Valóság

"Annyi emlék, annyi pillanat köt ide, amely azzá tett, aki ma vagyok. Ez a kert volt az álomvilágom helyszíne. Ide bújtam el, ha féltem valamitől, itt rejtőzködtem, ha hallani akartam a saját gondolataimat és ki akartam szakadni a valóságból. Ezek az idők elmúltak... Felnőttem. Minden megváltozott.”
Ezt írta anya a naplójába, amit nekem adott. Azt mondta, ha az ő fiatal szemén át próbálom nézni a világot, talán derűsebben látom majd. Hát nem érti, hogy én most sem vagyok borúlátó? Egyszerűen csak nem úgy alakult az életem, mint neki. DE nem bánom.
Azért jó lehetett. Még ha ki is ábrándult a csodákból, legalább volt az életének olyan szakasza, amikor hitt bennük. Nekem nem volt. A féltett gyermekálmok, a várakozás a mesebeli hercegre, vagy a húsvéti nyuszira,  mind kimaradt az életemből. Soha nem kértem meg anyát, hogy olvasson nekem mesét, de a fejemben sem keringtek történetek. A valóság mindig körülvett, és nem engedte be a csodákat.
Nem vagyok naiv.
Ha járok egy fiúval, tudom, hogy nem hozzá fogok feleségül menni, hogy pár hónap múlva jön egy másik, akinek láttán az előzőt el is felejtem.
Nem vagyok művész.
Nem tudok semmit alkotni, aminek mögöttes jelentése van, amibe belevittem önmagam. Ha én egy őszi fát rajzolnék, az csak egy őszi fa lenne, amit lerajzoltam, mondjuk az ablakunkból kinézve. Nem az elmúlás allegóriája. Csak egy fa.
Így élem hát az életem. Biztos lábakon, varázslat nélkül. Ahogy végigmegyek az utcákon az olajfoltos pocsolyákat kerülgetve, nem képzelem magam egy jobb világba. Itt vagyok, most vagyok. Megállom a helyem, és nem vágyom el.
Anya naplója lassan kicsúszik a kezemből, elalszom. Még az álmaim is a valóságról szólnak.