2018. augusztus 13., hétfő

Minden nap gondoltam rád! 1


Könnyeim hullanak a poros útra, miközben, lassan a fájdalmas menet részévé válok. Gyomrom apróra zsugorodva, szívem a torkomban dobogva. Feltűnés nélkül törölgetem a szemem, nehogy elkenjem a festéket. Mindenki itt van. Nevetnél, ha látnád Steve szomorú arcát, vagy Nat könnyáztatta szemeit. Még Tony sem viccelődik, csak megy lehajtott fejjel és bűzlik az alkoholtól. 

Itt hagytál, mert erre kértelek. 


- Évekkel ezelőtt – 

Mindenki számára egyértelmű volt, hogy valami alakul. Valami megismételhetetlen és jó. Mikor heccből sós kávéval vártál az ebédlőben egy megbeszélés után, vagy mikor én rejtettem el az összes ruhádat a nagymosás után és szennyeskosárral magad előtt szaladtál végig a toronyban a nevemet kiabálva. Nem voltam más csak egy egyszerű titkárnő. Egy senki, aki jókor volt jó helyen, ezért szuperhősök között tevékenykedett és főzte nekik a koffeinbombákat. A szemed mégis rajtam akadt meg. A mai napig nem értem az okát. 

Egy darabig titkoltuk a kapcsolatunkat, később már együtt éltünk, külön a mi kis lakásunkban. Imádtam a munkádat és az egész őrült helyzetet. Egészen Sokoviáig. Az ott történtek után minden éjjel rettegtem, hogy mikor kapok hírt a halálodról, vagy csak egy balesetről, eltűnésről, fogságról… Semmi nem volt ugyanolyan és ezt te is érezted. Elmúltak a nyugodt és csodás napjaink. Féltettelek. Féltettem az egészet, minket. 

Egy este véresen és sápadtan estél be az ajtón. Kétségbeesettségemben megijedni sem maradt időm. Üvöltöttem veled. Könyörögtem, hogy hagyd abba az egészet és menjünk el a világ másik végére. Másik világba akár! Csak ráztad a fejed nemlegesen és ott akkor tudtuk, hogy vége. 

Nem tartottál vissza. Pakolásnak nem nevezhető módon dobáltam be minden kezem ügyébe akadó dolgot egyetlen bőrönbe. Semmi más nem lebegett a szemem előtt csak, hogy minél hamarabb eltűnjek a közeledből. Fájt. A világot választottad helyettem, míg karba font kézzel, márvány arccal bámultad a mozdulataimat. Szád egyetlen kemény vonallá préselődve, kimondatlan szavakat zárt el előlem. 

- Soha többé nem akarlak látni! – csaptam rá az ajtót. 


- Jelen – 

Tiszteletben tartotta a kérésem. Nem jelentkezett többé. Egyszer-kétszer láttam a TV-ben, de azon kívül, ha véletlenül összefutottunk az utcán, másodpercek leforgása alatt el is tűnt. Mindig is tudtam, hogy valamikor eljön a nap és valaki értesíteni fog, savanyú, karikás szemekkel a halálodról. Pár napja be is igazolódott a jóslatom. Maga a Fekete Özvegy állt az ajtómban, Steve Rogerssel karöltve és lehajtott fejjel kértek bocsánatot. Nem érdekelt más, csak mondják el mi lett végül a veszted. 

Sajnálom, nem a csatamezőn vesztettünk el. Egy hangos összezördülés végett, idegesen pattantál a motorodra, amibe a hetedik utca sarkán egy kisteherautó belehajtott. Még Fury sem tudott visszahozni közénk. Igen, ezt mondtam nem akarlak többé látni, tűnj el az életemből és dögölj meg. 


Nem így értettem! Esküszöm… 

Pár lépést teszek a frissen betemetett koporsó felé és a fényesen csillogó sírkőhöz lépve végig simítok rajta. Az aranyozott betűk tisztelegve álltak feletted, ahogy egy igazi hőshöz méltó. Óvatos mozdulattal térdelek mellé és olvasom a feliratot „Most sem tévesztettem el a célt.” Remegő hangomra alig ismerek rá, így nem erőltetem, de még odasuttogom neki, utoljára. 

- Viszlát Clint Barton, minden nap gondoltam rád… 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése