19. Time turner

Könyörögtem volna, ha a könnyeim nem állják útját hangomnak. A torkomban hatalmas gombóc képződött, a gyomromban egy óriási lyuk, kerülgetett a hányinger. 

-Kérem... - suttogtam megtörten. 

-Nem lehet Cleo. - válaszolt szomorúan Dumbledore. 

-Igazgató úr! Nem érti! Meg kell mentenem őt. - találtam meg a hangom. 

-Értem én és ha lehetőségem lenne rá, szemrebbenés nélkül odaadnám a szerkezetet, de jelen állás szerint lehetetlen. 

-Biztos van rá valami megoldás! - dobbantottam a lábammal. 

Sosem voltam életem folyamán ennyire kétségbeesett, mint akkor. Elveszítettem a szerelmem egy orbitális baklövés miatt. Egy jellemtelen, utolsó szemét tönkretette az életemet azzal, hogy elvette tőlem Őt. 

Cedric Diggory teste, üveges szemekkel, holtan lebegett szemem előtt. Abban a pillanatban, mikor Tudjuk Ki parancsára testével felfogta a halálos átkot, a szívembe érthetetlen fájdalom nyilallt. Akkor még senki nem tudta mi történt a fiatal Hugrabugossal, később Harry Potter zokogva görnyedt élettelen teste felett. 

Sosem fogom elfelejteni a pillanatot. Rohantam felé, ahogy a lábam bírta, de édesapja meggyötört hangjától megtorpanásra kényszerültem. Ott álltam tőle pár méterre és éreztem, ha megmoccanok, ellopják lábam alól a talajt. 

Így kerültem az igazgatóhoz, egy időnyerőért könyörögve. Ő pedig hosszú, fehér szakálla és szokásos szemüvege mögül szomorúan nézett rám, fejét ingatva.

17. Flourish and Blotts

April hatalmas mosollyal az arcán lépett be az üzletbe. Imádta a könyvek illatát, a helyiség színeit, a hangulatot amit a falak árasztottak. Egyszerűen csodálatos volt az egész. Sokszor csak benézett, leült egy sarokba és olvasgatott. Most is ez lett volna a terve, de egy hideg pillantás kizökkentette. A jeges szempár szúrósan vizslatta. April arca piros lett, akár a rubin. Zavartan ült le a megszokott sarokba, ölébe vett egy vaskos kötetet, de a címére sem emlékezett. Csak figyelte az előtte elterülő cirádás betűket és igyekezett felfogni minden szót. Sikertelenül. 

Severus nem volt képes levenni a tekintetét, csak figyelte a lányt, ahogy kipirult arccal belemélyed a kiválasztott könyvbe. Ajkait zavartan rágcsálta, amit a fiú kifejezetten izgatónak talált. Szíve szerint segített volna neki benne. Szíve? Miről is ábrándozik ő itt? Volt neki egyáltalán olyan? A közvélemény más állásponton volt. 

-Szia! Mit csinálsz? - állt meg Snape előtt a vörös hajú szépség. 

-Lily... én csak elgondolkodtam. - köszörülte meg a torkát. Snape még a szokásosnál is sápattabb volt. Hogy gondolta, hogy másik lányról ábrándozik? Másikat figyel, mikor itt van előtte élete szerelme. Undorodott magától. Ő Lilyt szereti, April egy senki a szemében. 

April Corran hatalmas sóhaj közepette vette tudomásul, hogy elmúlt a varázs. Severus figyelme örökké Lilyt illeti, akárhogy is szeretné, ha észrevenné. Egyetlen pozitívum az volt, hogy végre megértette az ölében fekvő könyv lapjait. 

16. Defence Againts the Dark Arts

Néztem ahogy idegesen, remegő kezekkel kiáll az osztály elé. Arcát pír borította, ami tükrözte zavarát. Szemeivel a cipője orrát pásztázta, mintha ez megmenthetné bármitől is. 

-Mr. Longbottom, kérdeztem valamit. - dörrent keményen Piton hangja. 

A teremben megfagyott a levegő, még a festmények lakói is elbújtak a tanár szúrós tekintete elől. Néma csend telepedett a diákokra, amitől Neville helyzete nem lett egyszerűbb. 

-Nem... nem tudom tanár úr. - suttogta alig hallhatóan. Szurkoltam, hogy sikerüljön kinyögnie pár értelmes mondatot, de hiába. 

-Hogy mondja? - vonta fel Piton a szemöldökét. 

-Nem tudom tanár úr. - köszörülte meg a torkát, így kicsit hangosabban is sikerült kipréselje magából. 

-Nem tudja? - mosolyodott el vérfagyasztó módon, majd óráknak tűnő, lassú mozdulattal fordult felénk. - Longbottom nem tudja, mily' meglepő! Ki tudna válaszolni a kérdésre? 

Mindenki lapított. Már előre tudtam, hogy mi lesz a forgatókönyv. Neville és én óra előtt egy gyors csókot váltottunk a folyosón, amit természetesen látnia kellett a denevérnek. 

