A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Robin. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Robin. Összes bejegyzés megjelenítése
2019. április 6., szombat
Csak beléd botlottam
Lihegve léptem be a cukrászdába. Arcom kipirult a hidegtől, a hópelyhek vadul kavarogtak az ajtó túloldalán. Otthon is maradhattam volna egy bögre forró csokoládéval, valami cukormázas romantikus film kíséretében, de ez még nekem is túlzás lenne. Ezért választottam inkább a cukrászda nyugalmát, ahol egyetlen társaságom a noteszem.
Kifizettem a puncs szelet árát és letelepedtem az eldugott, sarokban álló asztalhoz. Csak ledobtam a kabátomat és a sálamat a szék támlájára. Egy harapás, három mondat, az idő kegyetlenül lassan telik. Fél óra múlva nagyot sóhajtva kibámulok az ablakon a hóesésbe. Mellettem vidáman csevegnek valami új filmről, amit a moziban láttak. Újra a kezembe veszem a tollamat és írni kezdek mindenféle butaságokat tündérekről, vámpírokról és nem létező lényekről. Pontosabban a mások számára láthatatlan lényekről. Szomorúan lebámulok az apró, kék betűkre.
Bumm. Ijedten pillantok fel, valaki elesett mellettem.
Egy férfi ül a földön, lába köré csavarodva a sálam. Jaj, ne! Gyönyörű kezdés, mondhatom. Nevetve feltápászkodik és leül az asztalomhoz.
-Ne haragudj!- mondom sebesen, égővörösre pirulva.
-Semmi baj, figyelmetlen voltam. De ha már így alakult, esetleg maradhatok? Nincs társaságom.
-Csak nyugodtan.
Folytatni szeretném az írást, hogy minél kevesebbet kelljen a ragyogó, szemekbe néznem. De nem hagy sokáig elmerülni a történetemben, kérdezgetni kezd. Az ujjai között forgatja a piros tollamat. Hamarosan könnyed csevegés alakult ki közöttünk, amin még magam is meglepődtem, mert eléggé zárkózott ember hírében állok.
Egy órával később nagy sóhajtással feláll és elbúcsúzik tőlem. Ahogy kilép, visszaereszkedik rám a magány. Írni kezdenék, folytatni a történetet. Amikor belepillantok a noteszembe meglátom a szép, piros betűket, mellette a tollal, amivel egész idő alatt játszott. A papíron valósággal kiugranak a betűi:
Találkozzunk, holnap este a Nagyinál. Robin H.
2019. március 29., péntek
Empty
Percek óta csak bámultam a lemenő nap fényébe a fák között... kapaszkodtam ebbe a látványba, miközben már csak percek választottak el attól, hogy elinduljunk.
Mindenki visszajött ,köztük Robin is felbukkant, és vele együtt megjelent egy kelletlen gombóc is a torkomban a folyamatos köhögésre kényszerített. Csak egy röpke pillanatra akarta felemelni a fejét, mikor elkaptam a pillantását.
Figyeltem ahogy néz engem és ez jobban fájt mintha észre sem vett volna. Olyan dühösen nézett rám és olyan nagyon csalódottan ,hogy összeszorult a torkom. Csak némán megpróbáltam lesütni a szemem, és zokogva elrohanni majd belehalni magányomba és mélységes bűntudatomba. De mintha testem nem engedelmeskedett volna. Csak álltam tovább, mint a cövek és néztem őt, szüntelenül. Egészen belefúrtam könnyekbe fuldokló pillantásom, abba a gyönyörűm mélykék szemébe, amely mintha szikrákat szórt volna. Arca többször megrándult a fájdalomtól attól,hogy rám kellett néznie. Tekintetével ölni tudott , olyan csalódottan nézett végig , hogy szerintem belül már ő is zokogott. De kívül maradt az aki. Az a roppantul helyes, ellenállhatatlan, szépfiú. Akiért mindenki oda van. Aki hogyha mosolyog felderül az ég, és megváltódik a világ. Kinek a szeme olyan, mintha az egész univerzumot belesűrítették volna, mintha az-az ezernyi sziporkázó csillag fénye égne benne. Akinek ajkai egyenlők a mennyországgal. Ki … annyira tökéletes, hogy azt szavakba önteni lehetetlen. Aki ott állt most előttem , tökéletes kinézettel, de összezuhant lélekkel, mert megbántottam. Csak minden olyan gyorsan történt. Nem tudtam mit tegyek és… Szóra nyitottam a számat. Annyi mindent mondtam volna neki, de a torkom teljesen kiszáradt, és egy hang sem távozott belőle. Mindenem remegett, szédültem, mintha arcon vágtak volna egy óriási vas ásóval. Ziláltan hüppögtem, fuldokoltam, a könnyeim hirtelen záporától. Többször úgy éreztem mintha gyomorszájon vágtak volna. A szívem a torkomban dobogott. És ekkor a hosszas öngyűlölet, szomorúság, és a nagy bűntudat fellegein túl, mintha előtűnt volna valami. Az akkor egyetlen pozitív gondolatom. Ami szinte már kiáltott, üvöltött:Egy őrült mondat miatt nem múlhat el! Egy önkívületi cselekedet miatt nem lehet vége!
És erre a gondolat felhőre mintha utasításom nélkül indult volna el a lában. Annyira gyengén kullogtam előre, hogy többször majdnem elestem. Kifárasztott a sok sírás, azok az őrült és idegtépő percek, azok az idegesítő gondolatok mik nem hagytak nyugodni és azok akik egyenesen Robin remegő kajaiba vezettek. És mielőtt még gondolkodhattam volna, mielőtt még ő gondolkodhatott volna. Átkaroltam , erős láncot alkotva dereka körül. Honnan egy átlagos pillanatban simán megszökik. Csak, hogy ez nem volt egy átlagos pillanat. Ez az egy pillanat mentett meg engem, változtatta meg a jövőm és az ő jövőjét is.
Megcsókoltam. Éreztem megszűnni körülöttünk a világot. Eltűnni az előbb körülöttünk tomboló vihart. Éreztem ahogy az utóbb még éles hangokat duruzsoló morajjá változni. Szinte láttam magam előtt csodálkozó arcát. De mikor felnyitottam a szemem és elengedtem az ajkam, ő nem ment el. Tovább csókolt. És szeméből kihűlt a harag dühös lángja, mit átvett valami hihetetlenül mélységes megkönnyebbülés áradat. És mintha érzetem volna egy kósza könnycseppet a fájdalomtól megtorzult arcán végigfolyni, mely a rémülettől fogantatott és szerelmünk lángjában halt meg, igazi mártír ként. Úgy hiányoztunk egymásnak. Mindkettőnknek annyira fájt. És bár valahol elménk egy eldugott sarkában tudtuk, hogy rosszul cselekszünk, de képtelenek voltunk egymás nélkül létezni.
Mikor vége lett a pillanatnak. Úgy fájt, hogy elengedett, hogy nem ölelhettük egymást tovább..örökké. És egyszerűen nem bírtam ki…Nem akartam sírni, de a könnynek megindultak belőlem, és képtelen voltam visszafogni magam. Meg akartam ölelni és hozzá bújni… őt akartam, és elfelejteni mindent.
Mindenki visszajött ,köztük Robin is felbukkant, és vele együtt megjelent egy kelletlen gombóc is a torkomban a folyamatos köhögésre kényszerített. Csak egy röpke pillanatra akarta felemelni a fejét, mikor elkaptam a pillantását.
Figyeltem ahogy néz engem és ez jobban fájt mintha észre sem vett volna. Olyan dühösen nézett rám és olyan nagyon csalódottan ,hogy összeszorult a torkom. Csak némán megpróbáltam lesütni a szemem, és zokogva elrohanni majd belehalni magányomba és mélységes bűntudatomba. De mintha testem nem engedelmeskedett volna. Csak álltam tovább, mint a cövek és néztem őt, szüntelenül. Egészen belefúrtam könnyekbe fuldokló pillantásom, abba a gyönyörűm mélykék szemébe, amely mintha szikrákat szórt volna. Arca többször megrándult a fájdalomtól attól,hogy rám kellett néznie. Tekintetével ölni tudott , olyan csalódottan nézett végig , hogy szerintem belül már ő is zokogott. De kívül maradt az aki. Az a roppantul helyes, ellenállhatatlan, szépfiú. Akiért mindenki oda van. Aki hogyha mosolyog felderül az ég, és megváltódik a világ. Kinek a szeme olyan, mintha az egész univerzumot belesűrítették volna, mintha az-az ezernyi sziporkázó csillag fénye égne benne. Akinek ajkai egyenlők a mennyországgal. Ki … annyira tökéletes, hogy azt szavakba önteni lehetetlen. Aki ott állt most előttem , tökéletes kinézettel, de összezuhant lélekkel, mert megbántottam. Csak minden olyan gyorsan történt. Nem tudtam mit tegyek és… Szóra nyitottam a számat. Annyi mindent mondtam volna neki, de a torkom teljesen kiszáradt, és egy hang sem távozott belőle. Mindenem remegett, szédültem, mintha arcon vágtak volna egy óriási vas ásóval. Ziláltan hüppögtem, fuldokoltam, a könnyeim hirtelen záporától. Többször úgy éreztem mintha gyomorszájon vágtak volna. A szívem a torkomban dobogott. És ekkor a hosszas öngyűlölet, szomorúság, és a nagy bűntudat fellegein túl, mintha előtűnt volna valami. Az akkor egyetlen pozitív gondolatom. Ami szinte már kiáltott, üvöltött:Egy őrült mondat miatt nem múlhat el! Egy önkívületi cselekedet miatt nem lehet vége!
És erre a gondolat felhőre mintha utasításom nélkül indult volna el a lában. Annyira gyengén kullogtam előre, hogy többször majdnem elestem. Kifárasztott a sok sírás, azok az őrült és idegtépő percek, azok az idegesítő gondolatok mik nem hagytak nyugodni és azok akik egyenesen Robin remegő kajaiba vezettek. És mielőtt még gondolkodhattam volna, mielőtt még ő gondolkodhatott volna. Átkaroltam , erős láncot alkotva dereka körül. Honnan egy átlagos pillanatban simán megszökik. Csak, hogy ez nem volt egy átlagos pillanat. Ez az egy pillanat mentett meg engem, változtatta meg a jövőm és az ő jövőjét is.
Megcsókoltam. Éreztem megszűnni körülöttünk a világot. Eltűnni az előbb körülöttünk tomboló vihart. Éreztem ahogy az utóbb még éles hangokat duruzsoló morajjá változni. Szinte láttam magam előtt csodálkozó arcát. De mikor felnyitottam a szemem és elengedtem az ajkam, ő nem ment el. Tovább csókolt. És szeméből kihűlt a harag dühös lángja, mit átvett valami hihetetlenül mélységes megkönnyebbülés áradat. És mintha érzetem volna egy kósza könnycseppet a fájdalomtól megtorzult arcán végigfolyni, mely a rémülettől fogantatott és szerelmünk lángjában halt meg, igazi mártír ként. Úgy hiányoztunk egymásnak. Mindkettőnknek annyira fájt. És bár valahol elménk egy eldugott sarkában tudtuk, hogy rosszul cselekszünk, de képtelenek voltunk egymás nélkül létezni.
Mikor vége lett a pillanatnak. Úgy fájt, hogy elengedett, hogy nem ölelhettük egymást tovább..örökké. És egyszerűen nem bírtam ki…Nem akartam sírni, de a könnynek megindultak belőlem, és képtelen voltam visszafogni magam. Meg akartam ölelni és hozzá bújni… őt akartam, és elfelejteni mindent.
2019. március 19., kedd
Befejezettnek hitt mese
Szemem egyetlen távoli csillag fényébe kapaszkodott és bár az éjszakai égbolt meglepően tiszta volt én csak azt az egy pontocskát láttam. Halványan izzó fénye kizárt mindent és én örültem ennek. Túl sok olyan dolog történt amire nem szívesen emlékeznék vissza...nem a "csodás" emlékek miatt voltam most itt.
