Sosem tett semmit ok nélkül. Mondhatjuk, hogy megfontoltabb volt, mint bármelyik felnőtt, akit eddigi éveim során volt szerencsém megismerni. Bár szüksége is volt ezen tulajdonságára, ha egyedül fel akart nevelni egy gyereket úgy hogy maga is csupán napról napra élt. Egy vérfarkasnak nem sietnek állást ajánlani minden utcasarkon. De ő nem mondott le rólam. Pedig megtehette volna, éppúgy, mint anyám. Aki csak lerakott a küszöb elé és felhúzta a láthatatlanná tévő köpenyt, hogy úgy hoppanáljon ki az életemből, hogy véletlenül se találhassak rá. Nem, mintha akartam volna. Csak annyit tudtam róla, hogy egy kedves boszorkánynak tűnt és hogy apám szerint tőle örököltem a hajam színét, mégis az egyetlen érzelem, amit ahhoz a nőhöz társítani tudtam, a csalódottság volt. Abból pedig nélküle is kijutott elég, nem kellett hozzá őt keressem.
Sokszor csalódtam már a tizenegyedik születésnapom előtt is, de apámban soha. Ezidáig soha. Milyen egy gyerek? Szereti ok nélkül túlgondolni a dolgokat. És én is túlgondolom. Mögöttes tartalmat társítok szavaihoz. Azokhoz, amiket kimondott és azokhoz is, amiket nem. De a valóság ettől nem változik. Nem jelenik meg itt mellettem egyik pillanatról a másikra, s nem segít átkelni a kilences és tízes vágány közötti átjárón.
– Vigyázz, hogy a muglik meg ne lássanak! – cseng fülemben intelme, mikor a kuli ahelyett, hogy a téglafalba csapódna, füstgőzös előcsarnokba nyit utat, ahol egy piros mozdony hívogatja a diákokat a tömegben.
– Figyelj már a lábad elé, te ostoba kölyök! – rivall rám egy tejfölszőke férfi, aki mustrálni kezdi fia utazóládáját, melynek nekiütközött a kocsim.
–
Elnézést – motyogom és igyekszem olyan gyorsan eltűnni
a közelükből, amennyire a tömeg engedi. A fiú, aki az apja kiköpött hasonmása,
csupán a haja hossza különbözik, utánam
néz. Én pedig igyekszem helyet találni
magamnak az egyik sorban, melyben a diákok a felszállásra várnak. Közben pedig elképzelem,
miként zajlott volna le a jelenet, ha apa is itt van velem. Biztosan kiállt
volna értem. Vagy figyelmeztet, hogy az utamban állnak és az egész meg sem történik.
De nincs itt.. És bár tudom, nem azért,
mert nem akar itt lenni, csupán nem akar kitenni annak, hogy vele lássanak.. A
neved, mondta tegnap este a neved úgyis elárul majd, legalább pár óráig hadd
óvjalak meg ettől. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy szégyell– e velem
mutatkozni, de tudtam jól mi lett volna a válasz, ami méginkább összetörte
volna egyébként is sebzett szívét..
Neked kellene szégyelned engem. De én ezt sosem tudnám megtenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése