A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Steve Rogers. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Steve Rogers. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. április 28., kedd

Feledésbe merülve


Ülök a laptomom előtt és könnyfátyolon keresztül bámulom a kijelzőt. A kurzor csak lüktet, akár fülemben a vér, amit az idegesség okoz. A stressz, ami annak köszönhető, hogy félek egyetlen e-mailbe összefoglalni az érzéseimet, mégis belekezdek...

Szia Steve!
Nem felejtettél el valamit? Valakit? Igen, a nagy győzelem hevében megfeledkeztél rólam. Rólunk. Értem én, hogy megláttad a lehetőséget. Azt is értem, hogy tisztelegni akartál Tonynak és egyszer az életben hallgatni rá, miszerint élned kell az életed. Én csak azt nem értem, miért nem velem? 
Eszedbe jutottam egyáltalán? Egyetlen percre is gondoltál arra, hogy mi van velem? Hogy fogom kezelni a helyzetet, mikor Bucky elém áll szomorú szemekkel és színtelen hangon, feszülten közli, hogy a szerelmem visszament az időben és soha többé nem jött vissza? 
Bocsánat, ideért, de későn. Öregen, fáradtan, egy életet leélve. Nélkülem. 
Járt más is a fejedben, mint Peggy Carter? Az "igaz szerelmed"? Miért nem volt benned annyi gerinc Kapitány, hogy elém állj és közöld a terved?! Miért nem tudtál a szemembe nézve őszinte lenni? 
Biztos fájt volna, de talán megértem. Most is megértem. Látod? Pedig fáj. 
Azért remélem megérte. Boldog voltál és elégedett. Egy másik időben, egy másik nővel. Mosolyogva gondolsz vissza az elmúlt évekre. Néha eléd ugrott a nevem? Egy álmatlan éjszakán, mikor kémlelve bámultad a csillagokat? Gondoltál rá, hogy még meg sem születettem, de te már akkor megpecsételted a sorsomat? 
Egyre dühösebb a levelem. Nem rád haragszom, esküszöm. Magamra. Amiért nem vagyok képes tovább lépni. Amért még mindig várok, hátha belépsz az ajtón. Kedves mosollyal, kócos szőke tincseiddel, izgatotan, mert láttál valami számodra új dolgot az utcán. 
Még mindig nem haragszom. Megértelek. Csak tudatni akartam, hogy már értem mitől fél minden hős. Nincs borzasztóbb annál, ha feledésbe merülsz... 

Egy zsepiért nyúlva lépek ki a levélből. Muszáj volt kiírjam magamból, pedig tudtam. Üres a címzett rublika. Nincs cím, ahová küldhetném. Nincs már Steve Rogers. Nincs már Amerika Kapitány. 
Csak szemezek a listában azzal a pirossal jelzett, sosem eltűnő 'piszkozattal', ami éppen olyan, mint az életem. Semmi értelme. 


2020. április 27., hétfő

Minden, amit mondanak

-Örülök, hogy látlak, Raven.
-Én is Loki.

-Mi újság?
-Muszáj lefussuk a kötelező köröket?
-Igazad van, bocsánat. 
-Még mindig színészkedsz?
-Persze, a helyi színház elnökségi tagja lettem.
-Gratulálok.
-És te?
-Én elhelyezkedtem egy rendezői irodánál. 
-Csodálatos! 

-Hogy telnek napjaid?
-Köszönöm kérdésed, minden szuper. 
-Még mndig Rogerssel jársz?
-Nem, már a jegyese vagyok. 
-Akkor igaz a pletyka, hogy terhes vagy?
-Semmi közöd hozzá. 
-Szóval minden, amit mondanak igaz. Felcsinált az a barom. 
-Még egyszer mondom, semmi közöd hozzá.
-Látod Raven, mellettem kellett volna maradj. Nem cseszted volna el az életed. Én szóltam előre.
-Nincs máshol dolgod?
-Te is tudod, hoy igazam van.
-Nem, egyáltalán nincs! Szeretem Steve-t, szeretem a kisbabánkat és az életemet, amihez már semmi közöd. 
-Hazudj csak, de engem nem versz át. 
-Viszlát Loki. 



2020. április 25., szombat

Csillagok


Büszkén ültem le a reggeliző asztalhoz. Alig vártam, hogy Steve lássa az új szerzeményem, amit kifejezetten a szerelmünk zálogának jeléül varrattam a csuklómra. Natasha rögtön kiszúrta és össze is kötötte a jelentést. 
-Nagyon szép lett! - nézte a még frissen fóliázott tetoválást, amik apró csillagok voltak. 
Steve ekkor lépett be egy szál melegító nadrágban és trikóban, fáradt arccal a kávéja mellé és puszit nyomott az arcomra. Sosem szeretett a többiek előtt "fondüzni", ahogy ő hívta. Büszkén húztam fel a pulcsimat és direkt úgy helyeztem a karom, hogy kiszúrja. 
-Már megint tetováltatni voltál? - ásította, de semmi más reakciót nem váltott ki belőle. 
-Nézd meg jobban! - kértem, mire erős kezébe vette a csuklóm és fordigatni kezdte. 
-Ezek csillagok. - állapította meg. 
Még mielőtt rávezethettem volna, hogy Amerika Kapitányt jelképezi a bőrömön kirajzolódó művészeti alkotás, Loki toppant be köntösében és kávét töltve elrontotta az egészet. 
-Hát persze, hogy azok Rogers. Hiszen a kis barátnőd még mindig nincs túl rajtam és az egész Asgardot és az űrt jelképezi. Az igazi otthonát, ami annyira hiányzik neki... Sajnálom Raven, elmondtam, hogy késő. Már szakítottunk... - vigyorgott gúnyos mosollyal, mire bokán rúgtam. Egy apró szisszenés után abba hagyta és várta, a Kapitány reakcióját. Még mindig csak kávégőzős aggyal bámulta a rajzot, így megkönyörültem rajta és elmondtam.
-A csillagok téged jelentek Steve. - motyogtam magam elé, mire szikrázó szemekkel nézett rám, akár a világ legaranyosabb kiskutyája. 
-Már értem az utalást! - Olyan aranyos volt, még el is pirult, én pedig tetőzve a dolgot szájon csókoltam. Nem hiába volt ő az én saját, személyes csillagom. 

2020. március 30., hétfő

Am I just a memory?

Esküszöm, csak a reggeli kávémat szerettem volna nyugodtan meginni. Természetesen nem sikerült. A konyhába érve Nick Fury ücsörgött a Budapesti kis lakásom teraszán. Lemondó sóhajt hallatva nyitottam ki az üveg ajtót és összébb húztam a köntösöm. 
- Mit keresel itt Nick? 
- Szeretnélek megkérni, hogy segíts be nekünk. - Emelte rám a tekintetét. 
- Mikor eljöttem, megegyeztünk. - fontam karba a kezem. - Nincs több SHIELD ügylet.
- Nem is a SHIELD itt a lényeg, hanem a világ. 
- Már megint ezzel a hülye dumával jössz! - csattantam fel. 

~

Mégis, mire észbekaptam, a Torony folyosóin húztam végig telepakolt bőröndöm kerekeit. Natasha már várt és fülig érő mosoly kíséretében ölelgetett meg. Nem kérdezett semmit, csak általános dolgokról csacsogtunk, aztán az ideiglenes szobám ajtaja előtt leparkoltunk és megjelent Clint. 
- BUDAPEST! - ugrott a nyakamba. - Nem hiszem el, hogy újra látlak! - nyomott egy puszit a fejem búbjára. 
- Én is örülök nektek srácok, de boldogabb lettem volna, ha csak simán összefutunk. 
- Csomagolj ki és bemutatlak az új embereknek. - Tolt be a szobába Nat ellentmondást nem tűrően. 

~

Mindenki örömmel üdvözölt. Tony kisfiús mosollyal kacsintott, Bruce kedvesen kezet nyújtott, Clint úgy csinált, mintha nem találkoztunk volna még. Megismertem Liát, Wandát, Pietrot, Samet és Víziót. Aztán a hallból hangos, mély, öblös nevetés szűrődőtt az emeletre. Mire rákérdeztem volna, két újabb, számomra ismeretlen alak jelent meg az ajtóban. Az egyik hatalmas, szőke és fenyegető volt, a míg a másik maga a titok. Sötét haja a vállát verdeste, fekete öltönynadrágot és egy sötét inget viselt. Az egész embert egy szóval tudtam volna leírni és az az 'arisztokrata'.
- Új lány. Thor vagyok, Odin fia. - csókolt kezet a szőkeség. A másik fancsali képpel elém lépett és biccentett egyet. 
- Loki vagyok. 
- Raven. - biccentettem vissza. - De nem vagyok új lány, ÚJ fiúk. - hangsúlyoztam. 
- Nagyszájú vagy, tetszik. - Vigyorgott a Loki nevű. 
- Örülök. - zártam le és zavaromban inkább Clintnek intéztem a következő kérdésemet: - Barton, hol van a Kapitány? - alig ejtettem ki a mondatot, Steve ismerős, kedves arca suhant felém, míg az ölelésébe nem zárt. 
- Raven, annyira... hiányoztál. - sóhajtott, mintha vége lenne a világnak. 
- Te is nekem Kapi. - paskoltam meg az arcát és beálltam a kávézók sorába.

~

Asgardra kellett utazzunk, Thor és az idegesítően jóképű öccse, Loki világába. Odin kérése volt a külön "Midgardi" segítség. A furkinézetű űrlények seggberúgása után, kaptunk néhány napot, hogy kiélvezzük a gyönyörű hely adta lehetőségeket. Odin saját estélyt rendezett, hogy megünnepelje a győzelmet. Gyönyörű ruhába bújva suhantam végig a hatalmas termen, egészen a Loki mellett kijelölt helyemig. Az asztalnál megismertem Thor menyasszonyát, a barátait. 
- Tök unalmas. - Ásított a jeges herceg. 
- Akkor esetleg felkérhetnél táncolni. - Szúrtam oda neki. Szemei felcsillantak és kérés nélkül a kezem után nyúlt, majd a táncolók közé húzott. Hűvös tenyere a derekam aljára siklott, úgy tartott közel a mellkasához. 
- Így gondoltad? - vonta fel a szemöldökét. 
- Nagyjából. 
- Annyira pimasz vagy. - nyúlt az állam alá és mindenféle előrejelzés nélkül nyomott csókot a számra. Akár Thor villámai, minden porcikámat átjárta a furcsa érzés. Valami szerelemhez hasonló, régről ismert érzelem. 
- Menjünk vissza az asztalhoz. - nyomtam neki még egy apró puszit. 
Loki nem zavartatta magát. Érezhette, amit én, ugyanis el nem engedte a kezem. Az este vége felé, maga Odin lépett hozzánk. Mindentudó pillantással mért végig. 
- Áldásom rátok. Remek párosítás. - bólogatott. 
- Atyám... - köszörülte meg torkát Loki. 
- Várjatok.... Raven, látok valamit. - nyúlt a király az arcomhoz. - Te... egy lyuk vagy. 
- Apám, ilyet nem illik mondani egy hölgynek. - kerekedtek ki Loki szemei. 
- Csendet! Raven, neked lyukas a memóriád. Valaki teljes törléssel éveket elvett az elmédből. 
- Ez nem lehetséges. Mindenre emlékszem az életemből. Kiskoromtól a gimnáziumig, utána a SHIELD kiképzett és hét évet lehúztam Fury mellett. 
- Hetet? Nekünk Stark azt mondta tíz éve vagy a szervezetnél. - Lepődött meg a mellettem álló. 
- Az... lehetetlen. 
- Ennél jobban nem mászhatok bele, de érdekes, hogy semmi nyomát nem látom emlékeknek. - Csóválta Odin a fejét. - Mintha sosem léteztek volna. 

~

- NICK!! - nem törődve semmivel, üvöltve érkeztem meg a toronyba. Felelősségre kellett vonjam Furyt.
- Ne kiabálj, az edzőteremben van Clinttel. - Fogta be Stark a fülét. A megadott irányba szaladtam, Loki pedig a nyomomban. 
- FURY! Mi történt az agyammal? Hová tűnt több évnyi emlékem?  - kaptam el mentorom torkát és a legközelebbi boxzsáknak nyomtam. 
- Raven, engedj el. - dörrent a hangja. Méregettem egy darabig, de elvettem a kezem. 
- Hallgatlak. 
- Ki mondta el?
- Mindenki tud róla? - sziszegtem felé szarkasztikusan. 
- Azt kell mondanom, hogy igen. A kiképzésed után két évvel összeállt a Bosszúállók csapata. Ugyanolyan tag lettél, mint Romannoff vagy Barton. Erős csapat volt... 
- A lényegre! 
- A bevetésen elfogtak, mert túl sokat tudtál az egyik kutatásról. Mivel nem beszéltél, a Hydra teljes memória törlés mellett döntött. Ez nem sikerült, mert a csapat odaért és levágtak a gépről. 
- Miért nem tudtam én erről? - fogtam meg egyik kezemmel a másikat, de így sem csillapodott a remegés. 
- Sajnálatos módon mindent megpróbáltunk, hogy visszahozzuk az elveszett éveidet. Sikertelenül. Éppen elég nehéz volt nekünk feldolgozni a veszteséget, nem akartunk teljes érzelmi kútba dönteni téged is. 
- Ezt hogy érted? Semmi bajom! -tártam szét a karom, majdnem leütve Lokit, aki végig csak hallgatta a történetet. 
- Nick... - dörrent közbe Clint hangja. - Joga van tudni. 
Nagy sóhaj keretében végül Fury elmondta a teljes igazságot. Csak a szája mozgását láttam, a világ elnémult körülöttem és az igazság jeges tőrként fúródott a szívembe, ahogy kimondta:
- ... ez idő alatt már egy éve boldog házasságban éltél Steve Rogers Kapitánnyal. 

~

Mindenhol kerestem, végül az egyik erkélyen bukkantam rá. Steve szomorúan kémlelte a csillagokat, én pedig óvatos léptekkel közelítettem. 
- Szia. - hajtotta le a fejét, amint hozzáértem a hátához. 
- Sajnálom. - suttogtam az éjszakába. 
- Nem a te hibád Raven. - azonnal tudta mire értem. - Ha jobban vigyázok rád, esélye sem lett volna a Hydrának. 
- Ne ostorozd magad... - kértem. 
- Csak annyit szeretnék, hogy boldog legyél. Velem vagy nélkülem. Loki jó hatással van rád. Mosolyogsz. - húnyta le a szemét. 
- El sem tudom képzelni milyen lehet ez neked. 
- Örülök, mert nem érzed a fájdalmat - ölelte át a vállam. - Amúgy se szállhatnék szembe egy istenséggel. - nevetett keserűen. 
- Steve... azt kívánom, bárcsak emékeznék. Bárcsak még mindig szeretnélek. - csordult ki az első könnycseppem. Leírhatatlanul szomorú voltam egy olyan veszteség végett, amire nem is emlékeztem. 
- Én is ezt kívánom Raven, - forgatta meg az ujján lévő gyűrűt. - Minden egyes nap. 


2020. március 27., péntek

Shapeshifter

Idegesen szedtem a lábaimat és már-már rohanva mentem utána. Ő csak felhúzott orral lépdelt. 
- Várj már meg! - dobbantottam. Egy kicsit lassított és hátrafordulva ment tovább. 
- Mi a baj Raven? Elszoktál a tempómtól? - Vonogatta a szemöldökét ördögi vigyorral a képén. 
Csak megforgattam a szemem, mire folytatta.
- A Földön mindenki ilyen lassú, mint te? Ennyire hozzászoktál a pondró élethez?
- Loki, hagyd abba a szemétkedést. - Fújtattam. Egyre jobban kezdett idegesíteni, hogy a Földön töltött időszakkal volt elfoglalva. Tudtam, hogy nem tetszik neki. Sem az, hogy a Bosszúállók maguk közé fogadtak, sem pedig az ott töltött idő hossza. Az pedig pláne, hogy még kapcsolatom is volt ez idő alatt. 
- Igazad van drágám. Legközelebb én lépek le hónapokra és jövök vissza hősszerelmesként! A nyakadba borulok majd, aztán elveszlek nőül! - tárta szét karjait színpadiasan. 
- Nem én kértem, hogy a Földre száműzzenek!! - fakadtam ki teli torokból. - Az egészről te tehetsz!
- Igen édesem, minden az én hibám. - bólogatott. - Elüldöztelek. Miután megkértem a kezed, külön kérvényt nyújtottam be Odinnak, hogy tűntessen el. Ez teljesen logikus madárkám. 
- Ki volt az, aki a trónfosztásos terveit szövögette? Ki volt az, akinek nem volt elég, hogy valaki szereti? - szorult el a torkom dühömben és csalódottságomban, majd lehúnytam a szemem. 
- Gondolom így már jobb, igaz? - Ismerős hang csendült fel. Összeszorítottam az állkapcsom. Nem akartam látni, se hallani a hangját. 
- Ne csináld... - sziszegtem. 
- Ugyan már Raven! Érzem az erőt. Már értem miért kellettem neked, igen jó a seggem ebben a feszülős cuccban. - Felnéztem és épp hátra forgolódva nézegette a felvett alak hátsóját. 
- Változz vissza! - Dörrentem rá. 
- Drága Raven, nem lehet. Ez a sármos arc... - vigyorgott a képembe a megszokott Lokis, gonoszkodós mosollyal, ami jelenleg Steve Rogers arcán díszelgett. 
- Fejezd be... - kérleltem. 
- Hiányzik igaz? - Döntötte oldalra a fejét. 
- Éppen annyira, mint pár hónapja te hiányoztál. - Vallottam be őszintén, mire visszaváltotta az alakját és döbbent képpel komolyan a szemembe nézett. 
- Raven, akarod még az esküvőt? 


2019. november 4., hétfő

Past

-Remélem hamar megdöglik! - üvöltöttem felé, teljesen kikelve magamból. Sokkolva ült le a székre és már-már suttogva kérdezte.
-Hogy mondhatsz ilyet?
-Elegem van. Soha nem leszel boldog, ha a múltban élsz és egy szellemet kergetsz. Itt volt a lehetőség, de te míg mindig a plátói, első szerelmed siratod.
-Ezt soh nem fogod megérteni. Elvették az életem! - emelte meg a hangját és ideges tekintettel bámult rám, mintha attól könnyebb lenne.
-Véletlenül sem tudom milyen az... Igaz, Rogers? - szegeztm neki a kérdést, egy horkantás kíséretében. Tudta ő is, hogy az egy évvel ezelőtti időszakra célzok, mikor Odin kitaszított Agardból és el kellett hagyjam Lokit és az otthonomat.
-Hagyjuk a vitát Raven! - terelte a témát. - Mind a ketten rengeteget veszítettünk, talán épp ezért vagyunk jó páros.
-Azt mondod nyomorultak gyülekezete? - vontam fel a szemöldököm.
-Nem így értettem. - fújtatott.
Megcsóváltam a fejem lemondóan és csak az asztal sarkát mustráltam. Kattogtak a fogaskerekek. Tudtam mi a helyes lépés, de képtelen voltam kimondani, hogy vége. Mindennek vége köztünk. El se kellett volna kezdődjön. Mind a ketten egy másik embert szerettünk a szívünk mélyén. Épp ez a fájdalom kovácsolt össze, de abban a pillanatban tudtam, hogy szét is szakított.
Mielőtt szóra nyithattam volna a szám, mielőtt feldobhattam volna a labdát, mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mit szeretne. Mielőtt még döntöttünk volna... Lenézett az asztalon lévő telefonjára, amely az üveg pohár mellett rezgett, megtörve a csendet. Összevont szemöldökkel olvasta el az üzenetet.
-Ez a te hibád. - Állt fel hatalmas robaj közepette és odadobta a telefonját. Semmi más nem szerpelt az üzenetben, csak annyi, hogy Peggy Carter halott. 


2019. május 5., vasárnap

Sebek


A távolból hallottam a hangját, majd aggodalomtól fájdalmas képpel hajolt felém. Szőke tincsei össze vissza álltak, nekem tetszett. Igaz jobb állapotban nem lehetett, hisz épp túl éltünk egy hatalmas robbanást és legalább ötven embert lekaszaboltunk, akik az életünkre próbáltak törni. Arcán véres karcolások, egy rakás por és izzadtság. Olyan volt, akár egy sebzett angyal. Magamban felnevettem az idióta hasonlaton, de inkább az zavart, hogy kettő Steve Rogers guggolt mellettem. 

-Raven! Jól vagy? – tette ölébe a fejem óvatosan, mire nagyjából képbe kerültem. 
-Megmaradok. – köszörültem a torkom. Az utolsó emlékem, hogy egy két méteres benga állat nekem ütközött és a földre terítve kettőt behúzott. Legalább húsz kilós volt egyetlen ökle és igen kemény. El sem mertem képzelni, hogy az arcom mennyi színben pompázhat. 
-Ne mozogj, szerintem eltört pár bordád. Hatalmasat repültél. – nyúlt a hátam alá és tenyerével megtámasztva a gerincemnél megtámasztott és ölbe véve megemelt. Semmit nem éreztem, ő pedig úgy fogott, mintha csak egy tollakból álló párna lennék. A tollak stimmeltek, a súlyom nem igazán… 
-Tudok járni. – böktem mellkason. Még féloldalasan lehajolt a pajzsáért és féloldalas mosollyal válaszolt. 
-Nem kockáztatok. – nézett rám kék szemeivel. Lehetséges, hogy agyrázkódást kaptam, az is lehet, hogy a több hónapnyi szexuális feszültség, ami belőle áradt, de gondolkodás nélkül a szájára tapasztottam a sajátom. Fogjuk inkább az agyrázkódásra. Beleszisszentem a csókba, de nem csak azért, mert a szám egy része felrepedt a sorozatos pofonok alatt, inkább azzal magyaráznám, hogy még a hátamra simuló szárnyaim hegye is beleremegett. Az első csókunk. Több hónapba telt, rengeteg kínos pillantásba és érintésbe, mire meg mertem lépni. A halálközeli élmény igenis jó indoknak tűnt. 

Bruce laborjában ültem kivizsgáláson. Lábam lóbálva vártam az eredményeket, míg Banner doki egy újabb adag sebfertőtlenítővel tisztogatta az alkaromon húzódó vágást. Gézzel körbetekert és rögzítette, mikor Lia rontott be az ajtón. Köszönés nélkül majdnem a nyakamba vetette magát, de egy szál trikó volt rajta és láthatta a meglepődést az arcomon, így előttem fél méterre megtorpant. Így is elég rossz állapotban voltam, nem hiányzott volna, hogy kómába küldjön egy ölelés kedvéért. 
-Bocsi – harapott a szájába. – Jól vagy? Hallottam mi történt. Steve rögtön Tonyhoz jött és megkérte, hogy egy darabig pihenhess. 
-Hurrá – forgattam meg a szemem. – A Kapitány máris kispadra küldött, mert kicsit lehorzsoltam a térdem… 
-És eltörted négy bordád, nyolc mély vágásod van, két ficamod és rengeteg zúzódásod. Ja és ne felejtsük el, hogy enyhe agyrázkódást kaptál. Amúgy igazad van, semmi bajod. – Szúrta oda Bruce egy jó nagy adag szarkazmussal a papírjából fel sem pillantva. 
-Erről beszélek! – ütöttem össze két tenyerem, de belesajdult a csuklóm. Oké, kicsit túloztam. –Meddig lettem eltiltva? – néztem a vörös lányra. 
-Kht hodfmlb…. – motyogta lehajtott fejjel. 
-Lia ne szórakozz! Meddig? – durrant el az agyam. 
-Két hónapra. – Sóhajtotta bűnbánó arccal. 

Leugrottam az ágyról és neki indultam. Ezt nem teheti! A Kapitány szobája felé galoppoltam, a lány pedig a sarkamban. Forrtam a dühtöl, hisz épp összejöttünk Rogerssel – vagy valami olyasmi -, mire fogta magát és kizárt az egyetlen dologból ami éltetett. Mielőtt bekopogtattam az ajtaján még megigazítottam a ruhám. Elég meggyötört volt, de mégis zavarban éreztem magam. Elkezdett kattogni az agyam, hogy mit is kellene mondjak. Mi van, ha a csók egy… 

Nem agyalhattam tovább, mert egy másik, igen hangos hang kúszott a fejembe. Ezer közül megismertem volna. Steve gondolatai már-már üvöltöttek. Magával veszekedett. „Idióta! Megcsaltad! Hogy tehetted ezt? De hisz már nem él! De akkor is undorító vagy! Mit művelsz? Mit szeretnél? Szívtelen vagy! Az emléke… Peggy. Hiányzol! Mit adhatsz te Ravennek? Nem teheted ezt vele. Tönkre tenné, ha tudná, hogy sosem ő lesz egyetlen szerelmed. Szerelmed? Szerelmes vagy Rogers? Mit akarsz? Sosem leszel képes mást szeretni! De szeretem! Neeem, csak azt hiszed!” 

Leblokkolva állt meg az öklöm az ajtótól pár centiméterre. Akkor tudatosult bennem, hogy egy szellem fog tönkretenni, hisz ha sikerül is, örökké az árnyékában kell éljek. Nincs felhőtlen boldogság és sosem lesz. 
Egy könnycsepp tűnt el piszkos felsőm poros szálai között, ami a szememből hullott alá. Az elsőt követte a többi és megállíthatatlanul felszakadt a gát. Indulni készültem, de az ajtó kinyílt. 


Láttam a szemében. Tudta, hogy tudom. Megtörtséget és mély fájdalmat sugárzott, de nem akartam hallani az ócska mentegetőzést. Mielőtt szólásra nyithatta volna a száját, lábaim megiramodtak és egy Forma1-es autót megszégyenítő módon vittek a lifthez. Még a becsukódó ajtón keresztül is éreztem a pillantását, ami lyukat égetett a szívembe.

2019. május 4., szombat

Nowhere



Végtelen sötétség és egy jó nagy adag katyvasz a fejemben. Hangok, akik a körülöttem álló emberekhez tartoztak. Clint fejében káromkodások sorozata és számok cikáztak az előtte lévő megfejtésre váró jármű irányításáról. A másik hang Liához tartozott, aki agyban teljesen el volt veszve. Pánikolt, amit sürgősen meg kellett szüntessek, különben ragadós lesz. Sírósba váltott, mire rá kellett jöjjek, hogy ezt már nem a fejemben hallom. 