- Na, tessék! Már megint! - dohogtam magamban, ahogy az emlékek fuldokló emberként bukkantak fel elmém tavában. Elszakítottam tekintetem a fénylő égitesttől és helyette a körülöttem örvénylő ember tömeget kezdtem vizslatni. Söröztek,nevettek,maszk fedte arcuk felszínes csevegéstől torzult folyton vigyorgó grimaszba.Undorodtam tőlük.Szegények voltak és legalább ilyenkor igyekeztek másnak mutatni magukat. Jobbnak vagy többnek.
Hirtelen ötlettől vezérelve átvágtam az udvari sokaságon és belépve a csehóba a pulthoz mentem. Az ünnepség témájához illeszkedve még a tulaj is maszkot viselt. Segítőkészen fordult felém:
- Mit adhatok a szép hölgynek? - kérdezte.
- Egy sört fél kupa mézborral - feleltem unottan, de közben már a két körülöttem üldögélő két embert vizslattam. A balomon ülő férfit nem ismertem. Álarca félrecsúszva lötyögött arcán és mélyen pohara aljára bámult. A jobbomon ülő nőt viszont rögtön felismertem. És nem csak azért, mert nem viselt maszkot.
- Marian - sisteregtem magamban, mire a nő mintha ha csak meghallotta volna felém nézett, én pedig rögtön elkaptam a pillantásomat róla és minden figyelmemet elém rakott italomnak szenteltem.Már éppen belekortyoltam volna, mikor megszólalt:
- Fél kupa mézborral? - kérdezte elmosolyodva bennem pedig egyszerre fagyott meg a vér és lettem nagyon ideges.
- Hogy mer megszólítani?! - tomboltam belülről majd mély levegőt vettem és lecsillapodtam. Nem tudja ki vagy, nem ismerhet meg - suttogtam magamban nyugtatólag.
- Igen - feleltem megtalálva a kedves hangnememet mire a nő arcán nosztalgikus mosoly ömlött szét.
- Lorna Wild is pont így itta mindig - rebegte látszólag elérzékenyülve, bár én átláttam a szitán de mégis úgy tettem mintha bekaptam volna a csalit.
- Csak itta? - értetlenkedtem.
- Szegényke egy éve meghalt... - mondta és nagyot kortyolt az előtte álló korsóból majd egy hímzett zsebkendővel letörölgette nem létező könnyeit a szeméről. Dühtől izzó pillantásom rávetült, de szerencsémre maszkom csillogása elnyomta arcom minden rezdülését.Gondolataim vadul cikáztak,tudatom felszínén elfeledni próbált emlékek bukkantak fel villanásszerűen. Lángok. Égő ház.Fullasztó füst és forróság. Marian örömittas arca ahogy a házból kicsapó lángokba tekint.
- Tragikus tűzeset a szomszédos faluban...már azt hiszem emlékszem - suttogtam önkéntelenül mire Marian úgy bámult rám mintha rajta kapták volna.Helyes megérdemli.Megérdemel mindent amit kapni fog a tettéért. - Azt hallottam a lány benn égett, ahogy azt is, hogy állítólag gyilkosság volt.Valaki szántszándékkal lökte a tűzbe - mondtam elhűlve, rájátszva egy kicsit a hatásvadászatra.Elértem célom.Ő holtra válva ült mellettem és szótlanul meghúzta italát.
- És azt is tudom ki volt az...Marian - mondtam magamban.
- Gyilkosság?! Badarság! Honnan veszi ezt? - kérdezte rémülten a nő, bár látszott rajta, hogy nagyon igyekszik uralkodni vonásain.
-Még az okát is tudom.. Féltette a boldogságát. Féltette Robint.
- Pletykák meg szóbeszéd... - feleltem legyintve, de hazudtam. Pontosabban ismertem minden részletet bárki másnál,tökéletesen tudtam, hogy gyilkosság történt. És meg is bosszulom. Lesz rá elég időm, hiszen a hírekkel ellentétben Lorna Wild nem volt halott sőt, nagyon is élt. Itt állt a lepusztult kocsmában alkoholt kortyolgatva, gyilkosával beszélgetve.
Én voltam az.
- Na, tessék! Már megint! - dohogtam magamban, ahogy az emlékek fuldokló emberként bukkantak fel elmém tavában. Elszakítottam tekintetem a fénylő égitesttől és helyette a körülöttem örvénylő ember tömeget kezdtem vizslatni. Söröztek,nevettek,maszk fedte arcuk felszínes csevegéstől torzult folyton vigyorgó grimaszba.Undorodtam tőlük.Szegények voltak és legalább ilyenkor igyekeztek másnak mutatni magukat. Jobbnak vagy többnek.
Hirtelen ötlettől vezérelve átvágtam az udvari sokaságon és belépve a csehóba a pulthoz mentem. Az ünnepség témájához illeszkedve még a tulaj is maszkot viselt. Segítőkészen fordult felém:
- Mit adhatok a szép hölgynek? - kérdezte.
- Egy sört fél kupa mézborral - feleltem unottan, de közben már a két körülöttem üldögélő két embert vizslattam. A balomon ülő férfit nem ismertem. Álarca félrecsúszva lötyögött arcán és mélyen pohara aljára bámult. A jobbomon ülő nőt viszont rögtön felismertem. És nem csak azért, mert nem viselt maszkot.
- Marian - sisteregtem magamban, mire a nő mintha ha csak meghallotta volna felém nézett, én pedig rögtön elkaptam a pillantásomat róla és minden figyelmemet elém rakott italomnak szenteltem.Már éppen belekortyoltam volna, mikor megszólalt:
- Fél kupa mézborral? - kérdezte elmosolyodva bennem pedig egyszerre fagyott meg a vér és lettem nagyon ideges.
- Hogy mer megszólítani?! - tomboltam belülről majd mély levegőt vettem és lecsillapodtam. Nem tudja ki vagy, nem ismerhet meg - suttogtam magamban nyugtatólag.
- Igen - feleltem megtalálva a kedves hangnememet mire a nő arcán nosztalgikus mosoly ömlött szét.
- Lorna Wild is pont így itta mindig - rebegte látszólag elérzékenyülve, bár én átláttam a szitán de mégis úgy tettem mintha bekaptam volna a csalit.
- Csak itta? - értetlenkedtem.
- Szegényke egy éve meghalt... - mondta és nagyot kortyolt az előtte álló korsóból majd egy hímzett zsebkendővel letörölgette nem létező könnyeit a szeméről. Dühtől izzó pillantásom rávetült, de szerencsémre maszkom csillogása elnyomta arcom minden rezdülését.Gondolataim vadul cikáztak,tudatom felszínén elfeledni próbált emlékek bukkantak fel villanásszerűen. Lángok. Égő ház.Fullasztó füst és forróság. Marian örömittas arca ahogy a házból kicsapó lángokba tekint.
- Tragikus tűzeset a szomszédos faluban...már azt hiszem emlékszem - suttogtam önkéntelenül mire Marian úgy bámult rám mintha rajta kapták volna.Helyes megérdemli.Megérdemel mindent amit kapni fog a tettéért. - Azt hallottam a lány benn égett, ahogy azt is, hogy állítólag gyilkosság volt.Valaki szántszándékkal lökte a tűzbe - mondtam elhűlve, rájátszva egy kicsit a hatásvadászatra.Elértem célom.Ő holtra válva ült mellettem és szótlanul meghúzta italát.
- És azt is tudom ki volt az...Marian - mondtam magamban.
- Gyilkosság?! Badarság! Honnan veszi ezt? - kérdezte rémülten a nő, bár látszott rajta, hogy nagyon igyekszik uralkodni vonásain.
-Még az okát is tudom.. Féltette a boldogságát. Féltette Robint.
- Pletykák meg szóbeszéd... - feleltem legyintve, de hazudtam. Pontosabban ismertem minden részletet bárki másnál,tökéletesen tudtam, hogy gyilkosság történt. És meg is bosszulom. Lesz rá elég időm, hiszen a hírekkel ellentétben Lorna Wild nem volt halott sőt, nagyon is élt. Itt állt a lepusztult kocsmában alkoholt kortyolgatva, gyilkosával beszélgetve.
Én voltam az.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)

