Felejteni akartam

Első alkalom volt. David Nolan sosem volt törvényszegő típus. Mindig rendre betartotta a szabályokat, nem csalt, nem ártott másoknak szándékosan. És sosem kapták gyorshajtáson sem.
Első alkalom volt, hogy a magánéletét összekötötte a munkájával. Első alkalom, hogy a járőrkocsi nem Storybrooke belvárosa, hanem határa felé repesztett jóval a megengedett sebességhatár felett.
Még a villogókat sem kapcsolta be és a szirénával sem törődött csak a néhány szavas hátra hagyott üzenet járt a fejében, ami a zsebében gyűrődött valahol.







Sienna egy ideje már nem találta a helyét. Gyötörték a régi életének kétes gondolatai. Végül pedig még arra is rászánta magát, hogy elmenjen és beszéljen Dr. Hopperrel.
David tehetetlennek érezte magát. Hasztalannak. Nem volt képes elűzni a szeretett nő fájdalmát. Még a rémálmait sem tudta elűzni. Mintha egy szellem lett volna arra kárhoztatva, hogy végignézze annak a szenvedését, aki a világon a legtöbbet jelenti számára.
A szíve szakadt meg minden egyes alkalommal, mikor Siennát egy üveg bor társaságában találta otthon, s minden kérdésére egyetlen választ kapott: Felejteni akarok.

Minden akkor változott meg gyökeresen, mikor kiderült az a furcsa dolog a határokról. Hogy elfeledteti az emberekkel az előző életük emlékeit. Azóta David látott egy furcsa csillogást Sienna szemében. Egy furcsa reménysugarat, mely a nap minden percében arra késztette, hogy rettegjen.
Hogy rettegjen attól, ami most megtörtént.
Egyedül ébredt. Az ordító némaságra. A fájdalmas ürességre. Az utolsó papírra vetett szavakra.

"Csak szakadjon ki belőlem."

Egyedül ébredt, de a félelem, mely az elméjébe férkőzött, elsőként azt súgta meg hol keresse.
Hevenyészetten magára kapott ruhái még a kocsiban sem izgatták, csak az volt a fontos, csak azért imádkozott, ne késsen el!
 De mikor messziről megpillantotta a zöld táblát a fehér betűkkel, szíve kihagyott egy ütemet.
Az úton közel s távol egy teremtett lélek sem járt, s nem volt itt semmi, ami jelezte volna, hogy a közelmúltban más lett volna a helyzet.
A férfi kiszállt a járműből és belerúgott az első kerékbe. A fizikai fájdalmat könnyebb volt elviselni.

Hol rontotta el? Miért nem gondolt másik útvonalra? Az erdő.. A tárnák.. Miért volt annyira biztos abban, hogy a főúton ment el?
Gondolatai egy kusza térképet rajzolva fedték le a várost, mikor zsebében rezegni kezdett a mobilja.
Olyan sebesen kapta elő a készüléket, hogy a lekörmölt üzenet az aszfaltra pottyant.
A kijelzőn Sienna neve villogott, David pedig egy másodpercre fellélegzett, de nem volt ideje szólni. A vonal túlsó feléről megelőzték.
-Annyira sajnálom Davin én..-kétségbeesett félelem szivárgott át az éteren.
-Sienna! Sienna jól vagy? Nincs semmi bajod?-a férfi a kocsiajtóba kapaszkodott.
-Én jól vagyok, de..
-Remek, hol vagy most azonnal érted megyek és haza megyünk! Rendben? Csak mondd meg hol vagy!
-Haza?-ez volt az első kérdés, amelynél változott a nő hangja. Furcsán idegen csengést vert vissza.
-Haza és mindent megoldunk Sienna!
-David..
-Igen?
-Sajnálom, de tudnom kellene ki az a Sienna?-szomorkás, elcsukló hangon szólt a nő. Davidnek pedig torkán akadtak a szavak.-Én csak belecsúsztam az árokba a határtól néhány kilométerre és nem tudom miért, de te voltál a gyorshívóban az első szám és nem tudom miért, de.. Azt hiszem inkább a vontatót kellett volna hívnom sajnálom..

Összefolytak a szavak a vonalon túlról, David pedig csak figyelte az előtte elterülő utat. Sienna valahol ott van kint és még csak azt sem tudja, miért őt hívta fel.
A szél felkapta a papírcetlit és végigfújta a járőrkocsi orra előtt. Aztán a piroson festett csík felé röptette. A következő pillanatban pedig már ott sem volt.

Pont úgy foszlott semmivé a határ túlsó oldalán, mint a remény a boldog befejezésre.