Destiny - 10. fejezet

10. fejezet

Raven:

Bianca szavaitól elkapott a rettegés. Féltem, hogy a látomása valóra válik és tényleg ezrek halála szárad majd a lelkemen. És miért? Csak azért, mert a makacsságom erősebb, mint a Loki iránt táplált érzelmeim. Vagy mégsem? Összehúzott szemekkel pásztáztam a sötét hajú istenséget, aki háta mögött összefogott kezekkel sétálgatott fel és alá. Már csak ketten maradtunk, hiszen nekünk kellett eldönteni hogyan tovább. Nagyon drámaian fogalmazva, rajtunk állt vagy bukott Asgard jövője.

-Mit jelenthet ez az egész? – szegeztem neki a kérdést, mire végre megállt és rám nézett.

-Bárcsak tudnám… - sóhajtott. – Lehet hozzám kell jönnöd feleségül. – vigyorgott, miközben elém lépett. Megütközve néztem rá. Tudtam, hogy sosem volt normális, de a kijelentése felül múlta minden világuralomra törő tervét és cselszövését.

-Álmodozz csak! – szúrtam oda, de a szemeim előtt leperegtek a képek, miszerint a palota nagyterme csodálatos díszítésbe burkolódzik, Odin színe előtt esküt mondunk és örök hűséget fogadunk egymásnak. Az elképzelt jelenet annyira közelinek és valóságosnak tűnt, hogy kirázott a hideg. Már csak azt nem tudtam, hogy az izgalomtól vagy azért, mert menekülni támadt kedvem.

Loki:

Az esküvőnk említésére gyönyörű arcán furcsa zavar tükröződött. Szemei a semmibe bámultak, én pedig biztos voltam benne, hogy ugyanolyan látomás játszódik az elméjében, mint az enyémben. Képek villantak, amiben gyönyörű fekete csipkés ruhában áll mellettem, arcán a legcsodálatosabb tündöklő mosoly, amit valaha a világok láthattak. Szerelemmel teli szemei csillogva súgják felém, hogy Ő az enyém.

-Van ötleted? – törte meg az álmodozást morcos hangon.

-Lenne egy pár… - vigyorogtam felé, mire egy jól irányzott ütést mért a vállamra. –Aucs! – simogattam a támadás helyét.

-Ne legyél a szokásosnál is őrültebb! Tennünk kell valamit, ha Bianca látomása valóra válik, nem lesz hová hazamenni.

-Tudom. – sóhajtottam idegesen. – Mégis amellett érvelnék, hogy menjünk Asgardba, gyere hozzám feleségül és minden probléma megoldódik. – vonogattam a szemöldököm csintalanul, minek köszönhetően ismét piros foltok jelentek meg hófehér arcán. Sikeresen zavarba hoztam. Megint.

Bianca:

A vízparton ücsörögve igyekeztem minél több oxigént a tüdőmbe szippantani és ismét visszatérni a való világba. A fejem zúgott, a mellkasom több mázsás súly nyomta. A tüdőm égett, miközben remegő kezekkel öleltem magamhoz térdeimet.

-Mit láttál még? – ült le mellém Thor a fűbe és kíváncsi tekintettel méregetett.

-Amennyit elmondtam. Egy sötét árny, a világunk lángokban, Loki boldogan figyeli, miközben sikolyok visszhangoznak. – döntöttem homlokom a karjaimra.

-Nem fogjuk hagyni, hogy ez bekövetkezzen. – simított végig hátamon az istenség. Máskor kifejezetten örültem volna a közelségének és izgalomba hozott volna, abban a pillanatban egyedül vigaszt nyújtott. Tehetetlennek éreztem magam.

-A legborzasztóbb, hogy Odin nem volt ott. – suttogtam magam elé. Én már tudtam, hogy mit jelentett, de Thor arca zavartságot tükrözött.

-Atyám nem gyáva. Sosem menekülne el és hagyná cserben a népét! – emelte fel a hangját dühösen.

-Nem is mondtam. – hunytam le a szemem, majd erőt gyűjtve felé fordultam és tenyerem az arcára simítva közöltem vele baljós félelmem. – Szerintem addigra meg fog halni.

Thor:

A kiválasztott szavai egészen a szívemig hatoltak, tőrt döfve az érzékeny szervbe. Képtelenségnek tartottam, hogy elveszítsem édesapámat, mikor még anyánk elvesztését sem dolgoztam fel száz százalékosan.

-Ez valami tévedés lehet. – motyogtam sokkal inkább magamnak.

-Meg kell keressétek Lokival. Tudnunk kell mivel állunk szemben. – simogatta még mindig az arcom.

-Asgardban van, de oda nem mehetünk! – szögeztem le.

-Szerintem kérdezd meg Heimdallt. Van egy olyan érzésem, hogy atyád valahol máshol tartózkodik.

Csak néztem ahogy ismét behunyja a szemeit és fáradtan a vállamra hajtja a fejét. Nem akartam elmozdulni ebből a pózból, így azt tettem amit mondott. Koncentráltam és a legjobb barátomat szólongattam. Tudtam, hogy hall és lát engem. Mindig így volt.

Nem sok idő telt bele, már a Bifröstnél ácsorogtam mellette.

-Thor, veszély közeleg. Haza kell jönnötök amilyen gyorsan csak lehet. – kezdte minden köszönés nélkül. Egyre idegesebb lettem.

-Hol van az apám? – hagytam figyelmen kívül kérését. Lehajtotta a fejét és fájdalmas hangon közölte amitől féltem.

-Midgardon.

Destiny - 9. fejezet

9. fejezet

Raven:

Próbáltam koncentrálni a többiekre, de folyamatosan Loki mosolya és sötét haja járt az eszemben. Még soha nem jártam így. A munka és a terv volt az első, soha nem sikerült eltereljék a figyelmemet. Kivételesen az istenségnek sikerült, ami soha senkinek. Beférkőzött a bőröm alá és Thor hiába állt elő jobbnál-jobb ötletekkel, nekem csak Loki ajkai jutottak el a tudatomig.

-Mit gondolsz Raven? – vonta fel kérdőn szőke szemöldökét a villámok istene.

-Miről is? – pislogtam rá zavarodottan.

-Nem tudom hol jár az eszed, – vigyorgott Thor mindentudóan. – de éppen arról folyik az eszmecsere, hogy mégis vissza kellene menni Asgardba és kérdőre vonni atyánkat.

-Nem tartom jó ötletnek. – koncentráltam végre a körülöttem állókra. – Amint visszaérünk Biancát visszaküldik a Kiválasztottak templomába, minket pedig száműznek. Esküt tettem Odinnak, hogy Asgardon belül maradunk, szeretném a fejemet a helyén tudni.

Mind a hárman ideges bólogatásba kezdtek és némaságba burkolództak. Senkinek nem maradt értelmes lépés a tarsolyában.

A tekintetem összefonódott Lokiéval, minek köszönhetően elpirultam. Talán egy kezemen képes lettem volna megszámolni, hogy hányszor fordult elő velem, hiszen hadvezér létemre előbújt belőlem a romantikus kislány. A szemei mosolyogtak, én pedig képtelen voltam tovább állni a pillantását és elfordultam. Sokkal érdekesebbnek tűnt a hullámzó óceán.

Loki:

Azonnal érzékeltem a Ravenből áradó feszültséget. Sikerült zavarba hozni, aminek máskor örültem volna, de jelen állás szerint bosszantott. Nem akartam, hogy zavarban legyen és másként nézzem rám, mint eddig örök életünk folyamán. Szerettem benne, hogy mindig ellenkezett velem, imádtam az eszét, az erejét és a makacsságát. Talán egyetlen ember létezett az univerzumban, aki képes volt meglágyítani a szívem és az Ő maga volt. Már nem a sötét hajú, hisztis kislányként tekintettem rá, aki az idegeimre ment fiatal koromban, sokkal inkább egy érett és határozott nőként. A nőként, aki képes volt elcsavarni a fejem. Nem tudtam, hogy mennyire befolyásolták érzéseimet a nornák, de nem is foglalkoztam vele. Egy dolog biztos volt, már pedig az, hogy szükségem volt rá. Az életem részének kellett, hogy legyen bármi áron. Természetesen ezt sosem hozhattam tudtára. Ismertem annyira, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba kívánt volna, ha előállok ezzel a képtelen ötlettel.

-Jól vagy? – szűrődött át tévútra tért tudatomon testvérem aggodalmas hangja. A kérdést a Kiválasztott felé intézte, aki a pillanat tört része alatt térdre rogyott és fájdalmas kiáltással masszírozta a halántékát. A gyomrom bukfencet vetett, hiszen egyértelmű volt, hogy nem lehet jó jel. A lány könnyeivel küszködve kapott Thor keze után és fájdalmas, már-már világon túli hangon beszélni kezdett. Innen egyértelművé vált, hogy látomása van.

Bianca:

Hallgattam a többieket, ahogy próbálkoznak kimászni a kalamajkából. Sikertelenül. Egyik pillanatban még Thor aggodalmas arcvonásait figyeltem, a másikban a térdem koppant a földön, miközben irgalmatlan fájdalom hasított a fejembe. Igyekeztem visszafogni a torkomból feltörő sikítást, de nem igazán sikerült. Csukott szemhéjaim mögött félelmetes képek pörögtek. Láttam Asgardot, miközben a csodálatos békés és arannyal borított világ lángokba borul. A narancssárga-vörös égető lángnyelvek porrá változtatták az oly sokáig tiszteletet parancsoló kastélyt. Sikolyok visszahangzottak, ahogy menekültek a polgárok és szívszaggató sírás rázta meg az összes világot. A következő kép egy jól ismert fehér bőrű és sötét hajú férfi mosolygós arca volt. Azonnal felismertem benne Lokit, aki tőrökkel a kezében és boldogan figyelte Asgard pusztulását.

Kirázott a hideg, miközben könnyeim visszafojtva igyekezetem nem elveszíteni az eszméletem.

Thor:

Minden vér elhagyta a testemet és lezsibbadtam, ahogy megláttam térdelni a lányt a földön. Kínokat élhetett át, édes ajkait fájdalmas kiálltás hagyta el. A szívem belefacsarodott. Segíteni szerettem volna neki, de egyszerűen nem tudtam hogyan. A tehetetlenség megbénított.

Aggodalmasan tekintettem öcsém felé, aki ugyanolyan tanácstalanul pillantott vissza rám. Raven sápadtan ölelte át barátnője vállait, de az nem reagált.

Fejben visszapörgettem az időt és ismét az asgardi tónál voltam, Biancával és egy kosár eperrel. Boldogan. Én Thor Odinson, rettegtem. Nem akartam elveszíteni a kiválasztottat. Másoknak ő felért egy szenttel, míg számomra sokkal többet jelentett. Maga volt a mindenség. Remegő ujjaimmal simítottam végig a fájdalmas arcon, mire hirtelen kipattantak a szemei.

-Szia. – suttogtam, miközben vártam, hogy visszatérjen a jelenbe.

-El fogunk pusztulni. – köhögte és zokogva a nyakamnál fogva húzott magához. Simogattam a haját, hátha megnyugtatom.

-Mit láttál? – keményítette meg Raven a hangját. Ő volt az első akinek sikerült észhez térnie.

-Asgardot, lángokban. Mindenki el fog veszni, ha nem maradtok együtt. – nézett a hadvezérre és Lokira. A két fél ijedten kapcsolta össze tekintetét és szinte hallani lehetett az agyukban pörgő fogaskerekek csikorgását.

22. Ministry of Magic

Kitüntetés! Még hogy kitüntetést kap az az arrogáns alak! - Morogtam és becsapva édesapám irodájának ajtaját levágódtam a fotelbe. Nyűgös voltam, fáradt és rohadtul nem volt kedvem a helyszínen lenni, de nem volt választásom. A Kupor név kötelezett.

-Miért csapkodsz kislányom? - akasztotta fel kabátját és a kalapját a sarokban magányosan álló kopott fogasra.

-Minek kellek én ehhez az egész baromsághoz? - dőltem előre a térdemre támaszkodva. - Nem egy auror vagy valami nagy hős. Csak egy egyszerű sportoló. Mégis minek tüntetjük ki az ilyen nagyképű... - magyaráztam volna tovább, ha nem szakított volna félbe. 

-Honnan veszed, hogy nagyképű? - vonta fel apám a szemöldökét. - Beszéltél már vele?

-Még nem, de... - kezdtem a magyarázkodást. 

-Akkor pedig ne ítélkezz! - zárta le a témát. - Annyit kérek, hogy mosolyogj kedvesen, rázz vele kezet és mehetsz haza aludni. 

-Jó. - vontam meg a vállam. 

A műsor előtt még be akartam köszönni Mr. Weasleynek, hiszen nagyon ritkán találkoztunk. Éppen a Minisztérium folyosóján rohantam, mikor beleütköztem egy masszív alakba. Úgy pattantam le róla, akár egy pinpong labda az ütés pillanatában az ütőről. Szerettem a mugli játékokat. 

A karomat masszírozva próbáltam összeszedni magam a márvánnyal díszített padlóról. Már gyűltek a káromkodások a fejemben, amit mind egyszerre akartam rázúdítani a férfira, mikor leguggolt mellém és erős akcentussal felém nyújtotta hatalmas tenyerét. 

-Bocsánat. Remélem nem sérültél meg. 

A hangjától kirázott a hideg és elvitte a cica a nyelvem. Teljesen lebénultam mikor a szemébe néztem. Csak megráztam a fejem és hagytam, hogy felsegítsen. 

-Figyelmetlen voltam. - vakarta meg a tarkóját. 

Csak bámultam rá és képtelen voltam megszólalni. Bólintottam egyet és ott hagytam a folyosón. Éreztem a tekintetét, ahogy végig követett, míg oda nem értem a célomhoz és kopogás nélkül húzódtam fedezékbe jó barátom irodájának menedékében. Zavarba hozott a pillantása. 

A kötelező megjelenést igénylő program már egyáltalán nem bosszantott. Teljesen máshol jártak a gondolataim. Egészen addig, míg meg nem érkezett az ünnepelt. A torkom összeszorult és igyekeztem elkerülni a pillantását. A tenyerem izzadt, az arcom érezhetően kipirult. Mikor elém ért és kezet kellett nyújtsak neki, akkor néztem rá. Ő is elcsodálkozott, de valami mosolyhoz hasonlót produkált amitől melegség járta át a testem. 

-Gratulálok Viktor Krumnak, aki elnyerte az év sportolója címet és büszkesége az egész varázslótársadalomnak! - zárta le apám a műsort, de mi még akkor is csak egymást fixíroztuk. 

20. Honeydukes

Édes.

Az első szó, ami eszembe jutott róla, miközben figyeltem, ahogy a barátai körében kóstolgatja a finomabbnál finomabb édességeket. Ujjai ragacsosak voltak, amiket rózsaszínű nyelvével tisztogatott le, akár egy kecses macska. Szemei sárgás-zölden csillogtak, ami még inkább cica kinézetet kölcsönzött a lánynak. Annyira belemerültem a bámulásába, hogy csak Ron erős vállba boxolására tértem vissza a valóságba. 

-Aucs! - simogattam az ütés helyét, de ő csak elképedve és mérges szemekkel jelezte felém a rosszallását. 

-Nem vagy normális Harry. Az anyja meglátja, hogy meresztgeted a szemed és örök életedre büntetőmunkára küld. Tudod, hogy egy pszichopata! 

-Nem meresztgetem a szemem. - zártam le a témát, de el kellett ismerjem, hogy Ronnak igaza volt. Umbridge nem venné jó néven, hogy Jean-t bámulom. Arról már ne is beszéljünk, hogy a lány Mardekáros volt. Teljesen kizárt, hogy egyáltalán szóba állt volna velem. 

Savanyú.

Ilyen volt a képem a nap további részében. Már nem futottam össze a lánnyal, amitől kifejezetten elszontyolódtam és ezt a barátom is észrevette. Már az első nap, mikor megláttam a lányt felkeltette az érdeklődésem, ő pedig ugyanolyan kíváncsi tekintettel méregetett, mint bármelyik másik élőlény, aki először látja a "kis túlélőt". Nem tudhattam még, hogy az idei Sötét Varázslatok kivédése tanárunk - aki nem mellesleg abnormális és súlyosan ízlésficamos - lánya. Természetesen az édesanyja miatt volt az iskolában és egyértelmű okokból kifolyólag a ellenséges házba került. 

Keserű.

Lenyeltem a pirulát, ahogy a muglik mondják. Mégis a kedvenc időtöltésem közé sorolhattam, hogy a nagyteremben vizslatom. Aranyos volt, mikor kipirult arccal magyarázott, vagy mérgesen felhúzta az orrát és összeráncolódott a szeme sarka. A mosolya gyönyörű volt. Leginkább akkor sugárzott, mikor észrevette, hogy figyelem és csillogó szemekkel felém küldött egyet. 

A gyomrom telis-tele édességekkel bukfencet vetett. 

30. Horcruxes

30. Horcruxes


Idegesen szaladtam utána a félhomályba burkolódzott folyosón, ahol a csend és a feszültség tapintható volt, egyedül lépteink koppanását verték vissza az iskola falai. Már ami megmaradt belőlük. Rengeteg test hevert holtan, mások sérülten. Alig láttunk ki a káoszból, én mégis egyetlen személyre összpontosítottam.
-Várj már meg! – kiáltottam felé, mire megtorpant. Portól, vértől piszkos arca dühösen fordult a hangom irányába.
-Mit akarsz Potter? – köpte a szavakat, akár egy szitkot. Rosszul esett ahogy a nevemet mondta, de tisztában voltam vele, hogy direkt bántani szeretne.
-Csupán annyit, hogy ne fordíts nekem hátat Malfoy! – nyomtam meg én is a származására utaló vezetéknevet. Szúrós szemekkel várta, hogy folytassam, de nem igazán tudtam mit mondani. A Nagyúr meghalt, Harry a testvérem volt az utolsó horcruxes, aki ismét túlélte. Mikor kiderült, hogy Voldemort egy része az öcsémbe költözött, Draco megváltozott. Abban a hitben élt, hogy csak azért vagyok vele, mert kémkedek a főnökének, aki ilyen módon próbálja manipulálni és sakkban tartani.
-A Nagyúr lehet, hogy elpusztult, de a követői… utánunk fognak jönni. – rándult meg a szája. – Tudod mit jelent Freya. Meg fognak ölni. Nem jöhetsz velem. Itt biztonságban vagy és az a legjobb, ha többé nem találkozunk. –hajtotta le a fejét.
-Draco, nem azért küzdöttem értünk, hogy a cél előtt feladjam! – léptem közelebb hozzá. – Szeretlek és ezen semmi nem változtathat.
A vallomásomra felkapta a fejét. Egy darabig vizsgálta az arcom, majd behunyta a szemét és megtört hangon közölte:
-Vége van hercegnő. Vigyázz magadra.
Remegő kézzel húzott magához, majd egyetlen utolsó csókot nyomott izzadt homlokomra és elfordulva, távozott.

19. Time turner

Könyörögtem volna, ha a könnyeim nem állják útját hangomnak. A torkomban hatalmas gombóc képződött, a gyomromban egy óriási lyuk, kerülgetett a hányinger. 

-Kérem... - suttogtam megtörten. 

-Nem lehet Cleo. - válaszolt szomorúan Dumbledore. 

-Igazgató úr! Nem érti! Meg kell mentenem őt. - találtam meg a hangom. 

-Értem én és ha lehetőségem lenne rá, szemrebbenés nélkül odaadnám a szerkezetet, de jelen állás szerint lehetetlen. 

-Biztos van rá valami megoldás! - dobbantottam a lábammal. 

Sosem voltam életem folyamán ennyire kétségbeesett, mint akkor. Elveszítettem a szerelmem egy orbitális baklövés miatt. Egy jellemtelen, utolsó szemét tönkretette az életemet azzal, hogy elvette tőlem Őt. 

Cedric Diggory teste, üveges szemekkel, holtan lebegett szemem előtt. Abban a pillanatban, mikor Tudjuk Ki parancsára testével felfogta a halálos átkot, a szívembe érthetetlen fájdalom nyilallt. Akkor még senki nem tudta mi történt a fiatal Hugrabugossal, később Harry Potter zokogva görnyedt élettelen teste felett. 

Sosem fogom elfelejteni a pillanatot. Rohantam felé, ahogy a lábam bírta, de édesapja meggyötört hangjától megtorpanásra kényszerültem. Ott álltam tőle pár méterre és éreztem, ha megmoccanok, ellopják lábam alól a talajt. 

Így kerültem az igazgatóhoz, egy időnyerőért könyörögve. Ő pedig hosszú, fehér szakálla és szokásos szemüvege mögül szomorúan nézett rám, fejét ingatva.

17. Flourish and Blotts

April hatalmas mosollyal az arcán lépett be az üzletbe. Imádta a könyvek illatát, a helyiség színeit, a hangulatot amit a falak árasztottak. Egyszerűen csodálatos volt az egész. Sokszor csak benézett, leült egy sarokba és olvasgatott. Most is ez lett volna a terve, de egy hideg pillantás kizökkentette. A jeges szempár szúrósan vizslatta. April arca piros lett, akár a rubin. Zavartan ült le a megszokott sarokba, ölébe vett egy vaskos kötetet, de a címére sem emlékezett. Csak figyelte az előtte elterülő cirádás betűket és igyekezett felfogni minden szót. Sikertelenül. 

Severus nem volt képes levenni a tekintetét, csak figyelte a lányt, ahogy kipirult arccal belemélyed a kiválasztott könyvbe. Ajkait zavartan rágcsálta, amit a fiú kifejezetten izgatónak talált. Szíve szerint segített volna neki benne. Szíve? Miről is ábrándozik ő itt? Volt neki egyáltalán olyan? A közvélemény más állásponton volt. 

-Szia! Mit csinálsz? - állt meg Snape előtt a vörös hajú szépség. 

-Lily... én csak elgondolkodtam. - köszörülte meg a torkát. Snape még a szokásosnál is sápattabb volt. Hogy gondolta, hogy másik lányról ábrándozik? Másikat figyel, mikor itt van előtte élete szerelme. Undorodott magától. Ő Lilyt szereti, April egy senki a szemében. 

April Corran hatalmas sóhaj közepette vette tudomásul, hogy elmúlt a varázs. Severus figyelme örökké Lilyt illeti, akárhogy is szeretné, ha észrevenné. Egyetlen pozitívum az volt, hogy végre megértette az ölében fekvő könyv lapjait. 

Amortentia

 

–        Szerintem ez még mindig nem jó ötlet! –figyelmeztettem újra. Elhúztam a szám, mikor beleöntötte a pohárba a rózsaszín bájitalt.– Inkább csak bocsánatot kéne kérned. Ezzel több kárt..

–        Fogd már be! – förmedt rám Fred és egy kiskanállal elkeverte az immáron felturbózott töklevet és a Nagyterem ajtaját bámulva várt.

–        Kössz..

–        Bocs, csak ideges vagyok! – fújtatott. – Ez az utolsó adag amortentiánk, jelenleg az Umbridge postaszenzor miatt nem tudunk újat rendelni és azt akarom, hogy Lyla megbocsásson végre! – hadarta egy szuszra. – Azt akarom, hogy tudja, sajnálom és..

–        És hogy én nem jelentettem semmit! – fejeztem be helyette a mondatot, s hangomba annyi határozottságot erőltettem, hogy a fájdalomnak még a töredékét se hallhassa ki belőle. Egy pillanatra elhallgatott, s tekintetét az enyémbe fúrta.

–        Örülök, hogy megérted! – mondta, s az ajtón épp belépő társaság felé iramodott köszönés nélkül.

Megértem? Még hogy megértem. Azt, hogy heteken át elhitetted velem érek valamit, aztán mikor a barátnőd idióta kis  barátnője rajta kapott minket, már csak egy hiba voltam? Egy súlyos baklövés? Nem, Fred Weasley, súlyos tévedésben élsz, ha azt gondolod megértem, s elhiszed, hogy ilyen könnyen átgázolhatsz rajtam azután, amit tettél.

 

Eltoltam magam elől a zabkásámat és magamhoz vettem a mágiatörténet könyvemet, mely az asztalon pihent. Mielőtt elindultam volna órára, megigazítottam a nyakamban az ezüst csíkozású smaragdzöld nyakkendőt. A tolongó társaság egyik tagja sem méltatott egy pillantásra sem, mikor kiléptem a Nagyteremből. Csupán George Weasleytől kaptam egy megvető fintort a márványlépcső előtt.
A harmadik fokra léptem, mikor felhangzott a fájdalmas sikítás én pedig olyan erősen igyekeztem elfojtani a feltörő kacajomat, hogy az arcom már szinte fájt. S bármit megadtam volna azért, hogy láthassam Fred képét, mikor rájön, hogy a barátnője nem szerelmi bájitalt kapott, de még csak nem is szeretetszirupot. Elképzeltem, milyen mérges kelések borítják a lány arcát és  csak derültem az ostobaságon, melyet Weasley tanúsított. De az örömömbe üröm is vegyült. Nem csak ő volt ostoba. Én is, hisz elhittem, hogy több vagyok, holmi alkalmi kedvtelésnél, s súlyos árat is fizettem érte. De ők nagyobbat fognak.

Végső soron Fred volt az, aki nem jött rá, hogy a Szükség szobája nem csak titkos találkozók és légyottok  színhelye lehet. Igény esetén, csinos kis boszorkánykonyhává válhat, melyben megkezdhetem újra összerakni, szilánkosra tört szívemet, s ehhez a bosszú a leghatásosabb ragasztó.

16. Defence Againts the Dark Arts

Néztem ahogy idegesen, remegő kezekkel kiáll az osztály elé. Arcát pír borította, ami tükrözte zavarát. Szemeivel a cipője orrát pásztázta, mintha ez megmenthetné bármitől is. 

-Mr. Longbottom, kérdeztem valamit. - dörrent keményen Piton hangja. 

A teremben megfagyott a levegő, még a festmények lakói is elbújtak a tanár szúrós tekintete elől. Néma csend telepedett a diákokra, amitől Neville helyzete nem lett egyszerűbb. 

-Nem... nem tudom tanár úr. - suttogta alig hallhatóan. Szurkoltam, hogy sikerüljön kinyögnie pár értelmes mondatot, de hiába. 

-Hogy mondja? - vonta fel Piton a szemöldökét. 

-Nem tudom tanár úr. - köszörülte meg a torkát, így kicsit hangosabban is sikerült kipréselje magából. 

-Nem tudja? - mosolyodott el vérfagyasztó módon, majd óráknak tűnő, lassú mozdulattal fordult felénk. - Longbottom nem tudja, mily' meglepő! Ki tudna válaszolni a kérdésre? 

Mindenki lapított. Már előre tudtam, hogy mi lesz a forgatókönyv. Neville és én óra előtt egy gyors csókot váltottunk a folyosón, amit természetesen látnia kellett a denevérnek. 

-Miss Lockhart! - nézett rám negédes mosollyal. - Magának tudnia kell, hiszen az édesapja könyvet írt róla mennyire jól bánt a... akarom mondani, tudnia kell. - horkantott fel. Minden alkalmat megragadott, hogy szidja az apámat. Tudtam, hogy hibázott, de mégis az apám!

-Nem tudom tanár úr. - néztem keményen a szemébe. 

-Csakugyan... - egy pillanatra elgondolkodott, majd kinyögte az ítéletet. - Két hét büntetőmunka mind a kettőjüknek. Leülhet Longbottom. 

Neville egy sajnálom mosoly kíséretében foglalt helyet két paddal tőlem. Csak megvontam a vállam és egy sóhaj keretében jegyzetelni kezdtem. Tudtuk, hogy nem úszhatjuk meg. 

Lumos

Sikítottam, mikor feltűnt. Pedig hangos pukkanás jelezte jöttét. Nem a látványa ijesztett meg. Ami azt illeti, Sipor vonásaihoz már a kelleténél is jobban hozzászoktam. A félelmet hirtelen jött érkezése keltette bennem. Valamint az, hogy Nélküle jött vissza.

- Hol van Regulus? - kérdeztem a reszkető manót, aki hangosan zihálva lélegzett.

- Gazdám megparancsolta Sipornak, hogy hagyja őt a barlangban! - a manó hangja remegett a félelemtől, s szilánkosra tört tekintete, melyet rám függesztett, a jeges rémület  szoros pántjába fogta a szívemet. - Regulus gazdám azt mondta, Sipornak nem szabad semmit mondania arról, ami történt.  Nem szabad szólnia arról, mit csináltak. De gazdám megparancsolta Sipornak, hogy  adja át ezt a levelet Scarlett Riddlenek, ha vele bármi történne. És Sipor jó házi manó. Sipor teljesíti a parancsot. - a manó malacorra mellett kövér könnycsepp  csordult le, mikor reszketeg kezében átnyújtott egy pergamendarabot. Szavai ott visszhangoztak a szoba hámló tapétájú falai között, mint gellert kapott átkok, melyek megfelelő célpontot.

- Mi az, ha vele bármi történne Sipor? - suttogtam magam elé, pedig hallottam. Hallottam, hogy a manó ugyanazzal a pukkanással eltűnt, mint amivel érkezett, még azelőtt, hogy feltettem volna a kérdést.

 A levél nem volt borítékolva, s sorait meglehetősen sietősen írhatták, mert Regulusra csöppet sem jellemző  macskakaparásszerű betűk táncoltak a papíron a megszokott gyöngybetűk helyett. A sorok előtt nem volt megszólítás, a szolgának adott parancs azonban félreérthetetlen bizonyosság volt arra, hogy mindenképp nekem szól túl rövid  tartalma.

 

Ha ezt olvasod, én már nem élek. Akármily sötét helyre megyek is azonban, tudd, hogy odaadó szerelmed gondolata végig velem volt, s ahol egy Lumos nem volt elég, a Te fényed kísért el engem.

 

Örökké a Tiéd; Regulus 

 

Ha a levél folytatódott volna is, egész biztosan nem lettem volna képes arra, hogy elolvassam. Könnyeim ködfelhője ugyanis, melyen keresztül elém tárult a külvilág, megakadályozott ebben. S ahogy a szívemben a jeges rémület átadta helyét a veszteség keserűségének, kétségbeesetten igyekeztem felidézni utolsó csókjának emlékét az ajkamon, mintha ezt örökre megőrizhetném. 

Potions

 

Amolyan, 'miért is ne' katyvasz AU!

 

–        Mintha évezredek teltek volna el azóta, hogy elindultunk a Privet Drive–ról. – motyogta halkan Fred, mikor mögém lépett és átkarolt. Máskor oly jellegzetes illata helyett, most vér és veríték elegye kúszott az orromba.

–        Hogy van George? – kérdeztem inkább, s próbáltam csillapítani az elmém peremén cikázó kérdéseket, melyeket senki sem mert hangosan feltenni, mert a válasz, melynek gondolatára kényszerítettek, önmagában rémisztőbb volt, mint a tehetetlen várakozás, amire a hiányuk kárhoztatott. Miért nem érkeztek meg a többiek? Hol van még négy páros? Miért nem érkeztek még meg?

–        Túléli – válaszolt tőle szokatlan keserűséggel a hangjában. – Ha már a szar füles poénokkal elő tud hozakodni, semmi baja sem lesz. – ölelése szorosabbá vált, mintha ezzel önmagát s engem egyidejűleg próbálna meggyőzni erről.

–        Csak hiányzik majd a .. – mondatomat az Odú udvaráról harsanó segélykiáltás szakította félbe. Mire átvágtunk a helyiségen, Harry, Ginny, a Weasley házaspár, Bill és Fleur tódultak be a helyiségbe. A három férfi cipelt egy ájult negyediket. Viktor Krumot.

–        Mi történt? – kérdeztem elhülve, mire sereghajtóként Maya beesett az ajtón. – Hol vannak a ..

–        Rémszem meghalt – motyogta Bill, mire egy pillanatra mindenki megfagyott a mozdulatban. – Láttuk. Mundungus, mikor meglátta Voldemortot, pánikba esett és dehoppanált. Mordon pedig az arcába kapta az átkot. Nem tehettünk semmit. – Fleur könnyáztatta arccal váltogatta figyelmét a vőlegénye és egykori trimágusbajnoktársa felett, akinek sebtiben varázsoltak a konyha közepére egy apróbb fekvőalkalmatosságot, hogy letehessék.

–        Mi is láttuk. – szólt csöndesen az utolsóként érkező, s páran úgy fordultak felé, mintha csak most vennék észre, hogy ott van. A kék pulóver szegélyével megtörölte az arcán éktelenkedő vágásból szivárgó vért. – Miután egy tucat halálfaló Kingsley–t és Hermionét vette üldözőbe, a másik fele Didelous–ra és rám szállt. Csak épp, hogy elértük a védett házat, mikor láttam, hogy Viktorék alól kilőtték a seprűt. Diggle nem engedte, hogy vissza menjek és..

–        ’Ég jóh ’ogy nem engedte! – fakadt ki a lányra Fleur, mintha mindannak ellenére  mégis szemernyit hibáztatná az említettet a történtekért.

–        Épphogy sikerült elkapnunk a testét, mielőtt halálra zúzta volna magát. – bólintott csendesen Bill a test felé, melyhez Molly lépett oda.

–        És mi lett Taraval? – kérdezte mögöttem Fred.

–        Hol van Emelyn és Loraine? Azt mondják, a zsupszkulcs nélkülük jött vissza – tette fel a kérdést Hagrid. A vadőr most tért csak magához Mordon halálának említése óta, s nyilván gyors népszámlálást tartott. – És Diggle? – fordult Mayához.

–        Ő elment a Downing Streetre. – mondta a lány – Azt mondta csatlakozik Kingsleyhez és Charliehoz. De a többiek.. –olyan hirtelen némult el, mintha silentio bűbájt szórtak volna rá és egy hosszú pillanatig úgy tűnt, mintha tudna valamit, amit mi nem. De a beálló csendet a konyha sarkába húzódó Harry törte meg, magára vonva a jelenlévő tekinteteket.

–        Emelyn Barnes–t az imént ölte meg Voldemort. –mondatai visszhangot vertek a szűkös helyiségben. – Most láttam – motyogta a fiú. – Őt is elvitte, ahogy Tarat és Loraine–t.

–        Még mindig belemászhat a fejedbe Harry? – suttogta Hermione elborzadva.

–        Kínozza őket. És talán csak idő kérdése, hogy kiszedje belőlük, hol vagyok. A crutia..

–        Tara inkább választ halált, minthogy elárul barátját! – jelentette ki dacosan Krum, akinek magához térése senkinek nem tűnt fel. Hangja erőtlen volt, s benne keserűség csengett – Másik lányt én nem ismer, Harry, de biztos vagyok benne, Főnix Rend egyik tagja sem árul el kiválasztott!  Mi másért vállal volna veszélyt?

–        Tudom. – motyogta kissé megszeppenve a fiú. S további mondandóját már nem hallottam.  A testemen végiglüktető remegéshullámot még Fred szorosodó ölelése sem tudta csillapítani. Úgy fonta körém karjait, mintha nem lenne holnap, végülis ki tudja lesz–e? A csata, még csak most kezdődött el, s már emberhátrányban vagyunk Tudjukkivel szemben. A Főnix Rendje, sosem fog hátat fordítani Harrynek, ezért is szállt ma az égre kilenc Potter. S a támadás váratlanul ért minket, mi mégis folytatni fogjuk a harcot. Senkinek nem láttam a fejébe, mégis tudtam, mire gondolnak. Én is meghalhattam volna, én is fekhetnék sérülten valamelyik ágyon vagy én is senyvedhetnék a kínzóátok hatása alatt valami ismeretlen helyen, szemben Voldemorttal. De míg itt vagyunk és tartjuk magunkat a tervhez, amit megálmodtunk, csupán az csenghet a fülünkben, mekkora árat fizettünk ma éjjel néhány csepp százfűlé főzetért.

13. The Marauders

AU!

Csak pörgettem és pörgettem az internetet, mikor elkezdtek folyni a könnyeim. Kissé fáradt voltam már, égtek a szemgolyóim, de nem voltam képes lefeküdni aludni. Fanfiction-ök hada, fanartok, csodás rajzok, versek, meme-k és egyéb elképzelhetetlen alkotások tömkelegén rágtam már át magam a tumblr-nek nevezett platformon. 

Volt ott minden amit az emberek nem szégyelltek... szóval tényleg MINDEN. Napok óta alig aludtam pár órát, mert muszáj volt kiderítenem és minden lehetséges dolognak utána néztem Vele kapcsolatban. 

Napokkal ezelőtt történt, hogy munka után hazaérve bekapcsoltam a TV-t és éppen egy Harry Potter rész ment, a harmadik, amiben ott volt Remus Lupin. Egy vérfarkas, aki tanárnak áll. Egy volt Tekergő. Egy embert, aki megragadta a tekintetem és azóta képtelen vagyok másra koncentrálni. A történet lebilincselt, de valamiért máshogy emlékeztem a történésekre.... 

Dühös voltam, szomorú és aggódtam. Nem tudom honnan kerültek elő ezek az érzések, de minél többet láttam az arcát, annál inkább kapott el valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzés. Hiány és még valami... 

~-~o~-~ 

-Tényleg nincs gyógymód? - kérdezte tőle szokatlan komolysággal Sirius a gyógyítót. 

-Amíg nem jövünk rá mi okozhatja, addig sajnálattal kell közölnöm, hogy ez az állapot fenn fog maradni. - válaszolta a nő. 

-Tenniük kell valamit! - kelt ki magából Alina és már-már toporzékolva követelte vissza barátnőjét. 

-Mindent megteszünk Miss Winchester, de ha ő nem akar kiszakadni ebből az állapotból, nem sok esélyt látunk a javulásra.

-Azt akarja mondani, hogy az egész életét így fogja leélni? Egy varázstalan, mugli világban, amit saját magának teremtett és a barátai csak kitalált mesefigurák lesznek?? - dörrent fel James hangja. 

-Azt mondja Nekem, hogy nem mehetek a közelébe, mert összezavarnám és ez végzetes lehet? - suttogta maga elé Remus, ahogy az elválasztó üvegen keresztül figyelte szerelmét, miközben az véreres szemekkel a telefonját bűvöli. 

-Én nagyon sajnálom. - közölte a nő és elvonult magunkra hagyva a gondolatainkkal.

-Feladjuk? - sírta el magát Alina.

-Soha. - ölelte át Sirius.

-Ennyi maradt a Tekergőkből? - horkantott fel James. 

-Ennyi maradt az életemből? - dörzsölte meg Remus a szemeit és a zsebébe süllyesztette karikagyűrűvel ellátott kezét. 

11. Spells

Már csak pár darab kavics maradt a kezemben. Igyekeztem minél messzebbre hajítani a víz tükrén őket, ahogy a muglik hívják: kacsázás. Igen jó időtöltés, ha az ember ideges, vagy csak szeretne picit a saját gondolataiba merülni. Ez lett volna az én célom is, de egy hang megzavart, így a következő kő azon nyomban elsüllyedt.

-Mit csinálsz? - hajolt bele az arcomba, összevissza álló hajával. 

-Mi történt veled? - emeltem meg a szemöldököm meglepődve. 

-Mit csinálsz? - vigyorodott el. Nem akart válaszolni, így nem is firtattam. 

-Kacsázok. - sóhajtottam, mert már előre tudtam, hogy el kell magyarázzam mit is jelent. 

-Ezek kövek. - bökött a tenyeremre. 

-Igen.

-Nem kacsák. 

-Nem, jól látod ezek kövek. Ha eldobom, azt hívják kacsázásnak. 

-De miért? - erre a kérdésre elgondolkodtam. Miért? Mivel nem jutott jobb eszembe, ezért a legrövidebb úton zártam le a válaszadást.

-Csak. 

-Megtanítasz? 

Biccentettem és a kezébe adtam egy formás, lapos darabot. 

-Eldobod, oldalasan... pattannia kell a víz felszínén... 

Már bő fél órája szerencsétlenkedett, mikor leültem és csak a kő útjára koncentráltam. Nem sikerült neki. Gondoltam besegítek, így a lábam mellett, takarva megemeltem a pálcámat és elmormolva az egyszerű lebegés bűbájt, rásegítettem a kő útjára. Nem akartam túlspilázni, így pár pattanás után engedtem elsüllyedni azt. 

-Sikerült! - a szeme felragyogott, az arca kipirult és hatalmas vigyorral a száján ugrott a nyakamba, puha csókot nyomva az ajkamra. 

-Igen Maya, ügyes voltál. - vigyorogtam rá, amitől még boldogabb lett. Ez a mosoly minden apró varázslatot megért. 

8. Knight Bus

- Hová megy kisasszony?

- Ahová maguk. 

Ennyit beszéltem a Kóbor Grimbusz kalauzával és kifelé bámulva az ablakon figyeltem az összemosódó fényeket. Kinn már teljesen sötét volt, csak a közvilágítás és a reklám táblák világítottak. Szép volt. 

Sokkal jobban tetszett volna, ha nem az életem elől menekültem volna. Utáltam az egészet. 

Karácsonykor mindenkinek boldog mosollyal kellene üljön a meleg szobában, az étellel teli asztal körül, barátok és családja körében. Sajnos idén számomra az egész egy kínzásra hasonlított. 

Éppen feltörő könnyeim igyekeztem visszafojtani, mikor George szó nélkül leült mellém az ágyra és  átkarolta a vállam. Ez volt az a momentum, ami elindította a lavinát. 

Molly éppen ekkor nyitott be és zokogva kiabált a fiával, hogy szálljon le rólam és megtiporja elhunyt ikertestvére emlékét, azzal amit tesz. Pedig ő csak vigasztalni akarta Fred Weasley összetört szívű barátnőjét, az egyedülit, aki megértette min megy keresztül. Azt aki a legjobb barátjává változott a gyász sötét leple alatt. Azt az Olinát, akivé lettem. Az árnyékomat. 

Annyira meglepett és elszomorított Molly kitörése, hogy képtelen voltam a Odúban maradni. Elmenekültem a szó szoros értelmében és így kerültem a mugli szemnek láthatatlan járműre. 

A legjobban mégsem az fájt, hogy egyedül kell töltenem a karácsonyt. Sokkal inkább a szívemen tátongó seb, ami gennyedzve vérzett és képtelen volt begyógyulni. George ölelése volt az egyetlen, ami enyhítette a sajgást. AZ volt az egyetlen pillanat, amikor újra éreztem az Ő illatát... 

4. Amortentia

- Neked mi bajod van?

- Semmi, csak szeretlek.

- Bevettél valamit?

- Nem. Ilyen kedvem van.

- Sosincs ilyen kedved! 

- Most van.

- Szórakozol velem? 

- Miért ilyen nehéz elhinni, hogy igazat mondok?

- Mert mindig elküldesz a fenébe.

- De csak szeretetből!

- Nem ettél bele véletlen Ron bon-bonjába? 

- Mekkora egy barom vagy te George Weasley!

- Na ez már az én Mayám!

- Menj a fenébe!

- Én is szeretlek. 

3. Diagon alley

Lépkedtem. Lépkedtem. Lépkedtem.

Lépkedtem és nem akartam hinni a szememnek. Vásárolni jöttem, mire a távolban egy ismerős arc tűnt fel, majd el is veszett a tömegben. Meg kellett találnom!

Szaladtam. Szaladtam. Szaladtam.

Szaladtam végig a zsúfolt utcán. Minden elsős izgatottan várta a tanév kezdetét és megpakolt kosarakkal szaladgáltak szüleik mellett. Az összes bolt tele volt a diákokkal és segítőikkel, hogy időben beszerezzék a levelük tartalmát. De rég is volt...

Rohantam. Rohantam. Rohantam.

Rohantam abba az irányba, amerre eltűnt a lángoló vörös fej. Be ment volna valamelyik üzletbe? Látnom kellett! 

Ekkor felbukkant a háta a saját boltjuk ajtajában. Gyomrom görcsbe rándult, a szívem a torkomban dobogott. 

- FRED! - kiáltottam el magam tőle pár méterre.

Azonnal megtorpant és néhány levegővétel után, óvatosan megfordult. A szemei ismerősek voltak, a vonásai is, de nem Ő volt az. 

- Szia Elanor. - köszörülte meg George a torkát. 

- Bocsi, azt hittem... - bámultam zavartan a földet. 

- Ezek szerint nem hallottad. - keményedett meg az arca. - Fred meghalt a csatában. Már csak ennyi maradt belőle. - tárta szét a karjait, saját magát kínálva.