A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fluff. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fluff. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. április 18., szerda

When life gets complicated I ride

A szél a hajamba kapott, aminél felemelőbb érzést el sem tudtam volna képzelni abban a pillanatban. Annyira tele volt a fejem az irodában történt dolgokkal és minden egyéb szarsággal, hogy képtelen lettem volna máshogy kitisztítani. A Hells Angels tagjaként mindenkinek az életet jelentette ez a csillogó és életveszélyes jármű. Minden gondom szerte szállt, mikor közel kétszázzal hajtottam végig a gyönyörű dombos táj kellős közepén. A tél véget ért, így végre tavasszal előszedhettem a szunnyadó csodát.

Otthon lehiggadva és kipirultan dobtam le bukósisakomat a kanapéra, majd kibújtam a bőrkabátból. Bakancsom szerte szét szórva nyúltam a hűtő melletti tálba hajgumit keresve. Sajnálatos módon hosszú hajam összefogva nem fért volna el a fekete-ezüst sisak alatt, így mindig kócosan érkeztem haza. Miután kényelmes kontyba fogtam, a fürdőbe indultam, átmostam az arcom és kibújtam a feszes nadrágból. Bugyiban flangálva töltöttem tele egy tálat M&M-sel, aztán innentől másra sem vágytam, csak egy hideg sörre és a Vikingek sorozat legújabb részére a nagyképernyős Tvmen.

A lakásban teljes sötétség uralkodott, hisz nem tudtam mikor fogok hazaesni és minden redőnyt lehúzva hagytam. Mikor feloltottam a lámpát, majdnem összetörtem a világoskék műanyag tárolót és átestem a széken. Talán még egy sikkantás is elhagyta a torkom, de megszólalni képtelen voltam. Régi ismerős arc ült törökülésben a futószőnyeg kellős közepén. A hideg izzónak hála, háta mögötti falon még az árnyékban kivehetőek voltak igazi alakjának körvonalai. Lassan melegedett a fény. Pont úgy, ahogy a pohárnyi jóminőségű whiskyhez hasonlítható szemei. Gyomromban gombóc nőtt és megráztam a fejem. Hiszen ez lehetetlen. Ő nem lehetett itt. Pár éve meghalt. Tudomásomra adták, hogy örökké elveszítettem és soha többé nem láthatom mosolyogni. Megsirattam, gyászoltam. Erre most ott ült és mint aki jól végezte dolgát a tálra bökött.

- Azt nekem hoztad? – Megszólalni még mindig képtelen voltam, így csak leültem tőle pár méterre és elé toltam a csokit. Csillogó szemekkel nyúlt bele, majd tömni kezdte a szájába. Bámultam rá, hisz mintha szellemet láttam volna. Valószínűleg megérezte a zavaromat, ugyanis közelebb húzódott és bekapcsolta a sorozatot. Legalább negyed órán keresztül bámultam Ragnart és Flokit, mire rájöttem, hogy semmit nem fogok fel a történtekből. Annyira felidegesített, hogy megtört a jég és egy egyszerű mozdulattal hátba vágtam.
-TE HOGY KERÜLSZ IDE?! HOGY VAGY EGYÁLTALÁN ÉLETBEN? – saját magam is megijedtem a hangomból kicsengő fájdalomtól és megtörtségtől.

Mielőtt folytathattam volna a kiabálást, gyorsan belém fojtotta a szót egy apró, mégis annál többet jelentő csókkal. Igen. Ő is én régen egyek voltunk. Sőt! Többek ennél. Barátok, társak, védelmezők és a legjobb csapat, ami ezen a földkerekségen létezett. Aztán egyedül maradtam és meg kellett álljak a saját lábamon, támasz nélkül. Most pedig a rohadt csíkos szőnyegen ülve majszolta a csokoládét évekkel később és M&M-stől édes ajkait az enyémekre nyomta.

- Hiányoztál – suttogta, mintha csak attól félne valaki figyel minket és bármelyik másodpercben ránk törheti az ajtót. Talán így is volt. Jobban megnézve a karamell szemek már nem csillogtak úgy. Valaki, valamit tett velük, engem pedig elkapott a düh.
- Mi történt? – temettem térdeimbe az arcom.
- Asmodeus történt. Meg pár évnyi kellemetlen vendégeskedés a cellájában. Ja és el ne felejtsem az erő csapolást… Ez már nem számít. Visszajöttem, mint ahogy akkor megígértem. Összepakolsz és elmegyünk. Együtt. Soha nem talál ránk.
- Nem megyek sehova – csúszott ki a számon, aztán magyarázkodni kezdtem. – Itt van egy felépített életem. Te visszajöttél, de…
- De te már elfelejtettél.
- NEM! Hogy is tehettem volna? Minden perc szenvedés volt, amivel megtanultam együtt élni. Elvették az őrangyalom! Elvittek tőlem, nekem pedig talpon kellett maradjak! Ezt még egyszer képtelen lennék túlélni. Nem megyek már sehova.
- Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – emeltem fel a fejem. Hinni akartam neki, de nem ment.
- Meg lett volna a lehetőségem. Mégis téged választottalak. Ez talán csak jelent valamit.
- Azt, hogy ide menekültél.
- MIATTAD! – vett mély levegőt, mielőtt bármi összetörhetett volna a szobában. 



Elcsendesedtünk. Mérlegelni próbáltunk, míg a vikingek Angliát ostromolták. Mennyivel könnyebb dolguk volt. Ők ha elvesztettek valakit, a Valhallában látták újra, nem jelent meg évek múltán az ágyuk előtti parkettán.

Elszomorodva a vállára döntöttem a fejem és úgy próbáltam mérlegelni. Mégis mit tehet egy ember, mikor élete szerelme, aki ráadásul egy kicseszett angyal, visszatér a halálból? Nem, nem az a mentsük meg az emberek fajta szárnyas. Ő inkább a saját bőrét menti, mégis itt kuksolt nálam és a válaszomra várt.

- Kell egy kis idő Gabriel – lehelem a nyakába. Szó nélkül, benyújt szemekkel nyomott homlokomra egy puszit és köddé vált.

Arra eszméltem, hogy sírok. Nem tudtam miért potyogtak a könnyeim, de a mellkasomból, mintha kivágták volna a szívemet és ott hagytak volna meghalni a padlón elvérezve. Remegő kézzel emeltem fel az előttem lévő tálat. Hiányzott a fele. Megettem talán?

Fájó fejjel próbáltam visszaemlékezni. Nem nagyon sikerült. Inkább felálltam és kikapcsolva minden fényforrást, befeküdtem a takaró alá. Talán ennyi motorozás már agykárosodást képes okozni. Könyveltem el magamban. Szipogva húztam fejemre a takarót és bámultam a sötétbe. Kerestem valamit. Vagy valakit? Én magam sem tudtam. Aztán egyszer csak reccsent az ágyat tartó léc és a matrac besüppedt mellettem. Finom érintés a halántékomon és minden emlékem visszatért. A hirtelen fájdalomtól elakadt a lélegzetem. Másodszor veszítettem el, még ha nem is emlékeztem rá. Rázkódó testtel bújtam a mellettem fekvő testhez, mint akinek ez lett volna a legutolsó szalmaszál egy halálos baleset után. Aztán mély, dörmögő hangszín törte meg a szenvedésem hangjait.

- Ennyi idő elég volt?

2018. március 31., szombat

“Cats, like men, are flatterers.”

Ezcsak egy ilyen. :' )

Raven keservesen sírt. Párnáján lévő huzat teljesen átázott. A mellkasa már fájt az erőlködéstől, a torka kiszáradt, de szemeiből megállás nélkül folytak a könnyek. Lokival ismét összevesztek. Szinte mindennapos volt a vita. Ez valahogy mégis más volt. Sokkal komolyabb. A nagy hévben, míg próbálta összesöpörni a törött váza darabjait, kemény arccal, élettelen szemekkel vágta fejéhez: 

- Bár soha meg se ismertelek volna. 

Loki hangjának suttogó tónusa a fülében csengett. Lemondás volt és leplezett fájdalom. Raven kezeit szája elé téve még hangosabban zokogott. Nem akarta elveszíteni a férfit. 

„Fene abba a nagy számba!” –gondolta magában és megmosva az arcát igyekezett lehiggadni. Kezei remegtek, haja az arcába hullott. A sírástól fáradtan aludt el a puha takarókon, magába szívva szerelme illatát. 



Eközben Loki rögtön Heimdalhoz rohant és Midgardra igyekezett. El kellett menekülnie Raven közeléből, mielőtt ismét olyat mondd, amit megbán. Szerette a nőt, de képtelen volt elviselni a nálánál makacsabb személyiségét. Képesek voltak vitázni olyan dolgokon is, mint hogy az ég kék, a fű meg zöld. Ha állításuk egy kis árnyalatban különbözött csak, akkor már nyert ügynek számított és egyikőjük sem firtatta a saját igazát. Ilyenkor irigyelte bátyját, aki forrófejű volt, mégis jó az emberi kapcsolatokban. Neki mindig olyan egyszerűen ment. 

Pálcájára támaszkodva szelte New York utcáit. Szerencséjére senki nem ismerte fel civil öltözékében, régi már-már feledésbe merült támadása után. Figyelte az embereket, ezeket az apró és szerencsétlen lényeket. Gondtalannak tűntek és hebrencsnek. Kicsit megirigyelte őket, ahogy az utcai árusnál vett ételt mindenféle ellenérzés nélkül eszegetik és bele se gondolnak milyen betegségek rejtőzködhetnek benne. Egy pillanat alatt határozott úgy, hogy ő is kockáztatni fog. Lassú léptekkel haladt a standhoz, ahol egy fehérbe öltözött férfi várta mosolyogva. 

- Mit adhatok? 

Loki fintorogva végig nézett a kínálaton, de elhatározásától nem tágított. Rábökött a képek közt legszimpatikusabbra és megvárta míg elkészül. Kezében szorongatva a tocsogó tortillát, leült egy padra a parkban. Éppen beleharapott volna, mikor egy ismerős hang szólított meg. 

- Remélem nem háborúzni jöttél – Loki maga mellé pillantva, a szintén öltönyben feszítő mágussal nézett farkasszemet. 

- Dr. Strange, csak szeretném elfogyasztani az ebédemet. 

- Ismerem én ezt. Felméred a terepet – vizslatta gyanakvó tekintettel. 

- Nincsenek hátsó szándékaim. Csak itt nyugalmam van az otthoni gondok elől. 

- Menekülsz? – vonta fel szemöldökét a doki okosan. 

- Nem. Pihenek. Elszúrtam valamit, amit szeretnék helyrehozni. 

- Gondok a paradicsomban? 

- Nincs máshol dolgod? – dörrent Loki hangja. 

- Ne háborogj. Van egy ötletem. Én sem értek túl jól a nőkhöz, de ebben az egyben biztos vagyok – kezével köröket csinált, majd megjelent előttük a megoldás. 

- Ez beválik? 

- Reméljük. 

- Miért segítesz? 

- Minél hamarabb megvan a megoldás, annál nyugodtabb lehetek, mert hazamész. 

- Kösz Doki. 

Loki reménykedve ért Asgard bejáratához. Heimdal sisakja alatt mosolygott, mikor meglátta az istent. 

- Meg se szólalj – forgatta szemeit és ott hagyta a magában mulató kapuőrzőt. 

Szobájuk előtt megtorpant, a „megoldást” köpenye alá rejtette, aztán nagy levegőt véve nyitott be. Raven mélyen aludt. Fekete haja betakarta a hófehér párnát. Ilyenkor aranyosnak tűnt, hisz épp nem kiabált és nem makacskodott. Loki mosolyogva ült le mellé, aztán óvatos mozdulattal keltegetni kezdte. Raven ilyenkor hirtelen mozdulattal le szokta fegyverezni támadóját, de vörösre sírt szemei most ködösen igyekezett felismeri a férfit. 

- Loki? 

- Szia – köszöntötte rekedten. 

- Visszajöttél? –tette fel a lány zavarosan a kérdést. Meg volt győződve, hogy többé nem látja. 

- Hoztam neked valamit. 

Raven kíváncsian pislogott körbe. Semmit nem látott. Aztán a férfi felemelte a palástot és várta a reakciót. A lány szemei kikerekedtek, mikor megpillantotta az aprócska fekete cicát. Szemei gyönyörű kékek voltak, bundája puha és rettentő finom. Raven ismét sírni kezdett, de már örömében. Ölébe vette a pici állatot. 


- Nem tetszik? Visszaviszem. Azt hallottam… - mentegetőzött Loki, a lány könnyeit látva. 

- Imádom – szipogta. – Köszönöm. Tudom is mi lesz a neve. 

- Előre félek –forgatta meg szemeit a Csínytevés istene. 

- Loki. 

- Igen? 

- Loki. Így fogják hívni. 

A trónörökös arcán látott elképedés mindent megért. Nem sokra futotta tőle, ezért csak annyit kérdezett: 

- Miért? 

- Először is: olyan színű, mint a hajad. Másodszor, a szemetek is hasonlít és harmadszor, a fülei olyanok, mint a sisakod! – nevetett fel a lány és magához ölelve a kedvencét, puszit nyomott a lesokkolódott párja arcára. – Megyek, megmutatom Biancának. 

Loki csak magában morogva annyit mondott: „Strange tudta, hogy ez lesz a vége. Ne aggódj Doki, még visszakapod.”

2018. február 22., csütörtök

Can't rain all the time

Ez ilyen... fura. Na, nesze. Olvass valamit és mielőbbi gyógyulást! <3


Egy nap. Egy nő. Egy férfi. Egy élet.

Raven dühösen vonult el a fürdőszobába. Képtelen volt elhinni, hogy ez az egész megtörténik vele. Ő egy harcos volt, nem pedig valami elcseszett hercegnő.  A mese nem érhetett így véget, hisz mindig történik valami, ami tönkreteszi az emberek életét. Emberek? Ó, igen! Jelen pillanatban csak egy menekülni vágyó embernek érezte magát. Rettegés kúszott fel gerincén.
- Odin szakállára, szedd már össze magad, te nyomorult! - motyogta magának a tükörben. Haja kivételesen a feje tetejére volt tűzve, laza konyban. Egyszerűen nem ismert magára. Méregzöld ruhája lágy selyemként hullott a bokájáig. 
- Gyere ki azonnal! Mindjárt kezdünk. Frigga infarktust kap az égben, ha most visszavonulót fújsz - dörömbölte Bianca a vékony ajtó túloldaláról. Mérgesen lépett ki Raven és leült az ágy szélére.  
- Nem megyek sehova. Ez az egész marhaság. 
- Na ide figyelj kisasszony! Te egy hadvezér vagy, szedd össze magad, állj fel szépen és igázd le a vendégsereget. Egy rohadt éve készülünk erre a napra, nem futamodhatsz meg! Fogod magad, betolod a képed a trónterembe és hozzámész ahhoz a mókamesterhez - kiabálta Bianca, mire Raven szemöldöke a homloka közepéig kúszott. Sosem hallotta a lányt káromkodni, vagy egyáltalán dühösen üvöltözni. Be kellett vallja, hogy igaza volt. Mindennél jobban vágyott a benn zajló eseményekre, de mélyen belül rettegett. 
- Te könnyen beszélsz. Megyek már. Ne kiabálj velem és amúgy is! Vigyázz a szádra... - mosolyodott el és egy nagy levegőt véve kilépett a rászegeződő szempárok tüzébe. 


- Ez nem nekem való - motyogta Loki, míg bátyjával a jobbján készült igába hajtani a fejét. Tenyere izzadt, a ruhája szúrt és fojtogatta. 
- Mindjárt elájulsz öcsém - nevetett fel Thor öblösen. - Szedd már össze magad. Épp készülsz nőül venni az egyetlent, aki képes téged elviselni. A helyedben örülnék, hogy egyáltalán találkoztatok. 
- Kedves szavak - húzta el Loki a száját. 
- Őszinték. 
- Még jó, hogy nem ezer évvel ezelőtt vagyunk. Akkor a szent kardot is meg kellett volna szerezzem és feláldozni egy vaddisznót. 
- Lehet jobban menne, mint amit most művelsz. Ugyanmár! Világokat akartál leigázni, alattvalók felett uralkodni és szörnyeknek parancsolni. Mi olyan rettenetes ebben a csodálatos napban?
- Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet számomra a házasság - vallotta be. 
Thor elgondolkodva mosolygott, majd hátba veregette testvérét és annyit mondott:
- Ne aggódj annyit, vagy együtt éltek le még ezer évet, vagy fél éven belül megölitek egymást. A világok mindenféleképpen jól járnak. 

Raven a robusztus trónus előtt ácsorogva várta, hogy Loki megérkezzen. Odin fél szemével megállás nélkül az arát pásztázta, aki ettől - ha lehetséges - még feszültebb lett. A Friggát jelképező korona a trón karfájára helyezve ékesítette az amúgy sem fénytelen ülőalkalmatosságot. Bianca a balján lévő ezüst fotelban foglalt helyet, mint rangidős hercegnő, Odin és Frigga menye, Odin fiának, Thornak felesége. 
- Könnyen dirigálsz - suttogta Raven, de abban a pillanatban nem volt ideje tovább morogni, ugyanis a két Odinson büszke léptekkel igyekezett felé. Őt csakis Loki érdekelte, hasonló tónusú ruházata tetszett a lánynak, de sápadt arca nevetésre késztette. Nem csak ő félt egyedül. Mimikája fagyos volt, mégis inkább úgy nézett ki, mint aki bármelyik perben elhányhatja magát. 
Mire mellé értek, Thor helyet foglalt, Odin pedig felállt és tiszteletet parancsoló hangjával elnémította az udvar népét. Raven az első pár mondatot nem is hallotta, úgy döbörgött szívverése a fülében. 
- ... a mai nap csodálatos adomány mindenki számára. Nem csak, mint apa mondom, de mint királyotok is, hogy egy herceghez méltó és biztos kezű nőt köszönthetek a családban. Vezetői képességeiről már rég tanúbizonyságot tett, hiszen neki köszönhetjük szabadságunkat többszörös értelemben is. Loki... te maradj olyan, mint mindig is voltál és tiszteld a nőt, ki veled életét megosztja. Fogjátok meg és cseréljetek kardot, mely életetek összekötését szimbolizálja. - A fiatalok úgy tettek. - Mondjuk el az imát, hogy házasságotok szentségét semmi ne törhesse meg. 

Együtt: 
Ó vánok legyönyörűbbike,
kinek kocsiját két macska húzza,
a szerelem és szenvedélye asszonya,
sietve hozz az én életembe is tüzet,
mielőtt végleg kihűlne a szívem.

Loki:
Hozd el nekem a lelkem másik felét,
akit az istennek szánnak nekem,
kivel sorsomat beteljesíthetem,
aki egészen Asgardig repíti fel szívemet.

Raven:
Leljünk örömöt férjemmel egymásban,
éljünk hűségben és boldogságban,
szerelmünk ne szenvedjen semmiben hiányt,
ez az amit az én szívem kíván.

A ceremónia végén a páros asgardi szokás szerint a kezén ejtett vágással pecsételte meg esküjét, mely Odin korsólyába folyatva keveredett, ezzel is megerősítve az összetartozásukat egy életre. Thor a Mjölnirrel ráruházott hatalomnál fogva megáldotta őket gyermekkel, majd megkezdődött a tánc és a mulatság. 

Raven épp Heimdallal táncolt, mikor valaki megkopogtatta a vállát. Szembe fordulva két jégkék szempárba ütközött. Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, csak hagyta, hogy a két kar átölelje és táncba hívja. Férje illata minden pólusát eltömítette, éjfekete haja az orrát csiklandozta. Ekkor ébredt rá, hogy megérte a sok szervezés, stressz. Nem is értette mitől félt. Ő volt az a fél, aki mellett élete végéig létezni akart. Akivel nevetni, harcolni és sírni szeretett volna. Boldog volt, hisz ez azaz egy nap, mikor egy nő és egy férfi, egy közös életet kezdenek együtt. Akár a csatamezőn a bajtársak.

2018. február 1., csütörtök

Debate

Kicsinyke szösz.


Hófehér minden. A falak, az ágynemű és még a rohadt bútorok is. Ijedten ülnék fel, ha nem rántana vissza az egész testem átjáró éles fájdalom. Észhez térve végig gondolom a történteket. Az utolsó emlékem, hogy Lucifert próbáljuk visszatuszkolni a ketrecbe. Drága jó anyám, Rowena segítségre szorult, ezért beugrottam és minden erőmet felhasználva mondtam vele a bűbájt. Az arkangyal visszakerült a helyére, de a lábaim felmondták a szolgálatot és átjárt a forróság. 

Most pedig itt ébredtem, ebben a poshadtszagú kórteremben. Egyedül. A karomba szúrt tű feszített, az orromból kilógó cső pedig egyenesen irritált. Egy mozdulattal kirántottam mind a kettőt és óvatos léptekkel megpróbáltam lábra állni. Többszöri hintázásra sikerült, így imbolyogva a fürdő felé vettem az irányt. Megkapaszkodva a mosdóba erőltettem magam, hogy a tükörbe nézzek. Arcomon több sérülés éktelenkedett, amit rászáradt betadine keretezett. 

- De szarul nézel ki Jen - motyogtam a visszatükröződő képnek, mire hangokat és motoszkálást, maj kétségbeesett kiálltást hallottam a szobából. 
- Eltűnt! Istenem... Jen! - szaladt be Gina a fürdőbe és riadt arcán láttam a meglepettséget. Elég nyúzottnak tűnt, mint aki napok óta nem aludt. Ruhája még mindig ugyanaz, mint amiben az ördögre vadásztunk, annyi különbséggel, hogy poros, szakadt volt és itt-ott vérfoltos. 
- Mit pánikolsz? Itt vagyok - néztem rá flegmán. 
- Sam megölt volna, ha pont az én felügyeletem alatt veszik nyomod - lépett közelebb és visszasegített az ágyra. 
- Mi a fészkes fene történt? 
- Lucifer bezárva,a terv sikerült. Annyi hibával, hogy mikor visszaraktuk, te szinte a szó szoros értelmében kigyulladtál - dörzsölt meg a szemeit. - Nem tudjuk mitől történhetett, de rajta vagyunk az ügyön. Sam már minden könyvet átnézett a bunkerban, Castiel felment a Mennybe és ott érdeklődik. Dean napok óta telefonálgat.
- Hány napig voltam kiütve? - jutott eszembe az újabb kérdés. 
- Négy. Ebből egy teljes napig Cas gyógyított. Ez amit most látsz… már a jobbik eset - húzta el a száját. Bele se mertem gondolni milyen lehetett az eredeti, így inkább eltereltem a szót. 
- Hol vannak a srácok? 
- Dean kávé után kutat, Sam pedig telefonál. 
- Király - álltam fel ismét. - Akkor húzzunk haza - indultam meg a székre kipakolt, frissen mosott ismerős gönceim felé. Gina csak elképedve nézett, aztán mikor leesett neki a helyzet, elém sétált. Magára erőltett nyugalommal fogta meg a vállam. 
- Pihenj még. Az orvosok szerint legalább a héten megfigyelés alatt kell maradnod.
- Persze - tört ki belőlem a nevetés, aminek hátrányaként érezni kezdtem a porrá zúzódott bordáimat is. 
- Megyek és szólok a fiúknak, te pedig feküdj vissza! - indult meg az ajtó felé. Úgy tettem, mint aki szót fogad. Kilesve figyeltem, ahogy eltűnik a folyosó végén. Az állapotomhoz mért gyorsasággal magamra kapkodtam a ruháimat és mint aki jól végezte dolgát, elindultam a másik irányba. 

Bolyongva a folyosókon, rá kellett jöjjek, hogy az épület hatalmas és gőzöm sincs merre vagyok. Még sosem jártam itt azelőtt, nemhogy betegként. A tempóm sem volt az általánoshoz hasonlítható, így még rosszabbnak tűnt a helyzet. Emberek billegtek világos, hátul szétnyílt hálóingekben, ki kerettel, ki infúzióva. A sok beteg látványától már a rosszullét kerülgetett, de kitartóan mentem tovább. Jó egyed óra eltévedés után, az egyik sarkon ismerős hangokat hallottam.

- Nem vesztettem el. Egyszerűen lelépett… - magyarázkodott Gina kétségbeesetten.
- Rád volt bízva az Isten szerelmére! - Sam hangja idegesen és hűvösen csengett, mégis melengette az aggodalma a szívemet. 
- Ne vele üvöltözz Sammy, inkább a csajodat kérd számon, hogy miért tűnt el szó nélkül! - pirított rá a bátyja. 
- Mi van, ha nem tűnt el, hanem elvitték? - Fújtatott Sam.
- Neki állt öltözködni - kotyogott bele Gina.
- Befejezteték? - léptem ki a csempék takarásából. Dean arca mérges volt, de egyre inkább megenyhült. Gina leült az egyik várószékre és ott igyekezett lehiggadni, míg Sam gondolkodás nélkül a karjaiba zárt. 
- Nincs semmi bajod! - csókolgatta a fejem tetejét és úgy szorított, hogy már fájt.
- Megfulladok - nyöszörögtem fájó porcikákkal. 
- Merre jártál boszika? - ivott bele Dean a kávéjába és szigorú, számonkérő képet erőltetett magára.
- Sétálgattam. 
- Az jó ötlet. Főleg, ha arra megy ki a játék, hogy ez a mamlasz öcsém kifeküdjön a padlón. - vigyorgott.
- Dean, Jen csak sétált. Én pedig nem regáltam annyira túl, mint mondja - intézte felém. Fülig érő vigyorral csóváltam meg a fejem. Jó érzés volt tudni, hogy van mögöttem egy szerető család, akik egy negyed órás eltűnés végett is képesek halálra aggódni magukat. Értem. 
- Haza akarok menni - karoltam át magam. - Derítsük ki, hogy mitől küldött Lucifer vakációzni. 
Senki nem szólt többet. Dean elmosolyodott, amint érzékelte,hogy visszatért belém a makacsság és tenni akarás. Sam pedig egy cinkos kacsintással lépett hozzám, átkarolt és hazáigel se engedett. Mintha attól félt volna, hogy útközben kiugrom az impalából és világgá szaladok.


2018. január 21., vasárnap

My inside Molly



Random. szeretettel.


Hosszú idő óta ez az első alkalom, hogy veszekedtünk.  Nagyon régóta nem volt rá példa, hogy egy rossz szó is elhangzott volna közöttünk. Semmi nem szült konfliktusokat, csak kis dolgok voltak, amik felett rögtön elsiklottunk. Toleránsabbak és megértőbbek lettünk egymással az évek alatt. Ezt pedig nyilván az ikreknek köszönhettük és köszönhettük mai napig.
Bár ez az egész.. Vagyis egy része egész biztosan az én saram. Naiv voltam és hiú ábrándokat dédelgettem éveken keresztül. Elhittem, hogy teremtettünk egy biztonságosabb világot, vagy legalábbis csak egy életet, amiből nem kell, hogy rémálom váljon.
 

Mindig is voltak strucchajlamaim. Ha elég mélyre dugom a fejem a homokban és nem látom, ami engem bámul, akkor az sem láthat engem és mindegy mennyire vitatják az emberek, a valóság az, amit látunk. Én pedig elfogult, mondhatni elvakult voltam, minden lehetséges szempontból.  Azt hiszem ez volt az az ok, amiért a kicsik első éveiben beletemetkeztem az anyaságba. Egyszerűen nem voltam hajlandó tudomást venni mindarról az elkövetkezendő és elkerülhetetlen jövőről, amit akaratunk és akaratuk ellenérte szántunk a következő generációnak.  Azt hiszem úgy is fogalmazhatunk, hogy nem voltam képes szembenézni azzal az átokkal, amit a neveink is évek hosszú sora óta hordoznak.  Amit rájuk hagytunk. Az örökített rontás.
 
Most pedig itt vagyok a szobában egyedül. Az ajtó csapódása még mindig itt kering a levegőben. Vagy az a düh és az indulat visszhangja volna? Már nem tudom. A szavak, melyek elhagyták a száját, egymást érik a fejemben és nem értem, hogy lehettem ilyen ostoba. Ha az elejétől fogva tisztáztam volna vele..Talán..
Nem. Akkor sem volna másképp. Legalábbis a tudatalattim jelenleg csak ezt sulykolja odabent és kezdek hinni neki. Talán, ha az elején mondom, amit elvártam volna, veszekedésből és vitákból állt volna az életünk. Legalább ennyit sikerült megelőznöm. De milyen áron?

 
Én nem akartam, hogy így legyen. Nem szabadott volna idáig ragozni.
-Egyáltalán hogy jutott eszébe?-motyogom magam elé, ahogy átkarolom felhúzott térdeimet. Arcomon leszánkáznak az első könnycseppek és megremegek. –Célba lőni tanítani egy hat éves gyereket?- elmémbe kúszik a keserűen közeli emlék, ahogy Henry a kezében a berettámmal beleereszt egy tárat az előugró kartonfigurába. A hideg végigfut a hátamon. Ennek nem szabadna így lennie. Az egyetlen 'fegyver', amit meg kell tanulnia használni ennyi idősen az a vízipisztoly.. Más módszer is van rá, hogy megvédje magát. Mert az még rendben volt, hogy minél hamarabb megtanítsuk nekik a só a szentelt víz és az űző pecsétek, és átokzsákok fontosságának jelentőségét, de élesített fegyvert adni a kezébe? Mindennek a teteje volt. Aztán, ahogy hangot adtam a nemtetszésemnek végül a férjem és a fiam szemében is én lettem a rossz fiú. A rossz anya.

 
-Nem vagy rossz anya.-az ajtó nyikorogva nyílik ki. Henry nyújtózva próbálja felkapcsolni a villanyt és végül sikerül fényt varázsolnia a sötét szobába. És bennem nem is tudatosul elsőre, hogy nem csak egy-két szót motyogtam magam elé, hanem mindvégig hangosan gondolkodtam. –Miért sírsz?-az ágy mellé lépve félre biccentett fejjel méreget, miközben én még mindig küzdök , s a hosszú pislogásokkal próbálom elűzni a kellemetlen érzést, mely a hirtelen fény hatására bántotta a szememet. Kézfejemmel gyorsan igyekszem eltüntetni zokogásom nyomait, s szipogok még párat. Megfordul a fejemben, hogy letagadom az egészet, de ő is ott volt, mikor Dean és én veszekedtünk. Pontosan tudja mi a helyzet, így ebben a tekintetben ez teljesen felesleges.Aztán meg ott van az az átható zöld szempár, amit az apjától örökölt. Aminek képtelen volnék hazudni.
 -Csak aggódom kicsim.-bököm ki végül az első dolgot, ami eszembe jut ezzel kapcsolatban.
-Miért?-kérdi gyermekdeden, pedig igazából biztos vagyok benne, hogy tudja. Csupán ez is egy módszere arra, hogy próbáljon megnyugtatni. Na ezt egész biztos nem Deantől leste el. Ez Sam érdeme.
-Henry,én nagyon sok rossz dolgot láttam már életemben és sok mindenkit elveszítettem.-lesütöm a szemem és hangos sóhaj szakad fel valahonnan mélyről. Szinte érzem a keserű ízt, amit magával hoz abból a belső sötétségből. A félelmeim legjavából. –És mióta te és a nővéred megszülettetek próbáltam elhitetni magammal, hogy nektek majd nem kell mindezt átélnetek. Meg akartalak óvni benneteket.-oldalra sandítok és a zöld szempár olyan áhítattal méricskél engem, mintha csak a tudatalattimat szugerálná és kényszerítene, hogy kimondjam azt az igazságot, amit még magam elől is elhallgatok.-Vagy csak rettegek, mert minden egyes alkalommal mikor Sam és Jen elmennek megoldani valamit és úgy köszönnek el Liatól, hogy tudják, talán sosem térnek vissza.-megremegnek az ajkaim.-Elbúcsúznak tőle, anélkül, hogy kimondanák.-párás felhőn át meredek a fiamra, miközben újabb emlék képe tör magának utat az elmémbe. Miután Lia cirka kilenc hónappal az ikrek után napvilágot látott, nem állt meg az élet. Jen is hamar belerázódott az anyaságba, hisz volt ideje Charliékon gyakorolni. De ő amellett, hogy anya lett, vadász is maradt. Mai napig tisztán emlékszem arra a válaszra, amit a ’Miért?’ kérdésemre adott.



„Mert ha mi nem megyünk, akkor megy Dean. Neked pedig szükséged van rá. Ha elveszíted, beleroppansz, az ikrek pedig nem nőhetnek fel szülők nélkül. Ne érts félre, sosem kívánnám, de inkább ’csak’ Liana árvuljon el, de Charlienak és Henrynek szüksége van rátok.”
Emlékszem, könnyes volt a szeme, ahogy ezeket a szavakat mormolta elém. Aztán ahogy azt kérte, ha bármi történik velük, csak viseljük gondját a kislánynak, elcsuklott a hangja. Akkor állt előttem először megtörve a mástól szarkazmusának és nárcizmusának egyvelegéből kovácsolt pajzs mögé búvó boszorkány. Akkor volt először igazi anya. És a kérés már akkor is felesleges volt. Akkor megszületett a kimondatlan ígéret, amiről a Winchester fiúk máig sem tudnak, s ami közelebb hozott minket is egymáshoz.





-De te nem mész el.-Henry hangja ránt vissza a valóságba.
-Nem.-mosolyodom el kényszeredetten és elfogadom a felkínált zsebkendőt, amit felém nyújt.-De nem is értem, hogy jutott apád eszébe, hogy lőni tanítson téged.-rosszallóan csóválom meg a fejem.-Mi lesz a következő? Hogy Charlie-t ülteti be az Impalába?-fintorodom el és ahogy oldalra nézek látom, hogy a gyerek kérdésre nyitná a száját, de megelőzöm.-Tudod csak azért nem tetszik ez az egész, mert elég a többiek miatt aggódnom. Rengeteg álmatlan éjszakám van, vagy rémálmaim arról, hogy embereket látom meghalni. Embereket, akik fontosak nekem, akiket szeretek.-tekintetemet nem szakítom el az övétől.-Samet, Jent, Liat,  apádat, téged vagy Charlie-t és..



-Akkor olyan vagy mint Molly.-vág közbe mosolyogva én pedig felvonom a szemöldököm.
-Mi?
-Olyan, vagy mint Molly Weasley, mikor nem tud elbánni a mumussal és látja a többieket meghalni, mert attól fél a legjobban. Látja Bill-t, Fredet, Ront, Harry-t, Ar..
-Ez nem is volt benne a filmben!-mondom és mire megkérdezném, hogy mégis honnan szedte, elnevetem magam. Ő pedig fogalma sincs min,de velem együtt nevet.-Meg kell mondanom Jennek, hogy fejezze be a Harry Potter kötetek esti-mesekénti felolvasását.-rázom meg a fejem és nem tudom abbahagyni a mosolygást. Nem azért, amit mondott, hanem mert be kell látnom mennyire igaza volt. Az izgága, anyáskodó Mollyban és bennem ez a közös vonás. Mindketten rettegünk attól, hogy elveszítjük a szeretteinket.
-És még vörösek is vagytok.-teszi hozzá, mintha a gondolataimban olvasna, pedig csak  azt latolgatja, hogy mennyire illenék én a Weasley családba. Kétségtelen, a banya ráragasztotta a varázslóimádatot, ha már a saját lányával olyan csúfosan megbukott. Lia inkább amolyan vámpír-vérfarkas párti lett. Ennek Sam kimondottan örülni fog. Vagy nem?-De te nem vagy olyan kövér.-kacag mellettem a fiam és a szemében m,ég mindig őszinte csodálat ül.
Igaza van. Már nem csak abban,. hogy nem vagyok olyan kövér. De annak ellenére, hogy nincs varázserőm, nekem is van egy belső félelmem a családom és a halál találkozásáról.
Jobban mondva, bennem is él egy kis Molly Weasley.



2018. január 11., csütörtök

Ordinary miracle

Rég volt. BUÉK vele. 


-A rohadt életbe Sam! Mi van, ha..-Dean ideges hangja töltötte be a a folyosót. Aztán a bentről kiszűrődő tompa üvöltés. Az idősebbik Winchester újra az ajtó felé rontott, de az öccse minden erejével akadályozta a bejutását.-OTT AKAROK LENNI!-kiabált vele a vadász. Pedig nem rá volt mérges. Abszolút nem. Csupán az idegesség beszélt belőle. Jobban mondva ordított. Ő, a nagy Dean Winchester, aki visszatért a Pokolból, megjárta a Purgatóriumot, megölte a Halált. Ő, a hírhedt Dean Winchester, aki minden elé álló akadályt legyőzött az életében. Ő, Dean Winchester, aki eddig minden haramiával, túlvilági lénnyel és szörnnyel megbirkózott, most rettegett. Egy olyan világ tárult elé az utóbbi órákban, ami csupán ismeretlen terepet tartogatott számára. Idegen volt az egész. Idegen volt minden. Annyi kérdés kavargott a fejében, hogy nem volt képes szétválasztani tőlük a saját gondolatait. A testvére aggódó tekintettel vizslatta őt és arról motyogott valamit, hogy megérti. Érti a nagy szart! Semmit sem ért! Legalábbis még nem. Ő nem mindig volt ott a szeszélyes időszakokban. Ő nem tudja milyen volt egy "téves riasztás" miatt felriadni az éjszaka közepén és kocsiba ülni, hogy  a célba érve csak annyit mondjanak, még nem jött el az idő.
-Gina nem akarja, hogy bent legyél!-Sam már elengedte őt, csupán kezét vállára téve tartotta kartávolságban az ajtótól, ami előtt úgy állt, mint egy biztonsági őr egy bevásárlóközpontban. Egy másodpercig mulatott magában a képen. Mi lett volna, ha mégsem lépnek erre az útra és az öccse befejezhette volna az egyetemet? Mi lett volna, ha nem futotta volna többre annál, hogy drogos suhancok kijelölt védőügyvédje legyen?  Szerencsét próbált volna őrként? Dean elméjébe kúszott az az idióta film. Mi is volt a címe? Oh igen. Éjszaka a múzeumban. Röhejes volt elképzelni Samet abban a khakiszínű szerelésben, miközben egy viaszból kifaragott, életre kelt Robin Williams figurával társalog. Eljutott egészen addig a pontig, miként üldözné őt dübörgő léptekkel a t-rex csontváza, aztán egy újabb zihálásba fulladó üvöltés rántotta vissza a valóságba.
Azt hitte halk volt.  Hogy minden körülötte csak hangtalan, néma suttogás. Pedig a világ hangos volt. Senki sem nyomta le a képzeletbeli távirányítón a némítást, csupán Dean Winchester ereiben lüktető vér, s torkában dobogó szíve minden zajt elnyomtak körötte. Vagy azok csak a gondolatai voltak? A félelmei? S a mögöttük megbúvó tünékeny reményfoszlánytól elválasztó, nyomasztó sötétség, mely minden másodperccel csak egyre több feszültséget pumpált teste minden porcikájába?
-Mi van, ha történt velük valami?-kérdezte reszkető hangon, s meg sem várva a választ újabb kérdést szegezett Samnek.-Mi van, ha az oxigénhiány ártott neki?-a fiatalabbik Winchester igyekezett a lehető legtöbb magabiztosságot magára erőltetni, Dean azonban látta azt az egy pillantást. Azt a fél másodpercet, mikor megingott, de annyira bízott az öccse szavaiban. Annyira hinni akart neki.
-Nem lesz semmi baj. Mindketten meglesznek.-Sam csöppet sem meggyőző mosolyt eresztett meg, s egy pillanatra sem tágított az ajtó mellől. Sőt még mozdulatra kész volt, mikor újabb kiáltás hangzott bentről. És motyogás.
Figyelte, ahogy bátyja keze ökölbe szorul és tudta, hogy most neki kell benne tartania a lelket. Pedig maga sem tudta mennyire hihet a dologban. Tudta, hogy a bent lévők erősek és sok mindenen keresztül mentek már, de erre a helyzetre senki sem készült fel.Orvost hívni már akkor késő volt. Útnak indulni pedig mondhatni lehetetlen. Önmagában némán nevetett a gondolaton. Keserűen nevetett.  A Winchesterek szótárában mikor szerepelt utoljára ez a szó? Lehetetlen.

Dean egészen addig a pillanatig megfeledkezett a harmadik személyről mellettük. A szőke nő ott ült a folyosó másik oldalán a falnak dűlve, s a helyzet kezdetétől fogva sztoikus maradt s némaságba burkolózott.Jobban mondva attól a pillanattól kezdve, mióta ő, Dean megfenyegette, hogyha segíteni próbál odabent, az lesz élete utolsó cselekedete. Bár nem kételkedett abban, hogy a brit egyetemes jó kiképzést kapott, vagy hogy ért ehhez-ahhoz, de az ajtó túloldalán folyó esemény túl fontos dolog volt ahhoz, hogy egy maga fajtát a felesége közelébe engedjen. Sőt, ha ezáltal kettejük közül akármelyiknek baja történik, az minden esetben Toni és társai lelkén szárad majd. De első sorban Arthur Ketch fizet majd meg érte.
 

Tudta jól, hogy az ő életükben nem történnek csak úgy pozitív dolgok. Nem fordul minden egy csapásra jóra. Nem láthatják mindig az élet napos oldalát.  Már ha azt nem veszik csodaszámba, hogy épp bőrrel megúsznak egy-egy vadászatot. Vagy egy rajtaütést?
 

Dean a lábára nézett és most jutott eszébe először a sérülése, amelyet még a légaknában szerzett.  Szakadt nadrágját már feketére festette az alvadt vér, s mintha a fájdalom is csak arra várt volna, hogy észbe kapjon, s most az agya hangosbemondón keresztül küldi az impulzusokat a teste minden részére, hogy olyan elemi erővel zúduljon rá a fájdalom, mintha bűnhődnie kellene azért, hogy eddig nem is méltatta figyelemre. A vadász a falnak dőlt, s minden erejével a Sam és Toni között folyó eszmecserére próbált összpontosítani.
-Legalább tekintettel lehettek volna arra, hogy egy terhes nő is van itt!-csattant fel az öccse.
-Egy terhes vadász.-pontosította pimaszul a szőke nő, s brit akcentusából az undor halvány árnyalata hallatszott ki.-Egy amerikai, hamburgerzabáló, aki csak fenyegetést jelent a civilizációra.
-Magában hordoz egy életet az istenért!-Sam a testvérére pillantott, félve az újabb kirohanástól, de Dean csak a  falnak dőlve, behunyt szemmel koncentrált valamire. Nem tudta, hogy ennek örülnie kellene, vagy aggasztania. Próbálva elterelni erről a figyelmet Dean kezébe adta saját megkezdett sörének üvegét. Talán azzal is el lesz egy darabig.
-Sam Winchester.-ejtette ki a nevet a nő éllel a hangjában.-Pedig azt mondták ő a csapat esze, mégis milyen ostoba. Sem Ketch-nek, sem Dr. Hess-nek nem számít a gyerek élete. Csupán egy újabb strigula a kiiktatott ellenségek között.-a szavai visszapattantak a folyosó falairól, s egy pillanatra mintha maga Toni is belegondolt volna a helyzet súlyába. Hiszen neki is volt egy fia. De nem. Ezt a döntést nem neki kellett meghoznia, s mindaz, ami elhagyta ajkait, csak az igazság azon szétszóródott törmelékének darabjai, melyet talán ezáltal a két együgyű Winchesternek sikerül majd összeraknia. Na nem mintha már számítana. A bunker már nyitva, de úgyis meghalnak. Csak idő kérdése.-Három vadász, egy magzat és egy boszorkány. Bunkersírban. Csak újabb trófeák Ketch polcán.
 

Dean hallotta mit mondanak és most először érzett késztetést arra, hogy ismét figyelemre méltassa azt a ribancot. Vissza akart vágni neki, hogy a magát oly nagyra tartó lady Bevell is csak egyetlen ócska trófea, amit az a rohadék hagyott itt velük megdögleni. Csak egy fénye vesztett egykor értékes ember, aki veszélyt jelentett volna Ketch pozíciójára. Épp a nyelve hegyén voltak a szavak, mikor a már eddig kizárt üvöltés helyett valami egészen más hang hatolt a pillanatnyi csend mélyére. Valami más.
Egy élni vágyó kis ember első sirámai. A baba odabent felsírt. És mindenki fellélegzett. Dean azt hitte mindketten hallják, hogy milyen veszett tempóban kalapál a szíve, de csak Jen tompa nevetése hangzott fel az ajtó túloldaláról. Aztán Gináé. Tehát jól van. Mindketten jól vannak.
-Engedd be!-halk, s erőtlen utasítás volt, melyet lassú léptek követtek. Dean pedig úgy érezte nem volt még kész teljesen, de várni sem bírt. 





 Épp csak, hogy volt ideje kortyolni egyet a kezében fogott üvegből, mire kinyílt az ajtó és Jen lépett ki rajta verejtékben úszva és fáradtan, arcán levakarhatatlan mosollyal becézgetett egy törülközőbe bugyolált kis valamit. Egy másodpercre, ahogy Samhez ért, a magas vadász lopva karjaiba lesett és arca  egy csapásra ellágyult, mintha el is felejtette volna a korábbi szópárbajt.  Egy pillanatra, mintha a brit egyetemes is elmosolyodott volna, de Dean rá figyelt a legkevésbé, csupán a boszorkányt tartotta szem előtt, kinek karjában ott pihent az ő boldogsága, akinek még csak a nemét sem tudta. Jen, mintha csak a gondolataiban olvasott volna, felpillantott rá.
-Kislány.-lépett közelebb a nő és fél kezével a vadásznál lévő üvegért nyúlt, miközben ügyelt rá, hogy a kisembert épségben adja át az apjának.-Ez kemény menet volt.-lopva a karjára szíjjazott vérfoltos órára nézett.-Hét óra.
-Egy örökkévalóságnak tűnt.-bökte ki végül az idősebbik Winchester, miközben elveszett azokban az elrévedő szürke szemekben és ugrálni tudott volna örömében. Annak ellenére, hogy örült hogy egyáltalán áll a lábán.Aztán eszébe jutott, hogy még tartozik Jennek valamivel. Meglehetősen nehezen szakította el tekintetét a legkisebbik Winchesterről, s jelentőségteljesen a még mindig előtte álló boszorkányra tekintett.-Köszönöm neked.-lehelte halkan, s érezte, ahogy könnyel telnek meg szemei. A lány még mindig mosolygott.
-Ha másért nem is, talán ezért volt értelme egy régi korba születnem.-mondta a babára pillantva. Deannek pedig eszébe jutott, hogy Sam elmesélte már, Jen annak idején segített néhány szülésben. Abban az időben, mikor még nem volt olyan fejlett az orvostudomány, mint ma. Talán ezért bízott benne annyira. Talán ezért hagyta, hogy segítsen. Dean még mindig Jent bámulta és látta, ahogy a lány épp ajkához emelné a palackot, melyet Sam villámgyorsasággal kapott ki a kezéből, ezt pedig a vadász nem tudta mire vélni. Az öccse olyan aggodalommal teli, megrovó pillantást vetett a boszorkányra, amilyet még Dean nem igazán látott tőle.
-Tudod, hogy neked nem szabad!-sóhajtotta mély, de parancsoló hangon, mire a lány elnevette magát.
-Még mindig nem tudom megszokni.-kacagta, Dean pedig csak értetlen tekintetét váltogatta kettejük között, mintha csak egy teniszmérkőzés két térfele között pattogó labdát követne.
-Jen mióta nem ihat?-kérdezte meglepetten- Értem én, hogy párszor túllőtt a célon, de épp most segítette világra a lányomat ezt csak megünnepelhetné nem?-vonta fel fél szemöldökét, mire a párocska cinkosul egymásra pillantott, s mintha csak maguk között épp néma eszmecserével vitatnák meg, alkalmas-e a pillanat, hogy bejelentsenek valami nagy durranást. Sam végül mosolyogva bólintott.
-Nemsokára nem ő lesz a legkisebb Winchester.-mutatott az ujjával a Dean karjaiban már-már elbóbiskoló újszülöttre.-Jen gyereket vár.-Sam nevetése visszhangzott a folyosókon, s szemében az öröm szikrái  csak úgy sziporkáztak. Dean szinte látta öccse agyában zakatoló kis fogaskerekeket, melyek másodpercenként mantrázzák újra és újra ugyan azt a mondatot. "Én is apa leszek.".

Aztán fátyolos hang csendült fel a szobából.
-Gratulálok.-Gina fáradt arccal bámult a folyosón állók felé. Az ágy és a takarók vérben úsztak körülötte, ez mégsem tűnt úgy, mintha zavarta volna. Szemeivel csupán a kis apróságot vizslatta Dean kezében, melytől nem volt hajlandó tovább elszakadni, s mintha a vadász értette volna a néma kívánságot, besétált a szobába és kezébe adta a gyermeket. Nyomában a megkötözött Toni kivételével ott lépkedett mindenki, s mikor a vörös vadászlány képes volt betelni az ölében fekvő kisbaba látványával, a boszorkányra nézett, aki szorosan Samhez bújt. Ugyan nem gömbölyödött még a pocakja, a vadász mégis ott pihentette a tenyerét. Rájuk mosolygott.-Azért őszintén remélem, hogy a te gyerekedet nem nekem kell a világra segítenem.-nevetett erőtlenül.
-Hidd el, én is.-biccentett Jen.-De inkább te, mint ők ketten.-mutatott kezével a vadászokra, akik sértődött pillantást vetettek rá, mintegy némán azt kérdezve: "Az miért volna baj?".


Majd Gina nevetése rájuk is átragadt. És még ha csak rövid időre is, de a bunker egy csoda színhelyévé vált.  Mert ott, az anyai karokban alvó kicsiny lény, valóban maga volt a hátköznapi csoda.