2018. augusztus 26., vasárnap

Cold as Ice

Régestelen rég volt már. Remélem tetszik majd ;) Csak egy régi ötlet, amit mostmár muszáj volt. 



Valakit szeretni a legnagyobb fájdalmak árán is. Sok mindent megéltem már a több száz évem alatt, de sose hittem volna, hogy ilyen valóban létezik. Én csak jól akartam érezni magam életem szerelmével, mire egy nap minden összekuszálódott. 

Hónapok teltek el, mire visszakaptam. Minden nyom nélkül eltűnt, Dean pedig ígéretéhez híven nem kereste tovább. Nem kutatott kiskapuk után, csak gyászolt és várt. Várta a csodát. Én nem tudtam megtenni. Nem engedtem, hogy a fájdalom elvegye az eszem. Tudtam, éreztem belül, hogy még él. Minden követ megmozgattam, hogy előkerítsem akár a föld alól is. Nélküle semmi voltam. A varászerőm kezdett alábbhagyni, már-már árnyéka volt önmagának, akárcsak én. 

Egy nap koszosan keltem a motel szoba retkes ágyában. Rothadó kaja szag terjengett, amitől még inkább felfordult a gyomrom. Ez lett belőlem. Egy kétségbeesett szerencsétlen, akit az érzelmei megfojtanak. Épp felültem az ágyon, hogy laptopom magam elé húzva tovább keressem a megoldást, mikor kopogás nélkül nyílt az ajtó és ott állt. Magabiztosabban, mint valaha. Haja hosszabb volt, de még így is jól állt neki. Első meghökkenésen túllendülve, villámként csapódtam a testének és minden erőm összeszedve öleltem magamhoz. Rá se nézve, a tarkójánál fogva húztam magamhoz egy csókra, amitől átjárt az ismerős bizsergés. Szemei keményen csillogtak és jól tudtam mit akar. Egyetlen szó nélkül söpörtünk le az asztalt, hiszen az ágy még mindig undorítónak hatott és hagytuk, hogy átvegye az irányítást valami elemi ösztön és a hiány keveréke. 

Valami keményen feküdtem és képtelen voltam megmozdulni. Percek is eltelhettek, mire eszembe jutott az előző éjszaka. Sam visszatért! Örömömben fel akartam ülni, de rá kellett jöjjek, hogy az sem fog sikerülni. Körbekémleltem, majd hideg zuhanyként ért a felismerés: kezem, lábam össze volt kötözve és egy dobozban feküdtem. A plafonról egy porlepte, homályos villanykörte fénye pislákolt. Mi az isten történt? 
Elfordítottam a fejem amennyire csak tudtam, hogy kiderítsem. Egy raktárépület szerű helyen ébredtem, aminek nedves és penész szaga volt. Kicsit nyújtózkodva megláttam magam mellett egy hatalmas gödröt, gyönyörűen, precízen kiásva. Akár a filmekben. Ekkor tudatosult bennem elrablóm szándéka. 
- Nem! Nem! Nem! - igyekeztem kiszabadulni, sikertelenül. Hirtelen jött pánik és félelem felkúszott a gerincemen és elzsibbasztotta az agyamat. Ez nem lehet a valóság. 
- Ne kiabálj. Úgyse hallja meg senki - jött be Sam teljes nyugalommal, egy szál törülközőben. Testén még peregtek a zuhanyrózsából áradó vízcseppek, haja nedvesen tapadt a tarkójára. 
- Te nem Sam vagy - suttogtam, mire kitört belőle a nevetés és szarkazmussal fűszerezett afektálásba kezdett.
- "Te nem Sam vagy" Jajj drágaságom, én vagyok az, csak sokkal jobb valómban. Eddig vak voltam, mostmár látok. Erősebb vagyok, mint valaha. 
- Mi történt veled?! - húnytam le a szemem. Nem akartam elképzelni, hogy ez valóban megtörténik. 
- Megedzőttem - kacsintott rám, de annyira más volt. Néztem egy darabig, aztán kiterjesztve a megmaradt, gyatra erőmet ráfókuszáltam. 
- A lelked... - sápadtam le. Lehetetlen! 
- Kinek kell ilyen baromság? - terítette ki a törülközőt és belebújt egy nadrágba. - Ne fecsegjünk többet. Köszönöm az éjszakát Jen, de sajnos volt időm gondolkodni és rá kellett jönnöm: te is ugyanolyan szörny vagy, mint bármi más amit évekig üldöztem. Egy boszorkány, aki nem erre a világra való. A probléma csak annyi, hogy nem lehet megölni, mint anyádat se. Valahogy mindig - itt beszívta a levegőt - visszakúszik, akárcsak egy féreg. Szóval jobbat kellett kitaláljak. 
- Élve eltemetsz - fejeztem be a gondolat menetet. Gonosz, de mégis szívdöglesztő mosollyal az arcán lépkedett közelebb. Óvatosan, szinte már szerelmesen végig simított az arcomon. 
- Semmi személyes - egy puszit nyomott a homlokomra, majd rámcsapta a koporsó tetejét. Sikításom, ami még a földbekerüléskor is töretlenül az elmémban szólt, nem akart alább hagyni. Végül rá kellett jöjjek: nem csak agyamban hallom. 

Sötétség... alapvetően nem olyan rossz, de amikor már elveszted az időérzéked, úgy érzed megvakultál és senkire nem számíthatsz. Az ég világon senkinek nem fogsz hiányozni. Az egyetlen ember aki számított, ő tett a föld alá, a szó szoros értelmében. Furcsa érzések kavarogtam bennem. A síráson és az önsajnálaton már rég túljutottam. Harcoltam, próbáltam feléleszteni az erőmet, de csak egyre több föld szűrödött be az apró lyukakon. Kerestem anyám elméjét, hátha üzenni tudok neki, de hiába. Mégsem az volt a legrosszabb amikor életem szerelme rámcsukta a fedelet, hanem, hogy a szívem darabokban dobogott a mellkasomban. Összetörtem lelkileg. 

Sötétség... mégis más. Ahogy kinyitottam a szemem egy ismeretlen helyen találtam magam. Egy apró szobában, ahol csak az éjjeli lámpa fénye mutatta az utat. Fájt elviselnem a világosságot, így visszacsuktam a szemem és aludtam. Mikor ismét felébredtem egy simerős hang szólítgatott a nevemen. 
- Jen, ébredj fel, kérlek... 
- Ne sírj már - mordultam fel, mire barátnőm teljes súlyával rámnehezedett, úgy ölelt magához. Furcsa volt a kettőnk közti kapcsolat. Eleinte utáltuk egymást, végül ő lett a legfőbb bizalmasom, bár nehezen viseltem, hogy állandóan máshol járt agyilag. Álmodozó típus volt. 
- Életben vagy! Annyira hiányoztál! - szipogott, én pedig végre kinyitottam a szemem. 
- Mi a fészkes fene történt? - kérdeztem rekedten. - Hogy kerülök ide? Hol van az ITT? Mikor találtatok meg? Mennyi ideig voltam a föld alatt? Mondd, hogy csak álmodtam... 
- Először is. Enned kell és mindent elmagyarázok. 
- Addig nem, amíg nem mondod meg, hogy meddig voltam... ott - Gina lesütötte a szemeit, majd motyogott valamit. Mérgesen néztem rá, mire egy sóhaj kíséretében hangosabban megismételte. 
- Majdnem fél évig. Pár napja találtunk meg.
Sokkolt a tény, de próbáltam észhez térni, hogy tovább beszéljen. 
- A bunkerban vagy. Ez egy biztos pont, ahol mostmár véglegesen berendezkedtünk. 
- Tünk? Az azt jelenti... 
- Igen, Dean, Sam és Cas. Meg persze én. 
- Sam? - kaptam fel a fejem neve hallatán. 
- Őőő... ezt majd ti megbeszélitek - éreztem, hogy nyugtatni próbál, de egyetlen szó nékül felpattantam az ágyból és kirontottam a helyiségből. A hirtelen jött fény fejbevágott, de a hosszú folyosón ibolyogva törtem utat magamnak valamerre. Meg kellett találjam! Egy hatalmas térbe érkeztem, ahol ott ültek mind. Dean egy sörrel nézte a laptopját, míg Sam háttal állt nekem. Castiel bólintott és megkocogtatta a fiatalabb Winchester vállát. 


Amint megfordult elszorult a torkom. Szemei ismét lelkesen csillogtak, de tele volt bűnbánattal és fájdalommal. Azért jöttem, hogy leszúrjam, esetleg megöljem, de ahogy szomorúan ácsorgott előttem semmi más nem jött ki a számon, csak:
- Sziasztok. 
- Jen! - húnyta le szemeit Dean és elém lépve megölelt. 
- Valaki elmagyarázná miért kellett fél évig a földben rohadnom?! - néztem körbe a jól ismert arcokon, majd levágódva a kanapéra, keményen pásztáztam őket. Erősnek próbáltam tűnni, de végtagjaim gyengesége végett kellett leüljek. 
- Annyira sajnálom - dörzsölte meg Sam az arcát zavarában. 
- Képzelem - villantottam rá a szemeim. 
- Nem volt lelke Jen! - védte öccsét Dean. - Nem kifogás, tudom, de jó lenne, ha számításba vennéd. 
Gondolkodtam egy darabig, aztán mindenkit kizavartam a teremből. Egyedül Sammel szerettem volna beszélni. 
- Sajnálom - ismételte magát lehajtott fejjel. 
- Az nem másítja meg a múltat. Meg akartál ölni! - sírtam el magam az idegtől. 
- Nem én voltam! 
- De igen, te voltál Sammy, ez fáj a legjobban. Nem érdekelt volna az se, ha meghalok, de látni a szemedben, hogy gyűlölsz... 
- Jen, én szeretlek - nyelt nagyot és közelebb próbált jönni hozzám. 
- Ezt most inkább ne - léptem el mellette. - Te lehet, hogy rendbejöttél és minden szuper, de én nem. A legszörnyűbb, hogy nem tudom egyáltalán fogok e valaha. 
A szívem megszakadt, de az igazat mondtam. Idő kellett. Ki tudja mennyi? 
Ott hagytam inkább, a mellkasomban dobogó szívem fájón sikított, de elindultam megkeresni Ginát, hogy elmesélje mi történt azidő alatt, míg én szundikáltam a sötétben. 

2018. augusztus 23., csütörtök

Maradsz még? 2.0.

Drága Raven! ... Kölcsönkértem az alapot egy pár mondat erejéig. Ne haragudj érte, nem bírtam ki, hogy ne adjam meg a szereplőknek a romantikus befejezést. Remélem méltó a szöszöd (személyes kedvencek egyike) folytatásának... De nem szaporítom tovább a szót. Na... 

Tankönyvektől roskadozva előztem meg a folyosón, hogy a helyes szoba ajtajában megtorpanva lássam míg utolér. Mielőtt benyitottam volna vártam néhány pillanatot, hátha meggondolja magát, de ő csak mosolyogva ácsorgott mellettem. A könyököm súrolta hasfalát, túl közel volt. Zavaromban elfelejtettem, hogy a szennyes tényleg az ágy kellős közepén trónolt, így egyetlen szó nélkül léptem be, az amúgy általánosságban rendezett szobába. Most sem volt másképp. Minden a helyére volt téve, csak az asztalon sorakozó kávés poharak, három pizzás doboz és néhány sörös üveg rontotta az összképet.

- Érezd magad otthon – krákogtam, ő pedig hátratett kézzel, gyermeki kíváncsisággal állt neki felfedezni a szobám minden sarkát. Amíg épp a könyveket nézegette, gyors mozdulattal összefogtam a takaró négy sarkát és ledobtam a karosszékbe, ezzel eltűntetve minden nyomát a piszkos ruhadaraboknak. 
- Látom te is szereted a mitológiát – mosolygott, miközben az asztal feletti festmény csodálta.
- Igen – bólogattam és előszedtem a jegyzeteimet jogból. Akkor tudatosult bennem, még talán soha az életben nem vártam ennyire, hogy tanuljak. Amint végzett a sarokban álló bakelit lejátszó vizsgálatával, ő is lehuppant mellém az ágyra. Ha tudta volna, mióta álmodoztam erről a pillanatról. A szőke félisten, félmeztelenül az ágyam kellős közepén. Ha nem lettem volna teljesen a hatása alatt, még bele is csíptem volna a karomba, hogy kiderítsem: nem álmodom.

- Hol kezdjük? – kérdezte átható tekintettel. Az agyam teljesen kihagyott és arra eszméltem, hogy képtelen vagyok koncentrálni. Egyszerűen csak bámultam a hasa vonalát, ami egy szabályos V betűben végződött valahol a farmerja által rejtett területen.
- Ami nekem nem tiszta, az a kontinentális jogrendszer – túrt a hajába zavartan. Nekem pedig el sem jutott a tudatomig mit mond, csak az, hogy a gyönyörű ujjai a szőke tincseken végig szántanak, majd megállapodnak az erős izomzatú nyakán. Felhúzott lábamba markolva igyekeztem visszafogni a fantáziám. Szinte már fájt a vádlimba mélyesztett ujjbegyeim nyoma. Titkon reménykedtem, hogy nem hagynak zöld foltokat maguk után.

- A ko-kontinentális… - dadogtam belül ostorozva magam. Szedd már össze magad Bianca! – Ez a jogrendszer egy szuverén vagy szuverenitással felruházott szerv vagy személy által alkotott absztrakt törvényeken, kodifikált jogszabályokon, általában írott alkotmányon alapul, másrészt jogszokáson, mely jogforrásokat a konkrét ügyre vonatkoztatnak… - olvastam a szemem előtt húzódó szavakat, de az értelmükből sokat nem fogtam fel.
- Azaz? – vonta fel szemöldökét kérdőn.
- Azaz mi? Fogalmam sincs – csúszott ki a számon őszintén.
- Azt mondtad elmagyarázod a lényegét – nevetett fel harsányan.
- Tudok sokkal jobb elfoglaltságot – mikor rájöttem, hogy ismét hangot adtam a gondolataimnak, már késő volt. A semmiből kellett kitalálnom valami hihető magyarázatot. – Úgy értem… a kontinentális jogon alapul, de mégis egyszerűbb, ha előbb a többi alfajjal kezded, mint az egyházjog és az egyetemes jogtörténet. Ha ezek megvannak, akkor össze tudod rakni.


Arcán mintha csalódottság suhant volna át, majd beletemetkeztünk a száraz anyag rejtelmeibe. Már az angolszász jogrendszer lényegét rágtuk át, mikor rá kellett jöjjek, ismét túl közel van az egész ember. A hátam mögött lévő párnán támaszkodva dőltem a falnak, ő viszont a térdemre tett könyvből nézett fel a szemeimbe. Nagyot nyelve próbáltam elszakítani a tekintetem, nem sok sikerrel.
- A normann hódítás idején – mondta, de hangja sokkal halkabb és rekedtebb volt, mint eddig bármikor.
- Tessék? – ráztam meg a fejem, hogy ki tudja hányadjára felébredjek. Mikor reggel a kávém mellett ücsörögve ébredeztem, még nem hittem volna, hogy egy mosógép szerelés teljesen tönkreteszi az idegeimet.
- A common law – járatta gyönyörűséges kék szemeit a szám és a szemem között.
- Mi van vele? – kérdeztem szinte suttogva. Úristen, ez tényleg az én hangom volt?
- Felejtsd el – búgta az ajkaimtól pár centiméterre. Az illata orrba vágott és olyan töményen kúszott a tüdőm minden szegletébe, hogy elfelejtett működni a létfontosságú szerv.
- Mit felejtsek el? – nyeltem nagyot, de már nem hagyott több időt értelmetlen kérdésekre. Puha ajkai finoman érintették az enyémet, én pedig teljes bódult állapotban túrtam végre a csillogó tincsek közé, így gátolva meg a csók megszakítását. Mikor megérezte, hogy húzom magamhoz, felbátorodott és lesöpörve a könyveket magasodott felém teljes testével. A tollak koppantak a parkettán, jelezve, hogy mára elég volt a fejtágításból. Tenyeremmel végig simítottam a kidolgozott mellkason, ami után órák óta vágyakoztam. Sokkal jobb érzés volt, mint elképzelni. Szinte beleremegett a gyomrom, mikor forró kézzel a pólóm alá nyúlva támasztotta a derekam, így szorítva magához egyre közelebb. Elvesztettem az időérzékem, nem tudtam mennyit csókolóztunk, de abban biztos voltam, hogy kifutóra igyekvő modelleket megszégyenítő módon vetkőztünk fehérneműre. Precíz mozdulattal szabadított meg az elől kapcsos melltartómtól, aztán a következő pillanatban már egy sokkal finomabb és nyugodtabb oldalát mutatta felém.

Ha létezik tökéletes, akkor az egészet oda tudnám sorolni. Figyelmes és érzéki volt. A súlya volt a legjobb dolog életben amit magamon éreztem. Kissé furcsa volt, hisz nem szoktam hozzá, hogy a másik fél beszél hozzám együttlét közben. Kedves szavakat suttogott, amit szépen egyesével el is hittem neki abban a pillanatban. 

Mikor már piheve feküdtem a mellkasán, köldöke körül játszadozva és igyekeztem megtalálni a megfelelő szavakat, belém fojtotta a ki nem mondott gondolatokat. 
- Mióta vártam már erre... - meglepődve néztem fel az arcába, amin egy boldog mosoly terült el. Ő. Várt. RÁM? Kattogott az agyamban ez a három szó. 
- Mit mondtál? - pislogtam nagyokat értetlenül. Szerettem volna hallani, ahogy megismétli a szavakat. 
- Csak annyit, hogy szerintem jogilag oda vagyok érted - kacsintott rám, mire hajtövig vörösödve inkább belebújtam a nyakába és dünnyögve helyeseltem. 
- Nem igazán értem mit mondtál. Elmondanád úgy, hogy emberi nyelven beszélsz? - nevetett, de láttam rajta, hogy direkt szivat. Mielőtt szemforgatva megadhattam volna a választ, egy örömteli ujjongás után láttam meg, hogy Raven alakja ácsorog az ajtóban és tapsikolva gratulál. 
- Na végre! Jó volt? - ült le mellénk az ágy szélére, míg magunkra rántottam volna a plédet, amit ugyebár sikertelenül keresgéltem, hiszen a szennyessel együtt a pár méterre lévő széken volt. Nem maradt más választás, mint a párnákkal takarózni. 
- Kifelé! - vágtam barátnőmhöz az egyik plüss koalát a sok közül, ami az ágyamat díszítette. 
- Ez nem válasz! Az izzadság szag alapján... igen - dobta vissza az álatkát, majd fütyürészve elindult, de még vissznézett - Legalább működik a mosógép?
- Tünés! Nem normális - háborogtam, de Thor csak felszabadultan nevetett, majd egy gyors puszi után visszahúzott maga alá. 
- Tényleg nem válaszoltál - csókolgatta az állam vonalát. - Jó volt? 
- Jogilag? - vigyorodtam el, majd lezárva az idióta témát inkább megcsókoltam. Egy biztos, a kontinentális jogrendszer lett a kedvenc tananyagom. 

2018. augusztus 13., hétfő

Minden nap gondoltam rád! 1


Könnyeim hullanak a poros útra, miközben, lassan a fájdalmas menet részévé válok. Gyomrom apróra zsugorodva, szívem a torkomban dobogva. Feltűnés nélkül törölgetem a szemem, nehogy elkenjem a festéket. Mindenki itt van. Nevetnél, ha látnád Steve szomorú arcát, vagy Nat könnyáztatta szemeit. Még Tony sem viccelődik, csak megy lehajtott fejjel és bűzlik az alkoholtól. 

Itt hagytál, mert erre kértelek. 


- Évekkel ezelőtt – 

Mindenki számára egyértelmű volt, hogy valami alakul. Valami megismételhetetlen és jó. Mikor heccből sós kávéval vártál az ebédlőben egy megbeszélés után, vagy mikor én rejtettem el az összes ruhádat a nagymosás után és szennyeskosárral magad előtt szaladtál végig a toronyban a nevemet kiabálva. Nem voltam más csak egy egyszerű titkárnő. Egy senki, aki jókor volt jó helyen, ezért szuperhősök között tevékenykedett és főzte nekik a koffeinbombákat. A szemed mégis rajtam akadt meg. A mai napig nem értem az okát. 

Egy darabig titkoltuk a kapcsolatunkat, később már együtt éltünk, külön a mi kis lakásunkban. Imádtam a munkádat és az egész őrült helyzetet. Egészen Sokoviáig. Az ott történtek után minden éjjel rettegtem, hogy mikor kapok hírt a halálodról, vagy csak egy balesetről, eltűnésről, fogságról… Semmi nem volt ugyanolyan és ezt te is érezted. Elmúltak a nyugodt és csodás napjaink. Féltettelek. Féltettem az egészet, minket. 

Egy este véresen és sápadtan estél be az ajtón. Kétségbeesettségemben megijedni sem maradt időm. Üvöltöttem veled. Könyörögtem, hogy hagyd abba az egészet és menjünk el a világ másik végére. Másik világba akár! Csak ráztad a fejed nemlegesen és ott akkor tudtuk, hogy vége. 

Nem tartottál vissza. Pakolásnak nem nevezhető módon dobáltam be minden kezem ügyébe akadó dolgot egyetlen bőrönbe. Semmi más nem lebegett a szemem előtt csak, hogy minél hamarabb eltűnjek a közeledből. Fájt. A világot választottad helyettem, míg karba font kézzel, márvány arccal bámultad a mozdulataimat. Szád egyetlen kemény vonallá préselődve, kimondatlan szavakat zárt el előlem. 

- Soha többé nem akarlak látni! – csaptam rá az ajtót. 


- Jelen – 

Tiszteletben tartotta a kérésem. Nem jelentkezett többé. Egyszer-kétszer láttam a TV-ben, de azon kívül, ha véletlenül összefutottunk az utcán, másodpercek leforgása alatt el is tűnt. Mindig is tudtam, hogy valamikor eljön a nap és valaki értesíteni fog, savanyú, karikás szemekkel a halálodról. Pár napja be is igazolódott a jóslatom. Maga a Fekete Özvegy állt az ajtómban, Steve Rogerssel karöltve és lehajtott fejjel kértek bocsánatot. Nem érdekelt más, csak mondják el mi lett végül a veszted. 

Sajnálom, nem a csatamezőn vesztettünk el. Egy hangos összezördülés végett, idegesen pattantál a motorodra, amibe a hetedik utca sarkán egy kisteherautó belehajtott. Még Fury sem tudott visszahozni közénk. Igen, ezt mondtam nem akarlak többé látni, tűnj el az életemből és dögölj meg. 


Nem így értettem! Esküszöm… 

Pár lépést teszek a frissen betemetett koporsó felé és a fényesen csillogó sírkőhöz lépve végig simítok rajta. Az aranyozott betűk tisztelegve álltak feletted, ahogy egy igazi hőshöz méltó. Óvatos mozdulattal térdelek mellé és olvasom a feliratot „Most sem tévesztettem el a célt.” Remegő hangomra alig ismerek rá, így nem erőltetem, de még odasuttogom neki, utoljára. 

- Viszlát Clint Barton, minden nap gondoltam rád… 

2018. augusztus 10., péntek

Seventh

Drága Steve,
a minap bepillantást nyerhettem a seregbe. Persze csak képletesen. Meglátogatott egy barátod.
Peggy Carter néven mutatkozott be, s azt mondta elég jól ismer.
Mesélt rólad azokból az időkből, mikor én nem hallhattam felőled.
Mesélt azokról a kérdésekről, melyekre én nem kaptam válaszokat.
Mintha ismerte volna a látható világod rejtett igazságait.
Amikről azelőtt csupán én tudhattam.

Steve, az a nő velem volt egy idős és már annyi borzalmat látott, amennyit én sosem fogok, csak érezni.
Láttam őt. Gyönyörű, céltudatot és magabiztos.
Pont a szöges ellentétem.
Nem kételkedem hűségedben, de nem lehet, hogy ő volt az egyik oka a megválaszolatlan leveleimnek Steve?
Nem lehet, hogy én siklottam el valami fölött, s az, hogy te kiléptél itt az ajtón ékesszóló bizonyítéka volt annak, hogy engem is magamra hagytál s szerelmedet az egyenruhára cserélted?

Talán csak tévedek.
Talán..
Ő elmondott mindent. Leírta nekem a mindennapjaidat, s azt is mennyit beszéltél rólam.
Hát mégsem feledtél el Steve? Mégis léteztem?
Elmesélte, hogy miket tettél, s szemeim előtt megelevenedett az alakod, s a képzeletbe burkolva láttam magam előtt, hogyan mentesz meg ezreket miközben önmagadat áldoznád fel másokért.
Peg csak mesélt, míg ittam a szavait rólad, melyekben leírta mindazt, melyet én csak a sajtó visszhangján keresztül hallhattam ki a sorok közül, a csend másik oldalán lyukadtam ki.
Az ember azt gondolná, a csend békés. De igazából fájdalmas.

Ő ismerte azt az oldaladat. Míg én csak a másikat láttam.
Az igazi Steve Rogers-t. Neki az volt az igazi.

S bár tudom jól, próbálta leplezni érzéseit, talán látnod kellene a szemeiben a megtört szenvedést, vagy a hangját átjáró áhítatot, mikor rólad beszél.
Szeretett téged Steve. Talán úgy, ahogy én szerettelek.

És igen.
Már csak múlt időben beszélek rólad.
Az elmúlt hónapok szürkén egymásba folytak és elnyelt valami állandó sötétség, mely megsúgta, hogy egyedül maradtam.

Még mindig sötétbe burkolom magam, s tudom még mindig egészen a tiéd vagyok.
Őrzöm az emléked, de abban nem vagyok biztos, hogy a lelkemben tátongó ürességet túl tudom élni.

S hogy miért írok még?
Mert már csak így vagy velem Steve.
Már csak így vagy velem.
Gina


2018. augusztus 9., csütörtök

Sixth

Drága, egyetlen Steve Rogers,
ugye tudod, hogy lassan, lassan, de biztosan kezdek beleőrülni az ürességbe, melyet magad után hagytál?
Ugye tudod, hogy mindaz ami voltam régen, akkor kilépett veled az ajtón, mikor bevonultál a seregbe?
És az a részem, ami már sosem jön vissza, veled együtt..
Nem! Még nem..
De már közel vagyok, mindahhoz, hogy elhiggyem a híreket.
Fél éve már, hogy minden kérdés megválaszolatlan bennem, s a nemzet elbukott hősét a történelem süllyesztőjében érte utol az Örök Inas.
Én pedig bár nem akarom, néha kezdem elhinni, hogy igaz.
Hogy nem vagy többé.
Mégis mi más magyarázata volna mindannak, amit napra nap megélünk?
Mi magyarázata volna, hogy Amerika védelmező nélkül vívja tovább ezt a szörnyű háborút?
S mi magyarázata volna a pusztító magánynak, mely minden pillanattal lelkem egy újabb részét marcangolja szét?
Éjjelente még mindig látlak, de már nem zuhanni.
Már csak azt álmodom, amit akarok. Téged itt, magam mellett.
Aztán mikor felébredek, a fájdalom köntösébe burkolózom, s magamhoz ölelem még bennem élő emlékeimet.
Azokat, amikor még nem Amerika Kapitány, hanem az egyszerű, de nagyszívű Steve Rogers állt mellettem. A Brooklyni kis srác, aki sosem adta fel.

Most kinézek az ablakon és tudod mit látok Steve?
Hogy az élet ment tovább és bár azt mondják a győzelem a miénk lesz majd, minden megváltozott.
A nép levedlette a gyászruhát s a sötét özvegyfátyol, mely engem még tovább utamon kísér, csak nekem maradt meg. S a fájdalom is régi barátként szegődött mellém.
Nekik fogalmuk sincs milyen ez.
Ők csak a hőst látták. A maszkot és a cikornyás gúnyádat a sávokkal és csillagokkal.
A nemzet zászlajába burkolt bábot. Az önjelölt megmentőt.

De én még akkor is téged látlak Steve és tudom, milyen téged elveszíteni.
Azt hiszem fogalmad sincs, vagy talán nem is értheted, de amíg leírtam ezt a mondatot, a szenvedés minden formáját magamban éreztem.

Nemrégiben Mrs.Barnes meglátogatott, s most neked is idézem szavait.
„Az ember halála mindig másokkal történik. Aki elment, az csak azoknak hiányozhat, akik maradtak."

És mi itt maradtunk Steve.
Mi itt vagyunk.

Azt hihetnéd, az alapján, amiket szavakba foglaltam, hogy kezdek lemondani rólad.
Talán így van. Talán nincs. Igazán már én sem tudom biztosan.
Kezdem elveszteni a helyes irányt magamban is, s bár tart még egy apró reménysugár, nem tudom meddig bírom.


A halál keze a kilincsemen pihen.
Én pedig már nem kérem, hogy siess ide. Csak azt kérem, hogy légy még életben!


De rettegek.
Nem attól, ami jön, csupán attól, amit majd az érkező a fülembe suttog.
Félek attól, amit hallanom kell.
Félek, hogy Steve Rogers nincs már többé..
Gina

2018. július 30., hétfő

Breaking the law

Ne haragudj, hogy ennyit késtem vele... a nyolc napos előtte/utána határidőbe még így is belefér. Remélem tetszik és már nem esküdözöm, de igyekszem aktívabb lenni. Odin Éltessen <3 


Ismét elérkezett a nap. Mindenki szerint egy neves és csodálatos ünnep, míg nekem egy átok. A születésem több száz éves évfordulója, de mind ezek mellett a kényszer házasságom kezdete is. A férfi, akihez hozzáadtak, minden más nőnek lehozná a csillagokat, rám pedig csak vigyázni próbál és tartani bennem az alig-alig pislákoló lelket. Évekkel ezelőtt Odin parancsba adta, hogy két legjobb harcosa egybekelljen. Hiába volt minden próbálkozás és küzdelem, nem maradt választásunk. Míg Asgard soron következő királyának asszonya lettem, katonából egy anyának szánt vicc, addig mind a kettőnk szíve darabokban hevert a trónterem kövén, kimondva egy-egy átkozott igent. 

Thor és én, jó párost alkottunk, de egy puszi nem több, annyi sem csattant el köztünk az évek folyamán. Eleget tettünk a kötelességünknek, ami eddig a pillanatig elégnek bizonyult. Az utcákon mégis suttogtak a népek, hogy baj van. Miért nem érkezett még meg a trónörökös? 

Ó, ha tudták volna, hogy ott volt. Az a csöppnyi élet a szívem alatt. Rágondolni és fájt, az emléke és az érzések még mindig késszúrásként forogtak a lelkemben. Az esküvőnk napján, Odin kelyhéből iszogatva jöttem rá, hogy túlságosan bíztam a királyban. Míg Lokival, örömkönnyek közt vártuk apró csemeténket, az átkozott elvette tőlünk a jövőt és a gyermeket. Teljesen tiszta lappal kezdhettük meg közös életünket. Mikor kiderült, Loki eltűnt Heimdall szeme elől, senki egy apró hírt nem kapott felőle, míg Bianca, Thor választottja száműzve lett Midgardra, ahonnan nem térhetett vissza, csak abban az esetben, ha a szőkeség örököst nemz az arra méltónak és a pici szíve először megdobban anyja méhében. 

Savanyú képpel öltöttem magamra csillogó fekete ruhámat. Elmémben emlékek cikáztak, amikor még Bianca a szobámban, tűkön ülve várta minden éjszaka, hogy Thorral a patakhoz szökve átbeszélgessék az éjszakákat, majd rózsaszín köd fedte pillantással áradozzon a párnák közé dőlve. Az én életem is révbe ért. Akkor legalábbis azt hittem, mikor Lokival a palota könyvtárában találkoztunk titokban, őrült terveket szövögetve. 

Hajam szoros kontyba fogtam. Már ez is szokásommá vált. Loki szerette a tincseimet, én pedig megtiszteltem azzal, hogy senki más nem láthatta rajta kívül. Mély lélegzet és nekiindultam a szokásos évenként megrendezett bálnak. A tömegtől hirtelen kifordulni lett volna kedvem, de nem tehettem meg. Előre nézve csak Thor kedvesen mosolygó arcára figyelve lépkedtem a hatalmas trón melletti emelvényhez. A fülemhez hajolva ölelt át és azt suttogta, kitartás. Lehunytam a szemem és elképzeltem, hogy a terem hatalmas kapuja kinyílik, palástját húzva maga után pedig a szokásos önelégült mosolyát magára öltve, suhanó lépéseivel hozzám igyekszik. Majd elé lépve annyit mond: Csak egy vicc volt. 

Teltek, múltak az órák, de az álom nem vált valóra. Már az egész udvar hangos hahotázással adta tudtunkra, mennyire élvezik az összejövetelt. Épp egy utolsó szem borsót kergettem a tányéromon, mikor nyílt a bejárat. A szívem kihagyott egy ütemet, de felnézve nagyobb meglepetés ért, mintha az ábrándozásom vált volna valóra. 

A lány lefagyva, remegő végtagokkal állt a terem közepén. Arcáról könnyek hullottak, majd térdre rogyott. Az emberek furcsán összenéztek és sugdolóztak, hogy milyen ruhát visel, de engem annyira nem érdekelt, csak az számított, hogy minél hamarabb odakerüljek hozzá. Mire odaértem volna, már egy hatalmas test megelőzött és mellette térdelve húzta talpra. Thor torkán nem jött ki hang, de én rögtön darálni kezdtem. 

- Bianca! Hogy kerülsz ide? – még mielőtt válaszolhatott volna, egy ismerős hang csendült fel. 

- Raven! – Ott állt. Nem éppen úgy, mint a képzeletemben, hiszen Midgardi fekete színű öltözéket viselt, de kétség kívül Loki volt az. Ahogy közeledni kezdett felém, a ruhája átváltozott és mire elém ért, a jégkék szemeivel pásztázva, királyi mozdulattal torpant meg. 


- MI FOLYIK ITT? – dörrent fel Odin hangja a trónból. Fél szemével igyekezett a lelkünkbe látni. 

- Apám, visszatértem, hogy elvegyem ami engem illet – jelentette ki Loki, ellentmondást nem tűrő hangon. – Elvetted a nőt akit szeretek, elvetted a gyermekem, amihez nem volt jogod. De az Asgardi törvények értelmében, lejárt az idő, amíg a házasságnak élnie kell. Mától semmisnek tekintendő, hiszen nem született a frigyből utód. 

- Én vagyok a törvény! – állt fel a király. Szemei szikrákat szórtak, de tudta, hogy Lokinak igaza van. – Ő hogy kerül ide? 

- Ha már kérdezed… a másik, a tökéletes fiad sem bírta, hogy tönkreteszed az életét. Tudomásom szerint, Thor – itt bátyjára nézett. – Többször lelátogatott Midgardra, minek következtében, a lány méhében ott lapul Asgard következő uralkodója. 

Bianca megkeményítette az arcvonásait és csak biccentett a király felé. Annyira sok volt az információ, hogy hirtelen el is felejtettem hol vagyok. Nem érdekelt, ha halálbüntetéssel, vagy száműzetéssel súlytanak, de ott abban a pillanatban ugrottam Loki nyakába és öleltem magamhoz, igyekezve bepótolni az elvesztegetett időt. 

Odin Friggára nézett, aki csak gyengéden megfogta a kezét. Szavak nélkül beszélgettek, majd a király meghozta a döntést. 

- A törvények értelmében, a mai nappal eltörlöm Thor, Odin fiának és a Raven, a Kriger (*norvég: harcos) házasságát. Ezzel egyidejűleg, köszöntöm a családban a lányt, kinek szíve alatt ott lapul az unokám és visszafogadom nevelt fiam, Lokit, Odin fiát. 

Nagyokat pislogva próbáltam felfogni mit is mondott az átkozott, de már nem volt időm reagálni, hiszen Loki a lábam alá nyúlva kapott ölbe és ott hagyva a termet, egyetlen irányba igyekezett velem. Ellenkezni is elfelejtettem, annyira meglepődtem a gesztuson, de mikor a könyvtárba értünk, a kis olvasó asztalnál két korsó sör fogadott és a közös cicánk: Loki. 

- Boldog szülinapot kedvesem – duruzsolta a fülembe, nekem pedig végre ismét sínen volt az életem.

2018. július 9., hétfő

Ultron's revenge


Néhány kőkupac még port kavarva gördült le a falról, s a nyomott levegőjű barlang bejáratát végérvényesen lezárta előttünk az omlás. A sötét, kivájt folyosórendszer falain megnyúlt árnyékok táncoltak a zseblámpák fénye nyomán. Én szólaltam meg először, igyekezve véka alá rejteni a fel-feltörő pánikot.
-Megmondtam, hogy ez rohadtul rossz ötlet!-bólogattam hevesen.-Nem kellett volna ide jönnünk. Vagy legalábbis nekem nem veled!-fújtam ki a levegőt, Pietro pedig sértődött morgást hallatott. A mesterséges fény, ilyen homályos környezetben kifejezetten félelmetes keretet kölcsönzött arcának, s a szemei szinte világítottak. Reakciót meg sem várva először a fülemben lévő adó-vevő rendszerbe kezdtem folyamatos, szüntelen segélykéréseket továbbítani, egyre kétségbeesettebb módon, de nem kaptam választ,  az eszköz továbbra is süket maradt.
-Nincs térerő!-szólt sóhajtva, s ide oda cikázva próbált megfelelő helyet keresni, de a mobil képernyőjén csak a „NINCS JEL” kifejezés villogott.
Amikor felé néztem, néhány pillanatra eltűnt a szemem elől, majd  halvány fénycsíkot maga után húzva termett ismét előttem.-És más kijárat sincs, hacsak nem akarunk élve elégni!-higgadt magabiztosság álarcát magára erőltetve fürkészte arcomat, de tudtam jól, hogy a helyzet őt is pont annyira megrémíti, mint engem.
-Tudtam, hogy ez lesz!-lemondóan vágódtam le a hűvös kőfal tövébe. A hideg pulóverem és nadrágom anyagán is átszivárgott, s mintha a bőrömön éreztem volna.
-Nézd, Stark tudja, hogy itt vagyunk és..
-Nem..-szakítottam félbe a lelkesítő beszédet. Szavaim önálló életre keltek, s azok a gondolatok, melyeket csak most értettem meg igazán, utat találtak ajkaimhoz.-Stark még csak azt sem tudja, hogy itt vagyunk.-üveges tekintettel meredtem magam elé és próbáltam feldolgozni kimondott szavaimat. Pietro épp kérdezett volna valamit. Biztosan azt, miről beszélek. Folytattam.-Az egészet kitervelte.-suttogtam elhaló hangon.
-Ki?-a szőkeség tágra nyílt szemekkel guggolt le velem szembe.-JARVIS küldött ide minket.
-JARVIS csak a bábja volt.-üres tekintetemet összekapcsoltam az övével. Alsó ajkamba haraptam és éreztem, ahogy az első könnycsepp legördült az arcomon.-Nem véletlenül evakuálták a falut a vulkán lábánál már hetekkel ezelőtt. Nyilván feltérképezte az egész hegyláncot és tudta, hogy már nem alszik, hanem kitör majd.-nem tudtam tovább egy helyben ülni. Felpattanva járkálni kezdtem a szűk folyosón, közben olykor olykor a sötét alagútra révedt a tekintetem, melyen keresztül társam már megtett egy utat. Amikor néhány másodpercnél tovább figyeltem a rettentő feketeséget, odaképzeltem valami pislákoló, izzó narancsszín veszedelmet közeledni. De nem volt ott semmi.Még nem.-Tudta, hogy instabilak a járatok. Alkotott egy pletykát, hogy túrázók rekedtek a hegy ezen szakaszán. Úgy alakította a dolgot, hogy a mi képességeink legyenek a leghasználhatóbbak a mentésnél, aztán felhasználta Stark technológiáját és ide hozott bennünket meghalni. Ez volt a bosszúja.-sóhajtottam keserűen.
-Mégis kié?-egy pillanat alatt előttem termett és kezét vállamra téve megtorpanásra késztetett.
-Ultroné!-mereven bámultam a sötétkék-fehér ruhájára hímzett ’P’ betűt és akaratlanul is fohászként szakadt fel elmémben azon másik ember neve, akit azt hiszem talán, itt akartam tudni..Peter Parker.. Nem mertem hangosan kimondani. Hisz féltem a ténytől, amit régóta tudtam már. Hogy félrevezetem önmagam..-Visio nem ölte meg, csak azt akarta, hogy ezt higgyük. És most, hogy mi tudjuk, visszajött, ez a titok velünk hal.- színtelen hangon felnevettem és figyeltem, ahogy Pietro arcán formát ölt a felismerés.
A csend súlya ólomként nehezedett ránk.

Ő megpróbálta még néhányszor üzembe helyezni a headseteket. Olykor egy-egy nagyobb darab követ odébb görgetett az útból, mire csak újabbak záporoztak a falakról.
De ő megpróbálta én pedig csak beletörődve figyeltem a kétségbeesett jelenetet, közben azon gondolkodtam, mielőtt meghalnék mi legyen az első dolog, amit megbánhatok.
Aztán hangja kiszakított a belső káoszomból.
-Hogy értetted azt, hogy nem velem kellett volna ide gyere?-kérdezte csalódottsággal vegyes gúnnyal a hangjában. Akkor vettem csak észre, hogy helyet foglalt néhány centire tőlem.  Piszkos kezével hajába túrt.-Az a kis mitugrász mivel volna jobb nálam? Peter mindent megakadályozott volna?-rázta meg a fejét kényszeredetten.-Az az egoista kis..
-Peter képessége legalább mások hasznára is lehet!-vetettem oda megemelve hangomat.-Te csak önmagadat tudod menteni!
-Aminek semmi értelme, ha téged nem tudlak biztonságban!-ingerült szavait visszaverték a falak én pedig elnyílt ajkakkal vizslattam arcát az egyre halványuló fényben.
-Mi?-nyögtem..-Én azt hittem..
-Csak azért szakítottam, mert azt hittem nem vagy boldog velem.-motyogta maga elé.-Aztán láttam, hogy te és Parker annyira..
-Csak azért jöttem össze vele, mert láttam bennetek a hasonlóságot.-böktem ki a szavakat, melyeknek ténye már oly rég tudatosult bennem, de önmagamnak is tagadtam.-Kérlek, ne kérdezd meg mit, nem akarok beszélni erről. Csak tudod most kezdtem végiggondolni azt, mi az amit rohadtul elcsesztem az életemben, de mégis csak egyetlen dolog jut csak eszembe.-mellém húzódott és karjával átölelte vállamat.-A legnagyobb hibám az volt, hogy elengedtelek.-fejemet vállára billentve igyekeztem magamba szívni belőle mindent, amit még megengedhettem magamnak. Az illatát a látványát, a szavait. Őt magát. És azt gondoltam, én lennék a világ legboldogabb embere, ha lenne még egy esélyünk de..
-Röhejes, de én is pont ugyanezt gondoltam rólad.-sóhajában megremegett a mellkasa.-Már megkésett és gyűlölöm magam érte, de szeretlek.-gyengéden belecsókolt a hajamba.-Tudom, hogy ez nem elég, de most itt vagyok.
-Elég.-hebegtem elcsukló hangon, mikor felnéztem rá. Halvány mosolyt erőltettem ajkaimra, de az is fájt. Nem akartam, hogy így legyen vége, de semmit sem mondtam. Csak hagytam, hogy megcsókoljon, közben eszembe jutott, hogy mekkora idiótaság és gyerekes, de ha hercegnő volnék, most minden gondom megoldódna ezzel a csókkal. Kapnék egy újabb lehetőséget.
Némán nevettem magamon és szélnek eresztettem a gondolatot, mely már a csend legmélyén járhatott, mikor a vastag kőtorlasz túloldaláról tompa hangok szűrődtek át hozzánk.
Nem tudtam beazonosítani őket. Ha az életemen múlt volna sem tudom megmondani, hogy Tony, vagy Steve hangját hallottam, de a szavakat kihallottam a reménytelenségemet elűző hangzavarból.
-Itt vannak bent!