Fogalmad sincs

Fogalmad sincs róla, milyen nehéz ez. Nem tudod mit érzek, ha látom a személyt, aki örökre elszakított tőled, mégis köteles vagyok szeretni. Akit nem engedhetek el, mert olyan kötelék fűz hozzá, amilyennek téged is kellene.
A lány maradt, neked pedig menned kellett.
Miért nem voltál elég erős? Miért nem bírtad ki még egy kicsit? Miért nem tartottál ki értünk?
Bár hallanád, ahogy éjjel felsír, érted rimánkodva, de csak a csalódás a válasz könyörgésére.
Egy kampó-kezű, üres szívű fél család. Egy apa, aki nem volt képes védelmet nyújtani.
Azt mondták egyszer, minden átok megtörhető, téged mégsem hozott vissza a csók, akárhányszor próbáltam is. Kudarc koronázta a befejezésemet.
Megfeneklett az életem, mint a hajó, amelyen szelnünk kellene a tengereket, a világokat.
De a roncsokat majd elnyeli a víz, mint engem a mardosó bűntudat és a fájdalom. A gyász.
Fogalmad sincs milyen nehéz ez.
Elengedni egyszerre három boldog kezdetet.

Fogalmad sincs, milyen nehéz ez! Szellemként arra kárhoztatva, láthatatlanul életed részévé válni, s végignézni a szenvedést, amibe belekényszerítettelek.
Közben pedig hazug módon azzal vigasztalom magam, hogy jó cél vezérelt. Hogy csupán megvédelek a rossztól, ami belőlem fakadt.
Azt hazudtam, hogy minden, ami történt egy rég elfeledett átok része volt, de csak arra szolgált, hogy a szívem alatt hordozott kincset védjem meg a saját gonoszságomtól.
Fogalmad sincs, milyen nehéz volt a halál köntösébe bújva megjátszani egy utolsó felvonást.
Egy kicsit olyan volt ez, mint Shakespeare drámájában.
De én azon felül, hogy tudtam, nem iszol majd mérget, mindent hallottam. A kínt, a fájdalmat és a reményed halálát is.
Kiűztem önmagamat a testemből, mert Zörgőfürge annak idején nem csak gyilkolásra, de gyávaságra is tanított.
Azelőtt majdnem bántottalak, mert az eszem nem szabott határt a bennem  tomboló veszett indulatnak. Azért, mert a múltam köde elhomályosította a látásom, te kis híján az életedet adtad.
Mégis hogyan képzelhetnék el egy boldog családot így?
Ha bántanám Aronát én.. és te sem bocsátanád meg nekem soha. Ezért volt könnyebb menekülni!
Fogalmad sincs, milyen nehéz ez..
Némának maradni, mikor könyörögnék a bocsánatodért, harcolnék a boldogságodért és, hogy magamba szívhassam minden fájdalmadat, melyet okoztam.
Fogalmad sincs milyen lenni és megszűnni.
Csak az ablakra fagyott jégvirág árnyékában figyelni a hiányos életképet.
Ahogy Pán Péter meséjét olvasod neki. Neki, aki nem érti még a valóságot.
Mesékre neveled. Boldogságra.
Maradj hazug és mesélj el jónak. Sorok közé rejtett féligazságokban. Csak ne mélyítsd tovább a sebét, melyet hagytam.
Ez az utolsó, amit kívánhatok.
Rossz anya lettem volna, de te légy jó szülő helyettem is!
Kerekíts boldog befejezést egy elhagyottnak, s magadnak valakit, aki nem szívtelen, mint Cora, aki nem csupán Milah árnyéka lehet.
Valakit, aki nem az a Rhodia, akit szeretni akartál!