2017. augusztus 15., kedd

Emoji movie

EMOJI FILM SPOILER.
Avagy mikor megnézed a hat éveseknek szánt animációt 21 éves fejjel és rájösz, hogy még ebből is egy novella kerekedhet a végére. Nyomokban spoilert tartalmaz a filmet illetően, mindenki csak saját felelősségre olvassa.
Sophean



-Te tényleg nem vicceltél.-sóhajt nagyot, ahogy leparkolom az Impalát az épület előtt. Nincs sok kocsi, így szinte oda állok ahova akarok, s felcsillan bennem az apró reménysugár, hogy végre nem kell telt házas teremben ülnöm. Nem válaszolok semmit, csak kiveszem a kulcsot az indítóból és kis táskámat magamhoz véve szállok ki.-Bár még semmi sincs veszve.-sutyorog magában, ahogy példámat követve ő is elhagyja a járművet és a bejárat felett kifüggesztett címeket kezdi mustrálni. Fejemet rázva mosolyodom el. Hiába is nézelődsz Winchester, ma én választok, és bár mindannak ellenére, hogy nem az én korosztályom a célközönség, jó ideje megvan a kiszemelt film, amit meg szeretnék nézni.-A Dunkirk nem is tűnik rossz választásnak.-mormogja nekem, miközben állát dörzsölgeti.-Vagy a Setét torony?-mered rám kérdőn.-Azt mondják ez lett az első Stephen King adaptáció, ami nem lett annyira „horrorisztikus”.- kezeivel idézőjelet mutogat azt utolsó szó mellé, miközben beállunk a az idős hölgy mögé a sorba, aki két kisfiúval együtt vált éppen jegyet. Én csak vállat vonok és várom, hogy sorra kerüljünk. Miután a hölgy távozik előlünk, a szűkös fülkéhez lépünk, melyben egy tőlem néhány évvel fiatalabb srác áll és unott arckifejezéssel köszönt minket.
-Szia. Az Emoji filmre szeretnék két jegyet.-biccentek arcomon még mindig mosollyal. Na ugyan nem azért, hogy legalább a srác napját legalább ennyire feldobjam, hanem Dean reakciója miatt. Ha anatómiailag lehetséges lenne az álla már a földet súrolná. Látom rajta, hogy visszafogja magát, de meglepődöttsége mellett nemtetszése az, ami kiül az arcára.
-Tíz dollár kilencvenöt lesz.-böki oda hanyagul a fiú, én pedig  átcsúsztatom az üvegbe vájt boltozat alatt a kért összeget, majd kezemben a két kis fecnivel távozom a pénztárból, miközben karon ragadom az idősebb Winchestert, aki épp a kocsi irányába igyekezne vissza.
-Te most komolyan jegyeket vettél egy gyerekfilmre és azt gondolod én szó nélkül meg is nézem, veled?-fonja karba a kezét, miel
őtt beléphetnénk a bejáraton, s az út közepén földbe gyökerezteti lábait.-Azt hiszed lealacsonyodom erre a szintre?- Szemöldökeit összehúzva szúrós tekintettel néz rám, én pedig ökölbe szorítom a kezeimet.
-Na idefigyelj Dean Winchester.-lépek felé egyet határozottan, ami meglepetésemre őt hátrálásra készteti.-Háromnegyed órát vezettem ezért a rohadt moziért, amit előre megmondtam, hogy meg fogok tenni.  Közben
végighallgattam az összes elcsépelt idióta számot, amit énekeltél azokon az agyonhasznált kazettákon. Megálltam veled annál a hamburgerezőnél és megvártam amíg befalod a duplaburgered a pitéddel együtt annak ellenére, hogy tudod, gyűlölök ilyen helyeken lenni, mert egyszerűen rosszul vagyok tőlük.-akaratom ellenére, anélkül, hogy észrevenném valahogy egyre hangosabban beszélek vele, amivel csak annyit érek el, hogy az a néhány járókelő, akik épp erre járnak, vagy  pont jegyet váltanak egy-egy előadásra, ránk szegezik tekintetüket.-Idejöttem és igen egy hat éveseknek szóló filmet fogok megnézni veled vagy nélküled!-ingerülten nyomom a kezébe az egyik jegyet és figyelem, ahogy arca határozott dühösből  először elképedtre, majd semlegesre vált.-És bocsáss meg, ha ..-megakadok a mondatban és ahogy körbekémlelve észreveszem magam, lejjebb veszem a potméterem és közelebb lépve suttogom szinte közvetlenül az arcába.-Ha épp egy vérfarkas és egy vámpír levadászása közben nincs kedvem egy kurva „nem túl horrorisztikus” adaptációhoz, vagy egy exkatona vagy tengerészgyalogos bosszúálló szellemének likvidálása után nem egy  háborús filmet akarok megnézni.-nem tudom pontosan megmondani, miért érint ilyen mélyen a dolog. Talán csak mert vele akartam egy kicsit jól érezni magam.-És bocsánat,. mert éppen legalább csak erre a másfél órára szeretnék önfeledt lenni egy kicsit és elfeledkezni arról a sok szarságról, ami mindennap körülvesz, még akkor is ha ez csak egy idióta kis animációban nyilvánul is meg, amit nem nekem szánnak.- időközben zsebre tett kulcsot is odanyomom a kezébe  a gyűrött szelvény mellé. – Ha velem akarsz maradni, akkor vonszold be a segged, vedd meg a popcornt és üld velem végig ezt a kurva rajzfilmet, ha pedig nem akkor itt a kulcs menj haza, én majd visszamegyek taxival.-teszek pontot az i-re és néhány pillanatig reakcióra várok, de ő csak némán áll velem szemben.-Hát jó.-mondom, majd kinyitom  az ajtót és beviharzok rajta, egyenesen a jegyszedőhöz galoppolok, átvágva a pattogatott kukorica illatú előtér vörös szőnyeggel borított padlóján. A falakon régi és újonnan érkezett filmek plakátjai virítanak, de én nem figyelem meg őket, csak a nyikhaj kis srác kezébe nyomom a papíromat és szinte fellökve őt viharzom be a félig teli terembe. Magamban pufogva foglalom el a helyem és konstatálom, hogy senki sincs egyedül, csak én ülök itt a helyiség utolsó előtti sorának közepén szólóban.



És bassza meg még a popcornt is elfelejtettem. De nem érdekel, már nem megyek sehová. Bár az utóbbi után nem is igazán kívánom az egészet.  Jobban esett volna, ha Dean itt ül mellettem és hozzá bújva bámulhatnám a nagy képernyőn megjelenő reklámokat, amik a többi  bemutatásra váró filmről szólnak. Legalábbis azokról a gyermek barátabb fajtákról, hiszen érthető, hogy egy korhatár nélküli film előtt nem fognak egy horror trailert, vagy egy Ragnarök előzetest bemutatni.  Apró mosolyt csal az arcomra a film előtt felcsendülő kis videó zenéje, mely a Hotel Transilvánia rövidfilmjét konferálja fel, de boldogságomnak hamar gátat szab a gondolat, hogy a vadásztársam már valószínűleg a város másik felén rója az utakat, hogy hazaérve betolja azt a néhány sört, amit vész esetére hagyott a hűtőben, így csak unottan figyelem, ahogy Drakula próbál féken tartani egy óriás ’kiskutyát’, melyet az egyszermvörös unokája kikönyörgött azokkal az ellenállhatatlan szemekkel, mikkel Sam is olykor jobb belátásra próbál bírni minket. Amikor a nagy Drakula felcsap kutyamegőrzőnek ismerős hang üti meg a fülemet.


-Ugye szabad még a helyem?—Dean Winchester félmosollyal az arcán, kezében két poharat és egy nagy doboz kukoricát egyensúlyozva néz rám. Szemem egy pillanatra felcsillan, de megpróbálok
semleges maradni.
-Csak nem lealacsonyodsz a szintemre?-kérdem gunyorosan és leengedem a mellettem lévő szék ülését, hogy el tudjon helyezkedni. Karba font kézzel figyelem, ahogy szerencsétlenkedi
k a nagy pohár kólával s közben a doboz tartalmának felét minden akarat nélkül az előző sorban ülő kisfiú fejére üríti, ezzel magára vonva a gyermek édesanyjának rosszalló tekintetét.
-Add már ide.-veszem ki kezéből a kis papír tárolót és sűrű bocsánatkérések közepette próbálom rávenni a dühös anyukát, hogy  ne rontson neki  az idősebb Winchesternek.
Amikor elül a vihar és időközben lemarad
ok a rövidfilm végéről, duzzogva dűlök hátra és hallgatom a határozott felszólítást, hogy nézőként bírjak már ki kilencven percet a mobilom nélkül. Szem forgatva fújom ki a levegőt. Tudom, hogy ez nem rám vonatkozik, de a gondolat mélyen elszomorít, hogy sajnos a mai fiatalabb generáció szinte minden tagját érinti az okostelefon őrület és nem bírnak egy percet sem eltölteni nélküle. Ahogy az ismert narráció az imént elnémult Drakula hangján felvázolja milyen is az élet Telopiliszban, ahol az Emojik tengetik mindennapjaikat Dean karját átemeli a vállamon és közelebb húz magához. –Ne haragudj rám.-suttogja, én pedig csak próbálok olyan maradni, mint a főszereplő kis sárga gombóc a filmben. Közönyös. De mint ahogy Jimnek sem, nekem sem megy  ez az egész érzelemmentesdi, s arcomon apró mosollyal fészkelődöm csöppet, hogy kényelmesebben helyezkedhessek szerelmem karjaiban.-Jár nekünk ennyi kis boldogság.-búgja hajamba halkan, majd gyengéd puszit nyom a fejem búbjára. Szabad kezével egy darab kukoricát ad a számba, s csöndben figyeljük a kis hangulatjelek elcseszett világát a tinisrác telefonjában.  Ahogy feltűnik Mr és Mrs. Közönyös, nem szeretném elsütni, hogy Jim édesanyja, aki minden jel szerint a Mary névre hallgat, nagyon is emlékeztet egy névrokonára, akinek a családneve Winchester,de ezt inkább megtartom magamnak.  A kiszámítható kis  részletek, a gyerekes poénokkal nem szólnak akkorát, mint vártam volna, de összességében Dean  és a körülöttem lévő szülők többet nevenek rajtuk, mint az a maréknyi gyerek, aki a teremben ül. Bár a kérdés, miszerint mit is akarhatna elrejteni egy elsőéves gimnazista fiú a szülei elől egy kalóz applikációval megmosolyogtat engem is. Vagyis inkább az a sejtelmes csend, amit a kérdés maga után húz.
-Nézd, ez tökre úgy táncol mint te.-nevet Dean, ahogy az exhercegnő hackerleányzó épp tánctudásának abszolút hiányosságáról világosítja fel két útitársát, én pedig annak ellenére, hogy valóban magamra ismer
ek, könyökömmel finoman oldalba bököm a mellettem ülőt, aki egy halk ’aucs’ után tovább nevet.
-Te pedig pont úgy falsz pitét mint Pacsi a cukrot..kezet foghattok.-rázom meg a fejem szám sarkán apró mosollyal.
-Végül is van keze.-von vállat Dean én pedig hangos sóhajt eleresztve bámulok tovább a vásznon a legkiszámíthatóbb részeket onnantól kezdve, hogy az utolsó pillanatban Jim szerelmet vall a lánynak, aki elutasítja, ezáltal megtestesül a céljuk, amiért a felhőbe jöttek. Hogy a selejtes kis emojiból közönyöst csináljanak. De a végső mozzanatokban pont a tökéletlen tökéletessége menti meg Telopolis kis világát a teljes törléstől és az, aki eddig a kívülálló volt, ünnepelt sztárrá válik.







-Ez tök kir
ály volt!-lelkesedik Dean még mindig, miközben a fekete autóhoz lépkedünk.  Kinyitja az ajtót és hanyagul  hátsó ülésre dobja a félig teli kukoricás dobozt. Túl sós volt.. Nekem ehetetlen. Majd Samnek jó lesz.. Vagy a kukának.- Ahogy a végén azt a mosolygó szukát a lúzer klubba dobták!-nevet, ahogy az anyósülésre ül.
-Dean ez egy idióta gyerekfilm volt és nem mellesleg megérdemli azt az alacsony értékelést.-forgatom a szemem, ahogy a kulccsal életre keltem a járművet.
-Nekem tetszett, szerintem jó volt.-vigyorodik el.
-Nem. Egy selejt film.-rázom meg a fejem, egyet nem értésemet kifejezendőn.
-Ahhoz képest, hogy te rángattál el rá.-kuplungon pihenő kezemre helyezi a sajátját.-Legalább együtt ereszkedtünk le hat éves szintre.-apró hatásszünetet tart, majd folytatja, mielőtt megszólalhatnék.-Fiatal az este. Nem dobunk be még egy pitét?-kérdi, s bár nem látom ő is megpróbál az öccséhez hasonló képet vágni, pedig tudja, hogy rám nincs hatással. Ő engem ilyen kis cselek nélkül is meg tud venni.
Megállok egy piros lámpánál és felé fordítom tekintetem.
-Együtt ereszkedtünk arra a szintre, de te meg is maradtál gyereknek Dean Winchester.
-Azt lehet, de te így szeretsz.-kacsint rám és  egy cuppanós puszit küld a levegőbe, mint ahogy Jim is tette nem olyan rég a mozivásznon.
-Igen, így szeretlek.-közelebb hajolok hozzá és apró csókot lopok ajkáról.
Ahogy a lámpa zöldre vált lefordulok a következő keresztező
désnél, melynél egy tábla egy büfét hirdet néhány kilométerrel arrébb.
Elvégre egy gyereknek m
eg kell adni, amit szeretne.

2017. augusztus 11., péntek

Duality

"Jen-t el kell temetni?" Hmm. Már akkor visszavágásért kiáltott, hisz ezért harcolunk nem?  Avagy tessék FicWar 4, de ne várj tőle túl sokat.
Sophean




-Ugyan Lexy, ugye nem akarod megint ezt a játékot játszani?-kacag fel halkan valahol a távolban, s léptei hangját könnyű szerrel verik vissza a a néma folyosók. A vörös fényben úszó lámpákra pillantok, és kislisszanok a vezérlőterem ráccsal  elkerített feléből, majd ki az ajtón. Megállok egy pillanatra és fülelek. Hallom a lépéseit egyre közeledni, de nem vagyok benne egészen biztos, hogy nem csak torkomban dobogó szívem zajának ekhója játszik-e csúf tréfát az érzékeimmel. De nem. Biztosan nem. Nincs ilyen szerencsém. Itt van. Egyre közelebb.  Én pedig próbálok menekülőutat keresni azon a kis térképen, amit a másodperc töredéke alatt idézek fel eszemben a bunker alaprajzáról.  Innen, ahol most vagyok nem sok a lehetőségem, de talán kijátszhatom.  Némán, suhanok el a fal mellett, egészen addig a beszögellésig, ahol meghúzhatom magam, remélhetőleg szerencsés módon. Közeledik, s mint sötétebb árnyék az árnyékben, halvány körvonala  vészesen magasodik a vörösben játszó falakra, én pedig még inkább hátrálni igyekszem. Visszatartom a  lélegzetem, ahogy befordul a látóterembe és annyira törekszem meg sem nyikkanni, hogy szinte már attól félek, ebben a dermesztő csöndben a  veszettül dobogó szívem árulja majd el rejtekemet.-Kiszámítható vagy, amilyen mindig is voltál.-szólal meg újra, s ereimben megfagy a vér, ahogy a kezében megvillan a kés. Lelepleztem magam. Teljes testemben remegek ahogy közelít, s ahogy már csak egy lépés választ el minket egymástól, utat engedek könnyeimnek. Ki akarom engedni a tüdőmben rekedt levegőt, de ahogy elhalad mellettem egyenesen a vezérlőbe, szinte mázsás súly esik le a szívemről, annak ellenére, hogy tudom, még nem menekültem meg.  Az öreg ajtó halk nyikorgását hallva erőt veszek magamon és kilesek búvóhelyemről és mikor megbizonyosodom róla, hogy terepem tiszta, ő pedig az ajtó túloldalán van, nesztelenül a főszárny felé veszem az irányt. Sietősen szedem a lábaim, a lehető legkisebb zajt csapva, de egyszer-egyszer megbotlom. –Lexy.-borzongás fut végig testemen, ahogy ismét hallom a nevemet a szájából. Nem azért, mert mondja, hanem azért, ahogyan.  Mert most nem úgy hangzik mint régen. Nem hívogató és megnyugtató, nem lágy és szeretetteljes. Most csak egyszerűen közönyt sugall, és ez fáj. Fáj, mert tudom, hogy nem gyűlöletből akar végezni velem, hanem csak azért, mert így tartja kedve. Mert megváltozott. Mióta vissza jött a Ketrecből.  Már nem önmaga.  Hiányzik belőle valami.-Csak essünk már túl rajta, hidd el nekem, könnyebb lesz.-nevet fel vészjóslón- Legalábbis nekem biztosan. Eggyel kevesebb púp lesz a hátamon. Tudod, néha milyen fárasztó törődni veletek?-összeszorul a mellkasom, ahogy hallgatom és valahol annyira szeretném elhitetni magammal, hogy amit mondd, nem gondolja komolyan, de nem is igazán tudom miért próbálom ennyire mentegetni. Talán mert szeretném, hogy igazam legyen. Vagy, hogy ez az egész ne legyen igaz.
Ahogy a konyha ajtaja elé érek, átvillan az agyamon, hogy legalább egy kést nekem is kellene szereznem, akármennyire is nem szeretném használni és akármennyire is erőfölényben van, talán..
-Nem..-nyögöm alig hallhatóan, ahogy az említett helyiség padlóján egy vértócsa kellős közepén fekve találom az idősebbik Winchestert.  A hátán fekszik, fejét az ajtó irányába billentve, nyakán nyílt seb tátong, melyből még most is kis vérpatak szeli útját a bőrén. Ajkai elnyíltak, szemei pedig üvegesen  bámulnak rám, mintha csak azt akarnák súgni, hogy neked is ez lesz a sorsod.  És ennél nagyobb igazságot nem is mondhatnának. Ha Sam képes volt megölni a saját testvérét, akkor nekem mi reményem maradt? Szinte elfelejtve célom, amiért idejöttem Dean holttestéhez lépek és féltérdre ereszkedve zárom le szemeit.-Sajnálom.-suttogom patakzó könnyeimnek próbálván parancsolva, de nem megy. Halk sóhajt eresztek ki és megtörlöm arcomat.-Annyira sajnálom Dean, de nem esküdhetek bosszút.-hangom elcsuklik, ahogy a gondolat végigszánt elmémen. Ellene nem tudok harcolni, akármennyire is akartam még néhány perce védekezni. Ellene nem megy.-Ha te nem tudtad megállítani, én sem  leszek rá képes.-ajkaimat beharapva  kezemmel az ujjamon pihenő  gyűrűt forgatom.-De legalább remélem, majd Odafenn találkozunk Dean.- Megszorítom a hideg aranyat és egy másodpercig gondolkodom azon, hogy levegyem-e, de nem teszem. Ez az egyetlen dolog, ami emlékeztet arra, milyen is volt ő régen. Ez az egyetlen dolog, ami köt hozzá, abból az időből, amikor még volt lelke. Amikor még emberi volt. Abból az időből, amikor még ő és én.. mi voltunk. 
Lassan állok fel, mintha csak el akarnám odázni a pillanatot, hogy magára hagyjam a halottat, mintha csak nem akarnám magára hagyni, ha már egyedül kellett meghalnia, de nem tudom egészen pontosan miért csinálom. Csak egy dolog van, amiben biztos vagyok. Már nincs miért menekülnöm.
Mióta tudtuk, hogy valami nagy baj van Sammel, halvány reménysugárként ott lebegett a szemem előtt a gondolat, hogy én és Dean meg fogjuk oldani, hogy segítünk majd neki. Hogy megoldjuk, mint eddig minden mást ebben a kicseszett életben. Hogy minden rendbe jön majd, hogy olyan lesz mint régen.  De most, hogy egyedül maradtam rá kell döbbennem arra, hogy nem tudok tovább harcolni egy olyan háborúban, ahol már mindent elvesztettem.

Hirtelen ötlettől vezérelve azt gondoltam, megkönnyítem a fiatalabbik vadász dolgát és én magam adom kezébe az életem, hogy aztán azt tegyen vele amit akar, de ahogy megfordulok, ráébredek, hogy elkéstem. Ő gyorsabb volt. Éles fájdalom cikázik végig a testemen, ahogy mellkasomba mártja a kést és elfordítja azt, majd határozott mozdulattal és rendkívüli gyorsasággal újra megismétli a műveletet. Hangosan felnyögök, s lábaim megbicsaklanak, de mintegy utolsó lovagi gesztusként, ő megragad és szinte óvatosan fektet a földre és mellém térdel. Ott marad.
-Látod Lexy?-mosolyog rám, én pedig érzem a számban a vérem ízét.-Mennyivel egyszerűbb volt így igaz?-szinte boldogságot tükröznek a szemei, mintha az, hogy hagy itt a konyha padlón kivérezni, az egyetlen dolog lett volna, amit világéletében el akart érni. Mintha ez lett volna a legnagyobb álma.
Minden porcikámat átjárja a fájdalom és sírni szeretnék, még inkább sírni szeretnék, mint eddig bármikor, de a tudat, hogy látni akarom még azt a mosolyt az arcán, ami halványan, de tükörképe annak, amibe egyszer régen beleszerettem, erősebb. Szorít a torkom, nehezen lélegzem.-Nemsokára vége, ígérem.-lágyan kisimít egy hajtincset az arcomból én pedig nem tudom mire vélni  a benne játszó kettősséget és ez még jobban fáj. Mintha szeretne, de mégsem.  Egyszerre akar megtartani és elveszíteni. Nekem pedig csak a gondolat cikázik a fejemben, ahogy végigsimít az arcomon és kezébe temeti arcomat. 
Az elején észre kellett volna vennem a figyelmeztetést. Mert voltak jelek, de én annyira vak voltam, hogy nem láttam a szememtől és a tudat, hogy visszakaptam azt akit halottnak véltem, minden kezdeti kételyemet eloszlatta a visszatérését illetően.
-Szeretlek Lexy.- közelebb hajolva csókot lehel homlokomra. Én pedig lassan elveszítem minden érzékemet. Semmi nem fáj már. De egy valami ott lebeg ködös elmém közepén.
 Sam Winchester szeretett engem.

2017. augusztus 6., vasárnap

Your personal ghost

Lenalin

▿ Válaszfick: Seven steps
    -Lin szemszöge-

Figyeltelek téged, ahogy eddig mindig. A laptopodba merülve szép lassan megiszod az üveg tartalmát, amellyel eléred, hogy a szemed fénye és ezzel együtt elméd is eltompuljon. Lopva pillantasz az ajtóra várva azokra, akik sosem fognak eljönni. Én pedig hiába vagyok veled minden pillanatban, mégsem tudom betölteni az űrt, amit ők hagytak maguk mögött. Azt hinné az ember a sok évnyi vadászat után, hogyha csak szellemként is, de vigyázhat azokra, akiket szeret. Én marha pedig bíztam is ebben azt követően, amilyen erős lényekkel volt már dolgunk útjaink során. Azonban, amilyen szerencsés félnótás vagyok, nekem a halál utáni élet is csak bemutatott egy jókorát. Hiszen azóta bármennyire is szeretném, egyikőtök sem tudja érzékelni a jelenlétem. Olyan mintha nem is léteznék, pedig én még mindig itt vagyok.

Felkelsz a székedből és én rögvest tudom hova indulsz ismét. Könnyűszerrel követlek, mintha csak az őrangyalod lennék, de ez a kifejezés állt tőlem akkor a legmesszebb.
A hídhoz érve ugyanott állsz meg, ahol mindig szoktál. Számolgatod magadban azt a hét lépést, amit ők jelentenek a számodra, és akik miatt mindig ide tértél vissza legvégül. Olyan sokszor voltam fültanúja az eseményeknek, hogy már-már gondolatolvasónak éreztem magam, ha a közeledben lézengek. Kissé aggódva mégis nyugodtan vizsgálom a helyzetet, remélve, ez is úgy fog elsülni majd, mint az előzőek és mindketten szépen hazatérünk épségben a megszokott helyünkre. Valahol legbelül azonban, baljóslatú érzés kerített hatalmába. Ma valahogy más érzések sugároztak belőled, feszültebbnek és magányosabbnak tűntél, mint eddig bármikor. Ez pedig megrémisztett.

Felemeled a fejed, ami engedi számomra, hogy meglássam amint az első könnycsepp lecsordul az arcodon. Aztán teszel egy lépést. Ekkor ökölbe szorulnak a kezeim és úgy döntöttem újra megpróbálom a lehetetlent és megszólítalak.

- Jen, kérlek, ne tedd ezt… hallgass meg. – megteszed a következő lépést.
- Próbálj meg koncentrálni, látnod kellene, hogy itt vagyok veled. Én sosem hagylak el. – Harmadik lépés.
A rémület kezd felkúszni a hátamon, hogy majdan ismét a már jól ismert fojtogató érzésként telepedjen meg a torkom körül. Elkezdem gyorsabban kapkodni a levegőt az idegességtől, miközben tudatában vagyok annak, hogy semmi szükségem oxigénre. Már négy.
- Figyelj már rám, vadászként tisztában kéne lenned azzal, hogy itt állok melletted?! – ötödik.
Erre már a karodért nyúlok, de természetesen úgy úszik át a tenyerem a testeden, akadálytalanul, mint bármely más esetben is, amióta csak visszatértem. Magamban káromkodva kívántam ismét, bárcsak minimum egy francos kopogó szellem lehetnék, még azzal is többre mennénk ebben a helyzetben. – hatodik lépés.

A vészvillogó a fejemben erősen villódzni kezdett. Valahol tisztában vagyok azzal, hogy ismét eredménytelenül, de ordítva próbálom felhívni a figyelmedet, miközben a válladat akartam újra-és újra megragadni.
- Az Istenre esküszöm Jen, ha megteszed azt az utolsó lépést én visszajövök az életbe és szétrúgom a seggedet! Eladom a lelkemet akármelyik démonnak, ha kell, csak azért, hogy visszahozhassanak téged és jól a fejedbe véssem azt, mekkora őrültség is mindez. Könyörgöm, állj meg, menjünk haza! Én még itt vagyok neked, mindig itt leszek.

Megtorpantál, én pedig kővé dermedve álltam meg mögötted. Reméltem, hogy végre megtörik a jég… és megfordulsz, majd úgy mosolyogsz rám, ahogy régen tetted, miközben arra kérsz, hogy ne hülyéskedjek tovább. Feltámad a szél, de még az sem tudja elnyomni halk hangodat, amely alig több suttogásnál.
- Boldog szülinapot Jen. –Majd megteszed az utolsó lépést és eltűnsz a szemem elől.
Egy pillanatra dermedek jéggé le csupán.
- JENNIFER! – sikoltom, majd utánad vetem magam a hídról.

Hallom, ahogy a tested hangos csobbanással tűnik el a hullámok alatt. Az enyém nem, ez csak természetes, mégis ez így még jobban megtetézi kétségbeesettségemet. A sötét mélységben is tisztán látom, milyen gyorsan süllyedsz lefelé. Odaúszok hozzád, próbállak mindenféle módon megragadni téged és a felszín felé húzni, sikertelenül. Magamban sikoltozok, átkozódok és erőlködök, de semmi nem segít. Hát mégis milyen esély ez… mire jó mindez, hogy itt lehetek, ha azt is tehetetlenül kell végignéznem, ahogy a legjobb barátom meghal. Miért nem tudok tenni semmit soha!

Hirtelen, mintha csak az imáim meghallgatásra leltek volna, egy újabb csobbanást észlelek. Valaki elúszik mellettem és elkapja a karodat, majd a felszínre ráncigál. Én csak lebegek a víz alatt, magam elé meredve. Ha még ember lennék, most biztos a sokk kerülgetne. De azok a napok már rég elmúltak, így pár pillanat múlva döbbenetemből felocsúdva megyek a barátnőm és megmentője után.
Mire végre levegőért kapkodva felköhögöd a vizet, ami a tüdődbe jutott, már tudom Rose volt az, aki utánad ugrott a hídról. Sose örültem még ennyire neki, mint most, ha tehetném, sírva vetném magam a nyakába.

Rose magától értetődően, szidott le téged. Amire én csak karba tett kézzel annyit reagáltam fennhangon.
- Örülök, hogy nem csak nekem jutott eszembe a kereszteződés. – Bár tudtam egyikük se hallja meg, de már nem is érdekelt. Zaklatott voltam és dühös.
- Remélem, most mindkettőtöket elégedettséggel tölti el, hogy csuromvizesen ültök a folyóparton… Le se tagadhatnátok, hogy olyanok vagytok, mint Sam és Dean… nem is csoda, hogy anno vonzódtak hozzátok. És még én vagyok a dilis.

Mindeközben a két barátnőm, megállt egymás mellett háttal nekem. Tudtam ismét az a beszélgetés fog következni, amelynek a végén, te úgy érzed majd, mindenkinek a terhére vagy csupán, Rose pedig elmegy, mert szüksége van a távolságra. Én pedig magyarázhatok nektek akármit, olyan lesz, mintha csak a falnak beszélnék.
- Meg akarod tenni újra?- Kérdezi Rose, én pedig megfeszülten várom kérdésére a válaszodat. Megvonod a vállad. Ez egyáltalán nem nyugtat meg… máskor is kellő komolysággal állsz ezekhez a dolgokhoz, ami teljesen ki tud akasztani, de azok után, ami ma történt már nem tudom háttérbe szorítani kételyeimet, mint eddig oly sokszor.

Rose ekkor megfordul és elindul a kocsija felé. Én pedig utána szólok lezserül.
- Ne aggódj, én vele maradok ugyanúgy, mint eddig bármikor… Abban a pillanatban megáll, nekem pedig elkerekedik a szemem. Na, ne szórakozz, hogy… -
De a következő pillanatban gondolatmenetemet a csalódottság félbe is szakítja, ugyanis csak az egyen nyakláncuk másik felét dobja vissza neked, te pedig elkapva a becses kincset azonnal zsebre is vágod azt. Ezután ő már nem áll meg még egyszer. Mi pedig ottmaradunk a vízparton a folyó zubogó sodrását figyelve. Odalépkedek melléd és keserűen azt suttogom.

- Van fogalmad róla milyen érzés… rám nézel, és nem látsz engem mégis… – halkabban folytatom.
- Tudom, hogy én képtelen vagyok betölteni azt a lyukat, amit ők ütöttek a szíveden, de ez nem jelenti azt, hogy nem próbálom ezt megtenni minden adandó alkalomkor. A válladra teszem a kezem, te pedig megfeszülsz. Reménnyel tölt el ez a kis mozdulatod is, igaz nem nézel felém, én mégis halványan elmosolyodok.


- Tisztában vagyok azzal, hogy számodra csak egy második árnyék maradok csupán talán örökre, de tudod mit? Én még hiszek a csodákban és abban, hogyha nem is látsz, néha érzed, ahogy itt vagyok a közeledben és ez enyhít valamit a fájdalmadon. Talán, egy nap a kitartásom elnyeri jutalmát és ismét egymás szemébe nézhetünk majd, igazán. Addig is pedig, ahányszor csak a sötétség hullámai átzúgnak a fejed feled, tudd, hogy én foggal, körömmel azon leszek, hogy a felszínre húzzalak és megmentselek. Talán egyszer sikerül is majd.

2017. augusztus 5., szombat

The chains on my soul


Lenalin



Három nap. Ennyi ideig bírtam még idegekkel azok után, ami Valentin napon történt, az összetűzésünk Éhínséggel és ezt követően Sam gyötrődése a bunkerban, ahogyan segítségért kiabált és én tehetetlenül hallgattam mindezt megtette a hatását. Elértem a határaimat. Hagytam, hogy a lábaim alól kicsússzon a talaj és a sötétség hullámai átcsapjanak a fejem felett, könyörtelenül, én pedig lassan elsüllyedek, mert nincs senki, aki a felszínre húzhatna.

Keserűen felkacagok és meghúzom a sörös üveget, amelyet a kezemben tartok. Hát idáig jutottam. Az erős és megtörhetetlen álarcot, amivel az angyalokat, köztük pedig Michaelt próbáltam félrevezetni, mondván, hogy sosem leszek a játékszerük csak eddig voltam képes fenntartani. Igaz, tisztában voltam azzal, hogy a pokolban tett látogatásom óta már nem vagyok ugyanaz az ember. Gyengévé váltam, de azt hittem tovább fogom tudni fenntartani a látszatot. Valójában rohadtul torkig vagyok az egésszel. A lelkemet már apró szilánkokra törték a körülöttem tornyosuló események. Nem is vagyok biztos abban, maradt-e még valami épen a lelkemből vagy egyáltalán Dean Winchester egész lényéből, ami még nincs teljesen elcseszve. Már magam sem tudom, ki vagyok, esetleg lehettem volna, ha mindez nem így történik meg. Küzdenem kell, az öcsémért és azokért, akik még jelentenek nekem valamit ebben a nyomorult életben. Mindeközben pedig harcolok magammal és az elhatározásommal, minden egyes pillanatban, amikor épp van időm megállni és elrágódni mindezeken.

Jobb lenne egyszerűen igent mondani? Feladni mindent, hagyni hogy üres porhüvellyé váljak, egy eszközzé? Csak azért mert a felsőbb hatalmak úgy döntöttek ez a sorsom? A nagy büdös francokat! - szeretném ezt mondani újra és újra. Mégis amikor már ott tartok, hogy levegőt vennem is nehéz elmélázom, azon mi lenne, ha csak egyszerűen elengednék mindent. Hagyni, hogy a tudatom, ami engem megtestesít, és azzá tesz, aki vagyok, kicsússzon az ujjaim közül, mint a homokszemek. Hisz mi értelme lenne ragaszkodni mindehhez. A lovas szerint halott vagyok legbelül. Akár igaza is lehet. Én legalábbis holtnak érzem magam, valakinek, aki csak monoton megszokásból harcol még mindig minden nap az élettel és a sorssal szemben, ami ellene dolgozik, mert tudja, ha akár egy pillanatra is megáll, elveszti a csatát a vég pedig lecsap rá akár egy ragadozó és darabokra tépi.
Nem csak testileg. Felfogásom szerint több fajta megnyilvánulása lehet a halálnak. A fizikai halál a legkönnyebb módja a távozásnak, még akkor is ha sokáig tart az agónia. Én már csak tudom, hogy a kínzások esetében is a lélekre gyakorolt nyomás ezerszer nagyobb fájdalmat tud okozni, bármilyen szemmel látható sérülés feltűnése nélkül is. Csak elég erősen kell figyelni és meglátjuk a kínt, ami belülről marja szét az áldozat bensőjét akár a sav, lassan de hatásosan.
Erre az én elfuserált életem is ráébresztett, de még hogy. Ha legalább szabadon elhagyhatná az ember a testét, ezzel megmenekülve mindenfajta szenvedéstől, azonban mint a molylepkét, akit váratlanul elfognak és szépen széttrancsíroznak egyetlen ütéssel, mi sem menekülhetünk el nem vagyunk elég gyorsak.

Ha létezne megváltás már rég feladtam volna e világi életemet. Viszont engem figyelembe véve se a pokolban sem pedig a menyben nem látnának szívesen és csak ülnék a két világ közötti útpadkán várva valakire, aki olyan szerencsétlenül járt, akárcsak én.
Egyszerűbb lenne feladni túlságosan is. Jobb lenne annál, mint hagyni, hogy a kétségbeesés lassan öljön meg belülről… de én képtelen vagyok erre. Nem tehetem. Szükség van rám itt, vigyáznom kell Sammyre és harcolnom kell azokért, akik mit sem sejtve élik kis szürke mindennapjaikat az apokalipszis kellős közepén. Vadászként erre tanítottak, ez a felelősségem. Mert könnyebb még száz okot felsorolnom magamnak ahelyett, hogy az igazsággal kerülnék szembe. A félelemmel, rettegéssel, ami a halál röpke gondolatától rám tör és még a mai napig is visszatart attól, hogy saját magam vessek véget mindennek. Gyenge vagyok. A makacsság látszatát keltve próbálok okot találni a folytatásra-egyre nehezebben.