-Miss Lockhart! - nézett rám negédes mosollyal. - Magának tudnia kell, hiszen az édesapja könyvet írt róla mennyire jól bánt a... akarom mondani, tudnia kell. - horkantott fel. Minden alkalmat megragadott, hogy szidja az apámat. Tudtam, hogy hibázott, de mégis az apám!

-Nem tudom tanár úr. - néztem keményen a szemébe. 

-Csakugyan... - egy pillanatra elgondolkodott, majd kinyögte az ítéletet. - Két hét büntetőmunka mind a kettőjüknek. Leülhet Longbottom. 

Neville egy sajnálom mosoly kíséretében foglalt helyet két paddal tőlem. Csak megvontam a vállam és egy sóhaj keretében jegyzetelni kezdtem. Tudtuk, hogy nem úszhatjuk meg. 

13. The Marauders

AU!

Csak pörgettem és pörgettem az internetet, mikor elkezdtek folyni a könnyeim. Kissé fáradt voltam már, égtek a szemgolyóim, de nem voltam képes lefeküdni aludni. Fanfiction-ök hada, fanartok, csodás rajzok, versek, meme-k és egyéb elképzelhetetlen alkotások tömkelegén rágtam már át magam a tumblr-nek nevezett platformon. 

Volt ott minden amit az emberek nem szégyelltek... szóval tényleg MINDEN. Napok óta alig aludtam pár órát, mert muszáj volt kiderítenem és minden lehetséges dolognak utána néztem Vele kapcsolatban. 

Napokkal ezelőtt történt, hogy munka után hazaérve bekapcsoltam a TV-t és éppen egy Harry Potter rész ment, a harmadik, amiben ott volt Remus Lupin. Egy vérfarkas, aki tanárnak áll. Egy volt Tekergő. Egy embert, aki megragadta a tekintetem és azóta képtelen vagyok másra koncentrálni. A történet lebilincselt, de valamiért máshogy emlékeztem a történésekre.... 

Dühös voltam, szomorú és aggódtam. Nem tudom honnan kerültek elő ezek az érzések, de minél többet láttam az arcát, annál inkább kapott el valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzés. Hiány és még valami... 

~-~o~-~ 

-Tényleg nincs gyógymód? - kérdezte tőle szokatlan komolysággal Sirius a gyógyítót. 

-Amíg nem jövünk rá mi okozhatja, addig sajnálattal kell közölnöm, hogy ez az állapot fenn fog maradni. - válaszolta a nő. 

-Tenniük kell valamit! - kelt ki magából Alina és már-már toporzékolva követelte vissza barátnőjét. 

-Mindent megteszünk Miss Winchester, de ha ő nem akar kiszakadni ebből az állapotból, nem sok esélyt látunk a javulásra.

-Azt akarja mondani, hogy az egész életét így fogja leélni? Egy varázstalan, mugli világban, amit saját magának teremtett és a barátai csak kitalált mesefigurák lesznek?? - dörrent fel James hangja. 

-Azt mondja Nekem, hogy nem mehetek a közelébe, mert összezavarnám és ez végzetes lehet? - suttogta maga elé Remus, ahogy az elválasztó üvegen keresztül figyelte szerelmét, miközben az véreres szemekkel a telefonját bűvöli. 

-Én nagyon sajnálom. - közölte a nő és elvonult magunkra hagyva a gondolatainkkal.

-Feladjuk? - sírta el magát Alina.

-Soha. - ölelte át Sirius.

-Ennyi maradt a Tekergőkből? - horkantott fel James. 

-Ennyi maradt az életemből? - dörzsölte meg Remus a szemeit és a zsebébe süllyesztette karikagyűrűvel ellátott kezét. 

11. Spells

Már csak pár darab kavics maradt a kezemben. Igyekeztem minél messzebbre hajítani a víz tükrén őket, ahogy a muglik hívják: kacsázás. Igen jó időtöltés, ha az ember ideges, vagy csak szeretne picit a saját gondolataiba merülni. Ez lett volna az én célom is, de egy hang megzavart, így a következő kő azon nyomban elsüllyedt.

-Mit csinálsz? - hajolt bele az arcomba, összevissza álló hajával. 

-Mi történt veled? - emeltem meg a szemöldököm meglepődve. 

-Mit csinálsz? - vigyorodott el. Nem akart válaszolni, így nem is firtattam. 

-Kacsázok. - sóhajtottam, mert már előre tudtam, hogy el kell magyarázzam mit is jelent. 

-Ezek kövek. - bökött a tenyeremre. 

-Igen.

-Nem kacsák. 

-Nem, jól látod ezek kövek. Ha eldobom, azt hívják kacsázásnak. 

-De miért? - erre a kérdésre elgondolkodtam. Miért? Mivel nem jutott jobb eszembe, ezért a legrövidebb úton zártam le a válaszadást.

-Csak. 

-Megtanítasz? 

Biccentettem és a kezébe adtam egy formás, lapos darabot. 

-Eldobod, oldalasan... pattannia kell a víz felszínén... 

Már bő fél órája szerencsétlenkedett, mikor leültem és csak a kő útjára koncentráltam. Nem sikerült neki. Gondoltam besegítek, így a lábam mellett, takarva megemeltem a pálcámat és elmormolva az egyszerű lebegés bűbájt, rásegítettem a kő útjára. Nem akartam túlspilázni, így pár pattanás után engedtem elsüllyedni azt. 

