Destiny - 10. fejezet

10. fejezet

Raven:

Bianca szavaitól elkapott a rettegés. Féltem, hogy a látomása valóra válik és tényleg ezrek halála szárad majd a lelkemen. És miért? Csak azért, mert a makacsságom erősebb, mint a Loki iránt táplált érzelmeim. Vagy mégsem? Összehúzott szemekkel pásztáztam a sötét hajú istenséget, aki háta mögött összefogott kezekkel sétálgatott fel és alá. Már csak ketten maradtunk, hiszen nekünk kellett eldönteni hogyan tovább. Nagyon drámaian fogalmazva, rajtunk állt vagy bukott Asgard jövője.

-Mit jelenthet ez az egész? – szegeztem neki a kérdést, mire végre megállt és rám nézett.

-Bárcsak tudnám… - sóhajtott. – Lehet hozzám kell jönnöd feleségül. – vigyorgott, miközben elém lépett. Megütközve néztem rá. Tudtam, hogy sosem volt normális, de a kijelentése felül múlta minden világuralomra törő tervét és cselszövését.

-Álmodozz csak! – szúrtam oda, de a szemeim előtt leperegtek a képek, miszerint a palota nagyterme csodálatos díszítésbe burkolódzik, Odin színe előtt esküt mondunk és örök hűséget fogadunk egymásnak. Az elképzelt jelenet annyira közelinek és valóságosnak tűnt, hogy kirázott a hideg. Már csak azt nem tudtam, hogy az izgalomtól vagy azért, mert menekülni támadt kedvem.

Loki:

Az esküvőnk említésére gyönyörű arcán furcsa zavar tükröződött. Szemei a semmibe bámultak, én pedig biztos voltam benne, hogy ugyanolyan látomás játszódik az elméjében, mint az enyémben. Képek villantak, amiben gyönyörű fekete csipkés ruhában áll mellettem, arcán a legcsodálatosabb tündöklő mosoly, amit valaha a világok láthattak. Szerelemmel teli szemei csillogva súgják felém, hogy Ő az enyém.

-Van ötleted? – törte meg az álmodozást morcos hangon.

-Lenne egy pár… - vigyorogtam felé, mire egy jól irányzott ütést mért a vállamra. –Aucs! – simogattam a támadás helyét.

-Ne legyél a szokásosnál is őrültebb! Tennünk kell valamit, ha Bianca látomása valóra válik, nem lesz hová hazamenni.

-Tudom. – sóhajtottam idegesen. – Mégis amellett érvelnék, hogy menjünk Asgardba, gyere hozzám feleségül és minden probléma megoldódik. – vonogattam a szemöldököm csintalanul, minek köszönhetően ismét piros foltok jelentek meg hófehér arcán. Sikeresen zavarba hoztam. Megint.

Bianca:

A vízparton ücsörögve igyekeztem minél több oxigént a tüdőmbe szippantani és ismét visszatérni a való világba. A fejem zúgott, a mellkasom több mázsás súly nyomta. A tüdőm égett, miközben remegő kezekkel öleltem magamhoz térdeimet.

-Mit láttál még? – ült le mellém Thor a fűbe és kíváncsi tekintettel méregetett.

-Amennyit elmondtam. Egy sötét árny, a világunk lángokban, Loki boldogan figyeli, miközben sikolyok visszhangoznak. – döntöttem homlokom a karjaimra.

-Nem fogjuk hagyni, hogy ez bekövetkezzen. – simított végig hátamon az istenség. Máskor kifejezetten örültem volna a közelségének és izgalomba hozott volna, abban a pillanatban egyedül vigaszt nyújtott. Tehetetlennek éreztem magam.

-A legborzasztóbb, hogy Odin nem volt ott. – suttogtam magam elé. Én már tudtam, hogy mit jelentett, de Thor arca zavartságot tükrözött.

-Atyám nem gyáva. Sosem menekülne el és hagyná cserben a népét! – emelte fel a hangját dühösen.

-Nem is mondtam. – hunytam le a szemem, majd erőt gyűjtve felé fordultam és tenyerem az arcára simítva közöltem vele baljós félelmem. – Szerintem addigra meg fog halni.

Thor:

A kiválasztott szavai egészen a szívemig hatoltak, tőrt döfve az érzékeny szervbe. Képtelenségnek tartottam, hogy elveszítsem édesapámat, mikor még anyánk elvesztését sem dolgoztam fel száz százalékosan.

-Ez valami tévedés lehet. – motyogtam sokkal inkább magamnak.

-Meg kell keressétek Lokival. Tudnunk kell mivel állunk szemben. – simogatta még mindig az arcom.

-Asgardban van, de oda nem mehetünk! – szögeztem le.

-Szerintem kérdezd meg Heimdallt. Van egy olyan érzésem, hogy atyád valahol máshol tartózkodik.

Csak néztem ahogy ismét behunyja a szemeit és fáradtan a vállamra hajtja a fejét. Nem akartam elmozdulni ebből a pózból, így azt tettem amit mondott. Koncentráltam és a legjobb barátomat szólongattam. Tudtam, hogy hall és lát engem. Mindig így volt.

Nem sok idő telt bele, már a Bifröstnél ácsorogtam mellette.

-Thor, veszély közeleg. Haza kell jönnötök amilyen gyorsan csak lehet. – kezdte minden köszönés nélkül. Egyre idegesebb lettem.

-Hol van az apám? – hagytam figyelmen kívül kérését. Lehajtotta a fejét és fájdalmas hangon közölte amitől féltem.

-Midgardon.

Destiny - 9. fejezet

9. fejezet

Raven:

Próbáltam koncentrálni a többiekre, de folyamatosan Loki mosolya és sötét haja járt az eszemben. Még soha nem jártam így. A munka és a terv volt az első, soha nem sikerült eltereljék a figyelmemet. Kivételesen az istenségnek sikerült, ami soha senkinek. Beférkőzött a bőröm alá és Thor hiába állt elő jobbnál-jobb ötletekkel, nekem csak Loki ajkai jutottak el a tudatomig.

-Mit gondolsz Raven? – vonta fel kérdőn szőke szemöldökét a villámok istene.

-Miről is? – pislogtam rá zavarodottan.

-Nem tudom hol jár az eszed, – vigyorgott Thor mindentudóan. – de éppen arról folyik az eszmecsere, hogy mégis vissza kellene menni Asgardba és kérdőre vonni atyánkat.

-Nem tartom jó ötletnek. – koncentráltam végre a körülöttem állókra. – Amint visszaérünk Biancát visszaküldik a Kiválasztottak templomába, minket pedig száműznek. Esküt tettem Odinnak, hogy Asgardon belül maradunk, szeretném a fejemet a helyén tudni.

Mind a hárman ideges bólogatásba kezdtek és némaságba burkolództak. Senkinek nem maradt értelmes lépés a tarsolyában.

A tekintetem összefonódott Lokiéval, minek köszönhetően elpirultam. Talán egy kezemen képes lettem volna megszámolni, hogy hányszor fordult elő velem, hiszen hadvezér létemre előbújt belőlem a romantikus kislány. A szemei mosolyogtak, én pedig képtelen voltam tovább állni a pillantását és elfordultam. Sokkal érdekesebbnek tűnt a hullámzó óceán.

Loki:

Azonnal érzékeltem a Ravenből áradó feszültséget. Sikerült zavarba hozni, aminek máskor örültem volna, de jelen állás szerint bosszantott. Nem akartam, hogy zavarban legyen és másként nézzem rám, mint eddig örök életünk folyamán. Szerettem benne, hogy mindig ellenkezett velem, imádtam az eszét, az erejét és a makacsságát. Talán egyetlen ember létezett az univerzumban, aki képes volt meglágyítani a szívem és az Ő maga volt. Már nem a sötét hajú, hisztis kislányként tekintettem rá, aki az idegeimre ment fiatal koromban, sokkal inkább egy érett és határozott nőként. A nőként, aki képes volt elcsavarni a fejem. Nem tudtam, hogy mennyire befolyásolták érzéseimet a nornák, de nem is foglalkoztam vele. Egy dolog biztos volt, már pedig az, hogy szükségem volt rá. Az életem részének kellett, hogy legyen bármi áron. Természetesen ezt sosem hozhattam tudtára. Ismertem annyira, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba kívánt volna, ha előállok ezzel a képtelen ötlettel.

-Jól vagy? – szűrődött át tévútra tért tudatomon testvérem aggodalmas hangja. A kérdést a Kiválasztott felé intézte, aki a pillanat tört része alatt térdre rogyott és fájdalmas kiáltással masszírozta a halántékát. A gyomrom bukfencet vetett, hiszen egyértelmű volt, hogy nem lehet jó jel. A lány könnyeivel küszködve kapott Thor keze után és fájdalmas, már-már világon túli hangon beszélni kezdett. Innen egyértelművé vált, hogy látomása van.

Bianca:

Hallgattam a többieket, ahogy próbálkoznak kimászni a kalamajkából. Sikertelenül. Egyik pillanatban még Thor aggodalmas arcvonásait figyeltem, a másikban a térdem koppant a földön, miközben irgalmatlan fájdalom hasított a fejembe. Igyekeztem visszafogni a torkomból feltörő sikítást, de nem igazán sikerült. Csukott szemhéjaim mögött félelmetes képek pörögtek. Láttam Asgardot, miközben a csodálatos békés és arannyal borított világ lángokba borul. A narancssárga-vörös égető lángnyelvek porrá változtatták az oly sokáig tiszteletet parancsoló kastélyt. Sikolyok visszahangzottak, ahogy menekültek a polgárok és szívszaggató sírás rázta meg az összes világot. A következő kép egy jól ismert fehér bőrű és sötét hajú férfi mosolygós arca volt. Azonnal felismertem benne Lokit, aki tőrökkel a kezében és boldogan figyelte Asgard pusztulását.

Kirázott a hideg, miközben könnyeim visszafojtva igyekezetem nem elveszíteni az eszméletem.

Thor:

Minden vér elhagyta a testemet és lezsibbadtam, ahogy megláttam térdelni a lányt a földön. Kínokat élhetett át, édes ajkait fájdalmas kiálltás hagyta el. A szívem belefacsarodott. Segíteni szerettem volna neki, de egyszerűen nem tudtam hogyan. A tehetetlenség megbénított.

Aggodalmasan tekintettem öcsém felé, aki ugyanolyan tanácstalanul pillantott vissza rám. Raven sápadtan ölelte át barátnője vállait, de az nem reagált.

Fejben visszapörgettem az időt és ismét az asgardi tónál voltam, Biancával és egy kosár eperrel. Boldogan. Én Thor Odinson, rettegtem. Nem akartam elveszíteni a kiválasztottat. Másoknak ő felért egy szenttel, míg számomra sokkal többet jelentett. Maga volt a mindenség. Remegő ujjaimmal simítottam végig a fájdalmas arcon, mire hirtelen kipattantak a szemei.

-Szia. – suttogtam, miközben vártam, hogy visszatérjen a jelenbe.

-El fogunk pusztulni. – köhögte és zokogva a nyakamnál fogva húzott magához. Simogattam a haját, hátha megnyugtatom.

-Mit láttál? – keményítette meg Raven a hangját. Ő volt az első akinek sikerült észhez térnie.

-Asgardot, lángokban. Mindenki el fog veszni, ha nem maradtok együtt. – nézett a hadvezérre és Lokira. A két fél ijedten kapcsolta össze tekintetét és szinte hallani lehetett az agyukban pörgő fogaskerekek csikorgását.

22. Ministry of Magic

Kitüntetés! Még hogy kitüntetést kap az az arrogáns alak! - Morogtam és becsapva édesapám irodájának ajtaját levágódtam a fotelbe. Nyűgös voltam, fáradt és rohadtul nem volt kedvem a helyszínen lenni, de nem volt választásom. A Kupor név kötelezett.

-Miért csapkodsz kislányom? - akasztotta fel kabátját és a kalapját a sarokban magányosan álló kopott fogasra.

-Minek kellek én ehhez az egész baromsághoz? - dőltem előre a térdemre támaszkodva. - Nem egy auror vagy valami nagy hős. Csak egy egyszerű sportoló. Mégis minek tüntetjük ki az ilyen nagyképű... - magyaráztam volna tovább, ha nem szakított volna félbe. 

-Honnan veszed, hogy nagyképű? - vonta fel apám a szemöldökét. - Beszéltél már vele?

-Még nem, de... - kezdtem a magyarázkodást. 

-Akkor pedig ne ítélkezz! - zárta le a témát. - Annyit kérek, hogy mosolyogj kedvesen, rázz vele kezet és mehetsz haza aludni. 

-Jó. - vontam meg a vállam. 

A műsor előtt még be akartam köszönni Mr. Weasleynek, hiszen nagyon ritkán találkoztunk. Éppen a Minisztérium folyosóján rohantam, mikor beleütköztem egy masszív alakba. Úgy pattantam le róla, akár egy pinpong labda az ütés pillanatában az ütőről. Szerettem a mugli játékokat. 

A karomat masszírozva próbáltam összeszedni magam a márvánnyal díszített padlóról. Már gyűltek a káromkodások a fejemben, amit mind egyszerre akartam rázúdítani a férfira, mikor leguggolt mellém és erős akcentussal felém nyújtotta hatalmas tenyerét. 

-Bocsánat. Remélem nem sérültél meg. 

A hangjától kirázott a hideg és elvitte a cica a nyelvem. Teljesen lebénultam mikor a szemébe néztem. Csak megráztam a fejem és hagytam, hogy felsegítsen. 

-Figyelmetlen voltam. - vakarta meg a tarkóját. 

Csak bámultam rá és képtelen voltam megszólalni. Bólintottam egyet és ott hagytam a folyosón. Éreztem a tekintetét, ahogy végig követett, míg oda nem értem a célomhoz és kopogás nélkül húzódtam fedezékbe jó barátom irodájának menedékében. Zavarba hozott a pillantása. 

A kötelező megjelenést igénylő program már egyáltalán nem bosszantott. Teljesen máshol jártak a gondolataim. Egészen addig, míg meg nem érkezett az ünnepelt. A torkom összeszorult és igyekeztem elkerülni a pillantását. A tenyerem izzadt, az arcom érezhetően kipirult. Mikor elém ért és kezet kellett nyújtsak neki, akkor néztem rá. Ő is elcsodálkozott, de valami mosolyhoz hasonlót produkált amitől melegség járta át a testem. 

-Gratulálok Viktor Krumnak, aki elnyerte az év sportolója címet és büszkesége az egész varázslótársadalomnak! - zárta le apám a műsort, de mi még akkor is csak egymást fixíroztuk. 

20. Honeydukes

Édes.

Az első szó, ami eszembe jutott róla, miközben figyeltem, ahogy a barátai körében kóstolgatja a finomabbnál finomabb édességeket. Ujjai ragacsosak voltak, amiket rózsaszínű nyelvével tisztogatott le, akár egy kecses macska. Szemei sárgás-zölden csillogtak, ami még inkább cica kinézetet kölcsönzött a lánynak. Annyira belemerültem a bámulásába, hogy csak Ron erős vállba boxolására tértem vissza a valóságba. 

-Aucs! - simogattam az ütés helyét, de ő csak elképedve és mérges szemekkel jelezte felém a rosszallását. 

-Nem vagy normális Harry. Az anyja meglátja, hogy meresztgeted a szemed és örök életedre büntetőmunkára küld. Tudod, hogy egy pszichopata! 

-Nem meresztgetem a szemem. - zártam le a témát, de el kellett ismerjem, hogy Ronnak igaza volt. Umbridge nem venné jó néven, hogy Jean-t bámulom. Arról már ne is beszéljünk, hogy a lány Mardekáros volt. Teljesen kizárt, hogy egyáltalán szóba állt volna velem. 

Savanyú.

Ilyen volt a képem a nap további részében. Már nem futottam össze a lánnyal, amitől kifejezetten elszontyolódtam és ezt a barátom is észrevette. Már az első nap, mikor megláttam a lányt felkeltette az érdeklődésem, ő pedig ugyanolyan kíváncsi tekintettel méregetett, mint bármelyik másik élőlény, aki először látja a "kis túlélőt". Nem tudhattam még, hogy az idei Sötét Varázslatok kivédése tanárunk - aki nem mellesleg abnormális és súlyosan ízlésficamos - lánya. Természetesen az édesanyja miatt volt az iskolában és egyértelmű okokból kifolyólag a ellenséges házba került. 

Keserű.

Lenyeltem a pirulát, ahogy a muglik mondják. Mégis a kedvenc időtöltésem közé sorolhattam, hogy a nagyteremben vizslatom. Aranyos volt, mikor kipirult arccal magyarázott, vagy mérgesen felhúzta az orrát és összeráncolódott a szeme sarka. A mosolya gyönyörű volt. Leginkább akkor sugárzott, mikor észrevette, hogy figyelem és csillogó szemekkel felém küldött egyet. 

A gyomrom telis-tele édességekkel bukfencet vetett. 

30. Horcruxes

30. Horcruxes


Idegesen szaladtam utána a félhomályba burkolódzott folyosón, ahol a csend és a feszültség tapintható volt, egyedül lépteink koppanását verték vissza az iskola falai. Már ami megmaradt belőlük. Rengeteg test hevert holtan, mások sérülten. Alig láttunk ki a káoszból, én mégis egyetlen személyre összpontosítottam.
-Várj már meg! – kiáltottam felé, mire megtorpant. Portól, vértől piszkos arca dühösen fordult a hangom irányába.
-Mit akarsz Potter? – köpte a szavakat, akár egy szitkot. Rosszul esett ahogy a nevemet mondta, de tisztában voltam vele, hogy direkt bántani szeretne.
-Csupán annyit, hogy ne fordíts nekem hátat Malfoy! – nyomtam meg én is a származására utaló vezetéknevet. Szúrós szemekkel várta, hogy folytassam, de nem igazán tudtam mit mondani. A Nagyúr meghalt, Harry a testvérem volt az utolsó horcruxes, aki ismét túlélte. Mikor kiderült, hogy Voldemort egy része az öcsémbe költözött, Draco megváltozott. Abban a hitben élt, hogy csak azért vagyok vele, mert kémkedek a főnökének, aki ilyen módon próbálja manipulálni és sakkban tartani.
-A Nagyúr lehet, hogy elpusztult, de a követői… utánunk fognak jönni. – rándult meg a szája. – Tudod mit jelent Freya. Meg fognak ölni. Nem jöhetsz velem. Itt biztonságban vagy és az a legjobb, ha többé nem találkozunk. –hajtotta le a fejét.
-Draco, nem azért küzdöttem értünk, hogy a cél előtt feladjam! – léptem közelebb hozzá. – Szeretlek és ezen semmi nem változtathat.
A vallomásomra felkapta a fejét. Egy darabig vizsgálta az arcom, majd behunyta a szemét és megtört hangon közölte:
-Vége van hercegnő. Vigyázz magadra.
Remegő kézzel húzott magához, majd egyetlen utolsó csókot nyomott izzadt homlokomra és elfordulva, távozott.

19. Time turner

Könyörögtem volna, ha a könnyeim nem állják útját hangomnak. A torkomban hatalmas gombóc képződött, a gyomromban egy óriási lyuk, kerülgetett a hányinger. 

-Kérem... - suttogtam megtörten. 

-Nem lehet Cleo. - válaszolt szomorúan Dumbledore. 

-Igazgató úr! Nem érti! Meg kell mentenem őt. - találtam meg a hangom. 

-Értem én és ha lehetőségem lenne rá, szemrebbenés nélkül odaadnám a szerkezetet, de jelen állás szerint lehetetlen. 

-Biztos van rá valami megoldás! - dobbantottam a lábammal. 

Sosem voltam életem folyamán ennyire kétségbeesett, mint akkor. Elveszítettem a szerelmem egy orbitális baklövés miatt. Egy jellemtelen, utolsó szemét tönkretette az életemet azzal, hogy elvette tőlem Őt. 

Cedric Diggory teste, üveges szemekkel, holtan lebegett szemem előtt. Abban a pillanatban, mikor Tudjuk Ki parancsára testével felfogta a halálos átkot, a szívembe érthetetlen fájdalom nyilallt. Akkor még senki nem tudta mi történt a fiatal Hugrabugossal, később Harry Potter zokogva görnyedt élettelen teste felett. 

Sosem fogom elfelejteni a pillanatot. Rohantam felé, ahogy a lábam bírta, de édesapja meggyötört hangjától megtorpanásra kényszerültem. Ott álltam tőle pár méterre és éreztem, ha megmoccanok, ellopják lábam alól a talajt. 

Így kerültem az igazgatóhoz, egy időnyerőért könyörögve. Ő pedig hosszú, fehér szakálla és szokásos szemüvege mögül szomorúan nézett rám, fejét ingatva.

17. Flourish and Blotts

April hatalmas mosollyal az arcán lépett be az üzletbe. Imádta a könyvek illatát, a helyiség színeit, a hangulatot amit a falak árasztottak. Egyszerűen csodálatos volt az egész. Sokszor csak benézett, leült egy sarokba és olvasgatott. Most is ez lett volna a terve, de egy hideg pillantás kizökkentette. A jeges szempár szúrósan vizslatta. April arca piros lett, akár a rubin. Zavartan ült le a megszokott sarokba, ölébe vett egy vaskos kötetet, de a címére sem emlékezett. Csak figyelte az előtte elterülő cirádás betűket és igyekezett felfogni minden szót. Sikertelenül. 

Severus nem volt képes levenni a tekintetét, csak figyelte a lányt, ahogy kipirult arccal belemélyed a kiválasztott könyvbe. Ajkait zavartan rágcsálta, amit a fiú kifejezetten izgatónak talált. Szíve szerint segített volna neki benne. Szíve? Miről is ábrándozik ő itt? Volt neki egyáltalán olyan? A közvélemény más állásponton volt. 

-Szia! Mit csinálsz? - állt meg Snape előtt a vörös hajú szépség. 

-Lily... én csak elgondolkodtam. - köszörülte meg a torkát. Snape még a szokásosnál is sápattabb volt. Hogy gondolta, hogy másik lányról ábrándozik? Másikat figyel, mikor itt van előtte élete szerelme. Undorodott magától. Ő Lilyt szereti, April egy senki a szemében. 

April Corran hatalmas sóhaj közepette vette tudomásul, hogy elmúlt a varázs. Severus figyelme örökké Lilyt illeti, akárhogy is szeretné, ha észrevenné. Egyetlen pozitívum az volt, hogy végre megértette az ölében fekvő könyv lapjait.