Own Business

 

Nem volt aznap nagy a forgalom. Csak egy férfi vett egy nyeregtáskát. De ez is még a délelőtt volt. Mióta újjáépült a város, ritkák az ilyen napok, mikor megengedhetek magamnak némi unalmat.

Kinyújtóztattam a tagjaim, mikor befejeztem az utolsó erszényt is, amelyet a főúr rendelt a következő hét végére. Nem azért dolgoztam előre, mert féltem a haragjától, ha kicsúsznék az időből, csupán  szerettem a munkám. Így örömmel dolgoztam, akármin. Ha egy darab bőr a kezembe akadt, én alkottam valami hasznosat, s így volt ez mióta az eszemet tudom.

Az aranymutatókra pillantottam az órán, és úgy gondoltam, nincs értelme tovább várni. Ha eddig nem volt új vásárló, a Tavasz udvara kibírja holnapig is egy bőrdíszműves nélkül.  Az ajtóhoz sétáltam és megfordítottam a ’nyitva’ táblát. Ujjaim már a zárban pihenő kulcson állapodtak meg, mikor az üvegen túl egy rég látott szempár nézett velem farkasszemet. Az anyagon túl, s a  város zaját kiszűrve is hallottam mágikus szemének suttogását.

Akkor vettem csak észre, hogy  keze megfagyott a mozdulatban, útban a kilincs felé.  Kinyitottam az ajtót. A csengő dallamosan énekelt a fejem felett.

–        Tamlinnak szüksége van valamire? – kérdeztem a kedvesség bármily árnyalata nélkül.

–        Nem, nincs Berenil, de .. – Lucien tunikája ujjával játszadozott. Most is, mint mindig, szülőudvarának színeit viselte.  Az egyetlen ősz csepp a tavasz palettáján.

–        Remek, akkor viszlát! – szerettem volna bevágni az orra előtt az ajtót, de a lába megakadályozott ebben. Dühösen meredtem rá. –Mit akarsz?

–        Csak látni akartalak. –sóhajtott mélyen.

–        Ezt nehezen hiszem el. – karba fontam a kezem – Mióta visszajöttetek Hegyaljáról, mióta Feyre megtörte az átkot és mi próbáltunk újra  lábra állni, te millió alkalommal jártál  a városban még a bolt megnyitása után is, de egyszer sem… – hangomat megcsuklasztotta a keserű felhang, mely belőle áradt – Egyszer sem jöttél ide.  A megrendelésekért, amiket régen te intéztél is, inkább elküldtél egy szolgálót,  csak hogy.. –kerestem a szavakat, hogy befejezhessem, amit mondani akartam, de akkor döbbentem rá, hogy még én sem vagyok tisztában tettének okával.. – Miért nem Lucien? Miért nem? – szélesebbre tártam az ajtót. Magam sem tudom, hogyan vett rá erre, pedig minden porcikám azt sugallta, hogy hagyjam a francba. Ő pedig hallgatott. S a másodpercek peregtek, miközben beszökött közénk a koraesti szellő. Számoltam az óra kattanásait a falon. A háromszázadik környékén döntött úgy, hogy végre megpróbál kinyögni valamit.

–        Sajnálom. – mondta, s hangja minden értelemben telve volt fájdalommal.  S mintha ezen egyetlen szó elég lett volna arra, hogy feltörjön bennem mindaz, amit hónapok óta elnyomok magamban.

–        Kímélj meg ettől! –gyors mozdulat volt. Nem vártam meg a végét. Az üveg darabjaira robbant, de én akkor már az üzlet végében jártam a lépcsőház előtt, mely elválasztotta a boltot a lakásomtól. A fülemben dobolt a vér, Lucien pedig szólongatva követett, de bezárkóztam a szobámba. Dörömbölt az ajtón, s szavai mégis együtt távolodtak a lenyugvó nappal. S a fájdalomhullám, melyet mindaddig el tudtam rejteni, míg látott engem, olyan elemi erővel tört fel belőlem, hogy nem voltam képes mit kezdeni vele.

Akkor zokogtam így utoljára, miután bár tisztában voltam a következményekkel, beleegyeztem egyetlen éjszakába, s reggel döbbentem csak rá mit tettem, mikor az emlékek, s a szavak súlya ólomként nehezedett a vállamra.

Tudtam, hogy Lucien még mindig odakint van az ajtó előtt, s valószínűleg mágikus szeme figyelte az érzelemkitöréseimet. Abban is biztos voltam, hogy két sírógörcsöm között, már intézkedett az üzlet bejáratának helyreállításáról.

 

De a legfőbb dolog.. Amire a nyakamat tettem volna, az volt, hogy bármennyire gyűlöltem és szerettem egyszerre Lucient, soha nem kívántam volna neki ugyanezt a szenvedést..

Nem akartam, hogy átérezze milyen az, ha a társa… Ha a társa nem akar a társa lenni..