Néhány kőkupac még port kavarva gördült le a falról, s a
nyomott levegőjű barlang bejáratát végérvényesen lezárta előttünk az omlás. A
sötét, kivájt folyosórendszer falain megnyúlt árnyékok táncoltak a zseblámpák
fénye nyomán. Én szólaltam meg először, igyekezve véka alá rejteni a
fel-feltörő pánikot.
-Megmondtam, hogy ez rohadtul rossz ötlet!-bólogattam hevesen.-Nem kellett
volna ide jönnünk. Vagy legalábbis nekem nem veled!-fújtam ki a levegőt, Pietro
pedig sértődött morgást hallatott. A mesterséges fény, ilyen homályos
környezetben kifejezetten félelmetes keretet kölcsönzött arcának, s a szemei
szinte világítottak. Reakciót meg sem várva először a fülemben lévő adó-vevő
rendszerbe kezdtem folyamatos, szüntelen segélykéréseket továbbítani, egyre
kétségbeesettebb módon, de nem kaptam választ,
az eszköz továbbra is süket maradt.
-Nincs térerő!-szólt sóhajtva, s ide oda cikázva próbált megfelelő helyet
keresni, de a mobil képernyőjén csak a „NINCS JEL” kifejezés villogott.
Amikor felé néztem, néhány pillanatra eltűnt a szemem elől, majd halvány fénycsíkot maga után húzva termett
ismét előttem.-És más kijárat sincs, hacsak nem akarunk élve elégni!-higgadt
magabiztosság álarcát magára erőltetve fürkészte arcomat, de tudtam jól, hogy a
helyzet őt is pont annyira megrémíti, mint engem.
-Tudtam, hogy ez lesz!-lemondóan vágódtam le a hűvös kőfal tövébe. A hideg
pulóverem és nadrágom anyagán is átszivárgott, s mintha a bőrömön éreztem
volna.
-Nézd, Stark tudja, hogy itt vagyunk és..
-Nem..-szakítottam félbe a lelkesítő beszédet. Szavaim önálló életre keltek, s
azok a gondolatok, melyeket csak most értettem meg igazán, utat találtak
ajkaimhoz.-Stark még csak azt sem tudja, hogy itt vagyunk.-üveges tekintettel
meredtem magam elé és próbáltam feldolgozni kimondott szavaimat. Pietro épp
kérdezett volna valamit. Biztosan azt, miről beszélek. Folytattam.-Az egészet
kitervelte.-suttogtam elhaló hangon.
-Ki?-a szőkeség tágra nyílt szemekkel guggolt le velem szembe.-JARVIS küldött
ide minket.
-JARVIS csak a bábja volt.-üres tekintetemet összekapcsoltam az övével. Alsó
ajkamba haraptam és éreztem, ahogy az első könnycsepp legördült az arcomon.-Nem
véletlenül evakuálták a falut a vulkán lábánál már hetekkel ezelőtt. Nyilván
feltérképezte az egész hegyláncot és tudta, hogy már nem alszik, hanem kitör
majd.-nem tudtam tovább egy helyben ülni. Felpattanva járkálni kezdtem a szűk
folyosón, közben olykor olykor a sötét alagútra révedt a tekintetem, melyen
keresztül társam már megtett egy utat. Amikor néhány másodpercnél tovább
figyeltem a rettentő feketeséget, odaképzeltem valami pislákoló, izzó
narancsszín veszedelmet közeledni. De nem volt ott semmi.Még nem.-Tudta, hogy
instabilak a járatok. Alkotott egy pletykát, hogy túrázók rekedtek a hegy
ezen szakaszán. Úgy alakította a dolgot, hogy a mi képességeink legyenek a
leghasználhatóbbak a mentésnél, aztán felhasználta Stark technológiáját és ide
hozott bennünket meghalni. Ez volt a bosszúja.-sóhajtottam keserűen.
-Mégis kié?-egy pillanat alatt előttem termett és kezét vállamra téve
megtorpanásra késztetett.
-Ultroné!-mereven bámultam a sötétkék-fehér ruhájára hímzett ’P’ betűt és
akaratlanul is fohászként szakadt fel elmémben azon másik ember neve, akit azt
hiszem talán, itt akartam tudni..Peter Parker.. Nem mertem hangosan kimondani. Hisz féltem a ténytől, amit régóta tudtam már. Hogy félrevezetem önmagam..-Visio nem ölte meg, csak azt akarta, hogy ezt
higgyük. És most, hogy mi tudjuk, visszajött, ez a titok velünk hal.-
színtelen hangon felnevettem és figyeltem, ahogy Pietro arcán formát ölt a
felismerés.
A csend súlya ólomként nehezedett ránk.

Ő megpróbálta még néhányszor üzembe helyezni a headseteket. Olykor egy-egy nagyobb
darab követ odébb görgetett az útból, mire csak újabbak záporoztak a falakról.
De ő megpróbálta én pedig csak beletörődve figyeltem a kétségbeesett jelenetet,
közben azon gondolkodtam, mielőtt meghalnék mi legyen az első dolog, amit
megbánhatok.
Aztán hangja kiszakított a belső káoszomból.
-Hogy értetted azt, hogy nem velem kellett volna ide gyere?-kérdezte
csalódottsággal vegyes gúnnyal a hangjában. Akkor vettem csak észre, hogy
helyet foglalt néhány centire tőlem.
Piszkos kezével hajába túrt.-Az a kis mitugrász mivel volna jobb nálam?
Peter mindent megakadályozott volna?-rázta meg a fejét kényszeredetten.-Az az
egoista kis..
-Peter képessége legalább mások hasznára is lehet!-vetettem oda megemelve
hangomat.-Te csak önmagadat tudod menteni!
-Aminek semmi értelme, ha téged nem tudlak biztonságban!-ingerült szavait
visszaverték a falak én pedig elnyílt ajkakkal vizslattam arcát az egyre
halványuló fényben.
-Mi?-nyögtem..-Én azt hittem..
-Csak azért szakítottam, mert azt hittem nem vagy boldog velem.-motyogta maga
elé.-Aztán láttam, hogy te és Parker annyira..
-Csak azért jöttem össze vele, mert láttam bennetek a hasonlóságot.-böktem ki a
szavakat, melyeknek ténye már oly rég tudatosult bennem, de önmagamnak is
tagadtam.-Kérlek, ne kérdezd meg mit, nem akarok beszélni erről. Csak tudod
most kezdtem végiggondolni azt, mi az amit rohadtul elcsesztem az életemben,
de mégis csak egyetlen dolog jut csak eszembe.-mellém húzódott és karjával átölelte
vállamat.-A legnagyobb hibám az volt, hogy elengedtelek.-fejemet vállára
billentve igyekeztem magamba szívni belőle mindent, amit még megengedhettem
magamnak. Az illatát a látványát, a szavait. Őt magát. És azt gondoltam, én
lennék a világ legboldogabb embere, ha lenne még egy esélyünk de..
-Röhejes, de én is pont ugyanezt gondoltam rólad.-sóhajában megremegett a
mellkasa.-Már megkésett és gyűlölöm magam érte, de szeretlek.-gyengéden
belecsókolt a hajamba.-Tudom, hogy ez nem elég, de most itt vagyok.
-Elég.-hebegtem elcsukló hangon, mikor felnéztem rá. Halvány mosolyt erőltettem
ajkaimra, de az is fájt. Nem akartam, hogy így legyen vége, de semmit sem
mondtam. Csak hagytam, hogy megcsókoljon, közben eszembe jutott, hogy mekkora
idiótaság és gyerekes, de ha hercegnő volnék, most minden gondom megoldódna
ezzel a csókkal. Kapnék egy újabb lehetőséget.
Némán nevettem magamon és szélnek eresztettem a gondolatot, mely már a csend
legmélyén járhatott, mikor a vastag kőtorlasz túloldaláról tompa hangok szűrődtek
át hozzánk.
Nem tudtam beazonosítani őket. Ha az életemen múlt volna sem tudom megmondani, hogy Tony,
vagy Steve hangját hallottam, de a szavakat kihallottam a reménytelenségemet
elűző hangzavarból.
-Itt vannak bent!