A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Gina. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Gina. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. november 28., szombat

Challenge 16. A piece from your life as fanfiction

 Táskámat a vállamra véve zártam be az autót. Még egyszer utoljára ellenőriztem, hogy mindent elraktam e, de büszkén konstatáltam, hogy kivételesen sikerült. Előszedtem a telefonomat, hogy megcsörgessem nővérem, tudatni akartam, hogy itt vagyok, engedjen már be! 

Két csengés és már ki is nyomta. Egy pillanat múlva megjelent a bejárati ajtóban a vörös hajzuhatag, ami kivételesen ki volt engedve. Majd orra bukva papucsában, zörgő kulcscsomóval rohant elém. 
-Bocsi! Nem számítottam rá, hogy mégis eljössz. 
-Azt mondtad ki kell szedni a szemöldököd! Hetek óta tologatjuk... - néztem az arcára, de az említett szőrzet, tökéletesen karban volt tartva. - Mi a fasz?!
-Már megoldottam. Figyelj... - nyitotta ki résnyire a kaput. Furcsa volt a viselkedése. - Van egy kis gond. 
-Ne mondd, hogy most hazaküldesz! Lett volna más programom is, de direkt lemondtam miattad! - háborogtam. 
-Nem, nem, nem! - csitított. - a probléma, hogy vendégeim vannak. De nem akarom, hogy kiakadj. - rágcsálta a száját idegesen.
-Miért, talán Tony Stark ücsörög a kibaszott kanapédon? - nevettem fel a saját szar poénomon és odébb tessékeltem, hogy be tudjak menni. Már rég lehagytam, míg ő a zárral babrált. 
-Ő konkrétan nem... - motyogta. 

Szokás szerint ledobtam a cipőmet az előszobában, de már ott hallani lehetett a férfi hangokat. Nem zavartattam magam, hiszen itt is itthon voltam, így nagy svunggal beléptem a nappaliba. Azzal a mozdulattal pedig vissza is szaladtam és becsuktam az ajtót. Gina már a hátam mögött ácsorgott bocsánt kérő arccal. 
-MI A FASZ? - kapkodtam a levegőt, leküzdve az első rámtörő pánikrohamot. 
-Gyere. - csóválta meg a fejét és belökdösött. 

Az ülőalkalmatosságon ott ücsörgött ugyanis Bucky Fuckin' Barnes, a Tél katonája, a Fehér Farkas! Mellette Thor, a Villámok Istene és Bruce Banner, a legerősebb Bosszúálló. Jót nevettem volna a saját poénomon magamban, de túlságosan meg voltam szeppenve. 
-Te hoztad a kaját? -nézett fel Thor és végig mért. 
-Én csak egy csipeszt hoztam. - vontam meg a vállam és áldottam az eget, hogy visszatért a hangom. 
-Nagy kár... -dörmögte az istenség. 
-DE! Felhívhatom a főnökömet, mivel nagyon szeret, esetleg rendelhetek magunknak valamit és még ki is hozza, ha szépen megkérem. 
Mindenki szeme felcsillant, Gina pedig büszke volt, amiért visszajött a hangom. Tárcsáztam Zolit és leadtam a rendeléseket. Amíg vártunk, én is helyet foglaltam a fémkarú katona mellett. Teljesen nyugodt voltam, hiszen tudtam, hogy csak álmodom. 
Ezt a többiek is láthatták rajtam, ugyanis Bucky egy óvatlan pillanatban megcsípte a karom. 

Fájt. 

Challenge 10. An AU

 Halloween napja mindig izgalommal töltött el. A kedvenc ünnepem volt a sok közül, így meg kellett adni a módját. Már korán reggel nekiestem a ház díszítésének és a sütés - főzésnek. Volt ott minden, denevérek a falakon, csontvázat a plafonon, pókhálók az ajtókon, piros löttyök és tökök az asztalon. Cukormázak, szellemek. Finomnál finomabb muffinokat és ijesztőbbnél ijesztőbb édességeket gyártottam. Könyékig voltam éppen a tökfaragásban, mikor Gina megérkezett. Fel se kellett állnom, már abban a pillanatban az ajtóban állt egy tálca furcsa eredetű, neon zöld süteménnyel. Remélem, hogy süteménnyel. 

-Jó hajnalt! - üdvözöltem, de ő csak zombin a kávéfőző felé lépett és csurig öntötte a lakásomban kinevezett démoncsapdás bögréjét. Kócos hajába túrva ült le mellém és kortyolgatni kezdte. 
-Nem értem miért kell ilyen korán kezdeni. - fújtatott. 
-Mert még rengeteg a teendő és szeretném, ha tökéletes lenne a jelmezünk. 
-Szóval csak a sminktudományomra van szükséged... - nevetett. 
-Persze, meg a kézügyességedre! Öt órától jönnek a többiek is. Addigra MINDENNEK TÖKÉLETESEN KELL KINÉZZEN! 
-Értettem főnök. -ivott bele a kávéjába és nyugodtan kortyolgatva várta, hogy megcsináljak mindent. 

Körülbelül fél kettő lehetett, mikor mindent tökéletesnek ítéltem. Elmentünk felváltva zuhanyozni és a zipzáros szatyrokból előbányásztuk a jelmezeinket. Az enyém, a hajamhoz illő, Harley Quinn jelmez volt, forró nacival, feliratos pólóval és baseball ütővel, mindent, ahogy kell. Gina megcsinálta a sminkemet, majd copfba fogtam a hajam. Nagyon tetszett a végeredmény. 


Gina jelmeze kicsit összetettebb volt, de rettentő jó választásnak bizonyult. A zöld feszülős ruha és a vörös haj. Aquamanből Mera egy igazi badass női karakter volt. 



-Remélem csak véletlen, hogy DC karaktereket választottunk mind a ketten. - csodálkozott nővérem. 
-Tényleg!! Pedig lehettél volna Romannoff is, csak az meg halott. - szúrtam oda szarkasztikusan, mire egy szúrós pillantás volt a válasz. 

A csengő helyett, nyílt az ajtó és többen tódultak be rajta, mint amire számítottam. Misha, Jared, Jensen és nagyjából az egész stáb. Jared nyakába ugrottam és csókot nyomtam a kívánatos ajkaira. Utána vettem csak szemügyre a jelmezét. Haját kissé világosabb színezővel már-már szőkére színezték, köpeny volt a hátán és Ő maga volt a megtestesült Thor. Szexinek találtam. Misha a Halott Menyasszonynak öltözött, míg a többiek között volt zombi, boszorkány, vámpír, 1-1 szuperhős elvétve. Jensen késve érkezett, de Gina szinte rögtön lerohanta és a lecseszést egy helyiséggel odébb is hallani lehetett. Kidugtam a fejem és láttam, hogy nincs jelmezben. Odatrappoltam elé és dühösen kérdőre vontam én is. Nem akartam, hogy elrontsa a bulit. 
-Hogy teheted ezt velem? - biggyesztettem le a szám. 
-Mi a gond? - vonta fel a szemöldökét szemtelen mosoly kíséretében. 
-Hol van a jelmezed? -fújtattam. 
-A kurva életbe! Jelmezbe kellett volna jönni? Nem tudom miről beszélsz. - lóbálta meg a kezében lévő kamu-Coltot. Abban a másodpercben esett le. Ő Dean Winchesternek öltözött. Annyira tetszett az ötlet, hogy konkrétan elnémultam. 
-Mi a baj? - vigyorgott még szélesebben. - Nem lehet itt valahol sört kapni? - indult a piás pult felé, előbb persze csókot nyomott nővérem szájára. 

Álltunk egymás mellett, mint két idióta, úgy pislogtunk utána, mikor Gina csak ennyit mondott:
-Én ezt nem bírom. Ez így túl sok. Megyek és leteperem!. - azzal faképnél hagyott. Mire észbe kaptam, Jared került mögém. Éppen meg akartam dícsérni a jelmeze miatt, ami ELTŰNT. 
-Miért vetkőztél le? 
-Nem tudod mi a WIFI jelszó? Elhagytam a cetlit. - tapogatta a kockás flannel ingjén lévő zsebet. 
-Ezt nem hiszem el... - suttogtam magam elé. 
-Lex... mi a jelszó? Hemzsegnek a szörnyek a partyn, de nekem nincs netem. - vigyorgott. 
-Igaza volt Ginának, nem sokáig marad rajtam sem a jelmezem. 
-Miről beszélsz? -karolta át a derekam és maghoz húzott. 
-Semmiről. Sam Winchester. 

Goodbye

Az évadzáró előtti héten írt szösz. Előre fájt a búcsú...




Félálomban, zsibbadt végtagokkal forgolódtam a kanapén. Sajnos, vagy nem sajnos, de a nyolc órai kijárási tilalom miatt itt ragadtam Ginánál. A ház már csendes volt, nekem pedig eszeveszett melegem. A flannel kockás pléd puha volt, de beizzasztott. Idegesen ledobtam magamról és felülve az ásványvizes palackért nyúltam. Nem ittunk sokat, csak egy-egy pohár bort, mégis sivatagra száradt a szám. Próbáltam elhelyezkedni és visszaaludni, mikor csörömpölést hallottam a konyha irányából. Először nagyot sóhajtva elképzeltem, ahogy az égik pakolt csöpögtetőből felborultak a lábasok, de ezt követően egy hang is társult a csörgéshez. Azonnal kireppent az álom a szememből és mezítláb, a kölcsön Marvel pólómban (ami régen az enyém volt), nem foglalkozva a következményekkel, beslisszoltam nővérem szobájába. Először semmit nem láttam a sötétben, aztán apránként elkezdtem foltokat látni és leültem mellé az ágy szélére. Elsőnek egy ujjal bökdöstem meg a vállát. 
-Gina… - suttogtam. Mikor nem hatott, teljes tenyérrel rázni kezdtem. Semmi. Végül befogtam az orrát, hátha az oxigénhiány sikeresen magához téríti, bár még mindig nem voltam biztos benne, hogy jobban szeretne élni, mint aludni. 
-Mi a fasz?! – nyűgösködött. 
-Van valaki a konyhában. – sivítottam, erre felült. 
-Ne szórakozz már! – bújt bele a Marveles nadrágba és mamuszba. –Most a semmiért felkeltettél és lerángatsz a lépcsőn, tuti agyon verlek. – morogta, de beletúrt a hajába és minden útba eső villanyt felkapcsolva – tanultunk a horror filmekből – érkeztünk meg. 


Ott álltunk, mint két hápogó kacsa. Ugyanis a konyhája hűtőjéből egy elég kerek fenék állt égnek, majd megfordulva Jensen arca fogadott. JENSEN KICSESZETT ACKLES, ahogy lopja a sörünket. Azaz Gináét, de mindegy. Bennrekedt levegővel lehuppantam a sarokülőre, majd teljesen lefagytam. Jared Padalecki, igen AZ a JARED HŰDENEMVAGYOKTÖRPE PADALECKI ücsörgött a másik végén. 
-Gina… - adtam ki olyan magas hangot, amitől ha lett volna kutyája, tuti örökre megsüketül. – Ugye álmodom? – kerestem nővérem arcát, de az holt sápadtan bámulta a két férfit. 
-Sziasztok! – túrt bele két kezével Jared a hajába és kedves mosollyal felém nyújtotta azt. – Sam Winchester vagyok. Ő a bátyám Dean. – bökött a másik felé fejével. – De nem kell bemutatkoznunk. 
-Hogy mi? – szakadt ki Ginából a kérdés. 
-Dean vagyok, ő meg Sammy. – kacsintott rá Dean, majd kibontotta a sört. Erre minden lepörgött az agyamon, Gina elájul, én elájulok, mind a ketten kurvára ELÁJULUNK! Ehelyett természetesen teljesen képtelen reakció történt. Gina hisztérikus nevetésbe kezdett és egy zsepiért indult, amivel kicsorduló könnyeit felitathatja, aztán ő is kinyitott egy sört és a mosogatónak dőlt lazán. 
-Alexa, szerintem az agyunkra ment az évadzáró! – nevetett jóízűen. Válasz helyett csak némán bólogattam, miszerint egyetértek. 
-Ez ilyen HotelMentholos magaddal hoztál az álmodba dolog? –kérdeztem tőle végre, amitől a két srác teljes értetlenséggel váltott pillantást. 
-Nem tudjuk miről beszéltek. – zárta le a musical vonalat Sam. – Mi azért jöttünk, mert szeretnénk köszönetet mondani. 
-Mégis miért? – vágtam a szavába. 
-A kitartásotokért. Azért, mert ennyi éven keresztül mellettünk álltatok…- kezdte Sam. 
-…és a rengeteg ficet is imádtuk. – vigyorgott Dean. 
-Mindig hallottuk mikor rólunk beszéltetek. Olyan volt, mintha álmodtuk volna, de mindenre emlékeztünk. Az éjszakáig tartó beszélgetéseitek, a rengeteg ötlet, a csomó nevetés és véget nem érő könnycseppek… 
-Az álmaitok! A füzetbe írt szavak, életünk képkockái, amik gifekben tömkelegével állnak a mappáitokban… 
-A váltakozó hátterek, a flannel ingek, bakancsok… 
-A szíveteket átjáró rajongás és szeretet… 
-Alexa ballagási csokra! 
-Gina könyvborítói! 
-A tökéletes befejezések és a sok szomorúság amikkel történeteket zártatok… 
-Stairway to Heaven! 
-Simple Man! 
-Az átírt mesék, filmek, musicalek… 
-Az agymenések! 
-A hajnalig tartó, égő szemekkel történő fanfic olvasások és sorozatnézések… 

Kapkodtuk a fejünket, teljes sokkban, ahogy egymás szavába vágva sorolták az elmúlt több, mint 10 évünket. Nem kerestük a logikát, egyszerűen elfogadtuk, hogy ez most megtörténik. 
-Komolyra fordítva a szót… - nézett Sam a szemembe. - Csak szerettünk volna, ha tudjátok, hogy nem volt hiábavaló. El akartuk mondani személyesen, hogy mi mindig ott leszünk Nektek. Sosem hagyunk cserben és bármikor számíthattok ránk. Ha szomorúak, dühösek, vidámak, kétségbeesettek vagytok, MI ott leszünk. 
-Nem akarjuk, hogy úgy érezzétek ennyi volt. – folytatta Dean. – A szerelmetek táplál minket. Ez a mi boldog befejezésünk. – tette le az üres sörös dobozt az asztalra, mire Sam is felállt. Torkunkon forrtak a szavak, valami a lelkünk mélyéből próbált kiszakadni, fájdalmasan és véresen kiugorva a földre, várva, hogy megtapossák. Ja, hogy ez talán a szívünk? 
-Még egyszer, de nem utoljára köszönjük. De búcsúzni jöttünk. Viszlát lányok. –köszörülte Sam a torkát. 
Mintha ők sem vártak volna semmi választ vagy reakciót. Adtak egy-egy puszit a homlokunkra és kisétáltak az ajtón. Örökre. 


Mi csak pislogtunk, majd mintha mi sem történt volna felvonultunk lefeküdni aludni, visszatértünk az álmainkhoz, ahol tovább írtuk a meséinket, egészen az örökkévalóságig. Másnap reggeli kávé közben tűnt fel, hogy egy üres sörösdoboz árválkodik az asztal szélén. Üres, akárcsak mi. 



I wasn’t ready to say goodbye



-Normális vagy?! – hallom az agyam ellepő ködfátyolon keresztül Lexy hangját. Próbálja áttörni a gyász és a fájdalom falait, nem sok sikerrel. Ledobom a késeimet és a puskám a bunker közepén álló asztalra. Nem foglalkozva a renddel – ami régen nem volt rám jellemző – és egy szót sem szólva elindulok a szobámba. A szobánkba. A kicsinyke helyiségbe, amit régen az otthonomnak neveztem, most csak fájdalmat ad. Becsukom az ajtót, ledobálok magamról minden ruhát az egyik sarokba, majd beállok a zuhany alá. A forró víz erős sugarakkal mossa le rólam az út porát, a vérfarkasok mocskát és a lábam alatt lévő lefolyóba tódul friss vérrel vegyítve. Figyelem ahogy a vöröses barna folyadék eltűnik a csövekben. Kiszállok és a Bosszúállós törülközőm odébb lökve, elveszem a sötét szürke darabot. Még benne van az illata. Magamra tekerem és kibattyogok az ágyhoz. Leülök rá, figyelem a karomon vöröslő mély vágást, de nem érdekel. Jól esik a fizikai fájdalom, tompítja a többit. Hajamból csurog a víz, egyenesen a paplanra. Nem törődve semmivel, hanyatt dőlök, magamhoz ölelem a puha szürke köntöst és zokogni kezdek. Annyira hiányzol! 


Több hét eltelt a végzetes nap óta. Azóta minden bevetésen 200x-os erőbedobással küzdök, amitől Lexy és Sam retteg. Felelőtlen lettem? Lehet. Veszélyes játékot játszom? Lehet. Kockáztatom az életem? Lehet. Érdekel? Cseppet sem. Már abban a pillanatban eldöntöttem, hogy utána akarok menni. Nem leszek gyáva és ugrok le egy hídról, mert az nem én lennék, de meg akarok halni és annyi szörnyet magammal vinni, amennyit nem szégyellek. 
Azt akarom, hogy onnan fentről büszkén mosolyogjon rám és kihúzhassa magát: Igen! Ő az ÉN csajom. 


Ismét nyikordul az ajtó. Sörrel a kézben bámulom a plafont, míg a fülhallgató a fülemen pihen, benne pedig üvölt a Led Zeppelin. Húgom alakja tűnik fel és leül mellém, komoly arccal. 
-Gina – olvasom a szájáról, ő pedig letolja a fülemről a zenét. – Szépen kérlek készülj és próbálj nem öngyilkos lenni a mai küldetésen. 
-Nem tervezem. – pattanok fel és robotszerű mozdulatokkal magamra húzom a bakancsom, majd felkapom az egyik bordó ingjét. Azt az inget, ami olyan jól állt neki… 


-Nem szeretnél boldog lenni? – mosolyog rám a dzsin kedvesen. Ledermedve figyelem a kékségben úszó szemeit. Szinte öntudatlan állapotban ejtem ki ujjaim közül a tőrt, ami a végzete lehetne és bábként lépkedek felé. Odatartom a karom és csak ennyit suttogok: 
-Kérlek, hamar végezz velem. 


A csillagos ég alatt fekszünk Baby elején, egy pokrócon. A karján pihentetem fejemet és oldalra gördülve ölelem magamhoz. Megcsókolja a homlokomat. 
-Olyan jó így. – hunyom le a szemem. 
-Minden este csinálhatnánk. – veti fel az ötletet. 
-Benne vagyok, de csak, ha nem kell épp szörnyeket fejezni. – nevetek. 
-Utána akkor is kijöhetünk. – vonja meg a vállát. Közelebb húzódom, mert feltámad a szél. –Üljünk be, halálra fagysz. – kászálódik fel és betessékel a kocsi hátsó ülésére. Hátra dönti a másik két ülést, így majdnem egy hatalmas franciaágyhoz hasonlít. Beindítja a fűtést és befészkeli magát mellém. Akkor és abban a pillanatban a világ legboldogabb embere vagyok, Dean Winchesterrel az oldalamon. Meg sem fordul a fejemben, hogy másnap elveszíthetem. 


Kórházban térek magamhoz. Homályos foltokat látok, remegnek a végtagjaim, a karomból csövek vezetnek egy elég hangosan pittyegő gépbe és cserepesre van száradva a szám. A legrosszabb mégis, hogy visszatér a mellkasom ostromló fájdalom. Nem értem mi fáj ennyire. 
-Végre! – fogja meg Lexy a kezem. – Ne mocorogj! – szid meg azonnal. –Pihenned kell te buta! Miért nem küzdöttél a dzsin ellen? – kér számon. 
-Nem emlékszem semmire. – köhögöm. – Hol van Dean? – keresem szememmel az érintettet. 
-Gina, Dean… - vonja össze a szemöldökét, engem pedig ellepnek az emlékek. A vámpírfészek, az üresség és a gyász. Arcomon peregnek a könnycseppek és képtelenek elállni. Gyenge vagyok én ehhez. 
-Miért nem hagytatok ott? – kérdezem dühösen. – MIÉRT NEM HAGYTÁTOK, HOGY MEGHALJAK??! – üvöltöm gyenge hangon és minden erőm összeszedve kitépek minden branült amit belém szúrtak. El akarok menni és már az sem érdekel, ha egy roncsnak tűnök, le fogok ugrani a legmagasabb épület, legmagasabb pontjáról. Csak, hogy biztos legyen. Nem vagyok hajlandó még egyszer elveszíteni. Még egyszer nem… 



2020. február 26., szerda

Hotdog tejszínhabbal


Vissza kellene rázódni LVLTudjaABánat Bocsi hajnal egy gif nincs értelem sem, ne keresd. Lex egyike adta az alapot.
Néhány napos pizza maradványa árválkodott a hűtőben. A szaga már átitta a berendezés minden szegletét. Hagyma, sajt és valami  édeskés szósz amit BBQ-nak csúfoltak, de semmi köze nem volt hozzá.   Az egészhez tormás elegy adódott, talán mustár is volt és oliva bogyó.  Csupa olyan hozzávaló, ami külön megállta a helyét, de sosem illettek össze igazán.  Mások talán csak instant hasmenésként bélyegeznék a furcsa elegyet, de a lány, aki becsapta a frigó ajtaját csak önmagát látta bennük és azt, akit hosszas, tényleg hosszas szenvedés árán elengedett, mert nem volt már köze hozzá többé.
Emlékszik, az anyja mindig élvezettel mesélte a családi összejöveteleken, csak hogy megnevettesse a nagyit, vagy a fél-bolond nagybácsit, aki mindig csak egy vadászatról toppant be megvacsorázott, aztán sietősen ment egy újabb vámpírfészket írtani a szomszéd államba. Nekik mondta mindig azt, hogy  Gina, még kis korában, imádta nutellába mártani a kovászos uborkát, úgy majszolni, mintha normális volna. Aztán azt is, hogy hála istennek kinőtte ezt az érdekes korszakot.
Most csak állt ott a lelakott konyhában, felidézve a legrégibb és a legfrissebb emlékeket. Legszívesebben a telefonért nyúlt volna, hogy tárcsázza a férfi számát, ha ugyan  létezett volna még a készülék. Azt ugyan is abban a minutumban mikor kiadta a démonná vált Dean Winchester útját -akit nem különösebben érintett mélyen a dolog- azon nyomban a legközelebbi  kukába hajította, mikor hallotta, hogy épp jön a szemetes kocsi konténereket üríteni. Az volt UTOLSÓ  dolog amit kidobott, ennek pedig már több mint egy hete.
Újra kinyitotta a hűtőt és a szagtól elfintorodva igyekezett gyors mozdulattal magához venni az utolsó sört. A palack üres társai ott sorakoztak a  kanapé mellett, némelyik pedig nyomot hagyott a falon, mikor  a lány dühében odavágta őket. A cserepek még mindig szerte hevertek a padlón, de őt nem érdekelte.  Úgy is cipőben volt, hívatlan látogatóktól meg nem volt félnivalója.
Unottan nyúlt a távirányítóért. Valami idióta dal ment, de nem volt elég ereje hozzá, hogy tovább kapcsoljon, csak hallgatta a tinilányos nyálas szöveget, miközben nagyokat kortyolt a söréből, jóllehet már egy ideje a hányinger kerülgette.
I thought maybe we were getting somewhereBut we're still nowhere at allI watched your tail lights fadingI try but it still won't fallI remember what it feels likeTo know love and have it taken awayI can't think of what I learned right nowBut I'll be thanking you someday
Szempillái elnehezültek, s félálomban sötét szempár semmibe vesző feketeségében fürdött, és a kiontott vérben, mely akaratlanul is a kezéhez tapadt. Annak az ártatlan lánynak a vérében, melyet Dean Winchester ölt meg azért mert kedve volt hozzá.
Mióta a pecsét billogként jelölte meg a férfit, a viszonyuk fagyos lett. Fájdalmasan különböző és elmondhatatlanul távoli. De Gina elég erősnek hitte a szeretetét ahhoz, hogy áthidalja ezeket a messzeségeket.  Ez így ment egy ideig.  Aztán a helyzet durva fordulatokat vett. Több fázisból állt ugyanis a dolog.  Először csak  figyelmen kívül hagyta a  nő könyörgését, aztán belekényszerítette a lányt a cselekedetbe, végül pedig  megfenyegette ha nem hagyja hogy kiélvezze, végez hát vele is.
Egyre szélesedő szakadék két végén állva, közöttük felégetett hidak százaival végül búcsút intettek egymásnak.  Nem csak felületeset.Olyannyira nem, hogy  a lány végül tövestől kiszakadt a vadászéletből. Nem vette fel a mobilt, ha egykori társai segítségre szorultak. Nem szerzett már hamis igazolványokat, nem érdekelték az interneten és a lapokban szereplő természetfeletti vagy bizarr esetek, nem tartott magánál fegyvert nem zárta az ajtókat, CSAK ÖNMAGÁT. MIKÖZBEN ARRA VÁRT, HOGY UTOLÉRJE A  MÚLTJA. 
Valahol legbelül arról ábrándozott, ha visszatérne vele minden a régi kerékvágásba… Hogy bárcsak a nutella és az uborka megnyerő párosítás lenne.  Vagy egy hotdog  tejszínhabbal.
So I guess the drivewayWill be the end of the roadFor us it's too lateLet the credits start to roll
Épp eltöprengett, ő a stáblista melyik szereplője lenne.  Az édes, a sós, a savanyú? Netán a penészes rothadó, mely hagyott mindent  végtelenségig fajulni?
Vélekedését ajtónyitódás majd csapódás zökkentette ki furcsa valójából, bár csöppet sem tűnt úgy, mintha érdekelné. Ha démon, megöli, ha angyal, megöli, ha vámpír, megöli. Végső soron mindenképp meghalna. Amire várt.Megtette volna önkezével is.  Nem a szerelemért, nem bánatból, nem azért mert elhagyták, mert gyilkos szenvedélyt választottak helyelyette.Hanem mert tudta, hogy a múltja úgyis utoléri egyszer, amit megérdemel azért, hogy hagyta Dean gyilkos hajlamát kicsúszni az irányítása alól. 
És igaza is volt többé kevésbé. Ott állt a múlt, a foszladozó zöld kanapé előtt, de nem épp úgy, ahogy számított rá.Sam Winchester lépett be az előbb a helyisége s arca fintora, melyet igyekezett szolidan , de sikertelenül visszafogni, elárulta gondolatait.
-Hát tényleg igaz- vetette oda. – Könnyek helyett csak alkoholba próbálsz fulladni.-jegyezte meg epésen, majd körbe szimatolt.Nem tévedett. Gina egyszer sem sírt, mióta útjára bocsátotta gyilkossá lett szerelmét. Elég fájdalmasnak, elég büntetésnek érezte, hogy ő maga létezett.Csak hanyagul vállat vont és épp leemelte volna tekintetét, a langalétáról, hogy megnézze a következő zenei klipet, de Sam ismét megszólalt.-Elkaptam.-jelentette ki, mintha csak azt mondta volna,hogy a fű zöld, az ég kék, ez a hely bűzlik az átható piaszagtól. A lánynak elkerekedtetk a szemei.-És megvan a módja, hogyan lehetne újra ember.-Újra ember..-ismételte elhaló hangon… Nem kapott választ, csak gyors, pergős parancsot.-Menj, zuhanyozz le, pakolj össze.Jelentkezz ki. Fél óra múlva várlak a  kocsiban. Hozzuk vissza azt a pitezabáló idiótát, akit szerettünk.-a lány meg mert volna esküdni, hogy Sam ajkán  apró mosoly futott át, miután  elmosolyodott még megint szólt.-És aki még most is szeret téged.


2019. november 4., hétfő

November sky


Italommal a kezemben ücsörögtem a bárban,mégsem éreztem magamat boldognak. Feszült voltam.A nő, akit szerettem,velem szemben tekergette a csípőjét a többi férfi előtt,és bár ő egyáltalán nem figyelt rám,az én pillantásom egész este rajta csüngött.Elragadó volt,mint mindig – nem is értettem,miért kellene ezen meglepődnöm? A tűzvörös ruha,ami sokat mutatóan feszült bőrére,a hátára tapadó göndör vörös tincsek,a szenvedélyes arckifejezés…gyönyörű volt.Néztem őt,és nem értettem,hogyan lehet velem a világ legszebb nője..
-Édes! – Hangja végighasított a termen,a legtöbb férfitársam pedig utána fordult,bár ő észre sem vette őket (vagy csak nem mutatta ki).Egy whiskys pohárral a kezében robogott felém,én azonban annyira elgondolkoztam,hogy észre sem vettem, elhagyta a táncparkettet.
-Gina – leheltem boldog mosollyal az arcomon.A furcsa hiányérzés, ami eddig körbelengett,egy szempillantás alatt eltűnt.Olyan messzire űzte tőlem,hogy még a keserű emléke sem maradt meg,bár a frusztráció azért ott lebegett valahol a tudatom peremén.
-Hoztam neked whiskyt, két jéggel, ahogy szereted – magyarázta lelkesen,ám eközben lepillantott a kezemre,és meglátta a teli poharat.–Az előzőt sem ittad meg?
Csinos vonásai fintorba torzultak,láttam rajta,hogy az agyában lévő fogaskerekek hangosan kattognak – mióta ismer,nem látta még,hogy elutasítottam volna ezt a tömény élvezetet.
-Valahogy nem volt hozzá kedvem – vontam vállat.Az ölembe mászott,karcsú karjait a nyakam köré fonta,és lágy csókot lehelt a szám sarkába.
-Mi a baj? – kérdezte édes, álmos hangon.Mintha nem is ugyanaz a lány lett volna,aki egész este idegen pasikat taperolt,míg én itt ültem,a sarokban…sötét árnyként.
-Hagyjuk– legyintettem egy fáradt sóhaj kíséretében.Nem volt kedvem egy újabb veszekedéshez a kilengései miatt.
-Mit vársz, mit mondjak?–felemelte a fejét,és smaragdzöld szemeit várakozón az enyémekbe fúrta. Azt várta, hogy megenyhüljek,mint mindig.De az én türelmem is végesnek bizonyult.
-Mondom,hogy semmit nem kell mondanod..Fejezzük ezt be!Tudom,mit érzel,mit gondolsz. Ismerlek.Ennek így nincs tovább értelme.
- Szeretlek! – suttogta.Szempillái megrebbentek, apró ujjai az öklöm köré fonódtak.Láttam a szemeiben a könyörgést.A legtökéletesebb lány az én türelmemért fohászkodott.Én pedig mégsem tudtam tovább azt színlelni,hogy nekem ez így jó.
- Miért?Hogyan?Mennyire Hol a szerelmed?Nem látom,nem tudom megfogni,nem érzem... semmire sem megyek a súlytalan szavaiddal.
-Itt,legbelül.Itt van, és sosem fog elmúlni,tudom jól.Tökéletes vagy számomra,te vagy az egyetlen,aki el tud viselni engem úgy,ahogy vagyok! – Hangja megremegett,láttam a pillái mögé rejtett könnyeket.Önzőség volt eltolni magamtól,miközben bennem valami felüvöltött a fájdalomtól,ő pedig a sírás szélén állt,mégis most az egyszer meg akartam tenni,a saját érdekemben.
-Ahogy te is az voltál nekem.
-Tudod, hogy szeretlek!–Az első könnycsepp.Le kellett hunynom a szemeimet,hogy képes legyek válaszolni neki.


-Tudom,Gina.De az nem mindig elég–feleltem fáradtan.Nekem sokkal nehezebb volt,mint neki,tudtam nagyon jól.Percek alatt találni fog egy másik pasit,aki majd halálosan szerelmes lesz belé,és boldoggá fogja tenni.Én fogom az egész nyomorúságos életemet az ő emlékeivel leélni,magányosan.Mégis meg kellett hoznom ezt az áldozatot.Magamért,érte…magunkért.
-Mit akarsz,hogy könyörgjek?Megteszem,Dean!Könyörgöm,ne csináld ezt!Megváltozom!Ígérem,hogy jobb leszek!
-Nem kell sem könyörögnöd,sem megváltoznod.Te így vagy tökéletes,ahogy vagy.Csak nem számomra. – Óvatosan megemeltem,és leültettem a székre,én pedig felálltam.Megfogtam a poharamat,és bámulni kezdtem a benne lötyögő óarany színű folyadékot.
-De én nem akarok mást–motyogta maga elé.
-Bárkit megkaphatsz-feleltem gyámoltalanul.
-De én nem akarok mást–ismételte határozottabb hangon.
-Sajnálom.Tényleg.De ennek itt és most vége.Vigyázz magadra!–Olyan flegmán vetettem oda,amennyire csak tőlem tellett,majd lehúztam az italom maradékát,és kisétáltam a szürke novemberi éjszakába…


2019. március 14., csütörtök

Miért mi?


Hideg van. Reszketve húzom össze magamon a vékony kabátot. Az eső szakadatlanul zuhog. Hajam nedvesen tapad az arcomra, én pedig csak megyek.  Nem tudom hová tartok. Istenemre mondom, nem tudom, csak az a cél vezérel, hogy minél távolabb kerüljek tőle.
Nem menekülök, csupán... fogalmam sincs mi a legjobb szó erre. Csak bolyongok. Egyszer talán majd kilyukadok valahol, vagy csak lerogyok egy padra, ha a lábaim nem bírják már tovább. Majd amikor feladom. Végleg.
Teljesen elázott a ruhám. Épp egy pocsolyán  gázolok keresztül. A nő, aki szembe jön velem, kikukucskál a fekete esernyő alól, mintha csak arról akarna megbizonyosodni, hogy a.. Nem tudom pontosan miről. Talán csak egyszerűen bámul és ez kibaszottul idegesít.
De végül egyszerűen elsétál mellettem, én pedig megállom, hogy ne üvöltsem le.
Csak tovább megyek és próbálom azt hinni, hogy a rám hulló eső cseppenként tisztítja meg az elmém a gondolatoktól. Csak egyedül akarok maradni. Nem kellenek azok a fejemben cikázó kis rohadékok.Ürességet karok! Sötétséget. A semmit..
Fojtogató köd ereszkedett az eső áztatta városra. A halvány, szürkés derengésbe vont utcák megteltek azzal a kimondatlanul nyomasztó űrrel, melyen csak én gázoltam végig. Nem voltak pocsolyában tocsogó léptek, nem voltak felbőgő motorú autók, szitkozódó kerékpárosok vagy haza igyekvők.
Csak én voltam egyedül és abban az átkozottul magányos pillanatban semmire sem gondoltam.
De csak egyetlen pillanat volt. Ott abban a rövid időintervallumban minden elveszett.
Azután a másodperc után minden olyan reménytelennek tűnt, menthetetlennek.
Pont annyira menthetetlennek, mint az egyetlen, homályosodó körvonalú alak a sötét utcákon. Az esőfüggönyön túl bolyongó céltalan lélek. Pont, mint én.



Aztán a lábam úgy döntött, hogy annak a motelnek a parkolójába vezet.Nem tudtam hol vagyok, de nem mintha számított volna. Nem tudtam semmit. Még igazából azt sem , hogyan vánszorogtam el a szobát kivenni, aztán hogy kerültem abba a végtelen egyformaságba, mely minden útszéli szálláson megvan. A penészes tapéta, a seszínű szőnyegek, a szakadt ágynemű és a kiégetett sötétítők. A rozoga ágy, a különös, bizarr foltok. Mindenhol. Én meg itt ülök ennek a szarkupacnak a közepén, elázva, összetörve, a fejemben a bunkerbeli emlékképekkel.  Castiel szavai még mindig visszhangzanak a gondolataimban és a szorító érzés a mellkasomban nem akar alábbhagyni. Reflex szerűen kaptam a hasamhoz, aztán ledermedtem. Végtagjaim sóbálványként merevedtek s csak egy irányíthatatlan, kusza fájdalomtömeg volt az egész testem. Minden, ami akkor bennem élt, ki akart törni.Minden, ami azóta valami csoda folytán tartotta bennem a lelket, oly könnyedén foszlott semmivé,akár a kipukkadó szappanbuborék. Azt hiszem, csak akkor fogtam fel az angyal szavait. Csak akkor tudatosult benne, hogy már nincs ott. Már nincs velem az értelmet adó reménysugár.
Már nincs kit megvédjek. Már semmi sem számít.



Nem tudom mióta vagyok itt. Nem tudom, mikor állt el az eső. Nem tudom mi várna otthon. Nem tudok semmit, csak fekszem a molyrágta, barna kanapén és fixírozom a sötétítő mögött, a parkolóban álló lámpa alaktalan fényfoltját.
Kezem a beretta hideg markolatán játszik, pedig  semmit sem akarok tenni. Azt hiszem halk, keserű nevetést hallatok, ahogy az első könnyek utat törnek maguknak, s leszánkáznak az arcomon, nekem pedig a fülemben felcsendül egy dallam egy olyan szöveggel, mely az én helyzetemtől teljesen eltérő jelentéssel bír, valahogy mégis idevág.
Odakint egy kocsi hangosan fékez, amikor remegő hangon gondolataimat kitöltve a melankolikus zeneszóval belekezdek a szövegbe.
-Leave me out, with the waste, this is not what i do - szabad kezemmel sietősen törlöm le patakzó könnyeimet és a fejemben csak egy személynek van csupán helye. Annak, aki miattam nem születhet erre a világra.-It's the wrong kind of place, to be thinking of you.-kintről sietős léptek zaja üti meg a fülemet, de nem hagyom abba, még akkor sem, mikor a szobám ajtajának zárjában megcsörren a kulcs.- It's the wrong time, for somebody new. It's a small crime, and i've got no excuse- az ajtó kitárulva, férfi alak sziluettjét engedi láttatni velem szemben, de én nem tudok még csak ránézni sem és aggodalmas hangjától csak még nagyobb fájdalom telepszik a mellkasomra. Hisz előle rejtőztem ide.
-Gina..-érdes hangja megtölti a teret. Érzem benne a megkönnyebbüléssel vegyes kétségbeesést és a kimondhatatlan keserűséget, mely mind az én számlámra írható.
-Is that alright? yeah..- nem tudom abbahagyni a sírást, így az énekelt szöveg is egyre érthetetlenebb. Dean gyors mozdulattal csapja be a bejáratot és egy szempillantás alatt mellettem terem. Ott térdel a kis dohányzóasztal mellett. Egyik kezét az arcomra helyezi, mire becsukom a szemem.
-Nem a te hibád volt..-mondja ki bizonytalan hangon.-Nem a te hibád volt..-én meg folytatom..
-Give my gun away when is loaded - nem figyelmeztetésnek szánom, mégis érzem, ahogy mozdul a kezemben pihenő fegyverért.- Is that alright? Yeah! - kinyitom a szemem és kényszerítem magam, hogy a következő taktusnál rá nézzek.. Tekintetem nyugtalanul keresi először a tenyerében elvesző ezüst markolatot, majd a fájdalomtól szilánkosra tört pillantást.- If u don't shoot is how am i supposed to hold it?- újra becsukom a szemem, ahogy Dean teste megremeg előttem és teljesen eluralkodik rajtam a zokogás.
Azt kívánom, bár megtenné, amire gondolok.Bár véget vetne ennek a szenvedésnek. Azt kívánom, bár gyűlölne annyira, hogy megöljön amiért elveszítettem a kisbabánkat...
-Úgy sajnálom..-szipogok, mire ő arcomon pihenő kezét ajkamra helyezi. Leteszi a pisztolyt az asztalra és át akar ölelni, de én ülőpozícióba tornázom magam. Felül mellém a kanapéra és magához húz. Nekem nincs erőm ellenkezni.
-Tudom. De nem a te hibád volt.-megremeg a hangja.- Nem jöttél vadászni, kontrollra jártál. Vigyáztál rá. Te megtettél mindent.
-De akkor velem  van a baj! Biztos nem voltam elég óvatos, vagy...
-Spontán vetélés volt..-olyan nyugodtan mondja ki ezeket a szavakat, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna ez a borzalom.- Csak azután értem haza, hogy elmentél. Cas elmondott mindent. Nem tehetsz róla, ez bárkivel előfordulhat Gina..-megnyugtatólag simít végig a vállamon, de én ingerülten felnyögök.
-Akkor miért pont velünk?-hangom elcsuklik.-Nem szenvedtünk még eleget?
-Meg fogjuk oldani, ígérem!-kezébe fogja az enyémet.
Nem bírok szólni többé. Pedig mondanám, hogy ezt már nem tudjuk megoldani.  De némaság telepedik ránk, csak az egyenetlen szuszogás hallatszik. És a fejemben szüntelenül két szó visszhangzik. Az a kérdés, amit senki sem válaszol meg.

Miért mi?

2018. augusztus 10., péntek

Seventh

Drága Steve,
a minap bepillantást nyerhettem a seregbe. Persze csak képletesen. Meglátogatott egy barátod.
Peggy Carter néven mutatkozott be, s azt mondta elég jól ismer.
Mesélt rólad azokból az időkből, mikor én nem hallhattam felőled.
Mesélt azokról a kérdésekről, melyekre én nem kaptam válaszokat.
Mintha ismerte volna a látható világod rejtett igazságait.
Amikről azelőtt csupán én tudhattam.

Steve, az a nő velem volt egy idős és már annyi borzalmat látott, amennyit én sosem fogok, csak érezni.
Láttam őt. Gyönyörű, céltudatot és magabiztos.
Pont a szöges ellentétem.
Nem kételkedem hűségedben, de nem lehet, hogy ő volt az egyik oka a megválaszolatlan leveleimnek Steve?
Nem lehet, hogy én siklottam el valami fölött, s az, hogy te kiléptél itt az ajtón ékesszóló bizonyítéka volt annak, hogy engem is magamra hagytál s szerelmedet az egyenruhára cserélted?

Talán csak tévedek.
Talán..
Ő elmondott mindent. Leírta nekem a mindennapjaidat, s azt is mennyit beszéltél rólam.
Hát mégsem feledtél el Steve? Mégis léteztem?
Elmesélte, hogy miket tettél, s szemeim előtt megelevenedett az alakod, s a képzeletbe burkolva láttam magam előtt, hogyan mentesz meg ezreket miközben önmagadat áldoznád fel másokért.
Peg csak mesélt, míg ittam a szavait rólad, melyekben leírta mindazt, melyet én csak a sajtó visszhangján keresztül hallhattam ki a sorok közül, a csend másik oldalán lyukadtam ki.
Az ember azt gondolná, a csend békés. De igazából fájdalmas.

Ő ismerte azt az oldaladat. Míg én csak a másikat láttam.
Az igazi Steve Rogers-t. Neki az volt az igazi.

S bár tudom jól, próbálta leplezni érzéseit, talán látnod kellene a szemeiben a megtört szenvedést, vagy a hangját átjáró áhítatot, mikor rólad beszél.
Szeretett téged Steve. Talán úgy, ahogy én szerettelek.

És igen.
Már csak múlt időben beszélek rólad.
Az elmúlt hónapok szürkén egymásba folytak és elnyelt valami állandó sötétség, mely megsúgta, hogy egyedül maradtam.

Még mindig sötétbe burkolom magam, s tudom még mindig egészen a tiéd vagyok.
Őrzöm az emléked, de abban nem vagyok biztos, hogy a lelkemben tátongó ürességet túl tudom élni.

S hogy miért írok még?
Mert már csak így vagy velem Steve.
Már csak így vagy velem.
Gina


2018. augusztus 9., csütörtök

Sixth

Drága, egyetlen Steve Rogers,
ugye tudod, hogy lassan, lassan, de biztosan kezdek beleőrülni az ürességbe, melyet magad után hagytál?
Ugye tudod, hogy mindaz ami voltam régen, akkor kilépett veled az ajtón, mikor bevonultál a seregbe?
És az a részem, ami már sosem jön vissza, veled együtt..
Nem! Még nem..
De már közel vagyok, mindahhoz, hogy elhiggyem a híreket.
Fél éve már, hogy minden kérdés megválaszolatlan bennem, s a nemzet elbukott hősét a történelem süllyesztőjében érte utol az Örök Inas.
Én pedig bár nem akarom, néha kezdem elhinni, hogy igaz.
Hogy nem vagy többé.
Mégis mi más magyarázata volna mindannak, amit napra nap megélünk?
Mi magyarázata volna, hogy Amerika védelmező nélkül vívja tovább ezt a szörnyű háborút?
S mi magyarázata volna a pusztító magánynak, mely minden pillanattal lelkem egy újabb részét marcangolja szét?
Éjjelente még mindig látlak, de már nem zuhanni.
Már csak azt álmodom, amit akarok. Téged itt, magam mellett.
Aztán mikor felébredek, a fájdalom köntösébe burkolózom, s magamhoz ölelem még bennem élő emlékeimet.
Azokat, amikor még nem Amerika Kapitány, hanem az egyszerű, de nagyszívű Steve Rogers állt mellettem. A Brooklyni kis srác, aki sosem adta fel.

Most kinézek az ablakon és tudod mit látok Steve?
Hogy az élet ment tovább és bár azt mondják a győzelem a miénk lesz majd, minden megváltozott.
A nép levedlette a gyászruhát s a sötét özvegyfátyol, mely engem még tovább utamon kísér, csak nekem maradt meg. S a fájdalom is régi barátként szegődött mellém.
Nekik fogalmuk sincs milyen ez.
Ők csak a hőst látták. A maszkot és a cikornyás gúnyádat a sávokkal és csillagokkal.
A nemzet zászlajába burkolt bábot. Az önjelölt megmentőt.

De én még akkor is téged látlak Steve és tudom, milyen téged elveszíteni.
Azt hiszem fogalmad sincs, vagy talán nem is értheted, de amíg leírtam ezt a mondatot, a szenvedés minden formáját magamban éreztem.

Nemrégiben Mrs.Barnes meglátogatott, s most neked is idézem szavait.
„Az ember halála mindig másokkal történik. Aki elment, az csak azoknak hiányozhat, akik maradtak."

És mi itt maradtunk Steve.
Mi itt vagyunk.

Azt hihetnéd, az alapján, amiket szavakba foglaltam, hogy kezdek lemondani rólad.
Talán így van. Talán nincs. Igazán már én sem tudom biztosan.
Kezdem elveszteni a helyes irányt magamban is, s bár tart még egy apró reménysugár, nem tudom meddig bírom.


A halál keze a kilincsemen pihen.
Én pedig már nem kérem, hogy siess ide. Csak azt kérem, hogy légy még életben!


De rettegek.
Nem attól, ami jön, csupán attól, amit majd az érkező a fülembe suttog.
Félek attól, amit hallanom kell.
Félek, hogy Steve Rogers nincs már többé..
Gina

2018. június 30., szombat

Chance


Furcsa, zavaró hang vegyült bele a dübörgő basszusba, mely betöltötte a szobát. Még eldúdoltam néhány taktust a dallamból, s csípőmet rázva, táncoló léptekkel közeledtem a hifitorony felé, hogy lehalkítsam a zenét. Aztán a pillanatnyi némaság után jutott el a tény tudatomig, a furcsa hang csupán azt hivatott jelezni, hogy csöngettek.
A megszürkült konyharuhát a vállamra csapva, a bejárat felé igyekezvén ránéztem a sütő digitális számlapjára. Még maradt néhány percem a csirke elkészüléséig.
Nem néztem meg ki keres, gondoltam csak megint a tegnapi cserkészcsapat próbál rám sózni néhány doboz sütit, melynek az árát jótékony célra gyűjtik. Legalábbis ezzel kopasztják meg manapság a gyerekek a társasházban élő szomszédaim és nem utolsó sorban engem is. Elvégre ki tudna ellenállni néhány kiskutya pofinak?
Viszont, mikor kinyitottam az ajtót, a mosoly lehervadt az arcomról és úgy éreztem jeges zuhanyt kaptam az égiektől. Megremegett az ajkam, ahogy végigmértem semleges arckifejezését és öltönybe bújtatott testét, s mindezen felül azt kívántam, bárcsak múltam egy másik része döntött volna úgy, hogy megkísért,  inkább állt volna egy vámpír, egy vérfarkas egy rugaru, vagy akármi más a küszöbömön, de Dean Winchesterre nem voltam felkészülve. És valahogy azt gondoltam, hogy egy váratlan támadás sem fájt volna annyira, mint most látni az arcán azt  maró közönyt, mint ami napokig visszatért álmaimban az elmúlt hónapok alatt. Azt az arckifejezést, amit utoljára láttam, mielőtt otthagytam a motelban azzal, hogy én döntök és én megyek el, hisz tudom, hogy nem érek annyit.
-Égett a lámpa!-mondta ki egyszerűen és az ajtófélfának támaszkodott.
-Nappal van!-szememet összeszűkítve meredtem rá, kezemet a kilincsen pihentetve. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy nemes egyszerűséggel rácsapom az ajtót, de elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, nem hagyja ennyiben.-Ha már azt a tényt nem vesszük figyelembe, hogy hatodikon lakom és a parkolóból nem látni a nappalimba.-vetettem oda epésen.
-Igen.-bólintott.-Csak képletesen értettem, ne vedd szó szerint.
-Új az öltönyöd!-grimaszba torzult az arcom. Ennél nagyobb marhaságot nem tudtam volna mondani? Új az öltönyöd? Végtére is abban csak nem mehetsz ki az utcára amit széttépett egy zombi vagy összevérzett egy dzsinn.
Dean lenézett magára és halvány mosoly bújt meg a szája sarkában.
-Igen. Az eladó szerint karcsúsít, mint a függőleges csík.
-Miért jöttél ide?-kérdeztem mereven átbámulva válla fölött, fixíroztam az idős hölgynek az ajtaját a lakásommal szemben. Mrs.Smith nyilván most is ott áll a kis sámlin és a kukkolóra tapasztott szemmel nézi mi történik a lépcsőházban.
-Sam meghalt!-vont vállat Dean, engem pedig teljességgel fejbe kólintottak a szavai, s egy pillanatra megszédültem. Annyi kérdés cikázott a fejemben, amivel meg akartam bombázni az idősebbik Winchestert, de a szavak egyszerűen nem találtak utat a számhoz s nem voltak képesek értelmes mondattá alakulni. így csak annyit tudtam kinyögni;”MI? Mégis mi történt?”. Erre ő csak állt ott előttem nyugodtan, zsebre dugott kézzel és vállat vont.-Már megint szó szerint vetted. Nem úgy értettem. Az öcsém lelépett. Megint a régi kerékvágás.-szememben megrándult egy ideg és egy eleresztett sóhaj közepette, mely leszökött a lépcsőn, már valahol a fél emeletnél járhatott, mikor felfogtam mit is mondott pontosan és mindamellett, hogy mérhetetlenül megkönnyebbültem, mert nem kell egy újabb vadászt gyászolnom, kedvem lett volna egy hatalmas pofont lekeverni az előttem állónak.
-Az, ami azelőtt volt, hogy kinyírták volna Sam csaját és te csak apád után rohangáltál? Az nekem elég idegen kerékvágás.-próbáltam lenyelni az indulataimat és inkább beharaptam az alsó ajkam és olyan erővel szorítottam a kilincset, hogy már elzsibbadtak az ujjaim.
-Én inkább csak furának mondanám!-ellökte magát az ajtótól és apró terpeszben állta előttem magamon éreztem a smaragd tekintetének átható zöldjét.
-Ezzel mire utalsz?-vontam fel a szemöldököm, majd jobbnak láttam hozzátenni:-Szó szerint.
-Gyere vissza!-gondolom ez a két szó egyszerű kérésnek akart hangzani, így belegondolva mégis inkább parancsnak tűnt.
-Miért?
Halk csipogás visszhangzott át a lépcsőházon, majd a szobán is.  Megremegtem. Ha egy vadász üzenetet kap, elég nagy az esély arra, hogy a szövegben megbújik valami rossz hír. Ez mindig feszélyezett.
-Ne görcsölj már! Nem neked jött, ha pedig ezt csinálod én is rágörcsölök és ennyi!-csak ott állt hosszú másodpercekig rám bámulva, míg a mobil is időnként udvariasan jelezte, hogy még mindig ott van az olvasatlan üzenet.
-Ránéznél a mobilodra?-kérdeztem éllel a hangomban ő pedig unottan elővette a készüléket, gyorsan átfutotta a sorokat, majd visszarejtette a nadrág zsebébe.
-Nem nagy ügy. Valami vámpírfészek a szomszéd városban! Passzolom.-vont vállat ismét én pedig elképedtem magamban. Mikor lett Dean ennyire közönyös? És paraszt..
-Menned kell!-bólintottam jelentőségteljesen.-Fontos!

-Az a fontos, amit itt csinálok!-talán ittléte alatt ez volt az első mondat, amiben egyáltalán volt egy csöppnyi érzelem. Még ha a hangjában nem is a tekintetében biztosan. Belőlem pedig egyszerűen kibukott a kérdés.
-Miért akarsz visszahívni?
A válasz a pillanat tört része alatt zúzta porrá a megmaradt reményszilánkjaimat, melyeket olyan buzgón igyekeztem összeilleszteni, mindhiába. Ugyanolyan érzésem volt, mint mikor legutóbb láttam. Az a keserű, fájdalmas igazság, melyet el akartam rejteni a látszat mögött. Az a hit, hogy fontos vagyok. Az a hazugság, hogy neki érek valamit.
-Ennyi?-kérdeztem félrenézve és hátráltam egy lépést.
-Ez nem elég?-meredt rám kérdőn, maga elé emelve kezeit.
-Nekem nem!-néztem rá utoljára.-Inkább menj és kaszabolj le néhány fejet.
Anélkül zártam be az ajtót, hogy hagytam volna szóhoz jutni. Ahogy kattant a zár a konyhába siettem. Nem is igazán azért mert éreztem az égett szagot, mely a sütő felől hajtotta uralma alá az egész lakást, hanem mert minél távolabb akartam tudni őt magamtól.
A többihez már hozzászoktam. Ha Dean Winchester megjelenik, kezedbe adja a lehetőséget, aztán hátat fordít és minden tönkremegy. Szóval jobban jársz ha te lépsz előtte és nem hagysz esélyt.
Még akkor is, ha beleszakad a szíved a fájdalomba.
Egy lecsorduló könnycseppel arcomon, összeszorult mellkassal kezemben a kissé égett csirkével leroskadtam a konyhaszékre és az égő érzésre koncentráltam a tenyereimben. A tepsi sütötte a kezemet, de én inkább ezt akartam érezni. Nem akartam arra gondolni, hogy Dean Winchester itt járt.
Nem akartam arra gondolni, hogy vissza akart hívni, csak hogy később azt mondhassa nem kellett volna.
Nem akartam gondolni az újabb elengedett lehetőségre.