - lépett hozzá az angyal derűsen, és csókot lopott a zsémbelődő férfi ajkairól.
- Hali - bökte oda a vadász és végigtekintve a ballonkbátos alakon, nagyot sóhajtott annak jó kedélyűségén. Legalább neki nem kell éreznie, milyen éhezni.

- Jól vagy? - kérdezte fejét oldalra biccentve az angyal.
- Csodásan! - vetette oda gúnyosan Dean, majd egy pillanatig elgondolkodott hangsúlyán, hisz nem Cas tehet róla, hogy neki nincs mit ennie.

- Ne haragudj - engedte ki a benntartott levegőjét - Csak éhes vagyok. **
- Semmi baj! - mosolygott a szárnyas lény az előtte állóra, s kissé zavarban, de belekezdett mondandójába.

- Az imént néztem meg a High Scool Musical című filmet - nem törődött a vadász szemöldökráncolásával, és nem várta meg a válaszreakciót sem, hisz azzal tisztában volt, hogy ugyan a Winchester fivéreknek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy képben legyenek a legújabb filmekkel, valahogy biztosra vette volna, Dean tudja,  az imént említett  felvétel eredetileg gyermeki célközönséget szeretett volna bevonzani.

- És ami azt illeti nagyon is tetszett - bólintott Castiel, mire Dean is szólásra nyitotta a száját.
- Jól van Cas, szeretlek, de ebbe ne menjünk bele, jó? - kérdezte a zöld szemű férfi költőien, hisz nemigen várt rá választ, csak mondatával egyidejűleg vett egy kilencven fokos fordulatot, hogy a hűtőből kivehessen  egy sört.Úgy érezte, az elkövetkezendő beszélgetéshez szüksége lesz rá.  Volt egy olyan érzése, hogy ez folytatódni fog.

 A vállán érezte Castiel érintését, s abban a pillanatban a készülék is eltűnt a szeme elől, s eddigi helyén egy mélyvörös, vastag függöny ereszkedett lefelé, s eltakart egy hatalmas repedést a falon, melyen Dean végigfuttatva a tekintetét sebtében felakasztgatott maszkokat látott

- MI A SZAR? - kanyarodott vissza tengelye körül, s ahogy a vele szemben állóra vezette borús, tekintetét, megütközve konstatálta, hogy nemcsak a környezet, de szerelme kinézete is megváltozott. Castiel a megszokott szerelés helyett egy szürke pólót, és fekete farmernadrágot, mindezek felett pedig egy fehér laboratóriumi köpenyt viselt.

 A köpeny bal oldalának mellrészén egy textil felvarró ékeskedett, mely MOL felirattal volt ellátva, belőle pedig egy rövid kék szalag lógott le. Gyors pillantást vetett magára is, és a tény, hogy fehér-piros melegítőszettben feszített, s ezek alatt egy tizennégyes számmal ellátott D. WINCHESTER mez kapott helyet, teljesen elfelejtette vele az éhségérzetét.

Ha igazán őszinte akart lenni magához,  ez valahogy minden mást háttérbe szorított.
- Tetszik? - kérdezte az angyal enyhe pírral arcán, mire Dean körbenézett a megváltozott terepen, és a sok kellékből, felaggatott jelmezből felállított barikádok alapján, rövid idő alatt összerakta magában, hogy valószínűleg valami színházterem színfalai mögött vannak.

 Nem igazán értette, hogy az egész nevetséges jelmezbe bújtatott helyzetben minek is kellene tetszenie neki?
- Cas, mi a franc ez?  -mutatott körbe idegesen az idősebbik Winchester, majd tépni kezdte magán  műszálas melegítőjét - És mik ezek az idétlen göncök?

 Az angyal szólásra nyitotta a száját, de fura csikorgó zaj állta útját annak, hogy beszélni tudjon. Mindketten a hang felé kapták tekintetüket. Ez a halk recsegés volt az, ahogy a színpad függönye felemelkedett, és vakító fényességbe vonta a rajta állókat. Dean szeme elé tette a kezét, hogy tisztuljon a látása, de a hangos üdvrivalgás, ami a fényszórók megjelenésével kezdetét vette, kissé megrémítette.

 Néhány pillanat múlva, mikor már a hirtelen fény hatására szemében táncoló pontok már nem jelentettek olyan zavaró tényezőt, egy félig teli lévő nézőtér tárult elé, ismerős arcokkal. A sorokat megtöltötték a Winchesterek hajdani, és mostani barátai vagy ellenségei Charlietól kezdve egészen Crowley-ig, az angyalokat és démonokat, valamint különböző teremtményeket beleértve.

 Ők is ugyanolyan  hülye maskarákban voltak. Kevin például még egy dioptriás szemüveget is viselt, mintha nem lenne önmagában is elég borzasztó rajta az egy számmal nagyobb köpeny.  Lisa, Hannah és Meg pompomlány szerelésben üldögéltek, néha egymásra néztek, összesúgtak, majd felnevettek. Adam és  Garth ugyanolyan mezegyütteseket viseltek, mint Dean, csak más szám, valamint név volt rájuk hímezve.

Lucifer az egyik színpadhoz közeli sarokban állt és gúnyos mosollyal intett a vadász felé, majd valamit firkantott a kezében lévő kartonra, és orrára húzta nevetséges szemüvegét.

Az idősebb Winchesternek szépen lassan, de kezdett összeállni a kép, bár mégiscsak testvére alakja tette fel a pontot az i-re, aki  a színpad  szélén egy zongora mögött ült, és a kottákat igazgatta, majd kisimított egy nem létező ráncot bordó zakója ujján, s ezzel együtt elcsúsztatta csokornyakkendőjét.

- Ugye, ez nem egy jelenet, abból a marhaságból? - tette fel a vadász, az ismételten költői kérdést, az angyalra tekintve. A meghökkentően hirtelen támadt csendben rájött, hogy mindenki őt bámulja, és igyekezett legyűrni ezt a zavarát.

- Ami azt illeti, de - mosolyodott el Castiel, és csettintett egyet, mire a Dean, és a saját kezében egy mikrofon jelent meg. A másik meglepetésében megfagyott egy pillanatra, és úgy bámult a kihangosító szerkentyűre, mintha az egy kibiztosított gránát lenne, amit már nincs kellő ideje eldobni ahhoz, hogy ő ne sérüljön kevésbé a detonációban.

- Te azt akarod, hogy énekeljek? - meredt rá Dean falfehér ábrázattal. A kék szemű csak bólintott egyet, majd jelzett Samnek, aki egy dallamot indított a zongorán, s itt végleg betelt a pohár Dean Winchester számára.

- NA MOST VOLT ELÉG! - emelte fel a hangját, mire abban a pillanatban megfagyott az idő. Testvére keze megállt a billentyűk felett, a közönség ledermedt egy-egy mozdulatban. Mintha csak valaki megnyomta volna a ’Szünet’ feliratú gombot a lejátszón.

- Cas, mégis mi  fenét képzelsz? - bámult mérgesen a kék szeműre, aki inkább elfordította a tekintetét.

- Naphosszat szörnyeket gyilkolászom. Fáradt vagyok. Nem vágyom jobban semmire, minthogy egyek valamit, és ismét kidőljek az ágyon, leginkább veled - a mondat befejezésére apró mosolyfoszlány tört magának utat az isteni lény arcán, de a folytatás  beárnyékolta az egyébként is eltűnni készülő boldogságát.

- Erre te most rákattansz egy kurva filmre, amit megjegyzem: 9 - 13 éves kislányoknak szántak jó néhány évvel ezelőtt. Megtöltesz egy termet a legnagyobb ellenségeimmel, és a halott barátaimmal, aztán azt várod, hogy énekeljek?-kezét ökölbe szorítva remegett. Visszhangzott minden szava a fennmaradó némaságban.

- Én csak... - kereste a szavakat Castiel -Szabaddá akartalak tenni - motyogta, majd elfordulva araszolni kezdett a zongora felé, s ahogy odaért leült a még mindig megfagyott Sam mellé. Szomorú tekintete Dean lelke mélyére égette magát.  Idegesen fordult a másik irányba és karba font kézzel tett néhány lépést.

Még hogy szabaddá tenni! Mégis, hogy lenne szabadabb egy Disney stúdió által kreált karakter megformálásával, egy kitalált kis gondolati világban? Mivel lenne jobb, ez az egész?  Marhaság!  Casnek lehetne már ennyi esze! Ismerhetné ennyire, hogy neki nem ez a szórakozás, nem ez a felüdülés, nem ez a szabadság!

  Lopva pillantott az angyalra, majd szem-forgatva konstatálta, hogy az éppolyan mozdulatlan és búbánatos, mint néhány pillanattal ez előtt volt.

 És ami a legrosszabb, hogy ezután ő lesz a rossz fiú, mert megbántotta kedvesét. Hangos sóhajt kieresztve azt kívánta, bárcsak lett volna esélye megkaparintani azt a sört, amiért indult, mielőtt ez a kis  zenés pokol megelevenedett volna.

  Abban a pillanatban, ahogy kigondolta, szabad kezében egy hűtött üveg jelent meg, kibontott kupakkal. Megrökönyödve figyelte a párás felületű tárgyat, sőt bele is szagolt és hosszú gondolkodás után belekortyolt.

 A kedvenc söre volt, amit minden alkalommal vásárol. Nyugtázta az észrevételt, miszerint Cas ebben az apró kis ’filmben’ neki is megadta a lehetőséget a teremtésre. Legalábbis azt gondolja.

  Bizonyításképp a reflektorok felé fordult, majd azt gondolta, mennyivel jobb lenne, ha kevésbé égetnék ki a szemét, mire  a lámpák azonnal lejjebb adtak fényük erejéből. Arca grimaszba torzult egy pillanatra, majd hangosat sóhajtott.

 Annyira ironikus és nonszensz volt önmagát látnia ebben a Men Of Letters feliratos melegítőben parádézni, miközben egy gimnáziumi színházteremben sörözik.

- Embereld meg magad, Dean Winchester! -motyogta mag elé alig hallhatóan - Meg tudod csinálni! Castiel kedvéért! - nagy lendülettel meghúzta az üveget, majd azt kívánta bár eltűnne, s a következő pillanatban már csak a mikrofon volt a kezében. Ahogy az angyala felé lépkedett, és gondolatait lapozgatva arra jutott, hogy az lenne a legjobb, ha mindent előröl kezdenének.

A függöny egy szempillantás alatt hangtalanul ereszkedett le, eltakarva előlük a nagy tömeget. Sam még mindig ott ült mozdulatlanul a zongoránál, de ezúttal a kottákat igazgató pozíciójában merevedett le, amiben nyilván még akkor volt, mikor Cas idehozta őket.

 Jelenleg úgy tűnt, mintha a bibliai alak is belépett volna a szüneteltetettek sorába, hisz a körülötte folyó eseményekből nem igazán tűnt fel neki semmi. Dean egy fejcsóválással gondolt arra, hogy most már készen áll. Minden indulhat.

  Halk recsegés. Fények, suttogások, beszélgetés, de Castiel még mindig csak bámulta a padlót mély letargiában.  Ahogy az angyalt figyelte, egy pillanatra találkozott a tekintete a testvérével, aki mintha némán azt akarta volna kérdezni „Mehet?”

Dean bólintott, s ahogy a dallam betöltötte a helyiséget, Cas is felocsúdott, és csodálkozva nézett a vadászra, akinek abban a pillanatban elkerekedtek a szemei a felismeréstől.

Nem is tudja a szöveget!  Csak figyelte, ahogy a kék szemű felállt, és elméjében, mint rég ismert dal, idéződött fel az egyébként teljesen idegen strófa, de ahogy már csak néhány lépés választotta el kedvesétől, úgy döntött inkább hagyja, hogy magával vigye a sodrás. Szájához emelte a mikrofont és énekelni kezdett.

We're soaring, flying.
There's not a star in heaven that we can't reach
/Szárnyalunk, repülünk.
Nincs olyan csillag a Mennyországban, amit ne tudnánk elérni./

A második sor közben kinyújtotta karját, s úgy tett, mintha  egy csillagot kapott volna el, hogy aztán kedvese kezébe adhassa, s azt szorosan tartsák egyben együtt. Ketten. Castiel szolid mosollyal arcán kezdett dalolni.

If we're trying, So we're breaking free
/Ha próbálkozunk, kiszabadulhatunk./

Ismét Deanen volt a sor, ő pedig a következő mondatokat a közönség felé fordulva énekelte, s néhány helyen még kutatta is  az ismerős tekinteteket.

You know the world can see us
In a way that's diffrerent than who we are
/Tudod, hogy az egész világ láthat minket.
Egy másik módon, mint amilyenek vagyunk./

Mielőtt Cas ismét ajkaihoz emelte volna a mikrofont, óvatosan elengedte Dean kezét, és hátrálni kezdett.

Creating space between us
'Til we're separate hearts
/Űrt teremtenek közöttünk,
Amíg elváló szívek nem leszünk./

Deanben egy pillanatra megfordult a világ, és belelátta magukat az ellentétes szerepekbe.

Vagy csak a szöveg az oka? Amiatt lenne az egész?
Hangjuk ezúttal közösen csendült fel, ahogy a dallam is gyorsított, ők pedig egy pillanatra sem szüntették meg a szemkontaktust.

But your faith, it gives me strength
Strength to believe...
/De a hited erőt ad nekem.
Erőt, hogy higgyek. /

We're soaring, flying.
There's not a star in heaven that we can't reach
/Szárnyalunk, repülünk.
Nincs olyan csillag a Mennyországban, amit ne tudnánk elérni./

A refrén beindultával elégedett zsivaj támadt a nézőtéren, és néhányan ütemre tapsolni kezdtek. Ez felbátorította Deant, aki nem csak azt konstatálta büszkén, hogy önfeledten kezdett táncolni éneklés közben, de azt is, hogy tisztán énekel. Azt viszont már nem tudta, hogy a saját hangján, vagy angyala beépített-e egy mini autotune-t ebbe az elképzelt világba. (nem tudom, mi az az autotune, de sejtem.) :)

If we're trying
Yeah, we're breaking free
We're breaking free
/Ha próbálkozunk, Igen, kiszabadulunk.
Kiszabadulunk./

Castiel a színpad egyik sarka felé sietett, hogy ledobja a mozgásban gátló köpenyét, s közben figyelni az egyre önfeledtebb vadászt, akinek hangja betölti a teret.

Can you feel it building
Like a wave the ocean just can't control
/Érzed, ahogyan épül?
Mint egy hullám, amit az óceán nem tud irányítani./

Ahogy az angyal visszalépdelt, szerelme egy mozdulattal adta át neki a dal fonalát.

Conected by a feeling
Oooh, in our very souls
/Össze vagyunk kapcsolva egy érzéssel.
A lelkünk mélyén./

Hangjuk ismét egybe fonódott, ahogy körbetáncolták egymást a színpadon.

Rising ' til it lifts us up
So everyone can see...
/Fölemelkedünk, amíg fölvisz minket,
És így mindenki láthatja../

We're breaking free
Soaring, flying
/Kiszabadulunk.
Szárnyalunk, repülünk./

There's not a star in heaven
That we can't reach
/Nincs olyan csillag a Mennyországban, amit ne tudnánk elérni/

If we're trying
Yeah, we're breaking free
We're breaking free
/Ha próbálkozunk, kiszabadulhatunk.
Kiszabadulunk./

Running, climbing
To get to that place to be all that we can be
/Futunk, mászunk
Hogy eljussunk arra a helyre, ahol bármik lehetünk/

Néhányszor az elégedett közönségre néztek, és szívüket átjárta a zeneszó.

Now's the time
So we're breaking free
We're breaking free
/Itt az idő.
Szóval kiszabadulunk.
Kiszabadulunk./

Egymást körbe lépdelve a zongoráig araszoltak, s ott folytatták tovább a dalt, ahol a fiatalabbik Winchester is beleélte magát a szerzeménybe, és némán tátogta a szöveget.

More than hope
More than faith

/Több mint remény,
Több, mint hit/

This is truth
This is fate
And together we see it coming
/ Ez igaz.
Ez a sors.
És együtt látjuk, ahogyan eljön./
 

A vadászt néha egy-egy sor szünetben elragadták gondolatai. Nem tudta teljesen tisztázni önmagában a tényt, hogyan passzolhat hozzájuk ennyire egy övéjüktől fényév távolságra álló szerep, melyet nem mellesleg egy önreklámozó gyerekcsatorna alkotott meg  tizenéves korosztálynak címezve.

More than you
More than me
/Több mint te.
Több, mint én./

Not a want, but a need
Both of us breaking free
/Nem akarat, nem szükség.
Mindkettőnk kiszabadul./

Soarin, flying.
There's not a star in heaven
That we can't reach
/Szárnyalunk, repülünk.
Nincs olyan csillag a Mennyországban, amit ne tudnánk elérni./

Ismét a közönségre néztek, ami felállva tapsolt. Egy-egy arc olykor jobban kivehető volt a tömegből. Legutóbb például Dean azt látta, ahogy Lucifer eldobja a  kezében tartott mappát, és tapsolni kezd.

If we're trying
Yeah, we're breaking free
Breaking free

/Ha próbálkozunk, kiszabadulhatunk.
Kiszabadulunk./

We're running
Climbing
To get to that place
To be all that we can be.
/Futunk, mászunk
Hogy eljussunk arra a helyre, ahol bármik lehetünk/

Now's the time
So we're breaking free
Breaking free.
/Itt az idő.
Szóval kiszabadulunk.
Kiszabadulunk./

Ahogy a zongora ismét lassabb ütemre váltott ők is lassítottak, s egymás mellé kerülve fonták össze karjaikat, s tekintetüket egymáséba fúrták.

You know the world can see us
In a way that's diffrerent than who we are
/Tudod, hogy az egész világ láthat minket.
Egy másik módon, mint amilyenek vagyunk./

Abban a pillanatban megszűnt minden körülöttük, s az őrült tömeg, a fények, a színpad.. Semmi sem számított. Semmi sem volt. Csak ők ketten. Ők ketten, és eggyé váltak egy csókban.

Dean Winchester, bár furcsán mutatta ki, de örült, hogy az angyalának tetszett ez az egész. Örült, hogy boldog, ebben a kreált történetben.
Örült, hogy kiszabadult.  Hogy kiszabadultak.

Without me

Alexa drága, tessék a beígért bosszú, avagy FanFicWar második felvonás :)
Sophean



-Biztos, hogy ezt akarod?-Dean komor tekintettel meredt rám. Szinte mérget mertem volna rá venni, hogy ismét megpróbál lebeszélni arról, amit tenni készülök, mint oly sok alkalommal az elmúlt napokban. De csak állt és várt, miközben a kérdés ott lebegett közöttünk az éterben és cikázott a között a négy személy között,  akik körülöttem álltak. A szavak leperegtek rólam. Ökölbe szorított kézzel bámultam a két angyalra, akik szúrós szemeket meresztve rám, elállták az utat az átjáróhoz.
-Igen.-nyögtem ki, s halk sóhaj szakadt fel ajkaimról. Szívem beleremegett a határozottságba, s a higgadt magabiztosságom álarca, amit olyannyira igyekeztem makulátlanul megőrizni, néhol felszakadozni látszott. Azokon a kis réseken át pedig egy olyan világot véltem látni, amilyet mindig is kívántam neki. Amilyet mindig is kívántam nekünk.
-Sam, ugye tisztában vagy vele, hogy..
-Hogy az igazi valójában látom majd őt.- félbeszíkatottam Castiel kérdését. És valahol, mélyen belül tudom, hogy nem ez lett volna a mondat másik fele, de nem volt szükségem a keserű igazságra. Hazudni akartam mindenkinek, de elsősorban leginkább magamnak hazudtam. Vagyis.. nem feltétlenül helyes az állítás. Legelőször Neki hazudtam azt, hogy megvédem., és bár végig azzal vigasztaltam magam, hogy minden amit mondtam, vagy tettem a jó érdekében történt. Hogy az Ő életét is jobbá tettem vele, de valahol útközben elvesztettem az irányítást és már nem tudtam kontrollálni  a körülöttem zajló eseményeket. S ahogy szép lassan rájöttem, hogy kezd darabokra hullani az életem és egyre nehezebb volt ráismerni  arra aki a tükörből visszanézett rám, rádöbbentem, hogy útközben eltévedtem valahol  és most, nem találok semmit. Abban a mély végtelenben már senki sem voltam, csak egy fiú, aki elvesztette szerelmét és önmagát, de pontosan tudtam melyik veszteség okozott nagyobb fájdalmat. –Mehetnénk már?-szólaltam fel kissé ingerültebben, s mindezt csak azért, mert szükségem volt rá, hogy lássam és egyben ki akartam törni azok közül a pillantások közül, melyek tüskés indákként kúsztak fel testemre, s mint láthatatlan láncok, béklyóztak meg. Talán nem is a tekintetek voltak azok, csak a kétségbeesés?
-Ezra.-hajtott fejet Castiel az egyik angyal előtt, aki másikkal váltott egy pillantást, s én egy másodperc erejéig azt hittem nem kapunk zöld utat, de a két rögtönzött őr egyszerre állt a homokozó két oldalára és láttatni engedték a homokba rajzolt kusza vonalakat. Egy rövid időre megingott a hitem magamban, bár belegondolva sokkal inkább abban, végig akarom-e csinálni ezt, aztán viszont rá kellett jönnöm, hogy túl messzire jöttem ahhoz, hogy most forduljak vissza. Nem tehetem. Nincs rá mód. Cas jelentőségteljesen nézett rám, s határozott lépést tett előre, minek nyomán talpa alatt megelevenedtek a rajzolt rúnák, s a félhomályba hatoló sűrű fény, mely belőlük áradt a legkevésbé volt sem mondható természetesnek.
Hangosan fújtam ki a levegőt, s valahogy leküzdöttem torkomban dobogó szívem, s megtettem a lépést a fénybe. Abban a másodpercben valami földöntúli érzés kerített hatalmába, mintha egyszerre lennék itt s az univerzum minden pontján szétszóródva, mégis egymagamban. Azt hiszem erre figyelmeztetett Chuck. Bár nem ennek kellett volna történnie.   Más esetben meg kellett volna halnom, s az érzés, mely most ott volt mindenemben, valóságos kellene legyen. Hisz ember, nem lépheti át a Mennyek kapuját. Kivéve, ha nem kapott rá „Isteni engedélyt”.  Ha másért nem is talán ezért jó az, hogy Winchesternek hívnak.  Bár az öröm az ürömben érzést beárnyékolja az a névvel járó átok, mely ha nem lenne, nem tartanánk itt, s ő velem élne egy normális életet.
-Itt vagyunk Sam.-tette a vállamra a kezét Cas, mellyel elérte, hogy elkalandozott gondolataimból újra visszatérjek a földre. Vagyis inkább a Mennybe.  A látvány furcsa volt. Szokatlan és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek legutóbb láttam.  Akkor, mikor utoljára a saját édenemben jártam a legcsodálatosabb emlékeim váltogatták egymást, elhitetve velem, hogy újra megélek minden szépséget abból az életből, amit rég elvesztettem, s még azután sem körvonalazódott bennem mindennek az összefogó szerkezete, mikor Ash segítségével Dean és én, más emberek paradicsomába menekülve ráztuk le Zacharias-t. S most minderre visszagondolva mégis olyan abszurdnak és logikátlannak tűnt, hogy nem egy erdőség, vagy virágoskert áll előttem, mint előzőleg, csupán egy neonfénybe burkolt végtelen folyosó  rengeteg fehér ajtóval, melyeken mind végeláthatatlan sorokban ugyanaz a név szerepel, csak az alatta húzódó számok váltakoznak attól függően, hogy az illető mikor született és mikor halt meg.
-Ők mind..?-nem igazán tudtam,hogy is fejezhetném ki magam, de Cas kiegészítette mondandóm azon felét, melyet nem voltam képes ajkaimra kényszeríteni, s ezért kimondottan hálás voltam neki.
-Alexa Martens-ek? Igen.- minden más kommentár nélkül tett pár lépést én pedig követtem, hisz ő tudja pontosan, melyik ajtó mögött rejtőzik is az a lány, akit keresek. –Biztos kész vagy erre Sam?-kérdezte, s ez alkalommal azok a mindent tudó, s mégis kissé értetlen kék tekintetek aggodalmat tükröztek, én pedig legszívesebben válaszul rávágtam volna egy határozott nemet. Mert nem voltam kész erre, de szükségem volt rá, mert én okoztam a helyzetet, amibe belekényszerült, s ennek bélyegét életem végéig viselni fogom. Mint ahogy a bűntudat sem párolog majd el lelkemről, soha.
Megállok az ajtó előtt, s szemeim végigfuttatom a feliraton, s megállapodom a halál dátumán. Nem így kellett volna lennie.  De mindez az én hibám. Kezem a kilincsre helyeztem, s hangos sóhaj szakadt fel valahonnan a legmélyebb pontról, s ez a mély lélegzet, mely utat tört magának felszínre hozta annak a vitának minden emlékképét, mely után életem legnagyobb hibáját elkövettem. S most is, mint minden alkalommal álmomban, olyan tisztán idéződik vissza minden egyes másodperc, mely tudatomba égett, mintha csak újra ott lennék.

-A rohadt életbe Sam! Nem óvhatsz meg mindentől hát nem érted?-kiabált magából kikelve a lány, s egy párnát vágott hozzám.
-Meghalhattál volna!-szűröm a fogaim között, s a lehető legtovább próbálom türtőztetni magam, hogy legalább én ne emeljem fel a hangom, hisz tudtam az semmi jóhoz nem vezetne.
-Az nem számít, de így te is veszélyben voltál!-puffogott, majd levetette magát az ágyra, s tenyerébe temette arcát. Dean halkan sunnyogott el a nyitott ajtó előtt, lehetőleg anélkül, hogy bármelyikünk észrevegye, de én láttam. Rég nem szeretett belefolyni ezekbe a vitákba, hisz volt alkalma megtanulni, hogy nem érdemes.  Alexának elmagyarázni  egy vita feleslegességét, körülbelül annyit tett, mintha egy kutyát próbálnál arra tanítani, hogy repüljön. Megérti, de a feladatot képtelen teljesíteni. Én pedig nem hibáztatom érte, hisz azok után amin keresztülment, senki nem várhatta tőle, hogy szó nélkül tűrje azokat a megpróbáltatásokat, melyek újdonsült  vadászélete kísérőiként szolgáltak. Azt hiszem én sem tűrtem volna meg magam körül semmit azután, hogy a családomat lemészárolta egy vámpírfészek és két idegen hapsi vett volna magához, akik  olyan természetességgel gyilkolják le az sötétség ezen teremtményeit, mintha az egész életük erről szólna.  Majd miután kiderült, hogy valóban igaz az állítás, szép lassan bűvkörükbe vontak volna miközben kratlanul tönkrevágják az életem.
-De igenis számít. Nekem igen.-mosollyal az arcomon foglaltam mellette helyet s finoman fogtam meg kezeit, hogy láthassam az arcát.-Az életed értékes Lex.-szerettem volna megsimítani a bőrét, de tomboló dühe épp tetőpontot ért, s kirohanása hullámként sodort magával.
-NINCS ÉLETEM!-kiabálta magából kikelve, s kitépte magát a karjaim közül felállt és azt ajtóhoz lépett.
-Lex..-kezeimet védekezőn magam elé emelve próbáltam csillapítani a kedélyeket,  bár kissé úgy éreztem magam, mintha egy felbőszült vadállatot kellene lenyugtatnom, akinek a szemében én vagyok az a jelentékeny kis tárgy, melyen kitöltheti a felgyülemlett veszett indulatát.
-NEM! Nem értesz Sam. Tudom jól, hogyan kellene élnem.-hangosat sóhajt, s talán tudta nélkül  emelte ki azt a szót, mely hangsúlyában megrengette egész mondandóját. –Tudom, hogy egyetemre kellene járnom, karriert építenem és randiznom kellene veled szombat esténként.-hangjába sötét keserűség vegyült amivel él nem tudtam mit kezdeni, hisz minden szó, mely elhagyta a száját igaz volt, sőt annál igazabb már nem is lehetett volna.- De erre én sose leszek képes.-az ajtó melletti székre rogyott.  Vállai rázkódni kezdtek és keserves zokogásának hangja millió darabra szaggatta szívemet. Közelebb léptem, de mielőtt hozzáérhettem volna újra megszólalt.-Menj el kérlek!-hangja nyugodt volt, de a gyötrelem  ott csengett benne, olyan tisztán hallhatóan és élesen, én pedig nem tudtam mit mondhatnék. Egy másodpercig hezitáltam, aztán pedig kiléptem az ajtón, s ahogy kattant a zár s én a sötét fának feszítve hátamat az ajtó át is hallottam azt, ahogy a lány, akibe visszavonhatatlanul beleszerettem, minden fájdalmát patakzó könnyeibe sűrítve  adja át a magánya búskomor sötétjének, megfogalmazódott bennem az, aminek a legelső pillanatban kellett volna.
A mi világaink többé nem keresztezhetik egymást.
 

