Duality

"Jen-t el kell temetni?" Hmm. Már akkor visszavágásért kiáltott, hisz ezért harcolunk nem?  Avagy tessék FicWar 4, de ne várj tőle túl sokat.
Sophean

-Ugyan Lexy, ugye nem akarod megint ezt a játékot játszani?-kacag fel halkan valahol a távolban, s léptei hangját könnyű szerrel verik vissza a a néma folyosók. A vörös fényben úszó lámpákra pillantok, és kislisszanok a vezérlőterem ráccsal  elkerített feléből, majd ki az ajtón. Megállok egy pillanatra és fülelek. Hallom a lépéseit egyre közeledni, de nem vagyok benne egészen biztos, hogy nem csak torkomban dobogó szívem zajának ekhója játszik-e csúf tréfát az érzékeimmel. De nem. Biztosan nem. Nincs ilyen szerencsém. Itt van. Egyre közelebb.  Én pedig próbálok menekülőutat keresni azon a kis térképen, amit a másodperc töredéke alatt idézek fel eszemben a bunker alaprajzáról.  Innen, ahol most vagyok nem sok a lehetőségem, de talán kijátszhatom.  Némán, suhanok el a fal mellett, egészen addig a beszögellésig, ahol meghúzhatom magam, remélhetőleg szerencsés módon. Közeledik, s mint sötétebb árnyék az árnyékben, halvány körvonala  vészesen magasodik a vörösben játszó falakra, én pedig még inkább hátrálni igyekszem. Visszatartom a  lélegzetem, ahogy befordul a látóterembe és annyira törekszem meg sem nyikkanni, hogy szinte már attól félek, ebben a dermesztő csöndben a  veszettül dobogó szívem árulja majd el rejtekemet.-Kiszámítható vagy, amilyen mindig is voltál.-szólal meg újra, s ereimben megfagy a vér, ahogy a kezében megvillan a kés. Lelepleztem magam. Teljes testemben remegek ahogy közelít, s ahogy már csak egy lépés választ el minket egymástól, utat engedek könnyeimnek. Ki akarom engedni a tüdőmben rekedt levegőt, de ahogy elhalad mellettem egyenesen a vezérlőbe, szinte mázsás súly esik le a szívemről, annak ellenére, hogy tudom, még nem menekültem meg.  Az öreg ajtó halk nyikorgását hallva erőt veszek magamon és kilesek búvóhelyemről és mikor megbizonyosodom róla, hogy terepem tiszta, ő pedig az ajtó túloldalán van, nesztelenül a főszárny felé veszem az irányt. Sietősen szedem a lábaim, a lehető legkisebb zajt csapva, de egyszer-egyszer megbotlom. –Lexy.-borzongás fut végig testemen, ahogy ismét hallom a nevemet a szájából. Nem azért, mert mondja, hanem azért, ahogyan.  Mert most nem úgy hangzik mint régen. Nem hívogató és megnyugtató, nem lágy és szeretetteljes. Most csak egyszerűen közönyt sugall, és ez fáj. Fáj, mert tudom, hogy nem gyűlöletből akar végezni velem, hanem csak azért, mert így tartja kedve. Mert megváltozott. Mióta vissza jött a Ketrecből.  Már nem önmaga.  Hiányzik belőle valami.-Csak essünk már túl rajta, hidd el nekem, könnyebb lesz.-nevet fel vészjóslón- Legalábbis nekem biztosan. Eggyel kevesebb púp lesz a hátamon. Tudod, néha milyen fárasztó törődni veletek?-összeszorul a mellkasom, ahogy hallgatom és valahol annyira szeretném elhitetni magammal, hogy amit mondd, nem gondolja komolyan, de nem is igazán tudom miért próbálom ennyire mentegetni. Talán mert szeretném, hogy igazam legyen. Vagy, hogy ez az egész ne legyen igaz.
Ahogy a konyha ajtaja elé érek, átvillan az agyamon, hogy legalább egy kést nekem is kellene szereznem, akármennyire is nem szeretném használni és akármennyire is erőfölényben van, talán..
-Nem..-nyögöm alig hallhatóan, ahogy az említett helyiség padlóján egy vértócsa kellős közepén fekve találom az idősebbik Winchestert.  A hátán fekszik, fejét az ajtó irányába billentve, nyakán nyílt seb tátong, melyből még most is kis vérpatak szeli útját a bőrén. Ajkai elnyíltak, szemei pedig üvegesen  bámulnak rám, mintha csak azt akarnák súgni, hogy neked is ez lesz a sorsod.  És ennél nagyobb igazságot nem is mondhatnának. Ha Sam képes volt megölni a saját testvérét, akkor nekem mi reményem maradt? Szinte elfelejtve célom, amiért idejöttem Dean holttestéhez lépek és féltérdre ereszkedve zárom le szemeit.-Sajnálom.-suttogom patakzó könnyeimnek próbálván parancsolva, de nem megy. Halk sóhajt eresztek ki és megtörlöm arcomat.-Annyira sajnálom Dean, de nem esküdhetek bosszút.-hangom elcsuklik, ahogy a gondolat végigszánt elmémen. Ellene nem tudok harcolni, akármennyire is akartam még néhány perce védekezni. Ellene nem megy.-Ha te nem tudtad megállítani, én sem  leszek rá képes.-ajkaimat beharapva  kezemmel az ujjamon pihenő  gyűrűt forgatom.-De legalább remélem, majd Odafenn találkozunk Dean.- Megszorítom a hideg aranyat és egy másodpercig gondolkodom azon, hogy levegyem-e, de nem teszem. Ez az egyetlen dolog, ami emlékeztet arra, milyen is volt ő régen. Ez az egyetlen dolog, ami köt hozzá, abból az időből, amikor még volt lelke. Amikor még emberi volt. Abból az időből, amikor még ő és én.. mi voltunk. 
Lassan állok fel, mintha csak el akarnám odázni a pillanatot, hogy magára hagyjam a halottat, mintha csak nem akarnám magára hagyni, ha már egyedül kellett meghalnia, de nem tudom egészen pontosan miért csinálom. Csak egy dolog van, amiben biztos vagyok. Már nincs miért menekülnöm.
Mióta tudtuk, hogy valami nagy baj van Sammel, halvány reménysugárként ott lebegett a szemem előtt a gondolat, hogy én és Dean meg fogjuk oldani, hogy segítünk majd neki. Hogy megoldjuk, mint eddig minden mást ebben a kicseszett életben. Hogy minden rendbe jön majd, hogy olyan lesz mint régen.  De most, hogy egyedül maradtam rá kell döbbennem arra, hogy nem tudok tovább harcolni egy olyan háborúban, ahol már mindent elvesztettem.

Hirtelen ötlettől vezérelve azt gondoltam, megkönnyítem a fiatalabbik vadász dolgát és én magam adom kezébe az életem, hogy aztán azt tegyen vele amit akar, de ahogy megfordulok, ráébredek, hogy elkéstem. Ő gyorsabb volt. Éles fájdalom cikázik végig a testemen, ahogy mellkasomba mártja a kést és elfordítja azt, majd határozott mozdulattal és rendkívüli gyorsasággal újra megismétli a műveletet. Hangosan felnyögök, s lábaim megbicsaklanak, de mintegy utolsó lovagi gesztusként, ő megragad és szinte óvatosan fektet a földre és mellém térdel. Ott marad.
-Látod Lexy?-mosolyog rám, én pedig érzem a számban a vérem ízét.-Mennyivel egyszerűbb volt így igaz?-szinte boldogságot tükröznek a szemei, mintha az, hogy hagy itt a konyha padlón kivérezni, az egyetlen dolog lett volna, amit világéletében el akart érni. Mintha ez lett volna a legnagyobb álma.
Minden porcikámat átjárja a fájdalom és sírni szeretnék, még inkább sírni szeretnék, mint eddig bármikor, de a tudat, hogy látni akarom még azt a mosolyt az arcán, ami halványan, de tükörképe annak, amibe egyszer régen beleszerettem, erősebb. Szorít a torkom, nehezen lélegzem.-Nemsokára vége, ígérem.-lágyan kisimít egy hajtincset az arcomból én pedig nem tudom mire vélni  a benne játszó kettősséget és ez még jobban fáj. Mintha szeretne, de mégsem.  Egyszerre akar megtartani és elveszíteni. Nekem pedig csak a gondolat cikázik a fejemben, ahogy végigsimít az arcomon és kezébe temeti arcomat. 
Az elején észre kellett volna vennem a figyelmeztetést. Mert voltak jelek, de én annyira vak voltam, hogy nem láttam a szememtől és a tudat, hogy visszakaptam azt akit halottnak véltem, minden kezdeti kételyemet eloszlatta a visszatérését illetően.
-Szeretlek Lexy.- közelebb hajolva csókot lehel homlokomra. Én pedig lassan elveszítem minden érzékemet. Semmi nem fáj már. De egy valami ott lebeg ködös elmém közepén.
 Sam Winchester szeretett engem.

Seven steps

Sophean

Igazából persze. Megtehetjük. Megtehetjük, hogy elsiklunk a tény felett, mindig is ilyen voltam. Túlérzékeny, dramatikus, szánalmas és gyenge jellem. Szar ember. Talán ez a legmegfelelőbb kifejezés. Valahogy végigráncigáltam magam az életem minden pontján az elmúlt húsz évben, még csak figyelembe sem véve azt, hogy ki az akinek egy egy esetleges marhaságommal keresztbe teszek, vagy tönkreteszem az életét csupán azzal, hogy létezem. Hogy kinek vagyok felesleges.  Hogy kinek vagyok útban. A felhőtlen boldogságérzet ködként ereszkedett tekintetemre, és így nem láthattam át a dolgaimat.
De ahogy az üres bunkerben ültem egyedül.. Nem ez baromság, hisz ott volt velem Jack. A jó öreg Jack Daniels.. Szóval akkor, ott ahogy bámultam a központi helyiség ajtaját remélve, hogy egyszer betoppan valaki.  De senki sem jött.  Semmi nem törte meg a csendet csak néha azt hallottam, ahogy az üveg nyaka a pohárhoz koccan. 
Senki nem jött, én pedig néha lopva odapillantottam a laptop kijelzőjére. Az idő csigalassúsággal vánszorgott előre, de Jack kissé segített rajtam. Legalábbis kezdte felszaggatni annak önfeledtségem ködének, addig áttörhetetlennek hitt falát és a repedéseken begomolygó sötétség csak egyre inkább elzárt a fénytől.  És valahol mélyen ráébresztett valamire. Az a sötét,  végtelenség alattomosan kúszott a padlón, s lábaimon felkígyózva végigszelte testemet beborítva feketeségével, de meg sem állt a fülemig, ahol suttogni kezdte azokat a visszavonhatatlan igazságokat,  ami csak visszaigazolásaként szolgált arra, amit már amúgyis tudtam. Már nincs világosság az alagút végén.
Tettre kényszerített. Győzött, bár valahol már akkor nem is próbáltam ellenállni és  végül így történt, hogy a szívem minden szavát figyelmen kívül hagyva oda mentem, ahol az eszem lenni akart.
Hogy itt vagyok.

Végtelen magasságban tornyosul a víz fölé a pillér. Néhány autó fénye bevilágítja a sztrádát alattam, de hangjukat a süvítő szél miatt nem hallom.  Csak néhány pillanatra  még a város megannyi csillagként ragyogó  fényére tekintek, aztán visszafordulok a sötét víztükör felé, mely a láthatáron fekete végtelenségébe vonja az éjszakát.
-Csak hét lépés.-motyogom. Csak hét lépés.. Ha más nem is ez az a dolog, amiben maximálisan biztos vagyok. Tudom. Már milliószor számoltam.  De soha nem tettem meg azt a hét lépést. De mi az a hét? Miért?-Hét lépés Sohaországig.-érzem, ahogy az első könnyek lefutnak arcomon, aztán megteszem az elsőt.

-Mary /anya/: Tudod, azzal, hogy világra hoztál mit szabadítottál a világra? Vagy kérdezhetném, miért szabadítottad rám a világot? Én nem akartam ezt. Nem így akartam. Nem kellett. Másra lett volna szükségem.  Talán rád. Olykor, ha sírtam vigasztaló szavakra, vagy ha nevettem akár arra, hogy velem örülj, vagy akár csak ha elértem valamit egy dicséretet.  Akármit. Nem. Igaz, ez túl nagy kérés.. Igazából csak annyi kellett volna, hogy érdekeljen. Hogy érdekeljelek. De te több szeretetet adtál annak a britnek. Több figyelmet szenteltél neki. Elvett tőlem. Elvesztettelek.

Ahogy gondolataim fonalán kúszom végig, megteszem a következő lépést.

-Bobby/apa/: Az igazat megvallva nincs túl sok emlékem rólad. Nem, ez hazugság. Nincs túl sok emlékem arról, hogy valaha is letetted volna az üveget. Nem, az elmaradhatatlan tartozékod volt, mint minden amit maga után húzott, a viták a sírás, a szirénák. Pedig én hittem benned. Mert talán néha éreztem, hogy szeretsz, vagy legalább eszedbe jutottam. Hittem benne, hogy ki tudsz törni az alkoholos kábulatból, de tévedtem.  Emlékszem, úgy találtam rád az üveggel a kezedben. Úgy mentél el.

Újabb lépéssel remeg meg alattam a beton.

-Eileen/testvér/:Te végigkísértél néhány fontosabb évet az életemben. Emlékszem ott voltál minden alkalomkor, ami fontos volt nekem.  Mindig, mikor számított, aztán, valahogy anélkül, hogy észrevettem volna, valami elromlott. Nyilván én voltam a figyelmetlen, vagy én rontottam el, de nem tudom mi történt. Csak akkor ocsúdtam fel, mikor az a srác az ujjadra húzta a gyűrűt. Aztán nemsokára volt egy halott menyasszony.

Még egy.

-Dean /legjobb barát/: Azt hiszem, tudnod kell, ha benne vagy ebben az apró listában, te is fontosabb szerepet töltöttél be az életemben.  Igen, csak töltöttél, hiszen már nem vagy részese semminek. Volt idő, mikor azt hittem maradsz. Te is egy voltál azon tartópillérek közül, akikre volt szerencsém támaszkodni, de idővel csak azt vettem észre, hogy omladozol. Te sem tudtál elviselni engem, és talán az én hibám, hogy most fekete lélekkel rohangálsz valahol a pokolban. Az a sötét mind belőlem jött. Abból a részemből, aminek nagy szüksége lett volna rád, abból a részemből ami téged választott, de magaddal vitted, mikor úgy döntöttél hátat fordítasz. Miattam váltál ilyenné. Miattam lettél elveszett.

Ötödik.

-Sam /szerelem/ : Szép is volt minden reggel veled ébredni és feküdni. Szép volt minden kis élmény, egy-egy randi, néha egy szál virág vagy csak egy filmezős este a magunk csöndességében. Szép volt, de a rózsaszín ködből és vele együtt a kapcsolatból valamikor hétköznapi valóság lett és fogyatkoztak a boldog pillanatok. Szép lassan eltűnt minden egy párrá tett minket és nekem fájt, te pedig tudtad. Az idő múlásával lelketlen lettél. Vagy mindig is az voltál? Már nem tudom, de valahol elvesztél a ködben, amit magad után hagytál.

Hatodik.

-Rose (legjobb barátnő, avagy nővér akit sosem akartam): Tér. Talán ez az, amit nem tudtam neked megadni az egész idő alatt. Nyilván ezért döntöttél úgy, hogy inkább menekülsz. Pedig én nem ezt akartam. Nem így akartam. Csak eleged lett belőle, hogy minden a te nyakadba szakadt és én nem hibáztatlak érte. Csak azt hiszem mindig mikor szükségem volt rád neked kellett elviselned mindent, amit kiadtam magamból és te pedig meguntad, hogy védőbástya legyél. Az utolsó. Döntöttél. Inkább becsuktad az ajtót. És bár tudom, nem zártad kulcsra, valahol érzem, hogy nem nyílik ki többé.  


Mindig azt mondják, az utolsó lépést a legnehezebb megtenni, én mégis gond nélkül  tenném meg, de még várok. Na nem, nem arra, hogy valaki visszatartson. Már nincs egy ember sem, akinek számítana, csak azt hiszem megpróbálom még utoljára megfoltozni a hét részre szakadt önmagamat. Próbálom összetartani valahol, de nem megy. teszek egy utolsó kísérletet arra, hogy megtaláljam azt a leghalványabb szikrát, azt a csöpp reménysugarat ott mindennek a végén, de a szomorú igazság az, hogy semmi nincs, se család, se barátok és már én sem.
Az éjsötét útjára ereszt egy zajt, mi a szél szárnyán jut el hozzám.  Éjfélt üt az óra.
-Boldog szülinapot Jen.-motyogom magam elé, és mosollyal az arcomon teszem meg az utolsó lépést. A hetediket. Mert az voltam én.  Előtte elvesztettem mindenkit. És abban a hat emberben darabonként elvesztettem magamat.
De már nem éreztem semmit.
Csak a szelet.
A zuhanást.
De már semmi nem fájt.
Én voltam a hetedik lépés.

I'm tired

Noshát igaz ugyan, hogy napokig ültem rajta, de itt a FicWar 3. felvonás avagy bocsi, hogy loptam a stílust, de a halált sem lehet mindig eredeti külsőbe bújtatni igaz? 
Sophean

(Ne várj tőle sokat.) 

A részben szereplő idézett sorok Ady Endre: Ha szeretlek c. művéből valók

 „Ha szeretlek, akkor hazugság
Amit igaznak hittem én.”

Óvatos csókját érzem az arcomon. Elmosolyodom, s ahogy kinyitom a szemem némán jegyzem meg önmagamnak, hogy mennyire is imádok így ébredni. Végignézek rajta, s látom, hogy immáron teljes menetfelszerelésben épp kilépni készül a szobából.
-Jó reggelt.-köszöntöm álmosan, mielőtt eltűnne a hálónk ajtaja mögött. Ő meglepetten visszafordul, s a másodperc töredéke alatt terül el arcán az a féloldalas mosoly, melyet annyira imádok.
-Szia.-eddig vállán pihenő táskáját az ajtó melletti fotelba helyezi, majd átszeli a közöttünk lévő távolságot, csak hogy egy gyors csókot adjon még búcsúzóul, de az éjjeliszekrényen lévő órára nézve csöppet elgondolkodik, és úgy dönt, még akad néhány szabad perce, így leül az ágy szélére.
-Biztos, hogy menned kell?-kérdem, miközben hagyom, hogy finoman megsimítsa arcom, majd magamhoz húzom, hogy ajkaink összeforrjanak. Szabad kezével egy kósza tincset söpör ki arcomból. Mintegy ’véletlenül’ libbentem le a takarót meztelen testemről, s hajamban pihenő kezét finoman vállaimra vezetem. Ő belemosolyog a csókunkba, kezét végighúzva a bőrömön, élvezi, ahogy beleborzongok érintésébe, de gyöngéden vissza vonja rám a vékony anyagot.
-Tudod, hogy most nem lehet.-jelenti ki, válaszul csalódott felmordulásomra.-A héten már háromszor késtem.-neveti el magát.
-Igen tudom.-nevetek vele én is, hisz minden alkalommal én voltam az oka. Kissé elszégyellve magam nyomok puszit az arcára.-A szünetedben látlak?-kérdem, ahogy figyelem miközben feláll mellőlem, én pedig követem a példáját, s magamra kapom  a köntösömet.
-Mindenképp benézek hozzád.-kacsint, ahogy a táskájáért nyúl, s mielőtt eltűnne a folyosón, annak ellenére is , hogy tudja, követem, homlokára csapva fordul vissza, mintha elfelejtett volna valamit. –Ugye tényleg nem baj, hogy a te kocsiddal megyek?-mered rám bűnbánó arccal, mintha tényleg ez lenne a világ legnagyobb problémája.
-Nem Sam. Majd megyek busszal, ahogy megbeszéltük.-mosolyodom el, és megsimítom arcát. Ő elindul lefelé a lépcsőn, én pedig közvetlenül mögötte veszem a lépcsőfokokat.
-Tényleg ne haragudj.- fordul velem szembe, ahogy ő az utolsóról is lelépett. Én az utolsó fokon torpantam meg, s így pont olyan, mintha egy magasak lennénk.  Töredelmesen néz rám, majd mielőtt bármit is reagálhatnék szem-forgatva folytatja.-Ha az a tragacs még egyszer lerobban esküszöm a telepre adom. -puffog, s arcvonásai undorodó grimaszba fordulnak.
-Ne bántsd azt a kocsit!-vonom össze a szemöldököm, s halk sóhaj szakad fel ajkaimról, ahogy gondolatomba férkőzik az a kis valami, ami néhány napja sutyorog már a fülembe, de néha sikerül elnyomnom, aztán ha úgy dönt, és van elég ereje hozzá, ő csak úgy, mintha kulcsa lenne az agyamhoz, a legmélyebb bugyrokba lép és beeszi magát  oda, hogy minden alkalommal nehezebb legyen elzavarni.-Én szeretem.
-Akármit mondasz pont annyit ér az a tragacs, mint aki adta.-dühösen indul meg a konyha felé, hogy átvágva rövidebb úton jusson a garázsba. Én sietős léptekkel követem, s figyelem, ahogy a pultról a fényes, régies kulcscsomó helyett az én Corvette Stingray-em indítóját veszi el, és a zsúfolt helyiségbe lépve a zöld kocsihoz siet, miközben gyors pillantást vet a fekete fényezésű old-timer autóra a szoba másik végében. Bár 47 hosszú év telt el aközött, míg a két kocsi legurult a futószalagról, én mégis olyannyira egyenlőnek látom őket, mintha csak két testvér volnának.  Meglehet, régi álmom volt a zöld szépség, de az Impala mégis az az örök klasszikus marad az életemben, amit semmire nem cserélnék, még akkor sem, ha a jármű sosem volt igazán az enyém.-És most neked azért kell buszoznod, mert az az idióta..
-SAM!-emelem fel a hangom, mielőtt belemelegedne a káromkodásba.-Ezt már megbeszéltük.-fonom össze magam előtt a karjaimat.-Tudod, hogy nem szeretem, ha szidod a bátyád.-szigorú tekintettel nézek rá, de ő csak feszült sóhajjal válaszol, s tudom, most jön a jól ismert mondat.
-Még mindig nem fér a fejembe.-háttal hanyagul nekidől a kocsim ajtajának, s ebben a mozdulatban szinte rögtön felismerni vélem az idősebbik Winchestert, ami mosolyt csal az arcomra, s mégis valahogy összefacsarja a szívemet. Hisz ez a kettősség ott van bennem amióta.. amióta kihasználtam a kínálkozó kiskaput.

„Hazugság a sírás, a bánat,
S az összetörtnek hitt remény.”

-Teljesen összeaszalódva találták a holttesteket az felújításra váró szálloda pincéjében.-motyogva olvasom fel a cikk címét, amit elsőként dobott ki az internet a „furcsa halálesetek” címszó alatt keresve. Amíg a hírportál honlapja méltóztatik betölteni, lopva a laptopom órájára pillantok. Negyed négy is elmúlt már. Nem érzem magam fáradtnak. Legalábbis testileg biztosan nem, bár gondolom, vonásaim nem erről árulkodnak. Mikor legutóbb tükörbe néztem, egy jó ideig megelégedtem a látvánnyal.  Szemeim vörösek voltak, s alattuk monokli nagyságú karikák éktelenkedtek.  Azt hiszem egy boksz mérkőzésen sem szerezhettem volna belőlük szebbeket. Arcom falfehér volt, mintha csak egy agyoncukrozott péksüteményt néztem volna az üveg másik oldalán.  Talán a hajam volt a leginkább elfogadhatóbb az egész kinézetemben, bár az akkor, szinte madárfészeknek beillő loknikkal  azóta próbáltam kezdeni valamit, de leginkább csak összefogva hordom.  Így néztem ki néhány nappal ez előtt, de valahogy a nyakamat merném rá tenni, hogy az eltelt idő alatt sem nyertem vissza igazán az eredeti formám, amin nem csodálkozom.
Nem tudom, hogy az internetkapcsolat ilyen kicseszett lassú, vagy csak az egész világ összeesküdött, hogy a terhemre legyen, de nem akart betölteni az az idióta cikk, így arra a döntésre jutottam, hogy egy újabb adag kávéért megyek, időt hagyva a gépemnek, s ha majd akkor sem vár nagy képernyőn a két szép kis hullám, egyszerűen leviszem és a gyakorlópályán a Berettám céltáblája lesz ez a nagy rakat...alkatrész. Hisz másra úgysem lesz jó a továbbiakban.
A központi helyiséget elhagyva a főfolyosóhoz megyek és a konyhába sietek. Sötétben közlekedem, hisz pontosan tudom mit keresek.  Vagy csak tudat alatt tisztában vagyok azzal, hogy elmém olyan képeket vetítene elém a fényözönnel lepte szobákban, amik csak képzeletem csúf és kegyetlen játékaként újabb és újabb tőrt szúrnának szívembe, így inkább ezt letagadva próbálom hitegetni magam azzal, hogy úgyis zavarna a világosság. Bár nem tudom kit is igyekszem ennyire átverni.
A küszöbön ötlik eszembe, hogy nem hoztam magammal a bögrémet, így  gyors léptekkel szaladok vissza érte a társalgó rumlis asztalához, s ahogy elveszem a ragacsos kis edényt, nagy sikerrel borítok le mellőle egy kisebb papírhalmot.
-A rohadt életbe!-szitkozódva szedem össze a szétszóródott lapokat, s mind ahogy épp a kezemre esik, gyűrötten szakadtan, de egy csomóba rendezgetve dobnám le arra a helye, ahonnan épp repülni szerettek volna, de kezem egy pillanatra megáll a levegőben, ahogy a négy vésett kis betű szemem elé tárul a lakkozott falapon, a neonfényben. Arcom megrándul, s mielőtt időt hagyhatnék önmagamnak arra, hogy bármit is reagáljak az általam rég elfeledett ’nyomra’, összecsukom a gépet s a noteszemet szabad kezembe véve caplatok vissza a konyhába, s úgy döntök ott folytatom tovább a kutatást.
Ingerülten vágom az asztalra a magammal hozott tárgyakat, s újra felnyitom a laptopot, ezzel halvány fehéres fényt kölcsönözve a kis helyiségnek. Tekintetem megakad a pörgő kis körön, mely a lap töltési szintjét jelzi, s még idegesebben lépek a kávéfőzőhöz, hogy kiszolgáljam magam a .. pontosan fogalmam sincs hanyadik kávéval. Eleinte még számoltam, de idővel ráuntam. Kezem kissé megremeg, ahogy a hideg fekete löttyel teli bögrét a pultra helyezem.
-Nem vagyok fáradt.-mondom ki igazából nem tudom miért. Talán csak megnyugtat, vagy igyekszem az agyam azon pontjait is meggyőzni igazamról, akik valahogy mindenáron el akarják érni, hogy hagyjam az egészet a fenébe és feküdjek le aludni.  Kezem egy pillanatra elidőz a cukortartó felett, aztán elengedem a vágyat arra, hogy megédesítsem a koffeinlöketem. Az életem, már így is elég keserű, s az összhatáson ez sem fog segíteni. Így a csészével együtt  ülök le a konyhaasztalhoz.
-Na végre!- sóhajtok fel, ahogy betűsorok és villódzó reklámok jelennek meg a képernyőn. Ahogy végigfutom azt a néhány bekezdést, melyben leírták a halálesetek legfontosabb részleteit, három dologra jöttem rá.
Az első, hogy hasonló esettel még életem során nem igazán találkoztam.
A második, hogy abban viszont maximálisan biztos voltam, miszerint nem túl hétköznapi cselekedet kitikkasztani két emberi testet és az összeaszott tetemet egy elhagyott épületben hagyni. Na jó talán az utóbbi állítás elég kedvelt módszer, de egy értelmesebb sorozatgyilkos vagy pszichopata is legalább megpróbálja eltüntetni a maradványokat, hogy legyen ideje egérutat nyerni, s nem egy  épp nemsokára tömeg elé tárt helyre dobni őket közszemlére.
A harmadik pedig az, hogy ott történt mindez, ahová szívem szerint soha többé nem akartam visszamenni.

„Hazugság akkor minden, minden
Egy átálmodott kárhozat.”

-Soha életedben nem láttad Deant, mégis miért véded ennyire?-mintha a tükörképem látnám, úgy fonja össze ő is maga előtt karjait, s szemeit összeszűkítve méreget, mintha csak testem valamely porcikájából akarná kiolvasni, mennyire mondok igazat. Én pedig jobbat nem tudván vállat vonok, s mintegy elterelésként inkább rákérdezek.
-Ugye tudod, hogy most nem az én hibám, ha késel?-vigyorodom el, s próbálom elfojtani a nevetést, amikor Sam sietős csókot nyomva ajkaimra szerencsétlenkedik egy sort a riasztóval, majd míg én egy gombnyomással nyitom ki a garázskaput, ő megjegyzi  egy kacsintás kíséretében, hogy ez az ’állat’ még mindig nem illik egy könyvesbolti eladóhoz.
Elengedve fülem mellett az előbbi annotációt, fejemet rázva sétálok vissza a házba, az emeletre, egyenest a fürdőszobámba.   Csak egy pillanatra nézek a tükörbe, de furcsa képek kúsznak be elmémbe, s annak ellenére, hogy tudom, az a hirtelen jött környezetváltozás, az a pillanatnyi módosulás már nem számít. Ki akarom zárni a valóság villanásait.  Akárhogy üvölt és üvölt egyre hangosabban az a kis hangocska a fejemben, olyan erősen igyekszem kizárni, amennyire tőlem telik, s próbálok arra koncentrálni, hogy nem az a fontos mi volt, csak az, hogy most itt vagyok. Mellette.

Mint az utóbbi két napban is,furcsán émelygő érzés fog el, miután nehézkesen túlesem a reggeli tortúrámon, melyben a zuhanytól kezdve a reggelin át egészen addig a pontig meg nem torpanok, hogy magamra kapva valami tisztes göncöt, úgy érezzem,. már kész vagyok utcára lépni. Mikor már legalább a negyedik összeállítást próbálnám magamra erőltetni a szobánk úgy néz ki, mintha atombomba robbant volna benne.  A még mindig az éjjeliszekrényen pihenő órára vezetve tekintetem meglepetten veszem tudomsul, már arra sincs időm, hogy rendbe szedjem a megalkotott miniatűr csatateret, hisz ha időben be akarok érni a munkahelyemre, két percen belül el kell indulnom. Másképp lenne, ha az én zöld gyönyöröm még ott állna a garázsban, de ugye a busz nem vár meg. Hangos sóhajjal eresztem el a gondolatot a krómozott sötét autóról, amiben Samnek ülnie kellene.  Amit imádnia kellene. De nem lehetünk mindig elégedettek nem igaz? Mindig azt kell megbecsülni, amink van. Vagy jelen esetben azt, ami volt. Mert valaha szerette azt a kocsit. Még AZ előtt.

Kettesével szedem a lépcsőket, s telefonom sietve dugom zsebre a fekete farmerban, amit választottam.  Futtában kulcsolom be az ajtót, s lábaimat gyorsan szedve  igyekszem utolérni egyrészt magam, és azt a csinos kis buszt a megállóban, aki épp most zár be minden ajtót. Kezeimmel veszetten kalimpálva próbálok gyorsítani az iramon, miközben leginkább próbálkozom nem felbukni a saját lábamban. És szerencsém lévén a hátsó ajtó kinyílik, s mire felszállok a tömött járműre  van időm eléggé átgondolni valami frappáns kis átkot annak az embernek, aki a Stanfordi busztársaság menetrendjeit állítja össze.  Az émelygő érzés nem múlik el, s míg az előbb az elmémbe égetett képeknek, most a hirtelen jött rohanásnak tulajdonítom a dolgot. Vagy annak az éjfél utáni savanyú tejnek, amibe akaratlanul is belefutottam a hűtőben.  Ezért kellene leszoknom az éjszakai nassolásról, de mindig saját kárán tanul az ember ugye? 
Néhány megállónyi zötykölődés után megérkezem a célomhoz, s kifulladva lépek be a bolt ajtaján, hogy a kis csengő jelezze jöttöm.
-Késtél!-mosolyog rám bambán a felettesem, ebből már tudom, hogy viccel, bár egyébként sem valószínű, hogy szükségem volna visszaigazolásra. Az időre mindig figyelek. Azt hiszem..
  Az öltözőbe sietek, s ledobom a táskám. Magamra veszem a bolt emblémájával ellátott pólót és  a már előre az íróasztalomra készített listával a kezemben egyenesen a „Szakkönyvek”  szekcióhoz megyek, hogy befejezzem amit tegnap félbehagytam.  Elpepecselek a magam kis dolgával, s gondolataim elkalandoznak. Mennyivel jobb is ebben a gondtalanságban. Pont mint ahogy ígérte.

„Amely még szebbé fogja tenni
Az eljövendő álmokat. „

-Máshová nem tudtál menni igaz?-kérdem arcomat tenyerembe temetve. –Akármi is légy te pont Rockfordot kellett választanod.-kínomban nevetem el magam, mintha nem tudnám, hogy szavaim nem találnak fogadóra, csak ott cikáznak körülöttem, mint holmi falakon gellert kapott golyók.
Undorodva iszom meg az utolsó korty kávét a bögréből.
 Nem vagyok fáradt.  Csak odabenn. Itt még tartom magam valahogy.  Talán csak, hogy a körülöttem lévő emberek ne érezzék úgy pátyolgatniuk kell. Nem.  Nincs szükségem rá. De ha lenne, sem hagynám.  Nincs bajom, csak elvesztettem  az én kis hétköznapi drogjaim.. Már nincs. Valahol már én sem vagyok.
Négyszer, hatszor, tízszer is lehetett, hogy újraolvasom a sorokat, de még mindig csak  az jár a fejemben, hogy nem találkoztam lénnyel, aki ezt tette volna az emberrel. Számításba veszem a dolgaim, s sorra zárom ki a sötétség különböző teremtményeit, amiket lassan már jobban ismertem mint a tenyeremet.
S mire egyre inkább  csak azon szörnyek neveivel, tulajdonságaival telik meg a notesz, akiket egyszer s mindenkorra kizártam, világossá válik bennem mennyi szarság is rejtőzik a világban, s mindaz az ijesztő és sötét, amivel gyerekkorunkban riogattak minket mind létezik. S hogy a horrorfilmek amik közkedvelt szereplőként előszeretettel használják a  szellemeket, vámpírokat vérfarkasokat vagy zombikat, talán nem is gondolnák, mennyire a felszínt kapargatják még.
Összeszorul a mellkasom, ahogy belegondolok mindenbe.  Hogy milyen iszonyú nehéz ez, amit csinálunk. Így magányosan, anélkül, hogy akár egyszer is megköszönné valaki. Annyi gonoszság van a világon, hogy néha úgy érzem belefulladok. Ha a saját sorsomra gondolom miként végezhetem hát..

-Hogyhogy fent vagy?-Dean alakja tűnik fel az ajtóban s egy kis kattanás után fényár kúszik keresztül a helyiségen. Bántja a szemem.
-Nem vagyok fáradt.-motyogom, s visszatérek a noteszhez, melynek mintha  benne leírt betűi nem találnák a helyüket, csak összevissza táncolnak a lapon.  Szemem visszavezetem a laptophoz, s újra, meg újra végigfuttatom a szemem a sorokon, amik itt sem tudnak egy helyben maradni. Bár feleslegesek is volnának, hisz már harmadik olvasás óta kívülről fújom az egészet.
-Mióta nem alszol?-kérdi álmosan, s a kávéfőzőhöz sétál én pedig fél szemmel figyelem, s bűnbánó  arccal nézek rá, ahogy konstatálja; az edény üres.
-Igen tudom. Felélem a készleteinket.-mosolyodom el erőltetetten, s ráveszem magam, hogy ha már ennyire megcsappant miattam a koffeinbomba, majd csinálok egy újabb adagot én a vadásznak.
Ahogy hirtelen felállok megszédülök kissé, de nem vészes a dolog. Csupán most nem a betűk táncolnak körülöttem, hanem a konyha.  Nem vagyok fáradt. Összeszedem magam és némán adok hálát, hogy Dean épp nem rám figyel, hanem megelőzve  vizet tölt a  kancsóba.-Hagyd, majd én.-mellé lépek, de nem adja át a kezében lévő tárgyat, hanem egyszerűen a forralóba önti.
-Szerintem én is képes vagyok rá.-mosolyodik el én pedig szem forgatva ülök vissza a gép elé, s próbálom elérni, hogy az eszeveszett forgás megszűnjön valahogy.
-Senki sem állította az ellenkezőjét.-sóhajtom, s fejem az asztalra hajtom.
-Szóval mióta nem aludtál?-teszi fel újra a kérdést, amiről azt gondoltam az előbb eléggé eltereltem a figyelmét. Az asztal apró rezdüléséből arra következtetek, hogy leült. Lassan emelem fel a fejem és két Winchestert látok. Helyesebben mondva két Deant. Erősen összeszorítom a szemeim, s veszek néhány mély levegőt. Mire  ismét felnézek csak egy beszélgetőpartnerem van, s körülöttem minden egy helyben áll.
-Csak néhány napja.-mondom ki halkan, mire felszalad a szemöldöke.
-Mégis miért?
-Nem vagyok fáradt.-mosolyodom el féloldalasan, majd az előttem fekvő papírokat kezdem el rendezgetni, mintha annyira fontosak lennének, s a teremtmények neveit olvasva felmordulok.
-Lia, már meg se haragudj, de úgy nézel ki mint egy zombi.-egyszerű mozdulattal veszi ki a kezemből a teleirkált köteget, s kósza pillantást vetve rá ismét rám emeli tekintetét, s miközben én, mint egy kisgyerek akitől elvették a játékát esetlenül nyújtózom a füzetkémért, ő önmagától is eltartja a tőlem távolabbi irányba, hogy véletlenül sem érjem el.-Menj aludni.-szól ellentmondást nem tűrő hangon, majd kifordul a széken, hogy zavartalanul böngészhesse macskakaparásomat a lapon. Soha nem tudtam szájról olvasni mégis azt vélem ’hallani’ néma szavaiban., hogy mi a franc ez? Egy pillanat múlva visszanéz, ezúttal szigorúbban, mint előbb.- Ahelyett, hogy csinálsz magadnak egy kislexikont a szörnyekből inkább menj és pihend ki magad.- szabad kezével a kijáratra mutat, s én vállat vonva próbálok érdektelenséget erőltetni arcomra, s újra a gép felé fordulok, ami a következő pillanatban már Dean felé fordított képernyővel  világítja meg arcát. Semlegességem rögtön ködbe vész ahogy  a felismerés szikráját vélem megcsillanni a szemében.
-Dzsinn..-motyogja, majd vonásai grimaszba torzulnak.
-Dzsinn?-ejtem ki, mintha csak megbizonyosodni szeretnék róla, hogy nem hallottam rosszul, s mivel nem érkezik válasz bólintok egyet.-Dzsinn.. Mint Aladdin lámpájában?
-Menj...-hangosat sóhajtca engedi el az ismételt utasítást, látva, hogy nem igazán ér vele semmit. Kár, pedig el akartam sütni, hogy „Nem vagy az apám Dean Winchester. Nem küldhetsz a szobámba, mint egy óvodást!”- Nem teljesen olyanok. Nem teljesítenek kívánságokat, csak elhitetik veled, hogy megéled amire a legjobban vágysz. -hangja keserűen cseng, mintha saját tapasztalatból beszélne. –Míg ők szép lassan kiszipolyozzák belőled az életerőt és ilyen leszel.-bök a képernyőre.
-Veled is megtörtént már?-szegezem neki a kérdést s valahol félúton jövök rá, hogy lehetnék tapintatosabb is. -Majdnem.

„Ha szeretlek, akkor vergődve
A halált nem hívom soha, „

Dél körül a mobilom szakítja félbe a munkamenetemet. Sam üzent.

’Ne haragudj, nem tudtam elszabadulni. Este találkozunk. Szeretlek!
Sam.’

Apró mosoly űzi el hirtelen jött csalódottságom. Hisz ennyi csupán a legnagyobb problémám, hogy csak néhány óra múlva találkozunk. Ilyenek ezek az egyetemek  és ez a legnagyobb baj, hogy nincs szünete. Semmi más. Na jó, talán még valami beárnyékolja az örömöm. Az, hogy a pihenőmben mindent kiadtam magamból.  Mint ahogy az utóbbi két napban is.

Pedig jól vagyok. Legalábbis azt hiszem. Vagy azt akarom hinni, mert ez volt az egész lényege?  A kimondott alkunk.. és benne azok a néma szavak melyek keretbe foglalták azt a döntést, amit eddigi életem során a legjobbnak hittem.


-Úgy egész véletlenül nem kaptad te be a legyet Delia?-kérdi  az egyik kollégám, ahogy a mosdó ajtajának támaszkodva nedves törülközőt nyújt át nekem, én pedig elvéve a textilt megpróbálom  hűsíteni vele arcomat.
-Még csak az kéne Charlie. –forgatom a szemem és hozzávágva a rongyom ismét a WC kagyló felé görnyedek, s a fülembe ültetett bogárka duruzsolása rávesz arra, hogy két levegővétel között eldöntöm, hazafelé veszek egy terhességi tesztet.

„Eltűröm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golghota.”

-Mindenre tisztán emlékszem.-sóhajt megtörten.-De az első az valami.. valami..
-Mit láttál Dean?-kérdem, miközben egyik karomra támasztom a fejem. Nem vagyok fáradt. Csak szenvedek. De igyekszem. Mindennél jobban igyekszem.
-Újra egy család voltunk.-mondja ki egyszerűen, s zöld szemei elrévednek valahogy a távolba.-Az anyám újra élt, mintha a tűz meg sem történt volna. Volt egy gyönyörű barátnőm, aki szeretett. Egy műhelyben dolgoztam, nyugis polgárként és végre nem kellett azon fáradoznom, hogy emberéleteket mentsek meg. Végre élhettem.-szája ismét szólásra nyílik, ahogy befejezi a mondatot, de miután rám pillant, gyorsan meggondolja magát, nekem pedig nyilvánvalóbb nem is lehetne, mit akart.
-Sam is teljes életet élt igaz?-próbálom anélkül kimondani a nevét, hogy utat engednék a könnyeimnek. És valahol ebben a kérdésben is biztos vagyok. Jobban mondva inkább abban, hogy Dean egész eddigi életük alatt csak azt akarta látni, hogy az öccse a szörnyek vadászata helyett boldog. Tartom magam, de a folytatással sem kedvezek egyébként is instabil lelki világomnak.-Jessicával ugye? Ha jól emlékszem ez volt a barátnője neve.-úgy teszek, mintha elgondolkodnék, pedig pontosan tudom, hogy amit mondtam tökéletesen igaz. A fiatalabbik Winchester életének minden pillanatát ismertem és szívembe zártam, az összes kimondott szavát, azok akár nekem voltak címezve akár nem, mert tudtam, hogy rövid az élet, a miénk különösen, és talán, majd később minden amit tudok enyhíthet a fájdalmon, de eddig csak több szenvedést hozott.
-Igen.-bólint a velem szemben ülő.-De mindennek ára volt.-a vadász arca megrándul a kijelentés után.-Az apám volt halott. Egy agyvérzés vitte el, és bár lehet, hogy sokkal jobb, mint az a vég, amit ebben az életben elszenvedett, de én teljes családot akartam. Bár azt hiszem ez a dög  ezzel is csak a hatalmát akarta konstatálni, vagy ki tudja.-von vállat s belekortyol a sörébe, amit időközben koffein előzményként óhajtott elfogyasztani.-De mégsem ez volt a legrosszabb.-rázza meg a fejét alig láthatóan. –Hanem, hogy Sam és én nem jöttünk ki jól.
-De megérte igaz?
-Mi?-mered rám összehúzott szemöldökkel.-Te hallottad egyáltalán amit mondtam?-hangja ingerülten cseng.
-Boldogok voltatok!
-Már amennyire nagy boldogság volt azt hallani a saját anyám szájából, hogy nem számít ha a tested meghal, mert amit itt kapsz is több mint ami eddig jutott neked.-megvetőn ejti ki a szavakat, s vonásai fintorba torzulnak.
-És igaza is volt.-vezetem félre a tekintetem.-Egy olyan világban nincs több fájdalom, félelem, csak szeretet.-ajkamba harapok, ahogy eljátszom a gondolattal, milyen lehetne ha..-Egyáltalán miért nem akartál maradni?
-MERT ITT VOLT EGY ÖCSÉM LIA!- kiabálva félresöpri maga elől a palackot, ami apró szilánkokra törve borítja be a konyha padlóját.-És ne gondold, hogy jobb lett volna egy hazugságban élni, miközben kint valakinek szüksége van rád.-feláll és épp angolos távozásra készül, de az ajtóban megtorpan. Fátyolosodó szemeim előtt látom, ahogy hezitál. Mondani akar valamit, de  végül én teszem meg helyette.
-Én boldogan élnék egy ilyen hazugságban is Dean, mert tudom, hogy akinek  szüksége lett volna rám, már nincs itt.-ahogy az idősebbik Winchester néhány lépést tesz felém én utat engedek patakzó könnyeimnek.-Sam halott.

„Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom – „

-Miért nem mondtad, hogy ez már nem az első alkalom?-mosolyog rám Sam, ahogy a kocsiba szállva  átadja nekem a zacskót és a vizes palackot. Hangjában az aggodalom és csöppnyi harag is vegyül.
-Meg vetted a..-kérdezném rekedtesen, de félbeszakít és sóhajtva bólint.
-Igen.-kabátzsebéből előveszi a tesztet, én pedig fellélegzem kissé, de igazából most jut el először a tudatomig, hogy talán rajta is látnom kellene valamiféle érzelmet a dologgal kapcsolatban.  Mióta Charlie  felhívta, hogy jöjjön értem és közölte vele, hogy szerinte pár hónap múlva egy mini Winchester rohangálhat majd körülöttünk, ő mindenen csak mosolygott.  Egy szó nélkül állt meg  itt a közértnél is, hogy eleget tegyen minden kérésemnek.
-Sam..-fordulok felé, s kisöprök egy izzadt tincset az arcomból. Ő egy halk ’hm?’ kíséretében fordul felém én pedig kis híján el is felejtem, amit mondani szeretnék, ahogy elveszek azokban a gyönyörű sötét szemekben.  Egy pillanatra úgy érzem az a sötét örvény magával vonzott benne és  mint sorsát elfogadó hajótörött csak várom a végzetet, de az nem jön csak vár. Vár a megfelelő alkalomra. –Ha tényleg igaz, és én tényleg..-valamiért nem jön számra a kifejezés: „terhest vagyok.”, s így enélkül folytatva, bízom benne, hogy megért.-Te szeretnéd ezt a gyereket?-kérdem félve, és valahol belül tudom, mi lesz a válasz. Az az igaznak hitt mosoly. Mert nem csak álca. Itt nem. Itt tényleg valóságos.
-Ami azt illeti.-kezd bele mondandójába,minta csak valami véletlenül elfelejtett kis tényt akarna közölni, engem pedig szíven üt a hirtelen váltás, s abban is leginkább csak az, hogy nem kapok egyszerű és őszinte választ a feltett kérdésre. Ennek ellenére figyelmesen hallgatom. És bár valahol belül még  a szeszélyes gyomrom hatása alatt vagyok, negatív érzések kerítenek hatalmukba.-Kiszállnál a kocsiból?-kérdi, s a mosoly nem tűnik el az arcáról, a  szemei villanása viszont egy olyan félelmetes külsőt kölcsönöznek neki, hogy hirtelen beleborzongok, s csak megrökönyödve a furcsa kéréstől  ennyit tudok kinyögni:
-Hogy?

„A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom. „

-Ne!-söpröm le magamról a kezét, mikor Dean átölelni készül.-Hagyj békén!-hüppögöm és próbálom köztünk maximálisra növelni a távolságot.-Ezért nem akartam beszélni róla. Nincs szükségem rá, hogy babusgass Dean.-letörlöm még egyre áradó könnyeimet.-Csak nem értem tudod? Vagyis valahol igen.. Az akkori énedet, de most..-azt hittem megint kiabálni fog velem. Azt hittem megint azt mondja majd, hogy  idióta vagyok, de ehelyett csak odalép hozzám és akárhogy küzdök karjaiba zár én pedig csak sírok.
-Tudom, hogy hiányzik.-mondja halkan.-Nekem is, de az amit a dzsinnek mutathatnak neked csupán féligazságok.-hangja sötéten csendül fülemben és azt hiszem felfogom mit mond, de nem úgy érnek el hozzám szavai, ahogy ő gondolná. Leperegnek rólam.-Abban a kreált kis álomvilágban senki sem valódi. Nem igaziak.
-A rémálmaim sem kevésbé valódibbak mégis vannak és érzem, ahogy felemésztenek Dean.-nyögöm, ahogy eltolom magamtól a vadászt. A közöttünk áthidaló  csekély távolságban is  vállamon pihenő keze köt össze minket, s zöld szemében még ott csillog az aggodalom.  Bólint, és tudom, hogy megérti mit akarok ezzel mondani,  hisz ő is átélte ezt.. Jobban mondva csak ezt éli át, mióta arra kényszerült, hogy a sok szarságot vadássza és emberéleteket mentsen.
-Ki kell tartanod. Átvészeljük majd ezt is, ahogy eddig minden mást.-biccent és elfordul. Ezúttal valóban távozni készül. Bennem hatalmas a vágy, hogy ismét visszaszóljak, hogy nem tudok erős maradni, már nem megy, de inkább magamban tartom.  Kikapcsolja a kávéfőzőt, s az üvegszilánkokon átlépve útja közben folytatja.-Menj aludj egy kicsit.-ezúttal nem olyan parancsoló, mint első alkalommal, sokkalta inkább a jóindulat beszél belőle.-Elmegyek bárányvérért.
-Bárányvérért?-nézem a vadász hátát felvont szemöldökkel.  Ő megfordul.
-Bárányvérbe mártott ezüstkéssel lehet megölni azokat a rohadékokat, csak épp kifogytunk belőle.
-Ohh szóval lebuktam.-vonok vállat a lehető legtermészetesebben, mire most ő mered rám értetlen tekintettel.-Végig azzal ittam a kávémat.-féloldalas mosolyra telik tőlem, ahogy megkísérelem humor alá rejteni minden feltörekvő érzelmemet.-Tudod szíverősítő.-nevetem el magam kínomban, mire Dean arcán is apró mosoly játszik el.-Tudom szar vicc volt, bocsi.
-Ha vissza jövök, majd együtt elintézzük a dögöt. Ha kell az összes elhagyatott épületet  felkutatjuk Rockfordban.-a város említésére kissé megborzong a teste. Szerintem nem akarta, hogy lássam, de látom.-Bár ezek a mocskok nem elégednek meg a kis lyukakkal. Minél nagyobb annál jobb.-ismét torz grimaszt ölt magára, mint minden alkalommal, mikor a dzsinnekről beszél. Ami leginkább annak a kettős érzésnek lehet betudható, amit kiváltanak belőle. Vagy annak a másik korcs fajnak amiről beszélt? Amik a félelmedből táplálkoznak? Bár ezek nem ilyenek. Nem volt rajtuk kék kézlenyomat de..-Lia.-nevem hallatára kizökkenek a gondolatmenetemből, s már az ajtófélfába kapaszkodó, folyosón félig eltűnt Winchestert látok.
-Hm?-emelem rá tekintetem.
-Idővel minden jobb lesz, ígérem.-támogató mosolyt küld felém mielőtt visszaindulna a szobájába,hogy készülni kezdjen.
-Amikor arcon csapnak a közhelyek.-mondom ki szem-forgatva leginkább magamnak, hisz ő nem igazán várta meg a választ. Én viszont ahelyett, hogy megfogadva tanácsát a szobámba vonultam volna leülök vissza a konyhaasztalra és magam elé vonva laptopom, megnyitok egy új szöveges dokumentumot és gépelni kezdek. Időközben csak néhányszor zökkenek ki az írásból, s amikor hallom ahogy a nagy acélajtó, mely a garázst választja el a bunker többi részétől nagy robajjal zárul be, tudatosult bennem valami.  S a gondolat hatására újra utat engedek a könnyeimnek.
Nem vagyok fáradt.
Többé nem leszek fáradt.
Soha.

„Ha szeretlek... Ne adja Isten,
Hogy hazugság legyen ez a hit!... „

-Szállj ki a kocsiból!-kérése ezúttal óvatos felszólításként jut el hozzám, majd miután hozzátesz egy ’kérlek’-et, kinyitja a vezetőülés felőli ajtót és kiszáll. A kocsi orra felé, jön körbe az én oldalamra és lovagiasan nekem is kinyitja az ajtót. –Lia. Légy szíves.- biztatóan pislog rám, s kezét is felém nyújtja, hogy kisegítsen. Én előbb leteszem az ölemben lévő felesleget és félve ugyan, de elfogadom a gesztust.
-Mi ez az egész Sam?-fonom össze magam előtt a karjaim. Most pontosan tudom miért.  Egyben akarom tartani magam. Így talán megnyugtat az érzés, hogy kevésbé eshetek szét.  Igyekszem lenyelni az óriási gombócot a torkomban, s vadul kalapáló szívemet már szinte biztos vagyok benne, hogy ő is látja, mint azokban a béna mesékben, de ha más nem is, azt a néma kétségbeesett sikolyt hallja, ami  felszakadt bennem épp most. Ugye?  Ennek nem így kellene lennie. Nem így..
-Nekem is lenne egy kérdésem hozzád, csak tudod a Corvette-ben elég nehéz lett volna megtennem, ami ilyenkor szokás.- mutat fél kézzel hanyagul a kocsira, mely a többi itt parkoló autó közül is maximálisan kirikít, bár ez engem sosem zavart különösebben.  Ezzel a mozdulattal egyidejűleg  másik zsebébe nyúlva egy vörös kis dobozkát vesz elő a zsebéből és letérdel elém. –Ugyanakkor nem akartam egy kocsiban megkérni a kezed, és bár mellette sem sokkal romantikusabb, de..- mosolyogva emeli fel a doboz tetejét s a napfény megcsillan az ékkővel díszített gyűrűn. – Delia Connor, hozzám jönnél?

„De mért?... Legyen hitvány hazugság,
Elég, hogy engem boldogít. „

Már a negyedik elhagyott épületet kutatom.  Bár valószínű a kápolna túl kicsinek bizonyult, a templom pedig túlontúl szent helynek. Így próbáltam a lény fejével gondolkodni, de a két raktárházzal sem volt szerencsém.  Épp a térképet böngészem, a kormánynak támasztva, ahogy próbálom megkeresni a legrövidebb útvonalat a régi bevásárlóközpont felé, amiről az imént egy hajléktalan adott információt, néhány dollárért cserébe. Máskor nem adakozom, de most nem érdekel, hogyha az az idióta piára költi sem, de muszáj megtalálnom a dzsinneket.
Ahogy ujjamat egy vonalon vezetem végig, telefonom csörgése zökkent ki a koncentrálásból és megnézve  Dean nevét látom villogni a kijelzőn. Sokáig gondolkodom, hogy felvegyem-e, de végül a hívás fogadás gombra nyomok és hangos sóhaj kíséretében  beleszólok a készülékbe.
-Igen?
-Tudtam, hogy nem alszol.-neveti el magát a vadász a vonal túlsó végén. Nevet. Még nem ért vissza. Nem.  még nem látta, hogy elbúcsúztam. Bár erről a háttérben zúgó motor zajának hallatára is egyre inkább biztos lehetek. –Utánuk kutatsz igaz?-kérdi, s mindketten tudjuk, nincs szükség rá, hogy kimondjuk mire.
-Igen.-vetem oda halkan, s valamiért kifejezetten örömmel tölt el, hogy nem hazudok. Ezek a biztonságos kis féligazságok.
-Gondoltam.-mormogja.-És találtál valami érdekeset azon kívül, amiben nekem nem hittél?-szinte magam előtt látom, ahogy szem-forgatva nézi az utat, s várja a választ, mert azt hiszi, hogy a gépemet, vagy az Egyetemesek könyvtárát bújva zavart fel, amint én minden darabot feltúrok, hogy valami infótöredéket találjak a lámpás szökevényekről, ami arra utal, hogy az idősebb Winchester saját tapasztalatain nyugvó kis meséjén találjhatok valami kis kibúvót az igazát illetően.
-Nem.-harapok ajkamba, s azon gondolkodom, vajon merre járhat? Mennyire van közel a bunkerhez?  Akkor nem hívott volna ha már ott lenne.. Igaz? S mintegy gondolatolvasást mesterfogon végző, úgy válaszol kimondatlan kérdésemre, hogy fogalma sincs mennyire megkönnyíti a dolgomat.
-Mi a tanulság? Legközelebb fogadd el, hogy amit mondok igaz.-hümmög, majd egy fokkal ingerültebb hangon hozzáteszi.-A vérrel lesz egy kis gondunk. Tudod a boltokban nem igazán árulják, hogy a kedves vásárlók decinként mérve vigyék haza, de a beszerzőm viszont nem kel együtt a nappal.. Mint te.. Vagy én..-hallom, ahogy elnyom egy ásítást s közben a karomon lévő órára pillantva konstatálom, hogy még hat óra sincs. –Szóval egy kicsit csúszik a program.-motyog.-Még bepróbálkozom néhány helyen, addig készítenél elő néhány tőrt?
-Persze.-bólintok egyidejűleg a válasszal, holott tisztában vagyok vele, hogy nincs aki lássa.
-Akkor jó, nemsokára ott vagyok.-a mondattal tisztába teszi, hogy számára a beszélgetés befejezettnek tekintett, de még mielőtt letenné, megszólalok.
-Dean?
-Mondd!-löki oda gépiesen.
-Vigyázz magadra.
-Nem szoktam?-ismét trillázó nevetését hallom, majd mielőtt megvárná a reakcióm az erős sípszó jelzi, hogy bontották a vonalat.
Fejemet rázva hanyagul dobom ki a telefont az a nyitott ablakon és visszatérve az útvonaltervemhez, újra végigvezetem az ujjam az adott útszakaszon, hangosan memorizálva magamban az utcák nevét és a haladási irányt. A papírdarabot magam mellé helyezve  nagy robajjal indítom be a ’69-es Cadillacot, s elindulok, hogy beteljesítsem az álmaim.

Sóhajtva parkolok le a romosnak tűnő épület előtt, s most is mint az ez előtti négy alkalommal minden előkészület nélkül, csak nemes egyszerűséggel sétálok a zárt, lelakatolt kapuhoz. Végignézek a komplexuson és szemem megakad egy törött kirakatüvegen, mely belülről egy kartonlappal van elfedve. Közelebb sétálok és felkattintom az elemlámpám. Borzongás fut végig testemen ahogy a betonon látom a vörös pöttyöket, majd  az ablaküvegen szétmázolva.  Vagy a lény sérült meg, vagy az ember, amit nagy nehézségek árán behurcolt ide.  Vagy csak már annyira kétségbeesetten keresem azt a rohadt szörnyet, hogy minden árnyékban  látni vélek valami rá utaló nyomot?
Talán nincs itt sem..  De nem számít, én itt vagyok.  Önként.
Az üveg mögé nyúlva beljebb tolom a kartonlapot és bemászok a résen. A szoba nyilván egy kisebb üzlethelyiség lehet, legalábbis erre következtetek az egy kupacba hányt hiányos végtagú próbababákról, melyekre rávilágítok.  Körbenézek a helyiségen, majd tovább megyek. Többnyire nesztelenül közlekedem és fülelek.
Legalább egy órája kóvályoghatok a hatalmas épületben, mire az első emeleten halk neszezést hallok egy elbarikádozott egykori bolt felől. Megtalálom a kis rést, amin gond nélkül beférek, s a sötéthez szokott szememet bántja a helyet elárasztó neonfény. Egy árnyékot vélek látni a szoba közepén, pontosan amellett a férfi mellett, aki egy magasan álló fémállványról lóg lefelé kikötve, s lábai épphogy érik a földet. A férfi szürkés bőrét, már akkor kiszúrom, s ahogy közelebb lépek, csak a neszre figyelek a hátam, mögött.
Talán csak a reflex miatt fordulok hátra. A szakmai ártalom.
Pedig tudom jól, hogy itt van, akit keresek és azt is, hogy nem fogok ellene küzdeni.
-Fegyvertelen vagyok.-emelem fel a kezeim s azt, amelyikben a lámpa van nemes egyszerűséggel dobom el, hisz itt úgyis látok. A kis tárgy nagyot koppan a földön és pislákol párat, majd elalszik a mesterséges sárga fény. Halk szöszmötölést kapok válaszul, s várom, hogy honnan csap le rám a lény, de nem teszi. Magamban számolok lassan, csukott szemmel, hátha ez zavarja, de semmi sem történik.-Fegyvertelen vagyok.-ismétlem magam, mintha csak meg akarnék bizonyosodni arról, hogy hallotta előző kijelentésemet.
-Egy vadász sosem fegyvertelen.-halk, undorral telt női hang csapódik vissza a falakról. Vadász? Tehát a hírnevem megelőzött.
-Én már inkább csak ember vagyok, mint vadász.-körbekémlelek. Próbálom megkeresni a hang forrását, ám az első kudarcba fulladt próbálkozás után feladom.  Nyilván ott bujkál valahol az árnyékban.. Mint én is tenném.
-Delia Connor .-nevem furán cseng egy idegen szájból, mégis valahol  azt érzem gyűlöl, pedig legjobb tudásom szerint nem ártottam neki. Talán csak a fajtámat gyűlöli.. Azt hiszem. –Te, aki le sem szakadsz a Winchesterekről?
-Pedig amint látod megtettem.-kezeimet lassan leengedem, ahogy tudatosul bennem, feleslegesen bizonygatok. Végignézek magamon. Sötét toppom és fekete farmerem könnyen láttatni engedné, hogy rejtegetek valamit, de  ez a szörny mentségére legyen szólva, elég bizalmatlan teremtés.-Tudod, mert az egyikük meghalt.-leülök a poros földre, s magam elé révedve adok ki magamból minden fájdalmat a kimondott szavakkal. Nem egészen értem miért, de megteszem, mert nekem már akkor mindegy volt. Elmondom a lánynak ami azóta történt, hogy Sam Winchester az én életemet védve halt meg egy közeli parkban egy vadászat során. Elmondom, hogy azóta akárhányszor lehunyom a szemem csak azt látom, hogy épp előttem tépi szét a testét az a rugaru amire akkor vadásztunk. Elmondom, hogy  azóta csak az ügyekbe temetkezem, de nem segít a felejtésben. Elmondom, hogy mióta jelentékeny esélyként felvillant előttem a lehetőség arra, hogy átéljek egy szebb, de hamis valóságot sok minden felötlött bennem.
-Úgy látom sokszor jártál már közel a halálhoz és ahelyett, hogy kerülnéd egyre csak keresed.-halk lépések hangjára eszmélek fel és a legtávolabbi sarokból megjelenik egy lány. Velem egy korú lehet. Karjától nyakáig fekete tetoválások borítják a testét, egyedül arcát kímélte meg a tintától. Mielőtt válaszolhatnék a felfüggesztett férfi nyöszörög egyet, majd megszólal.
-Anita?-szavai inkább hörgésre hasonlítanak. A dzsinn odalép hozzá. Szemei és tenyere kék vibrálásba kezdenek, s olyan finoman simítja végig áldozata arcát, mintha csak egy törékeny porcelán volna.
-Álmodj tovább.-suttogja neki, s a férfi rögtön öntudatlanságba zuhan.
-Mert már nincs miért maradnom.-vetem oda még az előző témára vezetve a beszélgetést. –Ezért van szükségem a segítségedre.-a kijelentéstől feláll a hátamon a szőr és beleborzongok az egészbe, de belegondolva ez sem lehet rosszabb, mint Crowley bármelyik alkuja.. Nem..?
-Szóval felajánlod magad desszertnek, ha álmodban visszahozom Sam Winchestert és miután megöltelek oda viszlek, ahol ő is meghalt?-bizalmatlanul méreget, miközben  felállok, de nem hátrál ki. Igazából így is egészen furcsa, hogy egy szörny végighallasson egy vadászt. Először azt hittem, hogy azért, mert nincs menekülőútja, de ahogy látom, még most is a sarok felé kacsintgat, amiben eddig észre sem vettem azt a kis ajtót, világossá válik számomra,  hogy még a félelme sem  győzi le önös érdekeit.
-Igen.-bólintok, s ezzel egyidejűleg nyújtom magam elé a kezem, hogy kötözzön meg, ha akar, de nem mozdul.
-Hol a csapda?-önelégült vigyor terül el arcán s járkálni kezd körülöttem.-Talán Dean ront majd ránk valamelyik pillanatban? Vagy már másokkal futsz együtt?-nem tudom miért, de akkor, mikor nekem szegezi ezeket a kérdéseket elpattan bennem valami és minden eddiginél szánalmasabbnak és kiszolgáltatottabbnak érzem magam.
-ITT VAGYOK!-üvöltöm.-ÖNKÉNT ÉS VÉDTELENÜL! ELMONDTAM MINDENT! MIT AKARSZ MÉG?-a könnyes ködfelhőn át alig látok valamit.-MIT MONDJAK MÉG, HOGY ELHIDD?-finom érintést észlelek arcomon, s mintha előttem halvány kékes fénybe burkolózna minden. Halkan, csitítón suttog a fülembe a lány, s mielőtt elalszom még hallom az utolsó szavait. Pontosan azokat, amivel Dean Winchester is tudtán kívül elbúcsúzott tőlem.
-Idővel minden jobb lesz, ígérem.

„Ha úgy érzem, hogy most szeretlek, „
Haljak meg most, ez üdv alatt, - „

-Én..én..-a meglepettségtől köpni-nyelni nem tudok, csak könnyes tekintettem nézek le Samre, aki töretlen mosollyal még mindig ott térdel előttem felém nyújtva a boldogság zálogát, amivel maradék életünk össze kívánja kötni.
-Mondjon igent.-szólal meg a közelünkben egy hölgy boldogan, és én csak ekkor veszem észre, hogy ez alatt a néhány másodperc alatt mintha megfagyott volna körülöttünk az élet és mindenki, aki jelenleg azon a rövid kis útszakaszon tartózkodott úgy érezte ránk kell figyelnie. Akik a boltból kifelé tartottak, vagy épp befelé mentek volna ott tolongtak a fotocellás ajtóban, ami a hirtelen megnőtt tömegtől megbolondulva próbált egyszerre nyilni és záródni is. Még a kirakatból is  vásárlókat vélek látni, s ahogy arrébb tekintek látom, ahogy a bolt melletti zöldségesben rakodó köpcös férfi is kipirulva figyel minket. A taxis, aki épp egy utast  vár, újságját a lehúzott ablakán kieresztve függeszti ránk tekintetét. A hirtelen jött tömeg kissé megrémiszt, s mintegy védekezési mechanizmusként kezemet kezdem tördelni, s csak újra és újra azokat az embereket  nézem, akik a mi boldogságunk alakulását mustrálják.
-Mondjon igent!-csendül fel újra, ezúttal egy férfi ajkairól, valahonnan a hátam mögött. Mintha ennek a kusza és édes álomnak minden szereplője arra kívánna emlékeztetni, hogy addig éljem meg az egészet, amíg tehetem.
-Feltegyem újra a kérdést, vagy válaszolsz Lia?-szólal meg Sam hirtelen.-Mert őszintén.. kezdesz elbizonytalanítani.-szabad kezével tarkóját kezdi masszírozni, mintha zavarban lenne, én pedig akarva akaratlan elnevetem magam.
-Igen. Igen hozzád megyek.-bólogatok hevesen, mire feláll és kivéve a dobozból az ékszert óvatosan az ujjamra húzza azt, s közben egy pillanatra sem ereszti el a tekintetemet.  Hangos tapsba és dudálásba kezdenek körülöttünk, de én csak azt érzékelem, hogy az, akit a legjobban szeretek, akivel összekötni készülök az életem, a karjába von, s olyan erővel szorít magához,hogy szinte alig kapok levegőt. De nem baj. Itt vagyok.  Kell ennél több?
Az érzésbe burkolom magam, olyan mélyen, amennyire csak lehet.  Eltemetem magam a pillanatban, hisz tudom, a végéhez közeledem.
Ez MINDEN, amit valaha akartam.

„Többet ér egy hosszu életnél
Egy álmot nyujtó pillanat!...”

 Ahogy Sam szép lassan kihátrál az ölelésemből, azt hiszem azért, hogy megcsókoljon, de ahogy ajkaink összeérnek mintha hajszálrepedések jelennének meg a kis világomban és mielőtt lenne időm reagálni a pillanat tört része alatt kiszakadok a történetből és ott lebegek egy pillanatra abban a  neonfényben, ami beborítja a szobát. Valaki a nevemen szólít, de a hang olyan távolinak hat. Ahogy köd kezd felszakadozni szemeimről, Dean-t látom magam előtt, ahogy valamiért nyújtózik előttem. Ahogy érzem, elenged a csuklómat feszítő kötél és erőtlenül az ölébe bukom, megértem miért is ágaskodott.
-Olyan idióta vagy! Miért csináltad ezt?-kérdi elcsukló hangon, ahogy térdelő helyzetben az ölébe von. Homályosan bár,de látom meggyötört arcát, és bár abban a laptopon hagyott búcsúlevélben kértem rá, hogy ne hibáztassa magát, most már tudom, hogy fogja. Pedig az én hibám. Minden.
-Nem menthetsz meg mindenkit Dean.-mondom, de szavaim inkább nyögésre hajaznak. A torkom kiszáradt és nehézkes levegőt vennem.
-Lia, ne beszélj hülyeségeket. Meg fogjuk oldani.-igyekszik. Igyekszik elhitetni mindezt, nem tudom pontosan velem vagy magával, de a lelke mélyén már ő is tudja mi a vége. –Kerestelek.-sóhajtja halkan, s egy hajtincset söpör ki az arcomból. –Miután elolvastam azt az idióta üzenetet kerestelek, de a mobilodat gondolom eldobtad útközben.-igen, így volt.-És beletelt néhány napba,  hogy megtaláltam a kocsidat egy fél állammal arrébb.-erről viszont semmit sem tudok. Nyilván a dzsinn intézte így, hogy  véletlenül s ez a hely legyen az idősebbik Winchester első célpontja.-Először azt hittem csak meg akartál szökni az egész elől, de..  hamarabb kellett volna gondolkodnom.. Én..  Én úgy sajnálom Lia..-megtört tekintetét szilánkosra törte a keserűség, ez pedig csak újabb tőrként hat szívemben. Pedig már haldoklom.

-Nem a te dolgod mindenkit megmenteni Dean. Már eleget tettél.-próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, de  félek csak vicsorgásnak hat. Nem tudom kontrollálni. Semmimet.
-Aztán csak arra értem ide, hogy ez a szuka épp vonszol téged valahova.-úgy folytatja, hogy tudomást sem vesz róla, mit mondtam. Pedig ugyanaz hangzott el a számból, amit annak idején az álma-beli Sam  mondott neki és igaza volt.
Szemeimet ólomsúlyúnak érzem és lassan megszűnik a bennem tomboló fájdalom.
Most jutnak csak el tudatomig szavai. Vonszolt valahova? Szóval mégis teljesítette volna az egyetlen kérésem. Ki hitte volna, hogy egy szörnynek is lehet szíve?
A vadász beszél, de hangja már nem jut el hozzám.
Én minden erőmet latba vetve nyitom ki újra szemeimet, s szinte kényszerítem magam, hogy kimondjam azt, amit már régóta akartam.
-Fáradt vagyok Dean. Elfáradtam.-de végre megpihenhetek.

Untouchable

Ismered az érzést, mikor elveszíted azt aki a legfontosabb neked? Nem abban az értelemben, mikor a se veled, se nélküled kapcsolatban újra és újra összevesztek és kibékültök, s csak darabonkánk őröl fel a fájdalom, hanem mikor  tényleg igazán elveszíted.. Amikor elragadja a halál.. Megvan igaz? És mi volna jobb? Ha nem is lenne, vagy ha visszetérne, de sosem lehetne igazán  a régi?
Avagy AU Sam angst..  bocsi. De remélem tetszik :)
Sophean

Esőcseppek kopognak az ablakon. Egy villám cikázik végig az égbolton s egy pillanatra bevilágítja a szobát. Minden erőmmel arra törekszem, hogy felé fordítsam a fejem. Kezeimmel erőtlenül tapogatózom magam mellett az ágyon, de nem találom meg amit keresek. Csak Neby selymes bundáját tapintom, aki keservesen nyávogva fel s alá mászkál mellettem.
Újabb villám hatol bele az éjszakába. Benéz hozzánk egy pillanatra, megtöri a fényt azon a gyönyörű szempáron, mely aggódva mered rám, majd kikúszik a küszöb alatt.
Állom a nyugtalan pillantást és várok.

Éles fájdalom hasít mellkasomba. Arcom összerándul és rövid időre kényszerít, hogy elszakítsam a tekintetem az övétől.Újabb kétségbeesett próbálkozást teszek, hogy megtaláljam a kis üvegcsét, mely mellettem hever valahol. Nehezen rátalálok, de nincs elég erőm, hogy kinyissam.
-Segíts!-nézek felé esdekelve és érzem, hogy szemhéjaim egyre nehezebbek. Szétnyitom tenyeremet, s tartalmát kissé feljebb emelem.
-Miért teszed ezt?-gyönyörű hangja az egyetlen, ami eljut hozzám. Csak őt hallom. Fejem oldalra billen. Nem tudom felemelni. Szememet egy-egy hosszabb pillanatra vagyok csak képes nyitva tartani. Lassan és biztosan ködbe burkolózik minden körülöttem. Csak őt látom. Csak ő marad. Hezitál. Vívódik önmagával és egy hirtelen pillanatban kezem helyett arcom felé nyúl.
-NE!-kiáltok, s hangom elhal. Most érzem csak patakzó könnyeimet.-Megígérted! Megígérted nekem..
Keze megáll a levegőben. Ajkai elnyílnak, majd keskeny csíkká préselődnek. Szemöldökét összehúzva elfordul. Én pedig lehunyom a szemem.

 ***

Tompa kopogásra riadok fel.  A nyakam elgémberedett és kezeim is zsibbadnak.Kábán pillantok körbe. Elaludtam a kocsiban. Ismét kopogást hallok. Oldalra nézve az ablaknyitó gombhoz kapok és  nyugtázom, hogy halk zümmögéssel félig leeresztettem az üveget.
-Minden rendben Emma?-kérdezi Dean, aggodalmas tekintettel.
-Persze, nincs semmi gond.-bólintok, s egy cseppet sem meggyőző mosoly kíséretében folytatom.-Csak azt hiszem elszundítottam egy kicsit.
-Kimerültnek tűnsz. Nem akarod, hogy inkább én vigyelek haza?-kérdezi, miközben  két ujját az ablaküveg peremén pihenteti, mintha csak attól félne, hogy ismét felhúzom, hogy falként használhassam.-Visszajövök a saját kocsimért később.-kérdőn húzza fel fél szemöldökét, mire én megrázom a fejem.
-Nem kell fáradnod. Nincs semmi bajom, csak egy kicsit elfáradtam.-elfordítom a kulcsot a helyén, majd vissza fordulok hozzá, amint a motor hangos zúgással életre kel.-Na meg persze még muszáj elmennem a boltba. Be kellene vásárolnom.. Azt hiszem.-tudatában annak, hogy korábban semmi hasonló szándékom nem volt, nem is tűnt annyira rossz ötletnek. Azt hiszem addig is valamiképp elterelődnek a gondolataim. Már ha ez lehetséges.
-Rendben, de csak akkor engedlek el, ha megígéred, hogy felhívsz, oké?-Deant soha nem volt könnyű meggyőznöm, de most jogosan volt bizalmatlan. Tudta mit művelt velem az elmúlt néhány hét, és tudta, mire vagyok képes. Leginkább azért, mert ő is ugyanabban a helyzetben volt.  Talán ő még rosszabbul is járt, mégis jobban tudta kezelni az egész helyzetet, mint én.  Hisz akármennyire is próbáltam elhitetni a világommal s leginkább magammal, hogy lassan de biztosan minden rendeződik körülöttem, tudtam, hogy a legkisebb fennakadás beletaszíthat abba a végzetes letargiába, amit mások csak gyászként emlegetnek.
-Jól van, majd felhívlak. Ígérem.-teszem, a kezem az ablak gombjára, jelezve, hogy lassan indulnék, ő pedig pedig hátrál néhány lépést, majd int és vár, hogy kifaroljak.
Én is utoljára odaintek, majd a visszapillantót nézve kikanyarodok a parkolóból a főútra. Néhány perc múlva egy piros lámpánál fékezek, és bekapcsolom a rádiót.
A The Rose ismerős dallama csendül fel, miközben az előttem haladó jármű elindul.
Tudatomba férkőzik a nyálas dal, mely pillanatok alatt felkavarja a gyomromat, de mégsem kapcsolom át másik adóra a készüléket. Belemerülők a folytogatóan romantikus melódiába és valahogy azt veszem észre, hogy énekelek.
-And the soul afraid of dying, that never learns to live.-hangom egybeolvad az énekesével és ahogy belegondolok, mennyire utáltam a számot azóta, mióta ismerem, bevallom önmagamnak, hogy némelyik része egész őszintén megfogott.-When the night has been too lonely, and the road has been too long. And you think that love is only,for the lucky and the strong.-soha nem álltak közel hozzám az efajta csöpögős dalok. Most viszont ez ráébreszt valamire. Miszerint az a lélek, aki a haláltól fél nem tanul meg élni. És mi van azzal, aki csak találkozott a halállal és elfelejtett mindent? Velem is ez történt. Jobban mondva, nem is elfelejtettem mindent, hanem tudatosan kitöröltem.  Minden szokásomat lassan elengedtem és most itt tartok.

Vegetálok. Fogalmazhatok úgyis, zombi lettem. Na nem a szó Walkin Dead, vagy Zombieland -beli értelmében. Emberibb annál. Élő halott.  Ez talán a megfelelő kifejezés.  Minden egyes napom annyiból állt, hogy felkelek, bemegyek a könyvtárba, ahol dolgozom, hazajövök és alszom, másnap pedig minden kezdődik előröl. Néha eszem, de csak éppen annyit, ami arra elég, hogy ne essek össze. Egyébként pedig semmi. Tényleg semmi.
Szép lassan leépítettem az emberi kapcsolataimat és csak annyit kommunikálok velük, amennyit feltétlenül muszáj. Csak éppen köszönök, elmagyarázom az idős hölgynek vagy a kis srácnak, hol találja a keresett könyveket, megnyugtatom Deant, hogy minden rendben velem és naponta felhívom anyámat, hogy élek.Ezzel együtt mindenemet a minimumra korlátoztam és kiöltem mindent ami nélkülözhető. Nem volt szükségem könyvekre, magazinokra, filmekre, ruhákra, édességekre. Már nem boldogított semmi. Semminek nem volt értelme. És végül maradtunk ketten. Én és Neby, a befogadott lánymacska, aki mindennap várt rám. És rá is, holott legbelül tisztában volt vele, hogy Sam már nem jön vissza.

Leparkolok az áruház előtt és szlalomozva a kocsik között, belépek az épületbe. Nyüzsgés és zsivaj mindenhol, rengeteg ember. Ez az amit én igyekszem elkerülni. Sietve magamhoz veszek egy kosarat és igyekszem gyorsan megtalálni a szükséges árucikkeket. végigmegyek a tejtermékeknél és a húsoknál. Hosszasan időzök a férfi arcápolási részlegen, igyekszem legyűrni önbántalmazó hajlamaimat, majd nehéz szívvel inkább tovább megyek. Az alkohol szekciónál szintén eltöltök egy kis időt. Pro és kontra érveket sorolván fel önmagamnak, mi is sülhet ki ebből.  Végül két üveg vodkával gazdagítva a kosaram tartalmát, a pénztárhoz baktatok.
A papírzacskókat az anyósülésre helyezem én pedig a kormány mögé ülök. Úgy döntök, hogy erre a kis időre hanyagolom a zenét, így gyorsan hazaérek. Viszonylag késő van.  A lakónegyed kihaltnak tetszik.  Egyik házban sem ég a villany. Semmi zaj.
A felhajtóra állok. Kiszállok, majd a csomagokat magamhoz vége átsétálok a pázsiton a faoszlopos verandáig, majd miután előszedem a kulcsaimat,  kinyitom a bejárati ajtót és belépek a házba.
Az egész lakásban mozgásérzékelő lámpák vannak, így jöttömre az előszobában világosság támad. Hanyagul rúgom le a cipőm és a konyhába caplatok. Az egyemeletes házban csend honol, mígnem, Neby töri meg.
-Szia. Kislány.-simítom meg a fejét, amint az asztalon rohangál. Kihalászom a szatyromból a tejet és egy keveset a tálkájába öntök, ő azonban nem figyel rá, hanem kiszalad a helyiségből.
Ez fura, mivel általában minden alkalmat megragad arra, hogy tejhez vagy kajához jusson. Panaszos nyávogását követem a nappaliba, közben megszabadulok a kabátomtól.
A szobában járkál. Először felugrál a kanapéra vagy a fotelek valamelyikére, csakhogy megbizonyosodjon róla, mögötte vagyok, majd a sarokban lévő ajtóhoz vezet, s felnyújtózik mintha csak rá akarna mutatni, ő túl kicsi ahhoz hogy elérje a kilincset.
-Tudod, hogy nem mehetsz be oda.-fordítom el az arcom és kihátrálok a nappaliból. Egyre jobban érzem a mellkasomban tátongó lyukat, amit kétségbeesetten szeretnék valamivel betölteni, mégsem megy..
A fürdőszoba felé veszem az irányt, s út közben  megszabadulok a ruháimtól, hisz úgysem nézi senki, ha rendetlenség van. Neby úgyis előszeretettel használja párnának a fekete cuccaimat.
A hatalmas sarokkádban bőven elfér két személy, de ez is csak arra emlékeztet, hogy én pont annyira maradtam egyedül mint a kisujjam. Megengedem a forró vizet, majd kevés fürdősót szórok bele és egy szál fehérneműben visszasietek a konyhába. Elpakolom a helyére a vásároltakat és a két vodkás üveg társaságában visszatérek a fürdőmhöz. Levetkőzöm és elmerülök a forróságban. Bőröm érzékeny, de minden másodperccel egyre inkább átjár a melegség és nem érzek semmit. Elzárom a csapot és alámerülök a kádban. Vízen keresztül bámulom a csempézett kék plafont s csak akkor jövök ismét a felszínre, mikor tüdőm már könyörög a levegőért. Ülő helyzetbe tornázom magam és vizes hajamat hátrasimítom. Amint kitisztul a látásom, a vodkáért nyúlok, kibontom az üveget és jó nagyokat kortyolok belőle. A folyadék égeti a torkomat, de jó érzés. Újra meghúzom, majd letéve azzal sem fáradok, hogy levegőt vegyek, ismét a víz alá bukom.  A felettem elterülő kékség cirkalmas mintáit tanulmányozom, miközben várom, az alkohol hatását. Várom, hogy ismét kitöröljek mindent. Mint aznap, mikor el kellett őt temetnem. Ő elment és vitt magával mindent.
Lassan, komótosan fogyatkozik az üvegek tartalma, rajtam pedig úrrá lesz az a kellemes zsibbadtság. Testemből árad a forróság, én pedig csak iszom. Szemem előtt megelevenednek azok a felismerhetetlen, eltorzult formák. Aztán pedig jön a sötét.  Az a súlyos fekete köd, ami elől két hónapja menekülök, de mindig rám talál.  Lebilincsel és fogva tart. bekúszik a legkisebb résen és magával ránt a mély felismerhetetlenségébe. Oda, ahonnan sosem jutok ki.

Kaparászást hallok. Szemeim kipattannak és ülő helyzetben is megbillen a testem. Nem tudom mennyi időre ütöttem ki magam, de a bőröm már felázott, a víz hideg, a vodka elfogyott, Neby pedig hiányol. Elfelejtettem nyitva hagyni az ajtót, ahogy mindig szoktam. De már nincs aki emlékeztessen rá. Kihúzom a dugót a kádból és nehézkesen kimászom. A vizes padlón elcsúszom és elesek. Hangosan szitkozódom, mire kiskedvencem még hevesebben kaparja az ajtót a túloldalon. Zsibbadt testemet elgémberedett tagjaim aligha segítik, de valahogy magam köré csavarok egy törülközőt és elbotorkálok az ajtóig.
Neby gyors léptekkel megkerüli lábaimat. Hozzám simul, majd ismét vezetni szeretne valahová. Felpillantva meglepődve tapasztalom, hogy a folyosón és a konyhában fel kapcsolódott a lámpa. A levegőben sült tojás illata terjeng.
A tudat, hogy valaki a házamban van, félig-meddig kijózanít, bár az első gondolatom, hogy, Dean aggódott értem, de a fürdőben nem akart zavarni.
Dean és Sam nagyon jó kapcsolatot ápoltak egymással testvérek lévén, én pedig rajta keresztül kaptam meg a könyvtáros munkát ott, ahol ő portásként dolgozik. Miután Sam meghalt ideg összeroppanást kaptam és magamba fordultam, de Dean mellettem maradt. Mindamellett, hogy saját testvére elvesztését kellett feldolgoznia, még nekem is ő volt a támaszom, a mankóm, anélkül, hogy egyszer is kértem volna. Szabad bejárása volt hozzám, hisz féltett, ugyanúgy mint mindenki, aki annak ellenére, hogy nem tartottam velük kapcsolatot a barátomnak tartotta magát. Miután megpróbáltam megölni magam, egészen addig nyúzott, míg nem kapott egy kulcsot a házhoz.
Óvatos léptekkel visszafordulok az egyik kiürült üvegért s védekezőn magam elé emelve indulok a konyha felé.
-Dean?-kérdezem bizonytalan hangon, a folyosó falának takarásában. Egyik kezemmel az üveget másikkal pedig a törülközőt tartom, magamon. Kérdésemre csak halk dudorászás a válasz. Meglepően távoli és ismerős hang. Kilépek rejtekemből és meglepetésemben az üveg kiesik kezemből, s szilánkokra törik a padlón.  A pultnál tüsténkedő alak is ijedtében megfordul.
Sötét farmert és kockás inget visel, mely kihangsúlyozza izmai jelentős részét. Haja kissé kócosan keretezi arcát. A sötét szempárban pedig aggodalom és boldogság keveredik. Egyik kezében serpenyőt tart, a másik pedig mintha csak megállna a levegőben. És megpillantom rajta a jegyűrűt. Az enyémnek a párját, melyet én nem vagyok képes újra felvenni, mert csak a veszteségemre emlékeztet.
-Emma.-borzongatóan hat rám, hogy oly hosszú idő után hallom a nevemet szájából. Könnycseppek csordulnak végig az arcomon.
-Sam.-hangom elcsuklik.-Én..-mondani szeretnék valamit. Mindennél jobban szeretném. És pont ez a baj. Ez az egész, hogy itt van maga tökéletes valójában, a jegyűrűvel a közös házunk konyhájában és épp valami vacsorát kotyvaszt.. Annyira valóságosnak tűnik, de valahogy mégsem az.  A padlóra szegezem tekintetem, mintha azt szívesebben bámulnám, mint őt, pedig ez nem igaz, csak a törött üvegdarabokat nézem. Épp annyira szétszórtak, mint én vagyok. Annyira gyöngék és távoliak. Annyira szétestek.-Álmodom.-mondom ki tudatomon kívül és felsandítok, hogy képzeletem még mindig játszik-e velem. Igen, ő még mindig itt van. Pedig nincs. Annyira valóságos, de mindez csak puszta illúzió.
Sam leteszi a serpenyőt, kikapcsolja a gázt és megkerüli a pultot. Tekintetét végigvezeti a törött üvegdarabokon, majd mögöttük megáll, tisztes távolságban tőlem és végigmér.
-Gyönyörű vagy.-mosolyt küld felém, mire eddig is csorgó könnyeim még inkább megáradnak.-Mi a baj?-kérdi szomorú tekintettel, de arcán látom, tudja a választ. Egy pillanatig úgy tűnik megindul felém, aztán inkább úgy dönt, a helyén marad.
-Kelj fel Emma!-pofozom fel magam.-Túl sokat ittál, most pedig a kádban fekve álmodod azt, amit a legjobban szeretnél.-ismét megütöm magam és egyensúlyomat vesztve előre bukok a padlóra. Kezemet magam elé tartva próbálom felfogni az esést. Tenyerembe éles fájdalom nyilall. Arra számítok, hogy felriadok, de semmi nem változik.  Felemelem tenyerem, melyből vér szivárog, miután felsértették a szilánkok.  Villámcsapásként hasít  belém a felismerés. Nem álmodom. Ébren vagyok. De a történtekre nincs logikus magyarázat.  Felvezetem a tekintetem és legbelül nem is tudom mit szeretnék jobban, hogy Ő még mindig ott legyen, vagy tűnjön el.
-Nem álmodsz.-hangja betölti a teret, én pedig szaporán kezdem venni a levegőt. Kezeim remegnek, számat pedig artikulátlan hangok hagyják el. Valami a mellkasomban ki akar törni és nem bírom tovább magamban tartani. A fiatalabbik Winchester pedig ismét hezitál, majd pár centit közelebb araszol, de épp annyira, hogy ne legyen kartávolságon belül.-Em kérlek ne akadj ki!-karját maga elé emelve gesztikulál, de a látásomat elhomályosítják a könnyek.
-Megőrültem! Megőrültem Sam!-mondom. Nem vagyok tisztában vele pontosan kinek, de a szavak akaratom ellenére szinte kicsúsznak a számon.-Te meghaltál. Nem vagy itt. Nem láthatlak.-tenyerembe temetem arcom. Sebeimet csípi a sós nedv, de jelenleg ez foglalkoztat legkevésbé.
-Em! Em! Em! Kérlek figyelj rám.-hangja távolinak hat.
-Nem vagy itt!. NEM HALLOK SEMMIT!-arcomról fülemre vezetem kezeimet és ordítok, mint egy kisgyerek.
-De itt vagyok Emma!-normál hangerőben beszél, mégis beférkőzik az agyamba.
-Nem vagyok bolond! Nem lehetsz itt!-nézek fel rá, és valahol még azt kívánom inkább tűnjön el.
-Tudom, hogy furcsa és megmagyarázhatatlan, de itt vagyok.-felegyenesedik így arra késztet, hogy felnézzek rá. Ismét heves tiltakozásba kezdenék, de megelőz.-Nem vagy őrült, de látsz engem, mert itt vagyok. Tényleg itt vagyok.-pár pillanatig csendben figyel, hátha mantráznia kell még az előbbi mondatot.  Szavai lassan eljutnak az agyamig és próbálok megnyugodni, de még egy-egy roham végigsöpör a testemen. Ránézek és tekintete szíven szúr. Ismerem ezt a nézést..
-Itt vagy..-mondom, kicsit sem meggyőzően miközben próbálom letörölni az arcomról a vért és a könnyeket.-De..?-kérdezem várva, hogy ő fejezze be helyettem.
-Csak addig amíg nem érintesz meg.-közli szomorúan.Kérdő tekintetemet látva pedig int, hogy menjek, mossam meg az arcom és öltözzek fel. Bólintok és olyan gyorsan ahogy csak tudok eltűnök. Magamra zárom az ajtót és a csapra támaszkodva bámulom az arcomat a tükörben.
Ez nem lehet. Nem, nem igaz. Nincs itt és nem láthattál semmit.. Azt hiszem. A legjobb lesz, ha nem iszol.. Soha többé.. Most pedig felöltözöl és aszol.. Egyoldalú társalgásom közben megtisztogattam magam és pizsamába bújva nyugtázom, hogy mire ismét kijövök, a macskán kívül senki nem lesz a lakásban, de tévedek. Üveg csörömpölését hallom. Megjárom az előző utat, bár valamivel biztosabban. Sam épp akkor teszi a seprűt és a lapátot a csap alatti szekrénybe. Mosolyog mikor meglát és a nappali felé int, majd egy pillanatra ismét eltűnik a pult alatt. Egy bögrét vesz elő és teafiltert. A vízforralóból tölt, majd elindul az említett szoba felé. A bögrét a kis üvegasztalra teszi a kanapé előtt, ő pedig helyet foglal a fotelban. Lassan vonszolom magam és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne essek szét.. újra.
Miután elhelyezkedtünk Neby rögtön megragadja az alkalmat, hogy a langaléta ölébe telepedjen, aki ezt eddiginél is szélesebb mosollyal díjazza és simogatni kezdi az állatot.
-Azt mondtad, addig vagy itt amíg meg nem érintelek.-mondom halkan.-Vele nincs baj?-kérdezem a macskára bökve, mint egy irigy gyerek. Mintha csak féltékeny lennék arra, hogy egy állat hamarabb a közelébe enged.
-Azt hiszem az lesz a legjobb, ha az elején kezdem.-torzul el az arca egy pillanatra és tekintetét az enyémhez kapcsolja.-Mikor meghaltam, megszűnt körülöttem minden. Csak végtelen fényességben lebegtem, fogalmam sincs meddig. Néha beszélt hozzám valaki. Magyarázott egy második esélyről. Ezt azok kapják, akik nem képesek egymást elengedni, mert olyan erős kapocs fűződik közöttük.-a jegyűrűjét babrálva rám mosolyog.- Azt mondta, visszajöhetek.  Nem csak lélekben leszek itt, hanem fizikálisan is, képes leszek érezni, látni, hallani. De ha az, akiért visszajövök megérint mindennek vége és én eltűnök. Mikor visszajöttem, nem tudtam mennyi idő telt el itt mióta elmentem. Lassacskán rájöttem, hogy csak egy napig voltam távol tőled.
-Itt voltál azóta?-szakítom félbe hitetlenkedve.Bólint, s kérdésemet megelőzve ismét beszélni kezd.
-Ki kellett tapasztalnom, milyen volt neked megélni ezt az egészet. Tudnom kellett, hogy nem hiába jöttem. -halk sóhaj hagyja el a számat, de próbálom nem mutatni,. mennyire fáj, hogy ehhez visszaigazolásra volt szüksége.-És láttam, mennyire magadba zuhantál. Itt voltam minden egyes éjszaka, mikor álomba sírtad magad és tudtam, mennyire szenvedsz, de úgy ítéltem meg, nem álltál még készen arra, hogy újra láthass. Lehet, hogy még most sem vagy rá teljesen felkészülve.-tekintetét ismét az enyémbe fúrja én pedig legszívesebben a nyakába ugranék, de nem tehetem.-Borzasztó nehéz volt megállnom, hogy ne mutatkozzak, mikor majdnem végeztél magaddal. Ott akartam lenni melletted és magamhoz ölelni, de inkább gyáván visszavonultam a dolgozószobába és csak akkor jöttem elő, mikor te dolgozni mentél. Mert egyébként tudtam, hogy te nem fogsz benézni oda. Túlságosan fájt volna. Mint fordított esetben nekem.-erőltetetten felnevet.-Neby pedig majdnem minden alkalommal le akart buktatni.-a macska fején pihenteti a kezét. Szóval ezért akart, ma is bemenni oda. Várok. Várok, ő pedig nem néz rám és nem mondd semmit, így tehát megtöröm a kínos csendet.
-Sam?
-Hm?-pillant fel rám kérdőn.
-Akármi történik is, soha ne érints meg!Ígérd meg! Kérlek..
-Ígérem Emma.. Ígérem.

Egy év telt el, mióta ismét együtt élünk, már ha használhatom ezt a szót. Két személyre vásárolok, kettőnkért dolgozom, ő pedig megmaradt nekem. Boldog vagyok és felvillanyozott. Bár bántanak azon ismerőseim véleményei, akik már akkor elítéltek, mikor nem tudták, hogy egykori vőlegényem újra megjelent a színen. Mondván, hogy lehetek jókedvű, ha alig néhány hete veszítettem el azt akivel egy életre el akartam kötelezni magam? Jogos volt a feltételezés, de mégsem mondhattam azt, hogy nem veszítettem el senkit.
A felhőtlen mámort idővel viszont beárnyékolta valami. Sam nem volt olyan örömteli mint én.
Gyönyörű szeméből idővel eltűnt a fény és nem láttam annyit mosolyogni. Ott volt, de mégsem éreztem. Mintha ugyanazokkal a szavakkal más nyelveket beszéltünk volna.  Nem volt boldog, tudtam azért mert nem érinthet meg, nem az én hibám, de ettől én is éppúgy szenvedtem, akárcsak ő. Fájt látni, hogy én minél inkább visszatértem az életbe, ő annál inkább halott lett. Mint egy kísértet örökös egyedüllétre kárhoztatva.
Bár meglehet nem csak én voltam az oka mindennek, hisz neki is ugyanúgy hiányzott az élet, mint azoknak ő maga, akiket hátra hagyott.  Milliószor beszélt Deanről és hangjában oylan keserűség csengett olykor, hogy csak akkor voltam képes igazából felfogni, milyen erős is volt közöttük a testvéri kötelék.
Ami pedig az idősebbik Winchestert illeti, sokáig kételkedett bennem. Vagyis inkább abban a hirtelen váltásban, ami egyik napról a másikra két lábon járkáló roncsból  hiperaktív gyerekké varázsolt. Emlékszem végig azt hitte, hogy rákattantam valami gyengébb drogra, csak, hogy eltereljem a figyelmemet, vagy az öccséből visszahozzak valamit önmagamba. De tévedett, hisz nem tudta az igazat. Mert nem tudhatta, úgy ahogy senki más sem. Csak én, de Sam így is kegyetlenül szenvedett én pedig próbáltam válaszokat keresni arra, hogyan változhatna mindez. És azt hiszem találtam is egy módot...

***

-Azért csinálom, hogy együtt legyünk.-ajkaimat ólomnehézségűnek érzem, de muszáj kimondanom ezeket a szavakat.
-Ez nem megoldás Em.-hangja elcsuklik. Nem tudom kinyitni a szememet. Nehezen lélegzem.-Nem megoldás, hogy te is meghalsz.
-De igen az.-mondom  halkan.-Nem tudtam mi mást csinálhatnék. Olyan össze-vissza volt minden én pedig félúton elvesztem és nem találok semmit. Csak téged.-zúg a fejem, de koncentrálok.-Csak így érinthetlek meg.

-Emma..-egy pillanatot vár..-Sajnálom.-böki ki hirtelen, én pedig nem tudom hová tenni.
-Mi..-meleg kezét arcomon érzem. Homlokát enyémnek nyomva ajkát számra tapasztja. Minden utolsó erőmet összeszedve nyitom ki a szemem, ő pedig belemosolyog utolsó csókunkba. Vakító fehér fénypontok cikáznak mindenütt, az ő körvonala pedig lassan halványodik. Utolsó másodpercekig arcomon pihenteti kezét.
Bennem pedig tudatosul a tény, hogyha mindezt túlélem, ő soha többé nem lesz mellettem.