Nightmares

Hangosan zihálva riadok fel. Félig ülő helyzetben, görcsösen markolva a takarómat próbálok levegőhöz jutni, miközben érzem, ahogy a szívem a torkomban dobog. Eltelik pár másodperc, mire végre kirajzolódik előttem az ágyam körvonala a sötétben és rájövök, hogy a szobámban vagyok. Ahogy körbetekintek, látom a vibráló számokat az éjjeliszekrényemen fekvő órán. Fél hármat mutatnak.

A hajam nyirkosan tapad a homlokomra, felkaromon pedig libabőr jelenik meg a hűvös levegő érintésére. Lábaimat átkarolva hajtom a fejemet a térdeimre, enyhén ringatva testemet, miközben próbálom zakatoló szívemet megnyugtatni. Azonban, amint lehunyom a szemem ugyanaz a rémkép kerül előtérbe az elmém rejtett zugából, mint majdnem minden nyomorult éjszaka. Az a pillanat amikor a testét elnyelik a sötét hullámok. Élesen beszívom a levegőt és felkapom a fejem. Makacsul küzdök a látásomat elhomályosító könnyek ellen, sikertelenül. Hangosan fújtatva az ingerültségtől lerúgom magamról a meleg takarót és belebújok a papucsomba. Kikémlelek a szobám ajtaján, majd a törülközőmet és vastag pulcsimat magamhoz szorítva elindulok a fürdő irányába. Semmi kedvem most összefutni a testvéreimmel, igaz általában ilyenkor már mindketten javában az igazak álmát alusszák, de szeretek biztosra menni. Így is túl sokat aggódnak értem mostanában, én pedig fölöslegesen próbálom őket meggyőzni arról, hogy nincsen semmi bajom. Ezek csak álmok. Halkan ellépdelek Dean ajtaja előtt és meghallom tompa horkolását átszűrődni a vastag falapon, hamiskásan elmosolyodom. Ez két dolgot jelenthet. Első esetben Rose is olyan mélyen alszik, hogy már nem zavarja a hang, azonban ezt erősen kétlem a másik sokkal kézenfekvőbb esetben még ébren van és pillanatokon belül hozzávág valamit a fivérem fejéhez. Nem akarom megvárni a végkifejletet így a folytatom az utamat.

Kis idő múlva már a zuhany alatt állva fordítom arcomat a langyos víz felé. Hagyom, hogy felfrissítse a testem minden porcikáját, majd a fejemet lágyan masszírozva mosom meg hosszú barna hajamat. Kissé kelletlenül mászok ki a hidegebb levegőre. A tükörről letörölve a párát megvizsgálom a sötét karikákat a szemem alatt.

- Lehetne ennél rosszabb is. - mormogom magamnak, majd felkapom a törölközőmet és amennyire lehet, kidörzsölöm a vizet a hajamból, ezt követően megragadom a fésűmet, hogy legalább valamennyire meg tudjam zabolázni dús sörényemet. A hajkefével vívott félórás harc után utam a konyhába vezet egy kis meleg tea és édes ízek reményében. Odateszem főni a vizet ezután pedig az egyik szekrényben kezdek el kutakodni a nasiért, amit sikeresen eldugtam Dean elől. Túl sokszor kaptunk már össze azon, hogy melyikünk ette meg a másik utolsó félretett energiabombáját, így jobbnak láttam bebiztosítani magam, elkerülve ezzel a rázós helyzeteket. Megvárom a halk fütyülő hangot, majd a gőzölgő csészémmel és egy csomag keksszel lehuppanok az egyik asztalnál a könyvtárban.

Megdörzsölöm a szememet remélve, hogy így majd enyhül a tompa sajgás a fejemben, ami a több napos kialvatlanság miatt jelentkezett, de tudom, hogy ilyen egyszerűen nem szabadulok meg a problémától. Ahogy az álmaimtól sem. Az elmém pedig napról – napra egyre horrorisztikusabb pillanatképeket villant fel nekem Casről aki épp az isten háta mögött tart angyalkereső hadműveletet. A távolság idegileg kikészít. Sam többször próbált már megnyugtatni, mondván, Castiel tud magára vigyázni én pedig csak túlreagálom a dolgot, ami talán igaz is, azonban a természetemből fakadóan képes vagyok betegre aggódni magam a legapróbb dolgok miatt is.

A nyugtalanság összeszorítja a bensőmet, én pedig átadom magam az érzésnek. Engedem, hogy az agyam minden pillanatot felidézzen abból a napból, ami már belevésődött az emlékezetembe annyiszor futottam rajta végig. Az érzéseim újult erővel ragadnak magukkal, mintha csak most élnék át minden percet, amely homokszemként pereg le a fejemben. A tehetetlenség, csalódottság, düh és a mérhetetlen fájdalom, amit az elvesztése okozott. A maga után hagyott űr elviselhetetlenné vált, szinte megőrjített, a bűntudat pedig eluralkodott rajtam és még a mai napig is fellángolt bennem hiába tért vissza közénk azóta Cas épen és egészségesen. Minden pillanatban amikor rám mosolygott, vagy csak egy röpke csókot váltottunk a lelkem szinte szárnyalt a múlt pedig egyszeriben feledésbe merült. Azonban, ez mégsem irthatja ki belőlem a kétségeimet, amik aztán magukkal rántanak a mélybe. Csak egy szavamba kerülne és máris itt lenne mellettem, hisz minden egyes hívásomkor pillanatokon belül megérkezett, mintha csak arra várna, hogy magamhoz szólítsam, mégsem tudom kiejteni a nevét a számon. Túl nagy teher lennék a számára. A bögrémért nyúlok és belebámulok a sötétlő folyadékba, amíg a tekintetem el nem homályosul a visszatartott könnyeimtől. Remegve fújom ki a levegőt és felemelve a fejem próbálom visszatartani gyengeségem árulkodó jeleit, azonban egy azúrkék szempár rögtön rabul ejt, én pedig megdermedve elakadó lélegzettel figyelem, ahogy a kedves mosoly lehervad szeretett angyalom arcáról, amikor meglátja, milyen állapotban vagyok.

- N-nem hallottalak. – Dadogom, miközben érzem, ahogy az arcomon legördül az első sós csepp.

- Mi a baj, megsérültél?  - kérdezi elgyötörten, és látom ahogy már mozdulna is, hogy a segítségemre siessen.

- Dehogy! - Kezdem elcsukló hangon, majd erőt véve magamon megtörlöm a szemeimet. - Csak elkalandoztak a gondolataim. Tudod milyen érzékeny vagyok, szokásom bármin elpityeredni. -Hadarom mosolyt erőltetve az arcomra, hogy oldjam a helyzet feszültségét, sikertelenül. Túl jól ismer már engem, így átlát gyenge pajzsomon, amit erőtlenül próbálok a külvilág felé tartani meggyőzve arról a többieket, hogy jól vagyok. Igaz a családomnál se működik tökéletesen a dolog, de Casnek elég csak egy pillantást vetnie rám és tudja mennyire össze vagyok törve.

- Megint rosszat álmodtál? - Kérdezi komolyan. A kezét gyengéden az enyémre teszi, megnyugtatásképp.

- Mindig ugyanazt. Nem tudok hozzászokni, ahhoz túlságosan valódinak hat, viszont így lassan mást sem fognak látni a többiek csak azt, ahogyan komásan kóválygok majd a bunkerben.

- Én segíthetnék elzárni ezeket az emlékeket.

- Tudod miért nem akarom őket elfelejteni.

- Ezzel csak saját magadnak ártasz! - Vág vissza és érzem rajta a vívódást. Gyötri a tehetetlenség, mert látja milyen rosszul vagyok, eközben pedig bosszantja makacs ellenkezésem, mégis tiszteletben tartja az én döntésemet. Összekulcsolom az ujjainkat és végre szívből jön a mosolyom, amikor ránézek.

- Ne aggódj most, hogy láttalak pár napig nyugodtabban fogok tudni aludni. Észreveszem ahogy vállai engednek feszült tartásukból. Elgondolkodva ír kis köröket a tenyeremre a hüvelykjével, majd féloldalas mosollyal néz fel rám. Tisztában van vele milyen hatást ér el ezzel nálam.

- Mi lenne akkor, ha itt maradnék éjszakára? Nyugodtan kipihennéd magad és ha szükséged lenne rám még hívnod sem kell.

Eljátszom a gondolattal, ahogy összebújva fekszünk az ágyamon és a következő képek miatt érzem felforrósodni arcomat. Zavaromban lesütött szemmel szentelem minden figyelmemet az apró morzsákra az asztalon, miközben szaggatottan próbálok válaszolni.

- Még ha ma együtt is aludnánk az hosszú távon nem oldaná meg a problémát, talán még rontana is a helyzeten, mert utána esetleg sokkal erőteljesebben hatna rám az álmom amikor visszatér. - Hadarom egy szuszra teljesen szerencsétlenül a tudat pedig, hogy ismét pár szavával képes összezavarni engem kifejezetten felbosszant.

- Akkor mostantól minden éjjel veled alszom probléma megoldva. - Válaszolja magabiztosan mire én tátott szájjal bámulok rá és figyelem elégedett mosolyát.

Hirtelen azt sem tudom, mit válaszoljak erre, közben pedig már el is ragadott magával a gondolat, hogy vajon milyen is lenne minden reggel vele ébredni. Érezni a teste melegét éjjelente magam mellett. Vannak napok amikor irigykedve pillantok a testvéreimre, akik majdnem minden idejüket szerelmükkel töltik, ez pedig teljesen más emberré változtatta át őket, természetesen örülök a boldogságuknak, de van, hogy a sóvárgás erőt vesz rajtam. Azonban a vészvillogó a fejemben emlékeztet arra miért is döntöttem úgy, hogy az egyedüllétet választom.

- Nem, Cas sajnálom. - Válaszolom és elhúzom a kezem tőle. - Szerintem ez nem jó ötlet. - Felállok és a csészémmel egyetemben indulok vissza a konyha felé, így elszalasztom a lehetőséget, hogy lássam az arckifejezését. A mosogatónak támaszkodva állok meg neki háttal, várva a reakciójára.

- Talán te nem szeretnél több időt eltölteni velem? - Hallom meg gyötrődő hangját közvetlenül magam mögött mire összerezzenek.

- Nem erről van szó, de tudom, mennyi teher nyomja most a vállaidat és én nem akarok egy lenni közülük. Annyi mindent teszel értünk, így is bármikor megjelensz, ha csak szükségünk van rád.

- De ez csak természetes, hisz ti vagytok a családom. - Válaszolja halkan halvány mosolyt csalva arcomra.

- Igen, ez igaz és ez ad nekem okot arra, hogy ne akarjam az idődet rabolni a bugyuta kis álmaimmal, amikkel magam is elboldogulok. Vannak ennél sokkal nagyobb problémáid is. – fejezem be halkan. A pár pillanatnyi csöndben, ami ránk telepszik már-már azt hiszem, sikerült meggyőznöm Cas-t az igazamról, ezért teljesen váratlanul érnek következő szavai. 

- Miért csinálod ezt? Látom, ahogy minden erőddel el akarsz lökni magadtól, de nem értem meg az okát. Te vagy számomra a legfontosabb személy és ezért mindent el akarok követni annak érdekében, hogy boldog és egészséges legyél. – A felgyülemlett feszültséget vibrál a hangjában, miközben beszél hozzám. - Vagy csak félreértelmeztem az eddig kialakult helyzetet közöttünk és valójában soha nem is akartál közel engedni magadhoz, erről van szó? - Görcsösen szorítom a pultot, de még így is úgy érzem mintha kicsúszna a lábam alól a talaj amikor meghallom az utolsó kérdését. - Szeretsz engem egyáltalán? – A beszívott levegő a torkomon akad. Tőlem szokatlan gyorsasággal fordulok vissza. A mérhetetlen fájdalom miatt, ami szemeiben tükröződik, a bensőmet elönti a pánik.  Remegő hangon válaszolok.

- Hogyan vonhatod kétségbe az érzéseimet? – Eddig úgy gondoltam, azzal ártok a legkevesebbet mindkettőnknek, ha magam oldom meg a gondjaimat. Azonban ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

- Talán azért, mert miattam van bűntudatod, esetleg én vagyok az oka, hogy nem tudsz aludni napok, hónapok óta? Amikor pedig segíteni szeretnék, kizársz engem? Mégis mi másra gondolhatnék. - Válaszolja, hangja remeg a fájdalomtól én pedig rájövök, hogy már milyen régóta szerette volna nekem feltenni ezeket a kérdéseket. Akaraterőm utolsó zsinórja is elpattan és már nem tudom megállítani patakzó könnyeimet. Szeme kékjére koncentrálva próbálom elcsukló hangon elmagyarázni neki mindazt, ami épp a fejemben kavarog.

- Soha senki mást nem tudnék úgy szeretni, mint téged Castiel. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, de a bűntudat, ami szétmarcangol belülről, mindig csak megerősít abban, milyen önző cselekedet volna tőlem, ha magamhoz láncolnálak. Nem tudom ezt veled megtenni! – válaszolom hüppögve. Halk sóhaj hagyja el ajkait, miközben gyengéden megtörölgeti az arcom.

- Fel nem foghatom, miért gondolkodsz így, nem tűnt még fel, hogy azért jövök el hozzád, amikor csak tudok, mert én is a lehető legtöbb időt szeretném veled eltölteni? Miért lennél a terhemre, igen vannak feladataim, amiket szeretnék elintézni, de ezek sosem fontosabbak nálad. Emellett, nem vagyok nélkülözhetetlen, igenis megérdemlek egy kis nyugalmat, amit veled szeretnék megosztani, Olyan nagy kérés ez? - Kérdezi halványan mosolyogva.

- Akkor… - kezdek bele hüppögve- Tényleg nem lenne baj?

- Mi?

- Az, ha mostantól minden éjjel velem aludnál? - Erre válaszként egy csókot lehel az ajkaimra, majd mikor újra találkozik a tekintetünk, halkan felnevet.

- Még ilyen kisírt szemekkel is imádnivaló vagy, remélem, tudod. - Erre kissé durcásan belefúrom az arcomat a mellkasába, ő pedig szorosabban ölel magához.

- Ezentúl minden alkalommal, amikor itt leszel, a nyakadon fogok lógni, jobb, ha felkészülsz. Figyelmeztetem szabadjára engedve eddig elnyomott vágyaimat. Félve pillantok fel rá, ugyanis nem akarom elriasztani hirtelen jött ragaszkodásommal. – Lehet, hogy túl sok leszek a számodra.

- Hidd el, másra sem vágyom, egyébként sem tudsz olyan könnyen elkergetni magadtól. - kapom a választ és érzem, ahogy egy újabb lágy nevetés tör ki belőle.

- Biztos vagy benne? kérdezek rá a biztonság kedvéért még egyszer.

- Igen, nem kell aggódnod emiatt, sőt mérhetetlen boldogsággal tölt el a tudat, hogy végre beengedtél a falaid mögé. Ha jól sejtem, ezt próbáltad elrejteni előlem olyan hevesen.

Lesütöm a szemem és bólintok.

- Azok után, ami a leviathánokkal történt legszívesebben mindenhová követtelek volna és ezek az erős érzelmek teljesen megrémítettek, mintha kifordultam volna önmagamból. Úgy gondoltam jobb, ha ezekről nem tudsz.

- Megértelek, de tudod, én már sokkal hamarabb megtapasztaltam mindezt veled kapcsolatban. - Tekintetünk összekapcsolódik és nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem.

- Mióta? - Erre egy hamiskás mosolyt villant felém.

- Az maradjon az én titkom, de egy valamit elárulhatok. Ez egy olyan betegség, amiből nem lehet kigyógyulni. - Ezen már én is megkönnyebbülve felnevetek, aztán kibontakozva az öleléséből kitörlöm a maradék nedvességet a szememből majd kézen fogva a szobám felé veszem az irányt. Az ajtóm előtt megállva egy újabb kérdés fogalmazódik meg bennem.

- Most már csak arra leszek kíváncsi, hogy Dean, miként reagál majd erre. – Mutatok az ajtóm felé jelezve mire gondolok. Cas egyhelyben megdermed, és szinte látom, ahogy leperegnek előtte azok az emlékfoszlányok, amiben a fivérem rajtakapott kettőnket egy-egy meghitt pillanatban majd az ezt követő napokig tartó gyilkos hangulat. Kuncogva állok lábujjhegyre és puszilom arcon az én megszeppent angyalomat, kizökkentve őt a kábulatból.

- Ne félj, majd én vigyázok rád.

- Ebben nem kételkedem. - mondja magabiztosan. - Azonban nem aggódnék a helyedben, ha kell miattad még Deannel is szembeszállok. -  Válaszolja, majd behúz maga után a szobába. Én pedig biztos vagyok abban, hogy ezek után egyetlen rossz álom sem fog kísérteni éjszakánként.

Phobias

Saját tapasztalaton alapuló mini félperces. (VÉGRE) nem angst? :"D
Sophean

Csendes a bunker, mióta Dean a szobájába vonult. A feszültség ott lóg a levegőben, s egyikünk sem emésztette még meg az előbbi vitát. Az idősebb Winchester volt a legbölcsebb, ő inkább a magányt választotta miután tőlem kapott visszaigazolást állítása helyességéről, s magamra hagyott sértődött testvérével, aki még egy darabig szemben ült velem a konyhaasztalnál. Majd egyszer csak feláll, s néhány szikrázó pillantás közepette úgy dönt, hogy kimegy a központi helyiségbe, nyilván azért, hogy az előbbi szóváltás után tisztába tegyen néhány dolgot a jelenlegi üggyel kapcsolatban, amibe oly mélyen belefolytunk. Mielőtt kilépett volna a helyiségből, óvatosan utána szóltam.
-Ugye most nem fogsz ezért haragudni rám?-felállok a helyemről, de nem lépek közelebb, csak felsőm ujját kezdem el babrálni. Ő határozottan visszafordul, s végigvezeti rajtam sötét tekintetét,  mintegy félvállról odaveti:
-Kérdezd Deant!-puffog.-Úgyis mindig neki van igaza!-hangjába csöppnyi szarkasztikus keserűség vegyül, s azzal a lendülettel, mellyel olyannyira távozni készült, kifordult a konyhából és eltűnik a folyosón.
-Gyerekes vagy Sam.-válaszolom a kirohanásra, kissé megemelve a hangom, hogy a sértődött fél is jól hallja, s közben elindulok gondolatom azon fonalán, mely  vészharangot kongatott a fejemben, hisz a fiatalabb Winchesternek nem volt igaza. S közben, valahonnan távolabbról halk hang üti meg fülem.
-Te pedig elvben pártatlan.-mérgelődik,az imént kiviharzott.
Ugyan. Mióta lehet a Winchesterek között pártatlannak maradni? S bár mentségemre legyen mondva, az a bizonyos pártatlanságom valahogy, valamij csoda folytán, MINDEN eddigi alkalommal Sam javára dőlt dönteni készen, s aztán azok a hála csókok és a... Nem, most nem ez a lényeg, csupán a gond, ha most ez egyszer Dean kap igazat, mivel az ő agyából pattant ki az a helyes feltételezés, melyben én is maximálisan biztos voltam, az már probléma? Természetesen. Férfiak.
-Baszd meg!-dohogom sértődötten, majd visszatérek ahhoz a tevékenységhez, melyet a testvérpár félbeszakított. Kissé idegesen felfogom a kést. Nem azért, hogy eret vágjak magamon, vagy harakirit kövessek el, bár megvallom őszintén, a Winchesterek mellett néha nagyon szeret ném megtenni.-Úgyis mindig neki van igaza.- nyenyerézem elmélyítve a hangom, ezzel parodizálva a testvérpár fiatalabbik tagját.-Miért nem kérdezed őt?-grimaszolok idegesen, miközben visszahúzom magam elé a meghámozott krumplit, hogy felszeleteljem. Közben az előbbi szóváltás képei kúsznak az elmémbe és megkérdem magamtól, hogy a pasik miért ilyen idióták? Na jó, lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb kollokáció. Jobb szó híján hamarabb használnám a gyerekes vagy az értetlen kifejezést.-Komolyan képes azért duzzogni, mert nem kapott igazat.-szinte fel sem tűnik, hogy hangosan mondom ki a szavakat, csak a vágódeszkára helyezett zöldségre koncentrálok, hogy felkockázhassam, de csakhamar léptek zaja üti meg a fülemet.
-Te magadban beszélsz vagy Deant várod vissza, hogy kitárgyaljatok?-kérdi Sam, ahogy a hűtőhöz lép és kivesz magának egy sört. Erős mozdulattal kezdem kockázni a burgonyát, hogy feszültségemet ne egy visszaszólásban vezessem le. Inkább elszámolok magamban háromig és csak ennyit mondok.
-Akárhogy háborogsz, most neki volt igaza.
-Akkor ha ennyire tetszik a helyzet, miért nem őt választottad helyettem?-kérdi hangjában pengeéllel, engem pedig olyan hirtelen és fájdalmasan érint a kérdés, valószínűleg azért, mert nem vagyok képes eldönteni, hogy komolyan gondolta-e. Hirtelen felindulásból oda akarok sétálni a hűtő felé tornyosuló alakjához és nemes egyszerűséggel pofon vágni, de agyamban elgondolva gyorsabban villan át a terv, mint ahogy a testem reagálni képes rá. Így történt, hogy míg csípőmet elfordítva a vadász felé indulni készültömben nem tettem le a kést és nem hagytam abba a szeletelést, de azt sem vettem észre, hogy már nincs mit vágnom, így szimplán a kezemen folytattam a még mindig teljes erőből leírt mozdulatsort.
A másodperc töredéke alatt fordulok vissza magam elé,dobom el a vágóeszközt, s hangos felszisszenésem, mellyel egyidejűleg szemrevételezem az ujjaimból patakzó vért és a belenyilalló fájdalmat, beleveszik a másik zajba, amivel Sam felbontja a sörét, s így ő az egészből szinte semmit nem érzékel.
-Nincs reakció, szóval gondolom tetszik az ötlet.-nevet fel keserűen, majd meghallom az üveg jellegzetes koccanását a pulton.-Akkor tehát  további jó szórakozást a bátyámmal.-veti oda félvállról, s ebből ítélve ismét arra készül, hogy magamra hagyjon.
-A rohadt életbe.-szitkozódom, s szabad kezem a vérzés helyére szorítom, amilyen gyorsan csak tehetem a mosogatóhoz lépek, magam elé tartott kezemből hatalmas vörös cseppeket engedve szerteszét az asztaltól a padlón át mindenhova.  Közben egy pillanatra össze találkozik tekintetem Sam kíváncsi szemeivel. Miután belekortyol az italába, az üveg ismét koccan a pulton.
-Mit csináltál?-kérdi felvont szemöldökkel, majd könnyű szerrel hidalja át a közöttünk lévő távolságot. Én, annak ellenére, hogy a tiszta mosdókagylót már ezen rövid idő alatt vörösre festettem, igyekszem takarni előle bénaságom szülte sebem.
-Semmit.-jelentem ki határozottan, s egy lépést tennék, de hátam Sam mellkasának ütközik. Hirtelen közelségétől megborzongok és így más lehetőség hiányában  összegörnyedve próbálom magam alá húzni a kezem, hogy ne láthassa a vágást. Ő hangos sóhajt ereszt el, majd hátulról finoman megragadja a karomat és kényszerít rá, hogy magam elé tartsam őket.
-Azt hittem nőből vagy.-mondja lágy hangon, ahogy szemrevételezi a sérülést én pedig nem egészen fogom fel a kijelentését, mígnem folytatja.-Nem kellene tudnod egyszerre több dologra is figyelni?-kérdi s hangjából szinte kihallom a pimasz mosolyt.
-Fogd be!-vonom ki magam az érintéséből sértődötten, de be nem vallanám, hogy jóleső érzéssel tölt el a törődése.-Inkább menj és igyál tovább!-megengedem a csapot és a hideg vízsugár alatt láthatóvá válik a mély seb. Sam nem mondd semmit, csak egyszerűen kisétál a konyhából.-Jellemző!-mormogok, de hangja ismét megüti a fülemet.
-Már az, hogy ilyen szerencsétlen vagy?-vigyorral az arcán helyezi az asztalra a kis elsősegélyládát, amiben kotorászva tűt és sebvarró fonalat vesz elő.
-Ugye tudod, hogy  feleslegesen pakolászol? Mert azzal egész biztos, hogy nem érsz hozzám!-bökök fejemmel a tű felé, és még a látványától is felkavarodik a gyomrom.  Így inkább visszafordulok, elzárom a csapot. A zsibbadt ujjamra meredek, melyből melyből vérem egy újabb hulláma tör elő, kihasználva, hogy nincsenek gátló tényezők. Én pedig elgondolkodom, hogy ilyen kis testrészen keresztül is képes leszek-e kivérezni?
-Vadász vagy Lucy.-közli a tényt, mintha én nem lennék tisztában vele.-De nem tudod leküzdeni a tűfóbiád?-neveti el magát jóízűen, de én csak néhány másodpercet adok neki, hogy kihasználja jókedvét, hisz hamar letörlöm arcáról az önelégültség ezen  visszatükröződését.
-Erről majd akkor beszélünk, ha te nem fogsz teli gatyával kioldalazni egy bohócokkal teli szobából.-bólintok egyet jelentőségteljesen, mire megrázva a fejét felém indul.  Én gyorsan az asztalra pillantok, ahol egy gézlapra fektetve pihen a kínzóeszközöm. Hátrálva próbálom növelni a távolságot köztünk, de csakhamar akadályba ütközöm. Így kezemet rejtem hátam mögé, erősen jelezve, hogy nagyon is tiltakozom.
-Na most ki a gyerekes?-kérdi a vadász még mindig nevetve, miközben finoman vállamnál fogva próbál magához húzni, de én földbe gyökereztetem lábaimat.
-NEM AKAROM SAM HAGYJÁL!-emelem fel a hangom, de ő ezzel mit sem törődve ölelésébe von, majd felemel és abban a pozícióban teszi meg a rövid távot az asztalig apró lépésekben bicegve, hogy leültessen a hellyel szembe, ahová ő ülni szeretne s elkezdi fertőtleníteni a sebet. Gyors pillantással mérem fel a menekülési útvonalat a kijáratig, és tervet kezdek szőni, miként akadályozhatnám meg amire készül. Nyilván látta feltűnésmentesnek nem mondható mozdulatomat, vagy egyszerűen csak jobban ismer, mint a tenyerét.
-Ha meg mered próbálni a székhez szíjazlak.- halk sóhaj hagyja el ajkamat.
-Azt hittem már rég kinyírtátok egymást.-jelenik meg az ajtóban Dean s kezébe veszi öccse félbehagyott sörét, bennem pedig tudatosul, hogy valószínűleg akaratlanul ugyan, de ő lett volna az, aki meggátolja a tervem.
-Csak most készül rá.-pillantok felé lemondóan, de még egy makacs  kísérletet téve az ellenszegülésre gyorsan magam alá rántom a kezem, ami csak annyit eredményez, hogy kiverem Sam kezéből a fertőtlenítőt, amiben immár ezáltal az egész asztal úszik. Kuncogva görnyedek össze, miközben a fiatalabb Winchester arcán átsuhanó érzéseket figyelem. Először dühös, aztán kevésbé ideges, majd sunyi. És ahogy megjelenik az arcán  az a nyájas mosoly, már tudom, semmi jóra nem számíthatok.  Mögém lép, és bár még egyszer megpróbálja az előbbihez hasonlóan széthúzni kezeimet, de ezúttal erősebb vagyok. Hangosan felnevetek sikertelen próbálkozására, s figyelek, ahogy jelentőségteljes pillantást vált Deannel és várom, hogy mikor robban fel a levegő, de meglepetésemre egyszerre nevetik el magukat. Én pedig már félek.
-Segítenél?-kérdi Sam bátyára nézve, mire az mosollyal az arcán lép közelebb, egyenesen elém.
-MI? NEM!-kiabálok kétségbeesetten és próbálnék felállni, de Sam egy helyben tart, Dean pedig  kifeszegeti karjaimat az eddig biztonságosnak hitt rejtekükből. Mindketten nevetnek.- Egy vita után nem is szólnak egymáshoz,de ellenem gond nélkül összefognak!-kummogok hangosan, ahogy helyet cseréve az asztal felé fordítanak. Immár az idősebb áll mögöttem vállaimat lefogva, Sam pedig  sérült karomat maga elé húzva foglal helyet velem szemben és kezébe veszi a tűt. Mielőtt a tortúrába kezd óvatos puszit nyom a sebes felületre és mosolyogva néz rám.
-A bosszút alul értékelik.-nevet.
-Kibaszottul utállak titeket!
-Én is szeretlek!-hangzik egyszerre a testvérek szájából, s ezen már én is röviden felkacagok.