Where's Your God?

Új kihívás, új szöszök. Kicsit hosszabbak, mint eddig és remélem nem okozok majd csalódást. ;) #TeamLoven

#R.I.P. #StanLee 

„Ki vagyok? Talán csak egy lány. Talán A lány. Talán egy barát. Talán egy régi szerelem. Talán a múlt. Vagy esetleg a jövő. Esetleg az örök szerelem. Talán egy ismerős figura. Talán a legnagyobb ellenség. Egy komoly nő. Vagy csak egy szeleburdi kislány... Mindenkinek mást jelentek... És hogy neked mit? Talán azt, akit csak gyűlölni tudsz. Talán azt, akit a legjobban szeretsz. Azt, aki fájdalmat okozott neked. Azt, aki mindig melletted van. Azt, aki nem szeretett. Vagy azt, aki örökké fog...”

Magam elé meredve számoltam a dohos falon legördülő vízcseppeket, amik a koszos földön egyetlen pocsolyaként végezték. Egymásba olvadva, bízva a többiekben. Mind hatalmas lelkesedéssel, szinte tökéletes csepp formájában indultak. Csillogtak, lendületük pedig hihetetlennek tűnt. Majd a célhoz érve rá kellett döbbenniük, hogy az út alatt elfogytak és átverés volt minden. Nem várta őket semmi, csak a végzetük.  

Egyetemista egyszerű lányként ültem, mezítelen bokámat fémkarika dörzsölte véresre, melyből alig egy méteres, rozsdás lánc kötött börtönömbe. Semmi másom nem maradt, egyedül a képzeletem. Fejben egy teljesen másik helyen tartózkodtam. Vele. Erős karjai magához öleltek a habpuha ágynemű rengeteg közepette és nem engedék, hogy bajom essen. Kedves szavakat suttogott a fülembe, amiktől elhittem minden hazugságát. 

Már-már mosolyognom kellett, az illata képzeletben olyan erősen érződött, mint a csípős hideg, amitől cserepesre száradtak ajkaim. Akkor és ott nem érdekelt más, csak még egyszer újra lássam. Látnom kellett a gyönyörű mosolyát, miközben valami óriási marhaságon töri a fejét. 

A nevem dörmögte egy goromba hang, amitől a gyomrom görcsberándult. Nem készültem még fel. Elleptek a kétségek. Mi van, ha nem is jelentek neki ennyit? Ha egyáltalán soha nem jelentettem semmit? Ha az egész egy átverés volt és... Nem volt időm tovább tanakodni, mert az őr erősen a karomba markolva fogott, aztán egy csettintéssel eloldozta a lábamon lévő béklyót. Fellélegezni se hagyott, maga után vonszolt és közben egyfolytában morgott. Hogy miért neki jut az alantas munka, miért nem állhat őrt a palotánál és mikor léptetik végre elő. Én az életemért küzdöttem, ő pedig egy jobban fizető állásért. Nagyszerű! 

Csillogó-villogó folyosón cibálta végig, kissé meggyötört és saras testemet. A kiálló bordáimmal közel egy hét után hagymát lehetett volna tökéletes kockákra szelni, a hajam sosem volt újságba illő, de látott már jobb napokat. Az arcom csak elképzelni tudtam, a rengeteg horzsolás és napfény nélkül egy hulláéra hasonlíthatott. Ruháim cafatokban, rászáradt vérrel díszítve. Ha nem éreztem volna valódi fájdalmat, felnevettem volna. Pont olyan volt, akár egy színdarab. A nyomorultak. 

Ahogy hangosan is kicsúszott a számon egy rekedtek kacagás, az őr meghökkenve nézett hátra páncéllal borított válla felett. Nem érthette mi olyan mókás, de nem is állt szándékomban beismerni, hogy lassan, de biztosan: megbolondultam. 

Az udvar felé vettük az irányt, ahol óriási tömeg fogadott. Mindenki szemében kerestem a sajnálkozást, de csak megvetés tükröződött. Egy pódium felé tartottunk, aminek tetején egyetlen ember állt. Ember? Kiállása akár egy királyé. Egyre inkább éreztem a vesztem, így dúdolni kezdtem egy dalt. Ha már kinyírnak, legalább megfilmesítem az egészet fejben. Düm-düm-düdüm... 

- Csendet! - kiabálta a palástos, tekintélyt parancsoló személy, mire mindenki elnémult az udvarban. - Üdvözlöm a jelenlévőket, eme szégyenteljes napon. Mint tudjátok, nevelt fiam beleszeretett egy midgardi, emberi lénybe, ezzel kockáztatva egész Asgard jövőjét. Mint királyotok Odin, nem engedhetem még egy gyermekem árulását a trón ellen. Így hát, halljátok ítéletem. Ő elvette tőletek a reményt, én pedig elveszem tőle szíve választottját. Reménykedjünk, hogy e cselekedet példaként szolgál majd a jövendő nemzedéknek. 

A fejemben lévő hangok elnémultak. Itt lett vége a filmnek. Szemeim előtt lepergett a tipikus "The End" felirat és vártam a halálom. Saját magam is megleptem, oly nyugodtan ácsorogtam az utolsó lépcsőfokon. A csuklóimat szorongató őr előrelökött, így épp térdre estem. Már nem éreztem fájdalmat. 

Tudtam miért vagyok itt és végre összeállt a kép. Ha én élek, Lokiból nem lesz király. Ha én lélegzem, ő is fog és képtelen elfoglalni az őt megillető helyet. Nem vehettem el tőle. Szerettem annyira, hogy ezt az áldozatot bármikor, szabadakaratomból is meghoztam volna. Sosem kényszerítettem volna választásra. 

- Mivel eme halandó csak jelentéktelen tárgya ügyünknek, így... - Felkaptam a fejem. Tényleg jelentéktelennek nevezett? Le se szartam abban a pillanatban, hogy ő a király. Tudtam, hogy vége az életemnek, de ez a félszemű, ősz öregember ne becsméreljen. 

- Nem vagyok jelentéktelen - szóltam közbe a hegyibeszédbe. Egyetlen szeme hatalmasra kerekedett. Torkom száraz volt, de így is érthetően ejtettem ki a szavakat. 

- Hogy mondtad? - döntötte oldalra a fejét, mintha úgy jobban hallana. 

- Azt mondtam, nem vagyok jelentéktelen! - álltam fel és a semmiből érkező magabiztosság átjárta mindenem. Inkább tulajdonítottam az adrenalinnak, ami akkor kezdett pezsegni a véremben, mikor megláttam a bitófát. Fel akarnak akasztani! 

- Halljátok ezt? Ez a névtelen, szürke kis semmirekellő feleselni mer velem! - nevetett a király kínjában. 

- Dögölj meg - erőltettem mosolyt az arcomra. Szemei villantak, majd egy pillanat alatt nyakamon egy kötéllel találtam magam. 

- Utolsó szó joga már nem illeti meg. Mint látjátok emberi halált fog halni, midgardi törvények alapján. Így kell lennie - ezzel mellém lépett és még a fülembe súgta: "Hol van most az Istened?"

Ahogy kiejtette száján az utolsó mondatot, lábam alól eltűnt a talaj és rettenetes fájdalom érte a nyakcsigolyámat. Ekkor tudatosult először és igazából, hogy fulladok. Tényleg meg fogok halni és ez nem egy színpadi díszlet. Kapálództam, miközben igyekeztem a semmiben tartani saját testem súlyát. Kezeimmel véresre martam saját torkomat, de nem sikerült szabadulnom. 

Először azt hittem rosszul látok és csak a kötél szorítása okozza a hallucinációt. Az embertömeg szétnyílt és megjelent Ő. Loki. Járása tökéletesen fennséges, palásját maga után húzva sietett fel az emelvényre. Fején egy nevetséges sisak-szerű, aranyszarvakkal díszített fejfedő. Mégis a szemei! Soha egész életemben nem láttam ekkora düht és félelmet egyszerre keveredni. Gyilkos volt a tekintete, ahogy közel ért hozzám és átkarolva a derekam emelt feljebb, hogy egyetlen suhintással levágjon a kötélről. 

Óvatosan fektetett a fából tákolt emelvény padlójára, majd apja előtt termett és egyetlen dolgot mondott. 

- Tartsd meg a koronád, te nem vagy az apám! 

Puha érintést éreztem a térdeim alatt és a hátamon, majd minden elsötétült. Egyedül az illata, igen, az illata lengett körbe, akár egy puha törülköző mosás után. Eltakart a kíváncsi tekintetek elől. 

Köhögve ébredtem, arra, hogy valaki rázogatja a vállam. 

- Raven! Kellj már fel - puszilgatta a homlokom. Kipattantak a szemeim és amint megláttam magam előtt Lokit, leestem az ágyról, egyenesen az éjjeliszekrény elé. - Jól vagy? - nevetett fel álmosan. 

- Te...  TE HOGY? - tenyerembe temettem az arcom, úgy próbáltam összekaparni magam az álom valóságos hatása alól. - Ott voltál! Eljöttél értem. Herceg voltál és volt palástod meg vicces sisakod és meg akart ölni az apád, aki ISTEN, de egy goromba vénember! FELAKASZTOTT! - daráltam egy szuszra. 

- Te miről beszélsz kedvesem? - vigyorgott, mint aki még soha életében nem látott ennél viccesebb jelenetet. 

- Az egészet csak álmodtam - tértem észhez nagyjából. - Pedig jól állt a köpeny... - motyogtam magam elé. Loki csak sajnálkozva húzott fel maga mellé az ágyba. 

- Hidd el, ha ilyenek történnének, gondolkodás nélkül megmentenélek. De szerinted, ha holmi istenség lennék, bejárnék órákra? - vonogatta a szemöldökét viccesen. - Nem nézhetsz több idióta filmet lefekvés előtt - csóválta meg a fejét még mindig kacarászva. 

- Órákra! Elfogunk késni! - ugrottam ki az ágyból és fejesztve szaladtam a fürdőszobába készülődni. Gyorsan lezuhanyoztam, miközben igyekeztem magam visszatéríteni a valóságba. 

Kimásztam a fürdőszoba szőnyegre, körbetekertem magamon a fürdőköppenyt, majd a tükör előtt állva próbáltam embert faragni magamból.  

A tükör sima felületén mégis egy halálravált arc nézett vissza rám, kinek a nyakán, nyakláncként fonódott körbe egy heg, mely majdnem a vesztét okozta.