Ordinary miracle

Rég volt. BUÉK vele. 


-A rohadt életbe Sam! Mi van, ha..-Dean ideges hangja töltötte be a a folyosót. Aztán a bentről kiszűrődő tompa üvöltés. Az idősebbik Winchester újra az ajtó felé rontott, de az öccse minden erejével akadályozta a bejutását.-OTT AKAROK LENNI!-kiabált vele a vadász. Pedig nem rá volt mérges. Abszolút nem. Csupán az idegesség beszélt belőle. Jobban mondva ordított. Ő, a nagy Dean Winchester, aki visszatért a Pokolból, megjárta a Purgatóriumot, megölte a Halált. Ő, a hírhedt Dean Winchester, aki minden elé álló akadályt legyőzött az életében. Ő, Dean Winchester, aki eddig minden haramiával, túlvilági lénnyel és szörnnyel megbirkózott, most rettegett. Egy olyan világ tárult elé az utóbbi órákban, ami csupán ismeretlen terepet tartogatott számára. Idegen volt az egész. Idegen volt minden. Annyi kérdés kavargott a fejében, hogy nem volt képes szétválasztani tőlük a saját gondolatait. A testvére aggódó tekintettel vizslatta őt és arról motyogott valamit, hogy megérti. Érti a nagy szart! Semmit sem ért! Legalábbis még nem. Ő nem mindig volt ott a szeszélyes időszakokban. Ő nem tudja milyen volt egy "téves riasztás" miatt felriadni az éjszaka közepén és kocsiba ülni, hogy  a célba érve csak annyit mondjanak, még nem jött el az idő.
-Gina nem akarja, hogy bent legyél!-Sam már elengedte őt, csupán kezét vállára téve tartotta kartávolságban az ajtótól, ami előtt úgy állt, mint egy biztonsági őr egy bevásárlóközpontban. Egy másodpercig mulatott magában a képen. Mi lett volna, ha mégsem lépnek erre az útra és az öccse befejezhette volna az egyetemet? Mi lett volna, ha nem futotta volna többre annál, hogy drogos suhancok kijelölt védőügyvédje legyen?  Szerencsét próbált volna őrként? Dean elméjébe kúszott az az idióta film. Mi is volt a címe? Oh igen. Éjszaka a múzeumban. Röhejes volt elképzelni Samet abban a khakiszínű szerelésben, miközben egy viaszból kifaragott, életre kelt Robin Williams figurával társalog. Eljutott egészen addig a pontig, miként üldözné őt dübörgő léptekkel a t-rex csontváza, aztán egy újabb zihálásba fulladó üvöltés rántotta vissza a valóságba.
Azt hitte halk volt.  Hogy minden körülötte csak hangtalan, néma suttogás. Pedig a világ hangos volt. Senki sem nyomta le a képzeletbeli távirányítón a némítást, csupán Dean Winchester ereiben lüktető vér, s torkában dobogó szíve minden zajt elnyomtak körötte. Vagy azok csak a gondolatai voltak? A félelmei? S a mögöttük megbúvó tünékeny reményfoszlánytól elválasztó, nyomasztó sötétség, mely minden másodperccel csak egyre több feszültséget pumpált teste minden porcikájába?
-Mi van, ha történt velük valami?-kérdezte reszkető hangon, s meg sem várva a választ újabb kérdést szegezett Samnek.-Mi van, ha az oxigénhiány ártott neki?-a fiatalabbik Winchester igyekezett a lehető legtöbb magabiztosságot magára erőltetni, Dean azonban látta azt az egy pillantást. Azt a fél másodpercet, mikor megingott, de annyira bízott az öccse szavaiban. Annyira hinni akart neki.
-Nem lesz semmi baj. Mindketten meglesznek.-Sam csöppet sem meggyőző mosolyt eresztett meg, s egy pillanatra sem tágított az ajtó mellől. Sőt még mozdulatra kész volt, mikor újabb kiáltás hangzott bentről. És motyogás.
Figyelte, ahogy bátyja keze ökölbe szorul és tudta, hogy most neki kell benne tartania a lelket. Pedig maga sem tudta mennyire hihet a dologban. Tudta, hogy a bent lévők erősek és sok mindenen keresztül mentek már, de erre a helyzetre senki sem készült fel.Orvost hívni már akkor késő volt. Útnak indulni pedig mondhatni lehetetlen. Önmagában némán nevetett a gondolaton. Keserűen nevetett.  A Winchesterek szótárában mikor szerepelt utoljára ez a szó? Lehetetlen.

Dean egészen addig a pillanatig megfeledkezett a harmadik személyről mellettük. A szőke nő ott ült a folyosó másik oldalán a falnak dűlve, s a helyzet kezdetétől fogva sztoikus maradt s némaságba burkolózott.Jobban mondva attól a pillanattól kezdve, mióta ő, Dean megfenyegette, hogyha segíteni próbál odabent, az lesz élete utolsó cselekedete. Bár nem kételkedett abban, hogy a brit egyetemes jó kiképzést kapott, vagy hogy ért ehhez-ahhoz, de az ajtó túloldalán folyó esemény túl fontos dolog volt ahhoz, hogy egy maga fajtát a felesége közelébe engedjen. Sőt, ha ezáltal kettejük közül akármelyiknek baja történik, az minden esetben Toni és társai lelkén szárad majd. De első sorban Arthur Ketch fizet majd meg érte.
 
Tudta jól, hogy az ő életükben nem történnek csak úgy pozitív dolgok. Nem fordul minden egy csapásra jóra. Nem láthatják mindig az élet napos oldalát.  Már ha azt nem veszik csodaszámba, hogy épp bőrrel megúsznak egy-egy vadászatot. Vagy egy rajtaütést?
 
Dean a lábára nézett és most jutott eszébe először a sérülése, amelyet még a légaknában szerzett.  Szakadt nadrágját már feketére festette az alvadt vér, s mintha a fájdalom is csak arra várt volna, hogy észbe kapjon, s most az agya hangosbemondón keresztül küldi az impulzusokat a teste minden részére, hogy olyan elemi erővel zúduljon rá a fájdalom, mintha bűnhődnie kellene azért, hogy eddig nem is méltatta figyelemre. A vadász a falnak dőlt, s minden erejével a Sam és Toni között folyó eszmecserére próbált összpontosítani.
-Legalább tekintettel lehettek volna arra, hogy egy terhes nő is van itt!-csattant fel az öccse.
-Egy terhes vadász.-pontosította pimaszul a szőke nő, s brit akcentusából az undor halvány árnyalata hallatszott ki.-Egy amerikai, hamburgerzabáló, aki csak fenyegetést jelent a civilizációra.
-Magában hordoz egy életet az istenért!-Sam a testvérére pillantott, félve az újabb kirohanástól, de Dean csak a  falnak dőlve, behunyt szemmel koncentrált valamire. Nem tudta, hogy ennek örülnie kellene, vagy aggasztania. Próbálva elterelni erről a figyelmet Dean kezébe adta saját megkezdett sörének üvegét. Talán azzal is el lesz egy darabig.
-Sam Winchester.-ejtette ki a nevet a nő éllel a hangjában.-Pedig azt mondták ő a csapat esze, mégis milyen ostoba. Sem Ketch-nek, sem Dr. Hess-nek nem számít a gyerek élete. Csupán egy újabb strigula a kiiktatott ellenségek között.-a szavai visszapattantak a folyosó falairól, s egy pillanatra mintha maga Toni is belegondolt volna a helyzet súlyába. Hiszen neki is volt egy fia. De nem. Ezt a döntést nem neki kellett meghoznia, s mindaz, ami elhagyta ajkait, csak az igazság azon szétszóródott törmelékének darabjai, melyet talán ezáltal a két együgyű Winchesternek sikerül majd összeraknia. Na nem mintha már számítana. A bunker már nyitva, de úgyis meghalnak. Csak idő kérdése.-Három vadász, egy magzat és egy boszorkány. Bunkersírban. Csak újabb trófeák Ketch polcán.
 
Dean hallotta mit mondanak és most először érzett késztetést arra, hogy ismét figyelemre méltassa azt a ribancot. Vissza akart vágni neki, hogy a magát oly nagyra tartó lady Bevell is csak egyetlen ócska trófea, amit az a rohadék hagyott itt velük megdögleni. Csak egy fénye vesztett egykor értékes ember, aki veszélyt jelentett volna Ketch pozíciójára. Épp a nyelve hegyén voltak a szavak, mikor a már eddig kizárt üvöltés helyett valami egészen más hang hatolt a pillanatnyi csend mélyére. Valami más.
Egy élni vágyó kis ember első sirámai. A baba odabent felsírt. És mindenki fellélegzett. Dean azt hitte mindketten hallják, hogy milyen veszett tempóban kalapál a szíve, de csak Jen tompa nevetése hangzott fel az ajtó túloldaláról. Aztán Gináé. Tehát jól van. Mindketten jól vannak.
-Engedd be!-halk, s erőtlen utasítás volt, melyet lassú léptek követtek. Dean pedig úgy érezte nem volt még kész teljesen, de várni sem bírt. 

 Épp csak, hogy volt ideje kortyolni egyet a kezében fogott üvegből, mire kinyílt az ajtó és Jen lépett ki rajta verejtékben úszva és fáradtan, arcán levakarhatatlan mosollyal becézgetett egy törülközőbe bugyolált kis valamit. Egy másodpercre, ahogy Samhez ért, a magas vadász lopva karjaiba lesett és arca  egy csapásra ellágyult, mintha el is felejtette volna a korábbi szópárbajt.  Egy pillanatra, mintha a brit egyetemes is elmosolyodott volna, de Dean rá figyelt a legkevésbé, csupán a boszorkányt tartotta szem előtt, kinek karjában ott pihent az ő boldogsága, akinek még csak a nemét sem tudta. Jen, mintha csak a gondolataiban olvasott volna, felpillantott rá.
-Kislány.-lépett közelebb a nő és fél kezével a vadásznál lévő üvegért nyúlt, miközben ügyelt rá, hogy a kisembert épségben adja át az apjának.-Ez kemény menet volt.-lopva a karjára szíjjazott vérfoltos órára nézett.-Hét óra.
-Egy örökkévalóságnak tűnt.-bökte ki végül az idősebbik Winchester, miközben elveszett azokban az elrévedő szürke szemekben és ugrálni tudott volna örömében. Annak ellenére, hogy örült hogy egyáltalán áll a lábán.Aztán eszébe jutott, hogy még tartozik Jennek valamivel. Meglehetősen nehezen szakította el tekintetét a legkisebbik Winchesterről, s jelentőségteljesen a még mindig előtte álló boszorkányra tekintett.-Köszönöm neked.-lehelte halkan, s érezte, ahogy könnyel telnek meg szemei. A lány még mindig mosolygott.
-Ha másért nem is, talán ezért volt értelme egy régi korba születnem.-mondta a babára pillantva. Deannek pedig eszébe jutott, hogy Sam elmesélte már, Jen annak idején segített néhány szülésben. Abban az időben, mikor még nem volt olyan fejlett az orvostudomány, mint ma. Talán ezért bízott benne annyira. Talán ezért hagyta, hogy segítsen. Dean még mindig Jent bámulta és látta, ahogy a lány épp ajkához emelné a palackot, melyet Sam villámgyorsasággal kapott ki a kezéből, ezt pedig a vadász nem tudta mire vélni. Az öccse olyan aggodalommal teli, megrovó pillantást vetett a boszorkányra, amilyet még Dean nem igazán látott tőle.
-Tudod, hogy neked nem szabad!-sóhajtotta mély, de parancsoló hangon, mire a lány elnevette magát.
-Még mindig nem tudom megszokni.-kacagta, Dean pedig csak értetlen tekintetét váltogatta kettejük között, mintha csak egy teniszmérkőzés két térfele között pattogó labdát követne.
-Jen mióta nem ihat?-kérdezte meglepetten- Értem én, hogy párszor túllőtt a célon, de épp most segítette világra a lányomat ezt csak megünnepelhetné nem?-vonta fel fél szemöldökét, mire a párocska cinkosul egymásra pillantott, s mintha csak maguk között épp néma eszmecserével vitatnák meg, alkalmas-e a pillanat, hogy bejelentsenek valami nagy durranást. Sam végül mosolyogva bólintott.
-Nemsokára nem ő lesz a legkisebb Winchester.-mutatott az ujjával a Dean karjaiban már-már elbóbiskoló újszülöttre.-Jen gyereket vár.-Sam nevetése visszhangzott a folyosókon, s szemében az öröm szikrái  csak úgy sziporkáztak. Dean szinte látta öccse agyában zakatoló kis fogaskerekeket, melyek másodpercenként mantrázzák újra és újra ugyan azt a mondatot. "Én is apa leszek.".

Aztán fátyolos hang csendült fel a szobából.
-Gratulálok.-Gina fáradt arccal bámult a folyosón állók felé. Az ágy és a takarók vérben úsztak körülötte, ez mégsem tűnt úgy, mintha zavarta volna. Szemeivel csupán a kis apróságot vizslatta Dean kezében, melytől nem volt hajlandó tovább elszakadni, s mintha a vadász értette volna a néma kívánságot, besétált a szobába és kezébe adta a gyermeket. Nyomában a megkötözött Toni kivételével ott lépkedett mindenki, s mikor a vörös vadászlány képes volt betelni az ölében fekvő kisbaba látványával, a boszorkányra nézett, aki szorosan Samhez bújt. Ugyan nem gömbölyödött még a pocakja, a vadász mégis ott pihentette a tenyerét. Rájuk mosolygott.-Azért őszintén remélem, hogy a te gyerekedet nem nekem kell a világra segítenem.-nevetett erőtlenül.
-Hidd el, én is.-biccentett Jen.-De inkább te, mint ők ketten.-mutatott kezével a vadászokra, akik sértődött pillantást vetettek rá, mintegy némán azt kérdezve: "Az miért volna baj?".

Majd Gina nevetése rájuk is átragadt. És még ha csak rövid időre is, de a bunker egy csoda színhelyévé vált.  Mert ott, az anyai karokban alvó kicsiny lény, valóban maga volt a hátköznapi csoda.

Nightmares

Hangosan zihálva riadok fel. Félig ülő helyzetben, görcsösen markolva a takarómat próbálok levegőhöz jutni, miközben érzem, ahogy a szívem a torkomban dobog. Eltelik pár másodperc, mire végre kirajzolódik előttem az ágyam körvonala a sötétben és rájövök, hogy a szobámban vagyok. Ahogy körbetekintek, látom a vibráló számokat az éjjeliszekrényemen fekvő órán. Fél hármat mutatnak.

A hajam nyirkosan tapad a homlokomra, felkaromon pedig libabőr jelenik meg a hűvös levegő érintésére. Lábaimat átkarolva hajtom a fejemet a térdeimre, enyhén ringatva testemet, miközben próbálom zakatoló szívemet megnyugtatni. Azonban, amint lehunyom a szemem ugyanaz a rémkép kerül előtérbe az elmém rejtett zugából, mint majdnem minden nyomorult éjszaka. Az a pillanat amikor a testét elnyelik a sötét hullámok. Élesen beszívom a levegőt és felkapom a fejem. Makacsul küzdök a látásomat elhomályosító könnyek ellen, sikertelenül. Hangosan fújtatva az ingerültségtől lerúgom magamról a meleg takarót és belebújok a papucsomba. Kikémlelek a szobám ajtaján, majd a törülközőmet és vastag pulcsimat magamhoz szorítva elindulok a fürdő irányába. Semmi kedvem most összefutni a testvéreimmel, igaz általában ilyenkor már mindketten javában az igazak álmát alusszák, de szeretek biztosra menni. Így is túl sokat aggódnak értem mostanában, én pedig fölöslegesen próbálom őket meggyőzni arról, hogy nincsen semmi bajom. Ezek csak álmok. Halkan ellépdelek Dean ajtaja előtt és meghallom tompa horkolását átszűrődni a vastag falapon, hamiskásan elmosolyodom. Ez két dolgot jelenthet. Első esetben Rose is olyan mélyen alszik, hogy már nem zavarja a hang, azonban ezt erősen kétlem a másik sokkal kézenfekvőbb esetben még ébren van és pillanatokon belül hozzávág valamit a fivérem fejéhez. Nem akarom megvárni a végkifejletet így a folytatom az utamat.

Kis idő múlva már a zuhany alatt állva fordítom arcomat a langyos víz felé. Hagyom, hogy felfrissítse a testem minden porcikáját, majd a fejemet lágyan masszírozva mosom meg hosszú barna hajamat. Kissé kelletlenül mászok ki a hidegebb levegőre. A tükörről letörölve a párát megvizsgálom a sötét karikákat a szemem alatt.

- Lehetne ennél rosszabb is. - mormogom magamnak, majd felkapom a törölközőmet és amennyire lehet, kidörzsölöm a vizet a hajamból, ezt követően megragadom a fésűmet, hogy legalább valamennyire meg tudjam zabolázni dús sörényemet. A hajkefével vívott félórás harc után utam a konyhába vezet egy kis meleg tea és édes ízek reményében. Odateszem főni a vizet ezután pedig az egyik szekrényben kezdek el kutakodni a nasiért, amit sikeresen eldugtam Dean elől. Túl sokszor kaptunk már össze azon, hogy melyikünk ette meg a másik utolsó félretett energiabombáját, így jobbnak láttam bebiztosítani magam, elkerülve ezzel a rázós helyzeteket. Megvárom a halk fütyülő hangot, majd a gőzölgő csészémmel és egy csomag keksszel lehuppanok az egyik asztalnál a könyvtárban.

Megdörzsölöm a szememet remélve, hogy így majd enyhül a tompa sajgás a fejemben, ami a több napos kialvatlanság miatt jelentkezett, de tudom, hogy ilyen egyszerűen nem szabadulok meg a problémától. Ahogy az álmaimtól sem. Az elmém pedig napról – napra egyre horrorisztikusabb pillanatképeket villant fel nekem Casről aki épp az isten háta mögött tart angyalkereső hadműveletet. A távolság idegileg kikészít. Sam többször próbált már megnyugtatni, mondván, Castiel tud magára vigyázni én pedig csak túlreagálom a dolgot, ami talán igaz is, azonban a természetemből fakadóan képes vagyok betegre aggódni magam a legapróbb dolgok miatt is.

A nyugtalanság összeszorítja a bensőmet, én pedig átadom magam az érzésnek. Engedem, hogy az agyam minden pillanatot felidézzen abból a napból, ami már belevésődött az emlékezetembe annyiszor futottam rajta végig. Az érzéseim újult erővel ragadnak magukkal, mintha csak most élnék át minden percet, amely homokszemként pereg le a fejemben. A tehetetlenség, csalódottság, düh és a mérhetetlen fájdalom, amit az elvesztése okozott. A maga után hagyott űr elviselhetetlenné vált, szinte megőrjített, a bűntudat pedig eluralkodott rajtam és még a mai napig is fellángolt bennem hiába tért vissza közénk azóta Cas épen és egészségesen. Minden pillanatban amikor rám mosolygott, vagy csak egy röpke csókot váltottunk a lelkem szinte szárnyalt a múlt pedig egyszeriben feledésbe merült. Azonban, ez mégsem irthatja ki belőlem a kétségeimet, amik aztán magukkal rántanak a mélybe. Csak egy szavamba kerülne és máris itt lenne mellettem, hisz minden egyes hívásomkor pillanatokon belül megérkezett, mintha csak arra várna, hogy magamhoz szólítsam, mégsem tudom kiejteni a nevét a számon. Túl nagy teher lennék a számára. A bögrémért nyúlok és belebámulok a sötétlő folyadékba, amíg a tekintetem el nem homályosul a visszatartott könnyeimtől. Remegve fújom ki a levegőt és felemelve a fejem próbálom visszatartani gyengeségem árulkodó jeleit, azonban egy azúrkék szempár rögtön rabul ejt, én pedig megdermedve elakadó lélegzettel figyelem, ahogy a kedves mosoly lehervad szeretett angyalom arcáról, amikor meglátja, milyen állapotban vagyok.

- N-nem hallottalak. – Dadogom, miközben érzem, ahogy az arcomon legördül az első sós csepp.

- Mi a baj, megsérültél?  - kérdezi elgyötörten, és látom ahogy már mozdulna is, hogy a segítségemre siessen.

- Dehogy! - Kezdem elcsukló hangon, majd erőt véve magamon megtörlöm a szemeimet. - Csak elkalandoztak a gondolataim. Tudod milyen érzékeny vagyok, szokásom bármin elpityeredni. -Hadarom mosolyt erőltetve az arcomra, hogy oldjam a helyzet feszültségét, sikertelenül. Túl jól ismer már engem, így átlát gyenge pajzsomon, amit erőtlenül próbálok a külvilág felé tartani meggyőzve arról a többieket, hogy jól vagyok. Igaz a családomnál se működik tökéletesen a dolog, de Casnek elég csak egy pillantást vetnie rám és tudja mennyire össze vagyok törve.

- Megint rosszat álmodtál? - Kérdezi komolyan. A kezét gyengéden az enyémre teszi, megnyugtatásképp.

- Mindig ugyanazt. Nem tudok hozzászokni, ahhoz túlságosan valódinak hat, viszont így lassan mást sem fognak látni a többiek csak azt, ahogyan komásan kóválygok majd a bunkerben.

- Én segíthetnék elzárni ezeket az emlékeket.

- Tudod miért nem akarom őket elfelejteni.

- Ezzel csak saját magadnak ártasz! - Vág vissza és érzem rajta a vívódást. Gyötri a tehetetlenség, mert látja milyen rosszul vagyok, eközben pedig bosszantja makacs ellenkezésem, mégis tiszteletben tartja az én döntésemet. Összekulcsolom az ujjainkat és végre szívből jön a mosolyom, amikor ránézek.

- Ne aggódj most, hogy láttalak pár napig nyugodtabban fogok tudni aludni. Észreveszem ahogy vállai engednek feszült tartásukból. Elgondolkodva ír kis köröket a tenyeremre a hüvelykjével, majd féloldalas mosollyal néz fel rám. Tisztában van vele milyen hatást ér el ezzel nálam.

- Mi lenne akkor, ha itt maradnék éjszakára? Nyugodtan kipihennéd magad és ha szükséged lenne rám még hívnod sem kell.

Eljátszom a gondolattal, ahogy összebújva fekszünk az ágyamon és a következő képek miatt érzem felforrósodni arcomat. Zavaromban lesütött szemmel szentelem minden figyelmemet az apró morzsákra az asztalon, miközben szaggatottan próbálok válaszolni.

- Még ha ma együtt is aludnánk az hosszú távon nem oldaná meg a problémát, talán még rontana is a helyzeten, mert utána esetleg sokkal erőteljesebben hatna rám az álmom amikor visszatér. - Hadarom egy szuszra teljesen szerencsétlenül a tudat pedig, hogy ismét pár szavával képes összezavarni engem kifejezetten felbosszant.

- Akkor mostantól minden éjjel veled alszom probléma megoldva. - Válaszolja magabiztosan mire én tátott szájjal bámulok rá és figyelem elégedett mosolyát.

Hirtelen azt sem tudom, mit válaszoljak erre, közben pedig már el is ragadott magával a gondolat, hogy vajon milyen is lenne minden reggel vele ébredni. Érezni a teste melegét éjjelente magam mellett. Vannak napok amikor irigykedve pillantok a testvéreimre, akik majdnem minden idejüket szerelmükkel töltik, ez pedig teljesen más emberré változtatta át őket, természetesen örülök a boldogságuknak, de van, hogy a sóvárgás erőt vesz rajtam. Azonban a vészvillogó a fejemben emlékeztet arra miért is döntöttem úgy, hogy az egyedüllétet választom.

- Nem, Cas sajnálom. - Válaszolom és elhúzom a kezem tőle. - Szerintem ez nem jó ötlet. - Felállok és a csészémmel egyetemben indulok vissza a konyha felé, így elszalasztom a lehetőséget, hogy lássam az arckifejezését. A mosogatónak támaszkodva állok meg neki háttal, várva a reakciójára.

- Talán te nem szeretnél több időt eltölteni velem? - Hallom meg gyötrődő hangját közvetlenül magam mögött mire összerezzenek.

- Nem erről van szó, de tudom, mennyi teher nyomja most a vállaidat és én nem akarok egy lenni közülük. Annyi mindent teszel értünk, így is bármikor megjelensz, ha csak szükségünk van rád.

- De ez csak természetes, hisz ti vagytok a családom. - Válaszolja halkan halvány mosolyt csalva arcomra.

- Igen, ez igaz és ez ad nekem okot arra, hogy ne akarjam az idődet rabolni a bugyuta kis álmaimmal, amikkel magam is elboldogulok. Vannak ennél sokkal nagyobb problémáid is. – fejezem be halkan. A pár pillanatnyi csöndben, ami ránk telepszik már-már azt hiszem, sikerült meggyőznöm Cas-t az igazamról, ezért teljesen váratlanul érnek következő szavai. 

- Miért csinálod ezt? Látom, ahogy minden erőddel el akarsz lökni magadtól, de nem értem meg az okát. Te vagy számomra a legfontosabb személy és ezért mindent el akarok követni annak érdekében, hogy boldog és egészséges legyél. – A felgyülemlett feszültséget vibrál a hangjában, miközben beszél hozzám. - Vagy csak félreértelmeztem az eddig kialakult helyzetet közöttünk és valójában soha nem is akartál közel engedni magadhoz, erről van szó? - Görcsösen szorítom a pultot, de még így is úgy érzem mintha kicsúszna a lábam alól a talaj amikor meghallom az utolsó kérdését. - Szeretsz engem egyáltalán? – A beszívott levegő a torkomon akad. Tőlem szokatlan gyorsasággal fordulok vissza. A mérhetetlen fájdalom miatt, ami szemeiben tükröződik, a bensőmet elönti a pánik.  Remegő hangon válaszolok.

- Hogyan vonhatod kétségbe az érzéseimet? – Eddig úgy gondoltam, azzal ártok a legkevesebbet mindkettőnknek, ha magam oldom meg a gondjaimat. Azonban ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

- Talán azért, mert miattam van bűntudatod, esetleg én vagyok az oka, hogy nem tudsz aludni napok, hónapok óta? Amikor pedig segíteni szeretnék, kizársz engem? Mégis mi másra gondolhatnék. - Válaszolja, hangja remeg a fájdalomtól én pedig rájövök, hogy már milyen régóta szerette volna nekem feltenni ezeket a kérdéseket. Akaraterőm utolsó zsinórja is elpattan és már nem tudom megállítani patakzó könnyeimet. Szeme kékjére koncentrálva próbálom elcsukló hangon elmagyarázni neki mindazt, ami épp a fejemben kavarog.

- Soha senki mást nem tudnék úgy szeretni, mint téged Castiel. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, de a bűntudat, ami szétmarcangol belülről, mindig csak megerősít abban, milyen önző cselekedet volna tőlem, ha magamhoz láncolnálak. Nem tudom ezt veled megtenni! – válaszolom hüppögve. Halk sóhaj hagyja el ajkait, miközben gyengéden megtörölgeti az arcom.

- Fel nem foghatom, miért gondolkodsz így, nem tűnt még fel, hogy azért jövök el hozzád, amikor csak tudok, mert én is a lehető legtöbb időt szeretném veled eltölteni? Miért lennél a terhemre, igen vannak feladataim, amiket szeretnék elintézni, de ezek sosem fontosabbak nálad. Emellett, nem vagyok nélkülözhetetlen, igenis megérdemlek egy kis nyugalmat, amit veled szeretnék megosztani, Olyan nagy kérés ez? - Kérdezi halványan mosolyogva.

- Akkor… - kezdek bele hüppögve- Tényleg nem lenne baj?

- Mi?

- Az, ha mostantól minden éjjel velem aludnál? - Erre válaszként egy csókot lehel az ajkaimra, majd mikor újra találkozik a tekintetünk, halkan felnevet.

- Még ilyen kisírt szemekkel is imádnivaló vagy, remélem, tudod. - Erre kissé durcásan belefúrom az arcomat a mellkasába, ő pedig szorosabban ölel magához.

- Ezentúl minden alkalommal, amikor itt leszel, a nyakadon fogok lógni, jobb, ha felkészülsz. Figyelmeztetem szabadjára engedve eddig elnyomott vágyaimat. Félve pillantok fel rá, ugyanis nem akarom elriasztani hirtelen jött ragaszkodásommal. – Lehet, hogy túl sok leszek a számodra.

- Hidd el, másra sem vágyom, egyébként sem tudsz olyan könnyen elkergetni magadtól. - kapom a választ és érzem, ahogy egy újabb lágy nevetés tör ki belőle.

- Biztos vagy benne? kérdezek rá a biztonság kedvéért még egyszer.

- Igen, nem kell aggódnod emiatt, sőt mérhetetlen boldogsággal tölt el a tudat, hogy végre beengedtél a falaid mögé. Ha jól sejtem, ezt próbáltad elrejteni előlem olyan hevesen.

Lesütöm a szemem és bólintok.

- Azok után, ami a leviathánokkal történt legszívesebben mindenhová követtelek volna és ezek az erős érzelmek teljesen megrémítettek, mintha kifordultam volna önmagamból. Úgy gondoltam jobb, ha ezekről nem tudsz.

- Megértelek, de tudod, én már sokkal hamarabb megtapasztaltam mindezt veled kapcsolatban. - Tekintetünk összekapcsolódik és nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem.

- Mióta? - Erre egy hamiskás mosolyt villant felém.

- Az maradjon az én titkom, de egy valamit elárulhatok. Ez egy olyan betegség, amiből nem lehet kigyógyulni. - Ezen már én is megkönnyebbülve felnevetek, aztán kibontakozva az öleléséből kitörlöm a maradék nedvességet a szememből majd kézen fogva a szobám felé veszem az irányt. Az ajtóm előtt megállva egy újabb kérdés fogalmazódik meg bennem.

- Most már csak arra leszek kíváncsi, hogy Dean, miként reagál majd erre. – Mutatok az ajtóm felé jelezve mire gondolok. Cas egyhelyben megdermed, és szinte látom, ahogy leperegnek előtte azok az emlékfoszlányok, amiben a fivérem rajtakapott kettőnket egy-egy meghitt pillanatban majd az ezt követő napokig tartó gyilkos hangulat. Kuncogva állok lábujjhegyre és puszilom arcon az én megszeppent angyalomat, kizökkentve őt a kábulatból.

- Ne félj, majd én vigyázok rád.

- Ebben nem kételkedem. - mondja magabiztosan. - Azonban nem aggódnék a helyedben, ha kell miattad még Deannel is szembeszállok. -  Válaszolja, majd behúz maga után a szobába. Én pedig biztos vagyok abban, hogy ezek után egyetlen rossz álom sem fog kísérteni éjszakánként.

Breaking free! /DESTIEL/

Hát, ez a pillnat is elérkezett számomra. Nekem, akinek egészen eddig életidegen volt egy slash papírra vetése ( az olvasásával ugyanis maximálisan elvagyok), most jött el hozzá a kellő bátorságom, hogy megpróbálkozzam az első szösszenettel, melynek főszereplői a már jól ismert páros. Az egész igazából egy dalra épül. Egy régi Disney-s kedvencemre, ami ihletet adott és egyben keretbe fonta ezt a novellát. ( Ezt esetlegesen célszerűbb megnézni, annak, aki nem ismerné, mert a történet során nagy részben a VIDEÓRA  építek.) Szóval minden félelmem ellenére, úgy döntöttem publikálom a művet. Minden közreműködést és segítséget köszönöm Moony-nak és Meg-nek!

Sophean

Castiel, arcán derűs mosollyal nyúlt távirányítóért, ahogy az utolsó akkordok is lecsengtek a filmből és már a stáblistában szereplő nevek vették csak birtokba a tévé képernyőjét

A helyiségre hirtelen csend telepedett, ahogy az angyal a piros gombot megnyomva helyezte üzemen kívül a készüléket. Gondolataiba mélyedve bámulta a sötét kijelzőt, közben fejében újra és újra lejátszotta Gabriella és Troy közös dalát.
 

Mert talán ez volt az a szál, ami leginkább magával ragadta a produkcióban, s a ’Breaking free’ által vált számra kézzel foghatóvá a film. 

Önmagát is meglepte a tény, hogy a két főszereplő bőrébe bújtatva, valahol mélyen a gesztusokban és a viselkedésben  felismerni vélte önvalóját és az idősebbik Winchestert. A vadászát.
 

Ajka szélesebb mosolyra húzódott, miközben felállt. Gondolat öltött formát elméjében, amit mindenképp szeretett volna megvalósítani. Csak abban nem volt biztos, mennyire is fog ez tetszeni a másiknak.

~~~

Dean álomittasan pislogott a plafonra, egyre többször, és sűrűbben, hogy látását kitisztíthassa. Lassan tornázta magát ülő pozícióba, s körbenézett. Beletelt néhány pillanatba, mire felfogta, hogy elaludt a délután közepén.

Ehhez nyilván lehetett némi köze annak a néhány Whiskeynek, amit a bárban ivott, mielőtt visszajöttek volna a bunkerba. Ami azt illeti, a kocsiba szállástól elég homályosnak bizonyult számára minden részlet, ami fura volt neki. Nem szokott ennyire mélyre süllyedni. Főleg alkoholtól nem. Talán csak a kimerültség tette?  Talán csak az, hogy belefáradt mindabba, amit gyerekkora óta csinál. 

 
 Egyedül volt a szobában. Sam és Cas biztos csak betuszkolták az ágyba, miután az Impalában elnyomta az álom, aztán pedig saját kis zugukba vonultak, hogy ne zavarhassák.  Bár Castiel rend szerint szerette nézni, ahogyan alszik. Most nyilván talált valami érdekesebb elfoglaltságot magának, minthogy őt figyelje.

Eldöntötte hát, hogy megkeresi az angyalát, ám miután köntösbe bújt gyomra hangos korgással jelezte, hogy az első út bizony nem a szárnyas irányába kellene hogy tartson, hanem homlokegyenest a konyhába. Dean hasára tette kezét, mintha csak ezzel elcsitíthatná, mint valami gyereket. 
Elindult a konyha felé, hisz Cast már azután is felkutathatja, ha betárazott egy szendvicset.

- Az istenit neki, hogy itt semmi ehetőt nem talál az ember! - dühösen csapta be a hűtő ajtaját a vadász. A készülékben néhány üveg sört leszámítva, csak egy-két üres doboz vagy szalvéta árválkodott, így az idősebbik Winchester képtelen volt beérni azzal, hogy megvárja, míg Sam visszatér a bevásárlásból, mint ahogy azt a kis üzenetben is meghagyta az asztalon

- Remek! - fordult a konyhapult felé, aztán pedig csak a folyosóról beszűrődő hangokra figyelt. Remélte, hogy testvére érkezett meg az életmentő étellel, de csak a kék szemű lépett be az ajtón.

 Ennek a ténynek sem örült kevésbé, hisz minden alkalommal, mikor megpillantotta fekete hajút, pillangók keltek életre a gyomrában. Ezzel jelenleg csak az az egy probléma akadt, hogy azok nem voltak képesek megszüntetni az éhségét.

- Helló Dean! - lépett hozzá az angyal derűsen, és csókot lopott a zsémbelődő férfi ajkairól.
- Hali - bökte oda a vadász és végigtekintve a ballonkbátos alakon, nagyot sóhajtott annak jó kedélyűségén. Legalább neki nem kell éreznie, milyen éhezni.

- Jól vagy? - kérdezte fejét oldalra biccentve az angyal.
- Csodásan! - vetette oda gúnyosan Dean, majd egy pillanatig elgondolkodott hangsúlyán, hisz nem Cas tehet róla, hogy neki nincs mit ennie.

- Ne haragudj - engedte ki a benntartott levegőjét - Csak éhes vagyok. **
- Semmi baj! - mosolygott a szárnyas lény az előtte állóra, s kissé zavarban, de belekezdett mondandójába.

- Az imént néztem meg a High Scool Musical című filmet - nem törődött a vadász szemöldökráncolásával, és nem várta meg a válaszreakciót sem, hisz azzal tisztában volt, hogy ugyan a Winchester fivéreknek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy képben legyenek a legújabb filmekkel, valahogy biztosra vette volna, Dean tudja,  az imént említett  felvétel eredetileg gyermeki célközönséget szeretett volna bevonzani.

- És ami azt illeti nagyon is tetszett - bólintott Castiel, mire Dean is szólásra nyitotta a száját.
- Jól van Cas, szeretlek, de ebbe ne menjünk bele, jó? - kérdezte a zöld szemű férfi költőien, hisz nemigen várt rá választ, csak mondatával egyidejűleg vett egy kilencven fokos fordulatot, hogy a hűtőből kivehessen  egy sört.Úgy érezte, az elkövetkezendő beszélgetéshez szüksége lesz rá.  Volt egy olyan érzése, hogy ez folytatódni fog.

 A vállán érezte Castiel érintését, s abban a pillanatban a készülék is eltűnt a szeme elől, s eddigi helyén egy mélyvörös, vastag függöny ereszkedett lefelé, s eltakart egy hatalmas repedést a falon, melyen Dean végigfuttatva a tekintetét sebtében felakasztgatott maszkokat látott

- MI A SZAR? - kanyarodott vissza tengelye körül, s ahogy a vele szemben állóra vezette borús, tekintetét, megütközve konstatálta, hogy nemcsak a környezet, de szerelme kinézete is megváltozott. Castiel a megszokott szerelés helyett egy szürke pólót, és fekete farmernadrágot, mindezek felett pedig egy fehér laboratóriumi köpenyt viselt.

 A köpeny bal oldalának mellrészén egy textil felvarró ékeskedett, mely MOL felirattal volt ellátva, belőle pedig egy rövid kék szalag lógott le. Gyors pillantást vetett magára is, és a tény, hogy fehér-piros melegítőszettben feszített, s ezek alatt egy tizennégyes számmal ellátott D. WINCHESTER mez kapott helyet, teljesen elfelejtette vele az éhségérzetét.

Ha igazán őszinte akart lenni magához,  ez valahogy minden mást háttérbe szorított.
- Tetszik? - kérdezte az angyal enyhe pírral arcán, mire Dean körbenézett a megváltozott terepen, és a sok kellékből, felaggatott jelmezből felállított barikádok alapján, rövid idő alatt összerakta magában, hogy valószínűleg valami színházterem színfalai mögött vannak.

 Nem igazán értette, hogy az egész nevetséges jelmezbe bújtatott helyzetben minek is kellene tetszenie neki?
- Cas, mi a franc ez?  -mutatott körbe idegesen az idősebbik Winchester, majd tépni kezdte magán  műszálas melegítőjét - És mik ezek az idétlen göncök?

 Az angyal szólásra nyitotta a száját, de fura csikorgó zaj állta útját annak, hogy beszélni tudjon. Mindketten a hang felé kapták tekintetüket. Ez a halk recsegés volt az, ahogy a színpad függönye felemelkedett, és vakító fényességbe vonta a rajta állókat. Dean szeme elé tette a kezét, hogy tisztuljon a látása, de a hangos üdvrivalgás, ami a fényszórók megjelenésével kezdetét vette, kissé megrémítette.

 Néhány pillanat múlva, mikor már a hirtelen fény hatására szemében táncoló pontok már nem jelentettek olyan zavaró tényezőt, egy félig teli lévő nézőtér tárult elé, ismerős arcokkal. A sorokat megtöltötték a Winchesterek hajdani, és mostani barátai vagy ellenségei Charlietól kezdve egészen Crowley-ig, az angyalokat és démonokat, valamint különböző teremtményeket beleértve.

 Ők is ugyanolyan  hülye maskarákban voltak. Kevin például még egy dioptriás szemüveget is viselt, mintha nem lenne önmagában is elég borzasztó rajta az egy számmal nagyobb köpeny.  Lisa, Hannah és Meg pompomlány szerelésben üldögéltek, néha egymásra néztek, összesúgtak, majd felnevettek. Adam és  Garth ugyanolyan mezegyütteseket viseltek, mint Dean, csak más szám, valamint név volt rájuk hímezve.

Lucifer az egyik színpadhoz közeli sarokban állt és gúnyos mosollyal intett a vadász felé, majd valamit firkantott a kezében lévő kartonra, és orrára húzta nevetséges szemüvegét.

Az idősebb Winchesternek szépen lassan, de kezdett összeállni a kép, bár mégiscsak testvére alakja tette fel a pontot az i-re, aki  a színpad  szélén egy zongora mögött ült, és a kottákat igazgatta, majd kisimított egy nem létező ráncot bordó zakója ujján, s ezzel együtt elcsúsztatta csokornyakkendőjét.

- Ugye, ez nem egy jelenet, abból a marhaságból? - tette fel a vadász, az ismételten költői kérdést, az angyalra tekintve. A meghökkentően hirtelen támadt csendben rájött, hogy mindenki őt bámulja, és igyekezett legyűrni ezt a zavarát.

- Ami azt illeti, de - mosolyodott el Castiel, és csettintett egyet, mire a Dean, és a saját kezében egy mikrofon jelent meg. A másik meglepetésében megfagyott egy pillanatra, és úgy bámult a kihangosító szerkentyűre, mintha az egy kibiztosított gránát lenne, amit már nincs kellő ideje eldobni ahhoz, hogy ő ne sérüljön kevésbé a detonációban.

- Te azt akarod, hogy énekeljek? - meredt rá Dean falfehér ábrázattal. A kék szemű csak bólintott egyet, majd jelzett Samnek, aki egy dallamot indított a zongorán, s itt végleg betelt a pohár Dean Winchester számára.

- NA MOST VOLT ELÉG! - emelte fel a hangját, mire abban a pillanatban megfagyott az idő. Testvére keze megállt a billentyűk felett, a közönség ledermedt egy-egy mozdulatban. Mintha csak valaki megnyomta volna a ’Szünet’ feliratú gombot a lejátszón.

- Cas, mégis mi  fenét képzelsz? - bámult mérgesen a kék szeműre, aki inkább elfordította a tekintetét.

- Naphosszat szörnyeket gyilkolászom. Fáradt vagyok. Nem vágyom jobban semmire, minthogy egyek valamit, és ismét kidőljek az ágyon, leginkább veled - a mondat befejezésére apró mosolyfoszlány tört magának utat az isteni lény arcán, de a folytatás  beárnyékolta az egyébként is eltűnni készülő boldogságát.

- Erre te most rákattansz egy kurva filmre, amit megjegyzem: 9 - 13 éves kislányoknak szántak jó néhány évvel ezelőtt. Megtöltesz egy termet a legnagyobb ellenségeimmel, és a halott barátaimmal, aztán azt várod, hogy énekeljek?-kezét ökölbe szorítva remegett. Visszhangzott minden szava a fennmaradó némaságban.

- Én csak... - kereste a szavakat Castiel -Szabaddá akartalak tenni - motyogta, majd elfordulva araszolni kezdett a zongora felé, s ahogy odaért leült a még mindig megfagyott Sam mellé. Szomorú tekintete Dean lelke mélyére égette magát.  Idegesen fordult a másik irányba és karba font kézzel tett néhány lépést.

Még hogy szabaddá tenni! Mégis, hogy lenne szabadabb egy Disney stúdió által kreált karakter megformálásával, egy kitalált kis gondolati világban? Mivel lenne jobb, ez az egész?  Marhaság!  Casnek lehetne már ennyi esze! Ismerhetné ennyire, hogy neki nem ez a szórakozás, nem ez a felüdülés, nem ez a szabadság!

  Lopva pillantott az angyalra, majd szem-forgatva konstatálta, hogy az éppolyan mozdulatlan és búbánatos, mint néhány pillanattal ez előtt volt.

 És ami a legrosszabb, hogy ezután ő lesz a rossz fiú, mert megbántotta kedvesét. Hangos sóhajt kieresztve azt kívánta, bárcsak lett volna esélye megkaparintani azt a sört, amiért indult, mielőtt ez a kis  zenés pokol megelevenedett volna.

  Abban a pillanatban, ahogy kigondolta, szabad kezében egy hűtött üveg jelent meg, kibontott kupakkal. Megrökönyödve figyelte a párás felületű tárgyat, sőt bele is szagolt és hosszú gondolkodás után belekortyolt.

 A kedvenc söre volt, amit minden alkalommal vásárol. Nyugtázta az észrevételt, miszerint Cas ebben az apró kis ’filmben’ neki is megadta a lehetőséget a teremtésre. Legalábbis azt gondolja.

  Bizonyításképp a reflektorok felé fordult, majd azt gondolta, mennyivel jobb lenne, ha kevésbé égetnék ki a szemét, mire  a lámpák azonnal lejjebb adtak fényük erejéből. Arca grimaszba torzult egy pillanatra, majd hangosat sóhajtott.

 Annyira ironikus és nonszensz volt önmagát látnia ebben a Men Of Letters feliratos melegítőben parádézni, miközben egy gimnáziumi színházteremben sörözik.

- Embereld meg magad, Dean Winchester! -motyogta mag elé alig hallhatóan - Meg tudod csinálni! Castiel kedvéért! - nagy lendülettel meghúzta az üveget, majd azt kívánta bár eltűnne, s a következő pillanatban már csak a mikrofon volt a kezében. Ahogy az angyala felé lépkedett, és gondolatait lapozgatva arra jutott, hogy az lenne a legjobb, ha mindent előröl kezdenének.

A függöny egy szempillantás alatt hangtalanul ereszkedett le, eltakarva előlük a nagy tömeget. Sam még mindig ott ült mozdulatlanul a zongoránál, de ezúttal a kottákat igazgató pozíciójában merevedett le, amiben nyilván még akkor volt, mikor Cas idehozta őket.

 Jelenleg úgy tűnt, mintha a bibliai alak is belépett volna a szüneteltetettek sorába, hisz a körülötte folyó eseményekből nem igazán tűnt fel neki semmi. Dean egy fejcsóválással gondolt arra, hogy most már készen áll. Minden indulhat.

  Halk recsegés. Fények, suttogások, beszélgetés, de Castiel még mindig csak bámulta a padlót mély letargiában.  Ahogy az angyalt figyelte, egy pillanatra találkozott a tekintete a testvérével, aki mintha némán azt akarta volna kérdezni „Mehet?”

Dean bólintott, s ahogy a dallam betöltötte a helyiséget, Cas is felocsúdott, és csodálkozva nézett a vadászra, akinek abban a pillanatban elkerekedtek a szemei a felismeréstől.

Nem is tudja a szöveget!  Csak figyelte, ahogy a kék szemű felállt, és elméjében, mint rég ismert dal, idéződött fel az egyébként teljesen idegen strófa, de ahogy már csak néhány lépés választotta el kedvesétől, úgy döntött inkább hagyja, hogy magával vigye a sodrás. Szájához emelte a mikrofont és énekelni kezdett.

We're soaring, flying.
There's not a star in heaven that we can't reach
/Szárnyalunk, repülünk.
Nincs olyan csillag a Mennyországban, amit ne tudnánk elérni./

A második sor közben kinyújtotta karját, s úgy tett, mintha  egy csillagot kapott volna el, hogy aztán kedvese kezébe adhassa, s azt szorosan tartsák egyben együtt. Ketten. Castiel szolid mosollyal arcán kezdett dalolni.

If we're trying, So we're breaking free
/Ha próbálkozunk, kiszabadulhatunk./

Ismét Deanen volt a sor, ő pedig a következő mondatokat a közönség felé fordulva énekelte, s néhány helyen még kutatta is  az ismerős tekinteteket.

You know the world can see us
In a way that's diffrerent than who we are
/Tudod, hogy az egész világ láthat minket.
Egy másik módon, mint amilyenek vagyunk./

Mielőtt Cas ismét ajkaihoz emelte volna a mikrofont, óvatosan elengedte Dean kezét, és hátrálni kezdett.

Creating space between us
'Til we're separate hearts
/Űrt teremtenek közöttünk,
Amíg elváló szívek nem leszünk./

Deanben egy pillanatra megfordult a világ, és belelátta magukat az ellentétes szerepekbe.

Vagy csak a szöveg az oka? Amiatt lenne az egész?
Hangjuk ezúttal közösen csendült fel, ahogy a dallam is gyorsított, ők pedig egy pillanatra sem szüntették meg a szemkontaktust.

But your faith, it gives me strength
Strength to believe...
/De a hited erőt ad nekem.
Erőt, hogy higgyek. /

We're soaring, flying.
There's not a star in heaven that we can't reach
/Szárnyalunk, repülünk.
Nincs olyan csillag a Mennyországban, amit ne tudnánk elérni./

A refrén beindultával elégedett zsivaj támadt a nézőtéren, és néhányan ütemre tapsolni kezdtek. Ez felbátorította Deant, aki nem csak azt konstatálta büszkén, hogy önfeledten kezdett táncolni éneklés közben, de azt is, hogy tisztán énekel. Azt viszont már nem tudta, hogy a saját hangján, vagy angyala beépített-e egy mini autotune-t ebbe az elképzelt világba. (nem tudom, mi az az autotune, de sejtem.) :)

If we're trying
Yeah, we're breaking free
We're breaking free
/Ha próbálkozunk, Igen, kiszabadulunk.
Kiszabadulunk./

Castiel a színpad egyik sarka felé sietett, hogy ledobja a mozgásban gátló köpenyét, s közben figyelni az egyre önfeledtebb vadászt, akinek hangja betölti a teret.

Can you feel it building
Like a wave the ocean just can't control
/Érzed, ahogyan épül?
Mint egy hullám, amit az óceán nem tud irányítani./

Ahogy az angyal visszalépdelt, szerelme egy mozdulattal adta át neki a dal fonalát.

Conected by a feeling
Oooh, in our very souls
/Össze vagyunk kapcsolva egy érzéssel.
A lelkünk mélyén./

Hangjuk ismét egybe fonódott, ahogy körbetáncolták egymást a színpadon.

Rising ' til it lifts us up
So everyone can see...
/Fölemelkedünk, amíg fölvisz minket,
És így mindenki láthatja../

We're breaking free
Soaring, flying
/Kiszabadulunk.
Szárnyalunk, repülünk./

There's not a star in heaven
That we can't reach
/Nincs olyan csillag a Mennyországban, amit ne tudnánk elérni/

If we're trying
Yeah, we're breaking free
We're breaking free
/Ha próbálkozunk, kiszabadulhatunk.
Kiszabadulunk./

Running, climbing
To get to that place to be all that we can be
/Futunk, mászunk
Hogy eljussunk arra a helyre, ahol bármik lehetünk/

Néhányszor az elégedett közönségre néztek, és szívüket átjárta a zeneszó.

Now's the time
So we're breaking free
We're breaking free
/Itt az idő.
Szóval kiszabadulunk.
Kiszabadulunk./

Egymást körbe lépdelve a zongoráig araszoltak, s ott folytatták tovább a dalt, ahol a fiatalabbik Winchester is beleélte magát a szerzeménybe, és némán tátogta a szöveget.

More than hope
More than faith

/Több mint remény,
Több, mint hit/

This is truth
This is fate
And together we see it coming
/ Ez igaz.
Ez a sors.
És együtt látjuk, ahogyan eljön./
 

A vadászt néha egy-egy sor szünetben elragadták gondolatai. Nem tudta teljesen tisztázni önmagában a tényt, hogyan passzolhat hozzájuk ennyire egy övéjüktől fényév távolságra álló szerep, melyet nem mellesleg egy önreklámozó gyerekcsatorna alkotott meg  tizenéves korosztálynak címezve.

More than you
More than me
/Több mint te.
Több, mint én./

Not a want, but a need
Both of us breaking free
/Nem akarat, nem szükség.
Mindkettőnk kiszabadul./

Soarin, flying.
There's not a star in heaven
That we can't reach
/Szárnyalunk, repülünk.
Nincs olyan csillag a Mennyországban, amit ne tudnánk elérni./

Ismét a közönségre néztek, ami felállva tapsolt. Egy-egy arc olykor jobban kivehető volt a tömegből. Legutóbb például Dean azt látta, ahogy Lucifer eldobja a  kezében tartott mappát, és tapsolni kezd.

If we're trying
Yeah, we're breaking free
Breaking free

/Ha próbálkozunk, kiszabadulhatunk.
Kiszabadulunk./

We're running
Climbing
To get to that place
To be all that we can be.
/Futunk, mászunk
Hogy eljussunk arra a helyre, ahol bármik lehetünk/

Now's the time
So we're breaking free
Breaking free.
/Itt az idő.
Szóval kiszabadulunk.
Kiszabadulunk./

Ahogy a zongora ismét lassabb ütemre váltott ők is lassítottak, s egymás mellé kerülve fonták össze karjaikat, s tekintetüket egymáséba fúrták.

You know the world can see us
In a way that's diffrerent than who we are
/Tudod, hogy az egész világ láthat minket.
Egy másik módon, mint amilyenek vagyunk./

Abban a pillanatban megszűnt minden körülöttük, s az őrült tömeg, a fények, a színpad.. Semmi sem számított. Semmi sem volt. Csak ők ketten. Ők ketten, és eggyé váltak egy csókban.

Dean Winchester, bár furcsán mutatta ki, de örült, hogy az angyalának tetszett ez az egész. Örült, hogy boldog, ebben a kreált történetben.
Örült, hogy kiszabadult.  Hogy kiszabadultak.

Tangled

Amikor unatkozom és leülök írni, avagy köszi az ötletet Moony, és íme egy kis szösz. Amit cukinak szántam. És az lett. Asszem'.

Sophean



Sietősen dobálok néhány ruhadarabot az ágyon heverő táska tetejére. Gyorsan a gardróbba lépek és a felakasztgatott kabátokat félretolva beütök néhány számjegyet a gombokon, melyek a falba épített széf ajtaján ülnek. Hangos kattanással enged fel a zár egymás után tizenkét ponton. Egy kis üvegcse után kutatok a sötét kis trezorban és elégedettséggel arcomon fordulok vissza a szoba felé, mikor megtalálom.  A páncélszekrény ajtaja magától bezárul, ahogy érzékeli, már senki sem használja. Gondosan visszahúzom a vállfákra aggatott ruhákat, hogy véletlenül se fedjék fel az eldugott kis „kincses barlangot”.  Mielőtt az ágyhoz lépek tekintetem végigfuttatom a fényevesztett zöldes üvegen, melyet félig megtölt a sötét folyadék. Nem kételkedem benne, hogy Sam kellőképp feltankolta saját raktárát, de sosem árt az elővigyázatosság, ezért inkább én is viszek magammal tartalékba a halott ember véréből.
-Oh pont ezért jöttem.-lép be a szobába mosolyogva Cora, vállán nagy utazótáskával,melyet a földre tesz s  melynek nyitott száján át látom a néhány póló alá rejtett éles kések markolatát. Összeszűkített szemmel figyelem, ahogy kiveszi kezemből a fiolát és szemügyre vételezve még hozzáteszi –Fel kell frissítenünk a készleteinket. Lassan kifogyunk ebből-abból.-mosolyodik el, majd egy védettebb belső zsebbe helyezi a tárgyat. Az ágyra vezeti a tekintetét és fél szemöldökét felvonva konstatálja az én táskámat.-Készülsz valahova?-fordul felém, fél kezét csípőre téve.
-Leginkább Samhez.-bólintok egyszerűen-Levadászni azt a fészket, amihez segítséget kért.-közlöm a tényeket szinte félvállról.
-Csak elfeledkeztél arról a kis bökkenőről, hogy legutóbb is te mentél vele.-látom rajta, hogy mosolyog, de tudom, hogy ez csak a vihar előtti csend, ami után a vita következik. Legalábbis következett volna, ha akkor nem ront be a szobába Rose, kezeit összeszorítva, amivel rögtön elárulja, hogy tart benne valamit.
-Nézzétek mit fogtam.-ugrándozik nagy örömmel és igyekszik úgy helyezkedni, hogy mindketten lássuk. Mivel másképp nem tudjuk kompenzálni apró termetét, Cora az ágyra ülve mosolyog rá kedvesen, én pedig leguggolok mellé, mire ő hatalmas vigyorral az arcán  elveszi az egyik kezét, mire tenyerében egy színes lepke kezdi rebesgetni szárnyait.
-Ügyes vagy!-simítom meg a kislány hosszú barna haját, ami pontosan olyan, mint az édesanyjáé, ő zöld tekintetét rám emelve felkacag, s így az ágyon ülő sem ereszti ki szemrehányó sóhaját, hiszen hányszor megmondta már a kicsinek, hogy nem fogdosunk össze bogarakat, mert azoknak kint van a helyük. A pillangó szép lassan felocsúdik, s immár szabadulva fogságából össze vissza röpköd a szobában, s kis idő múlva megtalálja a nyitott ablakot.
 A feleségem mindig ellágyul, ahogy a kislányunk ott van és talán meg is értem miért. Mert mind amellett, amin keresztülmentünk az elmúlt néhány évtizedben, ez a gyerek volt a reménysugár, a boldogságunk kulcsa. Ő volt az ok, amiért annak idején kiszálltunk. De miután Rose megszületett, rájöttünk, hogy a múlt mindenképpen utolér, még akkor is, ha egy csecsemővel a karunkon ülünk a kandalló előtt este, ahogy várjuk, hogy Sam és Eileen megérkezzenek a karácsonyi vacsorára. És mikor az öcsém olyan vehemensen mesélt arról a boszorkányról, melynek megölésekor kis híjján mindketten otthagyták a fogukat, Cora és én nem csak arra jöttünk rá, hogy nekik segítségre van szükségük, hanem, hogy nekünk is hiányzik ez az egész.
Na nem az a szenvedős része, amikor csak azon aggódsz, mikor kapsz egy telefont valamelyik vadásztól, hogy meghalt egy kedves ismerősöd. Nem. Az a része hiányzott nekünk, amiben felnőttünk. Az adrenalin és az izgalom. A szörnyek.
-Melyikőtök megy vadászni?-kérdi Rose olyan természetességgel a hangjában, mintha csak azt akarná kérdezni, kék-e az ég. Persze, hogy így tett, hisz hiába még csak hat éves, de nem akartunk előle semmit eltitkolni, ezért a kezdetektől arra neveltük, hogy mindenről tudjon, amivel majd egész életében vigyáznia kell.
-Én.-szólalunk meg egyszerre Corával, s ugyanakkor állunk fel.
-De hát a múltkor is te mentél Sam bácsival apu.-dönti oldalra a fejét kislányom, mire édesanyja győzelemittas mosolyt küldd felém, amolyan ’ugye megmondtam?’ pillantással kiegészítve.
-Megyek, szólok Samnek, hogy lassan indulhat.-vállára veszi a táskát és mielőtt kilépne a szobából  zsebeiben kutat a mobilja után.
-Akkor ma megtartjuk az apa-lánya napot?-vet rám Rose egy reményteli pillantást én pedig az ölembe kapom a kislányt, aki a nyakamba kapaszkodik.
-Igen, meg-mosolyodom el, miközben én is kilépek a hálószobánkból.

-Ne engedd, hogy sokáig fennmaradjon.-Cora ott áll előttem útra készen, mögötte Sam a lépcsőn ülve hagyja, hogy Rose a hajával babráljon. Néha szinte azt hiszem már élvezi is, bár mindig is imádta az unokahúgát a hajára mindig is háklis volt, de a kis tündérnek úgy látszik őt is sikerült megbabonáznia.
-Oké.-sóhajtok halkan.
-Ne adj neki fagyit reggelire.-húzza össze szemöldökeit az előttem álló.
-Rendben.-bólintok.
-Sem ebédre, sőt még vacsorára sem.-teszi csípőre a kezét én pedig visszagondolok a napra, amiért most ő annyira fontosnak érzi, hogy pontról pontra átvegye velem, mit ne hagyjak a gyereknek.  Amikor Sammel vadásztak egy rugarura körülbelül fél évvel ez előtt, csak néhány napra ment el és emlékszem milyen dühös volt, mikor visszajött. Rose olyan boldogan számolt be arról a csodás hétről, amit velem töltött úgy, hogy fel sem keltünk egész nap, vagy hajnalig mesefilmeket néztünk, miközben csak édességeket ettünk tonnaszámara normális étel helyett. Pedig ez nem volt igaz.. Vagyis hát de. Nagyon is az volt, csak én közben próbáltam nem sok sikerrel, de menteni a menthetőt. A fagyit ebédre azóta is rajtam maradt.
-És más édességekkel se tömd a fejét. Van normális kaja a hűtőben ellesztek vele amíg..-a mondat végén óvatosan hátrasandít Samre, aki most éppen ölébe húzva a kislányt csiklandozza őt, mire annak gyöngykacaja betölti a helyiséget. Tudom, miért nem fejezi be a mondatot. Tudom, mire gondol. Az jár az eszében, ami nekem is. Hogy Eileen és Sam is csak néhány napra búcsúztak el, mert a lány úgy érezte nem szorul segítségre azokkal a vérfarkasokkal szemben, így hagyta, hogy Sam Jodynak segítsen elkapni egy alakváltót, ami kifogott a seriffen. Csupán néhány napra búcsúztak el, de Eileen többé nem tért vissza, csak egy telefont kaptunk arról, hol és hogyan találták meg. És azóta segítünk mi Samnek, ha kell.
-Csak nagyon vigyázz magadra rendben?-közelebb lépek és kezeimmel átölelem derekát, mire felocsúdik kissé gondolatainak útvesztőjéből.
-Mikor nem jöttem még vissza épségben?-mosolyodik el halványan és óvatos csókot nyom az ajkamra. Én pedig látom a szemeiben bujdosó apró fényt, azt a kételyt, ami azóta ott ragadt az elméjében, mióta újrakezdtük. És valahogy minden alkalommal eljátszuk ezt. Csak hosszú másodpercekig nézünk egymás szemébe és fanyar mosollyal arcunkon zárunk magunkba minden szót és mozdulatot a másikból. Némán elbúcsúzunk anélkül, hogy kimondanánk, reménykedve abban, hogy feleslegesen tesszük meg.
-Zavarok esetleg?-kérdi Sam nevetve, s ahogy gyorsan szétrebbenve fordulunk hátra, rájövünk, hogy időközben ő már elköszönt a gyerektől, hisz Rose nagy örömmel nézegeti a nyakláncot, ami eddig Sam zsebében lapult.
-Vigyázz magadra öcsi.-ölelem magamhoz testvéremet, amíg Cora a lányunktól búcsúzik el éppen.-Vigyázzatok egymásra.

Csakhamar rájöttem, hogy az apa-lánya nap nem  mindig hozza meg a kívánt eredményt, vagy épp a hatást amibe oly nagyon merülni szeretne a csöppség, hisz akármennyire imádom is a lányom és bármit hajlandó lennék érte megtenni, nem vagyok az anyja. Bár a ’mindent megteszek érte’ részt azt hiszem a mai nap gyökeresen kimerítettem, ha úgy vesszük ezért is nézhetek ki úgy mint egy elfuserált bohóc, aki az identitásának eldöntésén vacillál.
Arcomon több réteg alapozóval, számon Cora legélénkebb színű rúzsával, szemeimen festékkel feszítek a nappali közepén miközben a Bolondos dallamok ismerős zenéje csendül fel, s a szürke nyúl jelmondatába -Ez van srácok!- mosolyogva beletörődve figyelem a kislányom aki nagy precizitással lakkozza ki a körmeimet.

A nap eltelik, s én a lehető legtöbb dologban igyekszem eleget tenni legféltettebb kincsem minden óhajának, de nem,nem adok neki fagyit vacsorára.

Este amíg Rose a lefekvéshez készülődik, felhívom Corát, aki helyzetjelentést tesz. Még csak a környékbelieket kérdezték ki, láttak-e fura alakokat az utóbbi időben.  Csak annyi derült ki, hogy jó néhány ember, és vérszállítmány tűnt el, semmi más. Még csak nem is sejtik mekkora a fészek.  A beszélgetést Rose szakítja félbe, aki haját tépve lép be a szobába. Pontosabban azt a hajkefét tépve, amit sikeresen belecsomózott. Néhány pillanat múlva, miután elbúcsúztam az anyjától és ő is odavetett neki egy ’szeretlek anyu’-t, felé fordulva konstatálom a helyzetet.
-Apu segítesz kiszedni a fésűt a hajamból?-les rám boci szemekkel.-Úgy néz ki beszorult.
-Jaj kicsim mit csináltál?-mosolygok, majd az ágyra ülve ölembe húzom a kislányt, aki vállat von.
-Csak olyan szép akartam lenni, mint a mami.-mondja egyszerűen, nekem pedig még nagyobb mosoly ül ki arcomra.
-Már most is vagy olyan szép.-megfogom a kefét és megpróbálom felmérni a helyzetet. Elég rendesen belecsomózta.
-Te ki tudod szedni?-kérdi ügyet sem vetve az előző mondatomra. Na tessék egy Winchester lánynak így bókoljon az ember.  Nagyot sóhajtva próbálok egyet húzni a kefén, mire egy kínos nevetéssel társuló ’aucs’ a reakció. Hosszú percekig bíbelődöm a bársonyos tincsekkel és megpróbálom úgy mozdítani a beleszorult hajkefét, hogy az Rosenak a lehető legkevesebb fájdalmat okozza, de mivel egy óra elteltével sem járok sikerrel, sőt ránézésre inkább csak annyit érek el, hogy több haj került oda ahova nem kellett volna, mint amennyi kiszabadult a béklyóból, inkább úgy döntök feladom.
-Kincsem, szerintem jobb lesz, ha ehhez inkább már nem nyúl a papa, hanem megvárjuk vele anyut.
-Oké.-bólint rá mosolyogva.-Ő mikor jön? 
Ahogy felfogom a kérdést rá kell jöjjek, hogy a feladat mégiscsak rám hárul, hisz ki tudja mennyi idő annak a fészeknek a kiirtása. Így ahelyett, hogy azt mondanám: Szivem a mama még csak ma ment el!,  ismét a hajcsomó felé nyúlok és próbálok mesteri pontossággal dolgozni.
Végtére is, elbántam én már szörnyek százaival. Nem foghat ki rajtam egy hajkefe.
Ugye?

Emoji movie

EMOJI FILM SPOILER.
Avagy mikor megnézed a hat éveseknek szánt animációt 21 éves fejjel és rájösz, hogy még ebből is egy novella kerekedhet a végére. Nyomokban spoilert tartalmaz a filmet illetően, mindenki csak saját felelősségre olvassa.

Sophean

-Te tényleg nem vicceltél.-sóhajt nagyot, ahogy leparkolom az Impalát az épület előtt. Nincs sok kocsi, így szinte oda állok ahova akarok, s felcsillan bennem az apró reménysugár, hogy végre nem kell telt házas teremben ülnöm. Nem válaszolok semmit, csak kiveszem a kulcsot az indítóból és kis táskámat magamhoz véve szállok ki.-Bár még semmi sincs veszve.-sutyorog magában, ahogy példámat követve ő is elhagyja a járművet és a bejárat felett kifüggesztett címeket kezdi mustrálni. Fejemet rázva mosolyodom el. Hiába is nézelődsz Winchester, ma én választok, és bár mindannak ellenére, hogy nem az én korosztályom a célközönség, jó ideje megvan a kiszemelt film, amit meg szeretnék nézni.-A Dunkirk nem is tűnik rossz választásnak.-mormogja nekem, miközben állát dörzsölgeti.-Vagy a Setét torony?-mered rám kérdőn.-Azt mondják ez lett az első Stephen King adaptáció, ami nem lett annyira „horrorisztikus”.- kezeivel idézőjelet mutogat azt utolsó szó mellé, miközben beállunk a az idős hölgy mögé a sorba, aki két kisfiúval együtt vált éppen jegyet. Én csak vállat vonok és várom, hogy sorra kerüljünk. Miután a hölgy távozik előlünk, a szűkös fülkéhez lépünk, melyben egy tőlem néhány évvel fiatalabb srác áll és unott arckifejezéssel köszönt minket.
-Szia. Az Emoji filmre szeretnék két jegyet.-biccentek arcomon még mindig mosollyal. Na ugyan nem azért, hogy legalább a srác napját legalább ennyire feldobjam, hanem Dean reakciója miatt. Ha anatómiailag lehetséges lenne az álla már a földet súrolná. Látom rajta, hogy visszafogja magát, de meglepődöttsége mellett nemtetszése az, ami kiül az arcára.
-Tíz dollár kilencvenöt lesz.-böki oda hanyagul a fiú, én pedig  átcsúsztatom az üvegbe vájt boltozat alatt a kért összeget, majd kezemben a két kis fecnivel távozom a pénztárból, miközben karon ragadom az idősebb Winchestert, aki épp a kocsi irányába igyekezne vissza.
-Te most komolyan jegyeket vettél egy gyerekfilmre és azt gondolod én szó nélkül meg is nézem, veled?-fonja karba a kezét, mielőtt beléphetnénk a bejáraton, s az út közepén földbe gyökerezteti lábait.-Azt hiszed lealacsonyodom erre a szintre?- Szemöldökeit összehúzva szúrós tekintettel néz rám, én pedig ökölbe szorítom a kezeimet.
-Na idefigyelj Dean Winchester.-lépek felé egyet határozottan, ami meglepetésemre őt hátrálásra készteti.-Háromnegyed órát vezettem ezért a rohadt moziért, amit előre megmondtam, hogy meg fogok tenni.  Közben végighallgattam az összes elcsépelt idióta számot, amit énekeltél azokon az agyonhasznált kazettákon. Megálltam veled annál a hamburgerezőnél és megvártam amíg befalod a duplaburgered a pitéddel együtt annak ellenére, hogy tudod, gyűlölök ilyen helyeken lenni, mert egyszerűen rosszul vagyok tőlük.-akaratom ellenére, anélkül, hogy észrevenném valahogy egyre hangosabban beszélek vele, amivel csak annyit érek el, hogy az a néhány járókelő, akik épp erre járnak, vagy  pont jegyet váltanak egy-egy előadásra, ránk szegezik tekintetüket.-Idejöttem és igen egy hat éveseknek szóló filmet fogok megnézni veled vagy nélküled!-ingerülten nyomom a kezébe az egyik jegyet és figyelem, ahogy arca határozott dühösből  először elképedtre, majd semlegesre vált.-És bocsáss meg, ha ..-megakadok a mondatban és ahogy körbekémlelve észreveszem magam, lejjebb veszem a potméterem és közelebb lépve suttogom szinte közvetlenül az arcába.-Ha épp egy vérfarkas és egy vámpír levadászása közben nincs kedvem egy kurva „nem túl horrorisztikus” adaptációhoz, vagy egy exkatona vagy tengerészgyalogos bosszúálló szellemének likvidálása után nem egy  háborús filmet akarok megnézni.-nem tudom pontosan megmondani, miért érint ilyen mélyen a dolog. Talán csak mert vele akartam egy kicsit jól érezni magam.-És bocsánat,. mert éppen legalább csak erre a másfél órára szeretnék önfeledt lenni egy kicsit és elfeledkezni arról a sok szarságról, ami mindennap körülvesz, még akkor is ha ez csak egy idióta kis animációban nyilvánul is meg, amit nem nekem szánnak.- időközben zsebre tett kulcsot is odanyomom a kezébe  a gyűrött szelvény mellé. – Ha velem akarsz maradni, akkor vonszold be a segged, vedd meg a popcornt és üld velem végig ezt a kurva rajzfilmet, ha pedig nem akkor itt a kulcs menj haza, én majd visszamegyek taxival.-teszek pontot az i-re és néhány pillanatig reakcióra várok, de ő csak némán áll velem szemben.-Hát jó.-mondom, majd kinyitom  az ajtót és beviharzok rajta, egyenesen a jegyszedőhöz galoppolok, átvágva a pattogatott kukorica illatú előtér vörös szőnyeggel borított padlóján. A falakon régi és újonnan érkezett filmek plakátjai virítanak, de én nem figyelem meg őket, csak a nyikhaj kis srác kezébe nyomom a papíromat és szinte fellökve őt viharzom be a félig teli terembe. Magamban pufogva foglalom el a helyem és konstatálom, hogy senki sincs egyedül, csak én ülök itt a helyiség utolsó előtti sorának közepén szólóban.



És bassza meg még a popcornt is elfelejtettem. De nem érdekel, már nem megyek sehová. Bár az utóbbi után nem is igazán kívánom az egészet.  Jobban esett volna, ha Dean itt ül mellettem és hozzá bújva bámulhatnám a nagy képernyőn megjelenő reklámokat, amik a többi  bemutatásra váró filmről szólnak. Legalábbis azokról a gyermek barátabb fajtákról, hiszen érthető, hogy egy korhatár nélküli film előtt nem fognak egy horror trailert, vagy egy Ragnarök előzetest bemutatni.  Apró mosolyt csal az arcomra a film előtt felcsendülő kis videó zenéje, mely a Hotel Transilvánia rövidfilmjét konferálja fel, de boldogságomnak hamar gátat szab a gondolat, hogy a vadásztársam már valószínűleg a város másik felén rója az utakat, hogy hazaérve betolja azt a néhány sört, amit vész esetére hagyott a hűtőben, így csak unottan figyelem, ahogy Drakula próbál féken tartani egy óriás ’kiskutyát’, melyet az egyszermvörös unokája kikönyörgött azokkal az ellenállhatatlan szemekkel, mikkel Sam is olykor jobb belátásra próbál bírni minket. Amikor a nagy Drakula felcsap kutyamegőrzőnek ismerős hang üti meg a fülemet.


-Ugye szabad még a helyem?—Dean Winchester félmosollyal az arcán, kezében két poharat és egy nagy doboz kukoricát egyensúlyozva néz rám. Szemem egy pillanatra felcsillan, de megpróbálok semleges maradni.
-Csak nem lealacsonyodsz a szintemre?-kérdem gunyorosan és leengedem a mellettem lévő szék ülését, hogy el tudjon helyezkedni. Karba font kézzel figyelem, ahogy szerencsétlenkedik a nagy pohár kólával s közben a doboz tartalmának felét minden akarat nélkül az előző sorban ülő kisfiú fejére üríti, ezzel magára vonva a gyermek édesanyjának rosszalló tekintetét.
-Add már ide.-veszem ki kezéből a kis papír tárolót és sűrű bocsánatkérések közepette próbálom rávenni a dühös anyukát, hogy  ne rontson neki  az idősebb Winchesternek.
Amikor elül a vihar és időközben lemaradok a rövidfilm végéről, duzzogva dűlök hátra és hallgatom a határozott felszólítást, hogy nézőként bírjak már ki kilencven percet a mobilom nélkül. Szem forgatva fújom ki a levegőt. Tudom, hogy ez nem rám vonatkozik, de a gondolat mélyen elszomorít, hogy sajnos a mai fiatalabb generáció szinte minden tagját érinti az okostelefon őrület és nem bírnak egy percet sem eltölteni nélküle. Ahogy az ismert narráció az imént elnémult Drakula hangján felvázolja milyen is az élet Telopiliszban, ahol az Emojik tengetik mindennapjaikat Dean karját átemeli a vállamon és közelebb húz magához. –Ne haragudj rám.-suttogja, én pedig csak próbálok olyan maradni, mint a főszereplő kis sárga gombóc a filmben. Közönyös. De mint ahogy Jimnek sem, nekem sem megy  ez az egész érzelemmentesdi, s arcomon apró mosollyal fészkelődöm csöppet, hogy kényelmesebben helyezkedhessek szerelmem karjaiban.-Jár nekünk ennyi kis boldogság.-búgja hajamba halkan, majd gyengéd puszit nyom a fejem búbjára. Szabad kezével egy darab kukoricát ad a számba, s csöndben figyeljük a kis hangulatjelek elcseszett világát a tinisrác telefonjában.  Ahogy feltűnik Mr és Mrs. Közönyös, nem szeretném elsütni, hogy Jim édesanyja, aki minden jel szerint a Mary névre hallgat, nagyon is emlékeztet egy névrokonára, akinek a családneve Winchester,de ezt inkább megtartom magamnak.  A kiszámítható kis  részletek, a gyerekes poénokkal nem szólnak akkorát, mint vártam volna, de összességében Dean  és a körülöttem lévő szülők többet nevenek rajtuk, mint az a maréknyi gyerek, aki a teremben ül. Bár a kérdés, miszerint mit is akarhatna elrejteni egy elsőéves gimnazista fiú a szülei elől egy kalóz applikációval megmosolyogtat engem is. Vagyis inkább az a sejtelmes csend, amit a kérdés maga után húz.
-Nézd, ez tökre úgy táncol mint te.-nevet Dean, ahogy az exhercegnő hackerleányzó épp tánctudásának abszolút hiányosságáról világosítja fel két útitársát, én pedig annak ellenére, hogy valóban magamra ismerek, könyökömmel finoman oldalba bököm a mellettem ülőt, aki egy halk ’aucs’ után tovább nevet.
-Te pedig pont úgy falsz pitét mint Pacsi a cukrot..kezet foghattok.-rázom meg a fejem szám sarkán apró mosollyal.
-Végül is van keze.-von vállat Dean én pedig hangos sóhajt eleresztve bámulok tovább a vásznon a legkiszámíthatóbb részeket onnantól kezdve, hogy az utolsó pillanatban Jim szerelmet vall a lánynak, aki elutasítja, ezáltal megtestesül a céljuk, amiért a felhőbe jöttek. Hogy a selejtes kis emojiból közönyöst csináljanak. De a végső mozzanatokban pont a tökéletlen tökéletessége menti meg Telopolis kis világát a teljes törléstől és az, aki eddig a kívülálló volt, ünnepelt sztárrá válik.

-Ez tök király volt!-lelkesedik Dean még mindig, miközben a fekete autóhoz lépkedünk.  Kinyitja az ajtót és hanyagul  hátsó ülésre dobja a félig teli kukoricás dobozt. Túl sós volt.. Nekem ehetetlen. Majd Samnek jó lesz.. Vagy a kukának.- Ahogy a végén azt a mosolygó szukát a lúzer klubba dobták!-nevet, ahogy az anyósülésre ül.
-Dean ez egy idióta gyerekfilm volt és nem mellesleg megérdemli azt az alacsony értékelést.-forgatom a szemem, ahogy a kulccsal életre keltem a járművet.
-Nekem tetszett, szerintem jó volt.-vigyorodik el.
-Nem. Egy selejt film.-rázom meg a fejem, egyet nem értésemet kifejezendőn.
-Ahhoz képest, hogy te rángattál el rá.-kuplungon pihenő kezemre helyezi a sajátját.-Legalább együtt ereszkedtünk le hat éves szintre.-apró hatásszünetet tart, majd folytatja, mielőtt megszólalhatnék.-Fiatal az este. Nem dobunk be még egy pitét?-kérdi, s bár nem látom ő is megpróbál az öccséhez hasonló képet vágni, pedig tudja, hogy rám nincs hatással. Ő engem ilyen kis cselek nélkül is meg tud venni.
Megállok egy piros lámpánál és felé fordítom tekintetem.
-Együtt ereszkedtünk arra a szintre, de te meg is maradtál gyereknek Dean Winchester.
-Azt lehet, de te így szeretsz.-kacsint rám és  egy cuppanós puszit küld a levegőbe, mint ahogy Jim is tette nem olyan rég a mozivásznon.
-Igen, így szeretlek.-közelebb hajolok hozzá és apró csókot lopok ajkáról.
Ahogy a lámpa zöldre vált lefordulok a következő kereszteződésnél, melynél egy tábla egy büfét hirdet néhány kilométerrel arrébb.
Elvégre egy gyereknek meg kell adni, amit szeretne.