A következő címkéjű bejegyzések mutatása: August. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: August. Összes bejegyzés megjelenítése
2019. április 5., péntek
Tragikus fordulat
A könyvtár egyik polcának dőlve olvasom, az igaz szerelem történetét.
Minden egyes szó amit Julia és Romeó mond egymásnak olyan igaznak tűnik. Pedig azt mondogatják, hogy lehetetlen, hogy két ember ennyire szeresse egymást. Én mégis hiszek benne, megmagyarázhatatlan módon. Sokan mondták már, hogy nem kéne ilyen álmokat dédelgetnem, őket igazolja az is, hogy Valentin napon egyedül nyálazok egy régi drámát egy könyvtárban. Sehol senki, egy árva lélek sincs a könyvtároson és rajtam kívül.
Behunyom a szemem, Beethoven gyönyörű zenéjére gondolok. Ahogy játszik a zongorán, csodálatos. Mintha a szerelmet dalolnák el a billentyűk, egy teljesen más világba repít. Vajon ő hitt benne? Jó lenne tudni.
A gondolataim azonban szertefoszlanak akár egy szivárvány ami egyik pillanatról a másikról kezd halványulni, egészen addig míg nem marad utána semmi.
- Elnézést- szólal meg valaki.Azon gondolkodom mit akarhat mondani.
- Nem tudok átmenni, a polc másik oldalára. Útban van.
- Oh, sajnálom- mondom kissé csalódottan. Majd felmerül bennem egy kérdés: Hogy került ide ez az férfi? Végigmérem a borostájától, a fekete bőrkabátján át a furcsa dobozig, melyet a kezében tart és a polcsorok közötti asztal felé sétál.
Rápillantok az órámra, fél négy elmúlt. Úgy látszik jó sok ideig elmerültem a saját kis világomban.
- Mit olvas? – kérdezi a kezemben lévő könyvre mutatva, ahogy visszafordul felém.
- Én?
Válaszul bólint.
- Romeó és Júlia – mondom jóval halkabban mint ahogy terveztem. Szája szegletében apró mosoly húzódik meg.
-Tragikus történet.
-Én inkább a szerelem varázsát látom benne.-arca furcsa kifejezést ölt.
-Hisz benne?-vonja fel a szemöldökét.-A szerelemben első látásra.
-Megpróbálok!
-Csak próbál?-keserűen elneveti magát.-Egy drámában, amiben más a szerelem pusztulását látja, vagy legjobb esetben is tragédiát, maga varázslatról beszél. Maga hisz!-jelenti ki, aztán kinyitja a dobozt, melybe próbálok feltűnés nélkül belekukucskálni. Egy írógép lapul benne.
-Az életben sem kap mindenki boldog befejezést.-vonok vállat- Ezért kell értékelni az apró csodákat!
A következő pillanatban valami "Ha maga azt tudná" mondatot motyogott maga elé, nekem pedig megszólalt a mobilom emlékeztetője, melyre a könyvtáros rosszalló pisszegéssel válaszolt.
A kijelzőre pillantok, konstatálva a késésemet,majd a férfire nézve bólintok egyet búcsúzásképp.
- Örültem a találkozásnak- mosolyogva kisétálok az előcsarnok felé.
- Várjon! – kiált utánam.Kérdőn nézek rá.
- Otthagyta az esernyőjét.
- Köszönöm, hogy szólt- ismét elindulok, de megint megszólít.
-Vigyázzon magára!- mosolyog rám - És éjjel ne felejtsen kimenni az erkélyre, hátha várja a Rómeója.-kacsintott rám és egy másodpercre elvesztem a kék szemekben.
Azt hiszem eléggé ijesztőnek kellett volna hangzania az utolsó mondatnak. Amolyan pszichopata zaklató típusúnak, de inkább romantikusnak tűnt.
Viszont ha nem szedem a lábam, nemigen lesz Júlia aki a balkonon várakozzon.
A főnök legutóbb azt mondta, ha még egyszer kések a fejemet veszi.
valljuk be, a történetben az tényleg tragikus fordulat lenne.
2019. március 15., péntek
Ki nem mondott búcsú
Egyedül maradtam. Ismét. Az előző éjszaka emléke csak alkoholtól homályos filmszalag. A részletek törlődtem, de egy biztos: nem így terveztem.
Mikor egy teljes estés műsor után lekászálódtam a színpadról, az újonnan érkező vendégek virágokkal és ingyen italokkal halmoztak el. Én viszont nem vágytam másra, csak odaérjek a külső teraszon, magában, lezser pózban üldögélő fickóhoz. Ahogy észrevett felállt és hanyag mosoly terült el az arcán.
-Remek előadás volt. – Ölelt át, de minden izma görcsösen feszültnek tűnt.
-Köszönöm. – Biccentettem, majd helyet foglaltam vele szemben.
-Ugye tudod, hogy egy csoda vagy? – Nézett, az arca pedig szinte kétségbeesettnek tűnt.
-Minden rendben? – Vontam össze a szemöldököm gyanakvóan.
-Igyunk egyet. – Terelte a témát, én pedig nem ellenkeztem. Megfogadtam, addig míg mellettem van, nem teszek fel felesleges kérdéseket.
Elfogadtam hát az italt, melyet követett a következő és a következő…
Pár óra leforgása alatt a közösnek mondható lakásunkban találtuk magunkat. Nem sokat teketóriáztunk, csak élveztük a másik társaságát, mind addig bármikor. Ez az este mégis valahogy más volt. Mozdulatainkból eltűnt a sürgető érzés, az idő megállt és csak ketten léteztünk a saját kis mesevilágunkban, ahol boldogan élünk, míg meg nem. Minden csókja egy némán elsuttogott szeretlek volt, mindig érintés egy nyomatékosított akarlak.
Reggel pedig, mikor a nap szemét módon átszűrődött a csokibarna sötétítő mentén, egyedül találtam magam. Először abban a hiszemben voltam, hogy kiszaladt a boltba, de mikor megláttam a fogast, lesápadtam. Eltűnt a piros kalap. Az a gyermek méretű tökfedő, amit olyan nagy becsben tartott. Idegesen rohantam vissza a szobába, ahol aztán feltépve a szekrények ajtaját, kihúzgálva minden fiókot, rá kellett jöjjek: elment.
Sokszor eltűnt már napokra, hetekre, de sosem vitt el mindent. Ezúttal viszont teljesen kirámolt, ezzel hatalmas ürességet hagyva maga után a cseresznyefa polcokon és a szívemben számára kijelölt helyen.
Döbbenten és összetörve rogytam le az ágyra, ahol nem rég még igéző pillantásával ígért számomra megváltást a világ rám szabott terhe alól. Könnyeimnek utat engedve tisztult le az előző este emléke, ami egy ki nem mondott búcsúval volt egyenlő.
Fájdalmas zokogásomnak hála, csak napok múlva akadt kezembe a párnám alá helyezett kicsinyke képeslap, amin egyetlen szó állt: Storybrooke.
2019. március 13., szerda
Valódi volt?
Hiába kopogtam, nem érkezett válasz. Harmadszor. Negyedszer és ötödször sem.
Azt gondoltam, talán rossz helyen járok. Nyilván eltévesztettem a szobaszámot, amit mondtak.
Amikor viszont elindultam volna a lépcsőn, hogy bizonytalanságom forrására rákérdezzek, észrevettem, minden ajtóban ott fityeg a hozzá tartozó kulcs. Csupán annak a zárjában nem, ami engem érdekelt.
Egy hosszú másodperc telt el, mire léptem, de végiggondolva az utat, amit megtettem idáig mindazért amit akartam, úgy döntöttem nem hátrálok meg.
A félelmemet a jó modorommal együtt sutba dobtam és nem kértem engedélyt többször. Benyitottam.
A kis helyiség falait zöld mintás tapéta fedte a lakkozott fabútorok pedig régies hatást keltettek az ablakon beszűrődő fényben.
Ő pedig ott állt, háttal nekem a faragott ágy mellett és lázasan pakolt valamit. Érkezésemre ijedten fagyott meg a mozdulatban.
-Akárki is vagy, el kell menned innen!-szólalt megbizonytalanul.
-Azt hiszem erre nemet kell mondanom..-motyogtam. Nyilván megismerte a hangomat. Egész testében megrázkódott.
-Az átokkal együtt a határok is eltűntek..-suttogta.
-Már azelőtt itt voltam, hogy az a szivárványszín akármi végigsöpört volna a városon.- határozott lépésekkel szeltem át a szobát. Ott álltam szorosan mögötte, kezemet pedig vállára téve próbáltam meg magam felé fordítani, de ő minden erejével ellenállt.
-De hát hogyan?
-Hogyan?-nevettem fel keserűen-Megpróbáltam hinni az idétlen meséidben! A csodában és mindenben amit összehordtál, az elvarázsolt szigetről, ahol majdnem szamár lettél és a bálnáról meg apádról és...
-Te hittél? Hittél nekem?-olyan hirtelen fordult meg, hogy hátrahőköltem. August teljes egészében fabábú volt. Pontosan úgy nézett ki a bőre, mint amikor elkezdett visszaváltozni. Amikor még nem vette komolyan, hogy tényleg hittem.
-Kicsit jobban is figyelhettél volna rám- sóhajtottam csalódottan és óvatos mozdulattal az arca felé nyúltam volna,de elhúzódott.- Ha megtörténik az emberrel ugyanaz, mint velem gyerekkoromban.. Nos hát.. - elmémet elhomályosították a feltörő emlékek én pedig megrázva a fejem igyekeztem kiűzni őket a gondolataim hálójából. -Akkor megpróbálja tényleg észrevenni a csodákat...
-Ez nem csoda. Ez átok!-dühösen végigmutatott önmagán -És nem tört meg, mert nem érdemeltem feloldozást - lesúljtva az ágyra ült. -Miért jöttél ide?-arcát kezeibe temette.
-Egy kicsit jobban is örülhetnél! - húztam el a szám felháborodva. - August, velem éltél hónapokig.. Elmeséltél mindent amire emlékeztél a gyerekkorodból. Az elvarázsolt erdőről, Emmáról és amit Storybrookeról megtudtál az évek alatt. Aztán egyik reggel arra ébredtem, hogy fogtad magad és egy szó nélkül leléptél én pedig ott maradtam az üres és szürke életemmel, azon vacillálva, vajon tényleg egy Pinokkióval osztottam-e meg az otthonom, vagy teljesen elment az eszem? - dühösen a combomra csaptam, de ő elkapta a kezem, miközben felállt.
-Határozottan állíthatom, hogy nem ment el az eszed. Csak az volt őrültség, hogy ide jöttél. Hogy most látnod kell miként okoztam csalódást mindenkinek.
-Pedig még most is olyan meseszerűnek tűnik az egész.- óvatosan érin tettem meg az arcát. Lehunyta a szemét.
-Mert meseszerű is. Legalábbis ti annak neveznétek.-megrándult a szája széle, mintha épp egy halvány mosoly bontakozott volna ki rajta.-Nekünk egy megélt élet.
-De azt még nem tudom eldönteni, hogy melletted megélt élet valóságos volt-e..- elhalkultunk. A város zaja odakinn kezdett felerősödni. Mi pedig csak hallgattunk. Lesütött szemekkel.
Nekem akkor ugrott be és bár nem reméltem örömöt válaszul csupán annyit mondtam 'sajnálom, de muszáj megtudnom'.
Amikor megcsókoltam egy hosszúnak tűnő pillanatig nem történt semmi. Aztán pedig elszabadult a mágia és feltört belőlünk. Nyilván hasonló lehetett, mint az ami akkor söpört el mellettem, mikor megláttam a motort a fogadó előtt.
Nem mertem kinyitni a szemem. Azon tűnődtem, hol lehetek éppen. Egész biztosan egy elmegyógyintézeti szobában heverek begyógyszerezve. Biztos azért képzelgek ilyen intenzíven. Nem létezik, hogy ez igaz legyen mégis..
Ahogy valami megérintette az arcomat, nem egy lakkozott fa keménységét éreztem, hanem egy emberi kéz melegét. És az ismerős illat kúszott az orromba.
Nem volt időm ránézni sem, mielőtt magához szorított volna, de ez a gesztus és a belőle ömlő hálálkodó szavak bizonyítottak.
Léteznek még csodák és én éppen kaptam egyet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)


