Challenge 10. An AU

 Halloween napja mindig izgalommal töltött el. A kedvenc ünnepem volt a sok közül, így meg kellett adni a módját. Már korán reggel nekiestem a ház díszítésének és a sütés - főzésnek. Volt ott minden, denevérek a falakon, csontvázat a plafonon, pókhálók az ajtókon, piros löttyök és tökök az asztalon. Cukormázak, szellemek. Finomnál finomabb muffinokat és ijesztőbbnél ijesztőbb édességeket gyártottam. Könyékig voltam éppen a tökfaragásban, mikor Gina megérkezett. Fel se kellett állnom, már abban a pillanatban az ajtóban állt egy tálca furcsa eredetű, neon zöld süteménnyel. Remélem, hogy süteménnyel. 

-Jó hajnalt! - üdvözöltem, de ő csak zombin a kávéfőző felé lépett és csurig öntötte a lakásomban kinevezett démoncsapdás bögréjét. Kócos hajába túrva ült le mellém és kortyolgatni kezdte. 

-Nem értem miért kell ilyen korán kezdeni. - fújtatott. 

-Mert még rengeteg a teendő és szeretném, ha tökéletes lenne a jelmezünk. 

-Szóval csak a sminktudományomra van szükséged... - nevetett. 

-Persze, meg a kézügyességedre! Öt órától jönnek a többiek is. Addigra MINDENNEK TÖKÉLETESEN KELL KINÉZZEN! 

-Értettem főnök. -ivott bele a kávéjába és nyugodtan kortyolgatva várta, hogy megcsináljak mindent. 

Körülbelül fél kettő lehetett, mikor mindent tökéletesnek ítéltem. Elmentünk felváltva zuhanyozni és a zipzáros szatyrokból előbányásztuk a jelmezeinket. Az enyém, a hajamhoz illő, Harley Quinn jelmez volt, forró nacival, feliratos pólóval és baseball ütővel, mindent, ahogy kell. Gina megcsinálta a sminkemet, majd copfba fogtam a hajam. Nagyon tetszett a végeredmény. 

Gina jelmeze kicsit összetettebb volt, de rettentő jó választásnak bizonyult. A zöld feszülős ruha és a vörös haj. Aquamanből Mera egy igazi badass női karakter volt. 

-Remélem csak véletlen, hogy DC karaktereket választottunk mind a ketten. - csodálkozott nővérem. 

-Tényleg!! Pedig lehettél volna Romannoff is, csak az meg halott. - szúrtam oda szarkasztikusan, mire egy szúrós pillantás volt a válasz. 

A csengő helyett, nyílt az ajtó és többen tódultak be rajta, mint amire számítottam. Misha, Jared, Jensen és nagyjából az egész stáb. Jared nyakába ugrottam és csókot nyomtam a kívánatos ajkaira. Utána vettem csak szemügyre a jelmezét. Haját kissé világosabb színezővel már-már szőkére színezték, köpeny volt a hátán és Ő maga volt a megtestesült Thor. Szexinek találtam. Misha a Halott Menyasszonynak öltözött, míg a többiek között volt zombi, boszorkány, vámpír, 1-1 szuperhős elvétve. Jensen késve érkezett, de Gina szinte rögtön lerohanta és a lecseszést egy helyiséggel odébb is hallani lehetett. Kidugtam a fejem és láttam, hogy nincs jelmezben. Odatrappoltam elé és dühösen kérdőre vontam én is. Nem akartam, hogy elrontsa a bulit. 

-Hogy teheted ezt velem? - biggyesztettem le a szám. 

-Mi a gond? - vonta fel a szemöldökét szemtelen mosoly kíséretében. 

-Hol van a jelmezed? -fújtattam. 

-A kurva életbe! Jelmezbe kellett volna jönni? Nem tudom miről beszélsz. - lóbálta meg a kezében lévő kamu-Coltot. Abban a másodpercben esett le. Ő Dean Winchesternek öltözött. Annyira tetszett az ötlet, hogy konkrétan elnémultam. 

-Mi a baj? - vigyorgott még szélesebben. - Nem lehet itt valahol sört kapni? - indult a piás pult felé, előbb persze csókot nyomott nővérem szájára. 

Álltunk egymás mellett, mint két idióta, úgy pislogtunk utána, mikor Gina csak ennyit mondott:

-Én ezt nem bírom. Ez így túl sok. Megyek és leteperem!. - azzal faképnél hagyott. Mire észbe kaptam, Jared került mögém. Éppen meg akartam dícsérni a jelmeze miatt, ami ELTŰNT. 

-Miért vetkőztél le? 

-Nem tudod mi a WIFI jelszó? Elhagytam a cetlit. - tapogatta a kockás flannel ingjén lévő zsebet. 

-Ezt nem hiszem el... - suttogtam magam elé. 

-Lex... mi a jelszó? Hemzsegnek a szörnyek a partyn, de nekem nincs netem. - vigyorgott. 

-Igaza volt Ginának, nem sokáig marad rajtam sem a jelmezem. 

-Miről beszélsz? -karolta át a derekam és maghoz húzott. 

-Semmiről. Sam Winchester. 

Challenge 4. Something you don't ship

 "Én vagyok Sam Winchester barátnője!' Sikított a saját hangom a fejemben, Nem ő, ÉN! 

Nem értettem a reakcióimat, hiszen sosem voltam féltékeny. Soha nem történt velem olyan, hogy hatalmába kerített volna a zöld szemű szörny. Bár, tegyük hozzá, hogy sosem voltam ennyire szerelmes. Vagy egyáltalán szerelmes. Szóval zavart. Szinte már gyilkos gondolatokat ültetett a fejembe, hogy Sammy - az ÉN SAMMY-m - Jessicával tanul. Vele lóg és rengeteg időt töltenek együtt. Ha csörög a telefonja, mindig a szőke tincsek virítanak a kijelzőn. Amikor mosolyog, róla beszél. Ne legyek féltékeny?

Az éjszaka közepe lehetett. Nagyjából... mikor zajra riadtam fel, ami a konyha felől jött. Macskákat meghazudtoló halk léptekkel osontam kideríteni a forrását. Térdem fölé érő Mardekáros póló és egy francia bugyi, ennyi volt az öltözékem. Kócos rózsaszín hajamba túrva settenkedtem a hang irányába. Ahogy felkapcsoltam a villanyt, két meglepődött férfi és egy nő állt előttem. Az egyik természetesen Sam volt, ahogy zavarában a hajába túrt. A másik srácot nem ismertem, de ha tippelnem kellett volna, Sammy éppen így írta le a bátyját. A harmadik személyről próbáltam nem tudomást venni, de mégis ő zavart a legjobban. 

-Ez mit keres itt? - böktem flegmán Jessica tündér cuki pizsamába öltöztetett alakja felé. A lány önelégülten mosolygott, de nem szólalt meg. 

-Megmagyarázom. - Habogott Sam. 

-Most melyik a barátnőd és melyiket dugod? - vigyorgott a srác. - Dean vagyok amúgy. - bólintott felénk. 

-Örülök, sógor! - hangsúlyoztam ki. Sam szemei kikerekedtek, míg Jess Dean elé lépett, átkarolva szégyentelenül Sam derekát. 

-Jessica vagyok. - nyújtott kezet a zöldszeműnek. 

-Aki az ördög tudja mi a faszt keres itt... - motyogtam és a hűtőhöz galoppoztam valami tömény ital reményében, de csak sör volt, amit nem szerettem. De ki vagyok én, hogy döntéseket hozzak? Abba sem volt beleszólásom, hogy ez a luvnya a vőlegényem környékén legyeskedjen. 

-Lex... - köhintett Sam. - Jesst kizárták a koleszból, én ajánlottam fel neki, hogy a kanapén aludhat ma éjjel. 

-Igazi úriember vagy Sammy. - flegmáztam. 

-Csak én hívhatom Sammy-nek!- szólt felém Dean. 

-Téged ki és miért engedett be ide egyáltalán? - kérdeztem szarkasztikus fejjel és a kezébe adtam egy sört.

-Vedd feleségül! - súgta Sam-nek egy hatalmas vigyor kíséretében. 

 -Mindenki nyugodjon le. Dean azért jött, mert apánk napok óta nem jelentkezett. Jessicát kizárták, Lexy te pedig itt laksz, hiszem a jegyesem vagy. - magyarázta a fiatal Winchester. 

-Remélem is! - dobtam kukába a sörös dobozt és puszit nyomtam Sammy arcélére, éppen ameddig felértem. - Jó éjszakát! - még utoljára visszafordultam az ajtóból. - Jess, ha gondolod aludhatsz a vendégszobában, most lett megcsináltatva a fűtés, talán nem gyulladsz fel. 

Mekkorát tévedtem!! 

Challenge 3. Family

Lexy sírva borult a nyakamba. Én tartottam magam, de így is legördült egy könnycsepp az arcomon. A lány remegett, majdnem össze esett a karjaim között. 

-Lexy, nyugodj meg. -simogattam a haját.

-Nem megy Dean. Az én hibám. - lökte el magát. - Nem is értem miért nem szúrsz tőrt a szívembe. 

-Ne beszélj butaságokat! Sokkal nagyobb szarból is kimásztunk már. 

-Dean, eladta a lelkét. A kibaszott lelkét! Megint! Azért, hogy én élhessek. Hogy lennék képes így létezni? 

-Mély levegő - fogta le a vállaimat. - Pánikrohamod van. 

Sokadik levegővétel után kicsit sikerült megnyugodnom. Mégis képtelen voltam kiverni Sam arcát a fejemből. A lélektelen, csillogás mentes szemeit. Az arcát, ami nem tükrözött mást, csak az ürességet. 

-Üres. Sammy teljesen üres. - motyogtam. 

-Ne kezdd megint, mindent meg fogunk oldani. Tudod miért? Mindegy mi történik, egy család vagyunk, oké? - nézett mélyen a szemembe. Ott és abban a pillanatban mindent képes voltam elhinni neki. Olyan erőt sugárzott, amire szükségem volt, hogy ne roppanjak össze teljesen. 

-Igazad van. - suttogtam. - Vissza fogjuk hozni. Te, Castiel és én. Sikerülni fog. 

-Bármi áron. - bólintott és visszarángatott a bunkerbe.

Goodbye

Az évadzáró előtti héten írt szösz. Előre fájt a búcsú...

Félálomban, zsibbadt végtagokkal forgolódtam a kanapén. Sajnos, vagy nem sajnos, de a nyolc órai kijárási tilalom miatt itt ragadtam Ginánál. A ház már csendes volt, nekem pedig eszeveszett melegem. A flannel kockás pléd puha volt, de beizzasztott. Idegesen ledobtam magamról és felülve az ásványvizes palackért nyúltam. Nem ittunk sokat, csak egy-egy pohár bort, mégis sivatagra száradt a szám. Próbáltam elhelyezkedni és visszaaludni, mikor csörömpölést hallottam a konyha irányából. Először nagyot sóhajtva elképzeltem, ahogy az égik pakolt csöpögtetőből felborultak a lábasok, de ezt követően egy hang is társult a csörgéshez. Azonnal kireppent az álom a szememből és mezítláb, a kölcsön Marvel pólómban (ami régen az enyém volt), nem foglalkozva a következményekkel, beslisszoltam nővérem szobájába. Először semmit nem láttam a sötétben, aztán apránként elkezdtem foltokat látni és leültem mellé az ágy szélére. Elsőnek egy ujjal bökdöstem meg a vállát. 

-Gina… - suttogtam. Mikor nem hatott, teljes tenyérrel rázni kezdtem. Semmi. Végül befogtam az orrát, hátha az oxigénhiány sikeresen magához téríti, bár még mindig nem voltam biztos benne, hogy jobban szeretne élni, mint aludni. 

-Mi a fasz?! – nyűgösködött. 

-Van valaki a konyhában. – sivítottam, erre felült. 

-Ne szórakozz már! – bújt bele a Marveles nadrágba és mamuszba. –Most a semmiért felkeltettél és lerángatsz a lépcsőn, tuti agyon verlek. – morogta, de beletúrt a hajába és minden útba eső villanyt felkapcsolva – tanultunk a horror filmekből – érkeztünk meg. 

Ott álltunk, mint két hápogó kacsa. Ugyanis a konyhája hűtőjéből egy elég kerek fenék állt égnek, majd megfordulva Jensen arca fogadott. JENSEN KICSESZETT ACKLES, ahogy lopja a sörünket. Azaz Gináét, de mindegy. Bennrekedt levegővel lehuppantam a sarokülőre, majd teljesen lefagytam. Jared Padalecki, igen AZ a JARED HŰDENEMVAGYOKTÖRPE PADALECKI ücsörgött a másik végén. 

-Gina… - adtam ki olyan magas hangot, amitől ha lett volna kutyája, tuti örökre megsüketül. – Ugye álmodom? – kerestem nővérem arcát, de az holt sápadtan bámulta a két férfit. 

-Sziasztok! – túrt bele két kezével Jared a hajába és kedves mosollyal felém nyújtotta azt. – Sam Winchester vagyok. Ő a bátyám Dean. – bökött a másik felé fejével. – De nem kell bemutatkoznunk. 

-Hogy mi? – szakadt ki Ginából a kérdés. 

-Dean vagyok, ő meg Sammy. – kacsintott rá Dean, majd kibontotta a sört. Erre minden lepörgött az agyamon, Gina elájul, én elájulok, mind a ketten kurvára ELÁJULUNK! Ehelyett természetesen teljesen képtelen reakció történt. Gina hisztérikus nevetésbe kezdett és egy zsepiért indult, amivel kicsorduló könnyeit felitathatja, aztán ő is kinyitott egy sört és a mosogatónak dőlt lazán. 

-Alexa, szerintem az agyunkra ment az évadzáró! – nevetett jóízűen. Válasz helyett csak némán bólogattam, miszerint egyetértek. 

-Ez ilyen HotelMentholos magaddal hoztál az álmodba dolog? –kérdeztem tőle végre, amitől a két srác teljes értetlenséggel váltott pillantást. 

-Nem tudjuk miről beszéltek. – zárta le a musical vonalat Sam. – Mi azért jöttünk, mert szeretnénk köszönetet mondani. 

-Mégis miért? – vágtam a szavába. 

-A kitartásotokért. Azért, mert ennyi éven keresztül mellettünk álltatok…- kezdte Sam. 

-…és a rengeteg ficet is imádtuk. – vigyorgott Dean. 

-Mindig hallottuk mikor rólunk beszéltetek. Olyan volt, mintha álmodtuk volna, de mindenre emlékeztünk. Az éjszakáig tartó beszélgetéseitek, a rengeteg ötlet, a csomó nevetés és véget nem érő könnycseppek… 

-Az álmaitok! A füzetbe írt szavak, életünk képkockái, amik gifekben tömkelegével állnak a mappáitokban… 

-A váltakozó hátterek, a flannel ingek, bakancsok… 

-A szíveteket átjáró rajongás és szeretet… 

-Alexa ballagási csokra! 

-Gina könyvborítói! 

-A tökéletes befejezések és a sok szomorúság amikkel történeteket zártatok… 

-Stairway to Heaven! 

-Simple Man! 

-Az átírt mesék, filmek, musicalek… 

-Az agymenések! 

-A hajnalig tartó, égő szemekkel történő fanfic olvasások és sorozatnézések… 

Kapkodtuk a fejünket, teljes sokkban, ahogy egymás szavába vágva sorolták az elmúlt több, mint 10 évünket. Nem kerestük a logikát, egyszerűen elfogadtuk, hogy ez most megtörténik. 

-Komolyra fordítva a szót… - nézett Sam a szemembe. - Csak szerettünk volna, ha tudjátok, hogy nem volt hiábavaló. El akartuk mondani személyesen, hogy mi mindig ott leszünk Nektek. Sosem hagyunk cserben és bármikor számíthattok ránk. Ha szomorúak, dühösek, vidámak, kétségbeesettek vagytok, MI ott leszünk. 

-Nem akarjuk, hogy úgy érezzétek ennyi volt. – folytatta Dean. – A szerelmetek táplál minket. Ez a mi boldog befejezésünk. – tette le az üres sörös dobozt az asztalra, mire Sam is felállt. Torkunkon forrtak a szavak, valami a lelkünk mélyéből próbált kiszakadni, fájdalmasan és véresen kiugorva a földre, várva, hogy megtapossák. Ja, hogy ez talán a szívünk? 

-Még egyszer, de nem utoljára köszönjük. De búcsúzni jöttünk. Viszlát lányok. –köszörülte Sam a torkát. 

Mintha ők sem vártak volna semmi választ vagy reakciót. Adtak egy-egy puszit a homlokunkra és kisétáltak az ajtón. Örökre. 

Mi csak pislogtunk, majd mintha mi sem történt volna felvonultunk lefeküdni aludni, visszatértünk az álmainkhoz, ahol tovább írtuk a meséinket, egészen az örökkévalóságig. Másnap reggeli kávé közben tűnt fel, hogy egy üres sörösdoboz árválkodik az asztal szélén. Üres, akárcsak mi. 

I wasn’t ready to say goodbye

-Normális vagy?! – hallom az agyam ellepő ködfátyolon keresztül Lexy hangját. Próbálja áttörni a gyász és a fájdalom falait, nem sok sikerrel. Ledobom a késeimet és a puskám a bunker közepén álló asztalra. Nem foglalkozva a renddel – ami régen nem volt rám jellemző – és egy szót sem szólva elindulok a szobámba. A szobánkba. A kicsinyke helyiségbe, amit régen az otthonomnak neveztem, most csak fájdalmat ad. Becsukom az ajtót, ledobálok magamról minden ruhát az egyik sarokba, majd beállok a zuhany alá. A forró víz erős sugarakkal mossa le rólam az út porát, a vérfarkasok mocskát és a lábam alatt lévő lefolyóba tódul friss vérrel vegyítve. Figyelem ahogy a vöröses barna folyadék eltűnik a csövekben. Kiszállok és a Bosszúállós törülközőm odébb lökve, elveszem a sötét szürke darabot. Még benne van az illata. Magamra tekerem és kibattyogok az ágyhoz. Leülök rá, figyelem a karomon vöröslő mély vágást, de nem érdekel. Jól esik a fizikai fájdalom, tompítja a többit. Hajamból csurog a víz, egyenesen a paplanra. Nem törődve semmivel, hanyatt dőlök, magamhoz ölelem a puha szürke köntöst és zokogni kezdek. Annyira hiányzol! 

Több hét eltelt a végzetes nap óta. Azóta minden bevetésen 200x-os erőbedobással küzdök, amitől Lexy és Sam retteg. Felelőtlen lettem? Lehet. Veszélyes játékot játszom? Lehet. Kockáztatom az életem? Lehet. Érdekel? Cseppet sem. Már abban a pillanatban eldöntöttem, hogy utána akarok menni. Nem leszek gyáva és ugrok le egy hídról, mert az nem én lennék, de meg akarok halni és annyi szörnyet magammal vinni, amennyit nem szégyellek. 

Azt akarom, hogy onnan fentről büszkén mosolyogjon rám és kihúzhassa magát: Igen! Ő az ÉN csajom. 

Ismét nyikordul az ajtó. Sörrel a kézben bámulom a plafont, míg a fülhallgató a fülemen pihen, benne pedig üvölt a Led Zeppelin. Húgom alakja tűnik fel és leül mellém, komoly arccal. 

-Gina – olvasom a szájáról, ő pedig letolja a fülemről a zenét. – Szépen kérlek készülj és próbálj nem öngyilkos lenni a mai küldetésen. 

-Nem tervezem. – pattanok fel és robotszerű mozdulatokkal magamra húzom a bakancsom, majd felkapom az egyik bordó ingjét. Azt az inget, ami olyan jól állt neki… 

-Nem szeretnél boldog lenni? – mosolyog rám a dzsin kedvesen. Ledermedve figyelem a kékségben úszó szemeit. Szinte öntudatlan állapotban ejtem ki ujjaim közül a tőrt, ami a végzete lehetne és bábként lépkedek felé. Odatartom a karom és csak ennyit suttogok: 

-Kérlek, hamar végezz velem. 

A csillagos ég alatt fekszünk Baby elején, egy pokrócon. A karján pihentetem fejemet és oldalra gördülve ölelem magamhoz. Megcsókolja a homlokomat. 

-Olyan jó így. – hunyom le a szemem. 

-Minden este csinálhatnánk. – veti fel az ötletet. 

-Benne vagyok, de csak, ha nem kell épp szörnyeket fejezni. – nevetek. 

-Utána akkor is kijöhetünk. – vonja meg a vállát. Közelebb húzódom, mert feltámad a szél. –Üljünk be, halálra fagysz. – kászálódik fel és betessékel a kocsi hátsó ülésére. Hátra dönti a másik két ülést, így majdnem egy hatalmas franciaágyhoz hasonlít. Beindítja a fűtést és befészkeli magát mellém. Akkor és abban a pillanatban a világ legboldogabb embere vagyok, Dean Winchesterrel az oldalamon. Meg sem fordul a fejemben, hogy másnap elveszíthetem. 

Kórházban térek magamhoz. Homályos foltokat látok, remegnek a végtagjaim, a karomból csövek vezetnek egy elég hangosan pittyegő gépbe és cserepesre van száradva a szám. A legrosszabb mégis, hogy visszatér a mellkasom ostromló fájdalom. Nem értem mi fáj ennyire. 

-Végre! – fogja meg Lexy a kezem. – Ne mocorogj! – szid meg azonnal. –Pihenned kell te buta! Miért nem küzdöttél a dzsin ellen? – kér számon. 

-Nem emlékszem semmire. – köhögöm. – Hol van Dean? – keresem szememmel az érintettet. 

-Gina, Dean… - vonja össze a szemöldökét, engem pedig ellepnek az emlékek. A vámpírfészek, az üresség és a gyász. Arcomon peregnek a könnycseppek és képtelenek elállni. Gyenge vagyok én ehhez. 

-Miért nem hagytatok ott? – kérdezem dühösen. – MIÉRT NEM HAGYTÁTOK, HOGY MEGHALJAK??! – üvöltöm gyenge hangon és minden erőm összeszedve kitépek minden branült amit belém szúrtak. El akarok menni és már az sem érdekel, ha egy roncsnak tűnök, le fogok ugrani a legmagasabb épület, legmagasabb pontjáról. Csak, hogy biztos legyen. Nem vagyok hajlandó még egyszer elveszíteni. Még egyszer nem… 

Hotdog tejszínhabbal

Vissza kellene rázódni LVLTudjaABánat Bocsi hajnal egy gif nincs értelem sem, ne keresd. Lex egyike adta az alapot.

Néhány napos pizza maradványa árválkodott a hűtőben. A szaga már átitta a berendezés minden szegletét. Hagyma, sajt és valami  édeskés szósz amit BBQ-nak csúfoltak, de semmi köze nem volt hozzá.   Az egészhez tormás elegy adódott, talán mustár is volt és oliva bogyó.  Csupa olyan hozzávaló, ami külön megállta a helyét, de sosem illettek össze igazán.  Mások talán csak instant hasmenésként bélyegeznék a furcsa elegyet, de a lány, aki becsapta a frigó ajtaját csak önmagát látta bennük és azt, akit hosszas, tényleg hosszas szenvedés árán elengedett, mert nem volt már köze hozzá többé.

Emlékszik, az anyja mindig élvezettel mesélte a családi összejöveteleken, csak hogy megnevettesse a nagyit, vagy a fél-bolond nagybácsit, aki mindig csak egy vadászatról toppant be megvacsorázott, aztán sietősen ment egy újabb vámpírfészket írtani a szomszéd államba. Nekik mondta mindig azt, hogy  Gina, még kis korában, imádta nutellába mártani a kovászos uborkát, úgy majszolni, mintha normális volna. Aztán azt is, hogy hála istennek kinőtte ezt az érdekes korszakot.

Most csak állt ott a lelakott konyhában, felidézve a legrégibb és a legfrissebb emlékeket. Legszívesebben a telefonért nyúlt volna, hogy tárcsázza a férfi számát, ha ugyan  létezett volna még a készülék. Azt ugyan is abban a minutumban mikor kiadta a démonná vált Dean Winchester útját -akit nem különösebben érintett mélyen a dolog- azon nyomban a legközelebbi  kukába hajította, mikor hallotta, hogy épp jön a szemetes kocsi konténereket üríteni. Az volt UTOLSÓ  dolog amit kidobott, ennek pedig már több mint egy hete.

Újra kinyitotta a hűtőt és a szagtól elfintorodva igyekezett gyors mozdulattal magához venni az utolsó sört. A palack üres társai ott sorakoztak a  kanapé mellett, némelyik pedig nyomot hagyott a falon, mikor  a lány dühében odavágta őket. A cserepek még mindig szerte hevertek a padlón, de őt nem érdekelte.  Úgy is cipőben volt, hívatlan látogatóktól meg nem volt félnivalója.

Unottan nyúlt a távirányítóért. Valami idióta dal ment, de nem volt elég ereje hozzá, hogy tovább kapcsoljon, csak hallgatta a tinilányos nyálas szöveget, miközben nagyokat kortyolt a söréből, jóllehet már egy ideje a hányinger kerülgette.

I thought maybe we were getting somewhereBut we're still nowhere at allI watched your tail lights fadingI try but it still won't fallI remember what it feels likeTo know love and have it taken awayI can't think of what I learned right nowBut I'll be thanking you someday

Szempillái elnehezültek, s félálomban sötét szempár semmibe vesző feketeségében fürdött, és a kiontott vérben, mely akaratlanul is a kezéhez tapadt. Annak az ártatlan lánynak a vérében, melyet Dean Winchester ölt meg azért mert kedve volt hozzá.

Mióta a pecsét billogként jelölte meg a férfit, a viszonyuk fagyos lett. Fájdalmasan különböző és elmondhatatlanul távoli. De Gina elég erősnek hitte a szeretetét ahhoz, hogy áthidalja ezeket a messzeségeket.  Ez így ment egy ideig.  Aztán a helyzet durva fordulatokat vett. Több fázisból állt ugyanis a dolog.  Először csak  figyelmen kívül hagyta a  nő könyörgését, aztán belekényszerítette a lányt a cselekedetbe, végül pedig  megfenyegette ha nem hagyja hogy kiélvezze, végez hát vele is.

Egyre szélesedő szakadék két végén állva, közöttük felégetett hidak százaival végül búcsút intettek egymásnak.  Nem csak felületeset.Olyannyira nem, hogy  a lány végül tövestől kiszakadt a vadászéletből. Nem vette fel a mobilt, ha egykori társai segítségre szorultak. Nem szerzett már hamis igazolványokat, nem érdekelték az interneten és a lapokban szereplő természetfeletti vagy bizarr esetek, nem tartott magánál fegyvert nem zárta az ajtókat, CSAK ÖNMAGÁT. MIKÖZBEN ARRA VÁRT, HOGY UTOLÉRJE A  MÚLTJA. 

Valahol legbelül arról ábrándozott, ha visszatérne vele minden a régi kerékvágásba… Hogy bárcsak a nutella és az uborka megnyerő párosítás lenne.  Vagy egy hotdog  tejszínhabbal.

So I guess the drivewayWill be the end of the roadFor us it's too lateLet the credits start to roll

Épp eltöprengett, ő a stáblista melyik szereplője lenne.  Az édes, a sós, a savanyú? Netán a penészes rothadó, mely hagyott mindent  végtelenségig fajulni?

Vélekedését ajtónyitódás majd csapódás zökkentette ki furcsa valójából, bár csöppet sem tűnt úgy, mintha érdekelné. Ha démon, megöli, ha angyal, megöli, ha vámpír, megöli. Végső soron mindenképp meghalna. Amire várt.Megtette volna önkezével is.  Nem a szerelemért, nem bánatból, nem azért mert elhagyták, mert gyilkos szenvedélyt választottak helyelyette.Hanem mert tudta, hogy a múltja úgyis utoléri egyszer, amit megérdemel azért, hogy hagyta Dean gyilkos hajlamát kicsúszni az irányítása alól. 

És igaza is volt többé kevésbé. Ott állt a múlt, a foszladozó zöld kanapé előtt, de nem épp úgy, ahogy számított rá.Sam Winchester lépett be az előbb a helyisége s arca fintora, melyet igyekezett szolidan , de sikertelenül visszafogni, elárulta gondolatait.

-Hát tényleg igaz- vetette oda. – Könnyek helyett csak alkoholba próbálsz fulladni.-jegyezte meg epésen, majd körbe szimatolt.Nem tévedett. Gina egyszer sem sírt, mióta útjára bocsátotta gyilkossá lett szerelmét. Elég fájdalmasnak, elég büntetésnek érezte, hogy ő maga létezett.Csak hanyagul vállat vont és épp leemelte volna tekintetét, a langalétáról, hogy megnézze a következő zenei klipet, de Sam ismét megszólalt.-Elkaptam.-jelentette ki, mintha csak azt mondta volna,hogy a fű zöld, az ég kék, ez a hely bűzlik az átható piaszagtól. A lánynak elkerekedtetk a szemei.-És megvan a módja, hogyan lehetne újra ember.-Újra ember..-ismételte elhaló hangon… Nem kapott választ, csak gyors, pergős parancsot.-Menj, zuhanyozz le, pakolj össze.Jelentkezz ki. Fél óra múlva várlak a  kocsiban. Hozzuk vissza azt a pitezabáló idiótát, akit szerettünk.-a lány meg mert volna esküdni, hogy Sam ajkán  apró mosoly futott át, miután  elmosolyodott még megint szólt.-És aki még most is szeret téged.

Miért mi?

Hideg van. Reszketve húzom össze magamon a vékony kabátot. Az eső szakadatlanul zuhog. Hajam nedvesen tapad az arcomra, én pedig csak megyek.  Nem tudom hová tartok. Istenemre mondom, nem tudom, csak az a cél vezérel, hogy minél távolabb kerüljek tőle.
Nem menekülök, csupán... fogalmam sincs mi a legjobb szó erre. Csak bolyongok. Egyszer talán majd kilyukadok valahol, vagy csak lerogyok egy padra, ha a lábaim nem bírják már tovább. Majd amikor feladom. Végleg.
Teljesen elázott a ruhám. Épp egy pocsolyán  gázolok keresztül. A nő, aki szembe jön velem, kikukucskál a fekete esernyő alól, mintha csak arról akarna megbizonyosodni, hogy a.. Nem tudom pontosan miről. Talán csak egyszerűen bámul és ez kibaszottul idegesít.
De végül egyszerűen elsétál mellettem, én pedig megállom, hogy ne üvöltsem le.
Csak tovább megyek és próbálom azt hinni, hogy a rám hulló eső cseppenként tisztítja meg az elmém a gondolatoktól. Csak egyedül akarok maradni. Nem kellenek azok a fejemben cikázó kis rohadékok.Ürességet karok! Sötétséget. A semmit..
Fojtogató köd ereszkedett az eső áztatta városra. A halvány, szürkés derengésbe vont utcák megteltek azzal a kimondatlanul nyomasztó űrrel, melyen csak én gázoltam végig. Nem voltak pocsolyában tocsogó léptek, nem voltak felbőgő motorú autók, szitkozódó kerékpárosok vagy haza igyekvők.
Csak én voltam egyedül és abban az átkozottul magányos pillanatban semmire sem gondoltam.
De csak egyetlen pillanat volt. Ott abban a rövid időintervallumban minden elveszett.
Azután a másodperc után minden olyan reménytelennek tűnt, menthetetlennek.
Pont annyira menthetetlennek, mint az egyetlen, homályosodó körvonalú alak a sötét utcákon. Az esőfüggönyön túl bolyongó céltalan lélek. Pont, mint én.


Aztán a lábam úgy döntött, hogy annak a motelnek a parkolójába vezet.Nem tudtam hol vagyok, de nem mintha számított volna. Nem tudtam semmit. Még igazából azt sem , hogyan vánszorogtam el a szobát kivenni, aztán hogy kerültem abba a végtelen egyformaságba, mely minden útszéli szálláson megvan. A penészes tapéta, a seszínű szőnyegek, a szakadt ágynemű és a kiégetett sötétítők. A rozoga ágy, a különös, bizarr foltok. Mindenhol. Én meg itt ülök ennek a szarkupacnak a közepén, elázva, összetörve, a fejemben a bunkerbeli emlékképekkel.  Castiel szavai még mindig visszhangzanak a gondolataimban és a szorító érzés a mellkasomban nem akar alábbhagyni. Reflex szerűen kaptam a hasamhoz, aztán ledermedtem. Végtagjaim sóbálványként merevedtek s csak egy irányíthatatlan, kusza fájdalomtömeg volt az egész testem. Minden, ami akkor bennem élt, ki akart törni.Minden, ami azóta valami csoda folytán tartotta bennem a lelket, oly könnyedén foszlott semmivé,akár a kipukkadó szappanbuborék. Azt hiszem, csak akkor fogtam fel az angyal szavait. Csak akkor tudatosult benne, hogy már nincs ott. Már nincs velem az értelmet adó reménysugár.
Már nincs kit megvédjek. Már semmi sem számít.


Nem tudom mióta vagyok itt. Nem tudom, mikor állt el az eső. Nem tudom mi várna otthon. Nem tudok semmit, csak fekszem a molyrágta, barna kanapén és fixírozom a sötétítő mögött, a parkolóban álló lámpa alaktalan fényfoltját.
Kezem a beretta hideg markolatán játszik, pedig  semmit sem akarok tenni. Azt hiszem halk, keserű nevetést hallatok, ahogy az első könnyek utat törnek maguknak, s leszánkáznak az arcomon, nekem pedig a fülemben felcsendül egy dallam egy olyan szöveggel, mely az én helyzetemtől teljesen eltérő jelentéssel bír, valahogy mégis idevág.
Odakint egy kocsi hangosan fékez, amikor remegő hangon gondolataimat kitöltve a melankolikus zeneszóval belekezdek a szövegbe.
-Leave me out, with the waste, this is not what i do - szabad kezemmel sietősen törlöm le patakzó könnyeimet és a fejemben csak egy személynek van csupán helye. Annak, aki miattam nem születhet erre a világra.-It's the wrong kind of place, to be thinking of you.-kintről sietős léptek zaja üti meg a fülemet, de nem hagyom abba, még akkor sem, mikor a szobám ajtajának zárjában megcsörren a kulcs.- It's the wrong time, for somebody new. It's a small crime, and i've got no excuse- az ajtó kitárulva, férfi alak sziluettjét engedi láttatni velem szemben, de én nem tudok még csak ránézni sem és aggodalmas hangjától csak még nagyobb fájdalom telepszik a mellkasomra. Hisz előle rejtőztem ide.
-Gina..-érdes hangja megtölti a teret. Érzem benne a megkönnyebbüléssel vegyes kétségbeesést és a kimondhatatlan keserűséget, mely mind az én számlámra írható.
-Is that alright? yeah..- nem tudom abbahagyni a sírást, így az énekelt szöveg is egyre érthetetlenebb. Dean gyors mozdulattal csapja be a bejáratot és egy szempillantás alatt mellettem terem. Ott térdel a kis dohányzóasztal mellett. Egyik kezét az arcomra helyezi, mire becsukom a szemem.
-Nem a te hibád volt..-mondja ki bizonytalan hangon.-Nem a te hibád volt..-én meg folytatom..
-Give my gun away when is loaded - nem figyelmeztetésnek szánom, mégis érzem, ahogy mozdul a kezemben pihenő fegyverért.- Is that alright? Yeah! - kinyitom a szemem és kényszerítem magam, hogy a következő taktusnál rá nézzek.. Tekintetem nyugtalanul keresi először a tenyerében elvesző ezüst markolatot, majd a fájdalomtól szilánkosra tört pillantást.- If u don't shoot is how am i supposed to hold it?- újra becsukom a szemem, ahogy Dean teste megremeg előttem és teljesen eluralkodik rajtam a zokogás.
Azt kívánom, bár megtenné, amire gondolok.Bár véget vetne ennek a szenvedésnek. Azt kívánom, bár gyűlölne annyira, hogy megöljön amiért elveszítettem a kisbabánkat...
-Úgy sajnálom..-szipogok, mire ő arcomon pihenő kezét ajkamra helyezi. Leteszi a pisztolyt az asztalra és át akar ölelni, de én ülőpozícióba tornázom magam. Felül mellém a kanapéra és magához húz. Nekem nincs erőm ellenkezni.
-Tudom. De nem a te hibád volt.-megremeg a hangja.- Nem jöttél vadászni, kontrollra jártál. Vigyáztál rá. Te megtettél mindent.
-De akkor velem  van a baj! Biztos nem voltam elég óvatos, vagy...
-Spontán vetélés volt..-olyan nyugodtan mondja ki ezeket a szavakat, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna ez a borzalom.- Csak azután értem haza, hogy elmentél. Cas elmondott mindent. Nem tehetsz róla, ez bárkivel előfordulhat Gina..-megnyugtatólag simít végig a vállamon, de én ingerülten felnyögök.
-Akkor miért pont velünk?-hangom elcsuklik.-Nem szenvedtünk még eleget?
-Meg fogjuk oldani, ígérem!-kezébe fogja az enyémet.
Nem bírok szólni többé. Pedig mondanám, hogy ezt már nem tudjuk megoldani.  De némaság telepedik ránk, csak az egyenetlen szuszogás hallatszik. És a fejemben szüntelenül két szó visszhangzik. Az a kérdés, amit senki sem válaszol meg.
Miért mi?

Chance

Furcsa, zavaró hang vegyült bele a dübörgő basszusba, mely betöltötte a szobát. Még eldúdoltam néhány taktust a dallamból, s csípőmet rázva, táncoló léptekkel közeledtem a hifitorony felé, hogy lehalkítsam a zenét. Aztán a pillanatnyi némaság után jutott el a tény tudatomig, a furcsa hang csupán azt hivatott jelezni, hogy csöngettek.
A megszürkült konyharuhát a vállamra csapva, a bejárat felé igyekezvén ránéztem a sütő digitális számlapjára. Még maradt néhány percem a csirke elkészüléséig.
Nem néztem meg ki keres, gondoltam csak megint a tegnapi cserkészcsapat próbál rám sózni néhány doboz sütit, melynek az árát jótékony célra gyűjtik. Legalábbis ezzel kopasztják meg manapság a gyerekek a társasházban élő szomszédaim és nem utolsó sorban engem is. Elvégre ki tudna ellenállni néhány kiskutya pofinak?
Viszont, mikor kinyitottam az ajtót, a mosoly lehervadt az arcomról és úgy éreztem jeges zuhanyt kaptam az égiektől. Megremegett az ajkam, ahogy végigmértem semleges arckifejezését és öltönybe bújtatott testét, s mindezen felül azt kívántam, bárcsak múltam egy másik része döntött volna úgy, hogy megkísért,  inkább állt volna egy vámpír, egy vérfarkas egy rugaru, vagy akármi más a küszöbömön, de Dean Winchesterre nem voltam felkészülve. És valahogy azt gondoltam, hogy egy váratlan támadás sem fájt volna annyira, mint most látni az arcán azt  maró közönyt, mint ami napokig visszatért álmaimban az elmúlt hónapok alatt. Azt az arckifejezést, amit utoljára láttam, mielőtt otthagytam a motelban azzal, hogy én döntök és én megyek el, hisz tudom, hogy nem érek annyit.
-Égett a lámpa!-mondta ki egyszerűen és az ajtófélfának támaszkodott.
-Nappal van!-szememet összeszűkítve meredtem rá, kezemet a kilincsen pihentetve. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy nemes egyszerűséggel rácsapom az ajtót, de elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, nem hagyja ennyiben.-Ha már azt a tényt nem vesszük figyelembe, hogy hatodikon lakom és a parkolóból nem látni a nappalimba.-vetettem oda epésen.
-Igen.-bólintott.-Csak képletesen értettem, ne vedd szó szerint.
-Új az öltönyöd!-grimaszba torzult az arcom. Ennél nagyobb marhaságot nem tudtam volna mondani? Új az öltönyöd? Végtére is abban csak nem mehetsz ki az utcára amit széttépett egy zombi vagy összevérzett egy dzsinn.
Dean lenézett magára és halvány mosoly bújt meg a szája sarkában.
-Igen. Az eladó szerint karcsúsít, mint a függőleges csík.
-Miért jöttél ide?-kérdeztem mereven átbámulva válla fölött, fixíroztam az idős hölgynek az ajtaját a lakásommal szemben. Mrs.Smith nyilván most is ott áll a kis sámlin és a kukkolóra tapasztott szemmel nézi mi történik a lépcsőházban.
-Sam meghalt!-vont vállat Dean, engem pedig teljességgel fejbe kólintottak a szavai, s egy pillanatra megszédültem. Annyi kérdés cikázott a fejemben, amivel meg akartam bombázni az idősebbik Winchestert, de a szavak egyszerűen nem találtak utat a számhoz s nem voltak képesek értelmes mondattá alakulni. így csak annyit tudtam kinyögni;”MI? Mégis mi történt?”. Erre ő csak állt ott előttem nyugodtan, zsebre dugott kézzel és vállat vont.-Már megint szó szerint vetted. Nem úgy értettem. Az öcsém lelépett. Megint a régi kerékvágás.-szememben megrándult egy ideg és egy eleresztett sóhaj közepette, mely leszökött a lépcsőn, már valahol a fél emeletnél járhatott, mikor felfogtam mit is mondott pontosan és mindamellett, hogy mérhetetlenül megkönnyebbültem, mert nem kell egy újabb vadászt gyászolnom, kedvem lett volna egy hatalmas pofont lekeverni az előttem állónak.
-Az, ami azelőtt volt, hogy kinyírták volna Sam csaját és te csak apád után rohangáltál? Az nekem elég idegen kerékvágás.-próbáltam lenyelni az indulataimat és inkább beharaptam az alsó ajkam és olyan erővel szorítottam a kilincset, hogy már elzsibbadtak az ujjaim.
-Én inkább csak furának mondanám!-ellökte magát az ajtótól és apró terpeszben állta előttem magamon éreztem a smaragd tekintetének átható zöldjét.
-Ezzel mire utalsz?-vontam fel a szemöldököm, majd jobbnak láttam hozzátenni:-Szó szerint.
-Gyere vissza!-gondolom ez a két szó egyszerű kérésnek akart hangzani, így belegondolva mégis inkább parancsnak tűnt.
-Miért?
Halk csipogás visszhangzott át a lépcsőházon, majd a szobán is.  Megremegtem. Ha egy vadász üzenetet kap, elég nagy az esély arra, hogy a szövegben megbújik valami rossz hír. Ez mindig feszélyezett.
-Ne görcsölj már! Nem neked jött, ha pedig ezt csinálod én is rágörcsölök és ennyi!-csak ott állt hosszú másodpercekig rám bámulva, míg a mobil is időnként udvariasan jelezte, hogy még mindig ott van az olvasatlan üzenet.
-Ránéznél a mobilodra?-kérdeztem éllel a hangomban ő pedig unottan elővette a készüléket, gyorsan átfutotta a sorokat, majd visszarejtette a nadrág zsebébe.
-Nem nagy ügy. Valami vámpírfészek a szomszéd városban! Passzolom.-vont vállat ismét én pedig elképedtem magamban. Mikor lett Dean ennyire közönyös? És paraszt..
-Menned kell!-bólintottam jelentőségteljesen.-Fontos!

-Az a fontos, amit itt csinálok!-talán ittléte alatt ez volt az első mondat, amiben egyáltalán volt egy csöppnyi érzelem. Még ha a hangjában nem is a tekintetében biztosan. Belőlem pedig egyszerűen kibukott a kérdés.
-Miért akarsz visszahívni?
A válasz a pillanat tört része alatt zúzta porrá a megmaradt reményszilánkjaimat, melyeket olyan buzgón igyekeztem összeilleszteni, mindhiába. Ugyanolyan érzésem volt, mint mikor legutóbb láttam. Az a keserű, fájdalmas igazság, melyet el akartam rejteni a látszat mögött. Az a hit, hogy fontos vagyok. Az a hazugság, hogy neki érek valamit.
-Ennyi?-kérdeztem félrenézve és hátráltam egy lépést.
-Ez nem elég?-meredt rám kérdőn, maga elé emelve kezeit.
-Nekem nem!-néztem rá utoljára.-Inkább menj és kaszabolj le néhány fejet.
Anélkül zártam be az ajtót, hogy hagytam volna szóhoz jutni. Ahogy kattant a zár a konyhába siettem. Nem is igazán azért mert éreztem az égett szagot, mely a sütő felől hajtotta uralma alá az egész lakást, hanem mert minél távolabb akartam tudni őt magamtól.
A többihez már hozzászoktam. Ha Dean Winchester megjelenik, kezedbe adja a lehetőséget, aztán hátat fordít és minden tönkremegy. Szóval jobban jársz ha te lépsz előtte és nem hagysz esélyt.
Még akkor is, ha beleszakad a szíved a fájdalomba.
Egy lecsorduló könnycseppel arcomon, összeszorult mellkassal kezemben a kissé égett csirkével leroskadtam a konyhaszékre és az égő érzésre koncentráltam a tenyereimben. A tepsi sütötte a kezemet, de én inkább ezt akartam érezni. Nem akartam arra gondolni, hogy Dean Winchester itt járt.
Nem akartam arra gondolni, hogy vissza akart hívni, csak hogy később azt mondhassa nem kellett volna.
Nem akartam gondolni az újabb elengedett lehetőségre.

Mirror of Erised

Fogadd szeretettel. Ja és nem mellesleg NE ÖLJ MEG!

-Hosszú idő kellett, hogy végre rászánjam magam. Eddig nem voltam képes rá, egyszerűen nem ment.-ahogy ott állok veled szemben, még mindig nem hiszem el, amit látok.-Végig abban a keserűen valótlan kényszerképzetbe ringattam magam, hogy még minden lehet a régi, ezért nem voltam hajlandó semmin sem változtatni. Ha megtettem volna, csupán egy beismeréssel ért volna fel arról, amit már oly hosszú hónapok óta nem bírtam magam előtt sem beismerni.-félve nézek a szemedbe, s kezeim remegnek. Rettegek attól, hogy egyik pillanatban köddé válsz. Vagy csak felébredek az álomból.-És most ezzel a lépéssel is csak olyan, mintha mindaz, amit érzek, tagadása lenne mindannak ami vagyok. Annak, amit halogatok. Amit halogattam.

Hónapokkal ezelőtt történt az egész. Hónapokkal ezelőtt hullott darabokra a világom, mert nem voltam kéznél mikor szükség lett volna rám. Pont akkor kellett defektet kapnia annak a rohadt kocsinak és pont akkor ő volt az első, akit felhívhattam. Rengeteget rágódtam ezen azóta is.
Ha akkor valaki más számát tárcsázom a gyors-hívómból és teszem azt Jody, Garth vagy egészen más az akit oda küldök, minden máshogy alakult volna. Talán nem kaptam volna utána telefont a halálhíréről.
Azt hiszem elkönyvelhetem magam a világ legnagyobb rohadékának, aki megérdemelné, hogy újabb évtizedekre zárkát béreljenek a neki a Pokolban, de esküszöm azóta többször kívántam, hogy bár valaki mást ölt volna meg az a rugaru. Valaki mást, akit ismerek és szeretek. Csak ne ő legyen az..
De mint ezelőtt soha, a néma imáim akkor sem találtak meghallgatásra, s nekem minden egyes lélegzetvételem újabb és újabb tőr volt a szívembe. Csak vezeklés a megbocsáthatatlanért.

-Sam már jó ideje elment. Fura, de örülök neki. Mióta megvolt a temetés.. Temetés? Csak elégettük azt a néhány húscafatot amit meghagyott az a rohadék. Nem mintha számított volna. Akkor már nem.
 -megköszörülöm a torkomat, majd folytatom.-De Sam csak rágta a fülemet azóta, hogy üljek neki és pateroljam ki a cuccaidat a szobánkból, ahelyett, hogy elmerülnék a gyászban és fittyet hányva a körforgásra, vagy az erkölcsiségre, keresnék valami kibúvót és visszautaznék az időben, hogy megmentselek. És megtenném. Megpróbáltam. De nem ment, pedig esküszöm, hogy megtettem mindent. Ugye hiszel nekem?-megtört tekintettel pásztázom az arcod, mosolyod pedig ugyanúgy elvarázsol. Bólintasz, s kacajod zengi be ezt a képtelen kis világot.

-Olvastam a könyveket, felkerestem boszorkákat, ráállítottam Crowley-t és Cas-t is, de nem jártam sikerrel. Nem volt mód rá, hogy visszahozzalak.  Vagyis az egyetlen 'járható útnak' a lélekbiznisz bizonyult, de tudtam, hogy azt sosem bocsátanád meg nekem.-zavartan lesütöm a szemem, mert tudom, hogy az előbbi nevetés foszlányai már rég elhaltak a szürkés derengésben, s arcodra mogorva ábrázat ült ki, de nem hangoztatod ellenszenvedet az ötlet iránt. Végighallgatsz. Pont úgy, ahogy sosem tetted azelőtt.-Valami belső sugallatból erőt nyertem ahhoz, hogy elkezdjem. Vagy csak túlságosan fájt már, hogy a ruháid még mindig a szekrényben pihentek s a képeid bekeretezve lógtak a falon a fegyverek között. Lehet, hogy csak egyre elviselhetetlenebbé vált az emléked.-elhúzom a számat és kezemet nézem, mintha olyan érdekes lenne. Pedig téged akarlak nézni, de rettegek, hogy csak egy káprázat vagy a fejemben.
-Vagy talán csak meghallottad, hogy hívtalak.-magadra vonzod tekintetemet és elmémben akaratlanul is a hajósokat hullámsírba vonzó szirének elevenednek meg a gyerekmesékből. És az énekük. Lehet hogy igaz. Hogy meghallottalak. Hallottam a nevemet a szádból, s csak követtem a személyes patkányfogóm sötét dallamát.

-Ismered a helyet.-vonok vállat.-Hatalmas és sok terem még számunkra is ismeretlen. Emlékszel? Nem is olyan rég beszéltük, hogy majd rászánunk néhány nyugodt napot, hogy számításba vegyünk mindent és minden szobát a bunkerban. De csak a feléig jutottunk.-szomorúság ül ki az arcodra. És tudom mit gondolsz. Nekünk nem maradt elég idő.-Arra még nem voltam felkészülve, hogy megszabaduljak ezektől.-állammal a ruháiddal teli dobozra bökök, melyet hanyagul dobtam le a földre.-Nem akartam mindent elégetni. Nem hagyhattam mindent a tűznek. Talán hülyeség, de csak beismerés lett volna részemről. Beismerés, hogy a lelkem egy része ugyanolyan halott, mint te vagy.
-Mert ugyanolyan.-figyelmen kívül hagyom a megjegyzésed, csupán nyelek egyet és megrázom a fejem. pedig tudom, hogy igazad van. A kijelentés ennél igazabb nem is lehetne.
-Csak úgy voltam vele, hogy bepakolok mindent egy kevésbé használt szobába és majd ha egyszer ennél is több erőt érzek magamban ahhoz, hogy megtegyem az utolsó lépést is afelé, hogy elengedjelek majd..-nem fejezem be a mondatot. Nem volt rá szükség. Hisz már te is tudtad mi történt ezután.



 

A helyiség, ami az egykori hálónkhoz legközelebb húzódott egy antik régiségeket tároló szűk négyzet alakú szobácska volt. Csupán két oldalán salgó-polcokra és dobozokba rakodott rozsdás vagy újszerű tárgyak sorakoztak, melyekről az évtizedes porréteg alól is elsőre megmondhatta az ember, hogy az értékük felbecsülhetetlen. Bár az én szemem nem az expenzív valójukat látta, csak a sok kacatot, ami közé száműzöm az emlékedet. Épp arrébb lökdöstem egy dobozt a lábammal, hogy férjek, mikor megpillantottam a falon függő egész alakos tükröt a cikornyás, kidolgozott keretben. Furcsa érzés kerített hatalmába, de beletelt pár pillanatba, mire észrevettem, mi is az ami zavar. A vakuló tükör üvege nem verte vissza az alakomat, de a szürkére meszelt falat sem mögöttem. Csupán sűrű, gomolygó köd nézett vissza rám. S abban a pillanatban, mikor úgy döntöttem volna, hogy jelenleg nem foglalkozom az üggyel, csak később utánanézek, egy ember körvonalai rajzolódtak ki a homályból. A kezeim remegtek, ahogy a doboz tompán puffant a betonpadlón.Nem jutottam szóhoz, csak figyeltem a közeledő vörös tincseket, s szemem beleveszett a sötét tekintetbe.
A hang, melyen szólított az övé volt, nem valami túlvilági szarság. Nem. Az ő volt.
Pár pillanatig haboztam. Megdörzsöltem a szemeimet, s körbe forogtam a tengelyem körül, majd számításba vettem, hogy ez lehet elmém rosszízű tréfája is. De nem az volt.
Bár az én kérdéseimre nem adott választ, csak az enyémeket követelte ki magának, mégis éreztem azt a határtalan boldogságot, melyet  az okozott, hogy újra láthatom, még akkor is, ha csak egy nem létező világban egy üvegdarab másik oldalán.
Nem léptem közelebb és nem érintettem a tükröt, még akkor sem, mikor ő odatapasztotta tenyerét, hívogatóan várva,hogy kiegészítsem őt. És önmagam. De a félelem, hogy szertefoszlik hangosabb volt, mint az az elnyomható kis suttogás a szívemben, ami arra sarkallt, hogy bátran menjek csak.
Nem. Ott voltunk egymástól pár méterre, ő pedig azt kérdezte, hogy kerültem ide.





Sam hangja ránt vissza a valóságba. Vagyis előtte az, ahogy becsukja maga mögött a bunker ajtaját.
Te is felkapod rá a fejed aztán csak rám pillantasz és ismét az a mosoly játszik az arcodon, amibe évekkel ezelőtt beleszerettem.
Az öcsém a nevemet kiáltozza s lépteit visszaverik az üres folyosók. Egyre közelebb ér. Nyilván látja a szobából kiszűrődő fényt, amit követhet.
-Látlak még?-kérdem esdekelve, te pedig csak rezzenéstelen arccal mosolyogsz tovább, válasz nélkül, mintha csak nem érdemelném ki, hogy hozzám szólj. Aztán az ajtó felé fordulok, ahol Sam alakja jelenik meg, s kíváncsi tekintettel  néz körbe az ismeretlen helyiségben.
-Kivel beszéltél?-vonja fel a szemöldökét, én pedig lopva a tükörre sandítok, melyben ott állunk az egyetlen kis izzó megvilágításában én és az öcsém. Nem látom okát, hogy megosszam vele a jelenésed, szóval csak vállat rántok és annyit vetek oda:
-Magammal.
Ő pillanatnyi félmosolyra húzza a száját, majd mintha a tükörre összpontosítana. Hosszú másodpercekig összeszűkített szemekkel vizslatja a helyet, ahol talán örökre eltűntél a szemem elől. Elgondolkodom rajta, hogy ő vajon látja-e a tükörben Jessicát, Madison-t vagy Eileen-t?
Aztán mikor hirtelen megszólal, nem tudom mit feleljek.
-Vigyázz vele-bök állával a falon függő tárgyra.-Talán ez is olyan, mint a Harry Potterben Edevis-é.-keserűen felnevet, s mielőtt reagálhatnék eltűnik a folyosón. A küszöbre lépek, s egy futó pillantást vetek az aranykeretre, mely még mindig a saját alakmásomat tárja szemem elé. Tekintetem végigvezetem a megkopott arany kereten, s szinte várom, hogy előbukkanjon a gravírozott szöveg:

"Edevis amen ahze erkyt docr amen"*

*Szerk megj: A Harry Potter és a Bölcsek köve kötetben feltüntetett szöveg, visszafelé olvasva, rendesen tagolva így hangzik: 'Nem arcod tykre ez hanem sivede'