A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Destiny. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Destiny. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. április 17., szombat

Destiny - 9. fejezet

9. fejezet

Raven:

Próbáltam koncentrálni a többiekre, de folyamatosan Loki mosolya és sötét haja járt az eszemben. Még soha nem jártam így. A munka és a terv volt az első, soha nem sikerült eltereljék a figyelmemet. Kivételesen az istenségnek sikerült, ami soha senkinek. Beférkőzött a bőröm alá és Thor hiába állt elő jobbnál-jobb ötletekkel, nekem csak Loki ajkai jutottak el a tudatomig.
-Mit gondolsz Raven? – vonta fel kérdőn szőke szemöldökét a villámok istene.
-Miről is? – pislogtam rá zavarodottan.
-Nem tudom hol jár az eszed, – vigyorgott Thor mindentudóan. – de éppen arról folyik az eszmecsere, hogy mégis vissza kellene menni Asgardba és kérdőre vonni atyánkat.
-Nem tartom jó ötletnek. – koncentráltam végre a körülöttem állókra. – Amint visszaérünk Biancát visszaküldik a Kiválasztottak templomába, minket pedig száműznek. Esküt tettem Odinnak, hogy Asgardon belül maradunk, szeretném a fejemet a helyén tudni.
Mind a hárman ideges bólogatásba kezdtek és némaságba burkolództak. Senkinek nem maradt értelmes lépés a tarsolyában.
A tekintetem összefonódott Lokiéval, minek köszönhetően elpirultam. Talán egy kezemen képes lettem volna megszámolni, hogy hányszor fordult elő velem, hiszen hadvezér létemre előbújt belőlem a romantikus kislány. A szemei mosolyogtak, én pedig képtelen voltam tovább állni a pillantását és elfordultam. Sokkal érdekesebbnek tűnt a hullámzó óceán.

Loki:

Azonnal érzékeltem a Ravenből áradó feszültséget. Sikerült zavarba hozni, aminek máskor örültem volna, de jelen állás szerint bosszantott. Nem akartam, hogy zavarban legyen és másként nézzem rám, mint eddig örök életünk folyamán. Szerettem benne, hogy mindig ellenkezett velem, imádtam az eszét, az erejét és a makacsságát. Talán egyetlen ember létezett az univerzumban, aki képes volt meglágyítani a szívem és az Ő maga volt. Már nem a sötét hajú, hisztis kislányként tekintettem rá, aki az idegeimre ment fiatal koromban, sokkal inkább egy érett és határozott nőként. A nőként, aki képes volt elcsavarni a fejem. Nem tudtam, hogy mennyire befolyásolták érzéseimet a nornák, de nem is foglalkoztam vele. Egy dolog biztos volt, már pedig az, hogy szükségem volt rá. Az életem részének kellett, hogy legyen bármi áron. Természetesen ezt sosem hozhattam tudtára. Ismertem annyira, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba kívánt volna, ha előállok ezzel a képtelen ötlettel.
-Jól vagy? – szűrődött át tévútra tért tudatomon testvérem aggodalmas hangja. A kérdést a Kiválasztott felé intézte, aki a pillanat tört része alatt térdre rogyott és fájdalmas kiáltással masszírozta a halántékát. A gyomrom bukfencet vetett, hiszen egyértelmű volt, hogy nem lehet jó jel. A lány könnyeivel küszködve kapott Thor keze után és fájdalmas, már-már világon túli hangon beszélni kezdett. Innen egyértelművé vált, hogy látomása van.

Bianca:

Hallgattam a többieket, ahogy próbálkoznak kimászni a kalamajkából. Sikertelenül. Egyik pillanatban még Thor aggodalmas arcvonásait figyeltem, a másikban a térdem koppant a földön, miközben irgalmatlan fájdalom hasított a fejembe. Igyekeztem visszafogni a torkomból feltörő sikítást, de nem igazán sikerült. Csukott szemhéjaim mögött félelmetes képek pörögtek. Láttam Asgardot, miközben a csodálatos békés és arannyal borított világ lángokba borul. A narancssárga-vörös égető lángnyelvek porrá változtatták az oly sokáig tiszteletet parancsoló kastélyt. Sikolyok visszahangzottak, ahogy menekültek a polgárok és szívszaggató sírás rázta meg az összes világot. A következő kép egy jól ismert fehér bőrű és sötét hajú férfi mosolygós arca volt. Azonnal felismertem benne Lokit, aki tőrökkel a kezében és boldogan figyelte Asgard pusztulását.
Kirázott a hideg, miközben könnyeim visszafojtva igyekezetem nem elveszíteni az eszméletem.

Thor:

Minden vér elhagyta a testemet és lezsibbadtam, ahogy megláttam térdelni a lányt a földön. Kínokat élhetett át, édes ajkait fájdalmas kiálltás hagyta el. A szívem belefacsarodott. Segíteni szerettem volna neki, de egyszerűen nem tudtam hogyan. A tehetetlenség megbénított.
Aggodalmasan tekintettem öcsém felé, aki ugyanolyan tanácstalanul pillantott vissza rám. Raven sápadtan ölelte át barátnője vállait, de az nem reagált.
Fejben visszapörgettem az időt és ismét az asgardi tónál voltam, Biancával és egy kosár eperrel. Boldogan. Én Thor Odinson, rettegtem. Nem akartam elveszíteni a kiválasztottat. Másoknak ő felért egy szenttel, míg számomra sokkal többet jelentett. Maga volt a mindenség. Remegő ujjaimmal simítottam végig a fájdalmas arcon, mire hirtelen kipattantak a szemei.
-Szia. – suttogtam, miközben vártam, hogy visszatérjen a jelenbe.
-El fogunk pusztulni. – köhögte és zokogva a nyakamnál fogva húzott magához. Simogattam a haját, hátha megnyugtatom.
-Mit láttál? – keményítette meg Raven a hangját. Ő volt az első akinek sikerült észhez térnie.
-Asgardot, lángokban. Mindenki el fog veszni, ha nem maradtok együtt. – nézett a hadvezérre és Lokira. A két fél ijedten kapcsolta össze tekintetét és szinte hallani lehetett az agyukban pörgő fogaskerekek csikorgását.

2019. április 28., vasárnap

Destiny - 8. fejezet

8. fejezet 

Norvégia – Urnes 



Raven: 

Másnap reggel a zöld fűben ülve kémleltem az eget. Ujjaim között egy szál lila virággal játszadozva igyekeztem kikapcsolni az agyam és összerakni a képet. Mit akarhatnak tőlünk a Nornák? Miben mesterkednek, aminek közepében mi négyen állunk? A legkézenfekvőbb az volt, hogy békét akarnak teremteni a világok között, rajtunk keresztül többet is össze tudtak kötni egycsapásra. Valami mégis sántított. 
-Szóval igaz a szóbeszéd, miszerint a katonák nem alszanak. – Huppant mellém Loki. Arca gyűrött volt a párna nyomától, mégis évek óta nem láttam ennyire kipihentnek. Szemei csillogtak, ami igazi ritkaságnak számított manapság. 
-Inkább csak korán kelnek. – Vontam meg a vállam. Nem igazán számított az idő, a szervezetem tudta mikor ébredjen és mikor feküdjön. 
-Csodálatos ez a hely. – Bámulta a horizontot mereven. – Miért hoztál ide minket? 
- A végére kell járjunk, hogy mit kavarnak Odinék és le kell állítani őket. Ezt Asgardban lehetetlen lenne megoldani. 
-Keresni fognak. Ha minket nem is, de a Kiválasztott…. 
-Bianca oda megy, ahová én! – Zártam le a témát. – Vállalom érte a felelősséget, de szerintem a bátyád is hasonlóan érez. – Böktem fejemmel a templom felé, ahol épp akkor bukkantak fel a bejáratnál. 
-Oldjuk meg ezt a problémát, aztán húzzunk haza és térjünk vissza a megszokott életünkhöz. – Amint kimondta feltápászkodtam. Hagytam, hogy segítsen, hisz jelenleg egy csapat voltunk és nem tekinthettem rá ellenségemként. Hideg tenyere a derekamon pihent, furcsa – szinte már kellemes -bizsergést kiváltva belőlem. Ujjai végig kúsztak a gerincem vonalán, ezzel csiklandozva szányaim tövét. Ő volt az egyetlen élőlény a világok között, aki tisztában volt ennek jelentőségével. 

Loki: 

Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy Raven csupasz derekát érintettem. Rengetegszer edzettünk együtt, gyermekként játszottunk, aludtunk. Most mégis zavarba jöttem. Egy ártatlan mozdulat, mely több ezerszer megtörtént, abban a pillanatban felforgatta a gyomrom. Nem a beteg vagyok módon, - bár sosem voltam és nem is lehetek – hanem, ahogy a satnya midgardi lények szokták mondani: pillangók kergetőztek benne. Eddigi életem során sosem éreztem hasonlót. Raven apró rezdüléséből ítélve ő maga is más dolgokat tapasztalt, mint azelőtt. Kikerekedett szemekkel meredt rám, melyekből már-már rettegés sugárzott. Igazam volt, ő is érezte. 
-Vissza kell mennünk, már biztos várnak. – Suttogta Raven. 
Életemben először nem jutott eszembe semmi frappáns, ezért rám nem jellemző módon őszintén reagáltam. 
-Sorsfonalak összekötése ide vagy oda… - köszörültem meg a torkom. – te vagy az egyetlen barátom. Az egyedüli lény, minden világot beleértve, akire rábíznám az életem. Az a személy, aki mindig megértett és támogatott, kiállt mellettem. Akinek én voltam az első még akkor is, mikor mások nem hittek bennem. 
-Mire akarsz kilyukadni? – Lehelte. 
-Csak gondoltam jogod van tudni, mielőtt… 
-Mielőtt mi? – kapaszkodott meg az alkaromban. Annyira közel volt. A „pillangóim” táncot jártak, az orrom megtelt az illatával. Semmihez sem fogható, friss tél illat lengte körül. Legyőzve a maradék félelmem, ajkaimmal végig súroltam az övét. A bizsergés erősödött, én pedig több száz év várakozás után megcsókoltam. Az érzés Thor villámjaihoz hasonlóan lecsapott, majd porig égette az érzékeimet. Raven nyelve a számban, feszes mellei a mellkasomon megőrjítettek. Amilyen hirtelen jött, el is múlt. Reszketve húzódott el. 
-Mennünk kell. – Bontakozott ki a karjaim borostyánként ráfonódó indái közül. 

Bianca: 

A reggeli nap sugarai erőlködve világítottak át a templomajtó résein. Szerettem volna áldást mondani a csodálatos utazásom köszönete gyanánt, de abban a pillanatban, hogy felültem: Thor, Odin fiának robosztus és félmeztelen alakja fogadott. Életem során megszámlálhatatlan alkalommal láttam így a férfit, de egyszer sem személyesen, elérhető távolságból. A valóság sokkal részletesebb volt, mint amit a víz tükre visszaadott számomra. Felálltam és közelebb merészkedtem hozzá. 
-Jó reggelt. – köszöntem rá halkan, nem szerettem volna megzavarni. Gyors mozdulattal fordította felém az arcát, amire egy őszinte mosoly volt festve. 
-Neked is. – biccentett. Jókedve ragadós volt, de meg kellett kérdezzem. 
-Hol vannak a többiek? – Tekintete azonnal elkomorult. 
-Van mit megtárgyalniuk, de szerintem próbálnak rájönni, hogy mégis mi folyik itt. Miért mozgatják a Nornák a szálakat a háttérben, miért engedik, hogy még mindig szabadon sétálgasson egy Kiválasztott, aki nem mellesleg Skuld leánya? Túl sok a megválaszolandó kérdés Lady. – rázta a fejét idegesen, amitől szőke tincsei ide-oda himbálództak. Értettem a problémát, de annyira megbabonázott, hogy elfelejtettem még levegőt is venni. 
-Meddig maradunk ezen a helyen? – kérdeztem inkább. 
-Az attól függ, hogy mikor sikerült valamit kiötleni. Hiányzik az otthonod? – vonta össze a szemöldökét. 
-Igazából az Asgardi tó hiányzik és a körülötte lévő állatok. Itt minden gyönyörű, de nincs egyetlen élőlény sem rajtunk kívül. 

Thor: 

Figyeltem, ahogy mozognak az ajakai, de nem sok mindent sikerült felfognom a szavaiból, azon kívül, hogy nem szeretne hazamenni. Ez melegséggel töltötte el a bensőmet, hiszen ha Asgarban érzi jól magát, minden percben láthatnám. Ujjainkat összefűzve nyomtam csókot a kézfejére, ezzel is bíztatva a döntésében és nem elhanyagolható módon a bőréhez érhettem. Még mindig összefonódó ujjainkat bámulva húztam magam után, hogy megkeressük Lokit és Ravent. Nem kerülte a figyelmem, ahogy Bianca arca egyre pirosabb és pirosabb lesz, mely reakció láttán duzzadt a mellkasom a büszkeségtől. Én váltottam ezt ki belőle, egyes egyedül. 
Már kinn jártunk a friss harmatos levegőn, mikor megpillantottuk a másik két társunkat. Szerelmes pár módjára falták egymás száját. Igazán szép látványt nyújtottak, de a mellettem álló csak zavarodottan pislogott. 
-Mit művelnek? Nem utálják egymást? – vonta össze a szemöldökét. 
-A szerelem bonyolult Bianca, ezt jó, ha tudod. – Mosolyogtam rá, mire lesütött szemekkel lehajtotta a fejét. 
-Mint te és Jane. Nálatok is bonyolult volt a történet… - suttogta, mire elért a felismerés. Ő még sosem tapasztalt hasonló dolgokat. Igazából semmit nem érzett és látott a világból, amit egy átlagos korabelinek már régestelen régen meg kellett volna tapasztaljon. 
-Mint Jane és én. Vagy akár… -vezettem volna rá, de a sors, aki jelenleg az idegesítő öcsém képében jelent meg, közbe szólt. 
-Na, álljunk elő valami remek ötlettel! – csapta össze a két tenyerét, a varázs pedig elmúlt.

2018. június 29., péntek

Destiny - 7. fejezet

7. fejezet

Az ajtó csapódására keltem. Először azt sem tudtam hirtelen hol vagyok, aztán egy elég érdekes látvány tárult a szemem elé. Loki a szobám ajtajában ácsorgott. Ez önmagában elég furcsán hatott. Aztán ott volt az a nem épp elaprózható tény, hogy haja kontyban fel volt tűzve a feje tetejére. Itt-ott néhány tincs mogorva arcába lógott. 
- Bálba készülsz? –ásítottam nyújtózkodás közben. Mérges fintorba húzta az orrát, majd leült az ágyam szélére. Felhúztam a térdeimet, így engedtem helyet neki. 
- Ne viccelődj. Hatalmas gond van! – Azzal hátat fordított nekem. 
- Ha nem mondod, nem tudom kitalálni a gondolataidat! – sóhajtottam fel. Nem tudtam mit vár. 
- Nézd már meg a tarkómat! 
- Ugyanolyan csodálatos, mint eddig volt… - dörgöltem meg a szemem, aztán megakadt valamin. Egy jel volt. Ugyanaz, mint ami a kezemen éktelenkedett. Az ujjammal simítottam végig. A minta kitüremkedett, ebből észrevehető volt, hogy teljesen friss. Simításom nyomán bőrét libabőr fedte, így gyorsan elkaptam a kezem és kiszedtem a hajában lévő hajgumit. 
- Így már jobban hasonlítasz magadra. Ki kell találjuk mi a szar folyik itt! – pattantam fel, majd eszembe jutott, hogy talán mégsem kellene előtte öltözni. Aztán valami furcsa ötlettől vezérelve mégis nekiálltam. Hisz együtt nőttünk fel, utáljuk egymást, de ismerjük a másik minden porcikáját. 
- Mit művelsz? – sápadt le a szokásosnál is jobban. 
- Elkészülök, hogy utána kiderítsük mi folyik itt. Van egy ötletem. Már mindenhol kutattunk, de a legkézenfekvőbb forrást kihagytuk. 
Bólintott, aztán úriemberesen hátat fordítva várta, hogy elkészüljek. Jót mosolyogtam rajta, megkocogtattam a vállát és intettem a fejemmel, hogy mehetünk. Egymás mellett lépkedve várta, hogy beavassam az ötletembe, de én a palotán kívülre vettem az irányt. Némán kérdő arckifejezéssel vonta fel a szemöldökét, de követett továbbra is. Az edzőtér szélén torpantam meg. 

- Ott ül a megoldás – mutattam a felállított emelvényre. Egyedül egy személy foglalt helyet, míg egy másik a homokban gyakorolt. 
- Komolyan? Bianca? – fújtatott Loki. 
- Van jobb ötleted? Hallgatlak. Nincs? Akkor ez marad! – felszedtem a tárolóból egy kardot és egy rövid nyújtás után Thor mellé szökkentem. Éppen az egyik gyakorlóbábút ütlegelte, mikor pengémmel kereszteztem az övét. 
- Szia! – vigyorogtam, ahogy tőlem tellett. Meglepődött, így még védekezni is elfelejtett és egy rúgással a földre terítettem. – Beszélnünk kell. 
- Gond van? – kérdezte óvatos hangsúllyal. 
- Nem itt. – intettem neki. Loki addig Biancával sugdolózott, amit Thor egy morgással konstatált. Furcsamód, nekem sem tetszett a párosuk. Túl közel volt hozzá. 

Megráztam magam és vezényelni kezdtem a négyes brigádot egy helyre, ami esetlegesen mentes lehet minden figyelő szemtől. 
- Szia Heimdall! – Köszöntünk hárman kórusban, míg Bianca furcsán riadtan nézegette a hatalmas kapuőrzőt. 
- Kiválasztott, örülök, hogy találkozhatunk személyesen is – ereszkedett térdre, mire a lány még jobban meglepődött. 
- Heimdall egy jóbarátunk. Ő vigyázza a világunkat bejáratát – magyarázta Thor és megfogta nyugtatólag a lány kezét. 
- Tudom ki ő. Csak még sosem láttam. A képessége elrejtette a víztükrében. 
- A világotok előttem is rejtély Kiválasztott – dörmögte az Őrző. 
- A nagy terem nincs védve előled – elegyedtek beszélgetésbe. 
- Nem tartom magam méltónak, hogy bepillantást nyerjek egy ilyen tiszta helyre – biccentett. Bianca arcán tisztelet futott át. Csodálattal nézte a hatalmas embert.
- Na, elég volt a bájcsevejből – forgatta meg Loki a szemeit. – Menjünk! – parancsolta, majd tétován felém pillantott. – Hová is? 
- Heimdall, szeretnénk Midgardra utazni. A cél Norvégia, Urnes. 
- Biztos vagy benne? 

Egyetlen bólintás után, már a hídon utazva kapaszkodtunk egymásba, míg a helyszínre nem értünk. A táj csodálatos volt. Pont olyan, mint évszázadokkal ezelőtt. Hegyek, zöld és nyugalom amerre a szem ellátott. A kihalt és emberi kéz által nem érintett vidéken egyetlen aprócska ház állt. Igazából egy templom, ami inkább egy aprócska kastélyra hasonlított kívül-belül. 

- Hova hoztál bennünket? – pislogott körbe Thor, pörölyét erősen markolva. 
- Urnes, dongatemplom. Rejtve van mindenki elől a kilenc világban, még Odin szeme sem képes idáig ellátni. Egyedül pár midgardi szokott fellátogatni és kipihenni a fáradalmaikat – válaszolta, de már fél lábbal az építmény belsejében voltam. 
Mikor mindenki követett, elfoglaltam az egyik ágyat. Értetlen tekintetek bámultak vissza rám. 
- Itt maradunk pár napot. Sok mindent át kell beszéljünk. Foglaljátok be a szimpatikus helyeket. Most pedig, ha megbocsátotok… Évszázadok óta nem jártam itt és szeretném kiélvezni – indultam kifelé, majd mielőtt utolérhettek volna, ruha nélkül ugrottam a vízbe. 

Azt hihette volna az arra járó ember, hogy jéghideg, de igazán kellemes volt a hőfok az év minden szakában. Úsztam pár métert a hegyek irányába, majd teljes nyugalommal a part felé fordultam. A három alak gyönyörködve vette tudomásul, hogy nyaralni hoztam őket. Még Loki sápadt arca is kipirult egy picit örömében. Itt senki nem piszkálta őket, semmi elvárás vagy kötelező rendszer nem volt. Csak mi négyen és a csend. 

Bianca zavartalanul vetkőzött és jött utánam. Benne nem volt szégyenérzet, hiszen nők között nevelkedett és cseperedett fel. Thor reakciója pedig egy szorítás volt Loki karján, amit tízen méterről is látni véltem. A csínytevő csak egy fej elfordítással jelezte, hogy vette az adást, míg a lány be nem ért a vízbe, teljes takarásba. Aztán alábukott és úszni kezdett. Én láttam, hogy felém halad, de Thor szemei – szinte – villámokat szórtak aggodalmában. Aztán egyszer csak feltűnt mellettem. 
- Mit szeretnél tudni Raven? Hogyan köszönhetném meg neked, hogy rabszolgaként leélt életem leggyönyörűbb pillanatait adod nekem? 
- Egyenlőre élvezd. Majd holnap foglalkozunk ezzel az egész őrültséggel – mosolyogtam rá. Rá kellett jöjjek, akármi is sül ki ebből, nem bántam meg, hogy elraboltam a lányt. Barátra leltem benne. Olyanra, amilyen nekem sosem volt. Persze, Loki is annak számított egy időben, de akkor még fiatalok voltunk és naívak. Az élet pedig kegyetlen és mocsokkal teli, akárcsak ő maga. 

2018. április 7., szombat

Destiny - 6. fejezet

6. fejezet

A belém égetett jel izzott, akár a rosseb. Mióta álmomban megfogtam az Yggdrasilt, jeges félelem követett bárhol jártam Asgardon belül. Mindenki ismerte a fa történetét, melynek ágai az egész világra szétterülnek és fölérnek az égen is túlra. Három forrás táplálja gyökerénél: Az egyik Hvergelmir („fortyogó üst”). Itt lakozik Nidhogg sárkány, aki az Yggdrasil gyökereit rágja. A másik Urdarbrunn (Urd kútja). Az istenek minden nap itt gyűltek össze tanácskozásra és törvényhozásra. Itt él a három sorsistennő Urd, Verdandi és Skuld, akik a sors fonalait szövik valamint az Yggdrasilt öntözik, hogy az ki ne száradjon. A harmadik Mimirbrunn (Mimir kútja), a bölcsesség forrása. A kutat Mimir, a legbölcsebb Ász isten őrzi. Mindenek Atyja, Odin egyszer odament hozzá és kért belőle egy kortyot, de addig nem kapott, míg a fél szemét ott nem hagyta zálogban nála. Az Yggdrasil ágai között ül egy névtelen sas, amely igen sokat tud. Két szeme közt egy héja van, a neve Vedurfölnir. Törzsén a Ratatoskr (Fentfogú) nevű mókus szaladgál fel s alá és viszi a híreket a sas és Nidhogg sárkány között. Az Yggdrasil folyamatos támadásoknak van kitéve: gyökereit a Nidhogg sárkány és más férgek rágják. Négy szarvas Durathror, Duneyr, Dvalin, és Dainn, valamint egy Heidrun nevű kecske a lombját és hajtásait legelik. 

Most pedig testemen viseltem történelmünk egy darabját, ami megrémisztett. Tisztában voltam vele, hogy ez egy jel, hogy kiválasztottak. Kiválasztottak, de mire és miért? Miért pont engem? Mit akarnak tőlem? Az agyam percről percre csak járt. Mérges lettem magamra, hisz ez nem én voltam. Egy harcos és világok megmentője, ki ellenségei vérében fürdött, maga alá csinált egy tetoválás végett. Nevetséges. 
- Életem értelme! – csendült fel mögöttem a gúnyos hang, amit ezer közül felismertem volna. 
- Mit akarsz Loki? – vontam fel a szemöldököm, de nem fordultam meg. Az ablakból néztem, ahogy Bianca, oldalán lovagjával andalog a rózsák között. Annyira ártatlan volt a lány, hogy lassan kezdtem utálni magam, amiért elrángattam a tiszta és bűntől mentes világából. Azzal nyugattam lelkiismeretem, hogy jót tettem vele. Megismerhetett új dolgokat, amik tetszenek neki, jól érzi magát és szerelmes. Még nem tudtam, hogy ez pozitív, vagy katasztrofális véget fog e érni, de abban biztos voltam, ha a herceg megbántja, én vágom el a torkát saját kezűleg. 
- Utánanéztem a Perthro rúna megjelenésének a könyvtárban. Mélyre ástam a történelemben és sajnos azt kell mondjam félre vagyunk informálva. Rejtély jelképként ismerjük, de közben a pontos jelentése nem más, mint Sors. 
- Ugye csak viccelsz? Valamelyik banya égette belém? – szaladt fel szemöldököm a homlokom közepére és felé fordultam, ahogy ő is kikönyökölt a korláton. 
- Nagy a valószínűsége. Játszák a játékot, mi pedig csinos bábokként úgy ugrálunk, ahogy ők fütyülnek. 
- Nem fogom hagyni a szottyadt némbereknek, hogy kezükkel a fenekemben irányítsanak – morogtam, mire Loki szája hatalmas vigyorra húzódott. – Perverz – löktem oldalba. 
- Mit leskelődsz? – akadt meg tekintete testvérén. – Undorítóan körbe veszi őket valami rózsaszín felhő szerűség. 
- Szerencsések – motyogtam, inkább csak magamnak, de természetesen hallotta. 
- Te is erre vágysz? Másik embertől függeni? Örülnél, ha nem lennél ura önmagadnak, minden percben egy másik életen járna az eszed? Lenne egy kézenfekvő gyengepontod? 
- Legalább lenne valaki, akivel mindent megbeszélhetnék. Megbíznánk egymásban és tartoznék valahová. 
- Tartozol is. Te vagy a hadsereg legfontosabb személye, a királyságunk kulcsembere és az egyetlen női lény, aki elég kemény ahhoz, hogy bármit véghez vigyen, amit eltervezett. 
Egy pillanatig csak bámultam rá, aztán lassan és apránként eljutottak tudatomig szavai. Évek óta először, Loki… kedves volt? 

Bianca csillogó szemekkel figyelte a mellette lépkedő alakot. Szokásukhoz híven a patak partjának mentén lépdeltek, de nappal egészen más volt. Ugyanúgy élvezte a herceg társaságát, csak sokkal több látnivalót vélt felfedezni a természetben. Állatok rohangásztak, élték aprócska mégis annál fontosabb életüket és mindennapjaikat. A növények kibontották szirmaikat, csodálatos illatot árasztva magukból. Thor éppen lehajolt volna az egyikért, hogy átnyújtsa a lánynak, mikor az megállította. 
- Ne! Túlságosan gyönyörű ahhoz, hogy megöljük egy apró öröm kedvéért – óvatosan húzta el onnan a férfi kezét. Tenyerében a sajátja szinte eltörpült, neki mégis tetszett az érintés. Biztonságot sugárzott. 
- Igazad van Lady. Mesélj nekem nálatok miben más a világ? – tekintete igazi érdeklődést mutatott. 
- Először is, minden annyira világos. Nem léteznek színek. Azok csak zavarnak a tisztaságban és koncentrációban – magyarázta Bianca és erősen gesztikulálva mutogatni kezdett. – Mindenkinek saját hálókörlete van, de nem szoktuk használni. Éjt, nappallá téve tanulunk és tesszük, amit a Nornák mondanak. 
- Unalmas lehet. 
- Ha nem ismersz mást, ez a normális. Tudod, mikor Raven eljött értem, először féltem. Utána rájöttem, hogy ez a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Megismertem az igazi életet és nem csak a víztükrén keresztül. Itt azt olvasok amit én szeretnék és nem pedig olyat, amit kötelezően muszáj. Ebben a világban többféle ember létezik, a másikban mindenki ugyanolyan. Nálunk nincsenek férfiak, csak a saját nemünket ismerjük és sosem láttunk testközelből állatot. Minden tele van virággal. Talán ebben az egyben hasonlítunk. 

A lány csak mondta és mondta, de Thor agya megakadt az egyik mondatnál. Megállás nélkül két szó ismétlődött az elméjében. „Nincsenek férfiak.” Kissé zavarba jött, de sosem volt híres a félelemről, szóval megkérdezte: 
- Még sosem láttál férfit azelőtt? Ezért szaladtál el, mikor először találkoztunk? 
- Őszintén? Én ismerlek téged – vallotta be a lány lesütött szemekkel. Meztelen lábát mustrálva rágta a száját, vajon elmondja el a többit. Végül erőt vett magán és kitárulkozott. – Az én dolgom volt életed minden percének megörökítése gyermekkorom óta. Minden apró rezdülésedet papírra vetettem és megőriztem az utókornak. 
Thort sokkolta a tény, miszerint valaki folyamatosan figyelte, az pedig, hogy ez Bianca volt, csak még inkább zavarba ejtette. 
- Asgardi létem minden perce…? 
- És a Midgardon töltött száműzetésedé is – fordult el a lány. Enyhe epét érzett felkúszni a torkán. Ilyen lenne a féltékenység? Gondolta magában, ahogy elképzelte azt a midgardi nőt, Jane és Thort együtt. Tudta, hogy már rég nem beszéltek, de ő volt talán az egyetlen ezen a világon, aki a herceg minden szenvedéséről tudomást szerzett. 
- Akkor tényleg mindent tudsz. Megkérdezhetem? – tette fel a költőinek szánt kérdést. – Te vágtad el a sorsfonalam Janetől? 
- Nem. Cornelia volt az. Egy másik kiválasztott. Őt érte a megtiszteltetés, hogy fonja a fonalad. Én csak rögzítettem az eseményeket. 
- Aztán mégis te kötötted össze Loki Ravennel. 
- Parancsra. Anyám azt mondta megíratott. Asgard jövője érdekében.

2018. február 9., péntek

Destiny - 1. fejezet

Ez most kicsit másabb, mint az eddigi szöszök. Ne várj angstot, ne várj happy endet, ugyanis nem biztos, hogy vége lesz. Kicsit belemélyedtem a mitológiába... ;) 

1. fejezet

Idegesen rontottam be a nyugodt és csendes templomba. Nem érdekeltek a riadt tekintetek, melyek körbevettek, egyetlen személyt kerestem töretlenül. Azt, akinek az egész zűrzavart köszönhettem. Dúlva-fúlva siettem végig a halk folyosón, lábaim nyomát mennydörgés szerű zörejek követték. 
- Hol vagy te átok nőszemély? - sziszegtem fogaim között. 
- Kit keres? - lépett elém egy hófehér tógába öltözött nő. Hangja halk volt és modora kifinomult. 
- Hagyjon békén a kamu-kedveskedéssel. BIANCA!! - üvöltöttem, megkerülve szerencsétlen hírnököt. - Gyere elő, mert nem állok jót magamért!
A kiabálásom meghozta gyümölcsét. A lenge zöld ruhás, vöröshajú álomszerű lány lesütött szemekkel igyekezett felém. Hófehér arcáról semmit nem lehett leolvasni. Ahogy megláttam, elöntött a méreg.
- A te hibád! Mit tettél? - hirtelen mozdulattal kaptam el a torkát, ideje sem volt reagálni. 
- Nem csináltam semmit. Anyám, Skuld* (A három legfontosabb norna egyike. Ő képviseli a jövőt és a szükséget.) akarata volt. Nem tehettem mást - mentegetőzött.
- Miért pont ő?! - szorítottam erősebben. 
- Én... - kezdett fulladozni, így elengedtem. Ujjaim nyoma vörösen virítottak a nyakán, de ez érdekelt a legkevésbé. 
- Szépen velem jössz és rendbe hozod! - Parancsoltam ellenmondást nem tűrően, majd karjánál fogva húztam magam után. 
- Nem mehetek - kapaszkodott az egyik útba eső oszlopba. Tisztában voltam vele, hogy a Kiválasztottak soha életükben nem tették ki lábukat a templomból. Nem ismerték az igazi napfényt és szelet. Nem tudták milyen a nedves föld, vagy a zöld fű érintése meztelen talpukon. Minden rossztól és jótól, fényűzéstől és szegénységtől, harctól és békétől elzárva tartották őket, akár a díszes madarakat Midgardon, kalitkában. 
- Leszarom - adtam meg a végszót és az erdőn, a Bifrösztön át, egészen Odin palotájáig rángattam magam után. 

Történt ugyanis, hogy álmot láttam. Odin eljött hozzám segítséget kérni egy éjjel. Szüksége volt rám, nekem pedig nem volt választásom. A csata, mely Helheim* (A kilenc világ egyike, Niflheim sötétjében, a hatalmas kőris fa alatt lapul. Az örök tél élettelen birodalma.) földjén zajlott, fenyegette Asgardot. Vanaheim* (A ván-istenek otthona, a mágia mestereinek hona.) szövetségben állt a királysággal és mint a koronára felesküdött sereg hadvezére, kötelességem volt segédkezni. 
Ezzel még nem is lett volna probléma. A gondok ott kezdődtek, mikor a harcot követően megérkeztem Asgardba. Ott ugyanis megismertem valakit, akinek nem szabadott volna benne lennie a jövőmben. Skuld mégis úgy gondolta, hogy a sors fonalamat összeköti Lokiéval. Mivel Skurdot és két nővérét lehetetlen vállalkozás lett volna elkapni, így a feladat végrehajtóján vezettem le a feszültséget, reménykedve, hogy esetleg a Kiválasztott megoldást jelenthet problémámra. 

A csillogó burkolatot csodálva ácsorgott újonnan szerzett foglyom. Sajnáltam szegényt, hiszen még semmit nem látott a világból, én pedig lelkét megrontva vágtam falhoz torkánál fogva. Lehet mégis vissza kellene engedjem és megkeresni az anyját, akinek parancsára cselekedett. 
- Csodálatos! - ámuldozott és a freskókat méregette a mennyezeten. Talán mégis hagyom egy darabig, hogy új dolgokat ismerjen meg. El sem tudtam képzelni milyen lehet egy életet leélni hófehér falak és agymosott zombik között. 
- Az - zártam rövidre. - Sajnálom, hogy olyan kemény voltam - köszörültem meg a torkom zavartan. Mégis egy szent lényt becstelenítettem meg. 
- Semmi baj - mosolyodott el kedvesen. Az egész lényéből áradt a megértés. Hánynom kellett tőle. 
- Jól van, hagyjuk. Tudsz segíteni és szétválasztani a fonalakat? Nem lehet a sorsom összekötve Lokiéval! Ez egyszerűen kizárt dolog. 
- Egyezzünk meg abban, ha megmutatod ezt a világot és egy darabig nem kell visszamennem, megpróbálok segíteni - tekintete kemény volt és rendíthetetlen. Egy pillanatra eltűnt az elveszett lány képe és egy igazi harcost véltem felfedezni benne. Ez az ígéret is több volt, mint a semmi, úgyhogy belementem. 

Titokban szöktettem fel a szobába és hagytam, hogy szinte azonnal elaludjon. Magamban imádkoztam, hogy Odin ne vegye észre. Egy szeme volt az öregnek, mégis mindent látott. Semmi nem maradhatott titokban előtte. A templomból biztos leadták már neki a drótot, nekem pedig vérdíjat tűztek ki a fejemre. Mégsem érdekelt annyira, hogy visszakozzak. 
A legfontosabb most az volt, hogy Loki fonala el legyen választva az enyémtől. A Helheim-i csata befejezése után, győztesként tértünk vissza, engem mégis pánikszerű érzés kerített hatalmába. Ahogy a trónterembe léptünk és a győzelmünket ünneplő tömeg körbevett, magamon éreztem egy pillantást. Egy veszélyes, mégis sokat sejtető szempárt. Színe hideg volt, akár a jég, vagy mint a szívem évszázadok óta. Hosszú haja fekete, mint a holló, akárcsak én magam. A mulatság alatt egyszer sem éreztem magam szabadnak. Pillantása béklyóba zárt, ami fulladásos reakciót váltott ki belőlem. Tudtam, hogy az istenek bármit megtehetnek, de erre nem számítottam. Hallottam mondákat gyermek koromban, mikor még kicsi boszorkány tanoncként csodálkoztam rá a világra. Ha egy Norna kiszemel magának és úgy érzi nagy dolgokra vagy hivatott, összeköti életed egy Istenséggel, neked pedig be kell hódolnod és nincs választásod. Gyűlöltem az ilyet, mikor másik próbáltak felettem  és a jövőm felett ítélkezni. Hittem abban, hogy saját magunk kovácsoljuk a sorsunkat véres verejtékkel és fájdalmas munkával. Erre Odinnak hála minden összezavarodott. Én magam is. 

Másnap reggel Bianca dúdolására keltem, melyben egy ősrégi harcosokat éltető krónikát véltem felismerni. Ismertem a történetet, mint megannyi másikat. Rólam is születtek énekek a saját hazámban. Elképzelhetetlen hirtelenséggel töltött el a honvágy, de a pillanat töredéke alatt sikerült elnyomnom magamban. 
- Öltözz át - vágtam hozzá pár számomra túl színes ruhadarabot. Igazi asgardi viselet volt, amit még az ideérkezésemkor szállítottak a szobámba. Csodálattal bámulta őket. - Ha átvetted elmegyünk a fürdőbe, majd reggelizni. Utána kitaláljuk hova tovább - vázoltam fel a tervet, bár eléggé bosszantott, hogy idegen vezetőt kell játszak egy olyan helyen, ahol én is idegenként mozgok. Úgy tett, ahogy kértem, aztán elindultunk. A fürdőben hamar végeztünk és szerencsénkre még a korai órákban nem futottunk össze senkivel. Legalábbis mikor már éppen hálát adtam volna, hogy feltűnés mentesen hagyhatjuk el az épületet, akkor futottunk bele életem megrontójába az étkezőben. 
- Raven! - pattant fel hirtelen. Palástja hatalmasat lebbent a hátán, szemei összeszűkültek. 
- Szóval ez a neved - suttogta a mellettem álló, de feltűnően közelebb húzódott hozzám. Félt mindentől, amit nem ismert. 
- Loki, ha megbocsájtasz... - fordultam volna ki a teremből, mire utánunk kiáltott. 
- Csatlakozzatok - hangja parancsolón csengett, ujjaim ökölbe szorultak, de nem volt más választásom, hiszen ő is királyi sarj, így szinte fennségárulás lett volna visszautasítani. 
- Ezer örömmel - sziszegtem és intettem Biancának, hogy üljünk le az asztalhoz. Szembe kerültem Lokival, aki csak viasz figurákat megszégyenítő mimikával vette tudomásul az arcomra kiülő undort. 

Eközben a Kiválasztottak templomának legbelsőbb zugában a három Norna tanácskozáshoz ült össze. Az asztalt körbevéve együttesen nézték a gömböt, melyben az asztalnál ücsörgő társaság képe fodrozódott. 
- Biztos jó ötlet volt a lányodat idegen környezetbe engedni? - sopánkodott Verdandi* (Ő képviseli a jelent és a teremtést.) 
- Hidd el nővérem, ennél jobbat nem is tehettünk volna a világunkért. Ennek így kellett lennie - jelentette ki magabiztosan Skuld. 
- Nem hiszem, hogy ez így lett volna megírva - csóválta fejét Urd* (Ő képviseli a múltat és a balsorsot.)
- Ti csak bízzatok bennem testvéreim. Minden kiforrja magát és úgy fog történni, ahogy kell - suhintott a jövőbelátó és ezzel berekesztette az ülést.