Kissé remegő kézzel tekerte körbe vérző tenyerem, az asztalja mögötti üvegvitrinben tárolt hófehér gézzel. A rum fertőtlenítő marása már alább hagyott, így szorosan rámarkoltam az anyagra és hagytam, hogy megcsomózza. Eközben persze megfogadtam, hogy többet nem erősködöm és hagyom, hogy a férfiak végezzék a nekik való munkálatokat.
-Hagy mondjam el neked Rhodia, még egyszer és utoljára: a legénység feladata, az ő dolguk. Neked nem kell a fegyvereket élezned és a padlót suvickolnod. Szépen ülsz a formás seggeden és nyugton maradsz. Élvezed az utat és a legkevesebb esélyt szolgáltatod rá, hogy megölöd magad valamilyen úton módon. Érthető? – Morogta a kapitány, amiben igazat is kellett adjak neki. Az utóbbi pár napban igazán balszerencsésnek bizonyultam. Egyik pillanatban még örömmel táncikáltam a kormánynál, a következőben egy ládában találtam magam kitekeredve egy rakás kötélen.
-Ígérem vigyázni fogok. – Sóhajtottam fel megadóan, de Killiannek el kellett ismerje, hogy muszáj volt tennem vennem, különben irtó unalmas tudott lenni a semmi közepén való lebegés.
Inkább szó nélkül sarkon fordultam és ott hagytam fortyogni magában. Nem értettem miért védelmezett ennyire minden bajtól, mikor régen még vívni is megtanított, együtt ittunk, mulattunk és telis-tele voltam foltokkal, meg se kottyantak. Élveztem a kalóz létet és az egész életemet. Míg egy nap megtámadták a Jolly Rogert. Ismeretlen arcok lepték el a hajót. Sikerült megvédenünk magunkat és visszaverni a támadást, de Hook onnantól megváltozott. Óvott még a széltől is, ha kikötöttünk egy-egy városban egyedül nem mehettem semerre. Úgy éreztem magam, akár valami kihaló félben lévő állatfaj utolsó példánya, amit körbe kell ajnározni és ketrecben tartani, nehogy véletlen felhorzsolja a mancsát. Rettentő idegesítő volt!
Észre sem vettem, de a Kapitány kabinjában kötöttem ki. Vállat vonva huppantam le az ágyára és az alatta lévő ládából kihalásztam egy bontatlan üveg alkoholt. Hanyatt vágódva iszogattam és dobáltam az övemre rögzített kis tőrrel a plafont. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem vettem észre, mikor kinyílt az ajtó. Csak arra kaptam fel a fejem, hogy megállt mellettem és rám dörrenve szólított a nevemen.
Az óvatlan pillanatban leesett a tőr, amit ő szuper reflex segítségével és a keze helyén lévő edzettacél kampóval hárított.
-Hagy mondjam el neked Rhodia… - kezdett bele ismét a nagy monológba, de nem érdekelt. Duzzogó kisgyerekként fordítottam hátat neki és a szoba falát nézve számoltam a rajta lévő karcoláskat. Úgy csinálta, mintha nem hallanám és ott se lennék. Nem érdekelt egy újabb fejmosás, egy újabb „mit műveltél már megint, te szerencsétlen?” szöveg.
Elnémult és a nehéz bőr puffanását hallva - valószínűleg a kabátja lehetett - a következő pillanatban magam mellett éreztem a testét. Száz százalékos koncentrációt igényelt, olyan halkan suttogta mellőlem pár centire:
- Hagy mondjam el neked Rhodia, nem tudom mihez kezdenék, ha valami baj történne veled. Tudom, kicsit túlzásba esem néha, de nézd el nekem kedvesem. Túlságosan ragaszkodom azokhoz a dolgokhoz, amik az enyémek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése