Silver

Ezüst csík. Ezüst nyíl. Ezüst minden. Egy külön világ. Ez volt ő számomra. Míg másnak a rózsaszín köd jelenti a szerelmet, nekem egy ezüst fonál, mely néha kusza és gubancos. Az egyik csomót pedig fogta az élet és kacagva ollóval bontotta ki. Egyszerűbbnek tűnt, mint várni és harcolni az összegabalyodott érzelmek és világok rendeződésére.

Ott állt előttem. Elszántan, akár egy hős. Igazi Bosszúálló. Mindenkit egyesével mentett ki az összeomló épületből. A betontömb darabjaira hullva adta fel a harcot, akárcsak én. Clint épp egy gyermekért vetődött, testével védte a csöppséget. Háttérben édesanyja kiabálása hallatszott, de a vér olyan erősen dübörgött fülemben, hogy semmi mást nem hallottam, csak az ezüstös lövések éles durranását.

„Nem számítottál rá?” Hangzottak utolsó szavai, ahogy gyors és éles reflexeinek hála megmentette a gyermeket és barátunkat. Wanda üvöltése még kilóméterekkel odébb is visszhangzott és az azt követő robbanás megrázta a talpunk alatt a földet. Saját és fájdalmas sikolyom félretéve szaladtam, ahogy a lábam bírta. Ekkor volt az első alkalom, hogy rettentő lassúnak és lomhának éreztem magam. Mintha Pietro halálával, a világ gyors mókuskereke is megállt volna és csak törékeny, lassított időzóna maradt utána.

Remegve pattantak ki szemeim az álom hatására. Már lassan két éve, hogy elveszítettem az első szerelmem. A szerelmet, ami éltre keltett és lángba borította a bensőmet.

-Jól vagy? – dörmögte a félkómás hang a fülembe.

-Persze. – suttogtam bele a sötétbe. Egyedül az ablakon beszűrődő Holdfény tudta, hogy hazudok. Talán már sosem leszek jól. Mégis megnyugtatott a tudat, hogy a mellettem fekvő férfi tudja ezt és mégsem kérdezget tovább.

-Aludj még. – Nyomott puszit a hajamba, aztán magához húzott fém karjával és erősen mellkasához szorítva simított végig a karomon. – Elmúlik.

- Tudom. – fordultam hátra egy apró csókra és hagytam, hogy álomba ringasson a fémes felületen játszó holdvilág ezüstös csillogása.

Challenge 21. A Holiday celebration

 

Izgatottan ácsorogtam a repülőgép ablakában. Fury rendes volt és kölcsönadta az egyik céges "járgányt", így teljesen kényelmesen és inkognitóban tudtunk utazni valahová. 

-Még mindig nem mondod meg hova megyünk? - könyörögtem hatalmasokat pislogva a mellettem álló katonára. Bucky csak megeresztett egy féloldalas mosolyt és megcsóválta a fejét. 

-Ha a kíváncsiságtól tényleg öregedni lehetne, te már rég utolértél volna korban. 

Duzzogva fontam karba a két kezem és úgy határoztam, amíg meg nem látom a repülőtér fényeit, nem szólok hozzá. 

Észre vehette, mert egy nevetés után leült és hagyta, hagy főjjek a saját levemben. Közben magamban annyira örültem, hogy minden végre a helyére került és kiélvezhetünk egy kis szabadságot. Az utóbbi pár hónap kemény volt. Felbukkant a hydra egy újabb feje, amitől a Bosszúállók alvás nélkül vegetáltak. Buckynak és Stevenek volt a legnehezebb. Őket személyesen érintette az ügy, így engem is. Végül sikerült legyűrjék őket, így álom jött a szemükre, Fury pedig elküldött mindenkit pihenni. Ha a világvége nem kopogtat az ajtón, akkor végre egy kicsit kikapcsolódhatunk és élvezhetjük a szabadságot. A brigád minden tagja elutazott. Bianca és Raven visszamentek Asgardba Thorral és Lokival, aminek Bucky nem kifejezetten örült, hiszen mégis egy másik világba ment a húga. Steve motoros túrára ment, aminek én viszont örültem, így békén hagyott és nem akart velünk utazni. Lia és Tony valamerre India környékén kötöttek ki, ugyanis Strange meghívta őket egy látogatásra, Peter Parkerrel egyetemben. Wanda és Vízió Angliába mentek, a többiek pedig szintén szétszéledtek. Tudomásom szerint Fury is elutazott, de senki nem tudta hová. Ha őszinte akartam lenni, az én véleményem szerint Clintékhez ment Natashával és Bannerrel. 

Annyira elvesztem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy James simogatja a térdem. 

-Lex, mindjárt megérkezünk. - nyomott puszit a homlokomra. - Szerintem vedd le a kabátodat. 

Úgy tettem, ahogy mondta és leesett állal figyeltem, ahogy a gép landolni készül Hawaiin. 

-Ez most komoly? - képedtem el. 

-Viccnek tűnik? - bökte meg az oldalam. Mindenféle duma helyett a nyakába ugrottam. 

-Szeretlek, szeretlek, szeretlek!! - csókolgattam a fejét, mire felnevetett. 

-Jól van mááár, haggyál. -nyalta meg az arcom, hogy végre leszálljak róla. 

-Ne gusztustalankodj! - pirítottam rá. 

-Bezzeg ha máshol nyalogatlak, akkor nem háborogsz... - vonogatta a szemöldökét, amitől olyan zavarba jöttem, hogy elindultam inkább a poggyászokért, de még visszaszóltam, miközben ittam egyet a kólámból.

-Honnan jutott eszedbe, hogy ide jöjjünk? 

-Gondoltam elég romantikus hely, ahhoz, hogy legyártsuk a legifjabb tél katonát. 

A válaszát hallva telibe köptem a gép ülését. Fury nem fog örülni. 

Challenge 14. 100 Word Drabble

 

Rettentően boldog voltam. Felvettem a cipőmet és szaladtam Buckyt megkeresni. Képtelen voltam megvárni amíg hazaér, rögtön a Bosszúállók bázisához vezettem. Köszöntem Jarvisnak, aki rögtön beengedett. Steve-be botlottam, aki elirányított Bucky ottani szobájához. Izzadt kezemben markoltam a kicsinyke cipőt, miszerint édesanya leszek. Az ajtónál állva kezdtem ideges lenni, vajon örülni fog a hírnek? Szeretne egyáltalán apa lenni?

Még mielőtt meggondolhattam volna magam, kinyitotta az ajtót, én pedig hatalmas mosollyal és rengeteg kétséggel robbantam a szobába. Éppen elkezdtem volna újságolni a jó hírt, mikor meghallottam, hogy morog magában.

-Ez a tetves huzat.

Nem látott, hiszen valamilyen oknál fogva, a terhességtől láthatatlanná váltam.

Challenge 13. Hurt/Comfort

 Bezárkózott a fürdőbe. Egyszerűen teljesen kiborult, bár első pillanatra nem értettem, hogy miért. A több hónapos randi utáni éjszakánk, minden álmomat felül múlta. Csak akkor esett le, hogy mi a probléma, mikor magamra kaptam a köntösömet. A csípőm és a karom tele volt foltokkal. Lila , tisztán kivehető ujjnyomokkal. A fém kar átka, hogy kicsit erősebb a kelleténél. Engem még sem zavart. Bucky viszont nem akart kijönni. 

-Gyere ki, kérlek... - könyörögtem neki. - Semmi bajom, egyszerűen érzékeny a bőröm. 

-Soha nem akartalak volna bántani Lexy. - Jött a szaggatott lélegzetekkel ellátott mondat az ajtón túlról. 

-Nem bántottál. Boldoggá tettél és, ha kijössz akkor talááán, megmutatom mennyire. - Vigyorogtam, mint a vadalma, de nem jött be. 

-Ez sosem fog megtörténni. - jelentette ki kemény hangon. 

-Ne legyél már Edward Cullen! - dobbantottam a lábammal dühösen és eszembe jutott a vámpír nevetséges viselkedése, mikor Bellával elhálták a nászéjszakát. 

-Nem tudom ki az, de nem vagyok olyan, mint Ő. - motyogta. 

-Ő egy... mindegy. Gyere ki, légyszíves. - fújtam ki a levegőt. Mikor pár perc múlva sem jelent meg, erőt vettem magamon és lehunyva a szemem, én mentem át az ajtó szerkezetén. A következő pillanatban már a fürdő csempéjén álltam és a WC-n búslakodó katonával néztem farkas szemet. 

-Nagyon figyelj most rám! - guggoltam elé. - Nincsen semmi bajom. Szeretlek és szeretnék még rengeteg ilyen foltot a testemen, ha te is benne vagy. Viszont, ha ez ennyire zavar téged, akkor megígérem, hogy innentől bármikor erősebb az érintésed a kelleténél, akkor bevetem a szuper erőmet. - Tettem láthatatlanná a tenyerem. Egy darabig csak kétkedve nézett rám, aztán kaptam egy fél oldalas mosolyt. 

-Szeretlek. - csókolt meg. Arról nem kellett tudjon, hogy természetesen nem gondoltam komolyan az erőmmel kapcsolatos ígéretet. 

Challenge 11. SMUT

 A szüleim mindig féltettek. Vallásos családból származom, éppen elég volt nekik, hogy a kicsi lányuk Isten csúf játéka miatt egy megvetett torz mutáns lett. Mikor eljött a 18. születésnapom, az erőm akkor teljesedett ki. Képes voltam megváltoztatni a testem molekularendszerét és láthatatlanná válni, ahogy mások hívták, de ezzel együtt járt az is, hogy tárgyakon nyúltam keresztül. Az általános iskolai ballagásom napján derült ki, hogy nem vagyok átlagos. Épp elbújtam a mosdóban leküzdve egy pánikrohamot, mikor bezártak oda. A mai napig nem tudom hogyan, de akkor sikerült átmennem az ajtón. 

Mindenki szörnyként tekintett rám a családban és titkolták a tehetségemet, egészen addig a napig míg nem jött el hozzánk egy férfi. Kerekesszékben ült és rettentő kedves volt, megértő. Felajánlotta, hogy járjak az ő általa vezetett iskolába. A szüleimnek szégyen és teher voltam, gy megszabadultak tőlem, én pedig kifejezetten örültem neki, hogy olyan emberek között lehettem, akik nem néztek rám megvető pillantásokkal és megértettek. 

Amint levizsgáztam, tanársegédként kezdtem dolgozni az iskolában Jane mellett. Ő volt a mentorom és nagyon jó barátom. Épp a nyári szünet napjait éltük, mikor Logan és a többiek kitalálták, hogy mozduljunk ki. Sok kedvem nem volt hozzá, de nem akartam senkit megbántani, így velük mentem a bárba. A bár elégé a belvárosban volt és érdekes névvel címkézték fel. Valhalla. 

Zajos volt, füstös, de hangulatos. Később kiderült, hogy a Bosszúállók is ott tanyáznak, ha akad egy kis szabadidejük. Az egyik asztalnál éppen ott ült Thor, a villámok istene és valami vörös hajú nővel nevetgélt a söreik fölött. Biztos ő a párja, gondoltam magamban. Aztán még ott volt Steve Rogers, alias Amerika kapitány. Sose hittem volna, hogy az a kocsmába járós fajta. Rajongtam a pasasért. Ő valami félhosszú hajú sráccal dumálgatott a pultnál, akinek csak a hátát láttam. Biztos valami ismerőse. Nyugtáztam magamban. 

Ahogy kiszúrt a csapatuk, rögtön lepacsiztak az X-ekkel és belekezdtek a nagy billiárd versenybe. Furán éreztem ennyi híresség és szuperhős között az egyszerű kis kantáros farmeromban. Kikértem magamnak egy vodkanarancsot és csak bámultam a sarokban lévő TV-t, mikor odavágódott mellém az előbb említett vörös haj nő. 

-Szia, Bianca vagyok. - nyújtott kezet mosolyogva. 

-Lexy. - viszonoztam a mosolyát. Annyira jó kedvű volt, hogy képtelen voltam levenni szemem a hófehér arcáról. 

-Az X-ekkel jöttél? - kezdett bele a csevegésbe, mire bólintottam. 

-Igen. A suliban tanítok. 

-Az mennyire király! - kért magának egy sört. Már értettem mit evett benne a villámok istene. Egyszerűen be nem állt a szája és talpraesett volt 

-Te és Thor? - kérdeztem rá a biztonság kedvéért, mire elpirulva felmutatta a kezén csillanó gyűrűt. Nem gyémánt volt, inkább valami nem evilági kő. 

-Neked van valakid? - fektette tenyerébe a vállát és nagyokat pislogva várta a választ. 

-Nem, nekem... nincs. - köszörültem meg a torkom. Eléggé cikinek éreztem, hogy még sosem volt. Nem, hogy Istenség, de még egy utcai csöves se. 

-Remek! - tapsikolt. Nem értettem miért örül ennek ennyire, de a reakciója lesokkolt. Hirtelen elkapta a karom és húzni kezdett az egyik box-hoz, ahol Steve Rogers és a különc barátja ült. A hátán is megakadt a szemem, de szemből még szexibbnek tűnt. Az arca semmit nem árult el, de a mosolya meleg volt és kedves. 

-Steve, Bucky, ő itt Lexy. A Xavier suliban tanít. Lexy, ők is Amerika Kapitány és a Fehér Farkas. - kacsintott, azzal ott hagyott a számomra két vadidegen férfival. 

Minden bátorságom összeszedve markolásztam a poharamat idegesen, de megkérdeztem. 

-Leülhetek? 

-Persze! - húzódott odébb a Bucky nevezetű, így kínálva a mellette lévő hellyel. Leültem és vártam a kellemetlen csöndet, ami végül nem érkezett meg. Szépen bevontak a beszélgetésbe. Két igazán okos férfiról beszélgettünk, akik imádtak olvasni, akárcsak én. Épp az egyik verses kötet borítójának témáján vitáztunk, mikor Jane megállt az asztalunk felett. 

-Én megyek haza, Lexy elvigyelek? - vonta össze szemöldökét a furcsa társaság láttán.

-Nem kell, majd én elviszem. - szúrta oda Bucky, mire reagálni sem maradt időm és már döntöttek is a sorsom felett. 

A hazafelé út nevetségesen rövidnek hatott. A motor hátulján lobogtatta szél a tincseimet, amik ki-ki szöktek a bukósisak alól. A bejáratnál Bucky csak egy puszit nyomott az arcomra, de ígéretet tett, miszerint hívni fog holnap. Lemondóan csóváltam meg a fejem és elvonultam aludni. Nem bíztam az ilyesfajta ígéretekben. 

Mégis hívott. És azután is. A végén azon kaptam magam, hogy egy hónapja randizunk. Több csókot váltottunk addig, de sosem haladtunk tovább. Meg akartuk ismeri egymást, mielőtt.... még a gyomrom is görcsberándult, mikor rájöttem, hogy mi lesz ennek a vége. Szerelembe esés, aminek vonzata.... az ágy.

Az egyik randi után Bucky lakásán ücsörögtünk és feljött a téma. Elmondtam neki mindent, mire csak megértően bólogatott. Aztán egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, hogy egy szál melltartóban fekszem a hátamon, ő pedig rajtam, a pólója sehol. Épp szólni szerettem volna, hogy gyorsan haladunk, mikor átváltott lassú és óvatos mozdulatokra. Meg akartam állítani, esküszöm, de a végén annyira jól estek az érintései, hogy nem tettem. Tudta mibe vágja a fejszéjét és aszerint is cselekedett. Elvonta a figyelmem mindenről, csókjai finomkodóak voltak és puhák. Sikerült elérnie, hogy mindenhol őt érezzem. hangját a fülemben, az illatával megtelt az orrom, az íze a számban, az egész testemen mindenhol Ő volt. Oly annyira elvonta a figyelmem, hogy meg sem éreztem, mikor csusszant belém. Mindenhol fájdalomról írtak, de ez elmaradt. Helyébe jól eső bizsergés lépett és hirtelen, mint egy bekapcsológomb kipattantak a szemeim. Az arcán színtiszta élvezet volt, ami tükrözte a saját érzelmeimet. Szemei lehunyva, szája kissé tátva, mire nem bírtam ki és megcsókoltam. Felhívásnak vette keringőre, mert elkezdett gyorsítani. Úgy kapaszkodtam a vállaiba, mint akinek az élete múlik rajta. Aztán egy határozott mozdulattal térdre tornázta magát, anélkül, hogy egy centit is kijjebb került volna, és fém ujjaival a csípőmbe kapaszkodva teljesen átadtuk magunkat egymásnak, egészen a totális kielégülésig. 

Izzadtan bújtunk össze, levegőért kapkodva, mire felnevetett. 

-Mi az? - bújtam zavartam a mellkasába. 

-Meg sem kérdeztem még... leszel a barátnőm? - vigyorgott önelégülten, mire oldalba böktem és csak motyogva a bőrébe suttogtam bele az igeneket. 

Challenge 1. - Shameless fluff

Ideges voltam a háború miatt. Tudtam, hogy nagy dolog közeleg és féltettem Buckyt. Mégis, amint T'Challa megjelent a házunk előtt, mind a ketten tudtuk, hogy mennie kell. A barátaiért, a világért és legfőképpen értünk. El szerettem volna kísérni, mikor újra találkozunk Steve-l, de a király lebeszélt róla. Így éppen a kertből hordtam be a fát, amit a "tél katonája" nem rég összehasogatott. Ekkor jelentek meg az ismerős arcok pár méterre. 

-Lexy! - tárta ki a karját Steve Rogers. Már épp megöleltem volna a Kapitányt, mikor egy apró teremtmény, felfoghatatlan gyorsasággal lökött félre és száguldott keresztapja karjaiba. Igen, Grace már csak ilyen. 

-Hiányoztál! - ölelte át a szőke katonát apró kezeivel. 

-Te is nekem kishercegnő. - puszilta homlokon. 

-Drágám, engedd el Steve bácsit. Olyan öreg, a végén eltöröd valamelyik csontját. - szidta nevetve lányát Buckyt, mire vállba löktem. Természetes az ép karjánál, érezzen is valamit. 

-Örülök, hogy jól vagytok. - ugrott mellém Nat. 

-Ti mikor jöttetek össze? - Botorkált elém Bruce Banner. Évek óta nem láttuk egymást. A hirtelen sokktól a nyakába ugrottam. 

-Életben vagy! -fogdostam legjobb barátom vállait. 

-Szültél egy gyereket! - kontrázott, mire mind a ketten felnevettünk. - Nem vicces. Az apja egy sorozatgyilkos... - súgta, amit mindenki hallott természetesen. 

-Én is örülök neked, Bruce. - nevetett fel Buck. 

-Hol van Howard? -Pislogott Steve a lányom hajzuhataga közül, aki úgy határozott, hogy szimbiózisban fog élni Amerika kapitányával. 

-Ki az a Howard? - tárta szét Bruce a két karját. 

-A fiam. - Vigyorgott Bucky. 

-Fiad.... a fiatok.... két gyereket szültél. Neki! - mutogatott a doktor totál sokkos állapotban. 

-Ahogy mondod. 

-És elneveztétek... 

-Tony apjáról, Steve jó barátjáról, Howard Starkról. Pontosan. -Mosolyodtam el. 

-Most, hogy mindenki mindenről tud, elkezdhetnénk a megbeszélést. - Köhintett T'Challa halkan és egy puszit nyomott a félig alvó lányom feje búbjára. 

-Mehetünk Buck? -nyújtotta át Steve a leányzót. 

-Egy pillanat. 

Mikor mindenki elindult a palota felé, a farkasom még egyszer szorosan átölelt minket, egy csókot nyomott az ajkaimra és hatalmas mosollyal az arcán közölte:

- Ne aggódj, vigyázz rájuk. Ez még nem a világ vége! 

Egy átlagos este

Tony Stark éppen végzett a laborban. Már hajnal kettőt mutatott az óra, de az agyában még mindig peregtek az egyenletek. Semmi mást nem szeretett volna, csak egy whiskeyt és Liát az ágyába. Hiányzott neki a lány, hiszen már napok óta nem beszéltek egymással egy-két mondatnál többet. Természetesen ezt megint a saját listájára írhatta, hiszen ő volt az, aki hanyagolta szerelmét. 

Egy ásítást elnyomva lépkedett felfelé a lépcsőn és elköszönt Jarvistól arra az éjszakára. A pulthoz lépve töltött megának egy italt és órájára pillantva bemérte hol is tartózkodik Lia. Furcsa mód a nappaliból érkezett a jel, ahol még két másik egyént is jelzett a szerkezet. Arra vette az irányt, ahol Lia, Claudia és Bucky Barnes fogadták a kanapén kucorogva, előttük a hatalmas TV képernyőjén egy film ment. Mindenki – igen, még Bucky is – könnyektől ázva és zsebkendő tengerben figyelte az eseményeket. 

-Mi a szart néztek? – lopódzott Tony a kanapé mögé és puszit nyomott barátnője hajába. 

-Az Infinity Wart. – nyúlt hátra Lia és megsimította a szakállát. Tony komoly arccal figyelte, ahogy emberek porladnak el egymás után, mire Bucky idegesen kiborította a pattogatott kukoricát. 

-Kicseszett rendezők! Direkt tönkre akarják tenni a lelkünket! – hőbörgött a fém karú katona. 

-Ki volt ez? – vonta fel Stark a szemöldökét. 

-Sebastian Stan. – motyogta Lia két síró roham között. 

-NEM HISZEM EL! Az utolsó szava az volt, hogy Chris!!! – visított a párnába Dee. 

-Értem. – állt meg Tony és keresztbe fogta a két karját. – De miért is? – Erre Claudia csúnyán nézett rá. 

-VALAKI MAGYARÁZZA MÁR MEG MIÉRT KELLETT TOM HOLLANDNEK ROBERT DOWNEY JUNIOR KARJAIBAN MEGHALNI!!!! – Itt Liát teljesen elveszítette a külvilág. A lelke mélyéről zokogott, amit Tony megilletődve és fájdalmasan figyelt. Nehezére esett ott állni és nem átölelni, mikor szenvedett. Próbálta elviccelni a történteket. 

-Mi ebben akkora kunszt? –Később már sajnálta, hogy megszólalt egyáltalán, mert Dee felpattant és hangját megemelve küldte el a francba. 

-Nem értesz te semmit Stark! Mi érzünk dolgokat, nem úgy mint te! – A lány arcán megbánás tükröződött abban a pillanatban, hogy kinyitotta a száját, de már késő volt visszaszívni. A Vasember sértetten visszaindult a konyhába, hogy töltsön magának még egy italt. Nem úgy alakult az este, mint tervezte. De mikor, mi történt valaha úgy, ahogy szerette volna egyáltalán? Még hallotta Lia mérges hangját, ahogy testvére torkának ugrik. 

-Nem hiszem el, hogy ekkora bunkó vagy! Értem, hogy kemény a film, de azért ez durva volt. – azzal trappoló léptek közeledtek felé. Hátulról ölelte át a lány szorosan, mellkasa közepén pedig összefonta ujjait, éppen a világító pont előtt. 

-Nem gondolta komolyan. – suttogta a fülébe. 

-Nem bántott meg, ne félj. Ehhez azért kicsit több kell. – fordult meg egy ezer wattos vigyor keretében. 

-Ne hazudj nekem. – vonta össze szépen ívelt szemöldökét. 

-Te pedig ne aggódj. Van szívem. Tudod honnan tudom? – fonta össze az ujjaikat. – Onnan, hogy a világon mindennél jobban szeretlek téged. – csókolta szájon. – Még akkor is, ha sírsz az ilyen fantasy filmeken. – nevetett a zseni, aztán hagyta, hogy Lia kivegye kezéből a poharat és bedugja a zuhany alá, majd az ágyba.

Nincs cím

2019.05.01. Szerda. Tudom, hogy most éppen, míg én csodálatosnak éppen nem mondható szavaimat pötyögöm a szerencsétlen laptopom billentyűzetén, a te szíved darabokra hullik és a mozivászon előtt ülve törsz apró szilánkokra. Pár nap telt el és még mindig nem sikerült feldolgoznom a történteket... Egyszóval, egy rövid kis meglepetés, mire hazaérsz a moziból: (gif még nincs)

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A csatamezőn állva megszűnt körülöttem minden. Az összes zaj elhalkult, a villódzó fények és ijesztő alakok homályos képe elhalványult és egyedül a mágikus körből kilépő alakot voltam képes érzékelni. Hosszú haja borzosan állt, az arcán felvillanó mosoly pedig minden porcikámat bizsergető érzéssel töltötte meg. Steve kiáltása mindenki fülébe eljutott, de nekem előbb muszáj volt őt megérintenem. El kellett hinnem, hogy ami előttem van, az valóság és nem pedig a több évnyi hiány miatt keletkező újabb reményekkel kecsegetető álom. 

Fél méterre állt tőlem. Egy hitetlenkő vigyort villantott, aztán kitárta a karjait és várt. Seperc alatt az ölelésébe burkolódzva szorítottam magamhoz. Illata átjárta a sejtjeimet és újból élettel töltött fel. Az újra látás öröme mindkettőnket felvillanyozott és szinte egyszerre fordultunk a harc irányába, hogy végre ismét vállvetve küzdjünk, egymás mellett. 

Undorító színű űrlények vérében fürödve kapkodtam levegő után. A csatának vége lett, a háborút megnyertük. A veszteségünk felfoghatatlan volt, de mégis eluralkodott rajtam a nyugalom. A gyász még várhatott, mikor több évnyi feketében járás után itt volt és élt és velem volt újból. Minden más eltörpült emelett. 

-Remélem nem hitted, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem! – döntötte fejét a nyakamba és mellkasához húzva tartott erősen. 

-Már reménykedtem Barnes! – ütöttem meg a vállát nevetve, mialatt a legőszintébb könnyek csorogtak végig az állam vonalán.

Sick

Fájó végtagokkal ébredtem. Az agyam helyén, mintha egy hatalmasra fújt lufi próbált volna menekülni a plafon felé. A szemeim égtek, a mellkasom fájt. Nehéz, lassú mozdulatokkal feljebb ültem a máskor kimondottan kényelmes ágyamon. Rápillantottam az órára, majd nyakamig húztam a takarót. Jó pár percbe tellett, mire rájöttem, hogy teljesen ágynak döntött a nátha. 

Torkom köszörülve kezdtem kiabálni, ahogy csak az erőmből futotta. 

- BUCK! HALDOKLOM! 

Pár percbe sem telt, mire bátyám kómás feje felbukkant az ajtómban. Arca gyűrött volt, pizsamája össze-visszaállt. Két pislogás között leült mellém és tenyerét apáskodva a homlokomra simította. Száját rágcsálva közölte a diagnózist. 

- Nincs semmi baj. Egy kis láz. Megfáztál. 

- AZT MONDTAM HALDOKLOM! – kiabáltam vele hisztériázva. Rettenetesen éreztem magam. 

- Ne üvöltözz, mert kinyírod a hangszálaidat. – sóhajtotta. – Megyek, hozok lázcsillapítót meg egy vödörnyi teát. Aztán délutánra áthívom Biancát, hogy figyeljen rád, mert nem leszek itthon. 

- Hova mész? – kaptam fel a fejem. 

- Semmi közöd hozzá. – vigyorgott, mint valami bolond, aztán ott hagyott tovább szenvedni a párnáim közt. 

Valószínűleg elaludtam a gyógyszerek hatására, ugyanis a csengő és a telefonom felváltva jelezte, hogy valaki be szeretne jönni és meglátogatni szerény személyem. 

- BUCKY! – nyöszörögtem, de csak később esett le, hogy ő már messze jár. 

Remegő lábakkal bújtam fekete cicás mamuszomba, bebugyoláltam magam a puha plédbe és csoszogva igyekeztem megszüntetni a csengő irritáló hangját. 

- Szia! – jött be barátnőm két szatyorral. – Na, megjött a te tündérkeresztanyád. Leülni! – noszogatott a kanapéig, aztán megigazította a párnákat. – Hoztam húslevest, nyálas filmet, kétszázas zsepit és a legjobb: csípős kínai tésztát. 

- Neked is szia – nevettem el magam a nap folyamán először. – Nem mentél be órákra? 

- Milyen barátnő lennék, ha az ápolásod helyett paragrafusokat jegyzetelnék? – háborodott fel. 

- Okos? – kérdeztem vissza vigyorogva. 

- Fogd be. – nyújtotta rám a nyelvét. 

Pár óra múlva már a második filmet néztük, amibe bele-bele aludtam. 

- Nem, nem tudom adni. Alszik. – hallottam meg Bianca sustorgását a fotelből. 

- Ki az? – biccentettem felé. 

- Most felébresztetted. – váltott normális hangszínre. – Loki. 

- Basszameg! Elfelejtettem a mai találkát! Add ide! – ültem feljebb és megigazítottam a hajam, mintha látna is, nem csak hallana. – Szia, ne haragudj… 

- Nem haragszom Raven! Csak ígérd meg, hogy hamar meggyógyulsz. – búgta a kagylóba. 

- Bár itt lennél… - nyöszörögtem. 

- Pihend ki magad. Holnap beugrom hozzád. – Még fél perc elköszönés és megszűnt a hangja. 

- Ez irtó nyálas volt. – nevetett Bianca. 

- Te csak meg se szólalj! Lokit akarok – szenvedtem drámaian. 

- Ezt én nem bírom … - jött Bucky hangja az ajtóból majd szem forgatva kifordult a nappaliból. 

- Idióta – kiabáltam utána. 

- Na nézzük meg ennek a végét. – indította Bia a filmet. 

- Ha elalszom, nem direkt lesz – tettem le a fejem a párnára. – Kössz, hogy vagy nekem. – szúrtam még oda a vörös lánynak, aki csak betakarta a lábam és hagyott tovább szuszogni a takonykór álmatlan világában. 

