I'll be good

Alexának szeretettel avagy még mindig meh-nek érzem, de remélem legalább tetszik :) 
Sophean


A lány csörtetve rohant keresztül az avaron. Az éjszaka dermesztő csöndjébe lépteinek zajával keveredve vegyült bele az a komor, sötét kétségbeesés, mely menekülésre késztette abban a pillanatban is.  Néhány másodpercre egyszer-egyszer megállt, s egy fa mögé rejtőzve próbált fülelni.  Biztos volt benne, hogy a nyomában vannak.  Tüdeje veszett módon égett, szíve a torkában dobogott,  több sebből vérzett. Ruhái cafatokban lógtak rajta. Elméjét pedig elborították a szenvedésnek azon borzalmas visszatükröződései, melyek még most is olyan tisztán élnek  az emlékezetében, mintha most is újraélné őket.  Minden lépése borzalmas fájdalmat okozott, szinte azt sem értette, hogyan képes még mindig a menekülésre
-A rohadt életbe!-halkan szitkozódott, ahogy lába egy kiálló gyökérbe akadva adta meg magát és elvesztette egyensúlyát.  A lehullajtott levelek tompították némileg az esést, de Alexa egész testében a bénító fájdalom csak újabb útjára kelve adta át a lányt a gyötrelem magasabb szintjének.  Egy másodpercig elgondolkodott rajta, hogy nem küzd tovább. Hogy hagyja, hogy elkapják és visszahurcolják a bázisra és kiöljenek belőle minden emberi érzelmet. De az a fájdalom, mely a gondolat hatására eluralkodott rajta kibírhatatlanabb volt minden eddiginél, amit élete során elszenvedni kényszerült. Ez a fájdalom nem fizikális volt, sokkal inkább belső, de annál kézzel foghatóbb. Gondolatainak felszakadozott tébolyából ön-tisztulva került mindenek felé a kép egy férfiról, kinek könnyes tekintete örökre a lány tudatának legmélyére égette magát. Nem tudta volna elviselni, ha fájdalmat okoz neki.  Fel kell állnia és tovább kell mennie, hogy figyelmeztesse őt. Meg kell menekülnie, hogy Ő biztonságban legyen.
Ahogy próbált erőt venni magán csak az előtte elterülő egyre gyérebb erdő korhadó fáinak homályos körvonalaira révedt, s valahol nem is annyira távol meglátta azokat a halvány fénypontokat, melyek egyetlen reményét jelentették szorult helyzetében.  Azok az apró kis földi csillagok a ligeten túl azt jelezték, hogy a város ezen része még nem hajtotta álomra a fejét, s néhány ház ablaka, mint a vészkijárat villódzó lámpása kacsintgat felé, hogy arra meneküljön.
Halk nesz ütötte meg a fülét.  Valami olyan hangocska, mint mikor az ember a száradó harasztra tapos újra és újra. Valaki követte őt. Gyorsan kellett cselekednie, így hát minden erejét bevetve vergődte magát ismét talpra, mit sem törődve a mindent elsöprő szenvedéssel, mely testének minden porcikájában lüktetett, gondolatait ehelyett inkább csak a célja irányába terelve próbálta elméjében felidézni a képet, hogy milyen is volt Sam Winchester, mikor utoljára látta.  Mert csak ez volt képes tartani benne a lelket.  Annyira próbált a vadász tökéletességének elméjébe idézésére koncentrálni, de minden alkalommal csak  az a féloldalas mosoly és a lágyan sötét tekintetet tudta felidézni, mely minden egyes alkalommal képes volt rávenni arra, hogy egyre jobban beleszeressen. Már ha ez még lehetséges volt.
Nem tudta volna megmondani hogyan, vagy miként, de olyan gyorsan verekedte át magát a rengetegen, hogy lábai ismét bizonytalanságra kényszerültek ahogy a csúszós földút betonra váltott.  Egy parkoló szélén állt rogyadozó térdekkel, arra különösen figyelve, hogy elkerülje az utcai lámpák, számára diverzáns fényét, melyek felfedhették volna. A  parkoló csak félig volt tele. Alexa egy sötét színű Cadillac mögött lelt rögtönzött menedéket, hogy néhány másodpercig kifújhassa magát, s gondolatban újraalkosson egy tervet a menekülésre, hisz eddig csak a fény volt a cél, s amint idáig elérkezett minden akkora homályba burkolódzott előtte, hogy muszáj volt időt adni egyébként is ködös elméjének.  Nem volt ideje hosszas gondolkodásra, a léptek zaja erősödött  mögötte  elhúzódó terep felől, ő pedig jobb megoldást nem látván reménykedett, hogy észrevétlenül beosonhat egy szobába abban a motelben, amihez a parkoló is tartozott. Nehézkesen manőverezve  táncolt át a félig szabad pályán, s mélyen belül fohászkodott, hogy legyen nyitva az az ajtó, amely felé oly kimondottan igyekezett. A bejáró mellett húzódó ablakon nem szűrődött ki fény, s még a függöny is csak félig volt elhúzva. 
Lexy  egy lepukkantnak ható Geep lökhárítójánál guggolt le újra, s hátratekintve két alakot látott körvonalazódni az erdő felől.  Gyors léptekkel tette meg a távolságot a kocsitól az ajtóig s jelen pillanatban már annyira a rá váró veszélyekre koncentrált, hogy amint kinyílt az ajtó, s be is csukódott a háta mögött, agyában egyetlen pillanatig sem fogalmazódott meg a gondolat, hogy mi van, ha a szobának lakója is van.  Ez egészen addig a pillanatig nem foglalkoztatta, míg  a függönyt gyorsan elhúzva  szembe nem került egy épp fürdőből kilépő igencsak alul-öltözött pasassal. Egy lépést tett felé, s mielőtt az akár csak villanyt gyújthatott volna, maradék erejéből akkora ütést mért a nyurga srácra, hogy annak még reagálni sem volt ideje.  A vörös lány  erőtlenül rogyott az ágyra, s a sötétítőn át beszűrődő minimális fényben keresni kezdte az imént hűvösre tett fiú mobilját, amit viszonylag hamar meg is talált a tőle távolabbi éjjeli szekrényen. Átverekedte magát az ágy másik oldalára, s  a földön összekuporodva vette a kezébe a készüléket.   Halvány fehéres fény hatolt a szoba sötétjébe, ahogy üzembe helyezte azt és egyenesen az ’üzenetek’ szolgáltatásra lépett.  Nem kockáztathatott a telefonálással, hisz tudta nagyon jól, hogy a BMOL éppúgy, ahogy a bunkerben minden mást, a Winchesterek telefonbeszélgetéseit is lehallgatja. Ugyan nem volt rá semmilyen garancia, hogy  az SMS-eket nem figyelik-e, de talán még ebben reménykedhetett.  Ahogy a Címzett mezőbe beütötte a testvérpár fiatalabbik tagjának számát egy pillanatig tanácstalan lett. Nem tudta, hol van most.  Csak annyit, hogy egy motel az erdő szélén. Tekintetével kutatni kezdett, hisz mint jártas szobahasználó abban biztos volt, hogyha máson nem is a szobák kulcsain mint önreklám szerepel a motel neve. Nem kellett sokáig kutakodnia, hisz azon a helyen ahol a telefon volt, majdnem közvetlen ott feküdt a szoba kulcsa is. A gyér fényben alig, de végül kiolvasta róla az információt amire szüksége volt, s ezen három szóval bocsátotta útjára az elektronikus üzenetet:

Thunderbird-Motel, 114.sz. Lexy

 s csak abban reménykedett, hogy  fegyvertelenül és sebzetten is, de addig talán majd tudja tartani a frontot, míg a srácok ideérnek. Hisz tudta, nem hosszú életű ez a menedék sem.  És az egyetemesek sem olyan hülyék, hogy bevegyék, majd félholtan, kivérezve gond nélkül képes elmenekülni. Nem. Ők nem így játszanak. Előbb elhitetik, hogy az áldozat egérutat kapott, s mikor azt hiszi szabadon távozhat, bevetik magukat és szép lassan, észrevehetetlenül vágnak el minden szálat, mely meneküléssel kecsegtethetne, aztán mint kiéhezett vadak támadnak.  És bár a lány tisztában volt azzal, hogy ezzel az egyetlen cselekedetével minden embert veszélybe sodort a környéken, mégis úgy érezte, hogy Samet biztonságban kell tudnia.  Bár ez a tény mégis felveti a kérdést,  hogy miért azt árulta el hol van, ezzel elérve, hogy a vadászpáros idejöjjön és.. Mi van, ha addigra őt elhurcolják vagy megölik?  Az utóbbi néhány nap után nem feltétlenül volt biztos abban, hogy feltétlenül élve van rá szükségük a briteknek..  Mi lenne akkor?  Igazából ez eszébe sem jutott eddig a pillanatig, hogyha a két mentőöve, akikre jelenleg is számít idejönnek és nem találnak semmit csak a srácot csupaszon  a fürdőszoba küszöbön.. Mi lesz?  Nem létezik, hogy nem hagynak nyomot igaz?  Utána meg tudnák találni.. Következtethetnének.. Talán.. Talán lenne esélye utoljára látni.

Erőteljes kopogás szakította félbe gondolatmenetét. Ereiben megfagyott a vér. Újra leperegtek előtte azok a sokatmondó pillanatok az élete minden pontjából, amiket igazán fontosnak tartott ahhoz, hogy a szívébe zárjon. Mindez csak azért mert valaki bebocsátást kér odakintről. Ő pedig pontosan tudja ki az a valaki. Ahogy fülét újabb kopogás sorozat helyett a zár kattanása ütötte meg összeszedte magát s kuporgásából felállva  instabil lábakon, de próbált valamit keresni, amit fegyverként használhat az eljövendő végzete ellen s végül kezei megállapodtak egy lámpán, mely az éjjeliszekrényen pihent.  Az ajtó lassan nyílt ki, s a mögötte körvonalazódó alak olyan magabiztossággal lépett be, mintha már biztosan tudná, hogy a szobában nem az a bizonyos P.A. Thomas tartózkodik, akiről a motel tulajdonosa néhány pillanattal ez előtt oly szívélyes módon adott felvilágosítást, mielőtt halálát lelte abban az ócska kis fotelben, amiben majdhogynem az egész életét letöltötte várva, hogy a lerobbant szállására szállingózzon néhány vendég ő pedig ismételten ki tudja fizetni a számlát és zavartalanul nézhesse a focimeccseket azon a fekete fehér TV-n amire futotta neki.  Szóval az a magabiztosság, ami Arthur Ketch mozdulatait uralta abban a helyzetben, mindent elsöprő bizonyításként szolgált arra, hogy pontosan tudta itt lesz az, akit keres.
-Drága Alexa.-kezdte negédes hangon, ahogy egy lépéssel előrébb járt s fényárba borítva a szobát láttatni engedte mosolyát, s a sötét szemében tátongó feneketlen mélységet.  A neve hallatán  jeges borzongás futott végig a lány hátán s érezni kezdte azt  az benne elmélyülő vad sötétséget, mely mint alattomos kígyó kúszott  végig a padlón, s majd testére tekeredve halálos végtelenségébe édesgette őt.-Nem lenne szabad itt lenned.-a halk akcentus hamar megtöltötte a csöppnyi szobát, s ahogy a lány elméjének mélyére hatolt, egyre inkább felszínre hozta azokat az eldobni kívánt emlékeket, melyek kitörölhetetlen nyomot hagytak benne. A férfi mögött illékony reménysugárként szolgált az utcára nyitott ajtó, mely nem egészen volt biztos abban, hogy a könyörtelen gyilkos feledékenységének köszönhetően maradt abban az állapotban. –De én segíthetek Lex.-a férfi mosolya eltűnt.- Nem kell, hogy tovább kínozzunk téged.-elfordult egy pillanatra, de  Alexa mégis észrevette, hogy valahogy mindig úgy próbál helyezkedni, hogy soha ne legyen háttal az ajtónak. Nyilván így képezték ki. Minden várható támadást kiküszöbölendő taktika. –Segíthetek, ha jó leszel.-sokatmondó pillantást vetett a vadászlányra, akinek kis hijján felfordult a gyomra a gondolattól, mit is jelenthet a „jó leszel” szókapcsolat a brit gyilkológépnek. Valamint a tény, hogy ugyanezt az ajánlatot tette annak idején Mary Winchesternek is, határtalan dühvel töltötte el. Már akkor is, ha belegontolt annak mi lett a vége.
-Inkább meghalok!-jelentette ki válaszul a lehető legtöbb határozottságával.  S mintegy kijelentésének maximális visszaigazolásaként védekezően emelte maga elé rögtönzött fegyverét.
-Ugyan már.-kacagott fel a férfi.-Mindketten tudjuk, hogy ki nyerne.-szemének egyetlen villanása  elárulta, hogy kezd türelmének a végére érni. Néhány lépést tett hátra felé, ami Alexát is felbátorította kissé s még mindig maga elé emelt lámpával együtt ő is megtette a lépéseket, s kisántikált az ágy mögül.  Így már szemben állt beszélgetőpartnerével, aki érthetetlen módon annak a jelét adta, hogy mihamarabb távozni készül.-Az utolsó esélyed.-szűrte a fogai között akcentussal a férfi, s csak válla fölött visszanézve várta a reakciót, de semmit nem kapott. –Rendben.-mondta, majd a pillanat töredéke alatt fordult meg.
Alexa nem látta mire készül. Ketch már majdnem az ajtónál járt, mikor hirtelen megragadta és magához rántotta.  Kezéből rögtön kiesett a lámpa. Olyan volt mintha téglafalba ütközött volna. Feje lepattant a férfi mellkasáról s az ütközés hatására összekoccantak a fogai. Sikításra nyitotta száját, de a másik befogta azt. Olyan erővel fonta a lány köré karjait, hogy az nem kapott levegőt. Lexy akkor értette csak meg, hogy a nyitott ajtó, csak gunyoros engedmény volt a részéről. Bármikor kitörhette volna a nyakát anélkül, hogy akár csak meg tudott volna nyikkanni.  Vagy egyszerűen megfojthatta volna, mint ahogyan most is teszi. Elképesztő erejének csak egy kis részét használta, s a lány érezte, ahogy visszafogja magát. Nagyon óvatosan bánt vele.  A férfi karja ismét a bordáinak feszült s elzárta a levegő útját, de  amikor foglyának tüdeje már levegőért esedezett, elvette arcára szorított kezét, hisz immáron biztos volt abban, hogy nem próbál majd sikítani.
-Ó csak rajta.-sziszegte Alexa köhögve.-Öljön meg és essünk túl rajta. Szabadítson meg a szerencsétlen helyzetemből.-nyögte egy szuszra s állta a vele szemben álló komor tekintetét. Körmei karomként vésődtek annak karjába, ahogy megpróbált lazítani a szorításon.
-Ismerem az embereket. Azt hiszik meg akarnak halni, néha ezt is mondják,  de soha nem gondolják komolyan. Az utolsó pillanatban úgyis pokolian küzdenek.-hangja keserű volt, mintha csak személyes tapasztalatból beszélt volna, s mondandója  valahogy a lány gondolataiba férkőzött.. Miért félnek az emberek a haláltól?  Mert ismeretlen. És az ismeretlennem mindig szörnyűbb hatása van, mint annak az igazságnak, amit hazugsággal próbálunk leplezni.
Ketch a falhoz szorította a lányt, keze a torkára fonódott s sötét pillantása nyugtalanul vándorolt az arcán, a nyakán, s a szétcincált fekete toppba bujtatott mellének hullámzásán.  S egy hirtelen pillanatban olyan váratlanul forrasztotta össze ajkaikat egy csókban, hogy Lexynek szinte ideje sem volt feldolgozni, mi is történik vele pontosan.  A pillanat olyan hirtelen ért véget, mint ahogy elkezdődött, s csak arra eszmélt fel, hogy Ketch arcán mosoly terül szét.

-Megmenthetlek Alexa.- mondta ezúttal olyan természetesen, mintha csak  a tényt közölte volna vele, hogy a fű zöld. Ő pedig már tudta mi lesz a mondat másik fele, hisz egyszer már hallotta.- Feltéve ha jó leszel. Mit mondasz?- egy pillanatra érezni vélte, hogy  lazult testén a szorítás, de rég nem látta már az út végén a fényt. Nem volt kiút. Így nem is volt hajlandó beszennyezni szerelme emlékét azzal, hogy  a testéért cserébe kapjon egy minimális szabadságot. Nem ért ennyit a rövid póráz. Így hát azt tette, amit szíve súgott, s határozottan arcon köpte a vele szemben álló férfit, hisz mást nem nagyon tehetett. Annak egy pillanatra megrándult az arca, tökéletes közönnyel törölte le ábrázatának szennyfoltját.-Én megpróbáltam.- ebben az egy mondatban érezte a férfiből áradó lüktető gyűlöletet, amit már csöppet sem türtőztetett. Váratlan mozdulattal engedte el Alexát és  nagy lendülettel előre húzta, majd visszakézből pofonvágta. Ő hátrarepült a levegőben, s ahogy falnak ütközött karjai és lábai mint egy rongybabáé, csuklottak össze,  Hátrabicsaklott a feje és fájdalom cikázott végig a koponyáján.  Hallotta, ahogy valamije eltörik. Nem kapott levegőt. A mellkasa összeszorult s a hozzá közeledő férfi hngja mintha lassított felvételben szólt volna.
-Töprengj el azon, mi fog felébreszteni, Álmodj. Másod már nem maradt, a te valóságod már az enyém.
A következő rá mért ütéstől halálos öntudatlanságba zuhant.

***

-Nélküle félember vagyok.-ismerős hang hatolt Lexy tudatába, ahogy ébredezni kezdett.-És azt hiszem ez nem csak egy metafora.-ugyan nem volt nyitva még a szeme, de érezte, ahogy egyik kezét valaki olyan gyengéden szorította magához, mintha csak egy szál virág volna.
-Nem kell a szerelmes duma öcsi. Te is tudod, hogy kutya baja sem lesz.-ez a hang valaki máshoz tartozott.  Valaki máshoz, aki ugyanúgy közel állt hozzá.
-De mi van ha..
-Nem szabadulsz tőlem olyan könnyen Sam.-nyögte halkan a lány, s ólomsúlyú szemhéjait rákényszerítette, hogy  láttatni engedjék számára a Winchestereket.
-Na ugye megmondtam?-lépett közelebb az idősebbik fivér, kezében az elmaradhatatlan sörrel, s az ágy  másik oldalára ült. Alexa ezután Samre vezette a tekintetét, kinek az arcán keveredett az aggodalom és az öröm, de az a mosoly még mindig ott ragyogott rajta, amibe a lány az első találkozásukkor beleszeretett.  Beletelt néhány másodpercbe, mire rá tudta venni magát, hogy tekintetét elszakítsa szerelméről és felfogja, hogy újfent a bunkerben van.
-Mi történt?-abban a pillanatnyi feszült csendben ami a szobára telepedett, és ott feküdt összetörten a két vadász tekintetének kereszttüzében, kissé úgy érezte magát mint a patkány a labirintusban.  Mindenki  körülötte fehér köpenyt visel és körbeállják a dobozt. Figyelik, ahogy ész nélkül fel-alá rohangál és szákutcákba ütközik, és mind rajta nevetnek. Pedig tudta, hogy ez nincs így és annak ellenére, hogy testén borzongás futott végig betudta  annak a  nem tervezett látogatás utóhatásának, amit a briteknél  tett nemrégiben.
-Ketch meghalt.-mondta Sam határozottan, s Lexynek kétsége sem fért hozzá, hogy ehhez az állapothoz ő segítette.-Miután megtudtuk mit tett veled, jégre tettem a rohadékot.-apró mosoly játszott ajkán, s mint aki már régóta csak ezt várta, nem bírta visszafogni magát, s a lányhoz hajolva gyöngéd csókot lopott ajkairól, s újra felegyenesedve hüvelykujjával simogatni kezdte annak kezét.
Alexa fel akart ülni, de testén végigcikázott a fájdalomnak az a jól ismert érzése, mely torz grimaszba vezette arcát.
-Bocsi. Tudod, most nincs angyalunk.-szólalt meg Dean keserűséggel a hangjában.- Szóval a saját erődből kell felgyógyulnod.-nagyot kortyolt a söréből.
-Jól leszek nyugi.-mosolyodott  el s egy pillanatra becsukta szemeit, de szinte még látta a rá nevető Samet, ahogy vívódik magával feltegye-e a kérdést, amire annyira választ szeretne kapni.
-Alexa..
-Hm?-nyitja ki újra a szemét, csakhogy elmélyedhessen abban a  sötét tekintetben s hagyja, hogy örvényként ragadja magával gyönyörűsége.
-Hogyan tudtál megmenekülni?-arcán ezúttal értetlenség jelei látszanak, s vonásai arról árulkodnak, hogy néhány pillanat múlva szabadkozni szeretne azt illetően, mennyire örül annak, hogy a lány itt van és kérdését nem ezért fogalmazta így, de szerelme megelőzte a válasszal.
-Csupán úgy, hogy a Halál nem álldogált ott velem a szobában türelemmel, a megfelelő pillanatra várva, hogy kezelje a jegyem és kivonjon a forgalomból.
-Na ne!-állt fel az idősebbik Winchester hirtelen, s mosollyal a száján sietősen távozott, de még mielőtt kilépett volna az ajtón, hozzátette hogy „ha a csaj a halálos ágyán is képes ezzel a lírikus irodalmi marhasággal jönni, akkor tuti hogy kiválóan van.”  Mindhárman nevettek. Olyan tisztán és gyermekien, ahogy régen nem.
-Az Örök Inas nem nyújtotta felém a kabátomat annak finom, noha cáfolhatatlan jeleként, hogy számomra véget ért a tánc, a bál és az este.-Alexa szükségét érezte, hogy befejezze amit mondani akart, majd beletemette magát Sam egyre feltörő kacajába, majd mikor az ölelésébe vonta, úgy érezte, egy hatalmas szikla esett le a szívéről. Magába szívta  az összes pillanatot, s reménykedett benne, hogy a kérdés, miszerint hogyan szabadult meg az Egyetemesek karjai közül, soha többé nem kerül napvilágra.  Bár ez volt az utolsó dolog amiben biztos lehetett.
S ahogy a zavaros emlékképek egyre előtörtek még zavarosabb elméjéből, felszínre bukott a bűntudata.  Emlékei képsorokként  zúdultak szeme elé arról a Mary Winchesterről, aki már nem az a Mary volt, aki egykoron anyja lehetett ezeknek a csodálatos fiúknak, hanem valami egészen más. Mintára teremtett gép, aki csak gyilkolásra hivatott. Maga előtt látta azt a Maryt, aki szemrebbenés nélkül szabdalta fel testét, törte szét a csontjait, vagy eresztett bele néhány golyót, ha arra utasították.  Maga előtt látta azt a Maryt.. akit ő ölt meg, hogy védelmezhesse a fiait, akár a saját élete árán is.  Mary Winchester halála által szabadult, s az egyetlen aki tudta, sírba vitte vele a titkát.  Nem tudta mit kellene mondania. Nem mondhatta, hogy sajnálom, hisz azok az ócska közhelyek, amikkel az emberek vigasztalják egymást, semmit sem érnek..  Nem mondta, mert nem mondhatta..
-Miért sírsz?-kérdezte Sam arcán még mindig a levakarhatatlan mosollyal. Ezt hogy tehetné tönkre?
-Csak belement valami a szemembe.-törölte le könnyeit s a vadász arcáért nyúlt, hogy magához húzva röviden megcsókolhassa. Sam Winchester eleget szenvedett.  Nem teheti tönkre ezt a boldogságot. Nem lehet.  Hisz tudja, hogy ő is minden nap megvívja a maga harcait, annak ellenére, hogy talán sosem nyeri meg a háborút.  Elég volt neki a múlt hadjárata, hisz az anyja halála a biztos pusztulásba vezetné. De amiről nem tud, az nem fáj neki. És ha semmi sem fáj, még nyerhet. Nem ronthatom el.
-Jó leszek.-suttogta olyan halkan, hogy még Sam sem hallhatta.-Ígérem, jó leszek.

Absolutely not

(Nem tudom, ki hogy van ezzel de nekem meggyőződésem, hogy Toni Bevell fiának Arthur Ketch az apja, bár lehet, hogy ez emlegetett dolog, csak én nem láttam eddig sehol. Lényegében, csak ebből kifolyólag pattant ki a fejemből ez a kis félperces :) )
Sophean

Nem tudok aludni. Megint. Csak mereven kémlelem a plafont a félhomályban és hallgatom az esőcseppek tompa kopogását az ablaküvegen. Viszont a megszokott zajba belevegyül az a halk szuszogás, ami jelt ad arról, hogy legalább őt elnyomta az álom. Azt hiszem máskor mosolyognék elgondolkodva azon, hogy vajon ennek a csöppségnek az elméjében milyen kusza és csodálatos utópiák születhetnek minden egyes éjszaka, de most nem.
Most éppúgy, mint minden ilyen alkalommal csak gondolataimat sorra szedve repítem magam vissza azokba az időkbe, mikor minden elkezdődött. Jobban mondva inkább azokba, ahol minden pusztulásnak indult.
Hisz amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is Arthur Ketch felégetve maga mögött mindent, de csak épp annyira, hogy néha-néha, ha kedve tartja ő visszaköszönhessen mikor alkalma nyílik rá. Én pedig a fejemben kongó vészharang ellenére sem mondtam nemet neki. Soha.. Csak hagytam, hogy tegye, amit akar.

Mert engem nem ölt meg. Pedig a Kód úgy kívánta. Nem ölt meg, még csak meg sem próbálta, de elérte, hogy én se legyek képes rá. Nem kényszerített rám semmit. Nem adott parancsot. Annál kegyetlenebb volt. Csak szépen, alattomosan szinte várta és engedte, hogy megszeressem.
Én pedig annak ellenére, hogy rohamos gyorsasággal kezdett szétesni az életem próbáltam tudomást sem venni róla, csak mindent ott folytatni, ahol abbahagytam.

Aztán jött Ő,aki egy hibából született, de mégis többet jelentett nekem a saját életemnél. Függetlenül attól, hogy Arthur hallani sem akart róla. Így szép lassan megfogyatkoztak a találkozásaink és eltűntek azok a vágyakozó pillantások is. Múlt az idő, Neki pedig feltűnt, hogy nem teljes a család és házvezetőnő pedig nyilván nem pótolhatja az apafigurát. Így egyre többször jött a kérdés, ugyanúgy, mint ahogy ma este is.
-Hol van a papa?
Én pedig mindig csak annyit mondtam, hogy aludj és álmodj róla, hogy visszajön. Mert egyszer vissza kell jönnie.
Legalábbis Ő hiheti ezt, de én tudom, hogy Arthur Ketch sosem lesz a fiam apja.
Mert ugyanúgy, ahogy neki sem mondta soha senki, nem lenne képes azt mondani a saját vérének sem, hogy 'Szeretlek'. Soha nem.. Majd én mondom helyette is.. Bízom benne, hogy ez elég.. most még.

Last midnight

Ezer bocsánat a depresszivitásomért, de sajnos ilyen vagyok. Öröm az ürömben, hogy ezen negatív tulajdonságom vegyül a mesék iránti rajongásommal és remélem ez a kis agyszülemény, mindennek ellenére elnyeri majd  a tetszéseteket! :)
Sophean



Csak állok a hatalmas terem szélén, az egyik márványoszlopnak döntve hátamat. Nézem a gyönyörű estélyibe bújtatott nők alakjait, ahogy szorosan partnerükhöz simulva a lágy zene dallamára suhannak a parketten. Némi elégedettséggel tölt el, hogy benne van a kezem abban, hogy ezek az emberek ma itt élvezhetik ezt a remekbe szabott bált. Legalábbis, ha annak számít az, hogy a Winchesterekkel karöltve végeztem egy bosszúálló szellemmel, aki a kúria egykori tulajdonosának lánya képében tört elő örök nyugalmából, hogy erőszakos halálát megbosszulva lemészároljon néhány ártatlan felszolgálót. Ha jól tudom a kislányt egy pincér ölte meg, amikor az rajta kapta őt az édesanyjával hetyegni. Végül is a megtorlás önmagában érthető lenne, ha nem késett volna évtizedeket.-Mennyivel kellemesebb ez így.-jelenik meg mellettem Sam hirtelen én pedig a váratlan közelségétől megborzongok. Apró mosolyt csal arcomra a számomra szokatlan összeállítás, s mintha csak nem is láttam volna ma még, végigmérem makulátlan fehér ingbe és frakkba bújtatott felsőtestét. Óvatosan megigazítom félre csúszott csokornyakkendőjét, ő pedig köszönetképp bólint egyet.
-Dean?-áttekintve a válla fölött nem látom az idősebbik vadászt, amint esetlegesen próbálna felszedni egy pár nélkül maradt hölgyet, így jobbnak látom megkérdezni.
-Csak eltünteti a nyomokat.-fordul felém a fiatalabbik Winchester és féloldalasan dől neki az oszlopnak, s kezeit zsebre téve rám függeszti tekintetét. Ahogy észreveszi, megkérdőjelezném, hogy biztosan jó ötlet volt-e testvérére bízni a feladatot, folytatja.-Megoldja. Mintha nem tudnád.-apró vigyorral a szája szélén megrázza a fejét.
A zene elhalkul körülöttünk, s a hatalmas ódon óra zúgása töri meg a beálló csöndet, hogy a szomszédos helyiségből figyelmet követelve magának, jelentse a sokaságnak, hogy a napból, már kevesebb mint egy óra van hátra. -Tisztára mint abban az idióta mesében.-neveti el magát a velem szemben álló, én pedig nem egészen értvén mire is gondol s kérdőn tekintek rá.-A szegény lány, a tündérkeresztanyával és a tökhintóval..-próbálna magyarázni, hátha ezzel segít, hogy eszembe jusson.
-A Hamupipőke?-kérdem félszegen, s ahogy bólint eltűnik a mosoly az arcomról. Mindamellett, a nevetséges tény mellett, hogy Sam agyában az egész hasonlat valószínűleg csak az óra jelzése miatt rajzolódott ki, nem is tudhatja igazán mennyire helyénvaló volt a megállapítása, fájdalmasan egyértelműsítve mindazt, amire már rég fel kellett volna készülnöm. Hisz itt ez a gyönyörű bál, itt van a rengeteg ember, mégis az én tündérmesém ér véget, ha eljön az éjfél. A tündérmese, melyet akkor kezdtem el megélni, mikor néhány éve, apám halála után Angliába utaztam.

 Nem azért menekültem el, mert nem bírtam tovább, csak a bosszú, mely addig éltetett elapadt abban a gyilkosságban amit akkor elkövettem, mikor megöltem azt a Banshee-t, ami végzett az utolsó élő családtagommal. Egy ismerősöm ajánlotta, hogy utazzak hozzá Londonba. Egyrészt azért, hogy tereljem el a figyelmem a gyászról, másrészt pedig azért, hogy az általuk megtestesített, -magukat Egyetemeseknek nevező- elit vadászcsoport úgynevezett 'vérfrissítéseként' csatlakozzam a társasághoz. Én voltam az első amerikai azokban a körökben, s még érezhető volt, az a fajta elidegenedés, melyet irányomba tanúsítottak. Az országombeli vadászokat logikátlan és eszement piásoknak tartották, akik nem értenek ehhez az úgymond mondvacsinált szakmához, melyet az élet kényszerített rájuk. Tény és való,a módszereik teljesen mások voltak mint a mieink, s ők embereiket iskolákban képezve készítették fel a gonoszság sötét teremtményeinek pusztítására. Különféle kütyüket és varázseszközöket használtak, s mindent bevetve a cél érdekében olyan gyorsan végeztek egy esetlegesen országhatárukon belülre tévedt szörnnyel, hogy nyoma sem maradt a lénynek addigra, mire más kimondott volna ennyit: „Megtaláltam a rohadékot!" Számomra, aki megtűrt vendég, mondhatni korcs voltam abban a makulátlan szervezetben, amit évek kitartó munkája alatt felépítettek, bizonyítanom kellet, s mindannak ellenére, hogy minden kitételnek megfeleltem, mégis felfoghatatlan volt miért is engedtek egy magamfajtát hozzájuk szegődni. Hónapokat töltöttem el tanulmányozással és megfigyeléssel, de leginkább csak a mellém kirendelt 'társ' stílusát analizálva értettem meg azt, hogy ők a kegyelmet még csak hírből sem ismerik. Arthur Ketch nem volt bőbeszédű, sokkalta inkább a tettek embere. Én csak a pusztítás mintaképeként könyveltem el magamban, s ahogy érzékeltem nem voltam a kedvence. Nyilván én sem kultiváltam volna, ha úgymond tökéletes gyilkológép létemre az én gondjaimra bíztak volna egy 'cserediákot' hogy felügyeljem. De mindannak ellenére, hogy nem kedveltük egymást, engem kötött az adott szavam, miszerint mihamarabb elsajátítom a tudásukat, hogyha majd eljön az ideje képviseltessem a britek módszereit a saját hazámban, s ő is tartotta magát az ígérethez, hogy megvéd attól, hogy bajom essen. S bár ez utóbbira csak egyszer volt példa, mégis elég volt ahhoz, hogy lássam, azzal, hogy betettem a lábam Londonba, olyan emberek sűrűjébe kerültem, akik olyan természetesen titkolóznak és rejtegetik a céljaikat, ahogy élnek, lélegeznek és gyilkolnak is. Ahogy mondtam, ők a 'Cél szentesíti az eszközt' filozófiát alapul véve vadásznak, s az sem állítja meg őket terveik megvalósításában, ha egy esetleges ártatlan embert kell megölniük, aki rosszkor rossz helyen volt. Akkor és ott, ahogy Ketch megmentett engem egy vérfarkas karmai közül, s egy komplett családot lemészárolva tüntette el a nyomait, világossá vált számomra, hogy nem vagyok közéjük való. Én nem tudok úgy viselkedni , mint ők, mert nekem nincs meg az elvem hogy „Szabadítsuk meg a világot a szörnyektől, s a többi csak járulékos veszteség.". Én nem tudtam úgy nézni az egészre. Azon az éjszakán, amikor mindez tudatosult bennem, összeszedtem minden holmimat és a lehető legészrevétlenebb módon léptem le az országból azon töprengve, milyen árat kell majd fizetnem ezért. Mert ha még valamit megtanultam a britektől, az az volt, hogy tőlük nincs kiszállás. Legalábbis élve biztosan nem. Menekülőre fogtam, de biztos voltam benne, hogy a nyomomban járnak. Bár ismerve módszereik némelyikét biztos voltam abban is, hogy egy ideig kijátszhatom őket. Úgy változtatgattam a neveimet és a mobilszámomat, mint más az alsóneműit szokta, s olyan rendszerességgel ugráltam városról városra, amennyire az épp elme határai engedték, bár ez mit sem változtatott a tényen, hogy űzött vad lettem arra kárhoztatva, hogy a legprofibb fejvadászok elől meneküljek hátralévő életemben. Időnként feltünedeztek ismerős arcok a tengeren túlról, azokon a környékeken, ahol megszálltam. Rendszerint ez volt a jele annak, hogy ideje tovább állnom, s bár tudtam, hogy a játéktérnek nincs olyan pontja, ahova Dr. Hess keze ne érne el, igyekeztem elodázni a pillanatot s elvenni tőlük a lehetőséget a meggyilkolásomra. Aztán egy idő után egyre kevesebbszer láttam őket. Úgy tűnt feladták a keresésemet, vagy csak úgy döntöttek nem érdemes több energiát fektetni egy hozzám hasonló jelentéktelen senkire. S ahogy kezdett távolodni az az időszak, melyben menekültem és mindig hátrafelé lestem, lassacskán fellélegeztem. Akkor találkoztam a Winchesterekkel, s bár meg kell mondjam, ahogy rájöttem ők képviseltetik az Egyetemesek amerikai részlegét, bevallom megrémültem, de rájöttem, hogy ez a testvérpár más. Nem olyanok, mint az angolok. S az a fél év, ami elég volt arra, hogy melléjük szegődve a saját elveim szerint vadásszak, s közben oly észrevétlen módon szeressek bele Sam Winchesterbe, néha elhitette az eszemmel, hogy ez nem is velem történt. Mintha az egészet csak hallottam volna valahol. De mindez csupán a vesztesek reménye volt. Az a gúnyos engedmény a részükről, mely az öncsalásba kergetett, mígnem arcon csapott a jéghideg valóság.
Egyik nap, arra keltem, hogy csörög a mobilom, s képernyőjén egy titkosított szám villogott. Ahogy felvettem megfagyott ereimben a vér, s minden reményem arra a kilátásra, hogy valóban megmenekültem a britektől szertefoszlott. Ahogy a kegyetlenül ismerős hang felvázolta nekem a tényeket, miszerint végig figyelemmel kísérték minden mozdulatomat, s csak a megfelelő pillanatra vártak, mert tudták, hogy olyat úgysem tudnak megkínozni, akitől nincs mit elvenni, hát hagyták, hogy történjen aminek történnie kell, csak tudatosította bennem, hogy meggondolatlanabb voltam, mint eddigi életemben bármikor. S az a néhány mondat azóta is ott cseng a fülemben, s azt a sötét tekintetet látom, ahogy lehunyom a szemem.
-„ Elveszek tőled mindent, amit szeretsz, megfosztalak minden reményedtől. És amikor már azt hiszed nem lehet rosszabb, amikor már halvány fénysugarad sincs, amibe kapaszkodhatnál, majd akkor jövök én. Olyan időt választok majd, mikor nem számítasz rám, és véget vetek mindennek. Kegyelmet ugyan nem, de egy esélyt még adhatok, hogy megmentsd a hőn szeretett vadászaidat. Egy heted van. hogy észrevétlenül eltűnj, vagy mindenkit megölök, akit valaha ismertél és szerettél. Feladod magad, vagy én vetek véget mindennek. A szavamat adom rá. „
Ahogy akkor megszakadt a vonal első pillantásom a mellettem békésen alvó Samre vándorolt és rájöttem, mekkora veszélybe sodortam. Jóformán nem is lenne szabad, hogy az élete része legyek, de a naivitásom és felelőtlenségem bűvkörébe vonva cselekedtem és mindent elrontottam. Mindenkinek van múltja, én pedig el akartam ásni az enyémet, jó mélyre, s közben nem vettem észre, hogy míg az volt a célom, hogy mindenkit megvédjek, őt rántottam a mélybe. De akkor, már tudtam, mit kell tennem.


-Igen, azt hiszem az.-helyesel s felkapja a fejét, ahogy újabb lassú dallam kel életre a teremben, s egy pillanatig mintha kósza gondolat öltene formát ködös elméjében. Végigfuttatja rajtam tekintetét, s hátra lépve mélyen meghajol előttem, majd a kezét nyújtja felém.-Szabad egy táncra?-halk kacaj szakad fel ajkaim közül, s érzem ahogy szívem összefacsarodik. Utolsó tánc? Hát így búcsúzzak el?
-Azt hiszem.-csuklik meg a hangom , s egy gyors pukedli után elfogadom felém nyújtott kezét, ő pedig a táncolók közé vezet. Ahogy talál egy elképzelésének megfelelő helyet maga felé fordít, s szabad kezét csípőmre téve húz közelebb magához. Aztán pedig hagyja, hogy a zene magával ragadja, én pedig hagyom, hogy vezessen. Olyan könnyeden lépkedünk a lassú ütemre, mintha csak repülnénk, én pedig azt kívánom, bár ez a pillanat örökké tartana. Ahogy felnézek rá érzem, ahogy szemeim megtelnek könnyekkel, de próbálom tartani magam. Ő pedig látja ezt, de csak mosolyog. Nyilván azt gondolja örömömben szeretnék sírni, én pedig hálát adok az égnek, hogy így véli.-Sam.-szólok halkan, mikor a szám a vége felé lassulni kezdd.
-Hm?- búgja felém, majd az utolsó taktusok után csak ott állunk a terem közepén és egymás tekintetében veszünk el. Mielőtt megszólalnék nyaka köré fonom karjaimat és olyan erővel szorítom magamhoz, ahogy csak bírom, ő pedig viszonozza a gesztust.
-A jövőben bármi történjék is, nagyon vigyáznod kell magadra és a testvéredre!-fúrom bele arcomat ruhája anyagába és hagyom, hogy elbódítson az illata.-Akármit hallasz majd, sose hagyd, hogy megtévesszen. Mindig abban higgy, amit te látsz jónak, ne hagyd, hogy befolyással legyenek rád.
-Mi? Ez most hogy jön ide?- értetlenkedve szakítaná meg ölelésünket, de én minden erőmmel azon vagyok, hogy ne szabadulhasson, de sikerül neki.-Megijesztesz.-nyögi s gyönyörű szemeit, mintha szilánkokra törné az aggodalom. Én mosolyt erőltetek ajkaimra, s azon imádkozom, hogy könnyeim ne törhessenek utat maguknak.
-És akármi lesz is, Sam Winchester, meg kell ígérned nekem, hogy sosem felejted el, hogy mindennél jobban szeretlek.-hangom elhalkul, ahogy a gombóccal küzdök a torkomban.
-Miért érzem úgy, mintha búcsúzkodnál?-egyik kezét arcomra vezetve simít végig rajta.
-Én csak.. Tudod, ez itt egy kibaszott bál.. és én lány vagyok.-nevetem el magam kínomban, s kérdő tekintetét látva folytatom. -Tudod, minden kislány arról álmodik, hogy egyszer valami hasonló történik vele.. Szép ruhával, meg hercegekkel, ilyesmi.-hazudnom kell. Az embernek nem mindig van szüksége az igazságra. Az gyakran csak fölösleges fájdalommal jár, ezért pedig, amit okoztam egyedül nekem kell felelnem.
-Szóval én lennék a herceg?-mosolya újra kiül arcára én pedig elgyönyörködöm benne még utoljára. Majd bólintok, ő pedig fejét rázva nyom egy csókot az ajkaimra.-Hozok valamit inni.-bök szabad kezével a terem sarkában elhelyezett bárpult felé s már indulna, de én visszarántom.
-Ígérd meg!-pillantása egy másodpercig elréved, mintha már el is felejtette volna, miről van szó, aztán elenged és egyik kezem ajkaira vonva kezet csókol és biccentve válaszol s én nem kételkedem benne.
-Ígérem.-majd elfordul és elindul említett célja felé.
Pontosan akkor, mikor az óra elüti az éjfélt és véget ér az én varázslatom.
Ahogy kellő távolságba ér én hátat fordítok mindennek és gyors léptekkel igyekszem a hatalmas kétszárnyú üvegajtó felé, mely a díszkert felé vezet. Jelenleg ez az egyetlen menekülési útvonalam. Ahogy kilépek a kivilágított teraszra, arcomat megcsapja a hideg levegő. A faragott kőkorlát jobb oldalára sétálok és elindulok a lépcsőn lefelé. Egy pillanatra megállok és ruhám szoknyarészét felhúzva előveszem a combomra szíjazott csörgő mobilt, melynek kijelzőjén SAM WINCHESTER neve villog. Már nem mosolygok, de sírni sem tudok, csak állok ott bambán néhány pillanatig. Ez nem azért van, mert már nem érzek semmit, csak talán az teszi, hogy a lépcső alján másik férfi vár, makulátlan külsővel és hatalmas mosollyal az arcán. Én megteszem azt a néhány lépést felé, s a még mindig hangos telefonom a korlát peremére helyezem. Ez lesz az én „üvegcipőm", amit hátra hagyok. Csak a hercegemnek, már nem lesz kire rátalálnia vele.
-Szabad egy táncra?-hajol meg előttem a brit férfi, én pedig semleges maradok, nem adom meg neki az örömöt, hogy bármi érzelmet lásson rajtam, bármennyire szeretném is felképelni azért, mert bemocskolja az utolsó szép emlékemet. Tettetett udvariassága egészen addig tart, míg kezét nem nyújtva felém gyors mozdulattal ránt magához, s derekamnál fogva szinte magához szögezve indít el a kis kavicsos ösvényen. Tudom én jól, hogy csak azért csinálja, hogy ne keltsen feltűnést. Mert ismerem a parancsot. Ha valakit likvidálni kell, az nem verhet visszhangot.
Így indulok hát el, hogy véget érhessen a mesém. És hogy miért így? Mert számomra más út nem járható. Nem szabadott volna így történnie, de nem mindenkinek adatik meg a boldog befejezés. Nekem úgy döntöttek nem jár, de szívből remélem Sam majd megkapja a sajátját és egyszer ha tud, megbocsát nekem. Mert cserben hagytam, mert hazudtam és mert tudtam, hogy Arthur Ketch egy olyan ember, aki mindig betartja a szavát.