Amortentia

 

–        Szerintem ez még mindig nem jó ötlet! –figyelmeztettem újra. Elhúztam a szám, mikor beleöntötte a pohárba a rózsaszín bájitalt.– Inkább csak bocsánatot kéne kérned. Ezzel több kárt..

–        Fogd már be! – förmedt rám Fred és egy kiskanállal elkeverte az immáron felturbózott töklevet és a Nagyterem ajtaját bámulva várt.

–        Kössz..

–        Bocs, csak ideges vagyok! – fújtatott. – Ez az utolsó adag amortentiánk, jelenleg az Umbridge postaszenzor miatt nem tudunk újat rendelni és azt akarom, hogy Lyla megbocsásson végre! – hadarta egy szuszra. – Azt akarom, hogy tudja, sajnálom és..

–        És hogy én nem jelentettem semmit! – fejeztem be helyette a mondatot, s hangomba annyi határozottságot erőltettem, hogy a fájdalomnak még a töredékét se hallhassa ki belőle. Egy pillanatra elhallgatott, s tekintetét az enyémbe fúrta.

–        Örülök, hogy megérted! – mondta, s az ajtón épp belépő társaság felé iramodott köszönés nélkül.

Megértem? Még hogy megértem. Azt, hogy heteken át elhitetted velem érek valamit, aztán mikor a barátnőd idióta kis  barátnője rajta kapott minket, már csak egy hiba voltam? Egy súlyos baklövés? Nem, Fred Weasley, súlyos tévedésben élsz, ha azt gondolod megértem, s elhiszed, hogy ilyen könnyen átgázolhatsz rajtam azután, amit tettél.

 

Eltoltam magam elől a zabkásámat és magamhoz vettem a mágiatörténet könyvemet, mely az asztalon pihent. Mielőtt elindultam volna órára, megigazítottam a nyakamban az ezüst csíkozású smaragdzöld nyakkendőt. A tolongó társaság egyik tagja sem méltatott egy pillantásra sem, mikor kiléptem a Nagyteremből. Csupán George Weasleytől kaptam egy megvető fintort a márványlépcső előtt.
A harmadik fokra léptem, mikor felhangzott a fájdalmas sikítás én pedig olyan erősen igyekeztem elfojtani a feltörő kacajomat, hogy az arcom már szinte fájt. S bármit megadtam volna azért, hogy láthassam Fred képét, mikor rájön, hogy a barátnője nem szerelmi bájitalt kapott, de még csak nem is szeretetszirupot. Elképzeltem, milyen mérges kelések borítják a lány arcát és  csak derültem az ostobaságon, melyet Weasley tanúsított. De az örömömbe üröm is vegyült. Nem csak ő volt ostoba. Én is, hisz elhittem, hogy több vagyok, holmi alkalmi kedvtelésnél, s súlyos árat is fizettem érte. De ők nagyobbat fognak.

Végső soron Fred volt az, aki nem jött rá, hogy a Szükség szobája nem csak titkos találkozók és légyottok  színhelye lehet. Igény esetén, csinos kis boszorkánykonyhává válhat, melyben megkezdhetem újra összerakni, szilánkosra tört szívemet, s ehhez a bosszú a leghatásosabb ragasztó.

16. Defence Againts the Dark Arts

Néztem ahogy idegesen, remegő kezekkel kiáll az osztály elé. Arcát pír borította, ami tükrözte zavarát. Szemeivel a cipője orrát pásztázta, mintha ez megmenthetné bármitől is. 

-Mr. Longbottom, kérdeztem valamit. - dörrent keményen Piton hangja. 

A teremben megfagyott a levegő, még a festmények lakói is elbújtak a tanár szúrós tekintete elől. Néma csend telepedett a diákokra, amitől Neville helyzete nem lett egyszerűbb. 

-Nem... nem tudom tanár úr. - suttogta alig hallhatóan. Szurkoltam, hogy sikerüljön kinyögnie pár értelmes mondatot, de hiába. 

-Hogy mondja? - vonta fel Piton a szemöldökét. 

-Nem tudom tanár úr. - köszörülte meg a torkát, így kicsit hangosabban is sikerült kipréselje magából. 

-Nem tudja? - mosolyodott el vérfagyasztó módon, majd óráknak tűnő, lassú mozdulattal fordult felénk. - Longbottom nem tudja, mily' meglepő! Ki tudna válaszolni a kérdésre? 

Mindenki lapított. Már előre tudtam, hogy mi lesz a forgatókönyv. Neville és én óra előtt egy gyors csókot váltottunk a folyosón, amit természetesen látnia kellett a denevérnek. 

-Miss Lockhart! - nézett rám negédes mosollyal. - Magának tudnia kell, hiszen az édesapja könyvet írt róla mennyire jól bánt a... akarom mondani, tudnia kell. - horkantott fel. Minden alkalmat megragadott, hogy szidja az apámat. Tudtam, hogy hibázott, de mégis az apám!

-Nem tudom tanár úr. - néztem keményen a szemébe. 

-Csakugyan... - egy pillanatra elgondolkodott, majd kinyögte az ítéletet. - Két hét büntetőmunka mind a kettőjüknek. Leülhet Longbottom. 

Neville egy sajnálom mosoly kíséretében foglalt helyet két paddal tőlem. Csak megvontam a vállam és egy sóhaj keretében jegyzetelni kezdtem. Tudtuk, hogy nem úszhatjuk meg. 

Lumos

Sikítottam, mikor feltűnt. Pedig hangos pukkanás jelezte jöttét. Nem a látványa ijesztett meg. Ami azt illeti, Sipor vonásaihoz már a kelleténél is jobban hozzászoktam. A félelmet hirtelen jött érkezése keltette bennem. Valamint az, hogy Nélküle jött vissza.

- Hol van Regulus? - kérdeztem a reszkető manót, aki hangosan zihálva lélegzett.

- Gazdám megparancsolta Sipornak, hogy hagyja őt a barlangban! - a manó hangja remegett a félelemtől, s szilánkosra tört tekintete, melyet rám függesztett, a jeges rémület  szoros pántjába fogta a szívemet. - Regulus gazdám azt mondta, Sipornak nem szabad semmit mondania arról, ami történt.  Nem szabad szólnia arról, mit csináltak. De gazdám megparancsolta Sipornak, hogy  adja át ezt a levelet Scarlett Riddlenek, ha vele bármi történne. És Sipor jó házi manó. Sipor teljesíti a parancsot. - a manó malacorra mellett kövér könnycsepp  csordult le, mikor reszketeg kezében átnyújtott egy pergamendarabot. Szavai ott visszhangoztak a szoba hámló tapétájú falai között, mint gellert kapott átkok, melyek megfelelő célpontot.

- Mi az, ha vele bármi történne Sipor? - suttogtam magam elé, pedig hallottam. Hallottam, hogy a manó ugyanazzal a pukkanással eltűnt, mint amivel érkezett, még azelőtt, hogy feltettem volna a kérdést.

 A levél nem volt borítékolva, s sorait meglehetősen sietősen írhatták, mert Regulusra csöppet sem jellemző  macskakaparásszerű betűk táncoltak a papíron a megszokott gyöngybetűk helyett. A sorok előtt nem volt megszólítás, a szolgának adott parancs azonban félreérthetetlen bizonyosság volt arra, hogy mindenképp nekem szól túl rövid  tartalma.

 

Ha ezt olvasod, én már nem élek. Akármily sötét helyre megyek is azonban, tudd, hogy odaadó szerelmed gondolata végig velem volt, s ahol egy Lumos nem volt elég, a Te fényed kísért el engem.

 

Örökké a Tiéd; Regulus 

 

Ha a levél folytatódott volna is, egész biztosan nem lettem volna képes arra, hogy elolvassam. Könnyeim ködfelhője ugyanis, melyen keresztül elém tárult a külvilág, megakadályozott ebben. S ahogy a szívemben a jeges rémület átadta helyét a veszteség keserűségének, kétségbeesetten igyekeztem felidézni utolsó csókjának emlékét az ajkamon, mintha ezt örökre megőrizhetném. 

Potions

 

Amolyan, 'miért is ne' katyvasz AU!

 

–        Mintha évezredek teltek volna el azóta, hogy elindultunk a Privet Drive–ról. – motyogta halkan Fred, mikor mögém lépett és átkarolt. Máskor oly jellegzetes illata helyett, most vér és veríték elegye kúszott az orromba.

–        Hogy van George? – kérdeztem inkább, s próbáltam csillapítani az elmém peremén cikázó kérdéseket, melyeket senki sem mert hangosan feltenni, mert a válasz, melynek gondolatára kényszerítettek, önmagában rémisztőbb volt, mint a tehetetlen várakozás, amire a hiányuk kárhoztatott. Miért nem érkeztek meg a többiek? Hol van még négy páros? Miért nem érkeztek még meg?

–        Túléli – válaszolt tőle szokatlan keserűséggel a hangjában. – Ha már a szar füles poénokkal elő tud hozakodni, semmi baja sem lesz. – ölelése szorosabbá vált, mintha ezzel önmagát s engem egyidejűleg próbálna meggyőzni erről.

–        Csak hiányzik majd a .. – mondatomat az Odú udvaráról harsanó segélykiáltás szakította félbe. Mire átvágtunk a helyiségen, Harry, Ginny, a Weasley házaspár, Bill és Fleur tódultak be a helyiségbe. A három férfi cipelt egy ájult negyediket. Viktor Krumot.

–        Mi történt? – kérdeztem elhülve, mire sereghajtóként Maya beesett az ajtón. – Hol vannak a ..

–        Rémszem meghalt – motyogta Bill, mire egy pillanatra mindenki megfagyott a mozdulatban. – Láttuk. Mundungus, mikor meglátta Voldemortot, pánikba esett és dehoppanált. Mordon pedig az arcába kapta az átkot. Nem tehettünk semmit. – Fleur könnyáztatta arccal váltogatta figyelmét a vőlegénye és egykori trimágusbajnoktársa felett, akinek sebtiben varázsoltak a konyha közepére egy apróbb fekvőalkalmatosságot, hogy letehessék.

–        Mi is láttuk. – szólt csöndesen az utolsóként érkező, s páran úgy fordultak felé, mintha csak most vennék észre, hogy ott van. A kék pulóver szegélyével megtörölte az arcán éktelenkedő vágásból szivárgó vért. – Miután egy tucat halálfaló Kingsley–t és Hermionét vette üldözőbe, a másik fele Didelous–ra és rám szállt. Csak épp, hogy elértük a védett házat, mikor láttam, hogy Viktorék alól kilőtték a seprűt. Diggle nem engedte, hogy vissza menjek és..

–        ’Ég jóh ’ogy nem engedte! – fakadt ki a lányra Fleur, mintha mindannak ellenére  mégis szemernyit hibáztatná az említettet a történtekért.

–        Épphogy sikerült elkapnunk a testét, mielőtt halálra zúzta volna magát. – bólintott csendesen Bill a test felé, melyhez Molly lépett oda.

–        És mi lett Taraval? – kérdezte mögöttem Fred.

–        Hol van Emelyn és Loraine? Azt mondják, a zsupszkulcs nélkülük jött vissza – tette fel a kérdést Hagrid. A vadőr most tért csak magához Mordon halálának említése óta, s nyilván gyors népszámlálást tartott. – És Diggle? – fordult Mayához.

–        Ő elment a Downing Streetre. – mondta a lány – Azt mondta csatlakozik Kingsleyhez és Charliehoz. De a többiek.. –olyan hirtelen némult el, mintha silentio bűbájt szórtak volna rá és egy hosszú pillanatig úgy tűnt, mintha tudna valamit, amit mi nem. De a beálló csendet a konyha sarkába húzódó Harry törte meg, magára vonva a jelenlévő tekinteteket.

–        Emelyn Barnes–t az imént ölte meg Voldemort. –mondatai visszhangot vertek a szűkös helyiségben. – Most láttam – motyogta a fiú. – Őt is elvitte, ahogy Tarat és Loraine–t.

–        Még mindig belemászhat a fejedbe Harry? – suttogta Hermione elborzadva.

–        Kínozza őket. És talán csak idő kérdése, hogy kiszedje belőlük, hol vagyok. A crutia..

–        Tara inkább választ halált, minthogy elárul barátját! – jelentette ki dacosan Krum, akinek magához térése senkinek nem tűnt fel. Hangja erőtlen volt, s benne keserűség csengett – Másik lányt én nem ismer, Harry, de biztos vagyok benne, Főnix Rend egyik tagja sem árul el kiválasztott!  Mi másért vállal volna veszélyt?

–        Tudom. – motyogta kissé megszeppenve a fiú. S további mondandóját már nem hallottam.  A testemen végiglüktető remegéshullámot még Fred szorosodó ölelése sem tudta csillapítani. Úgy fonta körém karjait, mintha nem lenne holnap, végülis ki tudja lesz–e? A csata, még csak most kezdődött el, s már emberhátrányban vagyunk Tudjukkivel szemben. A Főnix Rendje, sosem fog hátat fordítani Harrynek, ezért is szállt ma az égre kilenc Potter. S a támadás váratlanul ért minket, mi mégis folytatni fogjuk a harcot. Senkinek nem láttam a fejébe, mégis tudtam, mire gondolnak. Én is meghalhattam volna, én is fekhetnék sérülten valamelyik ágyon vagy én is senyvedhetnék a kínzóátok hatása alatt valami ismeretlen helyen, szemben Voldemorttal. De míg itt vagyunk és tartjuk magunkat a tervhez, amit megálmodtunk, csupán az csenghet a fülünkben, mekkora árat fizettünk ma éjjel néhány csepp százfűlé főzetért.

13. The Marauders

AU!

Csak pörgettem és pörgettem az internetet, mikor elkezdtek folyni a könnyeim. Kissé fáradt voltam már, égtek a szemgolyóim, de nem voltam képes lefeküdni aludni. Fanfiction-ök hada, fanartok, csodás rajzok, versek, meme-k és egyéb elképzelhetetlen alkotások tömkelegén rágtam már át magam a tumblr-nek nevezett platformon. 

Volt ott minden amit az emberek nem szégyelltek... szóval tényleg MINDEN. Napok óta alig aludtam pár órát, mert muszáj volt kiderítenem és minden lehetséges dolognak utána néztem Vele kapcsolatban. 

Napokkal ezelőtt történt, hogy munka után hazaérve bekapcsoltam a TV-t és éppen egy Harry Potter rész ment, a harmadik, amiben ott volt Remus Lupin. Egy vérfarkas, aki tanárnak áll. Egy volt Tekergő. Egy embert, aki megragadta a tekintetem és azóta képtelen vagyok másra koncentrálni. A történet lebilincselt, de valamiért máshogy emlékeztem a történésekre.... 

Dühös voltam, szomorú és aggódtam. Nem tudom honnan kerültek elő ezek az érzések, de minél többet láttam az arcát, annál inkább kapott el valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzés. Hiány és még valami... 

~-~o~-~ 

-Tényleg nincs gyógymód? - kérdezte tőle szokatlan komolysággal Sirius a gyógyítót. 

-Amíg nem jövünk rá mi okozhatja, addig sajnálattal kell közölnöm, hogy ez az állapot fenn fog maradni. - válaszolta a nő. 

-Tenniük kell valamit! - kelt ki magából Alina és már-már toporzékolva követelte vissza barátnőjét. 

-Mindent megteszünk Miss Winchester, de ha ő nem akar kiszakadni ebből az állapotból, nem sok esélyt látunk a javulásra.

-Azt akarja mondani, hogy az egész életét így fogja leélni? Egy varázstalan, mugli világban, amit saját magának teremtett és a barátai csak kitalált mesefigurák lesznek?? - dörrent fel James hangja. 

-Azt mondja Nekem, hogy nem mehetek a közelébe, mert összezavarnám és ez végzetes lehet? - suttogta maga elé Remus, ahogy az elválasztó üvegen keresztül figyelte szerelmét, miközben az véreres szemekkel a telefonját bűvöli. 

-Én nagyon sajnálom. - közölte a nő és elvonult magunkra hagyva a gondolatainkkal.

-Feladjuk? - sírta el magát Alina.

-Soha. - ölelte át Sirius.

-Ennyi maradt a Tekergőkből? - horkantott fel James. 

-Ennyi maradt az életemből? - dörzsölte meg Remus a szemeit és a zsebébe süllyesztette karikagyűrűvel ellátott kezét. 

11. Spells

Már csak pár darab kavics maradt a kezemben. Igyekeztem minél messzebbre hajítani a víz tükrén őket, ahogy a muglik hívják: kacsázás. Igen jó időtöltés, ha az ember ideges, vagy csak szeretne picit a saját gondolataiba merülni. Ez lett volna az én célom is, de egy hang megzavart, így a következő kő azon nyomban elsüllyedt.

-Mit csinálsz? - hajolt bele az arcomba, összevissza álló hajával. 

-Mi történt veled? - emeltem meg a szemöldököm meglepődve. 

-Mit csinálsz? - vigyorodott el. Nem akart válaszolni, így nem is firtattam. 

-Kacsázok. - sóhajtottam, mert már előre tudtam, hogy el kell magyarázzam mit is jelent. 

-Ezek kövek. - bökött a tenyeremre. 

-Igen.

-Nem kacsák. 

-Nem, jól látod ezek kövek. Ha eldobom, azt hívják kacsázásnak. 

-De miért? - erre a kérdésre elgondolkodtam. Miért? Mivel nem jutott jobb eszembe, ezért a legrövidebb úton zártam le a válaszadást.

-Csak. 

-Megtanítasz? 

Biccentettem és a kezébe adtam egy formás, lapos darabot. 

-Eldobod, oldalasan... pattannia kell a víz felszínén... 

Már bő fél órája szerencsétlenkedett, mikor leültem és csak a kő útjára koncentráltam. Nem sikerült neki. Gondoltam besegítek, így a lábam mellett, takarva megemeltem a pálcámat és elmormolva az egyszerű lebegés bűbájt, rásegítettem a kő útjára. Nem akartam túlspilázni, így pár pattanás után engedtem elsüllyedni azt. 

-Sikerült! - a szeme felragyogott, az arca kipirult és hatalmas vigyorral a száján ugrott a nyakamba, puha csókot nyomva az ajkamra. 

-Igen Maya, ügyes voltál. - vigyorogtam rá, amitől még boldogabb lett. Ez a mosoly minden apró varázslatot megért. 

8. Knight Bus

- Hová megy kisasszony?

- Ahová maguk. 

Ennyit beszéltem a Kóbor Grimbusz kalauzával és kifelé bámulva az ablakon figyeltem az összemosódó fényeket. Kinn már teljesen sötét volt, csak a közvilágítás és a reklám táblák világítottak. Szép volt. 

Sokkal jobban tetszett volna, ha nem az életem elől menekültem volna. Utáltam az egészet. 

Karácsonykor mindenkinek boldog mosollyal kellene üljön a meleg szobában, az étellel teli asztal körül, barátok és családja körében. Sajnos idén számomra az egész egy kínzásra hasonlított. 

Éppen feltörő könnyeim igyekeztem visszafojtani, mikor George szó nélkül leült mellém az ágyra és  átkarolta a vállam. Ez volt az a momentum, ami elindította a lavinát. 

Molly éppen ekkor nyitott be és zokogva kiabált a fiával, hogy szálljon le rólam és megtiporja elhunyt ikertestvére emlékét, azzal amit tesz. Pedig ő csak vigasztalni akarta Fred Weasley összetört szívű barátnőjét, az egyedülit, aki megértette min megy keresztül. Azt aki a legjobb barátjává változott a gyász sötét leple alatt. Azt az Olinát, akivé lettem. Az árnyékomat. 

Annyira meglepett és elszomorított Molly kitörése, hogy képtelen voltam a Odúban maradni. Elmenekültem a szó szoros értelmében és így kerültem a mugli szemnek láthatatlan járműre. 

A legjobban mégsem az fájt, hogy egyedül kell töltenem a karácsonyt. Sokkal inkább a szívemen tátongó seb, ami gennyedzve vérzett és képtelen volt begyógyulni. George ölelése volt az egyetlen, ami enyhítette a sajgást. AZ volt az egyetlen pillanat, amikor újra éreztem az Ő illatát...