Ki nem mondott búcsú

Egyedül maradtam. Ismét. Az előző éjszaka emléke csak alkoholtól homályos filmszalag. A részletek törlődtem, de egy biztos: nem így terveztem.

Mikor egy teljes estés műsor után lekászálódtam a színpadról, az újonnan érkező vendégek virágokkal és ingyen italokkal halmoztak el. Én viszont nem vágytam másra, csak odaérjek a külső teraszon, magában, lezser pózban üldögélő fickóhoz. Ahogy észrevett felállt és hanyag mosoly terült el az arcán. 

-Remek előadás volt. – Ölelt át, de minden izma görcsösen feszültnek tűnt. 

-Köszönöm. – Biccentettem, majd helyet foglaltam vele szemben. 

-Ugye tudod, hogy egy csoda vagy? – Nézett, az arca pedig szinte kétségbeesettnek tűnt. 

-Minden rendben? – Vontam össze a szemöldököm gyanakvóan. 

-Igyunk egyet. – Terelte a témát, én pedig nem ellenkeztem. Megfogadtam, addig míg mellettem van, nem teszek fel felesleges kérdéseket. 

Elfogadtam hát az italt, melyet követett a következő és a következő… 

Pár óra leforgása alatt a közösnek mondható lakásunkban találtuk magunkat. Nem sokat teketóriáztunk, csak élveztük a másik társaságát, mind addig bármikor. Ez az este mégis valahogy más volt. Mozdulatainkból eltűnt a sürgető érzés, az idő megállt és csak ketten léteztünk a saját kis mesevilágunkban, ahol boldogan élünk, míg meg nem. Minden csókja egy némán elsuttogott szeretlek volt, mindig érintés egy nyomatékosított akarlak. 

Reggel pedig, mikor a nap szemét módon átszűrődött a csokibarna sötétítő mentén, egyedül találtam magam. Először abban a hiszemben voltam, hogy kiszaladt a boltba, de mikor megláttam a fogast, lesápadtam. Eltűnt a piros kalap. Az a gyermek méretű tökfedő, amit olyan nagy becsben tartott. Idegesen rohantam vissza a szobába, ahol aztán feltépve a szekrények ajtaját, kihúzgálva minden fiókot, rá kellett jöjjek: elment. 

Sokszor eltűnt már napokra, hetekre, de sosem vitt el mindent. Ezúttal viszont teljesen kirámolt, ezzel hatalmas ürességet hagyva maga után a cseresznyefa polcokon és a szívemben számára kijelölt helyen. 

Döbbenten és összetörve rogytam le az ágyra, ahol nem rég még igéző pillantásával ígért számomra megváltást a világ rám szabott terhe alól. Könnyeimnek utat engedve tisztult le az előző este emléke, ami egy ki nem mondott búcsúval volt egyenlő. 

Fájdalmas zokogásomnak hála, csak napok múlva akadt kezembe a párnám alá helyezett kicsinyke képeslap, amin egyetlen szó állt: Storybrooke.