Nehéz éjszaka

Ahogy pillantásom végigsiklott a fehér fényben úszó folyosón, úgy éreztem, mintha egy tonnás követ gördítettek volna a mellkasomra. Alsó ajkamba harapva próbáltam meg elfojtani a feltörni készülő zokogást.
A kényelmetlen kórházi székeken mind feldúlt, aggódó, tehetetlen emberek foglaltak helyet.
Talán egy másik helyzetben nevettem volna magunkon.
Nevettem volna a néhány saroknyira lévő pubból érkezett, s útközben bőrig ázott Biancán és Thoron, akik egymásra borulva komoran sugdolóztak valamin.
Nevettem volna a takaróba vackolt, remegő Ravenen, aki lázasan képes volt idáig elvezetni, csakhogy üveges tekintettel bámulja a piszkosfehér falat és várjon.
Nevettem volna a földön kuporgó Lokin, aki fáradtan olykor olykor elbóbiskolt egy másodpercre, aztán úgy riadt fel, mintha csak bűn volna az a néhány pillanat.
Nevettem volna magamon is, hogy úgy járkálok fel és alá az ajtó előtt, amelyen már oly rég bevitték, néha útját állva egy-egy kimerült dolgozónak és minden egyes lépésre felkapom a fejem, reménykedve, hogy végre hírt kapunk róla, mintha csak az anyja volnék.Nevettem volna, hisz összességében úgy néztünk ki, mint egy betegesen lelkes fiatal csapat akik a világ legnagyobb koncertje előtti éjszaka a stadionnál szobroznak, csakhogy bombabiztos helyük legyen másnap.
-Azt hiszem talán haza kellene mennetek!-Steve nesztelenül sétált végig a kihalt folyosón kezében papírtálcán egyensúlyozott poharakkal. Minthogy ő volt hozzá a legközelebb, Loki felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse a földről, majd a kezébe nyomott egy poharat. Aztán a többieknek is szolgáltatott egy adag koffeinlöketet.
-Biztos vagy benne?-kérdezte Bianca felállva. Próbálta magát néhány kézmozdulattal átmelegíteni, de a hajából s ruháiból még most is csöpögött a víz, közben pedig hálás pillantást vetett Raven felé, aki végül odanyújtott neki egy takarót.
-Maradunk!-bólintott a fekete hajú lány, mielőtt Steve megszólalhatott volna.-Hátha kellünk.
-Menjetek!-léptem oda a kis csapathoz, s egyszerre tíz sajnálkozó tekintet szegeződött rám.-Elég, ha én töltöm itt az éjszakát, már így is megtettetek mindent!-szemeim megteltek könnyekkel.-Szükségtelen, hogy maradjatok, ha valami hírt kapok felőle, úgyis szólok.
-Tényleg egyedül akarsz maradni?-Thor kérdő pillantása elbizonytalanított kissé. Azt gondoltam, nyugton mondhatnám, hogy ne hagyjanak magamra. De nem lehetek ilyen önző. Épp helyeslőn bólintani akartam, de a bátyám gyorsabb volt és megelőzött.
-Nem marad egyedül. Én nem megyek sehová!


-Minden rendbe jön majd.-ahogy ott ültem Steve karjába kapaszkodva, mindennél jobban szerettem volna hinni ebben a mondatban. Minden rendbe jön majd. Minden rendbe jön majd. Úgy mantráztam a szavakat, mintha csak ezen múlna, hogy a baleset után Bucky most mosolyogva, néhány kötéssel kisétáljon azon az ajtón.
-De mi van, ha..
-Ne is gondolj erre!-megszorította a kezemet és még inkább magához húzott.-Ne kezd el újra.Kérlek!-hangjában vészjóslón túlcsordult a keserű félelem én pedig akkor jöttem rá, hogy minden, amit eddig mondtam, neki is éppannyira fájt, mint nekem.-Nem a te hibád volt! Hiába mondtad volna, hogy ne üljön motorra, tudod milyen önfejű. De mindemellett kemény fából faragták és hidd el, hogy hamar túl lesz mindezen.-halk sóhaja megtörte a csendet és még egy fehér ruhás nő elsétált mellettünk, szánakozó pillantásának látványától egyszerűen csak kicsúszott a számon az ostoba kérdés.
-Megígéred?-amint kimondtam az egyetlen szót, máris megbántam, hisz tudtam jól, hogy mit mond majd erre. Nem ígérhet meg olyat, ami felett nincs befolyása. De tévedtem.
-Megígérem.-keserű kacaj gyöngyözött fel ajkáról.-Ha azzal az idiótával történik valami, én magam fogom visszarugdosni az életbe!-nehezére esett kimondani a szavakat, nekem pedig nehéz volt gondolni arra, mi lesz ha bekövetkeznek. Nem akartam elveszíteni, így kétségbeesetten akartam mondani valami mást. Valamit, ami ha csak egy pillanatra is de eltereli a figyelmem a történtekről.
-Steve?
-Hm?
-Köszönöm, hogy itt vagy.-szipogtam.-Így egy nehéz éjszaka, kicsit kevésbé nehéz.

Sajátos boldogság

Egyedül voltunk. Ő csak ült ott és aggodalmas tekintettel méregetett engem én pedig képtelen voltam rávenni magam, hogy a szemébe nézzek. Túlságosan fájt volna. Épp csak most kaptam vissza és..
-Mikor akartad elmondani?-karba font kézzel, lábammal finoman dobolva meredtem az üvegem túli esőerdőre. Erre az elzárkózott, idegen új világra, mely helyet szorított nekünk, kirekesztetteknek.
Wakanda volt az utolsó mentsvárunk. A háborús bűnösök menedéke. T'Challa birodalma befogadott minket, miután a Bosszúállók csapata darabokra hullott, s a Vasember jóvoltából mindenki, aki nem volt hajlandó aláírni egy mondvacsinált egyezményt, a világ szemében egy életre elítéltetett.
Csak mi maradtunk egymásnak, s míg Steve elment kiszabadítani Clintet, Samet, Wandát és Scottot, Bucky és én az elrejtett királyságban maradtunk. Azt hittem, boldogan élünk majd és miénk lesz a modern "Boldogan, amíg meg nem". Gyönyörűen felépített álomvilágban éltem a képzelet s valóság határán, addig a néhány napig és esküszöm nem érdekelt semmi, csak hogy végre visszakaptam azt, aki után oly nagy hévvel kutattam hónapokon át. Esküszöm minden szarság abban a pillanatban feledésbe merült, hogy újra magamhoz szoríthattam. Bucky Barnes és Lily (:::) végre újra egyek lehettek. Aztán, pár órával azután, hogy Steve lelépett, Shuri berontott a szobánkba és faggatni kezdte Buckyt arról, készen áll-e és biztosan bele akar-e vágni az egészbe.Ahogy a lány karon ragadva magyarázott neki a hibernáció rizikójáról és abból, ahogy Bucky milyen rémült tekintettel méregetett engem, rájöttem, hogy az az alternatív dimenzió, ahol mi ketten boldogok lehetünk, már abban a percben derékba tört, mikor a Tél katonája előkerült.
-Lily én el akartam..-hangja megcsuklott a mondat közben. A hibernációs kamra pedig hangos sípolással adta tudtunkra, hogy idő van. A gép egy idő után elnémult. Nyilván valaki odakintről csendre bírta, hogy kaphassunk még néhány percet kettesben.-Csakis érted teszem!-felállt s mögém lépett. Kezét vállamon nyugtatta.-Nézz rám.-nem mozdultam. Lehunytam a szemem és utat engedtem egy kikívánkozó könnycseppnek. Elém lépett én pedig lehajtottam a fejem. Nem tudtam..Nem akartam látni. De kezével finoman megemelte államat, kényszerítve, hogy ránézzek.-Kérlek.
-Gyűlöllek!-motyogtam elhaló hangon.
-Én is szeretlek.-mosolyodott el keserűen.-De fel kell fognod, hogy mindent érted csináltam. Minden csak miattad kell, hogy így történjen.-kérdőn felvont tekintetem mellé még szívem szerint ráüvöltöttem volna, hogy ne hordjon össze hetet-havat és ne hazudjon nekem, de folytatta.-Azért bujdokoltam, hogy ne találhass rám. Hogy ne árthassak neked. Látod mi lett most?-kérdezte költőien körbe mutatva.-Itt volt ez a Sokoviai pasas, mondott pár szót és már fogalmam sem volt arról ki vagyok.-hangjában a düh vegyült az elkeseredettséggel.-Mi van, ha legközelebb is jön egy Zemo-hoz hasonló és..-most rajta volt a sor, hogy elforduljon tőlem. Az üvegfalhoz lépkedett én pedig nem tudtam kivenni az arckifejezését a visszatükröződésben.
-Bucky?
-Mi lett volna ha téged is bántalak? Kis híján gond nélkül lemészároltam a fél csapatodat és..
-DE NEM TETTED!-bizonygattam zokogva.
-Nem bízom az elmémben.-óvatos mozdulattal simított ki arcomból egy tincset, majd végigsimítva rajta, letörölt egy könnycseppet.
-Én bízom benned.-tenyerébe temettem arcomat, s karommal az övét szorongattam, mintha ezzel bármi reményem volna arra, hogy meggondolja magát.
-Sajnálom, nem vállalhatok ekkora kockázatot.-a gyötrelem szilánkosra törte a tekintetét. Vagy csak önmagamat láttam benne összetörni?-Nem kellene ilyen elcseszettnek lennem...
-Nekem meg nem kellene szerelmes legyek beléd, mégis az vagyok és ez ellen nem tehetsz semmit!
-Nem is akarok!-nevetett fel keserűen. S abban a pillanatban kitárult a fotocellás ajtó. Shuri szemlesütve kért bocsánatot.-Mindjárt megyek.-biccentett a lánynak, majd utoljára rám emelte tekintetét.-Szeretlek Lily. És nem kell úgy tenned, mintha ez örökké szólna. De amíg nem találják meg ennek a módját, hogy kitöröljék az agyamból ezt a szarságot, szeretnélek biztonságban tudni.
-Még be sem léptél abba a gépbe, de esküszöm máris hiányzol.-ajkamba harapva próbáltam elfojtani a feltörő zokogást.
-Pont ezért teszem ezt. Mert tudom, hogy szeretsz annyira, hogy várni fogsz rám.-olyan erővel szorítottam magamhoz, hogy szinte belefájdult minden porcikám. De nem érdekelt, Magamba akartam szívni belőle annyit, amennyi elég ahhoz, hogy kibírjam azt a meghatározatlan időt, amit nélküle kell eltöltsek, bár pontosan tudtam, hogy ez teljességgel lehetetlen és az első dolog, amit azután teszek, hogy a kamra bezárul mögötte az lesz, hogy a szobámba rohanok és úgy bőgök majd, mint egy kisgyerek, akitől elragadták a kedvenc játékát. De ahogy utoljára azokba a gyönyörű kék szemekbe néztem, próbáltam arra gondolni, hogy bár most meghaltam ebben az ölelésben, majd talán újra élhetek, ha Bucky átka megtörik,s ugyan nem leszünk megmentett hercegnő és fehér lovon érkező herceg. De talán miénk lehet majd a sajátos, elcseszett boldogan éltek, amíg meg nem..

 

Maradhatok?

Volt pár kérdésem. Meg ihletem.


Dideregve, remegő kézzel nyomtam meg a csengőt. A halk dallam, mely pillanatról pillanatra lett egyre hangosabb, rövid időre elnyomta az esőcseppek kopogását az ereszen. Gyors pillantást vetettem a testemre tapadó ázott ruhadarabokra, majd önmagamban hálát adva a megérzésemnek, hogy ma bizony nincs szükségem a szokásos sminkemre, azért rögtönzött mozdulatokkal legalább elfogadható frizurát próbáltam alkotni összekuszált, csöpögő tincseimből.
-Hihetetlen vagy!-karba font kézzel állt az ajtóban, s rosszalló pillantást vetett rám. Én csak mosolyogtam, hisz tudtam jól, mulattatja a helyzet, s néhány perc kell csak, hogy együtt nevessünk a szerencsétlenségemen. A sugárzó kék szemek viszont nem enyhültek meg még akkor sem mikor félre állva utat adott, hogy beléphessek a nappaliba.-Vedd le azokat a vizes göncöket!-mondta komor arccal, majd elindult a lépcső irányába, míg kezével hanyag mozdulattal a fürdő felé intett.-Bent találsz törülközőt, mindjárt keresek neked valami száraz ruhát.


                                                                                  ***


-Hogyhogy itt vagy?-kérdezte felvont szemöldökkel, mikor a nappali kanapéján ültünk egymással szemben. Kimondottan élveztem a bőrömre simuló egyszínű pulóverből sugárzó illatot, mert így minden túlzás nélkül jelenthettem ki, Bucky esszenciájába burkoltam magam. Vállat vontam s egy hosszú pillanatig csak a kezemben lévő teáscsésze felszálló fehér páráját vizslattam, csakhogy ne kelljen a szemébe néznem. Mert nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy örül-e annak, hogy itt vagyok, vagy dühös azért, mert..
-Csak látni akartalak.-motyogtam magam elé grimaszba torzult arccal, s a várt kedvesség, melynek reményében első alkalommal léptem be párjaként a már jól ismert házba, még mindig olyan szinten váratott magára, hogy kezdtem azt hinni, talán hiba volt megtennem ezt a lépést. Hivatalosan még csak egy hete vagyunk együtt, de Bucky mégis annyira furcsa azóta. Talán csak az egész titkolózósdi zavarja. Talán az, hogy túlzottan rámásztam? Vagy az, hogy ide jöttem? Gyomromat görcsbe vonták a zavaró gondolatok, s úgy éreztem, ha most azonnal nem teszek valamit, itt helyben felemészt a belülről mardosó szégyen. Mi a francot gondoltam?  És mit gondolhat most rólam? Aztán a válasz, melyet kaptam, arra ösztökélt, hogy felnézzek rá.
-Akkor miért nem hívtál?-kérdezte félrebiccentett fejjel.-Érted mentem volna.
-Út közben jutott eszembe, hogy beköszönök és..-Bucky a mondatom közben alkalmazta a legjobb s egyben legcsodásabb módot arra, hogy kicsikarja belőlem a némaságom, hisz ajkai nemes egyszerűséggel útját állták a szavaknak.
-Legközelebb ne csinálj ekkora hülyeséget csak szólj rendben?

                                                                      ***

-Megnéznéd a ruhámat?-kérdeztem biccentve, miután az órára néztem. Az itt töltött percek olyan kérlelhetetlen gyorsasággal repültek tova, hogy szinte időm sem volt felfogni őket. Elindítottunk ugyan egy filmet, de idővel csak a karakterek némaságát figyeltük, hisz a másik hangja jobban érdekelt. Én hallgattam milyen volt az edzés, ő pedig figyelt arra, mi történt a dráma órámon. Aztán csak azt vettük észre, hogy egészen sötétedésig belefeledkeztünk egymásba.
-Persze.-mosolyodott el, s hangosat nyögve felállt az ülőalkalmatosságról, de mielőtt a szárítóhoz indult volna, óvatos puszit nyomott a homlokomra.
Magamhoz véve a táskámat kotorászni kezdtem benne a mobilom után, hisz nemrég hallottam, hogy üzenetem érkezett. A bátyám neve villogott a képernyőn, s az SMS-ben csak néhány kurta szó szerepelt.
"Ne várj meg, ma nem megyek haza."
-A kurva életbe..-szitkozódtam halkan, s mintha egy pillanatig Steve hangját hallottam volna. A poénnak szánt kérdés viszont Bucky ajkait hagyta el.
-Hogy beszélsz?-nevetve lépett be a szobába s kezembe adta immáron száraz gönceimet, majd az arcomon ülő érzelmek arra ösztönözzék, hogy a viccet, aggodalomra cserélje.-Mi a baj?
-Semmi.-biccentettem, majd felállva az ajtó felé indultam, hogy nyugodtan vissza vehessem saját ruháimat. Ő nem szólt semmit, csak azt tette mint minden ilyen alkalommal. Várt.
Hangos sóhaj szakadt fel belőlem.
-Nincsenek nálam a kulcsaim.-haraptam be az ajkamat a küszöböt mustrálva, mintha az a világ legérdekesebb dolga volna.-Steve pedig nem jön haza.
-A pótkulcs pedig múltkor eltört.-fejezte be a mondatot nevetve, hisz az emlék az én arcomra is mosolyt csalt egy pillanatig. Ő volt az, aki tönkretette az említett tárgyat.
-Semmi gáz, majd megoldom valahogy..-vontam vállat, mire ő erőteljesen megköszörülte a torkát. Felé fordultam. Olyan dühösen kérdő tekintettel meredt rám, mint a tanár a gyerekre, aki rosszul felelt egy kérdésre, pedig mindenki tudja, hogy a jó válasz is ott van a nyelve hegyén. Közelebb lépett hozzám, s a táskát finoman húzta le a vállamról. Csak egyetlen szót szólt, majd várta, hogy én folytassam. Várta a helyes választ.
-Vagy..
-Maradhatok?-hangomból sütött a meglepettség, talán jobban is mint szerettem volna. Nem gondoltam, hogy felajánlja ezt az opciót. S meg se fordult a fejemben. Azt hittem még túl korai lenne. Túl rámenős. Túl sok.
De a helyes válasz ott volt. Mindketten tudtuk.
Ott volt a mosolyában. S abban a csókban is amit kaptam. Abban a ki nem mondott "viszlát holnap."-ban.

Accident

Na ültem rajta pár napot... #Lexy

Accident

Az emberek felelőtlenek. Mindenki azt hiszi halhatatlan, addig a pillanatig, míg valami tragédia nem történik és a végén könnyek közepette sajnáltatják magukat. De mi van a másik féllel? Aki nem hibás, mégis ő sínyli meg a történéseket. Mi van akkor, ha elveszítjük önmagunkat egy szerencsétlen utazás közepette? Túl tudunk lépni, vagy örök életre megnyomorodik a lelkünk?

A szerpentinen kanyarogva élveztem, ahogy a szél lobogtatja a hajam. Alattunk a tenger, karjaim magukhoz ölelve szorították az embert, aki gyomorgörcsöt tudott okozni egyetlen pillantásával. Úgy éreztem magam, mint egy tündérmesében. Néha hátra-hátra pillantva mosolygott rám, hogy érezzem ott van és mindig velem lesz. A szívem kihagyott egy ütemet. Szerelmes voltam. Igazából szerelmes. Semmi köze nem volt a filmekben látott nyálas szarságokhoz. Ez igazi volt, fájó és mellkasszorító. Mégis a legjobb dolog, ami valaha történhet az emberrel. 