Halkan kattant a zár kezem alatt, s torkomban dobogó szívvel tettem egy lépést a szűkös helyiségbe.  Ahogy visszanéztem Casre, ő bátorítóan biccentett egyet, mire mély levegőt véve hajtottam beljebb az ajtót, s következő mozdulatommal leginkább csak annyit értem el, hogy a plafonig húzódó könyvoszlopok egyikét hangos robajjal küldtem padlóra.  A régies, agyonhasznált példányok sárga lapjai szerte repültek a még falként húzódó társaik között  s némelyik sötét borítón megcsillant a még megmaradt aranyszegély a félhomályban. Könyvek? Mosolyognom kellett. Mi másra is számíthattam volna egy olyan lány saját Mennyországában, aki..
-Ki van ott?-határozott léptek közeledtek felém, mégis olyan távolinak hatottak, mintha nem csak pár méterre lennének tőlem, de a könyvfalon egyre szélesedő árnyék csak az ellenkezőjét hitette el velem.
-Csak én..-nyögtem ki halkan előbotorkálva a teremtett torlaszban, s próbálva nem sérteni a földön heverő példányokat, hisz tudtam , hogy az immáron velem szemben álló lány  mennyire háklis is rájuk. Elnyíltak ajkaim, ahogy végigmértem egész testében, s nem győztem betelni a látványával, de pillanatnyi boldogságomat egyszeriben zúzta porrá az a kérdő tekintet, amit válaszul kaptam.
-Ki vagy te?-olyan természetességgel fonta össze maga előtt karjait,  mintha világéletében erre a mozdulatra teremtették volna, s az az érzés kerített hatalmába, mintha csak egy gyerek lennék előtte, akit épp alaposan megfeddni készül. Mert ezt érdemeltem volna.
-Csak egy erre tévedt idegen.-válaszoltam, s igyekeztem elrejteni a felesleges érzelmeimet. Hisz nem mondhattam, hogy az egykori szerelmed vagyok. Nem mondhatta, hogy az vagyok, aki egy angyallal vetette el az emlékeidet, hogy újra élhess. Nem mondhattam, hogy az vagyok, aki hagyott meghalni, mert meggondolatlan volt.  Nem mondhattam, hogy én vagyok az, aki ide juttatott.  Valóban csak egy idegen voltam. Idegen, egy lány teremtett édenkertjében. –Ne is törődj velem.-nevettem halkan, s szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy mindezt kimondjam, de így kellett tennem,s habár könnyeim már égették szememet mosolyt erőltettem arcomra, mert jobban szerettem azt a nőt, mint a két lábat, melyen vonszolom magam.
-Akkor viszlát idegen.-a lány végignézett rajtam, s apró mosoly tört magának utat ajkán, majd vállat vonva eltűnt pont olyan gyorsan, ahogy érkezett.
Idegen voltam. És idegennek is éreztem magam abban a világban, ahol maradt hely számomra.
Mert ez az Alexa Martens soha nem ismert engem. Vagyis nem emlékezhet rá, mert csak így lehet boldog.
Nélkülem.