-MEG FOGUNK HALNI! – ült le az egyik furcsa alakú ülésbe, aztán kesztyűbe bújtatott kezeit tördelve motyogott tovább. 
-Lia, nyugodj meg, mert különben kiborulsz. Ha pedig, te kiborulsz, én is kiborulok és ha én kiborulok, fel fog robbanni az egész kóceráj, de szerintem haza szeretnénk jutni. – fogtam meg a vállát, mire összerezzent és pár be és kilégzés után bólintott egyet. Clint is hallotta a szavaim súlyát és megnyugodva kezdte fixírozni az irányító pultot. 
-Köszönöm. – böktem oda nekik. – Hol vagyunk? – ültem le a sofőrünk mellé. 
-Őszintén? Gőzöm sincs. Valahol a nagy büdös semmi és a még nagyobb mindenség kellős közepén. 
-Pontosabban? – vontam fel a szemöldököm. 
-Az űrben. – sóhajtott, mire Lia agyából egy újabb pánik roham bontakozott ki. 
-Te nyugodj meg! – szóltam hátra neki idegesen. – Te is. Találjunk ki valamit. –fújtam ki a levegőt és Clintre pillantva vártam valami ötletet. Szemeiből tanácstalanság sütött. Előkaptam a telefonom és igyekeztem térerőt keresni. 
-Ugye csak viccelsz? – nevetett Lia hisztérikusan. 
-Egyéb ötlet? – vetettem neki oda. 
-A kesztyűmben van nyomkövető. Tony esetleg megtalálhat minket. 
-Amint észreveszik, hogy eltűntünk és HA ismétlem, HA működik ez a kütyü a világűrben. – masszírozta Clint az orrnyergét. 
-Engem Steve bepoloskázna, abban a pillanatban megölném pusztakézzel. – Fűztem hozzá, de jelenleg én sem bántam volna egy hasonló opciót. Csak találjanak ránk. 


Eközben: 

Steve Rogers idegesen haladt végig a torony folyosóin. Fejében cikáztak a gondolatok, mégis hogy mondja el barátjának a hírt. Natasha rohant utána, de alig bírta a tempót. 
-Steve várj már meg! – a Kapitány megtorpant és meredten nézett maga elé. 
-Ezt elcsesztük Nat. Az egész épület romokban, a gép… - A mögötte dörrenő hang nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. 
-Miért vágtok ilyen halálra vált arcot? – Fonta össze Tony a karjait. 
-Tony… - kezdett bele Steve, de az említett rögtön közbevágott. 
-Hol vannak a többiek? – Amerika kapitány lehajtotta a fejét és nem válaszolt. –Nat, hol van Lia? 
-Steve elmondja részletesen mi történt, de arra kérlek ne reagáld túl Tony. – Búgta nyugtató hangszínén a Fekete özvegy. 


-Rogers, ne szórakozz velem! Hol vannak?! – dörrent Stark idegesen. Az előbbi higgadt hangneme kámforrá vált. 
-Egy kis probléma adódott. Mire visszaértünk felrobbant az épület. Nem találtuk meg őket. – hunyta le szemeit fájdalmában a szőkeség. Szemhéjai mögött Raven mosolya villódzott és nem szabadult tőle. 
Stark megfogódzkodott a legközelebbi tartópillérben, majd sűrű levegővételek között a földre rogyva kapkodta a levegőt. 
-Tony, nyugodj meg. – Rohant hozzá Natasha. Nem az első és nem is utolsó pánikrohama volt a zseninek, de kivételes nem tudta, hogy ennek mikor lesz vége.

2018. augusztus 10., péntek

Seventh

Drága Steve,
a minap bepillantást nyerhettem a seregbe. Persze csak képletesen. Meglátogatott egy barátod.
Peggy Carter néven mutatkozott be, s azt mondta elég jól ismer.
Mesélt rólad azokból az időkből, mikor én nem hallhattam felőled.
Mesélt azokról a kérdésekről, melyekre én nem kaptam válaszokat.
Mintha ismerte volna a látható világod rejtett igazságait.
Amikről azelőtt csupán én tudhattam.

Steve, az a nő velem volt egy idős és már annyi borzalmat látott, amennyit én sosem fogok, csak érezni.
Láttam őt. Gyönyörű, céltudatot és magabiztos.
Pont a szöges ellentétem.
Nem kételkedem hűségedben, de nem lehet, hogy ő volt az egyik oka a megválaszolatlan leveleimnek Steve?
Nem lehet, hogy én siklottam el valami fölött, s az, hogy te kiléptél itt az ajtón ékesszóló bizonyítéka volt annak, hogy engem is magamra hagytál s szerelmedet az egyenruhára cserélted?

Talán csak tévedek.
Talán..
Ő elmondott mindent. Leírta nekem a mindennapjaidat, s azt is mennyit beszéltél rólam.
Hát mégsem feledtél el Steve? Mégis léteztem?
Elmesélte, hogy miket tettél, s szemeim előtt megelevenedett az alakod, s a képzeletbe burkolva láttam magam előtt, hogyan mentesz meg ezreket miközben önmagadat áldoznád fel másokért.
Peg csak mesélt, míg ittam a szavait rólad, melyekben leírta mindazt, melyet én csak a sajtó visszhangján keresztül hallhattam ki a sorok közül, a csend másik oldalán lyukadtam ki.
Az ember azt gondolná, a csend békés. De igazából fájdalmas.

Ő ismerte azt az oldaladat. Míg én csak a másikat láttam.
Az igazi Steve Rogers-t. Neki az volt az igazi.

S bár tudom jól, próbálta leplezni érzéseit, talán látnod kellene a szemeiben a megtört szenvedést, vagy a hangját átjáró áhítatot, mikor rólad beszél.
Szeretett téged Steve. Talán úgy, ahogy én szerettelek.

És igen.
Már csak múlt időben beszélek rólad.
Az elmúlt hónapok szürkén egymásba folytak és elnyelt valami állandó sötétség, mely megsúgta, hogy egyedül maradtam.

Még mindig sötétbe burkolom magam, s tudom még mindig egészen a tiéd vagyok.
Őrzöm az emléked, de abban nem vagyok biztos, hogy a lelkemben tátongó ürességet túl tudom élni.

S hogy miért írok még?
Mert már csak így vagy velem Steve.
Már csak így vagy velem.
Gina


2018. június 30., szombat

And this is why I don't want to stay anymore


Feladom. Tudatosítottam magamban a tervem egy részét. A másik fele nem állt másból, mint várakozásból. Nem volt tovább. Mindent megpróbáltunk. Ültem heteket Tony gépekkel és villódzó fényekkel teli laborjában, aztán Bruce vegyszerekkel teli vizsgálójában. Még mindig érzem, ahogy az erős szagok marják a torkomat. Fury elvitt egy helyre a Nemzet Biztonságiakhoz, de ott sem tudtak segíteni. Végül Thor vetette fel az ötletet, hogy Asgarba repít, ahol majd minden rendbejön, mint a karikacsapás. Odin megtiltotta, hisz az emberek sorsa, hogy szülessenek, éljenek, majd meghaljanak. Büszkeséggel. Én is büszkén fogom itt hagyni ezt az egészet. Sok vizet úgy sem zavartam a mi aprócska univerzumunkban, néhány dolgot mégis sajnálni fogok. Hiányozni fognak a barátaim. Ez a sok selejtes, mégis hihetetlen ember. Remélem, ahová megyek ott lesz pizza és sör. Más vágyam nincs, esetleg kábeltévé. Végtelen időm lesz sorozatokat nézni és annyiszor ismételni, ahányszor csak kedvem tartja. Gondolom aludni sem kell, szóval már nyertem egy rakás időt. Idő? Létezik egyáltalán olyan, miután az ember elhagyja a testét? Nem sokára kiderül… 

A gonoszság, a fájdalom és a pusztítás nem fog hiányozni. Szépen gondoljuk csak végig, agyaljunk… mennyi szörnyűséget követett el eddig az emberiség? Mennyi ideje van még hátra? Tönkretettek mindent. Az, hogy most itt fekszem, közvetve az is az ő hibájuk, de nem számít már. Nem fogok bűnbakot keresni. Csak annyit kérek, hogy nyugodtan elmehessek innen és még egyszer láthassam őt. Őt, aki még mindig nem tud semmit. Nem néztem hülyének, de jobbnak láttam nem felizgatni ilyen hírekkel. Mégis éreztem, hogy tudja. Tud róla, hogy gond van. 

Remegő kézzel nyúltam a szekrényen lévő pohár után. Sosem hittem volna, hogy én, aki egy egyszerű megfázástól is idegbajt kapott, ennyire gyenge lehetek. Csontsovány testemet vastag takaró fedte, tükörbe napok óta nem mertem nézni. Jarvis szólt, hogy megérkezett a vendégem, én pedig fájdalmak mellett, de felküzdöttem magam ülőhelyzetbe. 


A férfi hatalmas mosollyal az arcán lépett a szobába, majd azonnal lehervadt róla. Két hónapja küldetésen volt, így csak telefonon beszéltünk. Szerencsémre a videó hívás fogalmával nem igazán volt még tisztában. Sápadtan húzta mellém a széket és vékonyka ujjaim köré vonta erős markát. 
- Raven, mi a franc történt? – suttogta. 
- Beteg lettem Steve – mosolyodtam el és másik kezemmel végig simítottam az arcán, érintve a szőke tincseket a füle mögött. 
- Miért nem hívtál? Azonnal… 
- Visszarepültél volna, így pedig ezernyi embert hagytál volna cserben egy olyanért, akin már nem lehet segíteni. 
- Ne beszélj hülyeségeket! Stark vagy Banner zsenik! Megoldjuk. Meg fogjuk oldani – motyogta inkább csak magának. 
- Steve, nyugi. Én már belenyugodtam. A doki és a bádogember mindent megtettek, amit csak lehetett. Thor még Asgardba is vízumot kért, de nem lehetséges. Ne okold őket. 
- Mégis mi bajod van? – hajtotta le a fejét, mint aki a guillotine csapására vár. 
- Rák. Valami nagyon gyorsan terjedős köcsög… - a káromkodásomra megcsóválta a fejét. 
- Akkor is elmondhattad volna! 
- Ahogy egy kedves barátom mondta: A rák az egy trágya dolog és nekem nagyon nincs kedvem megnézetni valaki olyannal, aki fontos nekem. 
- Itt leszek melletted. Most, hogy visszajöttem, nem mozdulok mellőled! – ígérte, kék szemeiben pedig elszántság vert tábort. 
- Nem lehet. Nem szeretném. Azt akarom, hogy lépj ki azon az ajtón és felejts el. Töröld ki az emlékem minden morzsáját és élj nagyon-nagyon boldog életet. 
- Raven, ilyen marhaságot nem kérhetsz! 
- Kééérlek! – pislogtam rá a megszokott könyörgő nézésemmel. – Egy haldokló utolsó kívánsága. Nem szegheted meg, katona. 

Vívódott magában, majd egy csókot adott a homlokomra, aztán a számra. 
- Megígérem neked – állt fel és a sarokban lévő kanapét egy könnyed mozdulattal az ágyam mellé tolta. 
- Mit művelsz? – sóhajtottam. 
- Az ígéretem arról szólt, hogy amint kilépek ezen az ajtón – mutatott a bejáratra – felejtselek el. Egyenlőre úgy döntöttem, maradok. 

2018. május 27., vasárnap

Jól van ne mondj semmit, hadd aggódjak


Egész álló nap fel le sétálgatott a lakásban idegesen. Néha ivott egy pohár vizet, aztán előszedte a tányért és visszatette a helyére. Nem evett. Verte a víz. Dél környékén próbáltam közelebb menni hozzá, hogy egy kósza érintéssel rájöjjek, nem e lázas. A testének szokásos hőmérséklete volt. Majdnem hogy lerázta magáról a tenyerem és mérges arckifejezéssel vonult be a fürdőbe. Nem tudtam hova tenni a mindig mosolygós Steve Rogerstől ezt a fajta viselkedést. Ha nem lett volna ízig-vérig férfi, még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy menstruál. 

Délután már teljesen az agyamra ment a járkálásával, mikor egyszer csak megjelent az ajtóban talpig kinyalva, öltönyben. Az ajtófélfán dobolva kezdett sürgetni. 

- Öltözz fel. El kell menjünk egy helyre. 

Először azt hittem rosszul hallok, hiszen órák óta meg se mukkant. De féltem, hogy valami nagy baj van, ezért szó nélkül magamra kaptam egy csinosabb ruhát és követtem a taxival. A hátsóülésen nyomorogva nyaggatni kezdtem. 

- Mi a baj Steve? Egésznap olyan furcsán viselkedtél… - ő csak megcsóválta a fejét és ismét némaságba burkolódzott. Se perc alatt elöntött a düh. – Jól van! Ne mondj semmit, hadd aggódjak! 

Amint megérkeztünk a helyszínre, még inkább összezavarodtam. Valamiféle kerti party volt, csicsásan feldíszítve a teljes udvar. Fények, gyertyák és csillogó dolgok vettem körül minket, majd egyszer csak megpillantottam barátnőmet, ahogy ugyancsak kisestélyiben egyensúlyozik egy pohár pezsgővel és valami gyerekkel ordibál. Valószínűleg ő lehetett a főszervező. Lily és Bucky táncoltak, míg Thor az egyik asztalnál diskurált nagyban Lokival és a Maximoff ikrekkel. 

- Mit keresünk itt? – vontam fel a szemöldököm, de a szőkeség még mindig betartotta a „vágj savanyú képet és kussolj” című fogadalmát. 

Sértődötten ott hagytam inkább a francba és próbáltam megtudakolni mi folyik itt. Bianca hatalmas vigyorral ölelgetett meg, de szinte rögtön lerázott egy mondvacsinált ürüggyel. Mikor feltűnően kerülni kezdett mindenki, elkezdtem járatni az agyam, hogy mégis mit művelhettem, amiért mindenki leprásként kerüli a társaságom. Végül megérkezett a válasz. 

Steve ott állt egyik lábáról a másikra dülöngélve a kisszínpadon, mikrofonnal a kezében és remegő hanggal beszélni kezdett egy papírból. 


- Raven, sajnálom, hogy elviselhetetlen voltam a mai nap folyamán, de tudnod kell, hogy az agyam már rég nem otthon járt, mikor reggel a konyhában kávéztunk. Azon töprengtem, hogy milyen békések is ezek a pillanatok és mennyire szeretném, ha életem hátralévő részében minden reggel így kezdődne el. Melletted – itt nagyot nyelt, nekem pedig majd kiugrott a szívem a helyéről. Ez most az aminek tűnik? – Ne haragudj, amiért ilyen mogorva voltam, de másként képtelen lettem volna várni, hogy feltegyem a kérdést. Most eljött az ideje. Szeretném megköszönni ezeknek a csodálatos embereknek, hogy segítettek összehozni ezt a csodálatos helyszínt. Azt akartam, minden tökéletes legyen. Már csak annyi maradt hátra… - sétált felém, elöntött a forróság és a sírás egyvelege. – Meg kell kérdezzem… te is szeretnél minden reggel velem kávézni? Szeretnéd minden este a History Channelt nézni? – itt felnevettem, hiszen a háborús hobbijától néha falnak tudtam volna menni. – Szeretnél a feleségem lenni? 

Elkapott a sírógörcs és egy egyenes válaszadás nélkül borultam a nyakába zokogva. Konkrét igent képtelen voltam kimondani. A torkom görcsölt az örömtől, de a fejem majdnem leesett a helyéről, úgy bólogattam. Óriási vigyor terült szét az arcán és magához húzva csókolt meg. Remegő ujjamra ráhúzta a gyűrűt, amivel akkor és ott nem is foglalkoztam igazán. Csak másnap a konyhában babrálva gyönyörködtem a letisztult szépségében, miközben az asztal másik végén a vőlegényem szürcsölgette feketén a forró kávéját.

Wind of the past

A mai nap margójára… 

Vannak pillanatok az életben, mikor az embernek felhőtlenül boldognak kellene lennie. Mikor fülig érő vigyorral az arcodon sétálgathatnál az utcán, míg az emberek összesúgnának: Mi baja van ennek a nőnek? Azok a csodálatos percek, amiket megoszthatnál a pároddal. Életed szerelme kiugrana a bőréből és együtt sírnátok a boldogságtól. Na, ez nem azok közé a pillanatok közé tartozott. 

A fürdőszoba ajtót bevágva rohantam ki a konyhába. Rögtön a csaphoz szaladtam és sűrűn mosva az arcom próbáltam észhez térni. Ez nem történhet meg. Mormoltam magamban, mintha attól elmúlna minden baj, amit saját magamnak köszönhettem. Idegesen szedtem elő a hűtő aljáról egy megbontott bort, de amint kitöltöttem rá kellett jöjjek: Nem lehet. Leültem a kanapéra és bámulni kezdtem a TV-t. Ha nem foglalkozom a problémákkal, elmúlnak maguktól. Struccpolitika. Ez sem vált be. Amint megnyugodtam, ismét az asztalon lévő tárgyra kalandozott a tekintetem. Rohadtul elcsesztem. 

A teljes összeomlás szélén állva nyúltam a telefonom után, hogy valakivel megoszthassam a nyomorom, így a hozzám legközelebb álló embert hívtam. Bianca csak pár csörgés után vette fel, ami nekem óráknak tűnt. 

- Szia Raven, mi a helyzet? – szólt bele a készülékbe csilingelő nevetéssel. Egy percig én éreztem magam a világ legszemetebb emberének, amiért rá akartam zúdítani mindent. 

- Van pár perced? – köszörültem meg a torkom és hallottam, ahogy kicsit odébb húzódik. 

- Mi a baj? 

- Kérlek nyugtass meg, hogy a két csík a negatívat jelenti… - suttogtam a kagylóba. Ő tudta, hisz mikor még Tony-val együtt voltak több alkalommal ücsörögtem vele a fürdőszoba kövén, várva a teszt eredményét. Barátnőm felszisszent. – Gondoltam – sóhajtottam fel. 

- Szóltál már Steve-nek? – szívem elszorult a kérdés hallatán. 

- Majd, ha hazaér. De az is lehet, hogy csak holnap fogok, vagy azután… 

- Ne tologasd! Joga van tudni! 

- Persze, csak van itt egy kis bökkenő… 

A bejárati ajtó zörgött, mire minden vér kifutott az arcomból. 

- Mennem kell – nyomtam meg a piros gombot és idegesen fészkelődve próbáltam elhelyezkedni valami természetes pózba. Steve mosolyogva lépkedett felém. Cipőjét ledobta az ajtónál, aztán végig vágódva mellettem, nagyot reccsent a kanapé. 


- Megjöttem – nyomott puszit az arcom oldalára. Nem bírtam ránézni, így csak hümmögtem egyet. – Nem is örülsz? Két órával korábban hazaengedtek. 

- De, nagyon boldog vagyok – simítottam végig az arcán, mire belecsókolt a tenyerembe. Éreztem, hogy eljött az idő. Ha tologatom, csak öngyilkos gondolatokba kergetem magam a végén és azzal senki nem jár jól. 

- Baj van? – vonta fel szemöldökét, szemeibe aggodalom költözött. 

- Még nem tudom – rágcsáltam a számat, aztán kiegyenesedve az asztalhoz nyúltam az apró dologért. Babráltam vele egy ideig, de jobbnak láttam túlesni a dolgokon. Szó nélkül a kezébe adtam és vártam a reakcióját. Nézegette, forgatta, aztán teljesen ártatlan hangon feltette a kérdést. 

- Mi ez? 

Felnevettem kínomban. Hogy kezdjek bele? Tenyerem mögé rejtett arccal vallottam be bűneimet. 

- Terhes vagyok Steve – ahogy kimondtam, még levegőt venni is elfelejtett. Megijedtem, ezért kinyitottam a szemem és ami elém tárult egy gyermeki boldogságtól ragyogó mosoly volt. 

- Babánk lesz? – kérdezte teljes önfeledtségbe merülve és próbált átölelni, de elhúzódtam. 

- Baba lesz – rágcsáltam a számat idegesen, majd szégyentől csengő hangon közöltem életem legnehezebb mondatát. – Lehet, hogy Lokié. 

Az arcán végig játszódó érzelmek sorozata tőr volt a szívembe, mégis vártam, hogy megszólaljon. Mondjon valamit, akármit. Ő is tudta, hogy pár hónapja mikor szó nélkül hagyott távozni, Loki karjaiba menekültem. Túltettük magunkat az egészen, nem számítva rá, hogy valamikor még felüti fejét a múlt. 

- Szólnod kell neki, aztán elmegyünk egy orvoshoz, aki kideríti mi folyik itt és az a picúr kié. Abban az esetben, ha kiderül, hogy az a varjú az apa, félreállok és hagyom, hogy boldogok legyetek… 

- Én ezt nem akarom! – sírtam el magam. Az egy dolog volt, hogy meg van az esélye, miszerint Loki gyermekét hordom a szívem alatt, de hogy emiatt elhagyjam Steve-t, nem volt opció. 

- …ha pedig az enyém, elfelejtjük ezt az egészet és összeházasodunk. 

Egy hét telt el a teszt óta. A percek lassan teltek, míg hármasban ülve, némaságba burkolódzva vártuk az eredményt a kihalt folyosón. A műanyag szék rettentő kényelmetlen volt, a kórház szaga szúrta az orromat, de kitartottam, mert szükségem volt a bizonyítékra, hogy Steve és én nyugodt életet élhessünk a továbbiakban, a mocskos múlttól mentesen. Megcsörrent a telefonom, amit majdnem elejtettem, ahogy kiszedtem a farmerom szűk zsebéből. 

- Na, meg van az eredmény? – aggodalmaskodott Bianca a vonal túloldalán. 

- Még várjuk – mondtam. Akkor lépett ki a doki, mikor bontottam a hívást. Kopaszodó feje semmi jót nem sugárzott, kezében fekete mappával lépkedett közelebb felénk. Úgy éreztem kidobom a reggelimet, egyenesen a cipőjére. 

- Nos, megérkeztek az eredmények. Az apasági teszt 99%-os, szóval túl sok kérdés nem maradt hátra – a doki bevezetőjét túl harsogva pattantam fel és elé állva követeltem a válaszát. 

- Kié a bébi?! – Steve utánam lépett és egy erősebb szorítással fogott vissza a vállamnál fogva. 

- A vérvizsgálat alapján, az apa Steve Rogers. 


A név hallatán egy óriási szikla gördült le a mellkasomról és seperc alatt könnyekben törtem ki örömömben. Még a távolból hallottam, ahogy Loki gratulál, majd köszönés nélkül távozik. A mellettem álló szőkeség, mintha szipogott volna a meghatottságtól. Örült neki. Szívből örült. Nem érdekelt semmi más, csak az, hogy Steve szemébe nézve végre azt mondhassam: 

- Apa leszel! – megkönnyebbült mosollyal húzott magához, míg ki nem sírtam magamból az elmúlt hét megpróbáltatásait. Aztán lehajolt és suttogva köszöntötte a jövevényt. 

- Haló, itt az apukád. Üdv a családban apróság.

2018. május 25., péntek

17. Teljesen összemorzsálod az ágyam


- Tényleg ezt kell nézzem már megint? - dőltem végig az ágyon és ráhúzva a párnát a fejemre gondoltam át újra a kérdést: Kellett ez nekem?
- Most mi bajod van? A Ryan közlegény megmentése igenis egy klasszikus! - szedte ki maga alól Steve a távirányítót, hogy még több hangot adhasson a TV-re. Szemem forgatva kászálódtam fel ülő pozitúrába és járatni kezdtem az agyam, mégis mit lehet ennyire szeretni a háborús filmeken. Pár perc után meguntam, így szó nélkül lebattyogtam a konyhába. Úgy éreztem, ha már századjára is végig kell nézzem, legalább éhen ne haljak.


Lenn az asztalkörül díszes társaság fogadott. Lily éppen kávét főzött, míg Bucky és Thor söröztek. Bianca pedig valami szétázott chipset próbált kihalászni a sajtszószból. Mikor észrevettek, mind csodálkozva pillantottak rám. Még nem nagyon fordult elő, hogy itt a házban találkoztunk volna. Lily volt az egyetlen aki nem zavartatta magát. 
- Iszol te is? - Nemlegesen megráztam a fejem és a szekrényhez lépve több zacskó chipset kotortam egy hatalmas tálba. A hűtőből feltankoltam energiaitallal. 
- Merre mentek? - kérdeztem a frissen vasalt ingek és csicsás szoknyák láttán. 
- Csak hozzánk - vont vállat Thor, de láttam, hogy kicsit lesüti a szemét zavarában. Gondolkodni kezdtem, mi is lehet a program, mikor rájöttem milyen nap is van. 
- Értem! - hagytam annyiban, de Lily magyarázkodásba kezdett. 
- Azért nem hívtunk, mert ugye te meg Loki... Steve pedig... - hebegett-habogott. 
- Lily, nyugi. Loki születésnapi buliján sem az exének, sem pedig annak az új párjának nincs helye. Ha pedig most megbocsátotok, megyek mert megy a kedvenc filmem. 
Azzal a némán tátogó társaságot ott hagytam a földszinten. "Megy a kedvenc filmem." Ekkora hazugságot. Igazából nem éreztem magam sem megbántva, sem kirekesztve. Egyszerűen csak bosszantott, hogy két felé szakadt a társaság egy hülye szakítás miatt. Inkább berontva a szobába magamra erőltettem egy hatalmas vigyort és rápattanva az ágyra, törökülésbe vágtam magam. 
- Na, meghalt már valaki? - vonogattam a szemöldököm Steve felé, aki csak egy csúnya pillantással díjazta a kijelentésemet. Előszedtem a telefonom, szépen magam elé helyezve, majd minden chipset - jó hangosan csörögve - beleöntöttem a tálba. Mivel az öt zacskó közül 3 volt a kedvencem, így folyamatos zörgés közepette túrtam ki a szemeket. 
- Teljesen összemorzsálod az ágyam! - csóválta Steve a fejét és próbálta a lepedőről lesöprögetni a maradékot. A rendmániája annyira viccesnek hatott a szituációban, hogy inkább fogtam és a zsíros kezemmel végig simítottam a frissen borotvált arcán.
- Ne foglalkozz vele - kacsintottam rá, mire csak lemondóan felsóhajtott és a kezembe nyomta a távirányítót.
- Rendben van. Legyen, amit te szeretnél nézni. 

2018. május 24., csütörtök

Surprise

MEGLEPETÉS! Éjszakai lópikula szösz, csak neked, csak most!



- Hová megyünk? – loholtam utána, miközben maga után húzva rángatott végig a főutcán. Mióta megérkeztem a lakására be volt sózva, aztán pedig ujjaimat morzsolva cibált az ismeretlen helyre. 

- Meglepetés – jelentette ki egyszerűen, hátra se nézve. 

Tudta, hogy gyűlölöm a meglepiket, mégis szervezett egyet. Az utolsó meglepetés amit kaptam, szakítással végződött. Rettentő mérges lettem és lesatuzva a lábammal, próbáltam megállítani. Amint észrevette, megtorpant, majd nagyot sóhajtva nézett a szemembe. 

- Bízz bennem, jó? – Kék szemei olyan mély szerelemtől csillogtak, hogy képtelen lettem volna nemet mondani neki. Némán bólintva vettem fel újra a tempóját és folyamatosan a hátát bámulva követtem. 

Több étterem és rengeteg szórakozóhely előtt elmentünk. Elhagytunk két színházat, egy parkot és néhány cukrászdát. Őszintén fogalmam sem volt róla, mi is lehet a végállomás. 

Aztán egyszer csak szembe találtam magam a mellkasával. Felnézve rá mosoly terült szét az arcán és óvatosan tette fel kérését. 

- Hunyd le a szemed. Kérlek. 

Kivételesen nem kötekedtem, nem ellenkeztem. Úgy tettem, ahogy kérte és vártam a csattanót. Pár lépést haladtunk, nem volt tíz méter, majd finom érintést éreztem a karomon, ahogy lehúzott a földre. Térdemen egyensúlyozva ücsörögtem az isten tudja hol, egy megtermett férfival. A férfival, akiben megbíztam ez igaz, de akkor is! Rengeteg filmet lát az ember ehhez hasonló szituációkról. Sose lehet tudni. 


Kettőt simított az ujjaimon, jelezve, hogy elvehetem a kezem. Lassan engedtem le őket, és csak pár pillanat után nyitottam fel a szemhéjam. 

Ami elém tárult minden volt, csak az nem, amire számítottam. Egy hatalmas pokrócon ücsörögtünk, szemben a másikkal. Körülöttünk kosárban kaja és egy üveg bor. Teljesen a múlt évszázadban éreztem magam. 

- Piknik? Piknikezni hoztál? – fakadtam ki nevetve a megkönnyebbüléstől. 

- Várd ki a végét! – nyitotta fel a kosarat, ami dugig volt sajtburgerrel és sültkrumplival. 

- Kiraboltál egy mekit? – vigyorogtam, majd kényelmesen elhelyezkedtem. Nem volt olyan rossz ötlet ez az egész. 

- Lily intézte! – emelte fel a két kezét. – El se hiszem, hogy a legjobb barátommal jár… - tette hozzá az orra alatt, míg ő is törökülésbe helyezkedett. 

- Mi is azok voltunk. Vagyis még azok vagyunk… - ráztam meg a fejem. Ha őszinte akartam volna lenni magammal, én sem tudtam „MIK” vagyunk éppenséggel. Több volt ez, mint barátság, de mégis ráfogtuk, hogy védelmezzük a saját sebzett szívünk. 

- Éppen ezért szerettem volna, ha kicsit kimozdulunk ma. Meg kellene beszéljük ezt az egészet. Elegem lett Raven – sütötte le a szemét. Dühös lettem magamra, hisz az én hibámból nem csillogtak a szokásos módon azok a csodálatos kék kristályok. Én tettem ezt vele, pedig tudtam milyen szörnyű bizonytalanságban élni. Csak azért, mert egyszer megsebezték az embert, még nem biztos, hogy a következő alkalomkor el is vérzel. 

- Sajnálom Steve. Önző vagyok – rágcsáltam a számat idegesen, majd babrálni kezdtem a füvet. – Nem akarlak bántani. Őszinte akarok lenni veled és nem akarlak bántani. Szükségem van rád és… - mielőtt befejezhettem volna a mondandómat, a hátamon találtam magam. A bontatlan üveg felborulva, a sültkrumplik kissé szétszóródva, fűcsomók a lapockám alatt, Steve Rogers pedig teljes valójában felettem, mind az összes izmával, mosolyával, szőke tincseivel, bizalmával és szerelmével. 

- Az önző itt én vagyok Raven – suttogta pár centire a számtól, rajtam pedig átfutott a jóleső borzongás. 

- Miért? – leheltem, de képtelen voltam levenni róla a szemem. Valószínűleg pislogni is elfelejtettem. 

- Mert most az egyszer nem fogom hagyni, hogy te döntsd el, mit akarsz – csókolt meg végszó gyanánt, nekem pedig el kellett ismerjem: tetszett ez a domináns változata.

2018. május 12., szombat

Friends with Benefits


Sosem hazudott nekem. Volt, hogy összetörte a szívem, de akkor is az igazat mondta. Kímélet nélkül mindig tükröt tartott elém, bármekkora hibát követtem is el. Sorra megbocsátott, ha megbántottam és hívhattam, ha éppen csak üvöltözni volt kedvem valakivel. Nem adta fel. Megvédett, ha kellett. 

Minden pillanat, amit együtt töltöttünk az életem legfontosabb perceinek számított. Sosem hittem volna, hogy egyetlen botlás tönkre tehet mindent. 


A legmélyebb gödörből próbáltam kimászni, aminek következményeként beleestem egy másikba. Jobban mondva egy ágyba. Nem éppen a megfelelőbe. Reggel még a szokásos, mi sem történt módon reagáltuk le a szenvedélyes éjszaka emlékeit. Mégis, a kávé füstölgő gőze fölött láttam, ahogy arcát elönti a pír és erős kontrasztot alkot szőke tincseivel. Máskor nem érezte zavarónak, hogy póló nélkül szaladgál előttem, most pedig karba font kézzel takarja magát, akár egy óvodás az első karácsonyi fellépésén. 

- Kérhetek még cukrot? – köszörültem meg a torkom. Bólintott, de nem mozdult. 

- Tudod hol találod. 

Igaza volt. Olyan otthonosan mozogtam legjobb barátom portáján, mint szerintem ő maga sem. Felálltam és megfontolt léptekkel a szekrényhez vettem az irányt. Egy, kettő, három, négy és öt. Öt lépés. Öt végtelen hosszúra nyúló lépés. A polcon lévő tartó üres volt, kinyitottam a felső ajtót és lábujjhegyen próbáltam elérni a csavart üvegbe szórt édesítőt. Észre sem vettem mikor unta meg a szerencsétlenkedésemet. Már csak arra lettem figyelmes, hogy meztelen felsőteste a hátamra sugározza a hőt és orrom megtelik az illatával. Az illattal, ami annyira tiszta volt, mint ő maga. Egy óvatlan pillanat, míg elvesztem az érzékek tengerében és a tartó, melyet kettőnk ujjai remegve szorongattak, darabokra robbant a kövön. Akárcsak mi magunk. 

Egyetlen szó nélkül a táskám után nyúltam és elindultam haza. Nem kiáltott utánam, nem állított meg. Hagyta, hogy távozzak, amivel azt a parányi büszkeségemet még megőrizhettem. 

Ahogy voltam, térd fölé érő pólóban, egy szál bugyiban, minden maradék ruhámat hátrahagyva menekültem az istenverte lakásból. Pár méter után éreztem, ahogy az üvegszilánkok végig szántották a lábszáram. Mint sebzett kutya vonszoltam magam hazafelé, de a végül csak egy buszmegállóig sikerült elverekednem. Az emberek furcsán néztek, mégsem jött oda egyik se. Elkerültek. Lerogyva a padra potyogtak a könnyeim. A felsőm vállába törölgettem arcomat, mikor egy ismerős hang szólított nevemen. 

- Raven – nem vártam meg a kérdéseit, ő pedig nem erőltette, hogy beszéljek. Minden hang nélkül elém guggolt és a farzsebében lógó mintás kendővel betekerte vérző lábamat. Majd alám nyúlva megemelt és ölébe véve szorított magához gyengéden. Átkaroltam a nyakát és keserves zokogásban törtem ki, azt ismételgetve: 

- Köszönöm Loki. 

2018. április 21., szombat

Twelve Letters-Fifht


Drága Steve!

Hosszú idő szállt már tova, mióta elmentél. Nagyon hosszú.
Már nem arról beszélek, hogy "halott" vagy, hanem mióta már nem vagy ugyan az.
Észrevetted ugye? Még mindig csak idézőjelben vagyok képes kifejezni a felfoghatatlant.
A számomra felfoghatatlant.
Pedig négy hónapja már..

Voltak levelek korábban, melyek nem voltak képesek kellőképp összeszedetten elmondani amit akartam. Nem mintha ez valamiben is más volna.
Igazából én nem tudok tisztán gondolkodni.

És tudod mit csinálok ilyenkor Steve?
Elhitetem magammal, hogy itt vagy.
Hogy nem csak álmomban kísértesz.
De ez nem ugyan olyan.
Üresnek érzem magam és kimondhatatlanul elveszettnek.
Érted miről hadoválok ugye?

Olyan vagyok, mint a semmiben rabláncon bolyongó kísértet.
Mint akitől elvettek valamit, ami feltétlenül szükséges ahhoz hogy éljen.
Nekem Te voltál az a valami.
Azóta pedig, akár a szárnyaszegett madár, akármikor repülni próbálnék, csak lezuhanok.

Így visszaolvasva talán értelmetlennek tűnnek az utolsó szavak, de nem azok.

Igaz, ami igaz, magad és önként vonultál harcba, hogy fegyvert ragadva életed árán is védelmezz egy olyan országot, melyről azt hitted, hogy a becsület és a jóindulat biztos alapjain nyugszik.
Nem a te hibád volt, de valahol mégis.

Nem vetted észre, hogy csak ki akarnak használni.
Végül pedig el is vettek.
S bár Amerika Kapitánya lett a legtisztább, legnemesebb ember, már mégsem voltál teljes egészében az a Steve Rogers, akibe egykoron beleszerettem.

Néha szeretném hinni, hogy ez a lidércnyomás megszűnik egyszer, s majd akkor minden szép és jó lesz,addig pedig csak várnom kell.
De  bevallom, gyengülök.

Itt hagytál, egyedül és ezért dühös vagyok rád, de minden alkalommal mikor erre gondolok eszembe jut a gyönyörű arcod és..
És az is, hogy bár talán nem vagy halott, de az az ember meghalt benned akire szükségem lett volna.

Talán ezért haldoklom én is belülről.

És már hallom kopogtatni.
Nem vagy itt. Talán nem is leszel, de amíg belép, addig remélhetek.

Gina.

A lap meggyűrődött a kezemben.Arcom torz grimaszba rántotta a felismerés, hogy a nő, akiért életemet adtam volna, az ötödik levélben már érezhetően kezdte elveszíteni a reményt.
Nem tudom, a többiben mi áll, de nem vagyok benne biztos, hogy el tudom viselni.

2018. április 7., szombat

Twelve Letters-Fourth



A nap első sugarai szelíden kukucskáltak be az ablakon. Először csak a párkányra ültek, aztán egyre beljebb és beljebb merészkedtek az apró szobába. Felfedezték a rozoga asztalt és mellette pihenő széket is, aztán a faragott ágyra tévedt tekintetük, melyben egy vörös hajú szépség aludta igaznak hitt álmait. Talán csak megtetszett nekik a gyönyörű teremtés, vagy egyszerűen csak úgy döntöttek, hogy némi csillogást csempésznek a vörös loknikba, de kiűzték a sötétséget a kis helyiségből, s jó munkájuk végeztével a lány arcán pihentek meg, különösen szép keretet adva ezzel az ébredezőnek.
A nappal együtt a város is felébredt, s  valahol a távolban trombitaszó hasított bele a csípős levegőbe.
A lány nagyokat pislogva ült fel az ágyon, miután csalódott pillantást vetett a szobára s magányának béklyója az újabb napot könnyűszerrel bélyegezte meg.

Szomorúságának árnyéka csupán néha suhant át az arcán, míg elvégezte mindennapi teendőit. Nem mintha a bérelt kis lakásban nem adhatott volna szabad utat egyre csak előtörni vágyó könnyeinek, de még tartotta magát. S míg alkalmi cselédként dolgozott a nap tetemes részében a nagy nevű Stiles család házában, akiktől az "otthonát" is bérelte,határozottságának sziklaszilárdságát használta fegyverként önmaga védelmére a család középső fiának próbálkozásai ellen.
Tom jó hírű, tanult, engedelmes gyerek volt, bár csupán néhány hónapot töltött a fronton, mert szíve-s apja pénze-haza hívta, s míg öccse és bátyja harcoltak a nagy háborúban ő tovább vitte apja üzleti érzékét, s mint másodlagos pénzkereső, hasznot hozott a családnak.
És folyamatosan bombázta a lányt azzal a kéréssel, hogy gyászruha helyett öltsön fel újra menyasszonyi fátylat. Mi tagadás megdobta volna a hírnevét, ha Steve Rogers özvegyével szűri össze a levet nem? És nem átallott ehhez minden eszközt bevetni.
Apját meggyőzte, hogy egy felbérelt munkás helyett had legyen ő az, aki behajtja a lányon az albérlet árát  a hónap végén, csak hogy kénytelen kelletlen  még akkor is zaklathassa egyre csak feleslegesnek bizonyuló kérdésekkel.

Gina fáradtan rogyott le az asztalhoz. A gyertya lángja engedelmesen táncolta körbe a kis helyiséget újabb s újabb magas árnyékot vetve a falakra.
A lány a tollért nyúlt, s a papír felé görnyedt.

Drága Steve!

Nem tudom, hogy bírom majd ki a holnapot!
A mai nap is nehezen ment, de minden egyes másodperc újabb és újabb ólomsúlyt akaszt a nyakamba, s attól félek beleroppanok a teherbe.
Vagy idővel már nem tudok majd felkelni.
Nem, mintha megtehetném. Stiles már így is vont le a béremből.
Csak úgy bosszúból, mert nem vagyok hajlandó hozzá menni.
Legközelebb talán majd a fizetendő összeg árát emeli majd.
Nekem pedig..

Nekem pedig fogalmam sincs hogy lehetek ennyire önző.
Nyakunkon még a háború, az ország épp csak felocsúdott elvesztésed kábulatából.
Te épp hazafelé vergődöd magad az ellenséges vonalakon túlról, vagy..
Vagy talán tényleg igaz?
Nem tudom megemészteni. Még most sem tudom elhinni, hogy nem vagy pedig már második hónapja, hogy lezuhant a gép és..
És nincs semmi.
Csak az én önző, kegyetlen sirámaim, valahol a semmibe veszve, ahol minden egyes szó, vagy leírt betű elveszti a jelentőségét.
Ahol nem lesz már semmi.

Nincs semmi csak egyre fellángoló dühöm, s tomboló haragom.
S a magányom, mindennek árnyékában. Pont mint én.

És már a halál is itt van. A puskaropogástól már csak egy ajtó választ el.
Mit mondjak majd, ha nálam is kopogtat?
Mit mondjak majd Steve?
Azt, hogy mióta nincs Amerika Kapitány, Gina Rogers sem él már igazából?
Én így érzem, de még vagyok.
Mert tudom, hogy vissza jössz.
Én pedig várok.
Küzdök a fájdalmas sötétséggel, melyben egyetlen fényforrásként csupán te ragyogsz szemeim előtt, s hűséged, szereteted erőt ad, hogy túléljem a holnapot.

De siess. Ne feledd, nem mindenki olyan erős, mint te.
Még én sem.

Gina. Ginád.

A lány szemei üvegesen meredtek a papírra, majd ahogy gondosan összehajtogatva az asztal sarkára rakja a levelet, hogy holnap munka előtt feladhassa a postán, kopogást hallott, s az ismerős hangtól undorodva vetett bukfencet a gyomra.
-Szépségem, jöttem a jussomért!-erőteljes, érdes hang hatolt át a helyiségen, melyet Gina egy pillanat alatt szelt át, miután a párna alól kezébe véve az erszényét, kiszámolta a pontos összeget, mielőtt ajtót nyitott volna.
Tom Stiles makulátlan öltönyében, virító mosolyával masírozott be az egy szobás lakásba s most is mint minden alkalommal, undorral tekintett körbe.
A lány, mielőtt a váratlan vendég megszólalt volna a kezébe nyomta a papirosokat, s a még nyitott ajtó felé biccentett, utalva arra, hogy a jómódú ifjú távozhat.  Hisz tudta jól, hogy ez csak felesleges formalitás, s annak apja a béréből is levonhatná a lakás árát. De Tomnak ez is csupán egy adandó alkalom. Egy lehetőség.
-Az apámmal arra jutottunk.-kezdte a férfi, tudomást sem véve az előbbi gesztusról.-Hogy elengedünk egy részletet, a közelmúltban történtekre való tekintettel.-a beszélő visszaadott néhány bankjegyet a lánynak, kinek arca rezzenéstelen maradt, de határozott higgadtságának álarca mögött már csak a múlt említésére is összedőlt az eddig újra épülni látszó világ.
-Köszönöm, kérlek add át apádnak is, mennyire hálás vagyok a nagylelkűségéért.-vetette oda enyhe éllel a hangjában Gina, mire Tom szája félmosolyra húzódott.
-Természetben is kifejezhetnéd!-Gina arca megrándulni látszott, s kezeit ökölbe szorítva próbált gátat szabni feltörő indulatainak.-Egy csók nem is túl nagy ár a  megélhetésedért!-nevetett a férfi.
-KIFELÉ!
-Hálád valóban lebilincselő!-Tom kacaja még mindig ott derengett a levegőben, ez pedig csak még nagyobb haragot s ellenszenvet lobbantott ellene a lányban.
-Azt akarod, hogy a lábadat is csókoljam meg azért amit tettél, vagy adjak neked plusz időt az életemből?
-Csak gyere hozzám feleségül!-hangzott az egyszerű válasz.
-Undorító rohadék vagy!-a keserűség úgy vette át az uralmat Gina elméje felett, hogy nem tudott vele mit kezdeni.Tudta jól, hogy nem kellene így beszélnie főnöke fiával, de ajka mintha önálló életre kelt volna, annak ellenére hogy tudta, ennek még böjtje lesz majd.
A férfi egy pillanat alatt elhagyta a lakást, de mielőtt a lány becsukhatta volna az ajtót, még visszafordulva annyit mondott.
-Feltétlenül meg kellett volna kérdeznem Steve-t, hogy ilyen hízelgéssel nyerted-e meg a szívét.




---




-Hagyj magamra.-mondtam, ahogy Bianca a levél végére ért. Én még mindig láttam magam előtt a könnyeivel küszködő lányt a brooklyn-i kis porfészekben, ahogy zokogva az ágyra veti magát.
-Tessék?-a mellettem ülő hitetlenkedésének csupán kis töredéke jutott el hozzám. Lélekben nem vagyok itt.-Menjek el?-hangjában valahol mélyen fájdalom és keserűség elegye csengett, bár azt hiszem értenie kellene.
-Igen. És ne gyere vissza!

Szavaim keményen cikáznak még az üres szobában. Az ajtó csapódása is itt cseng a fülemben és nem tudok tisztán gondolkodni.
Arcomat tenyerembe temetem s gondolataim egy kérdés körül forognak.
Mi a rosszabb? Hogy megbántottam Biancát, vagy az, hogy nem bírom elviselni, mennyire képes megeleveníteni előttem a múltam árnyékait?