Titkos randin voltunk, amiről a bátyám nem tudhatott. Nem engedtem kiderülni, biztos kiakadt volna és túlreagálva szétverte volna a lakást az idegtől, miszerint legjobb barátja elcsábította az ártatlan kicsi húgát. Lopott percek jutottak, amiket igyekeztünk kiélvezni. Épp félhosszú hajába túrva igyekeztem csillapítani szívem dübörgését, mikor egy homályos fekete csík derengett fel a látóhatáron. Reagálni sem volt időm, máris sikító fékcsikorgás szakította be a dobhártyámat, majd egy üvöltés, ami Buckytól érkezett. A következő amire emlékszem az égett hús szaga és az aszfalt keménysége. Éles fájdalom nyilalt a lábamba, de nem foglalkoztam vele. Körülöttem összeroncsolódott alkatrészek. Felnézve egy kék fehér kamion félig a szirtről lelógó alakja fogadott. Az eleje felismerhetetlenségig roncsolódva. Tovább vittem a tekintetem és Buckyt kerestem. A kép kitisztult, füst és benzin szaga lengte köre a baleset helyszínét. Pár méterre tőlem kiszúrtam, ahogy a motor roncsai alatt fekszik és nem mozdul. A lábam nem reagált agyam üzeneteire, így alkaron kúszva, igyekeztem felé. 

- Bucky… - suttogtam. Nekem legalábbis így tűnt, mint később kiderült üvöltve kerestem a biztos pontnak számító személyt. 

Feje alá nyúltam, ahol nedvesség fogadta ujjaimat. Elkapott a pánik. A fémdarabok és olajos dolgok között nem tudtam eldönteni mi lehet. Vér, vagy egyéb más nedv? 

Ahogy felé hajoltam, láttam a riadtságot a szemében és azt, hogy nem igazán van tisztában a történtekkel.

- Bucky... - simítottam végig nedves haján remegő ujjakkal.

- Lily, jól vagy? Nem esett bajod? - pislogott.

- Túléltük - nevettem fel, de abban a percben lehervadt a mosolyom, mikor pánikolva elkezdte mantrázni.

- Nem érzem a karom. Nem érzem a bal karom... - Sírva feküdtem a mellkasára, ahol végül elájultam. 

A következő kép, hogy jobb lábam begipszelve, felül telis-tele gézzel, itt-ott átázva. Bátyám nyúzott arca élesedett ki az ágyam mellett. 

- Steve? 

- Szia! – kapta fel a fejét, majd megfogta a kezem, ahonnan csövek lógtak ki. 

- Hol van? Hol van Bucky? – ültem fel hirtelen, de visszanyomott a párnára.

- Életben – mondta színtelen hangon. – Nem szabadott volna ott lenned. 

- Nem a mi hibánk volt! – toltam fel magam ismét. 

- Teljesen mindegy. Egy élet tönkrement. A tiédet nem engedem. 

Azzal felállt és motyogva kávé kereső túrára indult. Alig csukódott mögötte az ajtó, az ágymelletti tolószékbe átvergődve kaptam ki a tűt a karomból, majd gördültem végig a recepcióhoz. Az ottani nővér útba igazított és a másik irányban lévő folyosón repesztve kerestem a célt. Nem gondolkodtam túl sokat. Kopogás nélkül berontva a szobába, tekertem az ágy mellett fekvő alakhoz. 

Nyakig betakarva feküdt. Haja vizesen lógott a szemébe, míg arca a faltól pár árnyalattal fehérebbnek tűnt. 

- Jajj, Buck – döntöttem vállának a fejem. Az előbb érzett megkönnyebbülés szertefoszlott abban a szent minutumban, mikor homlokom kemény felületen koppant. „Kérlek, legyen gipsz.” 

Óvatosan húztam lejjebb rajta a takarót. Először fel sem fogtam a szemem elé táruló látványt. A következő percben pedig sírva figyeltem, ahogy kinyitja a szemeit. 

- Annyira sajnálom! – temettem tenyerembe az arcom. – Ha nem erősködök, ez nem történik meg. Nem kellett volna odamennünk. Igaza van Stevenek – magyaráztam össze-vissza kétségbeesetten. 

Némán ült feljebb az ágyon. Jobb tenyerével végigsimított az arcomon, míg másik, ezüstösen csillogó pótvégtagját pásztázta. 

- Nincs semmi baj Lily. Baleset volt – bizonygatta, de szemeiből kihunyt a jól ismert csintalan mosoly. Vonásait megkeményítette, ahogy a szívét is: felém. 

A thousand times

Idegesen pillantgattam a körülöttünk ülőkre. Sokan vannak. Nem mintha nem lennék hozzászokva ahhoz, hogy akár a meccsek, vagy a fellépések alkalmával sok idegen tekintet szegeződik rám, de ez most más. A zakó és az fehér ing, mely tőlem kifejezetten szokatlan öltözet, szinte kiszorít belőlem minden levegőt, s úgy érzem, mintha kényszerzubbonyban feszítenék. A nyakkendőm fojtogat. Meleg van. Szemem előtt fekete pontok cikáznak a makulátlan fehér abroszon. A kopasz pincér épp a mellettünk ülőkhöz viszi ki a pezsgőt, majd felém fordulva rám kacsint. Én csak vicsorgásnak tűnő félmosollyal bólintok és remegve kifújom a levegőt. Újra körbe nézek. Mintha megkétszereződött volna a vendégek száma. Vagy talán csak rémeket látok. A pillanat töredékéig megfordult a fejemben, hogy lefújom az egészet és majd kint, ahol nem lát senki.. Aztán ugyanígy gondolatban pofán is vertem magam. Mi a francon agyalok? Egy mocskos sikátorban letérdelni és..
-Hála az égnek!-libbent a helyére hangosat sóhajtva én pedig nem tudtam levenni róla  szemem. Teljességgel megbabonázott, s szavai a torkomban dobogó szívemen is úgy visszhangzottak át, mint a szirén éneke a hullámverésen.-Azt hittem már lekéstem a desszertet.-nevette el magát, s pár mozdulattal még megszárította kezén csillogó vizet.-Bucky!-szólított a nevemen, mire visszatértem a valóságba. Megráztam a fejem. Megremegett az ajkam, ahogy láttam a pincért felénk közeledni, nyomában a hegedűt cipelő férfival. De minden magabiztosságomat magamra erőltetve válaszoltam.
-Bocsi csak elbambultam.-néhányat doboltam ujjammal az asztalon. Nem volt időm semmi mást mondani. A felszolgáló letette elénk a rendelt édességeket, majd átnyújtotta azt a rózsacsokrot, amit én intéztem be még órákkal az érkezésünk előtt.
-Ez azt hiszem valami tévedés lesz.-nevette el magát Lily, ahogy kezében forgatta a vöröses díszbe csomagolt virágkölteményt.-Ez biztos nem az enyém.-mosolygott rám pillantva.-ekkor földöntúli dallam csendült fel a hangszeren, s ebben a csodás melódiában ő is megszűnt egy pillanatig. Keze megfagyott a mozdulatban, ahogy a zenészre nézett, de meglepett tekintete a kopasz urat is kereste, aki a kezébe nyomta a csokrot. S aki már rég felszívódott.-Gyönyörű.-bólintott és nem tudtam volna megmondani semmi pénzért sem azt, hogy a zenének szól-e, vagy a virágoknak. Én benne vesztem el.
S míg kezem a nadrágom zsebében kutatott, hatalmasat dobbant a szívem, mikor megfogtam a tárgyat. Ő pedig ezzel egy időben szólalt meg.-Oh van benne egy kártya. Nézzük kinek az ajándéka került hozzám.-ajkai elnyíltak egy pillanatra, ahogy az aranyszegélyes törtfehér lapon álló betűket olvasta.
Én kihasználtam az alkalmat, s gyors mozdulattal térdeltem le, magam elé tartva a nyitott dobozkát.
Könnybe lábadt szemeit rám emelte, és én már nem hallottam a körülöttünk ülők meglepett  felkiáltásait. A sóhajokat. Semmit.  Csak azt, ahogy az ő lélegzete elakadt.
És a választ arra, mikor megismételtem a kártyán írott szavakat.
-Lily Rogers, lennél a menyasszonyom?
-Ezerszer is.: Igen.

 

Az első hang

Bocsi. 

Voltam én. A mindig szófogadó, mindenben első és tökéletes gyermek. Volt ő. A szabályokat áthágó, mégis vonzó ifjú. Nem illetünk össze, de ki szab határokat az érzelmeknek? Állítólag az ellentétek vonzzák egymást. Állítólag a házinyúlra mégse lövünk. Mi megtettük. 

A bátyám legjobb barátja. Az én lelkitársam. A legszexibb férfi a földkerekségen, akit valaha láttam. A legszebb mosoly, amitől még a felhők is szégyenkezve visszavonulnak. És én. A szürke kisegér. 

Amennyire szürreális, annyira megtörtént. Most itt ülök az ágyamon és próbálok felkészülni a következő vizsgára. Mégis máson sem jár az eszem csak a tegnap estén. Mikor megjelent az ajtóban és Steve-t kereste. A nagytesó szólt, hogy elmegy otthonról, hisz mióta Raven eltűnt, csak árnyéka önmagának és iszik, mint aki az életet gyászolja. Közöltem vele, hogy nincs itthon, de nem tágított. Megvárja. Boldog voltam, hisz ismét akadt pár perc kettesben, amik oly ritkán adattak meg nekünk. Csókot nem lehelt ajkaimra, mert szemével még mindig a lebukás veszélyét kereste. Végre együtt lehettünk ideig óráig és élvezhettük a másik társaságát. 

Amíg várakoztunk, felajánlotta, hogy segít a történelmi feladatokban. Nevetve, ámbár nyűglődve ültünk neki tanulni. A végére kijelenthetem, hogy ott helyben képes lettem volna lediplomázni, ha ő a bizottság elnöke. 

Bor, bort követett. Végül két teljes üveg hevert kiürülve az éjjeliszekrényen. Érzékeim eltompultak, az orrom telve volt az illatával. Képtelen voltam koncentrálni. Szemem legeltetve vettem végig porcikáit a saját kis évek alatt összegyűjtött aktáimba. Egyre izmosabb lett, a haja hosszabb, amivel csak növelte férfiasságát és rejtélyes stílusát. Abban a percben, még a máskor sajnálatra méltó balesetének eredményeként vállára rögzített fémkar is a legnagyobb afrodiziákum volt a számomra. Úgy volt izgató, ahogy volt. Már épp igyekeztem volna észhez térni, mikor az ágyon térdelve hajolt hozzám közelebb. Ajkai épp, hogy súrolták az enyémeket, de bőven elég volt, ahhoz, hogy átszakadjon a gát. Minden ami visszatartott. Minden érzelem, amit az évek alatt elnyomtam magamban, felszínre tört és egyetlen mozdulatban ért célt. Mint éhező vad vetettem rá magam a meglepődött férfira. Mázlimra benne is volt annyi alkohol, hogy elhomályosította józan ítélőképességét, így hagyta magát és bebocsátást engedett a nyelvemnek. Amint megéreztem az ízét, felnyögve szorítottam magamhoz, ő pedig vette az adást és szintén így tett. Talán mióta fél éve együtt voltunk, egyszer sem volt lehetőségünk ennyire bensőséges testi kapcsolatot kialakítani. 

Már-már észhez tért volna, hogy elszakad, de tudtam, ha most elengedem, ő menekülni fog és ott hagy kétségek közt tengődve. Így hát magamra húztam és hanyatt dőlve vártam a reakcióját. Először furcsa pózban tartotta távol magát, nehogy véletlen agyonnyomjon, vagy túlságosan rámenősnek tűnjön. Nem értettem, hisz én voltam a kezdeményező. Aztán, mint akinek mindent töröltek az agyából, morgást hallatva támadt le. Akkor már tudtam, hogy nyert ügyem van. 

Egy dolgot nem fontoltam meg eléggé. Bucky egy megtermett, elég tapasztalt férfi volt, én pedig hozzá képest még ártatlan kislány. A szó szoros értelmében. Nem úgy zajlott a dolog, mint elképzeltem a romantikus álmaimban, bár a főszereplő ugyanaz volt. Nem volt romantikus bevezetős gyertyafényes vacsora. Csak ő volt és én, tele érzelmekkel, amik évek alatt felgyülemlettek és végre levezethettük. Erősen markolt a combomba, majd mire észbe kaptam már ruha nélkül simultunk egymáshoz. 

A vaskarok a kemény férfitesthez préseltek és végre ismét találkoztak az ajkaink. Éreztem a szorítását, a szenvedélyét. Önkéntelenül nyögtem fel, mikor végigsimított a hátamon és a fenekembe markolt. A lábaim a dereka köré fonva, tenyerem a mellkasára csúsztatom és a meztelen bőrét kezdtem simogatni. A testem felhevült, szinte égett, pedig alig ért hozzám. Semmihez sem volt fogható. A szenvedély lángjai kívülről, belülről nyalogatták a testem. A kéj vadul vágtatott végig minden porcikámon, mikor a melleim kezdte masszírozni. Én sem maradtam adósa, szemtelenül nyúltam a lábai közé, hogy nadrágon át simogassam a már így is kőkemény férfiasságát. Kapkodva vettük a levegőt, a szívünk ki akart ugrani a mellkasunkból, miközben szó szerint remegtünk a beteljesülésért. A fogai a nyakam bőrébe vájtak majd finoman szívni kezdte. Halkan felszisszent, ahogy cseppet sem finomkodva végighúztam a körmeim a gerince mentén egészen a csípőjéig, majd vigyorogva a szemembe nézett. Az őrült vad vágy még mindig ott csillogott a szemében.. Szinte felfalt és magába olvasztott. Egyszerűen gyönyörű volt. Miért is ne lehetne egy férfi gyönyörű? Hülyeség. Ő határozottan az. Minden porcikája olyan, mintha különnekem lenne kifaragva. Hibátlan az egész teste. Az egyik keze a csípőmre siklott, míg a másikkal a combomba markolt és tövig a testembe nyomult. Felhördült az érzéstől, hogy bennem van és kitölt, én pedig hangosan nyögéssel adtam tudtára mennyire élvezem, hogy végre egymáséi lettünk. Leírhatatlan érzéseket keltett bennem mikor mozogni kezdett, lassan mégis erőteljesen. Minden egyes lökésnél belenyögtem a csókunkba. Egyre vadabb tempót kezdett diktálni. Az ő kezei sem tétlenkedtek, birtokoltak, belém martak, elvettek mégis vigyáztak rám és olyan élvezetet okoztak, mint eddig még soha semmi és senki. Hol gyengéd volt, hol olyan, mint egy igazi vadállat, egy ősember. 

Lentről kulcsok csörgése hallatszódott fel, mire ledermedtünk. Megérkezett Steve. Egyikünk sem mert moccanni, addig, míg a szobája ajtaja egyetlen hatalmas dörrenéssel be nem csapódott. 

Nem hagytuk abba. A lebukás veszélye semmisség vált. Csak érezni akartam, hogy összekapcsolódik a testünk, hogy egyek vagyunk és izzunk, lángolunk a vad eszeveszett szenvedélytől. Fel se fogtuk már mit teszünk. Fel se fogtam, hogy mennyire mélyen vágtam az izzadt hátába körmeim mikor a csúcsra értem, vele együtt. Csak a sikolyom visszhangzott és az ő hörgése, miközben olyan mélyen furakodott testembe, amilyen mélyen csak lehetséges. Remegtem és remegtem a karjai közt, amik már gyengéden fonódtak körém. Az ő izmai is rendre görcsbe rándultak. A vállgödrömbe temette az arcát éreztem az édes és forró leheletét a bőrömön. Úgy szorítottam magamhoz, mint egy kislány a kedvenc játékát elalvás előtt miközben apró puszikkal szórtam tele a bőrét. 

- Ez annyira… - kezdtem volna bele, de a szám kiszáradt és nem is tudtam igazán, hogy fejezzem be. 

- Meg sem történt – pattant fel ijedten egy pillanat alatt majd, csókot nyomva a homlokomra felkapkodta a ruháit és ledübörögve a lépcsőn távozott. Nem maradt utána más csak az illata és a saját hangom amit még mindig a fülemben csengve verődött vissza a falakról. 

Complete

L

Ahogy beléptem a tornaterembe, az a jellegzetes illat fogadott, melyet a labdák gumírozása és az időnként felvaxolt fa parketta elegye alkotott. A pályáról hangos kurjongatás és káromkodás szűrődött a lelátók felé, s ahogy haladtam lefelé a lépcsőn már láttam a fehér-piros mezben rohangáló alakokat, akiknek hangját olykor elnyomta a labda hangos pattogása.
A nézőtér legaljára értem és a nehéz szatyrokat a kispadra téve kiáltottam el magam.
-SRÁCOK, TARTSATOK EGY KIS SZÜNETET!-hat pár tekintet mind megfagyott mozdulat közben s rám szegezték tekinteteiket. Én hanyagul a csomagra böktem.És azt is tudtam, hogy nem kell kiabálnom.-Hoztam hideg üdítőket.-mosolyogtam a srácokra, akik egy emberként közeledtek felém, s a megkönnyebbülés  az arcukon valahogy pont úgy áradt szét, mint a termet betöltő adrenalin és tesztoszteron.
-Köszi Lily!-biccentett felém Sam.-Végre újra élek.-a sötét bőrű fiú fáradtan rogyott le a padra, s többen követték a példáját. Körülöttem a tér kisvártatva megtelt pihegő kamasz kosarasokkal, s én az ismerős arcok között csak egyet kerestem, miközben fél füllel hallgattam a beszélgetést a vészesen közeledő bajnokság napjáról. Aztán meghallottam, ahogy a labda  a palánknak ütődik és felnézve láttam, ahogy Bucky  keményen koncentrál az egy személyes játékra. Egy pillanatig megkérdeztem magamtól, hogy vajon észrevette-e egyáltalán, hogy visszajöttem?
Épp azon voltam, hogy odaszóljak neki, de Sam megtette helyettem.
-Hé Buck, a labdát választod a barátnőd helyett?-nevetett a srác, mire az említett felénk fordult.-Nem vagy te egy kicsit játék függő?
Bucky mosollyal az arcán, sugárzó tekintettel vette hóna alá a kopott labdát, s elindult hozzánk. Hosszú léptekkel szelte át a közöttünk hidaló távolságot, amikor újra a padon ülőre néztem Bucky karja derekamra fonódott.
-Na és milyen messzire jutottatok már el?-hangzott a kérdés a srácok felől. Én most sem jöttem zavarba, mint egyik korábbi alkalommal sem, mikor szóba került a téma, sőt inkább csak újra hatalmába kerített az a furcsa kis érzés. Ha őszinte akartam volna lenni és válaszolni a kérdésre, annyit mondtam volna;” Még csak nem is csókolóztunk.”. Ezt persze senki sem hinné el. A mai világban? Két középiskolás akik fél éve „ együtt vannak” és még csak nem is smároltak? Ugyan. Ki venné ezt be? Kezdetben nem zavart a dolog, hisz azt gondoltam Buck csak úriember akar lenni, vagy csak az zavarja kissé, hogy a bátyám a legjobb barátja. De az igazat megvallva, annak ellenére, hogy Steve egy másik suliba jár, nem igazán kellene zavartatnia magát. Legalábbis azt hiszem.
-Hagyd már békén a perverzségeddel Barton.-válaszolt nevetve Bucky. Mintha nem is jelentene semmit. Én pedig elhessegettem a gondolatot és csak az járt a fejemben, hogy ha a dolgokat átraknánk százalékokra, összességében, csak 99%-ban vagyunk együtt.

~~

Arcára sütött a délutáni napfény, én pedig a padon ülve figyeltem,ahogy elterült a fűben.
-Már csak egy hét és itt van a „félév-fordulónk”.-mondtam végül, hogy megtörjem a csendet.
-Komoly?-nyitotta ki a szemét, melynek sugárzó kékségét a pillanat töredék részéig rám függesztette.-Az közel van. Azért ráérsz aznap ugye?-kérdezte az eget bámulva.
-Természetesen.-ez olyan tipikusan Bucky. Olyan ártatlan és aranyos. Imádom ezt az oldalát, de néha ideges vagyok, vajon mit gondolhat?
Bucky két évvel volt idősebb nálam. De mikor bekerültem a sulijába, régi barátként üdvözölt, hisz a bátyám és ő elválaszthatatlan jó barátok már gyerekkoruk óta.Belegondolva, nem telt el nap, hogy ne láttam volna őt nálunk, ahogy ronggyá veri a tesómat kosárban.És igazából az, ami a kezdetektől megfogott benne, az a komoly kifejezés az arcán, miközben játszott. És persze a szeméből áradó állandó vidámság.

~~

Emlékszem én voltam az, aki vallott. Egyik délután, mikor átjött hozzánk, de Steve még nem volt otthon, mert az egyik csajjal a sulijából, a könyvtárba mentek tanulni. Én meg végre megragadva az alkalmat, hogy kettesben lehetek azzal, akit már régóta kiszemeltem, bátorságot vettem magamon és odaadtam neki azt a saját készítésű vörös csillagos medált, melyből egy ugyanolyat én is mindig magamnál hordtam.
Azt mondtam neki, hogy biztosan elfoglalt és hogy majd azért a nehéz edzések között ez a kis semmiség emlékeztesse majd rám. Hogy ez szimbolizálhassa a kapcsolatunkat.
Nem volt nap, hogy ne láttam volna rajta. Vagy nála.
És igazából meglepett. Hisz arra számítottam, hogy elküld a francba, de nem tette. Belement ebbe a gyerekes játékba, de ez a távolságtartó magatartás, csöppet idegesít és sokszor belegondolok, mi van, ha csak én vagyok szerelmes?

~~

Aztán egyszer az agyam úgy döntött, a saját kezébe veszi az irányítást és ahelyett, hogy hazamentem volna, a Barnes házhoz vezetett az utam.
Amikor ajtót nyitott, nem igazán tudta letörölni az arcáról a meglepődöttséget. És ami egy kicsit fájt, ahelyett, hogy örült volna nekem, csak annyit nyögött ki:
-Mit keresel itt?
-Csak egy kicsit kettesben akartam lenni veled.-húztam el a szám, majd konstatáltam magamban, hogy ez még a rossznál is rosszabb ötlet volt és nem kellett volna ide jönnöm.-De ahogy látom, jobb, ha inkább megyek.-intettem s elindultam volna.
-Dehogy. Gyere be.-tárta szélesre az ajtót, amikor beléptem az ismerős lakásba. S pofáncsapott a felismerés, hogy engem sosem hívott ide. Csak akkor jártam itt, mikor Steve nem tudott másra hagyni kisebb korunkban és magával hozott. Mindig szerettem megfigyelni Bucky cuccait és rájőve arra, hogy hosszú évek teltek el, mióta nem láttam a szobát, jókedvvel észrevételeztem, hogy szinte minden maradt a régi. Annyi különbséggel, hogy a játékokat a polcokon és a földön felváltották az x-box konzolok és a képregények.
Azt hittem, a tudatalattim azért vezetett oda, hogy végre számon kérjem a kék szeműt, hogy mi is van közöttünk,amiért ennyire nem hajlandó közeledni felém, de végül csak arra ocsúdtam fel, hogy ötödjére is megvert valami idióta játékban, amit még csak nem is akartam játszani.
-Ismét legyőztelek!-hangoztatta örömittasan azt, ami a képernyőn is ott villódzott hatalmas felirattal.
Aztán úgy döntöttem elég volt. Laza mozdulattal löktem arrébb a közénk tett popcornos tálat és mellé húzódtam. Lábaink összeértek s éreztem a ruha anyagán keresztül áradó hőt. És csak figyeltem az arcát. Tudni akartam, vajon mit gondolhat.
Arcom pár centire volt az övétől, melyet most vöröses pír öntött el, majd szólásra nyitotta a száját.
-Nem vagyunk kicsit közel egymáshoz?-szavai hideg zuhanyként értek és az is, hogy úgy húzódott félre, mintha leprás lettem volna. Végül nem mondtam semmit, csak figyeltem, ahogy a hófehér macska, aki Frost névre hallgat, hogy ugrik fel a ’bevehetetlen’ srác ölébe, s mellkasának támasztva mancsait, hogyan nyalja meg azt az arcot, amit én megcsókolni készültem.
-Még egy macska is eredményesebb nálam!-puffogtam motyogva, mire felém fordult.
-Mit mondtál?-kérdezte mosolyogva.
-Azt, hogy haza megyek!-gyors léptekkel hagytam el a lakást, s mire ő kimondta, hogy haza kísérlek, már az ajtó csapódás rég elnyomta a hangját.

~~

-Lily, mi  a baj?-kérdezte grimaszokat vágva, hogy jobb kedvre derítsen. Összességében már nem voltam rá olyan dühös, mint tegnap, csupán a tudat volt idegesítő, hogy ennyire szerencsétlen vagyok vele. De rá nem tudtam tovább haragudni.-Holnap lesz a félév-fordulónk és..
-BUCK! BUCK! IDESÜSS!-Sam rohant felénk a folyosón, kezében két fecnit lobogtatva.-Van egy jó hírem!-támaszkodott a térdére kifulladva, miközben az egyik fecnit a barátom orra alá dugta.-Van egy felesleges jegyem a holnapi meccsre! Apám nem tud eljönni.
-Te jó isten ez király!-kurjantott örömében Bucky, majd lehervadt mosoly az arcáról és felém fordult.-De..
-Menj csak!-szaladt ki a számon egy sóhajjal egyetemben.
-Biztos?-kérdezte beleborzolva a hajamba.
-Persze.-bólintottam.
-Szuper vagy, azt hittem nemet mondasz.-Masszírozta a tarkóját zavarában.
-Nem vagyok olyan aljas.-mosolyodtam el.
-De utána, négykor találkozunk?
-Négykor találkozunk.

~~

A park csendes volt, mikor odaértem. A nagy óra alatt ültem le egy padra. Mindig itt találkoztunk.
-Korán jöttem.-nevettem magamon, mikor megnéztem az időt, hisz az  még csak háromnegyed négyet mutatott. Azt hittem Buck majd mániákusnak vagy beteges fanatikusnak néz, hogy én már ilyenkor itt vagyok, de amiről nem tud az nem fáj neki és legrosszabb esetben majd hazudok, hogy csak előtte két perccel érkeztem. De mindent összevetve erre nem volt szükség.
Mert a mindig pontos Bucky Barnes nem volt ott, mikor az óra 16:20-at mutatott. Sem akkor, mikor már fél hat múlt. Hét után felhívtam, de két kicsöngés után csak a gépies női hang búgott át a készüléken.
-A hívott szám jelenleg nem elérhető. Kérjük ismételje meg hívását később, vagy ellenőrizze, hogy megfelelő számot tárcsázott.

B

Miután kinyomtam a mobilt eszem-vesztve rohantam a kocsimhoz és áthajtottam a piros lámpákon.
Azt hiszem még a riasztót sem kapcsoltam be, mikor bevágtam a kandelláberekkel világított parkba. A fák lombkoronája kísérteties árnyékot vetett a járdára. A nagy óra irányába siettem, mely alatt a padon ott ült Lily.
-Jézusom úgy sajnálom!-lihegtem, kezeim a vállára téve, miközben szeméből áramlott felém a csalódottság.-Jól vagy?
-Még ha itt vagy is..-motyogta bólintva.
-Sajnálom, annyira belefeledkeztem a meccs utáni partyba. Képzeld a csapattagok együtt nyomultak a nézőkkel és mi beszélhettünk velük is.-ecseteltem vidáman s annak ellenére, hogy  nem lett volna okom rá, mosolyogtam.
-Túl késő, de..
-Elképesztő volt! A csapat királyul játszott! Neked is jönnöd kellett volna!-simítottam végig az arcán.
-Az jó.-mondta sóhajtva.-Szóval neked, ez  mai nap nem számított különlegesnek.-finoman fogta meg a kezem s leeresztette kettőn közé aztán elengedett. Mosolygott, de tekintetét szilánkosra törte a szomorúság. Aztán elfordult és elsétált előttem én pedig nem tudtam mit mondjak. Ott álltam magamban a halvány fehéres fényben harcoltam a dühömmel.  És nem rá voltam mérges, csakis magamra. Hisz ő még csak nem is próbált megbántani. Nem vetette a szememre, hogy órákat várt, nem kiabált velem, nem volt dühös, csak szomorú. Én pedig szörnyű voltam.
Eltelt még néhány perc. Talán egy óra is, mire végre összeszedtem magam annyira, hogy végre megmozduljak, csak hogy elmenjek hozzá.

Végtelen hosszúnak hatott az az idő, amíg  az utolsó csörgésnél felvette a mobilját. Nem szólt bele, csak hallgatott.
-Lily! A házatok előtt állok és..
-Nem akarlak látni!-mondta ki egyszerűen, s azt hitte nem hallom azt a pillanatnyi levegővételt. Azt amit pont akkor hallat az ember, mielőtt sírni kezdene.
-Értem, de kérlek hallgass végig!-könyörögtem.-Én csak egy idióta kosaras pancser vagyok, aki észre sem vette a  barátnője érzéseit, de mikor megbántottalak, akkor vettem először észre, hogy valami igazán fontosat veszítettem el. És vissza akarlak kapni. Ami azt illeti szeretném, ha ott lennél a holnapi meccsen! Kérlek.

L

Miért sírok, csak mert hallom a hangját?
Nem akarom, hogy vége legyen.
Én még mindig szeretem Buckyt és látni akarom,  ahogy játszik.

Annak ellenére, hogy a nézőtér tombolt újra és újra a vendégcsapat kapta a pontot. Bucky újra elhibázta. És megint. És megint. Aztán, mikor végül felhoztuk a lemaradást, a srácok edzője szünetet kért. Én pedig nem bujkáltam tovább az utolsó sorban. A hömpölygő tömegből kievickéltem a lépcsőre és besétáltam a pálya szélére.
Látni akartam a mosolyát!
-BUCKY MI VAN VELED?-ordítottam túl a tömeget.Hatásosnak látszott, hisz a csapat nagy része az edzővel egyetemben felém fordult. Az említett pedig hozzám rohant és magához szorított. Még az sem érdekelte, hogy a bátyám és a családom ott ülnek a lelátón.-Én itt vagyok.-mondtam félmosollyal arcomon.-Nyerd meg ezt a meccset.
-Lily.Itt és most megígérem,többé nem hagyom hogy sírj vagy bizonytalan légy. Mert te vagy az, aki mindig erőt adsz nekem és szükségem van rád.-szavai hallatán könnyek gyűltek a szemembe és az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam mielőtt megcsókolt engem, hogy az én 99%-os szerelmem a megkésett 1%-al végre teljes.