Sajátos boldogság

Egyedül voltunk. Ő csak ült ott és aggodalmas tekintettel méregetett engem én pedig képtelen voltam rávenni magam, hogy a szemébe nézzek. Túlságosan fájt volna. Épp csak most kaptam vissza és..
-Mikor akartad elmondani?-karba font kézzel, lábammal finoman dobolva meredtem az üvegem túli esőerdőre. Erre az elzárkózott, idegen új világra, mely helyet szorított nekünk, kirekesztetteknek.
Wakanda volt az utolsó mentsvárunk. A háborús bűnösök menedéke. T'Challa birodalma befogadott minket, miután a Bosszúállók csapata darabokra hullott, s a Vasember jóvoltából mindenki, aki nem volt hajlandó aláírni egy mondvacsinált egyezményt, a világ szemében egy életre elítéltetett.
Csak mi maradtunk egymásnak, s míg Steve elment kiszabadítani Clintet, Samet, Wandát és Scottot, Bucky és én az elrejtett királyságban maradtunk. Azt hittem, boldogan élünk majd és miénk lesz a modern "Boldogan, amíg meg nem". Gyönyörűen felépített álomvilágban éltem a képzelet s valóság határán, addig a néhány napig és esküszöm nem érdekelt semmi, csak hogy végre visszakaptam azt, aki után oly nagy hévvel kutattam hónapokon át. Esküszöm minden szarság abban a pillanatban feledésbe merült, hogy újra magamhoz szoríthattam. Bucky Barnes és Lily (:::) végre újra egyek lehettek. Aztán, pár órával azután, hogy Steve lelépett, Shuri berontott a szobánkba és faggatni kezdte Buckyt arról, készen áll-e és biztosan bele akar-e vágni az egészbe.Ahogy a lány karon ragadva magyarázott neki a hibernáció rizikójáról és abból, ahogy Bucky milyen rémült tekintettel méregetett engem, rájöttem, hogy az az alternatív dimenzió, ahol mi ketten boldogok lehetünk, már abban a percben derékba tört, mikor a Tél katonája előkerült.
-Lily én el akartam..-hangja megcsuklott a mondat közben. A hibernációs kamra pedig hangos sípolással adta tudtunkra, hogy idő van. A gép egy idő után elnémult. Nyilván valaki odakintről csendre bírta, hogy kaphassunk még néhány percet kettesben.-Csakis érted teszem!-felállt s mögém lépett. Kezét vállamon nyugtatta.-Nézz rám.-nem mozdultam. Lehunytam a szemem és utat engedtem egy kikívánkozó könnycseppnek. Elém lépett én pedig lehajtottam a fejem. Nem tudtam..Nem akartam látni. De kezével finoman megemelte államat, kényszerítve, hogy ránézzek.-Kérlek.
-Gyűlöllek!-motyogtam elhaló hangon.
-Én is szeretlek.-mosolyodott el keserűen.-De fel kell fognod, hogy mindent érted csináltam. Minden csak miattad kell, hogy így történjen.-kérdőn felvont tekintetem mellé még szívem szerint ráüvöltöttem volna, hogy ne hordjon össze hetet-havat és ne hazudjon nekem, de folytatta.-Azért bujdokoltam, hogy ne találhass rám. Hogy ne árthassak neked. Látod mi lett most?-kérdezte költőien körbe mutatva.-Itt volt ez a Sokoviai pasas, mondott pár szót és már fogalmam sem volt arról ki vagyok.-hangjában a düh vegyült az elkeseredettséggel.-Mi van, ha legközelebb is jön egy Zemo-hoz hasonló és..-most rajta volt a sor, hogy elforduljon tőlem. Az üvegfalhoz lépkedett én pedig nem tudtam kivenni az arckifejezését a visszatükröződésben.
-Bucky?
-Mi lett volna ha téged is bántalak? Kis híján gond nélkül lemészároltam a fél csapatodat és..
-DE NEM TETTED!-bizonygattam zokogva.
-Nem bízom az elmémben.-óvatos mozdulattal simított ki arcomból egy tincset, majd végigsimítva rajta, letörölt egy könnycseppet.
-Én bízom benned.-tenyerébe temettem arcomat, s karommal az övét szorongattam, mintha ezzel bármi reményem volna arra, hogy meggondolja magát.
-Sajnálom, nem vállalhatok ekkora kockázatot.-a gyötrelem szilánkosra törte a tekintetét. Vagy csak önmagamat láttam benne összetörni?-Nem kellene ilyen elcseszettnek lennem...
-Nekem meg nem kellene szerelmes legyek beléd, mégis az vagyok és ez ellen nem tehetsz semmit!
-Nem is akarok!-nevetett fel keserűen. S abban a pillanatban kitárult a fotocellás ajtó. Shuri szemlesütve kért bocsánatot.-Mindjárt megyek.-biccentett a lánynak, majd utoljára rám emelte tekintetét.-Szeretlek Lily. És nem kell úgy tenned, mintha ez örökké szólna. De amíg nem találják meg ennek a módját, hogy kitöröljék az agyamból ezt a szarságot, szeretnélek biztonságban tudni.
-Még be sem léptél abba a gépbe, de esküszöm máris hiányzol.-ajkamba harapva próbáltam elfojtani a feltörő zokogást.
-Pont ezért teszem ezt. Mert tudom, hogy szeretsz annyira, hogy várni fogsz rám.-olyan erővel szorítottam magamhoz, hogy szinte belefájdult minden porcikám. De nem érdekelt, Magamba akartam szívni belőle annyit, amennyi elég ahhoz, hogy kibírjam azt a meghatározatlan időt, amit nélküle kell eltöltsek, bár pontosan tudtam, hogy ez teljességgel lehetetlen és az első dolog, amit azután teszek, hogy a kamra bezárul mögötte az lesz, hogy a szobámba rohanok és úgy bőgök majd, mint egy kisgyerek, akitől elragadták a kedvenc játékát. De ahogy utoljára azokba a gyönyörű kék szemekbe néztem, próbáltam arra gondolni, hogy bár most meghaltam ebben az ölelésben, majd talán újra élhetek, ha Bucky átka megtörik,s ugyan nem leszünk megmentett hercegnő és fehér lovon érkező herceg. De talán miénk lehet majd a sajátos, elcseszett boldogan éltek, amíg meg nem..

 

Maradhatok?

Volt pár kérdésem. Meg ihletem.


Dideregve, remegő kézzel nyomtam meg a csengőt. A halk dallam, mely pillanatról pillanatra lett egyre hangosabb, rövid időre elnyomta az esőcseppek kopogását az ereszen. Gyors pillantást vetettem a testemre tapadó ázott ruhadarabokra, majd önmagamban hálát adva a megérzésemnek, hogy ma bizony nincs szükségem a szokásos sminkemre, azért rögtönzött mozdulatokkal legalább elfogadható frizurát próbáltam alkotni összekuszált, csöpögő tincseimből.
-Hihetetlen vagy!-karba font kézzel állt az ajtóban, s rosszalló pillantást vetett rám. Én csak mosolyogtam, hisz tudtam jól, mulattatja a helyzet, s néhány perc kell csak, hogy együtt nevessünk a szerencsétlenségemen. A sugárzó kék szemek viszont nem enyhültek meg még akkor sem mikor félre állva utat adott, hogy beléphessek a nappaliba.-Vedd le azokat a vizes göncöket!-mondta komor arccal, majd elindult a lépcső irányába, míg kezével hanyag mozdulattal a fürdő felé intett.-Bent találsz törülközőt, mindjárt keresek neked valami száraz ruhát.


                                                                                  ***


-Hogyhogy itt vagy?-kérdezte felvont szemöldökkel, mikor a nappali kanapéján ültünk egymással szemben. Kimondottan élveztem a bőrömre simuló egyszínű pulóverből sugárzó illatot, mert így minden túlzás nélkül jelenthettem ki, Bucky esszenciájába burkoltam magam. Vállat vontam s egy hosszú pillanatig csak a kezemben lévő teáscsésze felszálló fehér páráját vizslattam, csakhogy ne kelljen a szemébe néznem. Mert nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy örül-e annak, hogy itt vagyok, vagy dühös azért, mert..
-Csak látni akartalak.-motyogtam magam elé grimaszba torzult arccal, s a várt kedvesség, melynek reményében első alkalommal léptem be párjaként a már jól ismert házba, még mindig olyan szinten váratott magára, hogy kezdtem azt hinni, talán hiba volt megtennem ezt a lépést. Hivatalosan még csak egy hete vagyunk együtt, de Bucky mégis annyira furcsa azóta. Talán csak az egész titkolózósdi zavarja. Talán az, hogy túlzottan rámásztam? Vagy az, hogy ide jöttem? Gyomromat görcsbe vonták a zavaró gondolatok, s úgy éreztem, ha most azonnal nem teszek valamit, itt helyben felemészt a belülről mardosó szégyen. Mi a francot gondoltam?  És mit gondolhat most rólam? Aztán a válasz, melyet kaptam, arra ösztökélt, hogy felnézzek rá.
-Akkor miért nem hívtál?-kérdezte félrebiccentett fejjel.-Érted mentem volna.
-Út közben jutott eszembe, hogy beköszönök és..-Bucky a mondatom közben alkalmazta a legjobb s egyben legcsodásabb módot arra, hogy kicsikarja belőlem a némaságom, hisz ajkai nemes egyszerűséggel útját állták a szavaknak.
-Legközelebb ne csinálj ekkora hülyeséget csak szólj rendben?

                                                                      ***

-Megnéznéd a ruhámat?-kérdeztem biccentve, miután az órára néztem. Az itt töltött percek olyan kérlelhetetlen gyorsasággal repültek tova, hogy szinte időm sem volt felfogni őket. Elindítottunk ugyan egy filmet, de idővel csak a karakterek némaságát figyeltük, hisz a másik hangja jobban érdekelt. Én hallgattam milyen volt az edzés, ő pedig figyelt arra, mi történt a dráma órámon. Aztán csak azt vettük észre, hogy egészen sötétedésig belefeledkeztünk egymásba.
-Persze.-mosolyodott el, s hangosat nyögve felállt az ülőalkalmatosságról, de mielőtt a szárítóhoz indult volna, óvatos puszit nyomott a homlokomra.
Magamhoz véve a táskámat kotorászni kezdtem benne a mobilom után, hisz nemrég hallottam, hogy üzenetem érkezett. A bátyám neve villogott a képernyőn, s az SMS-ben csak néhány kurta szó szerepelt.
"Ne várj meg, ma nem megyek haza."
-A kurva életbe..-szitkozódtam halkan, s mintha egy pillanatig Steve hangját hallottam volna. A poénnak szánt kérdés viszont Bucky ajkait hagyta el.
-Hogy beszélsz?-nevetve lépett be a szobába s kezembe adta immáron száraz gönceimet, majd az arcomon ülő érzelmek arra ösztönözzék, hogy a viccet, aggodalomra cserélje.-Mi a baj?
-Semmi.-biccentettem, majd felállva az ajtó felé indultam, hogy nyugodtan vissza vehessem saját ruháimat. Ő nem szólt semmit, csak azt tette mint minden ilyen alkalommal. Várt.
Hangos sóhaj szakadt fel belőlem.
-Nincsenek nálam a kulcsaim.-haraptam be az ajkamat a küszöböt mustrálva, mintha az a világ legérdekesebb dolga volna.-Steve pedig nem jön haza.
-A pótkulcs pedig múltkor eltört.-fejezte be a mondatot nevetve, hisz az emlék az én arcomra is mosolyt csalt egy pillanatig. Ő volt az, aki tönkretette az említett tárgyat.
-Semmi gáz, majd megoldom valahogy..-vontam vállat, mire ő erőteljesen megköszörülte a torkát. Felé fordultam. Olyan dühösen kérdő tekintettel meredt rám, mint a tanár a gyerekre, aki rosszul felelt egy kérdésre, pedig mindenki tudja, hogy a jó válasz is ott van a nyelve hegyén. Közelebb lépett hozzám, s a táskát finoman húzta le a vállamról. Csak egyetlen szót szólt, majd várta, hogy én folytassam. Várta a helyes választ.
-Vagy..
-Maradhatok?-hangomból sütött a meglepettség, talán jobban is mint szerettem volna. Nem gondoltam, hogy felajánlja ezt az opciót. S meg se fordult a fejemben. Azt hittem még túl korai lenne. Túl rámenős. Túl sok.
De a helyes válasz ott volt. Mindketten tudtuk.
Ott volt a mosolyában. S abban a csókban is amit kaptam. Abban a ki nem mondott "viszlát holnap."-ban.

Accident

Na ültem rajta pár napot... #Lexy

Accident

Az emberek felelőtlenek. Mindenki azt hiszi halhatatlan, addig a pillanatig, míg valami tragédia nem történik és a végén könnyek közepette sajnáltatják magukat. De mi van a másik féllel? Aki nem hibás, mégis ő sínyli meg a történéseket. Mi van akkor, ha elveszítjük önmagunkat egy szerencsétlen utazás közepette? Túl tudunk lépni, vagy örök életre megnyomorodik a lelkünk?

A szerpentinen kanyarogva élveztem, ahogy a szél lobogtatja a hajam. Alattunk a tenger, karjaim magukhoz ölelve szorították az embert, aki gyomorgörcsöt tudott okozni egyetlen pillantásával. Úgy éreztem magam, mint egy tündérmesében. Néha hátra-hátra pillantva mosolygott rám, hogy érezzem ott van és mindig velem lesz. A szívem kihagyott egy ütemet. Szerelmes voltam. Igazából szerelmes. Semmi köze nem volt a filmekben látott nyálas szarságokhoz. Ez igazi volt, fájó és mellkasszorító. Mégis a legjobb dolog, ami valaha történhet az emberrel. 

Titkos randin voltunk, amiről a bátyám nem tudhatott. Nem engedtem kiderülni, biztos kiakadt volna és túlreagálva szétverte volna a lakást az idegtől, miszerint legjobb barátja elcsábította az ártatlan kicsi húgát. Lopott percek jutottak, amiket igyekeztünk kiélvezni. Épp félhosszú hajába túrva igyekeztem csillapítani szívem dübörgését, mikor egy homályos fekete csík derengett fel a látóhatáron. Reagálni sem volt időm, máris sikító fékcsikorgás szakította be a dobhártyámat, majd egy üvöltés, ami Buckytól érkezett. A következő amire emlékszem az égett hús szaga és az aszfalt keménysége. Éles fájdalom nyilalt a lábamba, de nem foglalkoztam vele. Körülöttem összeroncsolódott alkatrészek. Felnézve egy kék fehér kamion félig a szirtről lelógó alakja fogadott. Az eleje felismerhetetlenségig roncsolódva. Tovább vittem a tekintetem és Buckyt kerestem. A kép kitisztult, füst és benzin szaga lengte köre a baleset helyszínét. Pár méterre tőlem kiszúrtam, ahogy a motor roncsai alatt fekszik és nem mozdul. A lábam nem reagált agyam üzeneteire, így alkaron kúszva, igyekeztem felé. 

- Bucky… - suttogtam. Nekem legalábbis így tűnt, mint később kiderült üvöltve kerestem a biztos pontnak számító személyt. 

Feje alá nyúltam, ahol nedvesség fogadta ujjaimat. Elkapott a pánik. A fémdarabok és olajos dolgok között nem tudtam eldönteni mi lehet. Vér, vagy egyéb más nedv? 

Ahogy felé hajoltam, láttam a riadtságot a szemében és azt, hogy nem igazán van tisztában a történtekkel.

- Bucky... - simítottam végig nedves haján remegő ujjakkal.

- Lily, jól vagy? Nem esett bajod? - pislogott.

- Túléltük - nevettem fel, de abban a percben lehervadt a mosolyom, mikor pánikolva elkezdte mantrázni.

- Nem érzem a karom. Nem érzem a bal karom... - Sírva feküdtem a mellkasára, ahol végül elájultam. 

A következő kép, hogy jobb lábam begipszelve, felül telis-tele gézzel, itt-ott átázva. Bátyám nyúzott arca élesedett ki az ágyam mellett. 

- Steve? 

- Szia! – kapta fel a fejét, majd megfogta a kezem, ahonnan csövek lógtak ki. 

- Hol van? Hol van Bucky? – ültem fel hirtelen, de visszanyomott a párnára.

- Életben – mondta színtelen hangon. – Nem szabadott volna ott lenned. 

- Nem a mi hibánk volt! – toltam fel magam ismét. 

- Teljesen mindegy. Egy élet tönkrement. A tiédet nem engedem. 

Azzal felállt és motyogva kávé kereső túrára indult. Alig csukódott mögötte az ajtó, az ágymelletti tolószékbe átvergődve kaptam ki a tűt a karomból, majd gördültem végig a recepcióhoz. Az ottani nővér útba igazított és a másik irányban lévő folyosón repesztve kerestem a célt. Nem gondolkodtam túl sokat. Kopogás nélkül berontva a szobába, tekertem az ágy mellett fekvő alakhoz. 

Nyakig betakarva feküdt. Haja vizesen lógott a szemébe, míg arca a faltól pár árnyalattal fehérebbnek tűnt. 

- Jajj, Buck – döntöttem vállának a fejem. Az előbb érzett megkönnyebbülés szertefoszlott abban a szent minutumban, mikor homlokom kemény felületen koppant. „Kérlek, legyen gipsz.” 

Óvatosan húztam lejjebb rajta a takarót. Először fel sem fogtam a szemem elé táruló látványt. A következő percben pedig sírva figyeltem, ahogy kinyitja a szemeit. 

- Annyira sajnálom! – temettem tenyerembe az arcom. – Ha nem erősködök, ez nem történik meg. Nem kellett volna odamennünk. Igaza van Stevenek – magyaráztam össze-vissza kétségbeesetten. 

Némán ült feljebb az ágyon. Jobb tenyerével végigsimított az arcomon, míg másik, ezüstösen csillogó pótvégtagját pásztázta. 

- Nincs semmi baj Lily. Baleset volt – bizonygatta, de szemeiből kihunyt a jól ismert csintalan mosoly. Vonásait megkeményítette, ahogy a szívét is: felém. 

A thousand times

Idegesen pillantgattam a körülöttünk ülőkre. Sokan vannak. Nem mintha nem lennék hozzászokva ahhoz, hogy akár a meccsek, vagy a fellépések alkalmával sok idegen tekintet szegeződik rám, de ez most más. A zakó és az fehér ing, mely tőlem kifejezetten szokatlan öltözet, szinte kiszorít belőlem minden levegőt, s úgy érzem, mintha kényszerzubbonyban feszítenék. A nyakkendőm fojtogat. Meleg van. Szemem előtt fekete pontok cikáznak a makulátlan fehér abroszon. A kopasz pincér épp a mellettünk ülőkhöz viszi ki a pezsgőt, majd felém fordulva rám kacsint. Én csak vicsorgásnak tűnő félmosollyal bólintok és remegve kifújom a levegőt. Újra körbe nézek. Mintha megkétszereződött volna a vendégek száma. Vagy talán csak rémeket látok. A pillanat töredékéig megfordult a fejemben, hogy lefújom az egészet és majd kint, ahol nem lát senki.. Aztán ugyanígy gondolatban pofán is vertem magam. Mi a francon agyalok? Egy mocskos sikátorban letérdelni és..
-Hála az égnek!-libbent a helyére hangosat sóhajtva én pedig nem tudtam levenni róla  szemem. Teljességgel megbabonázott, s szavai a torkomban dobogó szívemen is úgy visszhangzottak át, mint a szirén éneke a hullámverésen.-Azt hittem már lekéstem a desszertet.-nevette el magát, s pár mozdulattal még megszárította kezén csillogó vizet.-Bucky!-szólított a nevemen, mire visszatértem a valóságba. Megráztam a fejem. Megremegett az ajkam, ahogy láttam a pincért felénk közeledni, nyomában a hegedűt cipelő férfival. De minden magabiztosságomat magamra erőltetve válaszoltam.
-Bocsi csak elbambultam.-néhányat doboltam ujjammal az asztalon. Nem volt időm semmi mást mondani. A felszolgáló letette elénk a rendelt édességeket, majd átnyújtotta azt a rózsacsokrot, amit én intéztem be még órákkal az érkezésünk előtt.
-Ez azt hiszem valami tévedés lesz.-nevette el magát Lily, ahogy kezében forgatta a vöröses díszbe csomagolt virágkölteményt.-Ez biztos nem az enyém.-mosolygott rám pillantva.-ekkor földöntúli dallam csendült fel a hangszeren, s ebben a csodás melódiában ő is megszűnt egy pillanatig. Keze megfagyott a mozdulatban, ahogy a zenészre nézett, de meglepett tekintete a kopasz urat is kereste, aki a kezébe nyomta a csokrot. S aki már rég felszívódott.-Gyönyörű.-bólintott és nem tudtam volna megmondani semmi pénzért sem azt, hogy a zenének szól-e, vagy a virágoknak. Én benne vesztem el.
S míg kezem a nadrágom zsebében kutatott, hatalmasat dobbant a szívem, mikor megfogtam a tárgyat. Ő pedig ezzel egy időben szólalt meg.-Oh van benne egy kártya. Nézzük kinek az ajándéka került hozzám.-ajkai elnyíltak egy pillanatra, ahogy az aranyszegélyes törtfehér lapon álló betűket olvasta.
Én kihasználtam az alkalmat, s gyors mozdulattal térdeltem le, magam elé tartva a nyitott dobozkát.
Könnybe lábadt szemeit rám emelte, és én már nem hallottam a körülöttünk ülők meglepett  felkiáltásait. A sóhajokat. Semmit.  Csak azt, ahogy az ő lélegzete elakadt.
És a választ arra, mikor megismételtem a kártyán írott szavakat.
-Lily Rogers, lennél a menyasszonyom?
-Ezerszer is.: Igen.