2018. július 3., kedd

Painting


Mindenem fájt, ami az ébredést megnehezítette. Az előző nap igen kuszán alakult. Egy vámpírfészek kiírtásán agyaltunk a bunker kellős közepén, mikor Dean felvetette az ötletet, hogy kivételesen ne éjszaka menjünk oda. Szoroztunk, osztottunk, majd rájöttünk, hogy igaza van. Mi bajunk lehet? Ha kimegyünk a házból, a lények nem tudnak utánunk jönni. 

Az igazság, hogy elszámoltuk magunkat. Tudtunk szerint nyolc vámpírnak kellett volna a fészekben lennie. Mikor odaértünk viszont közel harminc hegyesfogúval kellett szembe néznünk. Dean csak megvonta a vállát és mint egy őrült vetette bele magát a halálos tömeg kellős közepébe. Nem néztük tétlenül, ahogy kicsinálják, így mi is utána rohantunk. Az ott történtek felszabadították az adrenalint. Fejek hullottak, tiszta vér volt minden, de a legvégén mi jöttünk ki győztesen. 

A testem minden porcikája lázban égett. Annyira felpörögtem, hogy csak Sam figyelmeztetésére vettem észre: ömlik a lábszáramból a vér. Sokkos állapotban, félve emeltem fel a cafatokra tépett anyagot, de megnyugodtam, ugyanis csak egy egyenes, bár elég mély vágás éktelenkedett a bőrömön. Kifújtam a levegőt megkönnyebbülve, nem harapott meg egy dög sem. 

Sam szó nélkül térdelt elém a doboz kötszerrel és elkezdte összevarrni a sebet. Némán tűrtem. Mióta megbeszéltük, hogy az egész reménytelen köztünk, ritkás maradtunk kettesben. Kifejezetten baráti volt a kapcsolatunk. Felemeltem a fejem és láttam, hogy Dean eltűnt. Biztos ment bejelentkezni Ginának, hogy túlélte az akciót, ne aggódjon és üdvözölje az úton lévő Winchester babyt. 

Lehet a rengeteg fájdalomcsillapítónak volt köszönhető, de másnap reggel Sam ágyában ébredtem. Körülöttünk az asztalon sörös üvegek sorakoztak, akár a sakkfigurák. Pontosan úgy. Sakk matt. Fejem fogva kaptam magamra a földön lévő Roxfortos pólót, ami simán a térdem alá ért. Halkan, lábujjhegyen osonva próbáltam eltűnni a tett helyszínéről, de a szoba ajtaja be volt zárva, a kulcs pedig sehol. Kutatni kezdtem a ruhadarabok alatt, aztán a fiókokban, majd az ágynemű következett. Lassú mozdulattal nyúltam be Sam alvó alakja alatt elhelyezkedő párna alá, ahol a kezét találtam meg, ökölbe szorítva. 

- Fenébe… - morogtam az orrom alatt, amire egy halvány mosoly húzódott a szája szélén. Fenn volt és direkt csinálta az egészet. 
- Hova szöksz? –dörmögte álmos hangon. 
- Zuhanyozni – vontam meg a vállam, bár ezt ő nem látta. 
- Itt is van víz – ásította és felült, két alkarjára támaszkodva. 


- Ne szórakozz velem Samuel, add ide a rohadt kulcsot és hagyj elmenni! – kezdtem kijönni a sodromból. Ő még rátett egy lapáttal és a csuklómnál fogva visszahúzott fekvő helyzetbe az ággyal. Hosszú lábával rám nehezedve bilincselt a lepedőre. 
- Mondták már, hogy reggelente úgy nézel ki, mint egy Picasso festmény? – igézett a behatárolhatatlan színű szemeivel. 
- És te láttad már valaha, hogy milyen embereket festett Picasso? – vágtam vissza, de annyira vicces volt a helyzet, hogy hangosan felröhögtem, mire belőle is kitört a jól ismert, öblös nevetés és beletemette fejét a nyakamba. 
- Maradj itt Jen… - kérlelt. – Ha nemet mondasz, kénytelen leszek egésznapra bezárni. Viszont, ha rábólintasz, talán kapsz kaját – vonogatta a szemöldökét csintalanul. 
- Te most zsarolni próbálsz engem? – vágtam meglepődött fejet, miközben hajába túrva húztam magamhoz közelebb. Tudtam, hogy elvesztettem a harcot. 
- Szó sincs róla… - vágott kiskutya pofát. Tudta, hogy ez mindig meglágyítja a szívem. Rosszallón megcsóváltam a fejem és inkább csókot nyomva a szájára egyeztem bele a szobafogságba. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése