Wish

Mint mondtam volt egy ihletforrásom és hátna ez jött ki belőle.

Tudjátok, van az az idióta, közhelyes mondás. Az, amelyik figyelmeztet, óva int a rossz gondolatoktól. Nem mintha én bármikor is hallgattam volna ilyen marhaságokra. Az egész élet egy rohadt közhely. Legalábbis a másé. Én már csak tudom, hisz én vagyok a Vasember.
A meggondolatlan, idióta a jelmez alatt. És a szófordulat még mindig nem jut az eszembe, pedig itt van a nyelvem hegyén.
Most pedig hallom, ott visszhangzik a fejemben, s a szavak gellert kapott golyóként süvítenek a semmiben, s a hangja még most is, mint akkor.. Annyira kettős érzelmeket ébreszt bennem.
Azt suttogja: „Vigyázz mit kívánsz!”.
Én pedig attól a pillanattól átkozom magam azért, miért nem gondolkodtam hamarabb.

                                          Ha elmennél ma még egyszer legyen szép.
                                   Hogyha nem jár semmi más, csak egy percet szeretnék.

-JARVIS MUTATSD A FELVÉTELEKET!-hangom ingerülten csengett, s ahogy az ágy és a hatalmas üvegablakok között járkáltam, várva a végtelennek tűnő másodpercekre, míg az alaktalan intelligencia megnyit előttem egy nagy átmérőjű hologram képernyőt a szobával, melyben vagyok.
-Uram, mint mondtam, senki nem tartózkodott itt!-az ’inas’ kellemes hangon válaszolt, de én figyelmen kívül hagytam azt amit már hosszú percek óta mantrázott. A tekerésre nyomtam, s a felvétel gyorsan pörgött a szemem előtt visszafelé. Láttam magamat, ahogy az ablaknál állok és gesztikulálok, láttam, ahogy visszamegyek az ágyamhoz és láttam azt is, ahogy hitetlen arckifejezéssel lehajtom a fejem a párnára, hogy a holograménem újraélje a rémálmokat, amik régóta kísértenek.
De ez lehetetlen. Tudom, hogy itt volt. Láttam. Hallottam és azt hiszem..
Éreztem is.

                                           Csak egy percet kérek még, egy végső pillantást.
                                    Velem együtt hulljon szét és tényleg nem lát többé más.

 Túlságosan is húzós volt az előző éjszaka, így nemes egyszerűséggel úgy döntöttem engedélyezek magamnak egy szabadnapot.
Ami fontos azt Jarvis vagy a többi idióta elintézi, de ha igazán belegondolok semmi sem olyan fontos.
Egy jó ideje nem.
Lassan nyitom ki a szemem s az ablakokon beszűrődő nap megtölti a szobát. Zavar a fény. Csak úgy, ahogy minden más is az utóbbi időben. Csak nem mutatom, hisz nem tehetem meg.
A vas sisak mögé már rég elrejtettem valamit. Egy emberi álarcot, mely eltünteti a tehetetlen düh és fájdalom nyomait, mert mindaz, amit érzek, mindannak a tagadása ami vagyok.
Tony Stark nem engedheti meg magának, hogy érezzen. Legalábbis akkor nem, mikor mások látják.
Leginkább tegnap éjjel, a szülinapi partyn nem.
Pedig fájt. Legszívesebben örökre kitöröltem volna ezt a napot a naptárból, de mégis úgy kellett tennem, mintha ezen a napon nem történt volna valami más is.  Bájcsevegni, táncolni, parádézni, iszogatni.
Bár bevallom ez utóbbi nem esett kimondottan nehezemre. Mondhatni ez volt az egyetlen dolog, ami kissé megkönnyítette, hogy kibírjam az egészet.
Aztán jött a torta a gyertyákkal. A kívánsággal, amiben szerettem volna hinni. Amit mindennél jobban akartam.
De ez hülyeség, nincsenek dzsinnek és ezek a szülinapi marhaságok sem válnak valóra. Nincs Isten, aki meghallgatja őket. Legalábbis azt kétlem, hogy Tarzan vagy a Jégcsap napra nap oltár elé járulva lesné az imáinkat.
Összességében nincsenek csodák. Sosem voltak.

-De néha vannak kivételek!-a hang úgy hatolt elmém mélyére, mint egy suhanó nyíl, mely megrepesztve a belső sötétségemet újra fényt csempészett összetörtnek hitt világomba.
Úgy ültem fel az ágyon, mintha rugó rántott volna fel és rögtön őt láttam meg az ágy mellett állni.
Sugárzó arca kettősséget tükrözött. Vonásaiban keveredtek a fájdalom, s öröm árnyai.-Egyszer egy kívánsága, mindenkinek valóra válhat,-suttogta elhaló hangon, s benne oly mértékű szomorúság csengett, hogy belesajdult a szívem.  S a kisugárzásából áradt valami természetfeletti, kimondhatatlan erő és a keserű csalódottság szikrája.
-Te.. Tényleg te vagy?-dadogtam s lelökve magamról a takarót talpra álltam. Tettem felé egy tétova lépést, s ő nem mozdult. Szerettem volna megérinteni, de túlságosan rettegtem attól, hogy eltűnik.
-Ezt akartad.-mosolygott rám, s megölte a közöttünk feszülő távolságot.-Azt kívántad, bár láthatnál újra egy percre. Így nem maradt sok időm.-ajka megrándult, s szemeit könnyek lepték el. Ezért volt hát csalódott.És már én is az voltam.


-De én..-igazából fogalmam sem volt, milyen kifogással állhatnék elő, de mentegetőzni akartam, mintha attól több lenne a lehetőség. Mintha újra valóra válhatna.. Akartam mondani valamit, de csókja elhallgattatott. Rövid volt, de annál igazibb. Pont, mint az utolsó.
-Tudom Tony.-mondta-Talán, majd legközelebb jobban választasz.-elnevette magát, de én nem tudtam nevetni. Csak elvesztem benne.
-Ha tudtam volna..-hebegtem elhaló hangon, ahogy ott álltam elhalványodó alakja mellett..
-Vigyázz mit kívánsz Tony. Nagyon vigyázz!-visszhangzott a tünékeny sziluett és nem tudom pontosan, csak képzeltem-e, vagy tényleg kimondta a következő szót.-Szeretlek.
Ezzel hagyott magamra, és az őrjítő csenddel, amit magával hozott.
Én csak ott álltam az ágy mellett és üvöltöttem.
Könyörögtem, hogy térjen vissza és válaszolja meg a kérdéseket. Követeltem, hogy mondja meg, valóban visszatérhetett volna, ha azt kívánom? Azt akartam maradjon még, maradjon örökre.
Ne csak az emlék. A súlyos emlék, mely nyomot hagyott bennünk. De legfőképp bennem.

Aztán Jarvis rámutatott, hogy egyedül voltam, pedig az egész annyira igazinak tűnt.
Egy nappal a sok szarság után.
Egy nappal a szülinapom és az ő halálának évfordulója után, amikor elfújva a gyertyákat azt kértem, had láthassam őt újra.
 

                                         Csak egy percet kérek még, egy hangot a távolból.
                                         Nem akarok, hisz rólad szól, felébredni az álomból.

 Eljött s aztán magamra maradtam a gondolattal, hogy jövőre újra ő lesz a kívánságom, de ezúttal pontosabban fogalmazok.