2018. június 3., vasárnap

Ever thine, ever mine, ever ours


-JÓ MENJ CSAK!-üvöltöttem utána, de az ajtócsapódás már útját állta a szavaimnak.
Dühösen beviharzottam a szobába, úton útfélen felrúgva egy-egy tárgyat, ami az utamba került. Szőnyeget, széket, táskát. Összességében, nyomomban, mintha bomba robbant volna.
Arcomat tenyerembe temetve huppantam le a fotelba és próbáltam elfojtani a feltörni készülő zokogást. Pont most jön ez az egész!  Egy újabb idióta vita a marhaságon, pedig olyan jól megvoltunk eddig.
Mióta kezemen viselem a gyűrűt, mely még inkább összekapcsol minket, csak arról álmodoztam, hogy összeköltözünk és végre nem lesz semmi gondunk. Ott lesz a mi boldog befejezésünk.Bár még szinte el sem kezdődött a mesénk..
Aztán mindent porba tiport egy kihagyhatatlan lehetőség. Egy ajánlat. Egy esély.
A lakásban halomra állnak a dobozok, még csak arra volt időnk, hogy a hálószobát berendezzük. A többi helyiség még hátra van, de valahol csak kell aludnunk?
A költöztető kocsi nemrég ment el és mikor felvetettem volna az ötletet, hogy lazítsunk egy kicsit. Bontsunk fel egy bort vagy valami, a telefonja csörgése vetett véget a tervnek.
Kiment az előszobába, hisz az üres helyiség visszhangja rendkívül zavaró lehetett mind neki, mind a vonal másik végén beszélőnek.
Közben én leszedtem a két krémszínű fotelre ragasztott védőfóliákat és a jelenleg szemetesként szolgáló sarokba dobtam a csomagolóanyagot.
Visszajött, hatalmas „Fogkémreklámból-léptem-ki” mosolyával és  aztán mintha minden gyorsított felvételben történt volna.
Azt mondta: „Szívem képzeld kaptam egy állásajánlatot.Attól a természetvédelmi cégtől amiről a múltkor beszéltem.”
Erre én: „Remek és elfogadtad?”
„Persze ez evidens csak...”
„Csak mi?”
Talán nem lett volna akkora a baj. Talán megoldhattuk volna másként is, ha élete nagy lehetősége egy héttel hamarabb toppan be és nem akkor mikor már megvettük a lakást és fél lábbal a berendezkedésben vagyunk.. Talán másképp reagáltam volna, ha a nagy lehetőség nem a világ túlfelén található, vagy ha megkérdez és..
Azt hiszem már akkor is értettem a fontosságát és felfogtam a dolog súlyát, de összességében fájt az, hogy még csak figyelembe sem vett vagy meg sem kérdezett. Aztán a beszélgetés kiabálásba, s egy ronda vitába fajult. Aztán abba, hogy ő azt mondta lelép én pedig hozzá vágtam, hogy rendben, úgysem volt fontos neki ez az egész kapcsolat és menjen..
Ahogy nagy sungal felálltam a fotelből levertem a mellettem tornyosuló dobozok egyikét.
A „Soha ne dobd ki.” feliratút. A régi karton megszakadt a hajtásoknál és több kis csecsebecse potyogott ki belőle, amiket annak idején apró figyelmességének ajándékául kaptam Thor-tól egy-egy randin.
-A kurva életbe!-szitkozódtam, majd leguggolva kezdtem összekaparni a porból a kis tárgyakat. Aztán a kezembe akadt egy megsárgult papír. Az ajkamba harapva gondoltam vissza a sorokra, melyeket azóta is gyakran felidézek. Ez volt az első szerelmeslevél, amit adott nekem. Lassú mozdulatokkal visszasüppedtem a fotelba és  hagytam hogy magukkal ragadjanak a szavak.


Tudod, hogy nem vagyok a szavak, vagy a romantika embere, de olykor, mikor nem játszol házisárkányt, megérdemled a hasonló gyönyöröket, melyeket én nem tudok szebben összefoglalni, ezért hagyd, hogy levelemben egy nagy ember,Beethoven tollából idézzem soraim, de láss a szavak mögé. Láss bennük engem.

Hozzád szállnak gondolataim, halhatatlan kedvesem. Élni egészen csak veled tudok, vagy sehogy.
Hiányzol életem, mindenem. Csakis akkor bízhatunk a közös életben, ha higgadtan tekintünk a jövő felé. Szeress továbbra is, s soha ne kételkedj a te Thor-od hű szerelmében.
Örökké a Tiéd.
Örökké az Enyém.
Örökké a Miénk.

 
Annyira beletemetkeztem egy régmúlt jelenetbe, úgy nem vettem észre azt, hogy időközben a bejárati ajtó újra kinyílt, majd bezárult. Ahogy felnéztem a régi papirosból ő ott állt a szoba küszöbén kezében egy csokor rózsával, bocsánatkérő arccal.
-Sajnálom.-suttogta, majd folytatta volna, ha nem vetem az ölébe magam és motyogom azt folyamatosan, hogy majd csak megoldjuk valahogy. Mi ketten.
-Mert akárhol legyünk is, együtt vagy külön, de ez az egész..-mutattam körbe és ő is tudta, hogy nem a szoba a lényeg, hanem azok a közös emlékek, melyek a benne lévő dobozokban lapulnak..-Örökké az enyém, Örökké a tiéd..-felismerve a monológot, gyors csókot lopva ajkamról fejezte be a mondatot.
-Örökké a miénk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése