Lihegve léptem be a cukrászdába. Arcom kipirult a hidegtől, a hópelyhek vadul kavarogtak az ajtó túloldalán. Otthon is maradhattam volna egy bögre forró csokoládéval, valami cukormázas romantikus film kíséretében, de ez még nekem is túlzás lenne. Ezért választottam inkább a cukrászda nyugalmát, ahol egyetlen társaságom a noteszem.
Kifizettem a puncs szelet árát és letelepedtem az eldugott, sarokban álló asztalhoz. Csak ledobtam a kabátomat és a sálamat a szék támlájára. Egy harapás, három mondat, az idő kegyetlenül lassan telik. Fél óra múlva nagyot sóhajtva kibámulok az ablakon a hóesésbe. Mellettem vidáman csevegnek valami új filmről, amit a moziban láttak. Újra a kezembe veszem a tollamat és írni kezdek mindenféle butaságokat tündérekről, vámpírokról és nem létező lényekről. Pontosabban a mások számára láthatatlan lényekről. Szomorúan lebámulok az apró, kék betűkre.
Bumm. Ijedten pillantok fel, valaki elesett mellettem.
Egy férfi ül a földön, lába köré csavarodva a sálam. Jaj, ne! Gyönyörű kezdés, mondhatom. Nevetve feltápászkodik és leül az asztalomhoz.
-Ne haragudj!- mondom sebesen, égővörösre pirulva.
-Semmi baj, figyelmetlen voltam. De ha már így alakult, esetleg maradhatok? Nincs társaságom.
-Csak nyugodtan.
Folytatni szeretném az írást, hogy minél kevesebbet kelljen a ragyogó, szemekbe néznem. De nem hagy sokáig elmerülni a történetemben, kérdezgetni kezd. Az ujjai között forgatja a piros tollamat. Hamarosan könnyed csevegés alakult ki közöttünk, amin még magam is meglepődtem, mert eléggé zárkózott ember hírében állok.
Egy órával később nagy sóhajtással feláll és elbúcsúzik tőlem. Ahogy kilép, visszaereszkedik rám a magány. Írni kezdenék, folytatni a történetet. Amikor belepillantok a noteszembe meglátom a szép, piros betűket, mellette a tollal, amivel egész idő alatt játszott. A papíron valósággal kiugranak a betűi:
Találkozzunk, holnap este a Nagyinál. Robin H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése