A szél a hajamba kapott, aminél felemelőbb érzést el sem tudtam volna képzelni abban a pillanatban. Annyira tele volt a fejem az irodában történt dolgokkal és minden egyéb szarsággal, hogy képtelen lettem volna máshogy kitisztítani. A Hells Angels tagjaként mindenkinek az életet jelentette ez a csillogó és életveszélyes jármű. Minden gondom szerte szállt, mikor közel kétszázzal hajtottam végig a gyönyörű dombos táj kellős közepén. A tél véget ért, így végre tavasszal előszedhettem a szunnyadó csodát.
Otthon lehiggadva és kipirultan dobtam le bukósisakomat a kanapéra, majd kibújtam a bőrkabátból. Bakancsom szerte szét szórva nyúltam a hűtő melletti tálba hajgumit keresve. Sajnálatos módon hosszú hajam összefogva nem fért volna el a fekete-ezüst sisak alatt, így mindig kócosan érkeztem haza. Miután kényelmes kontyba fogtam, a fürdőbe indultam, átmostam az arcom és kibújtam a feszes nadrágból. Bugyiban flangálva töltöttem tele egy tálat M&M-sel, aztán innentől másra sem vágytam, csak egy hideg sörre és a Vikingek sorozat legújabb részére a nagyképernyős Tvmen.
A lakásban teljes sötétség uralkodott, hisz nem tudtam mikor fogok hazaesni és minden redőnyt lehúzva hagytam. Mikor feloltottam a lámpát, majdnem összetörtem a világoskék műanyag tárolót és átestem a széken. Talán még egy sikkantás is elhagyta a torkom, de megszólalni képtelen voltam. Régi ismerős arc ült törökülésben a futószőnyeg kellős közepén. A hideg izzónak hála, háta mögötti falon még az árnyékban kivehetőek voltak igazi alakjának körvonalai. Lassan melegedett a fény. Pont úgy, ahogy a pohárnyi jóminőségű whiskyhez hasonlítható szemei. Gyomromban gombóc nőtt és megráztam a fejem. Hiszen ez lehetetlen. Ő nem lehetett itt. Pár éve meghalt. Tudomásomra adták, hogy örökké elveszítettem és soha többé nem láthatom mosolyogni. Megsirattam, gyászoltam. Erre most ott ült és mint aki jól végezte dolgát a tálra bökött.
- Azt nekem hoztad? – Megszólalni még mindig képtelen voltam, így csak leültem tőle pár méterre és elé toltam a csokit. Csillogó szemekkel nyúlt bele, majd tömni kezdte a szájába. Bámultam rá, hisz mintha szellemet láttam volna. Valószínűleg megérezte a zavaromat, ugyanis közelebb húzódott és bekapcsolta a sorozatot. Legalább negyed órán keresztül bámultam Ragnart és Flokit, mire rájöttem, hogy semmit nem fogok fel a történtekből. Annyira felidegesített, hogy megtört a jég és egy egyszerű mozdulattal hátba vágtam.
-TE HOGY KERÜLSZ IDE?! HOGY VAGY EGYÁLTALÁN ÉLETBEN? – saját magam is megijedtem a hangomból kicsengő fájdalomtól és megtörtségtől.
Mielőtt folytathattam volna a kiabálást, gyorsan belém fojtotta a szót egy apró, mégis annál többet jelentő csókkal. Igen. Ő is én régen egyek voltunk. Sőt! Többek ennél. Barátok, társak, védelmezők és a legjobb csapat, ami ezen a földkerekségen létezett. Aztán egyedül maradtam és meg kellett álljak a saját lábamon, támasz nélkül. Most pedig a rohadt csíkos szőnyegen ülve majszolta a csokoládét évekkel később és M&M-stől édes ajkait az enyémekre nyomta.
- Hiányoztál – suttogta, mintha csak attól félne valaki figyel minket és bármelyik másodpercben ránk törheti az ajtót. Talán így is volt. Jobban megnézve a karamell szemek már nem csillogtak úgy. Valaki, valamit tett velük, engem pedig elkapott a düh.
- Mi történt? – temettem térdeimbe az arcom.
- Asmodeus történt. Meg pár évnyi kellemetlen vendégeskedés a cellájában. Ja és el ne felejtsem az erő csapolást… Ez már nem számít. Visszajöttem, mint ahogy akkor megígértem. Összepakolsz és elmegyünk. Együtt. Soha nem talál ránk.
- Nem megyek sehova – csúszott ki a számon, aztán magyarázkodni kezdtem. – Itt van egy felépített életem. Te visszajöttél, de…
- De te már elfelejtettél.
- NEM! Hogy is tehettem volna? Minden perc szenvedés volt, amivel megtanultam együtt élni. Elvették az őrangyalom! Elvittek tőlem, nekem pedig talpon kellett maradjak! Ezt még egyszer képtelen lennék túlélni. Nem megyek már sehova.
- Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – emeltem fel a fejem. Hinni akartam neki, de nem ment.
- Meg lett volna a lehetőségem. Mégis téged választottalak. Ez talán csak jelent valamit.
- Azt, hogy ide menekültél.
- MIATTAD! – vett mély levegőt, mielőtt bármi összetörhetett volna a szobában.
Elcsendesedtünk. Mérlegelni próbáltunk, míg a vikingek Angliát ostromolták. Mennyivel könnyebb dolguk volt. Ők ha elvesztettek valakit, a Valhallában látták újra, nem jelent meg évek múltán az ágyuk előtti parkettán.
Elszomorodva a vállára döntöttem a fejem és úgy próbáltam mérlegelni. Mégis mit tehet egy ember, mikor élete szerelme, aki ráadásul egy kicseszett angyal, visszatér a halálból? Nem, nem az a mentsük meg az emberek fajta szárnyas. Ő inkább a saját bőrét menti, mégis itt kuksolt nálam és a válaszomra várt.
- Kell egy kis idő Gabriel – lehelem a nyakába. Szó nélkül, benyújt szemekkel nyomott homlokomra egy puszit és köddé vált.
Arra eszméltem, hogy sírok. Nem tudtam miért potyogtak a könnyeim, de a mellkasomból, mintha kivágták volna a szívemet és ott hagytak volna meghalni a padlón elvérezve. Remegő kézzel emeltem fel az előttem lévő tálat. Hiányzott a fele. Megettem talán?
Fájó fejjel próbáltam visszaemlékezni. Nem nagyon sikerült. Inkább felálltam és kikapcsolva minden fényforrást, befeküdtem a takaró alá. Talán ennyi motorozás már agykárosodást képes okozni. Könyveltem el magamban. Szipogva húztam fejemre a takarót és bámultam a sötétbe. Kerestem valamit. Vagy valakit? Én magam sem tudtam. Aztán egyszer csak reccsent az ágyat tartó léc és a matrac besüppedt mellettem. Finom érintés a halántékomon és minden emlékem visszatért. A hirtelen fájdalomtól elakadt a lélegzetem. Másodszor veszítettem el, még ha nem is emlékeztem rá. Rázkódó testtel bújtam a mellettem fekvő testhez, mint akinek ez lett volna a legutolsó szalmaszál egy halálos baleset után. Aztán mély, dörmögő hangszín törte meg a szenvedésem hangjait.
- Ennyi idő elég volt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése