Bárcsak ismernélek

Azt hiszem, a legélettelibb közöttünk az a liliomokból font koszorú volt, amit a bátyám a csomagtartóba tett. Összehúztam magamon a fekete szövetkabátomat, miközben a szél az arcomba fújta a hajam. Majdnem hátraugrottam a csomagtartó ajtajának éles csattanására. A testvérem még csak rám sem nézett, valószínűleg nem szerette volna látni a szememben ülő könnyes ürességet. Láttam az apró mozdulatain, ahogy állig felhúzta a dzsekije cipzárját, ahogy megforgatta a kezében a kocsi kulcsot, hogy legszívesebben a vállaimnál fogva megrázna, hogy ébredjek már fel, ez nem mehet így tovább. Nem anyu miatt bámult olyan mereven maga elé, még csak nem is a hideg miatt. Elege volt belőlem. Abból, hogy idestova huszonhét éve minden vasárnap az ebéd utáni süteményt kértem hangtalan ajkaimmal, hogy minden karácsonykor lesütött szemekkel nyúltam a mézeskalács után, amit már nem mi sütöttünk, csak leértékelt áron megvettünk egy boltban. A feje tetején jött ki, hogy minden október 6-án úgy keltem fel, mintha a saját temetésemre készülnék. Hogy valahányszor meglátogattuk apánkat, el-elkalandozott a tekintetem a kandalló mellett álló karosszékre, melyben egykor anyánk ült. Pedig sosem mondtam semmit ezekről a dolgokról. Inkább összeszorítottam a szám, és hagytam, hogy belém fojtsa a szót a fekete iszap, ami mintha elnyelni készült volna.
Ez is egy olyan október 6-a volt. Ködös gondolataimból dallamosan csengő hang húzott ki. Apánk volt,aki hirtelen felbukkant mellettünk. Olyan hangja volt, mint egy öreg, bölcs királynak azokból a mesékből, amiket még anya olvasott nekem. Azóta száműztem a meséket.
- Indulhatunk, gyerekek? - kerülte meg a kocsit.
- Hogyne - bólintott tárgyilagosan a bátyám, majd felém bökött: - Te szállj be hátulra!
Szótlanul engedelmeskedtem. Az autóban a térdemet bámulva hallgattam  a az öreg bölcs szavait a motor halk berregésével. Az arca még mindig sugárzott, fehér haja változatlanul dús volt, kora ellenére is. Elfogott a rosszullét, a magamtól való viszolygás, ami olyankor szokott, amikor rájövök, hogy mekkora egy hálátlan dög vagyok. Újra és újra felszaggattam a régi sebeket, az égi erőket hibáztattam, akik magukhoz szólították anyámat. Értem én, hogy a mai romló világban odaát is szükség van erősítésre, egy jó emberre, de az Isten szerelmére, én is meg szerettem volna ismerni a meséjének minden részletét. Őt magát. Mindennel együtt. Mert kislányként nem sokat fogtam fel az ő nagyságából, és most annyi választ vettek el tőlem, annyi történetet vitt magával a sírba. Tövisből font láncot tekertek a mellkasom köré, és egy krákogó hang azt mantrázta, hogy apa még itt van, őt megismerhetném, mégsem teszem.
Amikor testvéremnek próbáltam beszélni arról, hogy az rohadtul nincs rendben, hogy darazsak kezdenek zümmögni a fejemben, ahányszor csak elmegyek a temető mellett, két telefon között legyintett egyet, hogy most már engedjem el a múltat, és ment tovább. Azóta a mi kis eszmecserénkből végérvényesen kizártam őt. Maradtam a darazsakkal. Nekik legalább mindig volt mondanivalójuk.
Leparkoltunk a kovácsoltvas kapu előtt. Elindultunk befelé. Száz meg száz szürke kőtömb. Ennyi maradt belőlük? A sírjuk az enyészeté lesz és a csontjaikat elhordják a kutyák? Annyi szép mesét hallottam tőle...  Zúgolódom, és megkérdőjelezem a nagyobb erőket. Már nem hiszek nekik. Miattuk nem ismerhettem meg igazán. Már sosem tudom meg, miért szerette annyira azt a zöld konyharuhát. Miattuk vagyok magam ezzel a nagy ürességgel. Miattuk hazudok most is.
Igazából nem vagyok egyedül. Belülről feszegetik az izmaimat, fűrészelik a csontjaimat a darazsak. Lassan kezdhetném becézgetni őket, mint valami házi kedvenceket.
Mit mondana, ha itt lenne? Csak erre tudtam gondolni, miközben a koszorút igazgattam a sírján. Közhelyek sorozata jutott eszembe, hogy biztos mosolyogna és megsimogatná a fejem. Nagyon büszke lenne rám. A fenéket lenne büszke. Miért tenné? Valójában fogalmam sem volt, mit mondana. Évek óta vártam a választ, valami visszajelzést, bármit, bárkitől. Ő biztos megmondta volna a tutit. Ahogy régen. Bár annyira nem emlékeztem rá, de meg kellett mondani, ezért volt ő az, aki. Akinek a története a legizgalmasabb regény lenne a számomra. Nincs a könyvtárban. Annyi titok, annyi kincs, ami a múltba veszett. Annyi hang, amit már nem hallunk. És annyi kiáltás a föld melyéről, amit csak én hallok.
- Gyerünk most már - szólt a bátyám.
- Mennyi ideig voltunk itt, tíz percig? - méltatlankodtam.
- Tudod, hogy sietnünk kell.
- Neked kell sietned.
- Nem várhatod el, hogy akárhányszor kedved szottyan itt lebzselni, órákat várjunk rád.
- Akkor menj el!
- Elment az eszed? Ne ordibálj egy temetőben!
- Mert neked aztán rohadtul sokat jelentenek a temetők. Különben sem tudnám túlharsogni őket... - gondoltam a hangokra.
- Gyerekek, ne veszekedjetek, mit szól ehhez anyátok..
Az ajkamba haraptam, és az ég felé pislogtam.
- Na, mi a baj? - simogatta meg a vállam, mire odébb léptem, és lerogytam a sír mellé.
- Nem akarok elmenni - suttogtam. - Megvárom, amíg feljön, és akkor végre ismét hallgathatok mesét.
- Azt hittem, már rég kinőttél a mesékből - nevetett fel a testvérem, de senki sem figyelt rá. Néztem, de nem láttam.
- Ugyan már - guggolt le mellém valaki -, nem kell neked a anyádhoz menned, hisz itt van veled. Ott van a napsugárban, nézd, hogy táncol. Azta, jobban ropja, mint az esküvőnkön. Ott bújik meg a növények közt, átjárja a levegőt.
Komolyan kezdtem aggódni, mert a darazsak egy percre elhallgattak. Szükségem volt rájuk, nélkülük úgy éreztem, felfal a csend. Hosszú éveken át a szívemmel dobogott az érzés, hogy a szülőm eltávozásával nem maradt már senki. És ez annyira megijesztett, hogy képtelen voltam nyitni az emberek felé, mert hát ki akar egy olyan barátot, akinek nincs senkije. Az elméletem megdőlni látszott, hiszen most ott volt. Táncolt a fényben.
- Nézz az égre, ott van ő, bármikor megfoghatod a kezét - folytatta a apa és ahogy homályos tekintete a horizontba fulladt, láttam benne azt a csodás embert,a pásztorfiút, akibe anyánk beleszeretett. - És tudod, örökké mondja a mesét.