2018. augusztus 9., csütörtök

Sixth

Drága, egyetlen Steve Rogers,
ugye tudod, hogy lassan, lassan, de biztosan kezdek beleőrülni az ürességbe, melyet magad után hagytál?
Ugye tudod, hogy mindaz ami voltam régen, akkor kilépett veled az ajtón, mikor bevonultál a seregbe?
És az a részem, ami már sosem jön vissza, veled együtt..
Nem! Még nem..
De már közel vagyok, mindahhoz, hogy elhiggyem a híreket.
Fél éve már, hogy minden kérdés megválaszolatlan bennem, s a nemzet elbukott hősét a történelem süllyesztőjében érte utol az Örök Inas.
Én pedig bár nem akarom, néha kezdem elhinni, hogy igaz.
Hogy nem vagy többé.
Mégis mi más magyarázata volna mindannak, amit napra nap megélünk?
Mi magyarázata volna, hogy Amerika védelmező nélkül vívja tovább ezt a szörnyű háborút?
S mi magyarázata volna a pusztító magánynak, mely minden pillanattal lelkem egy újabb részét marcangolja szét?
Éjjelente még mindig látlak, de már nem zuhanni.
Már csak azt álmodom, amit akarok. Téged itt, magam mellett.
Aztán mikor felébredek, a fájdalom köntösébe burkolózom, s magamhoz ölelem még bennem élő emlékeimet.
Azokat, amikor még nem Amerika Kapitány, hanem az egyszerű, de nagyszívű Steve Rogers állt mellettem. A Brooklyni kis srác, aki sosem adta fel.

Most kinézek az ablakon és tudod mit látok Steve?
Hogy az élet ment tovább és bár azt mondják a győzelem a miénk lesz majd, minden megváltozott.
A nép levedlette a gyászruhát s a sötét özvegyfátyol, mely engem még tovább utamon kísér, csak nekem maradt meg. S a fájdalom is régi barátként szegődött mellém.
Nekik fogalmuk sincs milyen ez.
Ők csak a hőst látták. A maszkot és a cikornyás gúnyádat a sávokkal és csillagokkal.
A nemzet zászlajába burkolt bábot. Az önjelölt megmentőt.

De én még akkor is téged látlak Steve és tudom, milyen téged elveszíteni.
Azt hiszem fogalmad sincs, vagy talán nem is értheted, de amíg leírtam ezt a mondatot, a szenvedés minden formáját magamban éreztem.

Nemrégiben Mrs.Barnes meglátogatott, s most neked is idézem szavait.
„Az ember halála mindig másokkal történik. Aki elment, az csak azoknak hiányozhat, akik maradtak."

És mi itt maradtunk Steve.
Mi itt vagyunk.

Azt hihetnéd, az alapján, amiket szavakba foglaltam, hogy kezdek lemondani rólad.
Talán így van. Talán nincs. Igazán már én sem tudom biztosan.
Kezdem elveszteni a helyes irányt magamban is, s bár tart még egy apró reménysugár, nem tudom meddig bírom.


A halál keze a kilincsemen pihen.
Én pedig már nem kérem, hogy siess ide. Csak azt kérem, hogy légy még életben!


De rettegek.
Nem attól, ami jön, csupán attól, amit majd az érkező a fülembe suttog.
Félek attól, amit hallanom kell.
Félek, hogy Steve Rogers nincs már többé..
Gina

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése