A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Pietro. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Pietro. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. november 28., szombat

Silver


Ezüst csík. Ezüst nyíl. Ezüst minden. Egy külön világ. Ez volt ő számomra. Míg másnak a rózsaszín köd jelenti a szerelmet, nekem egy ezüst fonál, mely néha kusza és gubancos. Az egyik csomót pedig fogta az élet és kacagva ollóval bontotta ki. Egyszerűbbnek tűnt, mint várni és harcolni az összegabalyodott érzelmek és világok rendeződésére.
Ott állt előttem. Elszántan, akár egy hős. Igazi Bosszúálló. Mindenkit egyesével mentett ki az összeomló épületből. A betontömb darabjaira hullva adta fel a harcot, akárcsak én. Clint épp egy gyermekért vetődött, testével védte a csöppséget. Háttérben édesanyja kiabálása hallatszott, de a vér olyan erősen dübörgött fülemben, hogy semmi mást nem hallottam, csak az ezüstös lövések éles durranását.
„Nem számítottál rá?” Hangzottak utolsó szavai, ahogy gyors és éles reflexeinek hála megmentette a gyermeket és barátunkat. Wanda üvöltése még kilóméterekkel odébb is visszhangzott és az azt követő robbanás megrázta a talpunk alatt a földet. Saját és fájdalmas sikolyom félretéve szaladtam, ahogy a lábam bírta. Ekkor volt az első alkalom, hogy rettentő lassúnak és lomhának éreztem magam. Mintha Pietro halálával, a világ gyors mókuskereke is megállt volna és csak törékeny, lassított időzóna maradt utána.

Remegve pattantak ki szemeim az álom hatására. Már lassan két éve, hogy elveszítettem az első szerelmem. A szerelmet, ami éltre keltett és lángba borította a bensőmet.
-Jól vagy? – dörmögte a félkómás hang a fülembe.
-Persze. – suttogtam bele a sötétbe. Egyedül az ablakon beszűrődő Holdfény tudta, hogy hazudok. Talán már sosem leszek jól. Mégis megnyugtatott a tudat, hogy a mellettem fekvő férfi tudja ezt és mégsem kérdezget tovább.
-Aludj még. – Nyomott puszit a hajamba, aztán magához húzott fém karjával és erősen mellkasához szorítva simított végig a karomon. – Elmúlik.
- Tudom. – fordultam hátra egy apró csókra és hagytam, hogy álomba ringasson a fémes felületen játszó holdvilág ezüstös csillogása.

Challenge 9. An argument

 Mondj egy érvet, hogy miért ne utáljalak. 

Mondj egy érvet, hogy miért kellene megbocsássak. 
Mondj egy érvet, hogy miért ne menjek világgá. 

Ott voltam tőled pár méterre. Nem többre. A mosolyod felvillant, ennyi. Mint mindig elviccelted a dolgokat, de kivételesen te sem számítottál  a következményekre. A csibészes ajkak, felfelé kunkorodtak, majd csodálkozva kikerekedett szemekkel hátráltál pár centit. Pont annyit, amennyire egy golyó hátrataszít a becsapódás erejével. 

Mondj egy érvet, hogy miért nem vagy golyó álló. 
Mondj egy érvet, hogy miért kellett hősködnöd.
Mondj egy érvet, hogy miért voltál olyan gyors.

Megtántorodtál, miközben testeddel védted a védtelent. Az egész jelenet lassított felvételben játszódott a szemem előtt. Megjelentél, majd a földre hullottál. Holtan. Abban a pillanatban nem csak a te mellkasodon lyuggasztottak fájdalmas sebeket a golyók. Az enyémen és Wandáén is. Akkor döbbentem rá, hogy vége van. Nincs visszaút. Soha többé nem hallom a fellengzős hangod, a beszólásaidat. Nem látom a mosolyod, nem érzem a csókjaidat és az illatod. Többé nem csaplak nyakon, ha elfelejted a határokat. Többé nem bújok az öledbe sírva, tudván vigaszt nyújtasz. Örökké elveszítettelek. 

Mondj egy érvet, hogy miért kellett meghalnod.
Mondj egy érvet, hogy miért ne menjek utánad.
Mondj egy érvet, hogy miért... 



Challenge 2. A rare pair




-Utállak te bunkó!
-Én is szeretlek Sophie.
-Hagyj békén nem érted?
-Sosem elég belőlem, tudom én!
-Komolyan mondtam Pietro! Engedj el, mert nem állok jót magamért!
-Nem akartalak megbántani. Csak vicceltem.
-Ez a baj veled. Mindenből viccet csinálsz!
-Nem igaz. Tudok komoly is lenni.
-Még sosem láttam.
-Ne gonoszkodj. Az is halálosan komoly, hogy mennyire szeretlek.
-Nem érek most rá erre. Menj, boldogítsd a testvéredet amíg lehiggadok.
-Nincs itthon. Visioval randi estjük van. Mi is csinálhatnánk valami hasonlót.
-Ne ölelgess már.
-De muszáj!
-Egy francokat!
-Randi est készen áll. Itt a virág, itt a vacsi és még a pólómat is leveszem, ha úgy alakul a helyzet.
-Ez gyors volt...
-Mint mindig.
-Szedd össze ezt a sok marhaságot.
-Én csak romantikus vagyok.
-Nem, te szimplán hülye vagy.
-Ez most egy nyíl volt a szívem közepébe édesem.
-Addig örülj, amíg nem a homlokod közepét találom el.
-Tudtam, hogy szeretsz!
-Ne csókolgass!
-Pedig a kedvenc elfoglaltságom a világon!
-Pietro, utoljára szólok.
-Egyetlen érzéki csókot kérek és már távozom is.
-Nem.
-Olyan meleg van itt...
-Vedd vissza a ruhádat!
-Nem tetszik a látvány?
-Te orvosi eset vagy.
-Leszel a doktornénim?
-Nem lehet rád haragudni.


Clint Barton az ajtón túlról hallgatta végig a beszélgetést. Elképzelni sem tudta milyen események közepébe csöppent nevelt fia és annak barátnője között, de inkább nem is akarta. Náluk furább párost nem hordott a föld hátán, pedig a fogadott lánya, Wanda konkrétan egy robottal járt.

2018. július 9., hétfő

Ultron's revenge


Néhány kőkupac még port kavarva gördült le a falról, s a nyomott levegőjű barlang bejáratát végérvényesen lezárta előttünk az omlás. A sötét, kivájt folyosórendszer falain megnyúlt árnyékok táncoltak a zseblámpák fénye nyomán. Én szólaltam meg először, igyekezve véka alá rejteni a fel-feltörő pánikot.
-Megmondtam, hogy ez rohadtul rossz ötlet!-bólogattam hevesen.-Nem kellett volna ide jönnünk. Vagy legalábbis nekem nem veled!-fújtam ki a levegőt, Pietro pedig sértődött morgást hallatott. A mesterséges fény, ilyen homályos környezetben kifejezetten félelmetes keretet kölcsönzött arcának, s a szemei szinte világítottak. Reakciót meg sem várva először a fülemben lévő adó-vevő rendszerbe kezdtem folyamatos, szüntelen segélykéréseket továbbítani, egyre kétségbeesettebb módon, de nem kaptam választ,  az eszköz továbbra is süket maradt.
-Nincs térerő!-szólt sóhajtva, s ide oda cikázva próbált megfelelő helyet keresni, de a mobil képernyőjén csak a „NINCS JEL” kifejezés villogott.
Amikor felé néztem, néhány pillanatra eltűnt a szemem elől, majd  halvány fénycsíkot maga után húzva termett ismét előttem.-És más kijárat sincs, hacsak nem akarunk élve elégni!-higgadt magabiztosság álarcát magára erőltetve fürkészte arcomat, de tudtam jól, hogy a helyzet őt is pont annyira megrémíti, mint engem.
-Tudtam, hogy ez lesz!-lemondóan vágódtam le a hűvös kőfal tövébe. A hideg pulóverem és nadrágom anyagán is átszivárgott, s mintha a bőrömön éreztem volna.
-Nézd, Stark tudja, hogy itt vagyunk és..
-Nem..-szakítottam félbe a lelkesítő beszédet. Szavaim önálló életre keltek, s azok a gondolatok, melyeket csak most értettem meg igazán, utat találtak ajkaimhoz.-Stark még csak azt sem tudja, hogy itt vagyunk.-üveges tekintettel meredtem magam elé és próbáltam feldolgozni kimondott szavaimat. Pietro épp kérdezett volna valamit. Biztosan azt, miről beszélek. Folytattam.-Az egészet kitervelte.-suttogtam elhaló hangon.
-Ki?-a szőkeség tágra nyílt szemekkel guggolt le velem szembe.-JARVIS küldött ide minket.
-JARVIS csak a bábja volt.-üres tekintetemet összekapcsoltam az övével. Alsó ajkamba haraptam és éreztem, ahogy az első könnycsepp legördült az arcomon.-Nem véletlenül evakuálták a falut a vulkán lábánál már hetekkel ezelőtt. Nyilván feltérképezte az egész hegyláncot és tudta, hogy már nem alszik, hanem kitör majd.-nem tudtam tovább egy helyben ülni. Felpattanva járkálni kezdtem a szűk folyosón, közben olykor olykor a sötét alagútra révedt a tekintetem, melyen keresztül társam már megtett egy utat. Amikor néhány másodpercnél tovább figyeltem a rettentő feketeséget, odaképzeltem valami pislákoló, izzó narancsszín veszedelmet közeledni. De nem volt ott semmi.Még nem.-Tudta, hogy instabilak a járatok. Alkotott egy pletykát, hogy túrázók rekedtek a hegy ezen szakaszán. Úgy alakította a dolgot, hogy a mi képességeink legyenek a leghasználhatóbbak a mentésnél, aztán felhasználta Stark technológiáját és ide hozott bennünket meghalni. Ez volt a bosszúja.-sóhajtottam keserűen.
-Mégis kié?-egy pillanat alatt előttem termett és kezét vállamra téve megtorpanásra késztetett.
-Ultroné!-mereven bámultam a sötétkék-fehér ruhájára hímzett ’P’ betűt és akaratlanul is fohászként szakadt fel elmémben azon másik ember neve, akit azt hiszem talán, itt akartam tudni..Peter Parker.. Nem mertem hangosan kimondani. Hisz féltem a ténytől, amit régóta tudtam már. Hogy félrevezetem önmagam..-Visio nem ölte meg, csak azt akarta, hogy ezt higgyük. És most, hogy mi tudjuk, visszajött, ez a titok velünk hal.- színtelen hangon felnevettem és figyeltem, ahogy Pietro arcán formát ölt a felismerés.
A csend súlya ólomként nehezedett ránk.

Ő megpróbálta még néhányszor üzembe helyezni a headseteket. Olykor egy-egy nagyobb darab követ odébb görgetett az útból, mire csak újabbak záporoztak a falakról.
De ő megpróbálta én pedig csak beletörődve figyeltem a kétségbeesett jelenetet, közben azon gondolkodtam, mielőtt meghalnék mi legyen az első dolog, amit megbánhatok.
Aztán hangja kiszakított a belső káoszomból.
-Hogy értetted azt, hogy nem velem kellett volna ide gyere?-kérdezte csalódottsággal vegyes gúnnyal a hangjában. Akkor vettem csak észre, hogy helyet foglalt néhány centire tőlem.  Piszkos kezével hajába túrt.-Az a kis mitugrász mivel volna jobb nálam? Peter mindent megakadályozott volna?-rázta meg a fejét kényszeredetten.-Az az egoista kis..
-Peter képessége legalább mások hasznára is lehet!-vetettem oda megemelve hangomat.-Te csak önmagadat tudod menteni!
-Aminek semmi értelme, ha téged nem tudlak biztonságban!-ingerült szavait visszaverték a falak én pedig elnyílt ajkakkal vizslattam arcát az egyre halványuló fényben.
-Mi?-nyögtem..-Én azt hittem..
-Csak azért szakítottam, mert azt hittem nem vagy boldog velem.-motyogta maga elé.-Aztán láttam, hogy te és Parker annyira..
-Csak azért jöttem össze vele, mert láttam bennetek a hasonlóságot.-böktem ki a szavakat, melyeknek ténye már oly rég tudatosult bennem, de önmagamnak is tagadtam.-Kérlek, ne kérdezd meg mit, nem akarok beszélni erről. Csak tudod most kezdtem végiggondolni azt, mi az amit rohadtul elcsesztem az életemben, de mégis csak egyetlen dolog jut csak eszembe.-mellém húzódott és karjával átölelte vállamat.-A legnagyobb hibám az volt, hogy elengedtelek.-fejemet vállára billentve igyekeztem magamba szívni belőle mindent, amit még megengedhettem magamnak. Az illatát a látványát, a szavait. Őt magát. És azt gondoltam, én lennék a világ legboldogabb embere, ha lenne még egy esélyünk de..
-Röhejes, de én is pont ugyanezt gondoltam rólad.-sóhajában megremegett a mellkasa.-Már megkésett és gyűlölöm magam érte, de szeretlek.-gyengéden belecsókolt a hajamba.-Tudom, hogy ez nem elég, de most itt vagyok.
-Elég.-hebegtem elcsukló hangon, mikor felnéztem rá. Halvány mosolyt erőltettem ajkaimra, de az is fájt. Nem akartam, hogy így legyen vége, de semmit sem mondtam. Csak hagytam, hogy megcsókoljon, közben eszembe jutott, hogy mekkora idiótaság és gyerekes, de ha hercegnő volnék, most minden gondom megoldódna ezzel a csókkal. Kapnék egy újabb lehetőséget.
Némán nevettem magamon és szélnek eresztettem a gondolatot, mely már a csend legmélyén járhatott, mikor a vastag kőtorlasz túloldaláról tompa hangok szűrődtek át hozzánk.
Nem tudtam beazonosítani őket. Ha az életemen múlt volna sem tudom megmondani, hogy Tony, vagy Steve hangját hallottam, de a szavakat kihallottam a reménytelenségemet elűző hangzavarból.
-Itt vannak bent!

2018. július 2., hétfő

Csúf igazság.



Van idő, hogy nem tudom eldönteni, a nappalok vagy az éjszakák a rosszabbak.
A száműzhetetlen gondolatok elől kényelmesebb-e menekülni, vagy a megmásíthatatlan álmok facsarják ki belőlem jobban a még megmaradó csöppnyi életkedvet.
Szinte betegesen igyekszem másra koncentrálni, ha tehetem. Edzek, takarítok. Újra edzek, aztán még arra is vállalkozom, hogy kizavarjam a szakácsot a saját konyhájából és nekiálljak vacsorát készíteni az egész csapatnak, segítség nélkül csak egymagam.
De mégis, akármennyi idő telt is el, nem tudok úgy elsétálni Wanda mellett, hogy ne süssem le a szemem és gondolatban pofozzam magam ájulásig az önsajnálatért és az önző viselkedésemért, amit az elmúlt hónapok alatt produkáltam.
Végig csak azzal törődtem, milyen borzalmas nekem, mennyire szenvedek és hogy képes fájni egy napra-nap behegedő majd felszakadó seb, mely ott tátong a szívemen, mióta...
Talán tévedtem és tudom.
Az éjszakák rosszabbak.
A sötétben nem tudok hová rejtőzni.
Nincs semmi, amit tehetnék, csak fekszem az ágyban és bámulok magam elé, gondolatban újra és újra visszapörgetve az utolsó órákat, mígnem végkimerülésben el nem nyom az álom és megint ugyanaz a képsor játszódik le mint minden éjjel.
Akárcsak egy végtelenített felvétel a fejemben, amitől zokogva riadok fel az éjjel közepén.

Miért ne mehetnék?
Mert mindjárt éjfél!
És, ha én most akarom?
Épelméjű ember nem megy ilyenkor futni!
Nasi?
A még rosszabb álmokért?
Edzőterem?
Hogy Péntek felverje a többieket is, mint legutóbb?
Nem jutott eszembe több kifogás, nem tudtam tovább viaskodni magammal. Nem volt választásom.
Az észérvek győzelmet arattak kétségbeesett énem egy darabkája felett s végül visszadűltem a párnák közé, s magzatpózba kuporodva vártam, az elkerülhetetlent.
Számoltam a faliórán elkattanó másodperceket, aztán úgy az ezrediknél-mint máskor is-hagytam, hogy magával ragadjon az álom.

De ezúttal nem Sokovia romjai között harcoltam. Nem.
Most nem voltak robotok, menekülő emberek, vér és halál. De még bosszúállók sem.
Most nem kellett végignéznem, ahogy az a Pietro Maximoff, aki mellett felnőttem, akivel új emberré lettem, akivel majdnem rossz útra tértem, akivel hőssé válhattam,akit mindennél jobban szerettem, holtan essen össze néhány méterre tőlem, csakhogy megmentsen valaki mást saját élete árán.
Most csak a kis cellák villantak fel egy pillanatra a szemem előtt, melyekben Strucker kísérleteinek idején tengődtünk. Ő, Wanda és én. A cellákat látom, benne magunkkal, az üvegfalakon túl pedig a sürgölődő embereket, akik azt latolgatják, túléljük-e a kritikus órákat.
De azokban a szűk kis lyukakban, bár minden egyes perc minden fájdalma felidéződött bennem mégis csak a szeretetet láttam a szemében és lágy hangján csengő biztató szavakat hallottam melyekkel tartotta bennünk a lelket.
Összeszorítottam a szemem. Nem akartam ezt.
Ettől csak még inkább gyűlöltem magam azokért a szavakért, amelyeket utoljára mondtam neki.
A keserű és rosszmájú "búcsúért", melyről sosem gondoltam volna, hogy teljesül.


-Ha elül ez az egész, ha mindenkit megmentünk én elmegyek!-mondtam.
-Én pedig veled..
-Nem.-fejemet rázva küzdöttem elemi erővel feltűnő indulataimmal.-Nem vagyok képes melletted maradni érted? Egyszerűen nem megy és minden pillanatban azt kívánom bár ne látnálak többé!
-Ezt akarod?-kérdezte csalódottan, s szürke szemeiben szilánkosra tört a fény.
-Ezt akarom!
-Akkor olyan lesz, mintha nem is léteztem volna!



-De végül mégiscsak hiányzom!-alakja a pillanat tört része alatt terem mellettem. Ismerős mosolya fájdalmasan őszinte.
-Pietro én..-egyetlen kézmozdulattal hallgat el, majd szembe fordít magával és megszűnik a világ. Csak ketten vagyunk.
-Még mindig gyönyörű vagy Beth!-óvatosan végigsimít az arcomon, mintha csak félnie kellene, hogy egy óvatlan pillanatban tovatűnök. Pedig én rettegek csupán ettől.
-Köszönöm.-mosolyodom el, s egy könnycsepp szánkázik le arcomon.
-Azt hiszem még lehetett, nem bókoltam neked eleget!-gyöngyöző kacaja megtölti a végtelent és utat tör magának azokba a rejtett, boldog mélységekbe a tudatomban, melyekről sosem hittem, hogy felszínre törhetnek újra.
-Nos, nem ez volt a legnagyobb hibád!
-Igazad van!-bólint jelentőségteljesen.-Azóta bánom, hogy nem voltam kitartóbb!
Gyorsan történt. Közelebb lépett és ajkát az enyémre tapasztotta, aztán..



Felébredtem.
Csak ültem ott az ordító csendben, a felkapcsolt kislámpa fényébe burkolva és azt gondoltam, mennyi mindent akartam még mondani.
Azt, hogy idióta voltam és sajnálom. Azt hogy nem kellett volna és azt is, hogy talán az én hibám az egész. Ha nem mondom ki..
Azt akartam, hogy tudja, mindennél jobban szerettem és szeretem még most is.
És el akartam mondani, hogy nem lett igaza.
Nem olyan, mintha sosem létezett volna.
Már olyan, mintha én nem léteznék többé.
 

Csúf igazság: Én menni akartam. De végül ő ment és magával vitt minden fényt, minden dalt, minden színt. Semmi sem maradt nekem.
Csak a jeges szürkeség. Ami pont olyan, mint a szeme volt, mikor utoljára láttam.