Pedig egy pillanat alatt ledobhatnám magamról ezeket az ólomsúlyú láncokat. A gyávaságom szolgál visszatartó erőként. Három út van előttem, egy-egy választás melyek mindent átformálnának, én pedig csak állok földbe gyökerezett lábbal, döntésképtelenül várva arra a lökésre, ami elindít a lejtőn. Reménykedve abban, hogy jön valaki, aki végre kihúz ebből a lehetetlen helyzetből, vagy csak egyszerűen átvenné helyettem Dean Winchester szerepét, miközben én eltűnnék a ködben. Vissza se néznék többet.

Apám most biztosan szégyenkezne, ha látna.

***




Láttam, ahogy a koromfekete éjszakában az Impalának támaszkodva áll. Még a hold sem világította meg az éjszaka árnyait, mintegy ezzel is Dean hangulatát tükrözve. A válla kissé meggörnyedt miközben megdermedve állt ezzel is jelezve mekkora harc is dúl a bensőjében, milyen nagy a teher, ami rá nehezedik, ami alatt úgy látszik, végül kettéroppan. Ezt azonban sosem osztaná meg velem, mert árultam el őt. Már soha semmi nem lesz úgy, mint azelőtt. Ezt ő maga is megerősítette, amikor végre félre tudta tenni a színjátékot, amit a közelemben gyakorolt Lilith halálát követően folyamatosan. Elvesztettem a bizalmát, hiszen képes voltam helyette egy démon szavára hallgatni és követni azt. Bár fogalmam sincs mégis mit várt tőlem azok után, hogy meghalt. Azt hitte nyugodtan tudom tovább élni az életem mintha mi sem történt volna? Ennek a lehetősége abban a pillanatban elszállt, amikor a karjaim közt ernyedt el a teste miután a pokolkutyák szétmarcangolták. Teljesen normálisnak éreztem az akkori dühömet és bosszúvágyamat Lilith után... azt tettem, amire még ezek után egyáltalán képes voltam…vadásztam. Inkább, minthogy a bátyám halál merev arcán merengjek ahányszor csak a gondolataimba férkőzött. Igaz ezek is csak kifogások, amelyekkel a saját bűntudatomat próbálom csitítgatni. Arról az útról amelyre ezen döntéseim vittek már nem térhetek le.

A lovas húzása után pedig csak beigazolódtak a sejtéseim, a démonvér iránti olthatatlan szomjam nem csillapodik. Bármilyen erősen is ellenállok szinte már minden porcikámmal, mégis tovább kínoz... A késztetés legutóbb hatalmas hullámként söpört át rajtam pedig már azt hittem képes leszek fékezni magam. Már a saját önmarcangolásom se szolgál elég megtartóztató erővel, vagy a tekintet amivel Dean néz rám, mintha csak behúzna még egy jókorát már amúgy is felfordult gyomromba. Érzem a csalódottságot, ami belőle árad. Talán ez az egyetlen, ami még némi erőt szolgáltat nekem ahhoz, hogy újra felálljak a vereségek után. A bizonyítási vágy hajt, szükségem van rá úgy, mint régen, amikor még úgy éreztem igazán testvérek vagyunk.

Tudom, nem támaszkodna rám akkor sem ha kérném, nem osztja meg velem a terhet amit cipel, hanem azonnal félresöpör akárcsak egy porszemet az imádott autójáról. Fogalmam sincs mindezt makacsságból, vagy talán figyelmességből teszi-e. Azonban nem adhatom fel, meg kell próbálnom áttörni az áthatolhatatlan falait, különben még messzebb sodródunk egymástól és onnan már nem lesz visszaút, az esélyeim vészesen fogyatkoznak.

Nagy valószínűséggel ismételten eredménytelenül, de elindulok felé, hogy feltegyem neki szokásos kérdéseimet. Mi a baj? Nem kellene megbeszélnünk? Valami újat kellene kitalálnom…
Ezekre csak egy gyors és hideg nem lesz a válasza. Én pedig próbálkozhatok ítéletnapig feltörni a páncélját, mi sem egyszerűbb ennél. Csak le kell ülnünk és megbeszélnünk mindent… Ennyi erővel akár puszta kézzel is megpróbálhatnám megölni Lucifert, még az is könnyebb lenne.
Egy nagy sóhaj kíséretében lassan megindulok az irányába. A cipőm talpa alatt megcsikordulnak a kavicsok. Tudom, zajkeltés nélkül is már rég észrevette, ahogy figyelem őt. Nevezzük ezt testvéri megérzésnek és persze a vadászösztönök is rásegítenek erre. A testtartása hirtelen megváltozik. Kihúzza a vállát és már a fejemben meg is jelenik az a magabiztos arckifejezése, amit magára öltve próbálja érzékeltetni a külvilág felé sebezhetetlenségét. Remélve azt, hogy senki nem veszi észre a nyomorúságot acélos tekintetében. Minden erejével próbál kizárni engem és közben természetesen abban a hitben él, miszerint a tökéletes független erős férfi látszatát keltve biztosan áll a talajon nem pedig úgy, mint egy ingatag kártyavár, ami az első fuvallattól összeomlik, de mélyen legbelül mind tudjuk, ez áll hozzá most a legközelebb.
Belemegyek a játékba és megállok tőle kissé távolabb zsebre tett kézzel. Ő erre mintegy válaszként, a kocsitetőn álló másik üvegért nyúl majd felém nyújtja.
- Kösz. - mormogom halkan ugyanabban az időben át is véve tőle.
Megrántja a vállát és egy halvány mosoly kíséretében iszik tovább.
A megközelítési módon rágódom épp, amellyel elkerülhetném, hogy azonnali elutasításával nézzek szembe a témát illetően, amikor ő mintha csak számított volna erre elfordul és megszólal.
-  Azt hiszem beszélnünk kellene, bizonyos dolgokról.
Kissé értetlenül nézek rá, nem tudom biztosan most éppen mire is gondol. Ám amit ezután rám zúdított arra nem voltam felkészülve.

