Az évadzáró előtti héten írt szösz. Előre fájt a búcsú...
Félálomban, zsibbadt végtagokkal forgolódtam a kanapén. Sajnos, vagy nem sajnos, de a nyolc órai kijárási tilalom miatt itt ragadtam Ginánál. A ház már csendes volt, nekem pedig eszeveszett melegem. A flannel kockás pléd puha volt, de beizzasztott. Idegesen ledobtam magamról és felülve az ásványvizes palackért nyúltam. Nem ittunk sokat, csak egy-egy pohár bort, mégis sivatagra száradt a szám. Próbáltam elhelyezkedni és visszaaludni, mikor csörömpölést hallottam a konyha irányából. Először nagyot sóhajtva elképzeltem, ahogy az égik pakolt csöpögtetőből felborultak a lábasok, de ezt követően egy hang is társult a csörgéshez. Azonnal kireppent az álom a szememből és mezítláb, a kölcsön Marvel pólómban (ami régen az enyém volt), nem foglalkozva a következményekkel, beslisszoltam nővérem szobájába. Először semmit nem láttam a sötétben, aztán apránként elkezdtem foltokat látni és leültem mellé az ágy szélére. Elsőnek egy ujjal bökdöstem meg a vállát.
-Gina… - suttogtam. Mikor nem hatott, teljes tenyérrel rázni kezdtem. Semmi. Végül befogtam az orrát, hátha az oxigénhiány sikeresen magához téríti, bár még mindig nem voltam biztos benne, hogy jobban szeretne élni, mint aludni.
-Mi a fasz?! – nyűgösködött.
-Van valaki a konyhában. – sivítottam, erre felült.
-Ne szórakozz már! – bújt bele a Marveles nadrágba és mamuszba. –Most a semmiért felkeltettél és lerángatsz a lépcsőn, tuti agyon verlek. – morogta, de beletúrt a hajába és minden útba eső villanyt felkapcsolva – tanultunk a horror filmekből – érkeztünk meg.
Ott álltunk, mint két hápogó kacsa. Ugyanis a konyhája hűtőjéből egy elég kerek fenék állt égnek, majd megfordulva Jensen arca fogadott. JENSEN KICSESZETT ACKLES, ahogy lopja a sörünket. Azaz Gináét, de mindegy. Bennrekedt levegővel lehuppantam a sarokülőre, majd teljesen lefagytam. Jared Padalecki, igen AZ a JARED HŰDENEMVAGYOKTÖRPE PADALECKI ücsörgött a másik végén.
-Gina… - adtam ki olyan magas hangot, amitől ha lett volna kutyája, tuti örökre megsüketül. – Ugye álmodom? – kerestem nővérem arcát, de az holt sápadtan bámulta a két férfit.
-Sziasztok! – túrt bele két kezével Jared a hajába és kedves mosollyal felém nyújtotta azt. – Sam Winchester vagyok. Ő a bátyám Dean. – bökött a másik felé fejével. – De nem kell bemutatkoznunk.
-Hogy mi? – szakadt ki Ginából a kérdés.
-Dean vagyok, ő meg Sammy. – kacsintott rá Dean, majd kibontotta a sört. Erre minden lepörgött az agyamon, Gina elájul, én elájulok, mind a ketten kurvára ELÁJULUNK! Ehelyett természetesen teljesen képtelen reakció történt. Gina hisztérikus nevetésbe kezdett és egy zsepiért indult, amivel kicsorduló könnyeit felitathatja, aztán ő is kinyitott egy sört és a mosogatónak dőlt lazán.
-Alexa, szerintem az agyunkra ment az évadzáró! – nevetett jóízűen. Válasz helyett csak némán bólogattam, miszerint egyetértek.
-Ez ilyen HotelMentholos magaddal hoztál az álmodba dolog? –kérdeztem tőle végre, amitől a két srác teljes értetlenséggel váltott pillantást.
-Nem tudjuk miről beszéltek. – zárta le a musical vonalat Sam. – Mi azért jöttünk, mert szeretnénk köszönetet mondani.
-Mégis miért? – vágtam a szavába.
-A kitartásotokért. Azért, mert ennyi éven keresztül mellettünk álltatok…- kezdte Sam.
-…és a rengeteg ficet is imádtuk. – vigyorgott Dean.
-Mindig hallottuk mikor rólunk beszéltetek. Olyan volt, mintha álmodtuk volna, de mindenre emlékeztünk. Az éjszakáig tartó beszélgetéseitek, a rengeteg ötlet, a csomó nevetés és véget nem érő könnycseppek…
-Az álmaitok! A füzetbe írt szavak, életünk képkockái, amik gifekben tömkelegével állnak a mappáitokban…
-A váltakozó hátterek, a flannel ingek, bakancsok…
-A szíveteket átjáró rajongás és szeretet…
-Alexa ballagási csokra!
-Gina könyvborítói!
-A tökéletes befejezések és a sok szomorúság amikkel történeteket zártatok…
-Stairway to Heaven!
-Simple Man!
-Az átírt mesék, filmek, musicalek…
-Az agymenések!
-A hajnalig tartó, égő szemekkel történő fanfic olvasások és sorozatnézések…
Kapkodtuk a fejünket, teljes sokkban, ahogy egymás szavába vágva sorolták az elmúlt több, mint 10 évünket. Nem kerestük a logikát, egyszerűen elfogadtuk, hogy ez most megtörténik.
-Komolyra fordítva a szót… - nézett Sam a szemembe. - Csak szerettünk volna, ha tudjátok, hogy nem volt hiábavaló. El akartuk mondani személyesen, hogy mi mindig ott leszünk Nektek. Sosem hagyunk cserben és bármikor számíthattok ránk. Ha szomorúak, dühösek, vidámak, kétségbeesettek vagytok, MI ott leszünk.
-Nem akarjuk, hogy úgy érezzétek ennyi volt. – folytatta Dean. – A szerelmetek táplál minket. Ez a mi boldog befejezésünk. – tette le az üres sörös dobozt az asztalra, mire Sam is felállt. Torkunkon forrtak a szavak, valami a lelkünk mélyéből próbált kiszakadni, fájdalmasan és véresen kiugorva a földre, várva, hogy megtapossák. Ja, hogy ez talán a szívünk?
-Még egyszer, de nem utoljára köszönjük. De búcsúzni jöttünk. Viszlát lányok. –köszörülte Sam a torkát.
Mintha ők sem vártak volna semmi választ vagy reakciót. Adtak egy-egy puszit a homlokunkra és kisétáltak az ajtón. Örökre.
Mi csak pislogtunk, majd mintha mi sem történt volna felvonultunk lefeküdni aludni, visszatértünk az álmainkhoz, ahol tovább írtuk a meséinket, egészen az örökkévalóságig. Másnap reggeli kávé közben tűnt fel, hogy egy üres sörösdoboz árválkodik az asztal szélén. Üres, akárcsak mi.