-Sikerült! - a szeme felragyogott, az arca kipirult és hatalmas vigyorral a száján ugrott a nyakamba, puha csókot nyomva az ajkamra. 

-Igen Maya, ügyes voltál. - vigyorogtam rá, amitől még boldogabb lett. Ez a mosoly minden apró varázslatot megért. 

8. Knight Bus

- Hová megy kisasszony?

- Ahová maguk. 

Ennyit beszéltem a Kóbor Grimbusz kalauzával és kifelé bámulva az ablakon figyeltem az összemosódó fényeket. Kinn már teljesen sötét volt, csak a közvilágítás és a reklám táblák világítottak. Szép volt. 

Sokkal jobban tetszett volna, ha nem az életem elől menekültem volna. Utáltam az egészet. 

Karácsonykor mindenkinek boldog mosollyal kellene üljön a meleg szobában, az étellel teli asztal körül, barátok és családja körében. Sajnos idén számomra az egész egy kínzásra hasonlított. 

Éppen feltörő könnyeim igyekeztem visszafojtani, mikor George szó nélkül leült mellém az ágyra és  átkarolta a vállam. Ez volt az a momentum, ami elindította a lavinát. 

Molly éppen ekkor nyitott be és zokogva kiabált a fiával, hogy szálljon le rólam és megtiporja elhunyt ikertestvére emlékét, azzal amit tesz. Pedig ő csak vigasztalni akarta Fred Weasley összetört szívű barátnőjét, az egyedülit, aki megértette min megy keresztül. Azt aki a legjobb barátjává változott a gyász sötét leple alatt. Azt az Olinát, akivé lettem. Az árnyékomat. 

Annyira meglepett és elszomorított Molly kitörése, hogy képtelen voltam a Odúban maradni. Elmenekültem a szó szoros értelmében és így kerültem a mugli szemnek láthatatlan járműre. 

A legjobban mégsem az fájt, hogy egyedül kell töltenem a karácsonyt. Sokkal inkább a szívemen tátongó seb, ami gennyedzve vérzett és képtelen volt begyógyulni. George ölelése volt az egyetlen, ami enyhítette a sajgást. AZ volt az egyetlen pillanat, amikor újra éreztem az Ő illatát... 

4. Amortentia

- Neked mi bajod van?

- Semmi, csak szeretlek.

- Bevettél valamit?

- Nem. Ilyen kedvem van.

- Sosincs ilyen kedved! 

- Most van.

- Szórakozol velem? 

- Miért ilyen nehéz elhinni, hogy igazat mondok?

- Mert mindig elküldesz a fenébe.

- De csak szeretetből!

- Nem ettél bele véletlen Ron bon-bonjába? 

- Mekkora egy barom vagy te George Weasley!

- Na ez már az én Mayám!

- Menj a fenébe!

- Én is szeretlek. 

3. Diagon alley

Lépkedtem. Lépkedtem. Lépkedtem.

Lépkedtem és nem akartam hinni a szememnek. Vásárolni jöttem, mire a távolban egy ismerős arc tűnt fel, majd el is veszett a tömegben. Meg kellett találnom!

Szaladtam. Szaladtam. Szaladtam.

Szaladtam végig a zsúfolt utcán. Minden elsős izgatottan várta a tanév kezdetét és megpakolt kosarakkal szaladgáltak szüleik mellett. Az összes bolt tele volt a diákokkal és segítőikkel, hogy időben beszerezzék a levelük tartalmát. De rég is volt...

Rohantam. Rohantam. Rohantam.

Rohantam abba az irányba, amerre eltűnt a lángoló vörös fej. Be ment volna valamelyik üzletbe? Látnom kellett! 

Ekkor felbukkant a háta a saját boltjuk ajtajában. Gyomrom görcsbe rándult, a szívem a torkomban dobogott. 

- FRED! - kiáltottam el magam tőle pár méterre.

Azonnal megtorpant és néhány levegővétel után, óvatosan megfordult. A szemei ismerősek voltak, a vonásai is, de nem Ő volt az. 

- Szia Elanor. - köszörülte meg George a torkát. 

- Bocsi, azt hittem... - bámultam zavartan a földet. 

- Ezek szerint nem hallottad. - keményedett meg az arca. - Fred meghalt a csatában. Már csak ennyi maradt belőle. - tárta szét a karjait, saját magát kínálva.

2. Your Common Room

Ron, Harry és Hermione jókedvűen nevetgéltek leckeírás közben. Harry az egyik fotelben, Ron a kanapén terpeszkedett, míg Hermione a földön ülve támaszkodott Ron lábának. A fiú áhítattal telt szemekkel hallgatta a lány által kifejetett vázlatot. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem érdekli a tananyag, szimplán szereti hallgatni a lány hangját. Még a vak is láthatta, több volt köztük puszta barátságnál. 

Carter többször megpróbálta elszakítani róluk a tekintetét és a másnap beadandó gyógynövénytan dolgozatára koncentrálni. Nem sikerült, állandóan azon kapta magát, hogy bámulja a hármast. Idegesen kényszerítette a szemeit, hogy a papírt fixírozza. 

Dühösen csapta az asztalra a pennáit. Ez nem fog menni. Képtelen volt figyelmen kívül hagyni őket. Feladta hát és elmerült a fejében zajló képekben. Elsős kora óta szerelmes volt a fiúba, ő viszont levegőnek nézte Carter azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy múló hóbort, de teltek az évek és az érzés csak erősödött. Negyedikben minden éjjel arról álmodott, hogy elhívja a bálba. Természetesen soha nem történt meg. 

A lány felidegesedve pattant fel a helyéről a sarokban és hatalmas elhatározással indult meg a trió felé. 

Már csak két méter választotta el őket, mikor inába szállt a bátorsága és gyors léptekkel a hálókörletek felé rohant. 

Így történt, hogy Ron Weasley aznap nem szerzett tudomást élete szerelme érzéseiről.

10. Golden Snitch

James Potter magabiztosan lépett a pályára, seprűjét lezseren a vállára vetve. Felnézett a lelátókra és egy önelégült mosoly kíséretében meghajolt. 

A mellettem ülő lányok mind a szívükhöz kaptak és ájulás közeli állapotba kerültek minden alkalommal,ha egy Tekergő rájuk emelte pillantását. Szemforgatva konstatáltam, hogy Potter még mindig villogtatja hófehér fogait, pedig elindult a játék. Izgalmas órán voltunk túl, több apró sérüléssel, mikor megiramodott a Griffendél fogója. Ilyenkor csodáltam. Eltűnt a körülötte lévő külvilág, nem létezett más csak az apró labda és ő. Gyönyörű manővereket mutatott, amikre sokszor nem is emlékezett. Ezen a meccsen valami mégis más volt, éreztem a levegőben. 

Nem maradt időm végiggondolni mi lehet az, ugyanis a körülöttem lévő diákok szétszéledtek, sikongtak, én pedig ott álltam egyedül, szemtől szemben egy század másodpercig a híres Potterrel. Csak ennyi időm maradt, mivel a következő pillanatban a padok közé zuhantam, bordáim között két összegabalyodott karral és egy seprű nyelével. 

-Életben vagy Luna? - nyöszörögte a fogó fájdalmas hangon. 

-Ha eltört a karom kicsinállak Potter! - szisszentem fel.

-Hát élsz! - segített fel óvatosan, aztán amint meggyőződött, hogy leültem, a magasba emelte a győzelmet jelentő cikeszt. 

Amíg figyeltem az örömét, több kérdés is átfutott az agyamon:

1. Hogy sikerült megfogja azt az átkozott gömböt?

2. Miért volt velem ilyen figyelmes?

3. Honnan tudja James Potter a nevemet?

7. Mirror of Erised

Nem volt más a Szükség Szobájában, csak egy hatalmas franciaágy a közepén, rajta pedig két igencsak izzadt, meztelen fiatal, beletekeredve a vörös selyem ágyneműbe. 

A vörös hajú fiú arcán pajkos mosoly suhant át, mire a lány zavarában a párnába fúrta arcát, elrejtve minden zavarát. 

-Ugye tudod,hogy ha megcsiklandozlak, nem tudsz elbújni? - suttogta a fülébe egészen közelről. Mielőtt reagálhatott volna, két erős kar átölelte, épp úgy, hogy az ujjai szabadon kínozhassák az oldalát. 

Véget nem érő sikongatások és nevetések verődtek vissza a falakról, örök emléket állítva ennek a karácsonyi délutánnak. 

A fiú a kezére támaszkodva vallott örök szerelmet, míg a talpig piruló lány egy csókkal pecsételte meg.

-Mit csinálsz itt megint? - kérdezte a kísértetiesen hasonló hang.

-Annyira hiányzik. -suttogta, majd a mellé kuporodó George vállára hajtotta a fejét.

-Nekem is. - karolta át. - Nincs Fredhez hasonló.

Némán bámulták a tükröt, abban a tudatban, hogy mind a ketten ugyanazt az embert látják benne.

12. Hogwarts Express

Füstölő fülekkel rohantam végig a vonaton, egészen az egyik Mardekár kabinig. A folyosón álldogáló diákok lefagytak, de egyik sem mert az utamba állni. Fúriaként téptem fel az ajtót, benn pedig három csodálkozó szempár fogadott. 

-Kifelé! - mordultam a felesleges nézőközönségre. Egyetlen ellenvetés nélkül távoztak. - Mit mondtál Remusnak? - ugrottam azonnal a torkának.

-Neked is szép napot, kedvesem. - mosolygott higgadtan a szőkeség. 

-Ne szórakozz velem Lucius! - böktem bordái közé a pálcámat. 

-Mire gondolsz pontosan? - vonta fel szépen ívelt szemöldökét. 

-Remus konkrétan levegőnek néz, pedig állítólag a pasim. Egy fekete madárka azt csiripelte, hogy veled beszélgetett, szeretném megadni a lehetőséget, hogy tisztázd magad mielőtt elátkozom a képed. 

Minden válasz nélkül a pálcát tartó kezemre fonta ujjait, míg a fejét felszegve, meg nem szakítva a szemkontaktust, a másikkal állam alá nyúlt és felállt. Fölém magasodva, hosszú tincsei a vállamra hullottak. Pár centi választotta el az arcunkat. 

-Csak az igazat. Se többet, se kevesebbet. - lehelte. 

-Mégis mi volna az? -suttogtam. 

-Hogy hiába vagy vele, minden porcikád engem akar. - erősen tartotta a tarkómat. - Csak engem akarsz. 

Hideg pillantását a számon járatta.

-Ez hazugság. - hunytam be a szemem, várva valamire. Valamire, ami nem következett be.

28. Azkaban

Hangos dörömbölésre ébredtem. Első dolgom volt, hogy a mellettem, már alig langyos takarón végig simítsak, Remus már nem volt ott. Félig alva járva magamra kaptam a köntösömet és mezítláb indultam ajtót nyitni. Elkéstem, mivel Lina már ott állt a nappali közepén, remegve, halálra vált arccal, vörösre sírt szemekkel. 

-Mi történt? - ébredtem fel a pillanat tört része alatt. 

A vőlegényem lehajtott fejjel ült a kanapén, egyedül a vállai mozgásából látszott, hogy potyognak a könnyei megállíthatatlanul. Ujjaimmal a haját simogatva igyekeztem nyugtatni. 

-Mi a fészkes fene van? - kérdeztem kétségbeesetten. 

Barátnőm szája szólásra nyílt, majd becsukódott. Nem jött ki hang a torkán. 

-Lina, esküszöm... - kezdtem fenyegetni. 

-Lily és James meghaltak. - válaszolt helyette Remus. Megtört volt, sápadt akár egy szellem. 

A hír hallatán minden erő elhagyta a lábaimat, én is a kanapén landoltam. Gombóc nőtt a torkomban, de leküzdve megkérdeztem. 

-Mi történt?

-Tudjuk ki. - jelentette ki Remus színtelen hangon. 

Lina összeszedte magát. 

-Egyedül Harry élte túl. - sóhajtott az ujjait tördelve. 

-Hol van? - kerestem kezében keresztfiát, de éreztem, hogy a rossz híreknek még nincs vége. 

-Mindenki szerint... Sirius, mint az őrzőjük elárulta őket. Tudom, hogy sosem tenné! Ezért nem vállalta végül! - zokogta kiabálva. - Átadta másnak, de a .... a Minisztérium szerint ő tette. Elvitték... Harry pedig nem maradhat nálam, mert a férjem bűnösnek ítéltetett! 

-Lina... - fogtam meg a kezét. - Hova vitték Siriust?

-Harryt Petunia fogja felnevelni. - motyogta üveges tekintettel. 

-Hol van Sirius? - simítottam végig könnyes arcán. Többet kellett tudjak, mint néhány kósza infó. 

-Az Azkabanba vitték. - válaszolt Remus. 

-Elveszik a lelkét Arlett! A kicseszett lelkét!

1. Platform 9 3/4

Szomorú mosollyal az arcomon húztam magam után a hatalmas bőröndöt. Nem akartam hazamenni, mégis ott álltam a 9 és 3/4. vágány bejárata előtt, visszacsöppenve a muglik világába. Feszülten néztem körül, hátha megpillantok egy ismerős arcot, de csalódnom kellett. Sehol senki. 

Nagy levegőt véve indultam neki a hazafelé útnak, minden léptemet az eszembe vésve. Vége lett az utolsó előtti évnek a Roxfortban, ami fájdalmasabban érintett, mint valaha bele mertem volna gondolni. Egyetlen egy maradt és vége. Képtelenség!

-Köszönés nélkül távozol? - hallottam meg a kellemes tónusú hangot. Lehunytam a szemem és elengedtem egy mosolyt. Meleg tenyere a derekamra simult, mire megfordultam és egy apró csókot nyomtam pici sebhellyel torzított ajkaira.

-Eltűntél. - suttogtam, aztán körülnézve megláttam a többieket. James táncikált, Sirius Lina kezét szorongatva, másik kézzel a homlokán játszotta a drámai Rómeót, Peter pedig mosolyogva figyelte a párosukat. 

-Olyan kis cukik vagytok! - játszotta James a színpadias meghatottságot. 

-Fejezzétek be! - pirítottam rájuk nevetve és végig simítottam Remus arcán. 

-Belevágunk az utolsó nyárba? - vonogatta Sirius a szemöldökét. 

-Lilyt megvárom! - kötötte James az ebet a karóhoz. 

-Gondoltuk Ágas! - ütötte össze Remus a két tenyerét. 

-Mindenki hazamegy, lepakol és várom a nappalinkban a brigádot, kandallón keresztül. Anyám vár titeket. -váltott James komolyabb hangnemre. Egyetértően bólogattunk. 

-Felesleges hazamenned. - kacsintott Remus, így kézen fogva hagytuk el a platformot.

18. The Burrow

-Bill, én ide nem megyek be! 

-De bizony! Muszáj leszel.

-Nem akarok.

-Nem érdekel.

-Félek!

-Nem kell. 

-Utálni fognak. 

-Szeretni fognak.

-Miből vagy ebben olyan biztos?

-Mert én is szeretlek. 

-Csak meg akarsz lágyítani.

-Lehet, de igazat mondok. 

-Honnan tudjam?

-Ott a gyűrű az ujjadon, el akarlak venni feleségül. Nincs visszaút!

-Rettegek anyádtól. 

-Nagyhangú, de kedves. 

-Az egész családod gyűlöli a bátyámat.

-Ez nem igaz.

-Tudod, hogy igen. 

-Perselus teljesen más, mint te vagy Artemis. 

-De a nevem akkor is Snape. 

-Már nem sokáig. Lassan Mrs. Weasley leszel. 

-Na jó, ezzel megnyertél. De amint egy sértés ér, elmegyek. 

-Ígérem nem lesz gond. 

-Nem is tőled félek Bill. 

-Nyomás befelé!

Azzal a lendülettel ott álltam a teljes Weasley család előtt, Perselus Snape testvéreként, az Odúban, gyűrűvel az ujjamon, Bill Weasley jegyeseként. Ennél még az is jobb lett volna, ha a Quiddich Világ Kupán kivetítenek meztelenül. Nincs visszamenőleges választási lehetőség?

26. Morsmordre

A kanapén ülve olvasgattam az egyik kedvenc könyvemet. A borítóját egy bőrkötés takarta. A Mardekárban nem szívelték, ha az ember mugli olvasmányokkal tágítja az elméjét. Pedig lehettek volna sokkal nyitottabbak. 

Amint megéreztem a semmihez sem fogható, jeges, mégis frissítő menta illatot a hátam mögül, azonnal becsuktam a könyvet. 

-Mit olvasol? -ugrotta át a kanapét és egyik karját átvetette a vállamon, így húzva közelebb magához. 

-Semmi érdekeset. - vontam vállat, remélve, hogy elterelődik a téma. 

Zavaromban körülnéztem a helyiségben, akkor vettem észre, hogy a sarokból küldött gyilkos pillantások áldozatává váltam. Pansy Parkinson gyűlölte, hogy létezem. Nem tudta megemészteni, hogy Draco Malfoy az én hajamat szaglássza éppen és az én combomat simogatja. Nem érdekelte a hisztis bestia. Valamiért kikötött egy Potter mellett... 

-Freya... mit olvasol? - bújt a nyakamba, amitől tejföl szőke tincsei az arcomat csikladozták. 

-Csak egy buta mesét. - tettem le a könyvet a másik oldalamra. A következő pillanatban Draco vigyorogva csókolt meg, így elveszítettem az időérzékemet és nem voltam elég figyelmes. A könyvet elvette és büszke, beképzelt mosollyal lapozgatni kezdte.

-Mi a franc ez? - lóbálta meg a levegőben. 

-Egy mese. A címe Ariel, egy sellőről szól, aki... -kezdtem bele a magyarázkodásba, de közbevágott.

-Láttál te már sellőt? Egyik se ilyen... emberi. - húzta el a száját. - Még, hogy uszonyos embernő... - csóválta a fejét továbbra is. - Freya, ez valami mugli szarság már megint, igaz? - keményítette meg a vonásait. Egyik pillanatról a másikra eltűnt a huncut csillogás a szeméből. Tudta, hogy anyám mugli felmenői miatt, nagyon kötődtem a varázstalan világhoz. Ennyi maradt belőle számomra.

-Draco, ez csak egy könyv! - pattantam fel és el akartam venni tőle, mikor a kandalló furcsán kezdett pattogni. Hallottam már Harry-től, hogy Sirius egyszer azon keresztül üzent, de  ez most más volt. Zölden izzott a parázs és egy koponya jelent meg benne, melyet egy kígyó ölelt át.

Elkerekedett szemekkel, lefagyva figyeltem az igen jól ismert jelet. 

-Mennem kell. - ölelt át Draco, a jel pedig egy szempillantás alatt eltűnt. Belecsókolt a hajamba, én viszont képtelen voltam észhez térni. 

-Hová mész? -suttogtam. 

-Dolgom van. - döntötte homlokát az enyémnek. - Ezt a szemetet felejtsd el, mert a Sötét Nagyúr rájön miket rejtegetsz, lenyúzza a bőrödet és nem ez a legrosszabb. - Azzal a mozdulattal behajította a tűzbe. Figyeltem egy darabig ahogy lángra kapnak a papírlapok, visszaroskadtam a kanapéra, majd érzelemmentes hangon megkérdeztem:

-Mi lehet ennél rosszabb? 

Ő csak lehajolt és a számba suttogta:

-Az, hogy végig is nézeti velem az egészet. 

23. Butterbeer

Lábam lóbálva kémleltem körbe. A megbeszéltek szerint már több, mint fél órája itt kellett volna lennie Remusnak, de nem érkezett meg. Nála pontosabb embert soha nem ismertem, szóval furcsa volt. Mégis lepörgött az agyamban, hogy esetleg megijedt. Eddig mindig barátként találkoztunk, de a mai lenne az első hivatalos randink. Mi van, ha nem akart eljönni és felültetett? Mi van, ha nem is érdeklem? Mi van, ha ő egyszerűen barátként tekint rám, csak nem akart megbántani? Mi van, ha eszébe sem jutott a mai nap… 

Minden kérdést feltettem magamnak, amit csak az ember lánya elképzelhet, de hiába volt kinn már sötét, Ő nem érkezett meg. Már épp indulni akartam vissza a többiekhez, mikor egy kéz nehezedett a vállamra. A gyomrom görcsbe rándult, mégis mosolyogva fordultam felé. 

Abban a pillanatban elkerekedtek a szemeim és lehervadt a mosolyom. Ugyanis az előttem álló ember, nem Remus volt és kedvesnek sem nevezhető. Sokkal inkább egy szőke, gőgös és beképzelt alak. 

-Lucius… - nyeltem nagyot. Évek óta bombázott már az ajánlataival, ott kezdett ki velem és akkor, mikor nem szégyellte. 

-Két vajsört kérnék. – szólt oda a csaposnak. – Én is örülök, hogy látlak Arlett. Miért búslakodsz? – ült le mellém a székre. 

-Nem búslakodom és ha úgy is lenne, semmi közöd hozzá. – morogtam barátságtalanul és beleittam az idő közben elénk kerülő korsó egyikébe. 

-Hol van az utánfutó Lupin? – vonta fel szemöldökét. 

-Semmi közöd hozzá. – vágtam rá barátságtalanul. 

-Ezek szerint felültetett. – vonta le a következtetést. –Sajnálom. – közölte, minta a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy ő rajtam sajnálkozik. Ránéztem és épp ki szerettem volna osztani, de hideg szemeibe nézve furcsa érzés futott végig a gerincemen. Malfoy komolyan gondolta. Tényleg aggódott értem. 

-Kössz. – leheltem bele az italomba. 

-Ha nem zavarlak leszek én a társaságod, ne ücsörögj egyedül. –ajánlotta fel vállat vonva. 

Egy darabig vizsgáltam az arcának rezdüléseit, majd aprót bólintva egyeztem bele az ajánlatba, saját magam is meglepve. Furcsa társaság voltunk mi ketten, de abban a percben nem érdekelt, mert fájt a szívem minden szeglete, sajgott a lelkem és zsibbadt az agyam. Csalódott voltam, szomorú és elkeseredett. Lucius Malfoy viszont kifejezetten kedves és magához képest viccelődő hangulatban. Be kellett vallanom: élveztem a társaságát. 

Eközben Remus Lupin mit sem sejtve, fájdalmak és csalódás közepette, meleg vajsör és első randi helyett, magán kívül vonyított a Holdra.

9. Phoenix

Sírva rohantam Hagrid házához. Magam sem tudom miért ő volt az első gondolatom, de most egyik barátomat sem szerettem volna a közelemben látni. Nagy levegőt véve kopogtam be az ajtaján, de csalódottan vettem tudomásul, hogy nem tartózkodott otthon. Hangosan felzokogva leroskadtam a bejárati ajtó előtt lévő kopottas lépcsőre. 

-A kurva életbe. – fogtam a mellkasomat. – Annyira fáj… - hunytam be a szemem és próbáltam egyenletesen lélegezni. Senki nem szólt előre, hogy a lélek fájdalma erősebb bármilyen kínnál. 

Reggel még egy rózsaszín felhőn úszva indultam neki a napnak, a fejem búbjáig szerelemben. A harmadik óra után jött a feketeleves. Az udvaron sétálva szúrtam ki, amint George szégyentelenül, egy fa alatt csókolózik egy másik lánnyal. Először nem akartam hinni a szememnek, de a körülöttem lévő, csodálkozó diákok megerősítettek benne, hogy tényleg ő az. 

Abban a percben éles fájdalom nyilallt a szívembe és azóta megállíthatatlanul folynak a könnyeim. Így próbálja a lelkem túlélni a sérülést. 

Ahogy kinyitottam a szemem, eszembe jutott a megoldás. A sírás csillapodott, én pedig rohanni kezdtem az igazgatói iroda felé, akár egy őrült. Az ajtóban az Igazgató hófehér szakállával találtam szembe magam. 

-Mi járatban Ollivander kisasszony? – nézett rám mindentudóan félhold alakú szemüvege mögül. 

-Segítenie kell Igazgató úr! – kapkodtam a levegőt és ismét elöntötte mellkasom a sírás előtti forróság. 

- Mit tehetek Önért? 

-Fawkes! Szükségem van a madarára! Kérem… – szipogtam és próbáltam tőmondatokban elmagyarázni mi is történt. 

-Maya, a főnix könnye gyógyító erejű, de nem végtelen a hatalma. A test fájdalmait könnyedén rendbe hozza, míg a lélek egy sokkal bonyolultabb dolog. Attól tartok haszontalan ilyen esetekben. 

-De nekem… - kapkodtam a levegőt, kezdődött előröl a roham. – Kell. Kérem, könyörgöm! – temettem tenyerembe az arcomat. Rázkódó vállamat átkarolva tessékelt Dumbledore az ajtón befelé. 

-Nyugodjon meg, minden rendben lesz. Igyunk egy teát. 

5. Ghost

A látásom elhomályosult. Semmit nem érzékeltem a körülöttem zajló eseményekből. Egyedül egy arcot voltam képes élesen kivenni és az az Övé volt. Homlokáról csorgott az izzadság, poros, véres nyomot hagyva, máskor csintalanul mosolygó arcán. Szemében reménytelenség. 

Esküszöm az égre, hogy nem akartam meghalni! A karomról induló átok mégis apránként araszolt a szívem környékére, áthúzva ezzel a jövőbeli terveimet. Nem magamat sajnáltam. Ne értsétek félre. Tudtam mire vállalkoztam, mikor csatába indultam Volde… Voldemort ellen. Nem voltam gyáva nyúlt és az életemet bármikor oda dobtam volna egy szebb jövőjért, de nem így. Háborúban elesni büszkeség. Büszke voltam, de csalódott. Itt hagyni a szeretteimet fájdalmas, közülük is az előttem könnyekben és izzadtságban úszva térdeplő mókamestert. 

-George. – mosolyogtam rá kedvesen. Látni akartam még egyszer utoljára, ahogy a fény megcsillan a szemében. Eredménytelenül. Testvére elvesztése olyan nyomott hagyott a lelkén, amit talán sosem fog kiheverni. Ott akartam maradni mellette! Vigyázni rá és azt suttogni a fülébe semmi baj, találkozunk még! De az Élet nem ilyen, a Halál pedig pláne! Elrángat engem is és George Weasley egyedül marad a kínjaival. 

-Tarts ki Maya, könyörgöm! – szorított magához erősen, piszkos arcát pedig a hajamba túrta. 

Még mondani akartam neki valamit. Akármit! 

Mire bármilyen hang elhagyta a torkomat, rá kellett jöjjek, hogy a jelenetet már az oldalvonalról figyelem, megszakadt szívvel, egy szellemként.

Jó kifogás

- Én szerintem nem tudom.
- Pedig jó lenne, ha valamit kiötölnél, míg nem késő!
- Jó oké, de egyelőre nyugodj le!
- Szerintem aranyos, mikor így dühöng.
- Te ne szólj most bele! Inkább töprengj valami elfogadhatón.
- Jól van, na. Lássuk csak: gyomorgörcs?
- Túl átlátszó…
- Menstruációs hibbantság?
- Nincs mentség.
- Ez az! Hibbantság! Menj pszichológushoz!
- Akkor már egyenest a pszichiátriára!
- Varrjak kényszerzubbonyt?
- Minek? Elég, ha fordítva veszi fel a talárját!
- Ne vihogjatok már, ez korán sem vicces!
- Akkor te miért vigyorogsz?
- Hjajj, tényleg jó lenne, ha kiötölnénk valamit, mert rohan az idő.
- Höhh, nincs is lába!
- De vasfoga van!
- Majd akkor előszedjük a mágnest! Bezavarjuk, mint a vasorrú bábát a mágneses mezőbe!
-Vagy szerzünk egy időnyerőt!
- Az idő pénz!
- Akkor majd végén ő fizet.
- Mivel? Vatikáni valutával?
- Mert az milyen?
- Hát az olyan, hogy „ az Isten fizesse meg!”
- Öregem, ha így folytatjuk, meg lesz az ok, ugyanis menten bepisilek a röhögéstől.
- Meg van! Újfent beszorult a Arlett a mosdóba.
- Jajj, ne! Belegondolni is szörnyű! Emlékszel, mikor belezuhant az indacus toxicus ágyásába?
- Lehet azt elfelejteni? Szerintem a tanárnő még életében nem pofozott annyit virágot!
- Ez mind roppantul vicces, de, ha lehet, most az ÉN problémámon agyaljunk inkább.
- Nincs ötletem. Nézd, túl fogod élni!
- Nem! Nem fogom! Lehetetlen!
- Dehogynem. Ha akarod, veled megyünk.
- Így is együtt vagyunk, ne beszélj marhaságokat!
- És ha eltolok valamit? Mivel magyarázom ki? Pláne, ha mindent elrontok!
- Nyugi, sikerülni fog! Másokkal is megtörtént már és túlélték!
- Így vagy úgy…
- Csak pár kelésük lett. Vagy sóbálványok lettek. Szerelmi bájitalt ittak aztán begőzöltek vagy...
- Hülyének fog tartani!
- Na és? Így szép az élet!  Nem mintha ő normális volna!
- Ne cidrizz már, normális vagy, a hangok is megmondták!
- De akkor semmi marhulás!
- Oké, oké. Legfeljebb nem lesz poén tárgya a levesben úszkáló félholt légy.
-Nem tehetünk panaszt érte a manóknak a konyhában!
- Baaah!!! Csak nem lesz olyan katasztrofális. – sóhajtok. Ennyire még sosem izgultam. Összeszedem minden bátorságom, ami tüstént az inamba száll, majd azzal a lendülettel faképnél hagyom a tükröt, amivel eleddig diskuráltam. Nincs mentség, el kell menni, nem lehet kibúvót keresni. Végtére is… az embernek csak egyszer van igazán első randija Sirius Blackkel.!