Régestelen rég volt már. Remélem tetszik majd ;) Csak egy régi ötlet, amit mostmár muszáj volt.
Valakit szeretni a legnagyobb fájdalmak árán is. Sok mindent megéltem már a több száz évem alatt, de sose hittem volna, hogy ilyen valóban létezik. Én csak jól akartam érezni magam életem szerelmével, mire egy nap minden összekuszálódott.
Hónapok teltek el, mire visszakaptam. Minden nyom nélkül eltűnt, Dean pedig ígéretéhez híven nem kereste tovább. Nem kutatott kiskapuk után, csak gyászolt és várt. Várta a csodát. Én nem tudtam megtenni. Nem engedtem, hogy a fájdalom elvegye az eszem. Tudtam, éreztem belül, hogy még él. Minden követ megmozgattam, hogy előkerítsem akár a föld alól is. Nélküle semmi voltam. A varászerőm kezdett alábbhagyni, már-már árnyéka volt önmagának, akárcsak én.
Egy nap koszosan keltem a motel szoba retkes ágyában. Rothadó kaja szag terjengett, amitől még inkább felfordult a gyomrom. Ez lett belőlem. Egy kétségbeesett szerencsétlen, akit az érzelmei megfojtanak. Épp felültem az ágyon, hogy laptopom magam elé húzva tovább keressem a megoldást, mikor kopogás nélkül nyílt az ajtó és ott állt. Magabiztosabban, mint valaha. Haja hosszabb volt, de még így is jól állt neki. Első meghökkenésen túllendülve, villámként csapódtam a testének és minden erőm összeszedve öleltem magamhoz. Rá se nézve, a tarkójánál fogva húztam magamhoz egy csókra, amitől átjárt az ismerős bizsergés. Szemei keményen csillogtak és jól tudtam mit akar. Egyetlen szó nélkül söpörtünk le az asztalt, hiszen az ágy még mindig undorítónak hatott és hagytuk, hogy átvegye az irányítást valami elemi ösztön és a hiány keveréke.
Valami keményen feküdtem és képtelen voltam megmozdulni. Percek is eltelhettek, mire eszembe jutott az előző éjszaka. Sam visszatért! Örömömben fel akartam ülni, de rá kellett jöjjek, hogy az sem fog sikerülni. Körbekémleltem, majd hideg zuhanyként ért a felismerés: kezem, lábam össze volt kötözve és egy dobozban feküdtem. A plafonról egy porlepte, homályos villanykörte fénye pislákolt. Mi az isten történt?
Elfordítottam a fejem amennyire csak tudtam, hogy kiderítsem. Egy raktárépület szerű helyen ébredtem, aminek nedves és penész szaga volt. Kicsit nyújtózkodva megláttam magam mellett egy hatalmas gödröt, gyönyörűen, precízen kiásva. Akár a filmekben. Ekkor tudatosult bennem elrablóm szándéka.
- Nem! Nem! Nem! - igyekeztem kiszabadulni, sikertelenül. Hirtelen jött pánik és félelem felkúszott a gerincemen és elzsibbasztotta az agyamat. Ez nem lehet a valóság.
- Ne kiabálj. Úgyse hallja meg senki - jött be Sam teljes nyugalommal, egy szál törülközőben. Testén még peregtek a zuhanyrózsából áradó vízcseppek, haja nedvesen tapadt a tarkójára.
- Te nem Sam vagy - suttogtam, mire kitört belőle a nevetés és szarkazmussal fűszerezett afektálásba kezdett.
- "Te nem Sam vagy" Jajj drágaságom, én vagyok az, csak sokkal jobb valómban. Eddig vak voltam, mostmár látok. Erősebb vagyok, mint valaha.
- Mi történt veled?! - húnytam le a szemem. Nem akartam elképzelni, hogy ez valóban megtörténik.
- Megedzőttem - kacsintott rám, de annyira más volt. Néztem egy darabig, aztán kiterjesztve a megmaradt, gyatra erőmet ráfókuszáltam.
- A lelked... - sápadtam le. Lehetetlen!
- Kinek kell ilyen baromság? - terítette ki a törülközőt és belebújt egy nadrágba. - Ne fecsegjünk többet. Köszönöm az éjszakát Jen, de sajnos volt időm gondolkodni és rá kellett jönnöm: te is ugyanolyan szörny vagy, mint bármi más amit évekig üldöztem. Egy boszorkány, aki nem erre a világra való. A probléma csak annyi, hogy nem lehet megölni, mint anyádat se. Valahogy mindig - itt beszívta a levegőt - visszakúszik, akárcsak egy féreg. Szóval jobbat kellett kitaláljak.
- Élve eltemetsz - fejeztem be a gondolat menetet. Gonosz, de mégis szívdöglesztő mosollyal az arcán lépkedett közelebb. Óvatosan, szinte már szerelmesen végig simított az arcomon.
- Semmi személyes - egy puszit nyomott a homlokomra, majd rámcsapta a koporsó tetejét. Sikításom, ami még a földbekerüléskor is töretlenül az elmémban szólt, nem akart alább hagyni. Végül rá kellett jöjjek: nem csak agyamban hallom.
Sötétség... alapvetően nem olyan rossz, de amikor már elveszted az időérzéked, úgy érzed megvakultál és senkire nem számíthatsz. Az ég világon senkinek nem fogsz hiányozni. Az egyetlen ember aki számított, ő tett a föld alá, a szó szoros értelmében. Furcsa érzések kavarogtam bennem. A síráson és az önsajnálaton már rég túljutottam. Harcoltam, próbáltam feléleszteni az erőmet, de csak egyre több föld szűrödött be az apró lyukakon. Kerestem anyám elméjét, hátha üzenni tudok neki, de hiába. Mégsem az volt a legrosszabb amikor életem szerelme rámcsukta a fedelet, hanem, hogy a szívem darabokban dobogott a mellkasomban. Összetörtem lelkileg.
Sötétség... mégis más. Ahogy kinyitottam a szemem egy ismeretlen helyen találtam magam. Egy apró szobában, ahol csak az éjjeli lámpa fénye mutatta az utat. Fájt elviselnem a világosságot, így visszacsuktam a szemem és aludtam. Mikor ismét felébredtem egy simerős hang szólítgatott a nevemen.
- Jen, ébredj fel, kérlek...
- Ne sírj már - mordultam fel, mire barátnőm teljes súlyával rámnehezedett, úgy ölelt magához. Furcsa volt a kettőnk közti kapcsolat. Eleinte utáltuk egymást, végül ő lett a legfőbb bizalmasom, bár nehezen viseltem, hogy állandóan máshol járt agyilag. Álmodozó típus volt.
- Életben vagy! Annyira hiányoztál! - szipogott, én pedig végre kinyitottam a szemem.
- Mi a fészkes fene történt? - kérdeztem rekedten. - Hogy kerülök ide? Hol van az ITT? Mikor találtatok meg? Mennyi ideig voltam a föld alatt? Mondd, hogy csak álmodtam...
- Először is. Enned kell és mindent elmagyarázok.
- Addig nem, amíg nem mondod meg, hogy meddig voltam... ott - Gina lesütötte a szemeit, majd motyogott valamit. Mérgesen néztem rá, mire egy sóhaj kíséretében hangosabban megismételte.
- Majdnem fél évig. Pár napja találtunk meg.
Sokkolt a tény, de próbáltam észhez térni, hogy tovább beszéljen.
- A bunkerban vagy. Ez egy biztos pont, ahol mostmár véglegesen berendezkedtünk.
- Tünk? Az azt jelenti...
- Igen, Dean, Sam és Cas. Meg persze én.
- Sam? - kaptam fel a fejem neve hallatán.
- Őőő... ezt majd ti megbeszélitek - éreztem, hogy nyugtatni próbál, de egyetlen szó nékül felpattantam az ágyból és kirontottam a helyiségből. A hirtelen jött fény fejbevágott, de a hosszú folyosón ibolyogva törtem utat magamnak valamerre. Meg kellett találjam! Egy hatalmas térbe érkeztem, ahol ott ültek mind. Dean egy sörrel nézte a laptopját, míg Sam háttal állt nekem. Castiel bólintott és megkocogtatta a fiatalabb Winchester vállát.
Amint megfordult elszorult a torkom. Szemei ismét lelkesen csillogtak, de tele volt bűnbánattal és fájdalommal. Azért jöttem, hogy leszúrjam, esetleg megöljem, de ahogy szomorúan ácsorgott előttem semmi más nem jött ki a számon, csak:
- Sziasztok.
- Jen! - húnyta le szemeit Dean és elém lépve megölelt.
- Valaki elmagyarázná miért kellett fél évig a földben rohadnom?! - néztem körbe a jól ismert arcokon, majd levágódva a kanapéra, keményen pásztáztam őket. Erősnek próbáltam tűnni, de végtagjaim gyengesége végett kellett leüljek.
- Annyira sajnálom - dörzsölte meg Sam az arcát zavarában.
- Képzelem - villantottam rá a szemeim.
- Nem volt lelke Jen! - védte öccsét Dean. - Nem kifogás, tudom, de jó lenne, ha számításba vennéd.
Gondolkodtam egy darabig, aztán mindenkit kizavartam a teremből. Egyedül Sammel szerettem volna beszélni.
- Sajnálom - ismételte magát lehajtott fejjel.
- Az nem másítja meg a múltat. Meg akartál ölni! - sírtam el magam az idegtől.
- Nem én voltam!
- De igen, te voltál Sammy, ez fáj a legjobban. Nem érdekelt volna az se, ha meghalok, de látni a szemedben, hogy gyűlölsz...
- Jen, én szeretlek - nyelt nagyot és közelebb próbált jönni hozzám.
- Ezt most inkább ne - léptem el mellette. - Te lehet, hogy rendbejöttél és minden szuper, de én nem. A legszörnyűbb, hogy nem tudom egyáltalán fogok e valaha.
A szívem megszakadt, de az igazat mondtam. Idő kellett. Ki tudja mennyi?
Ott hagytam inkább, a mellkasomban dobogó szívem fájón sikított, de elindultam megkeresni Ginát, hogy elmesélje mi történt azidő alatt, míg én szundikáltam a sötétben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése