I’m allergic to feelings.

A fekete gyűrűt az asztalra teszem. Pont mint máskor, mielőtt nekikezdenék. Talán csak megszokás. A méregzöld kőberakáson megcsillannak a napsugarak, mielőtt behúzom a függönyt. Most, is, mint oly sokszor ez előtt, gondolkodóba ejt, miért is nem lehetne ezt a varázslatot a sötét szobán kívül végrehajtani? Na nem mintha az jobban illene a boszorkányokról kialakított imázshoz. Lehet hogy ez csak elvi kérdés.

Vagy lehet, hogy a gyertyák szimplán stílusosabbak.
De talán a varázslatoknak csak azért kell rejtve maradniuk, mert mi magunk sem akarjuk igazán, hogy  azok a titkok, melyeket meg kívánunk tekinteni velük, napvilágra kerüljenek.
Ami a nyilvánosságot illeti...
Behunyom a szemem és pillanatokon belül hallom, hogy kattan a zár az ajtón. Világos és egyértelmű jelzés. Leginkább Visio-nak szól, aki szeret a "nyitott ajtó" kifogással dobálózva átsuhanni a falakon.
Nincs nyitva az ajtó.Bár már ez sem túl mérvadó. Nincs lakat alatt a hét pecsétes titkom, csupán az nem látja akiről szól.Helyesbítek. Azt nem érdekli.

A vörös bársony terítőre rajzolt vonalak találkozási pontjainál gyertyák égnek.Pontosan öt darab, egymástól megegyező távolságban, félkör ívbe helyezve.

Én zárom be a kört, s ajkaim megformázzák az oly sokszor ismételt szavakat.
A varázslat útnak indul, s kiszökik az küszöb alatt, hogy megkeresse azt, akit látni kívánok, de egy részét hátra hagyva izzó, fehér burkot von körém, s derengésében a kis helyiségben eluralkodnak a nyújtózó árnyékok.

A kör középpontjába, a vonalak mentén kúszik a mágia, s halk pukkanással egybe olvadva egy fénycsóva szemmagasságba emelkedik.Néhány másodpercig csak ott lebeg, majd tágulni kezd, s a kiszélesedő ovális ablak, melyet alkot, képet ad egy másik helyről. És róla. Valaki mással.

Arcom fintorba torzul, ahogy látom az ismerős képet. Szőke haj, makulátlan bőr, barna szemek.
Összességében a tökéletes összkép, egy tökéletes nővel.
Legalábbis egész biztosan az volna, ha épp nem Steve-el kefélne.
De a lényeg ugyan az.

Még egy a "Barbie vagyok, de mégsem" típusból.
Úgy látszik az utóbbi időben megcsappant a jelentkezők száma az "Ügynök voltam, szóval gondold meg kezdesz-e velem" kategóriából.

Vagy feladta a küzdelmet, hogy visszaszerezze?

Talán ez már az első próbálkozás volna arra, hogy tovább lépj Kapitány? Meg kell mondjam, elég rosszul csinálod.
Mióta Sharon dobott csak a szőkékkel próbálod elfelejteni. Vagy betölteni a hiányt.
Végérvényesen pedig csak őket töltöd meg önmagaddal.
Velük már nem vagy úriember.
Bezzeg engem még szép szavakkal kosaraztál ki.
Azokkal a szavakkal, amelyek, azóta is ott keringenek tudatomban, várva a megfelelő pillanatra, hogy felszínre törve eszembe juttathassák a saját hiányosságaimat.

"Sajnálom Nell, ez a dolog közöttünk, azt hiszem nem működne! Nem miattad, ez az én hibám csak azt hiszem nem tudnálak oly módon értékelni téged, mint azt megérdemelnéd."

A Sharon utánzatokkal tudsz úgy bánni, ahogy megérdemlik?

Elnevetem magam, ahogy figyelem a kifulladt párocskát, s a múlt nyitott ablakán át nézem, hogy Steve mosolytalan arcán megcsillan a veríték.
A szeméből is elveszett már az a fény, amit egykor úgy szerettem.

Egy pillanatra eszembe jut az idióta Disney mese. Pont olyan a kép, mint a Kis hableányban, s én Arielként figyelem a személyre szabott Eric-em képét egy varázslat közepén.
De én nem adom el a hangomat a szerelemért.
Nem. Itt én vagyok az, akinek mindenért megfizetnek.
Ezért is nevetséges önmagában véve a feltételezésem.
Ha törődne ezekkel a ribancokkal, nyilván feltűnt volna neki, hogy rövid időn belül mondhatni "felszívódnak".

A kínkacajom utolsó fuvallatával kialszanak a gyertyák is körülöttem, s a varázslat megszűnik.

Miközben a szekrénybe helyezem a használt kellékeket, ujjamra húzom a gyűrűt, s egy pillanatra, mint mindig, most is hallom a sikolyokat és titokban örülök is, hogy rájöttem erre az összekötő kapocsra. Így legalább a régiek nem tudják figyelmeztetni a legutolsót.

                                                                           ~ooo~

-Hova mész Nell?-kérdi Steve mosolyogva a konyhapult mögül. Szóval már haza is értél? Elég gyors volt a búcsútok, remélem kihasználtad. Hangjára Wanda hátra fordul a bőrkanapéról. Nyilván ha nem hívják fel rám a figyelmet észre sem vett volna.
-Csak van egy megváltandó lélekhez, aki a segítségemre szorul!-biccentek felé, s alig bírom megállni, hogy elnevessem magam.
-Nem unalmas ez?-kérdi a lány, felállva az ülőalkalmatosságról.-Úgy értem, látod a múltjukat és a jövőjük egy darabját.-egy pillanatra a távolba réved, de én a kapitány mozdulatait figyelem. Ő Wandát nézi.-Az rendben van, hogy segítesz nekik, de nem monoton egy idő után? Sok klisés emberi élet.
-Meglepődnél, olykor milyen sokszínűek tudnak lenni.-mosolyom alá rejtem a hazugságot. Sokszínűek? Ugyan. Leginkább szőkék barna szemmel. És könyörögnek az életükért. Némelyik még harcol is érte. Nem mintha volna esélyük.-És mondhatni én vagyok a korrektor, amivel eltusolhatják a hibáikat, mielőtt elkövetnék őket.Újra.-Steve-re nézek, aki még mindig mosolyog, s ezúttal engem néz.
-Szép dolog, amit teszel!-mondja, én pedig közben kijavítom önmagam, persze csak gondolatban.
Én vagyok a radír, mely véglegesen letörli a lelküket erről a világról.
-Azt hiszem mennem kéne.-sóhajtok egyet s egy pillanatra még elmerengek az enyémhez fűzött kék szempáron, s azon gondolkodom, vajon ettől a libától könnyebb lesz-e megszabadulni, mint az elődeitől.
-Jó munkát!-mondja Steve, aztán visszatér a saját dolgához. A másik boszorkány is motyog valami hasonlót, s mielőtt megmozdulnék, próbálom visszatartani a hányingert.
-Minden percét élvezni fogom.

Nem attól vagyok rosszul,amit teszek. Az számomra teljességgel normális. A picsákat megfosztani a lelküktől, hogy aztán szép lassan elenyésszenek a semmiben, s a gyűrűmbe zárni életesszenciájukat? Mi ez, ha nem a világ legjobb munkája?
 

Nem, kétségkívül nem ettől fordul fel a gyomrom. Hanem a tudattól, hogy rajtam kívül  szinte minden második útszéli riherongy megfelel Neki. Csak én nem vagyok elég jó.
És nem is leszek soha.

Hát jó. Legyen így Steve! Te elkezdted a játékot, én befejezem. Szép lassan kiütöm a királynőidet, s ha majd üres lesz a sakktábla, amikor rájössz mit veszítettél, akkor majd én adok mattot a királynak.
De addig..

Igyekszem meggyőzni magam arról, hogy mindez nem számít.
Mert igazából én kibaszottul allergiás vagyok az érzésekre.