Nightmares

Hangosan zihálva riadok fel. Félig ülő helyzetben, görcsösen markolva a takarómat próbálok levegőhöz jutni, miközben érzem, ahogy a szívem a torkomban dobog. Eltelik pár másodperc, mire végre kirajzolódik előttem az ágyam körvonala a sötétben és rájövök, hogy a szobámban vagyok. Ahogy körbetekintek, látom a vibráló számokat az éjjeliszekrényemen fekvő órán. Fél hármat mutatnak.

A hajam nyirkosan tapad a homlokomra, felkaromon pedig libabőr jelenik meg a hűvös levegő érintésére. Lábaimat átkarolva hajtom a fejemet a térdeimre, enyhén ringatva testemet, miközben próbálom zakatoló szívemet megnyugtatni. Azonban, amint lehunyom a szemem ugyanaz a rémkép kerül előtérbe az elmém rejtett zugából, mint majdnem minden nyomorult éjszaka. Az a pillanat amikor a testét elnyelik a sötét hullámok. Élesen beszívom a levegőt és felkapom a fejem. Makacsul küzdök a látásomat elhomályosító könnyek ellen, sikertelenül. Hangosan fújtatva az ingerültségtől lerúgom magamról a meleg takarót és belebújok a papucsomba. Kikémlelek a szobám ajtaján, majd a törülközőmet és vastag pulcsimat magamhoz szorítva elindulok a fürdő irányába. Semmi kedvem most összefutni a testvéreimmel, igaz általában ilyenkor már mindketten javában az igazak álmát alusszák, de szeretek biztosra menni. Így is túl sokat aggódnak értem mostanában, én pedig fölöslegesen próbálom őket meggyőzni arról, hogy nincsen semmi bajom. Ezek csak álmok. Halkan ellépdelek Dean ajtaja előtt és meghallom tompa horkolását átszűrődni a vastag falapon, hamiskásan elmosolyodom. Ez két dolgot jelenthet. Első esetben Rose is olyan mélyen alszik, hogy már nem zavarja a hang, azonban ezt erősen kétlem a másik sokkal kézenfekvőbb esetben még ébren van és pillanatokon belül hozzávág valamit a fivérem fejéhez. Nem akarom megvárni a végkifejletet így a folytatom az utamat.

Kis idő múlva már a zuhany alatt állva fordítom arcomat a langyos víz felé. Hagyom, hogy felfrissítse a testem minden porcikáját, majd a fejemet lágyan masszírozva mosom meg hosszú barna hajamat. Kissé kelletlenül mászok ki a hidegebb levegőre. A tükörről letörölve a párát megvizsgálom a sötét karikákat a szemem alatt.

- Lehetne ennél rosszabb is. - mormogom magamnak, majd felkapom a törölközőmet és amennyire lehet, kidörzsölöm a vizet a hajamból, ezt követően megragadom a fésűmet, hogy legalább valamennyire meg tudjam zabolázni dús sörényemet. A hajkefével vívott félórás harc után utam a konyhába vezet egy kis meleg tea és édes ízek reményében. Odateszem főni a vizet ezután pedig az egyik szekrényben kezdek el kutakodni a nasiért, amit sikeresen eldugtam Dean elől. Túl sokszor kaptunk már össze azon, hogy melyikünk ette meg a másik utolsó félretett energiabombáját, így jobbnak láttam bebiztosítani magam, elkerülve ezzel a rázós helyzeteket. Megvárom a halk fütyülő hangot, majd a gőzölgő csészémmel és egy csomag keksszel lehuppanok az egyik asztalnál a könyvtárban.

Megdörzsölöm a szememet remélve, hogy így majd enyhül a tompa sajgás a fejemben, ami a több napos kialvatlanság miatt jelentkezett, de tudom, hogy ilyen egyszerűen nem szabadulok meg a problémától. Ahogy az álmaimtól sem. Az elmém pedig napról – napra egyre horrorisztikusabb pillanatképeket villant fel nekem Casről aki épp az isten háta mögött tart angyalkereső hadműveletet. A távolság idegileg kikészít. Sam többször próbált már megnyugtatni, mondván, Castiel tud magára vigyázni én pedig csak túlreagálom a dolgot, ami talán igaz is, azonban a természetemből fakadóan képes vagyok betegre aggódni magam a legapróbb dolgok miatt is.

A nyugtalanság összeszorítja a bensőmet, én pedig átadom magam az érzésnek. Engedem, hogy az agyam minden pillanatot felidézzen abból a napból, ami már belevésődött az emlékezetembe annyiszor futottam rajta végig. Az érzéseim újult erővel ragadnak magukkal, mintha csak most élnék át minden percet, amely homokszemként pereg le a fejemben. A tehetetlenség, csalódottság, düh és a mérhetetlen fájdalom, amit az elvesztése okozott. A maga után hagyott űr elviselhetetlenné vált, szinte megőrjített, a bűntudat pedig eluralkodott rajtam és még a mai napig is fellángolt bennem hiába tért vissza közénk azóta Cas épen és egészségesen. Minden pillanatban amikor rám mosolygott, vagy csak egy röpke csókot váltottunk a lelkem szinte szárnyalt a múlt pedig egyszeriben feledésbe merült. Azonban, ez mégsem irthatja ki belőlem a kétségeimet, amik aztán magukkal rántanak a mélybe. Csak egy szavamba kerülne és máris itt lenne mellettem, hisz minden egyes hívásomkor pillanatokon belül megérkezett, mintha csak arra várna, hogy magamhoz szólítsam, mégsem tudom kiejteni a nevét a számon. Túl nagy teher lennék a számára. A bögrémért nyúlok és belebámulok a sötétlő folyadékba, amíg a tekintetem el nem homályosul a visszatartott könnyeimtől. Remegve fújom ki a levegőt és felemelve a fejem próbálom visszatartani gyengeségem árulkodó jeleit, azonban egy azúrkék szempár rögtön rabul ejt, én pedig megdermedve elakadó lélegzettel figyelem, ahogy a kedves mosoly lehervad szeretett angyalom arcáról, amikor meglátja, milyen állapotban vagyok.

- N-nem hallottalak. – Dadogom, miközben érzem, ahogy az arcomon legördül az első sós csepp.

- Mi a baj, megsérültél?  - kérdezi elgyötörten, és látom ahogy már mozdulna is, hogy a segítségemre siessen.

- Dehogy! - Kezdem elcsukló hangon, majd erőt véve magamon megtörlöm a szemeimet. - Csak elkalandoztak a gondolataim. Tudod milyen érzékeny vagyok, szokásom bármin elpityeredni. -Hadarom mosolyt erőltetve az arcomra, hogy oldjam a helyzet feszültségét, sikertelenül. Túl jól ismer már engem, így átlát gyenge pajzsomon, amit erőtlenül próbálok a külvilág felé tartani meggyőzve arról a többieket, hogy jól vagyok. Igaz a családomnál se működik tökéletesen a dolog, de Casnek elég csak egy pillantást vetnie rám és tudja mennyire össze vagyok törve.

- Megint rosszat álmodtál? - Kérdezi komolyan. A kezét gyengéden az enyémre teszi, megnyugtatásképp.

- Mindig ugyanazt. Nem tudok hozzászokni, ahhoz túlságosan valódinak hat, viszont így lassan mást sem fognak látni a többiek csak azt, ahogyan komásan kóválygok majd a bunkerben.

- Én segíthetnék elzárni ezeket az emlékeket.

- Tudod miért nem akarom őket elfelejteni.

- Ezzel csak saját magadnak ártasz! - Vág vissza és érzem rajta a vívódást. Gyötri a tehetetlenség, mert látja milyen rosszul vagyok, eközben pedig bosszantja makacs ellenkezésem, mégis tiszteletben tartja az én döntésemet. Összekulcsolom az ujjainkat és végre szívből jön a mosolyom, amikor ránézek.

- Ne aggódj most, hogy láttalak pár napig nyugodtabban fogok tudni aludni. Észreveszem ahogy vállai engednek feszült tartásukból. Elgondolkodva ír kis köröket a tenyeremre a hüvelykjével, majd féloldalas mosollyal néz fel rám. Tisztában van vele milyen hatást ér el ezzel nálam.

- Mi lenne akkor, ha itt maradnék éjszakára? Nyugodtan kipihennéd magad és ha szükséged lenne rám még hívnod sem kell.

Eljátszom a gondolattal, ahogy összebújva fekszünk az ágyamon és a következő képek miatt érzem felforrósodni arcomat. Zavaromban lesütött szemmel szentelem minden figyelmemet az apró morzsákra az asztalon, miközben szaggatottan próbálok válaszolni.

- Még ha ma együtt is aludnánk az hosszú távon nem oldaná meg a problémát, talán még rontana is a helyzeten, mert utána esetleg sokkal erőteljesebben hatna rám az álmom amikor visszatér. - Hadarom egy szuszra teljesen szerencsétlenül a tudat pedig, hogy ismét pár szavával képes összezavarni engem kifejezetten felbosszant.

- Akkor mostantól minden éjjel veled alszom probléma megoldva. - Válaszolja magabiztosan mire én tátott szájjal bámulok rá és figyelem elégedett mosolyát.

Hirtelen azt sem tudom, mit válaszoljak erre, közben pedig már el is ragadott magával a gondolat, hogy vajon milyen is lenne minden reggel vele ébredni. Érezni a teste melegét éjjelente magam mellett. Vannak napok amikor irigykedve pillantok a testvéreimre, akik majdnem minden idejüket szerelmükkel töltik, ez pedig teljesen más emberré változtatta át őket, természetesen örülök a boldogságuknak, de van, hogy a sóvárgás erőt vesz rajtam. Azonban a vészvillogó a fejemben emlékeztet arra miért is döntöttem úgy, hogy az egyedüllétet választom.

- Nem, Cas sajnálom. - Válaszolom és elhúzom a kezem tőle. - Szerintem ez nem jó ötlet. - Felállok és a csészémmel egyetemben indulok vissza a konyha felé, így elszalasztom a lehetőséget, hogy lássam az arckifejezését. A mosogatónak támaszkodva állok meg neki háttal, várva a reakciójára.

- Talán te nem szeretnél több időt eltölteni velem? - Hallom meg gyötrődő hangját közvetlenül magam mögött mire összerezzenek.

- Nem erről van szó, de tudom, mennyi teher nyomja most a vállaidat és én nem akarok egy lenni közülük. Annyi mindent teszel értünk, így is bármikor megjelensz, ha csak szükségünk van rád.

- De ez csak természetes, hisz ti vagytok a családom. - Válaszolja halkan halvány mosolyt csalva arcomra.

- Igen, ez igaz és ez ad nekem okot arra, hogy ne akarjam az idődet rabolni a bugyuta kis álmaimmal, amikkel magam is elboldogulok. Vannak ennél sokkal nagyobb problémáid is. – fejezem be halkan. A pár pillanatnyi csöndben, ami ránk telepszik már-már azt hiszem, sikerült meggyőznöm Cas-t az igazamról, ezért teljesen váratlanul érnek következő szavai. 

- Miért csinálod ezt? Látom, ahogy minden erőddel el akarsz lökni magadtól, de nem értem meg az okát. Te vagy számomra a legfontosabb személy és ezért mindent el akarok követni annak érdekében, hogy boldog és egészséges legyél. – A felgyülemlett feszültséget vibrál a hangjában, miközben beszél hozzám. - Vagy csak félreértelmeztem az eddig kialakult helyzetet közöttünk és valójában soha nem is akartál közel engedni magadhoz, erről van szó? - Görcsösen szorítom a pultot, de még így is úgy érzem mintha kicsúszna a lábam alól a talaj amikor meghallom az utolsó kérdését. - Szeretsz engem egyáltalán? – A beszívott levegő a torkomon akad. Tőlem szokatlan gyorsasággal fordulok vissza. A mérhetetlen fájdalom miatt, ami szemeiben tükröződik, a bensőmet elönti a pánik.  Remegő hangon válaszolok.

- Hogyan vonhatod kétségbe az érzéseimet? – Eddig úgy gondoltam, azzal ártok a legkevesebbet mindkettőnknek, ha magam oldom meg a gondjaimat. Azonban ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

- Talán azért, mert miattam van bűntudatod, esetleg én vagyok az oka, hogy nem tudsz aludni napok, hónapok óta? Amikor pedig segíteni szeretnék, kizársz engem? Mégis mi másra gondolhatnék. - Válaszolja, hangja remeg a fájdalomtól én pedig rájövök, hogy már milyen régóta szerette volna nekem feltenni ezeket a kérdéseket. Akaraterőm utolsó zsinórja is elpattan és már nem tudom megállítani patakzó könnyeimet. Szeme kékjére koncentrálva próbálom elcsukló hangon elmagyarázni neki mindazt, ami épp a fejemben kavarog.

- Soha senki mást nem tudnék úgy szeretni, mint téged Castiel. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, de a bűntudat, ami szétmarcangol belülről, mindig csak megerősít abban, milyen önző cselekedet volna tőlem, ha magamhoz láncolnálak. Nem tudom ezt veled megtenni! – válaszolom hüppögve. Halk sóhaj hagyja el ajkait, miközben gyengéden megtörölgeti az arcom.

- Fel nem foghatom, miért gondolkodsz így, nem tűnt még fel, hogy azért jövök el hozzád, amikor csak tudok, mert én is a lehető legtöbb időt szeretném veled eltölteni? Miért lennél a terhemre, igen vannak feladataim, amiket szeretnék elintézni, de ezek sosem fontosabbak nálad. Emellett, nem vagyok nélkülözhetetlen, igenis megérdemlek egy kis nyugalmat, amit veled szeretnék megosztani, Olyan nagy kérés ez? - Kérdezi halványan mosolyogva.

- Akkor… - kezdek bele hüppögve- Tényleg nem lenne baj?

- Mi?

- Az, ha mostantól minden éjjel velem aludnál? - Erre válaszként egy csókot lehel az ajkaimra, majd mikor újra találkozik a tekintetünk, halkan felnevet.

- Még ilyen kisírt szemekkel is imádnivaló vagy, remélem, tudod. - Erre kissé durcásan belefúrom az arcomat a mellkasába, ő pedig szorosabban ölel magához.

- Ezentúl minden alkalommal, amikor itt leszel, a nyakadon fogok lógni, jobb, ha felkészülsz. Figyelmeztetem szabadjára engedve eddig elnyomott vágyaimat. Félve pillantok fel rá, ugyanis nem akarom elriasztani hirtelen jött ragaszkodásommal. – Lehet, hogy túl sok leszek a számodra.

- Hidd el, másra sem vágyom, egyébként sem tudsz olyan könnyen elkergetni magadtól. - kapom a választ és érzem, ahogy egy újabb lágy nevetés tör ki belőle.

- Biztos vagy benne? kérdezek rá a biztonság kedvéért még egyszer.

- Igen, nem kell aggódnod emiatt, sőt mérhetetlen boldogsággal tölt el a tudat, hogy végre beengedtél a falaid mögé. Ha jól sejtem, ezt próbáltad elrejteni előlem olyan hevesen.

Lesütöm a szemem és bólintok.

- Azok után, ami a leviathánokkal történt legszívesebben mindenhová követtelek volna és ezek az erős érzelmek teljesen megrémítettek, mintha kifordultam volna önmagamból. Úgy gondoltam jobb, ha ezekről nem tudsz.

- Megértelek, de tudod, én már sokkal hamarabb megtapasztaltam mindezt veled kapcsolatban. - Tekintetünk összekapcsolódik és nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem.

- Mióta? - Erre egy hamiskás mosolyt villant felém.

- Az maradjon az én titkom, de egy valamit elárulhatok. Ez egy olyan betegség, amiből nem lehet kigyógyulni. - Ezen már én is megkönnyebbülve felnevetek, aztán kibontakozva az öleléséből kitörlöm a maradék nedvességet a szememből majd kézen fogva a szobám felé veszem az irányt. Az ajtóm előtt megállva egy újabb kérdés fogalmazódik meg bennem.

- Most már csak arra leszek kíváncsi, hogy Dean, miként reagál majd erre. – Mutatok az ajtóm felé jelezve mire gondolok. Cas egyhelyben megdermed, és szinte látom, ahogy leperegnek előtte azok az emlékfoszlányok, amiben a fivérem rajtakapott kettőnket egy-egy meghitt pillanatban majd az ezt követő napokig tartó gyilkos hangulat. Kuncogva állok lábujjhegyre és puszilom arcon az én megszeppent angyalomat, kizökkentve őt a kábulatból.

- Ne félj, majd én vigyázok rád.

- Ebben nem kételkedem. - mondja magabiztosan. - Azonban nem aggódnék a helyedben, ha kell miattad még Deannel is szembeszállok. -  Válaszolja, majd behúz maga után a szobába. Én pedig biztos vagyok abban, hogy ezek után egyetlen rossz álom sem fog kísérteni éjszakánként.

Broken wings

Igaz nem a tervezett és nem lélekromboló, de (elég) rég kaptál már tőlem bármit is szóval Lexa fogadd szeretettel pici szöszöm. :*

Csak a csend. Ennyi maradt. Ott van mindenütt. Körülölel. Más nincs. Pedig lennie kellene.
Lenne. Van is. De nem akarom.  Azóta nem.
Pedig már hónapok teltek el. Hosszú hónapok. Bár jobb esetben ez az idő  számomra csak a másodperc töredéke kellene legyen. Már nem számít. És előtte sem számított, hisz én is csak egy voltam. Egy azok közül a feláldozható dróton rángatott bábuk közül ott fent a nagy trón körül. Csak egy jelentéktelen glóriás, aki vakon követte az önjelölt úr hatalmát.  Egy naiv angyal, aki hiszékenységéért hatalmas árat fizetett.
Van a mondás, miszerint mindenki utólag okos. Én is csak a történtek tudatában gondolom végig mit kellett volna tennem akkor.  Vagyis még azelőtt. Mikor Castiel a segítségemet kérte. Mikor vele kellett volna jönnöm a Földre. Azt hiszem, ha megtettem volna, most minden más lenne. Vagy talán csak nem hajszolnám szép lassan pusztulásba ezt a testet.. Talán nem..
-Lexa?-halk hang töri meg  a beálló csendet, s ahogy felpillantok mélázásomból a fiatalabbik Winchester alakját látom belépni a szobába. A villanykapcsolóért nyúl és másodperceken belül fénnyel árasztja e az apró szobát. Zavarja a szemem, de nem szólok. Kósza pillantást vetek a magas alakra, s gondolataim megvadult filmszalagként pörgetik elém az emlékeket arról a napról, mikor az ifjú vadász teljesen megbabonázott. Aznap, mikor mind elbuktunk.
Én meg ott voltam egyedül,erőtlenül. Ő pedig mellém állt és nem engedett el többé. Pedig annak előtte sosem találkoztunk, mégis tudta, ki vagyok. Ez nyilván Castielnek volt köszönhető.
Nem tartozott nekem semmivel, sőt mindannak ellenére, hogy neki nagyobb szüksége volt segítségre, mégis én voltam az akit.. akit.. rávett, hogy beleszeressen.
-Mi az ott a kezedben?-kérdem rekedtes hangon, félrebiccentett fejjel a furcsán nagy, kissé hajlított csepp alakú csomagra meredve, miután elmaradt a beszélgetésünk már szokásos „Bejöhetek?” és „Már megtetted!” része.
Sam a kezében tartott tárgyra pillant, mintha csak meg akarna bizonyosodni róla, hogy még mindig a birtokában van, és bár kissé habozni látszik, ahogy odalép az ágyhoz majd leülve lábaim elé helyezi az említett tárgyat, már tudom, ez volt az egyetlen dolog, ami miatt úgy döntött meglátogat.
Az utóbbi napokban nem voltam túl kedves. Ami azt illeti bőbeszédű sem. Jó néhányszor inkább csak úgy tettem, mintha nem is  figyelnék rá, hátha hamarabb eltűnik, és tudom, ez fájt neki. Nekem is. Mert minden egyes kimondott szava itt visszhangzik a fejemben és tudom, nem őt kellene büntetnem a bukásomért, de mégis ezt teszem.
-Ajándék.-halvány mosollyal az arcán közelebb tolja a színes papírba burkolt furcsaságot, és illedelmesen vár. 
Még egy kósza pillanatra összekapcsolom tekintetem a vadászéval, majd lassan, a hajtások mentén kezdem kicsomagolni a meglepetésem.  Ahogy néhány pillanat múlva láthatóvá válik  az előttem fekvő tárgy, kezem megfagy a mozdulatban. Ajkaim elnyílnak, ahogy eleresztem azt a halk nyikkanást, amitől némán felrobban a levegő.
-Ezek..-nem tudom befejezni a mondatom, ehelyett inkább halkan kacagva simítok végig a puha tollakon, melyek kikandikáltak a csomagolóanyag alól, mintha csak visszaigazolást várnék tőlük gondolatom igazára.
-A sajátjaid helyett. -Sam anélkül szabadítja meg a papírtól a pánttal ellátott szárnyakat, hogy erre kértem volna, csupán látja, hogy én ugyanúgy megrekedtem félúton a cselkedetben.
Emlékszem egyszer láttam egyet egy ilyen díszt egy kirakatban, és meg is jegyeztem, hogy az emberek ilyennek látják a szárnyainkat?  Vagyis jobban mondva ilyennek képzelik őket?  Ugyanakkor  eltekintve a méret és alakbeli különbségektől  az a gesztus, mivel a testvérpár fiatalabbik tagja meglepett pont olyan váratlanul ért, amennyire jóleső érzéssel töltött el.
Ahogy kinyögöm azt a köszönömöt, ami jelenleg egyetlen értelmes szóként volt képes elhagyni ajkaimat, Sam karjaiba vetetem magam, ő pedig úgy szorít magához, mintha félne elengedni.
Én nem tudom mit mondhatnék, csak  magamba szívom az illatát, aztán szép lassan kibontakozom az ölelésünkből.
-De azért azt ígérd meg, hogy ezekkel nem próbálsz meg elrepülni.-neveti el magát, mondandójában mégis a humoron kívül ott ült a keserű kis tény, mely ezek szerint már megrémítette. Legalábbis azt hiszem. S mintha ezzel megtört volna a jég. Talán csak erre volt szükségem.
És ahelyett, hogy válaszolnék, inkább csak kezeim közé veszem arcát és magamhoz húzva csókolom meg életemben először. És abban a csókban próbálok meg ígéretet tenni nem csak arra, hogy nem használom majd őket repülésre, hanem arra is, hogy maradok.
Arra, hogy soha többé nem megyek el.

Without me

Alexa drága, tessék a beígért bosszú, avagy FanFicWar második felvonás :)
Sophean



-Biztos, hogy ezt akarod?-Dean komor tekintettel meredt rám. Szinte mérget mertem volna rá venni, hogy ismét megpróbál lebeszélni arról, amit tenni készülök, mint oly sok alkalommal az elmúlt napokban. De csak állt és várt, miközben a kérdés ott lebegett közöttünk az éterben és cikázott a között a négy személy között,  akik körülöttem álltak. A szavak leperegtek rólam. Ökölbe szorított kézzel bámultam a két angyalra, akik szúrós szemeket meresztve rám, elállták az utat az átjáróhoz.
-Igen.-nyögtem ki, s halk sóhaj szakadt fel ajkaimról. Szívem beleremegett a határozottságba, s a higgadt magabiztosságom álarca, amit olyannyira igyekeztem makulátlanul megőrizni, néhol felszakadozni látszott. Azokon a kis réseken át pedig egy olyan világot véltem látni, amilyet mindig is kívántam neki. Amilyet mindig is kívántam nekünk.
-Sam, ugye tisztában vagy vele, hogy..
-Hogy az igazi valójában látom majd őt.- félbeszíkatottam Castiel kérdését. És valahol, mélyen belül tudom, hogy nem ez lett volna a mondat másik fele, de nem volt szükségem a keserű igazságra. Hazudni akartam mindenkinek, de elsősorban leginkább magamnak hazudtam. Vagyis.. nem feltétlenül helyes az állítás. Legelőször Neki hazudtam azt, hogy megvédem., és bár végig azzal vigasztaltam magam, hogy minden amit mondtam, vagy tettem a jó érdekében történt. Hogy az Ő életét is jobbá tettem vele, de valahol útközben elvesztettem az irányítást és már nem tudtam kontrollálni  a körülöttem zajló eseményeket. S ahogy szép lassan rájöttem, hogy kezd darabokra hullani az életem és egyre nehezebb volt ráismerni  arra aki a tükörből visszanézett rám, rádöbbentem, hogy útközben eltévedtem valahol  és most, nem találok semmit. Abban a mély végtelenben már senki sem voltam, csak egy fiú, aki elvesztette szerelmét és önmagát, de pontosan tudtam melyik veszteség okozott nagyobb fájdalmat. –Mehetnénk már?-szólaltam fel kissé ingerültebben, s mindezt csak azért, mert szükségem volt rá, hogy lássam és egyben ki akartam törni azok közül a pillantások közül, melyek tüskés indákként kúsztak fel testemre, s mint láthatatlan láncok, béklyóztak meg. Talán nem is a tekintetek voltak azok, csak a kétségbeesés?
-Ezra.-hajtott fejet Castiel az egyik angyal előtt, aki másikkal váltott egy pillantást, s én egy másodperc erejéig azt hittem nem kapunk zöld utat, de a két rögtönzött őr egyszerre állt a homokozó két oldalára és láttatni engedték a homokba rajzolt kusza vonalakat. Egy rövid időre megingott a hitem magamban, bár belegondolva sokkal inkább abban, végig akarom-e csinálni ezt, aztán viszont rá kellett jönnöm, hogy túl messzire jöttem ahhoz, hogy most forduljak vissza. Nem tehetem. Nincs rá mód. Cas jelentőségteljesen nézett rám, s határozott lépést tett előre, minek nyomán talpa alatt megelevenedtek a rajzolt rúnák, s a félhomályba hatoló sűrű fény, mely belőlük áradt a legkevésbé volt sem mondható természetesnek.
Hangosan fújtam ki a levegőt, s valahogy leküzdöttem torkomban dobogó szívem, s megtettem a lépést a fénybe. Abban a másodpercben valami földöntúli érzés kerített hatalmába, mintha egyszerre lennék itt s az univerzum minden pontján szétszóródva, mégis egymagamban. Azt hiszem erre figyelmeztetett Chuck. Bár nem ennek kellett volna történnie.   Más esetben meg kellett volna halnom, s az érzés, mely most ott volt mindenemben, valóságos kellene legyen. Hisz ember, nem lépheti át a Mennyek kapuját. Kivéve, ha nem kapott rá „Isteni engedélyt”.  Ha másért nem is talán ezért jó az, hogy Winchesternek hívnak.  Bár az öröm az ürömben érzést beárnyékolja az a névvel járó átok, mely ha nem lenne, nem tartanánk itt, s ő velem élne egy normális életet.
-Itt vagyunk Sam.-tette a vállamra a kezét Cas, mellyel elérte, hogy elkalandozott gondolataimból újra visszatérjek a földre. Vagyis inkább a Mennybe.  A látvány furcsa volt. Szokatlan és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek legutóbb láttam.  Akkor, mikor utoljára a saját édenemben jártam a legcsodálatosabb emlékeim váltogatták egymást, elhitetve velem, hogy újra megélek minden szépséget abból az életből, amit rég elvesztettem, s még azután sem körvonalazódott bennem mindennek az összefogó szerkezete, mikor Ash segítségével Dean és én, más emberek paradicsomába menekülve ráztuk le Zacharias-t. S most minderre visszagondolva mégis olyan abszurdnak és logikátlannak tűnt, hogy nem egy erdőség, vagy virágoskert áll előttem, mint előzőleg, csupán egy neonfénybe burkolt végtelen folyosó  rengeteg fehér ajtóval, melyeken mind végeláthatatlan sorokban ugyanaz a név szerepel, csak az alatta húzódó számok váltakoznak attól függően, hogy az illető mikor született és mikor halt meg.
-Ők mind..?-nem igazán tudtam,hogy is fejezhetném ki magam, de Cas kiegészítette mondandóm azon felét, melyet nem voltam képes ajkaimra kényszeríteni, s ezért kimondottan hálás voltam neki.
-Alexa Martens-ek? Igen.- minden más kommentár nélkül tett pár lépést én pedig követtem, hisz ő tudja pontosan, melyik ajtó mögött rejtőzik is az a lány, akit keresek. –Biztos kész vagy erre Sam?-kérdezte, s ez alkalommal azok a mindent tudó, s mégis kissé értetlen kék tekintetek aggodalmat tükröztek, én pedig legszívesebben válaszul rávágtam volna egy határozott nemet. Mert nem voltam kész erre, de szükségem volt rá, mert én okoztam a helyzetet, amibe belekényszerült, s ennek bélyegét életem végéig viselni fogom. Mint ahogy a bűntudat sem párolog majd el lelkemről, soha.
Megállok az ajtó előtt, s szemeim végigfuttatom a feliraton, s megállapodom a halál dátumán. Nem így kellett volna lennie.  De mindez az én hibám. Kezem a kilincsre helyeztem, s hangos sóhaj szakadt fel valahonnan a legmélyebb pontról, s ez a mély lélegzet, mely utat tört magának felszínre hozta annak a vitának minden emlékképét, mely után életem legnagyobb hibáját elkövettem. S most is, mint minden alkalommal álmomban, olyan tisztán idéződik vissza minden egyes másodperc, mely tudatomba égett, mintha csak újra ott lennék.

-A rohadt életbe Sam! Nem óvhatsz meg mindentől hát nem érted?-kiabált magából kikelve a lány, s egy párnát vágott hozzám.
-Meghalhattál volna!-szűröm a fogaim között, s a lehető legtovább próbálom türtőztetni magam, hogy legalább én ne emeljem fel a hangom, hisz tudtam az semmi jóhoz nem vezetne.
-Az nem számít, de így te is veszélyben voltál!-puffogott, majd levetette magát az ágyra, s tenyerébe temette arcát. Dean halkan sunnyogott el a nyitott ajtó előtt, lehetőleg anélkül, hogy bármelyikünk észrevegye, de én láttam. Rég nem szeretett belefolyni ezekbe a vitákba, hisz volt alkalma megtanulni, hogy nem érdemes.  Alexának elmagyarázni  egy vita feleslegességét, körülbelül annyit tett, mintha egy kutyát próbálnál arra tanítani, hogy repüljön. Megérti, de a feladatot képtelen teljesíteni. Én pedig nem hibáztatom érte, hisz azok után amin keresztülment, senki nem várhatta tőle, hogy szó nélkül tűrje azokat a megpróbáltatásokat, melyek újdonsült  vadászélete kísérőiként szolgáltak. Azt hiszem én sem tűrtem volna meg magam körül semmit azután, hogy a családomat lemészárolta egy vámpírfészek és két idegen hapsi vett volna magához, akik  olyan természetességgel gyilkolják le az sötétség ezen teremtményeit, mintha az egész életük erről szólna.  Majd miután kiderült, hogy valóban igaz az állítás, szép lassan bűvkörükbe vontak volna miközben kratlanul tönkrevágják az életem.
-De igenis számít. Nekem igen.-mosollyal az arcomon foglaltam mellette helyet s finoman fogtam meg kezeit, hogy láthassam az arcát.-Az életed értékes Lex.-szerettem volna megsimítani a bőrét, de tomboló dühe épp tetőpontot ért, s kirohanása hullámként sodort magával.
-NINCS ÉLETEM!-kiabálta magából kikelve, s kitépte magát a karjaim közül felállt és azt ajtóhoz lépett.
-Lex..-kezeimet védekezőn magam elé emelve próbáltam csillapítani a kedélyeket,  bár kissé úgy éreztem magam, mintha egy felbőszült vadállatot kellene lenyugtatnom, akinek a szemében én vagyok az a jelentékeny kis tárgy, melyen kitöltheti a felgyülemlett veszett indulatát.
-NEM! Nem értesz Sam. Tudom jól, hogyan kellene élnem.-hangosat sóhajt, s talán tudta nélkül  emelte ki azt a szót, mely hangsúlyában megrengette egész mondandóját. –Tudom, hogy egyetemre kellene járnom, karriert építenem és randiznom kellene veled szombat esténként.-hangjába sötét keserűség vegyült amivel él nem tudtam mit kezdeni, hisz minden szó, mely elhagyta a száját igaz volt, sőt annál igazabb már nem is lehetett volna.- De erre én sose leszek képes.-az ajtó melletti székre rogyott.  Vállai rázkódni kezdtek és keserves zokogásának hangja millió darabra szaggatta szívemet. Közelebb léptem, de mielőtt hozzáérhettem volna újra megszólalt.-Menj el kérlek!-hangja nyugodt volt, de a gyötrelem  ott csengett benne, olyan tisztán hallhatóan és élesen, én pedig nem tudtam mit mondhatnék. Egy másodpercig hezitáltam, aztán pedig kiléptem az ajtón, s ahogy kattant a zár s én a sötét fának feszítve hátamat az ajtó át is hallottam azt, ahogy a lány, akibe visszavonhatatlanul beleszerettem, minden fájdalmát patakzó könnyeibe sűrítve  adja át a magánya búskomor sötétjének, megfogalmazódott bennem az, aminek a legelső pillanatban kellett volna.
A mi világaink többé nem keresztezhetik egymást.
 

Halkan kattant a zár kezem alatt, s torkomban dobogó szívvel tettem egy lépést a szűkös helyiségbe.  Ahogy visszanéztem Casre, ő bátorítóan biccentett egyet, mire mély levegőt véve hajtottam beljebb az ajtót, s következő mozdulatommal leginkább csak annyit értem el, hogy a plafonig húzódó könyvoszlopok egyikét hangos robajjal küldtem padlóra.  A régies, agyonhasznált példányok sárga lapjai szerte repültek a még falként húzódó társaik között  s némelyik sötét borítón megcsillant a még megmaradt aranyszegély a félhomályban. Könyvek? Mosolyognom kellett. Mi másra is számíthattam volna egy olyan lány saját Mennyországában, aki..
-Ki van ott?-határozott léptek közeledtek felém, mégis olyan távolinak hatottak, mintha nem csak pár méterre lennének tőlem, de a könyvfalon egyre szélesedő árnyék csak az ellenkezőjét hitette el velem.
-Csak én..-nyögtem ki halkan előbotorkálva a teremtett torlaszban, s próbálva nem sérteni a földön heverő példányokat, hisz tudtam , hogy az immáron velem szemben álló lány  mennyire háklis is rájuk. Elnyíltak ajkaim, ahogy végigmértem egész testében, s nem győztem betelni a látványával, de pillanatnyi boldogságomat egyszeriben zúzta porrá az a kérdő tekintet, amit válaszul kaptam.
-Ki vagy te?-olyan természetességgel fonta össze maga előtt karjait,  mintha világéletében erre a mozdulatra teremtették volna, s az az érzés kerített hatalmába, mintha csak egy gyerek lennék előtte, akit épp alaposan megfeddni készül. Mert ezt érdemeltem volna.
-Csak egy erre tévedt idegen.-válaszoltam, s igyekeztem elrejteni a felesleges érzelmeimet. Hisz nem mondhattam, hogy az egykori szerelmed vagyok. Nem mondhatta, hogy az vagyok, aki egy angyallal vetette el az emlékeidet, hogy újra élhess. Nem mondhattam, hogy az vagyok, aki hagyott meghalni, mert meggondolatlan volt.  Nem mondhattam, hogy én vagyok az, aki ide juttatott.  Valóban csak egy idegen voltam. Idegen, egy lány teremtett édenkertjében. –Ne is törődj velem.-nevettem halkan, s szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy mindezt kimondjam, de így kellett tennem,s habár könnyeim már égették szememet mosolyt erőltettem arcomra, mert jobban szerettem azt a nőt, mint a két lábat, melyen vonszolom magam.
-Akkor viszlát idegen.-a lány végignézett rajtam, s apró mosoly tört magának utat ajkán, majd vállat vonva eltűnt pont olyan gyorsan, ahogy érkezett.
Idegen voltam. És idegennek is éreztem magam abban a világban, ahol maradt hely számomra.
Mert ez az Alexa Martens soha nem ismert engem. Vagyis nem emlékezhet rá, mert csak így lehet boldog.
Nélkülem.

I shot for the sky , I'm stuck on the ground

Egy Cas angst. Kikívánkozott.  Csak a hatás kedvéért :)
Sophean


Elhalnak a hangok, s szép lassan elcsöndesedik a világ, pedig körülöttem fülsiketítő a sok zaj. A sötétben valahogy elenyész minden más, s a csillagok helyett is csak téged látlak.
"Mindjárt itt vannak" zokogod, de én nem hallom a szirénát a távolban. Arcomat óvatosan kezeid közé véve próbálsz közelebb férkőzni hozzám, anélkül, hogy fájdalmat okozz. De semmi gond, jöjj csak nyugodtan, nekem már semmi sem fáj. Csak téged érezlek. És a hideget.  Nincs más. Nincs már semmi ami bántana, talán csak mélyen legbelül a tudat, hogy én elmegyek, te pedig magadat okolod majd mindezért.Pedig nem a te hibád volt, én voltam az, aki nem figyelt. Sem most, sem korábban. És bár azzal a mondattal ajkaidon léptél ki az ajtón, hogy látni sem akarsz többé, én nem tudtam elviselni azt az űrt, amit hagytál volna bennem. Nem akartam elfogadni, és lásd végül teljesül a kívánságod, pedig nem szabadott volna így történnie. Fázom a hideg kövön, de bensőmet forróság önti el, ahogy nézlek. Még könnyáztatta arcod is gyönyörű, én pedig ezt szeretném elmondani neked, de nem engeded, hogy beszéljek, csak azt mondogatod, hogy mennyire sajnálod. Én nem. S bár nyilván nem erre gondolsz, de számomra minden egyes veled töltött percben ott volt a varázslat és minden napunk olyan volt, mintha a földi paradicsomban töltöttük volna. Csak az fáj, hogy így kellett vége szakadjon.
Még élénken emlékeimben él, milyen is volt angyalként meghalni, ahogy a porhüvelyem minden egyes molekulája szétszóródott az univerzumban. De ez most más, és bevallom félek, pedig tudom, hogy itt vagy és átsegítesz majd a nehezén. Tudom, akármennyire is próbálod elhitetni magaddal,hogy minden rendben lesz mélyen belül te is tudod, hogy végződik majd.  Azt mondják, mielőtt meghalsz, leperegnek szemed előtt életed történései, s hiába vagyok biztos abban, hogy mindenre emlékszem a teremtés óta, most mégis csak azok a képek ugranak be, amiknek te is részese voltál. 

Amikor először megláttalak. Emlékszem Dean mutatott be nekem, és ezt azóta sem tudtam neki kellőképpen megköszönni. Emlékszem, nem hitted, hogy egy ilyen elcseszett világban léteznek angyalok, azt mondtad, azok csak elfuserált bibliai alakok, amikről az emberek azt hiszik, majd  varázsütésre rendbe tesznek mindent és vigyáznak rájuk. Emlékszem, nem hittél bennem én pedig nem tudom miért akartam bizonyítani neked, de megtettem anélkül, hogy kérted volna.  Emlékszem azután egészen máshogy néztél rám.Emlékszem, gyűlölted, hogy csak hébe-hóba, ha úgy akartam felbukkantam a semmiből. Mindig a frászt hoztam rád.Utáltad a tényt, hogy éjszakánként az ágyad mellett ülve néztem ahogy alszol, pedig ez volt a kedvenc időtöltésem. Ki nem állhattad, hogy  a fejedbe látok, és tudok rólad mindent, amit a világ elől oly nagyon titkolni igyekezel. Pedig tudnod kellett, hogy sosem árullak el, és nem is tettem. Emlékszem, mennyire fájt neked az a magány, amelybe akkor kényszerültél, mikor a purgatóriumba kerültem, de megtartottad a hűségedet, s mikor visszatértem, te újra mellém álltál. Emlékszem a megszállott időszakra, amikor Naomi dróton rángatott bábja voltam, és annak ellenére, hogy uszított ölebként majdnem téged is a pusztulásba küldtelek, megbocsátottál mindenért. Emlékszem, könyörögtél, hogy eresszem el a táblát és térjek vissza hozzád.  Azt mondtad, veszélyben van az életem, ami számodra sokkal többet jelent, mint az a rohadt kő, amit annyira meg akartam védeni. Azt mondtad, nem ér annyit az egész, én pedig nem hallgattam rád. Emlékszem azokra az időkre, mikor ismét magadra hagytalak, mert azt hittem jót cselekszem. Úgy gondolta, hogy te majd, mint oly sok alkalommal annak előtte, ismét megbocsátod a bűneimet. Minden nap szóltál hozzám, remélve, hogy meghallak, engem pedig annyira elvakított a küldetéstudat és Metatron áhított célja, miszerint zárjuk össze az angyalokat egy családi tanácskozásra, hogy szinte észre sem vettem, az idő múlásával imáid is megfogyatkoztak. Aztán mikor szembesültem azzal,végig igazad volt, már minden elveszett. Elbuktunk. Miattam, hisz az én kegyem volt az utolsó összetevő, s amikor a földön magamhoz tértem, ráébredtem, hogy már nincsenek szárnyaim.  Akkor eszméltem csak rá, mekkora hiba is volt, hogy nem maradtam melletted. Nagy nehézségek árán vettem fel a kapcsolatot a Winchesterekkel, remélve, hogy veled is beszélhetek,de Dean azt mondta, mikor eltűntem, továbbálltál. Beszélsz velük néha, de régi jó barátodat fogadtad újra társadul, így csak a magány kísért el utadon.  Ha nem tudtam volna, hogy is működik a testem, azt mondanám, megszakadt a szívem,  hisz mindez az én hibám volt. Valahol megértelek, mert te sem várhattál rám örökké, de miért nem maradtál? Túl erőssé vált az emlékem ahhoz, hogy elviseld? Talán..Dean azt tanácsolta ne keresselek meg, ne szakítsam fel a gyógyuló sebeket, de látnom kellett téged, legalább csak hogy megmondjam mennyire sajnálom. Csakhogy megpróbáljak rendbe hozni mindent, amit elrontottam. Így rávettem őt, hogy beszéljen meg veled egy találkozót, hisz megérzésem, miszerint ha én hívtalak volna nem jössz el, igaznak bizonyult.  Alighogy, de belementél, hogy a testvérpár segítségére legyél, s még csak nem is tudhattad, hogy mikor beülsz abba a gyorsétterembe, ahová a Winchestrerek elinvitáltak egy harmadik ismerőssel is találkozol majd. Tudom, nem számítottál rám. Fájdalmas és váratlan pofon volt ez részemről és röstellem is, de szükségem volt rád. Ahogy beléptem az ajtón, te azonnal kiszúrtál, ahogy lassan közeledtem az asztalhoz, amitől felállni igyekeztél. Láttam az arcodon, hogy nem tudod elhinni, valóban én vagyok-e az, akit látni vélsz  vagy csak képzeleted egy kegyetlen játéka lennék? Vívódtál 
magaddal és ajkaid elnyíltak, ahogy figyeltél, mintha csak azt várnád, alakom mikor foszlik semmivé.

 "Castiel?" ejtetted ki a nevem félszegen, mikor már előtted álltam. Én átnyújtottam azt a szál rózsát, melyet Sam szerint nem volt jó ötlet elhoznom, de én mégis oly nagyon ragaszkodtam hozzá. Nem vetted el a virágot, csak óvatosan végigmértél és vártál.
"Most már csak ember vagyok." mondtam " Olyan, mint te. Így már itt leszek." nem tudtam folytatni, hisz ahogy tenyered csattant az arcomon belém fojtottad a szót. Kiabáltál velem és nem érdekelt, hogy a körülöttünk állók bámultak minket. Azt mondtad kijátszottalak és cserben hagytalak. Nem értetted, mindezek után, hogy volt képem a szemed elé kerülni, én pedig tudtam, hogy ismételten igazad van. Azt mondtad, minden éjjel  imádkoztál hozzám, én tudtam. Te számítottál rám, de magadra maradtál, mert én túlságosan önfejű és naiv voltam, hogy belássam, épp egy hatalmas baklövést készülök újra elkövetni. Azt mondtad nem vehetem természetesnek, hogy minden alkalommal ott leszel és mindent elnézel, csak azért mert azt kérem. Azt mondtad, még egyszer nem megy, hogy soha többé nem akarsz látni, s olyan sebesen hagytad el a helyiséget, hogy kellett pár pillanat, mire felfogtam, faképnél hagytál. Aztán utánad rohantam a nevedet kiabálva, de te már az út túloldalán jártál, s talán nem is akartál hallani. Egyre csak távolodtál én pedig utol akartalak érni. Csak rád figyeltem és nem tűnt fel a két fényszóró, mely olyan gyorsan száguldott felém, hogy nem volt időm reagálni. De akkor is csak téged láttalak és a rémületet az arcodon, ahogy visszafordultál. Aztán minden lassított felvételben folyt, majd elhalt.
S ahogy ismét kinyitottam a szemem te itt voltál, ahogy most is itt vagy, de érzem, már nem sokáig. Távolodsz. A hangod elvész valahol a térben közöttünk, pedig tudom, hogy beszélsz hozzám, de már nem hallom.  Nem érzek semmit. Már nem von ölelésébe a hideg sem. Nincs semmi. Nem vagyok képes semmire.
 Pedig még mindennél jobban el akartam mondani, hogy sajnálom mindazt amin keresztül kellett menned miattam.  El akartam mondani neked, hogy nem így képzeltem el az életemet, hanem az új eséllyel neked akartam adni egy lehetőséget a boldogságra.El akartam mondani neked, hogy félek, mert tudom, hogy soha többé nem térek vissza. El akartam mondani, hogy már tudom hová megyek, hogy hazatérhetek. És azt akartam, hogy tudd, találkozunk még. De már csak azt éreztem, ahogy lecsukódnak a szemeim és minden megszűnik körülöttem.
Pedig még el akartam mondani, hogy te vagy az egyetlen, akit mindennél jobban szerettem.

I'm the chance

Mindig ott lóg a levegőben az a bizonyos kérdés. "Mi lett volna, ha..?" Minden alakulhatott volna másként. Például, ha Michael annak idején nem taszítja pokolba Lucifert. Vagy, ha nem kellene most másodszor is a mélységbe száműznie, mert ez a felsőbb parancs. De mi van, ha esélyt kap az esélytelen? Szerinted Lucifer érdemel egy újabb sanszot? 

Sophean 

 "Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz fölött. Csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük, mint a maffiának." -Curt Vonnegut

-Nem csinálhatod ezt megint!-toporzékolva próbálom megvetni a lábam, hogy a bátyám ne tudjon tovább magával rángatni a cellák felé.-Épp csak most engedtél ki!-kettőzött igyekezetem, mellyel épp próbáltam megakadályozni a rám váró fogságot, minimális eredményt ugyan hozott, de még nem mertem elkönyvelni a sikerem. Michael megáll és felém fordul. Vonásaiba az aggodalom mellé a szemrehányás alattomos szikrája költözik s egy pillanatra elnéz mellettem abba a szédületes végtelenségbe, melyet emberi elme fel nem foghat, én pedig pontosan tudom mire gondol. Ahogy tekintetét újra rám elemi csak megrázza a fejét, ami számomra felér egy visszaigazolással, majd hangosan kifújja a levegőt.

-Még mindig nem jött meg az eszed húgom?-a rosszallás a hangjában jól kivehető, engem pedig arra késztet, hogy szem forgatva nézzek más felé.-Már milliószor megmondtuk, nem szórakozhatsz csak úgy az emberekkel. Nem ott van a helyed.-két mondat között hatalmasat sóhajtok, hisz ez a fejmosás is elkerülhetetlen volt. Mikor is hallottam utoljára? Azt hiszem legalább húsz éve..Vajon most is ülök majd annyit abban a rohadt tömlöcben?-Ezt be kellene végre látnod. Ugyanakkor Gabrielnek is több esze kéne legyen. Legalább szólhatott volna.-idegesen durrog egy sort, én pedig nem bírom megállni, hogy ne kérdezzem meg.
-Mégis miről?

-Túl sokat törődsz az emberekkel. Engem hidegen hagynak.- csuklómat elengedve széttárja karját, mely gesztussal azt próbálná jelezni, hogy az imént elhangzott mondatnak tényként ott kellene lebegnie a szemem előtt, anélkül, hogy rákérdeznék. Nem sok hiányzott már ahhoz, hogy gúnyosan azt kérdezzem: „Kit érdekel a véleményed?”, de jobbnak láttam megtartani magamnak.
-De ők érdekesek.-vágok vissza, miközben apró mosoly villan át az arcomon a gondolatra, hogy ezek az Apánk által kreált teremtmények mi mindenre is képesek odalenn.
-Nem hiszem, hogy az érdekes szó jutna először eszembe róluk.-testvérem fintorát látva összefonom magam előtt a karjaimat és épp heves tiltakozásba kezdenék, de ő megelőzvén engem még egy mondatot hozzáfűz mondandójához.-Gonosz, hazug és ostoba csürhe.-szinte köpi a szavakat én pedig felháborodva fordítom el arcomat.
-Apánk mégis jobban szereti őket nálunk.-tudom, hogy amit kimondtam részben nem igaz. Azt akartam mondani, hogy Apánk a saját képére formálta az embereket, miután minket.. jobban mondva az Arkangyalokat megteremtette. Tehát Michael a teremtőt is ilyennek látja? Nem kétlem, hogy valós alapokon nyugszik az állítás, miszerint az alma nem esik messze a fájától, az emberek olyanok, mint az aki megalkotta őket. Nem akartam ezt mondani, mégis valahol olyan fájdalmas pontra tapintottam a testvéremben, minek hatására vonásai egy pillanatra megváltoztak. A félelem és kétségbeesés úgy váltogatta egymást abban a pillanatban arcára kiülve, mintha csak egy TV adását váltogatnám.-azt hiszem így mondják a Földön.- De abban biztos vagyok, hogy nem akarta, hogy lássam.. De láttam.
És ez csak valahol igazolta bennem azt, hogy bármit is hiszünk Róla, a tény, hogy elhagyott minket nem válik semmissé azzal, hogy nem beszélünk róla.- Szóval valahol biztosan többre képesek mint mi..-teszem hozzá halkan az ordító csendből kilábaló szünet után.
-Mindegyik, vagy csak az a kettő amelyikkel előszeretettel szórakozol?-emeli rám mindent tudó tekintetét kérdőn, s ábrázatán nyoma sincs az érzelmek azon kivetülésének, melyek nemrégiben magukkal ragadták.-Azt hiszed nem tudjuk, hogy te és Gabriel ajátszópajtásoknak használjátok a Winchestereket?-ismét hevesen gesztikulálva mered rám.-Őt még megértem, de ebbe be kellett volna avatnia. Ők veszélyesek Tabris! (szerk. megj:Tabris: A szabad akarat angyala. A sorozatban nincs róla említés, a történetemben kitalált karakterként van jelen valós névvel, melyért köszönet a googlenak.)
-Nem mindenki osztja a hitedet bátyám.-állom a tekintetét sértődötten, s kezem még mindig magam előtt összekulcsolva bámulok a minket körülfogó végtelenségre. Értetlenségét tükröző kérdését megelőzendőn folytatom.-Például Rafael és Uriel sem. Ők is mindig ott vannak körülöttük.-a harmadik angyalt nem állt szándékomban ismét megemlíteni, hisz mind tisztában vagyunk vele, hogy Gabriel kedvenc játékszerei a Winchester fivérek. Legalábbis ebben a pár évtizedben egészen biztos, aztán majd megint talál másokat. Mint eddig.
-Ők arkangyalok.-mondja olyan természetességgel, mintha csak egy olyan apró és magától értetődő tényt akarna közölni velem,  mint hogy a fű zöld.
-És mi van a többiekkel?-fordulok vissza ezúttal széttárt karokkal.- Zacharias, Castiel és Ana? Ők csak rendes angyalok. Mint én.. Hát miért csak engem vetsz mindig börtönbe, ha emberek közé megyek?
-Mert te megadod nekik a tisztán látás lehetőségét Tabris. Ők pedig nem méltók erre. Ha mindenben szabad kezet kapnánk káosz lenne közöttük. Anarchia.. Hát nem emlékszel a régi századokra?-szemében egy pillanatra mintha az aggodalom szikrája csillant volna meg, de ahogy átgondoltam az iménti mondatát, már pontosan tudtam miért is aggódik annyira.
-Hát ez a baj?-kérdem gúnyos mosollyal az arcomon.-Hogy ha ott vagyok képesek lennének belegondolni a lehetőségekbe.-kínomban elnevetem magam és átkozom balgaságom, hogy nem láttam át ezt előbb?-Ha ott vagyok fontolóra vehetik, miért is kéne igent mondaniuk neked és Lucifernek.-Michael a pokolba taszított testvérünk nevének hallatára láthatóan feszültté válik.- Latolgathatják, hogy nem is feltétlenül kell apokalipszisnek lennie, hisz ti ketten tönkretehetitek a világukat.-újabb mosoly suhan át az arcomon és halk sóhajom töri meg a pillanatnyi csöndet.-Kétségkívül jó színész vagy testvérem. Egészen idáig azt hittem miattam aggódsz ennyire és én bolond most jöttem csak rá, hogy végig a következményektől féltél. Hisz minden amit ezidáig tettem kihatással volt a jelenedre. Egészen eddig azt gondoltam, csak nem akarod, hogy részese legyek annak a csodának, amit helyettünk alkottak puszta szórakozásból és valahol azt hiszem egyszerre voltam csalódott és örömteli, hogy még van aki félt és visszahúz a mocsokból, ha történne valami. Tudod ez egy kicsit fájt Michael.- tettetett gyötrelemmel kapok mellkasomhoz és kissé összerogyva játszom meg szívfájdalmamat.
-Nem az én dolgom, hogy vigyázzak rád.-böki felém közönyösen, de nem indul értem , hogy befejezze a kísérletét arra, hogy ismét hűvösre tegyen pár évtizedre. Hát belegondolt volna?-De mi van ha..-pár pillanatig habozik, míg a szavakat keresi..-Ha esélyt adunk?
-Az embereknek?-vonom fel fél szemöldökömet meglepetten.
-Lucifernek.-vonásai egy pillanatra megkeményednek, majd ugyanolyan semlegességgel néznek rám, mint az utóbbi percekben.
-Megérdemli nem gondolod? Hisz anno ő is csak arra vágyott, hogy szeressék.. Hogy apánk szeresse.-talán ez sem teljesen igaz. Bár ki tudja hogy mi, kisebbek hihetünk-e a pletykáknak, hogy egykor ő volt Isten kedvence. Lehet, hogy mégsem szeretetre vágyott, csupán arra, hogy ne kelljen fejet hajtania azok előtt, akiket önmagától alacsonyabb rendűnek vélt.
-Ha most visszamész..Ő is megváltozhat..-változatlan arca komor belső harcát tükrözi, melyben kíméletlenül csapnak össze a múlt emlékei a jelen lehetőségeivel.  Hisz akkor parancsra cselekedett. Egyszerre volt az ő hibája minden ami történt, de ugyanakkor nem tehetett róla. Most pedig esélyt kellene adjon? Hogyan? Ritka pillanatok egyike volt, hogy a legidősebbek közül valónak kelljen segítség. Hogy nekik kelljen egy válasz.
-Talán engem nem zavar..-visszafogott mosolyom mögé rejtem minden kétes érzelmem, mely testvéremet negatív befolyásra bírhatná. Próbálkozom.  Tekintetemet le sem véve az előttem állórol figyelem, ahogy kezei ökölbe szorulnak és valahol mélyen magamban érzem, hogy veszítettem. De egy hirtelen pillanatban kezei elengednek és valahogy érzem, hogy pozitív akar maradni. Azt az esélyt igyekszik most tálcán felkínálni, melyet egykor nem adott meg egy bukásra ítéltnek. Félreáll. Zöld utat kapok.  Ahogy ellépdelek előtte szinte hallom a fejében cikázó gondolatot, mely válasz az előző kijelentésemre. „Talán zavarnia kellene.” A mondat valahol ott lebeg köztünk a végtelenben, de hagyjuk, hogy tovatűnjön fényességünkben.  Utoljára vissza fordulok felé és jelentőségteljesen biccentek felé.
Köszönöm Michael. Köszönöm, hogy én lehetek az esély.