***

Próbáltam kitalálni honnan lenne a legbiztonságosabb elindítani ezt a beszélgetést. Azonban az élet itt sem könnyítette meg a dolgomat. Nálunk semmi sem zajlott le egyszerűen. Valahol el kell kezdeni…
- Sajnálom azt, ahogy az utóbbi időben veled viselkedtem Sam.
Láttam kiülni az arcára a döbbenetet, nem erre számított tőlem. Biztos azt gondolta, hamarabb lőném fejbe magam, minthogy beismerjem a tévedésem. Hát akkor most sikerült meglepnem végre valamivel.
- Amióta összefutottunk azzal a rohadt lovassal, tudom hiába is próbálok tovább hazudni magamnak, valami végérvényesen elpattant bennem és hiába dühít fel mindez, úgy érzem igaza volt velem kapcsolatban. Én már… halott vagyok legbelül régóta.
- Dean, te is tudod, hogy az…
- Kérlek Sam, had fejezzem be, mert- halványan elmosolyodtam, de elég gyatrára sikeredhetett ugyanis az öcsém aggódva vizslatta az arcomat. Ettől mindig sebezhetővé váltam. Úgy tekintett rám, amitől úgy éreztem a szerepünk felcserélődött. Ő vált a nagy felvigyázó fivérré én pedig a segítségre szoruló kis testvérkévé. Nem bírtam tovább rajta tartani a szememet.
- Nem tudom lesz-e még egyszer ennyi erőm ahhoz, hogy ennyire megnyíljak előtted.
Csend telepedett ránk, akár csak egy fátyol hullott alá az égből. Megértette.

Minden erőmet összeszedve tettem meg az apró lépéseket a vég felé. Fanyarul elfintorodtam.
- Igaz is kettőnk közül mindig is te voltál az, aki jobban értett az emberekhez. Tudtad mikor mit kell mondanod ahhoz, hogy hatással légy rájuk. Irigyellek ezért, bevallom őszintén. Felém azonban hiába próbáltál közelíteni én csak eltaszítottalak magamtól, hiszen előtted nem lehettem gyenge. A fivéredként kötelességem volt megvédeni téged, ezt ígértem meg apának és magamnak is.Nem terhelhettelek még az én személyes poklommal is.
- Tisztában vagyok azzal, hogy úgy gondolod, soha nem fogok tudni már megbocsátani neked igazán a történtek után. Pedig ez nem igaz. Hisz én okoztam mindezt.

Zsebre vágom a kezem akárcsak ő az előbb, felpillantok rá. A döbbenete értetlenségbe váltott át.
- Amikor észrevettem rajtad, ahogy szép lassan érzéketlenné válsz és egyre egyszerűbben gyilkolsz, nem törődve a következményekkel, rájöttem, valami, valahol rohadtul félresiklott az életünkben. És ezért nem te voltál a hibás, hanem én.
Visszaemlékeztem azokra a röpke pillanatokra, amikor úgy éreztem, hogy az öcsém már nem az az ember, akinek megismertem. Mikor Ruby belemászott a fejébe és hülyeségekkel tömte tele, azt hittem elevenen megnyúzom azt a szukát. Meg is tettem volna, ha Sam nem védi meg őt.
-A legrosszabb dolog az életben az, amikor csalódsz valakiben aki közel állt hozzád. Erre a kijelentésemre élesen beszívta a levegőt. Rettegett a gondolattól, hogy mindez felé irányul és én már csak egy szörnyetegként tudok rá tekinteni gyűlölettel telve.
- Saját magamban csalódtam Sammy. Ha én nem rángatlak bele ebbe  a helyzetbe már a legelején akkor most nem tartanánk itt. Azonban önző voltam, csak a saját érdekeimet tartottam szem előtt. Szükségem volt rád apa megmentésében és… azt reméltem ezáltal újra egy család leszünk majd.
- Valójában nincs jogom ahhoz, hogy hibáztassalak akár Ruby, akár a démonvér vagy az apokalipszis miatt. Halott voltam, te pedig a tőled telhető legelfogadhatóbb módon próbáltad tovább élni az életedet az már csak az én saram, hogy mindez a vadászat és a bosszúhadjárat útjára vezetett.
Sam közbeszólt.
- Miért kéne most mindezt elhinnem neked, hiszen eddig mindvégig az ellenkezőjét szajkóztad akármikor csak szóba került a dolog.
Komoly arccal válaszoltam.
- Tudom. Nem tagadom, könnyebb volt meggyőzni magam arról, hogy azokban a pillanatokban a vádjaim helytállóak voltak, de csak hazugság volt minden, gyerekesen kifakadtam, mert ez egyszerűbb volt, mint szembenézni a problémával. Amire pedig későn jöttem rá az az, hogy hiába voltam én az, aki a legelső pecsétet feltörte. Valamilyen oknál fogva te sosem hibáztattál ezért.
- Mert tudom nem volt más választásod. - motyogta Sam.
- Igenis volt, mindig van másik út ezzel te is tisztában vagy, de én rossz irányba kanyarodtam, ahogy még sokan mások is rajtam kívül ez okozta a végzetüket. Ez azonban nem jogosít fel arra, hogy ítélkezzek feletted mikor ezt te nem tetted meg velem szemben. Sosem követelted tőlem, hogy esedezzek a bocsánatodért, azért mert egy pöcs voltam nem- te akkor is testvérként viselkedtél velem, amikor én már erre képtelen voltam. Mindketten tudjuk milyen szar fivér vagyok. Az, hogy Lucifer az eszközévé választott már csak hab a tortán. Azok a rohadt angyalok most biztos vigyorogva néznek le ránk. A kis rongybabáikra, amiket előszeretettel szaggatnak szét és varrnak össze újra meg újra mindegy milyen ocsmány lesz az eredmény.

Érzem, ahogy elcsuklik a hangom az elfojtott dühtől. A számhoz emelem az üveget, de a következő pillanatban már teljes erőmből a földhöz vágom, ami így szilánkokra törve repül szanaszét. Belenézek az öcsém sötét szemeibe és elkeseredésem jeléül széttárom a karjaimat.
- Milyen ironikus, hogy mi vagyunk azok, akik az sors képébe röhögnek, miközben igyekszünk minden nap a túlélésért harcolni. Mégis megszámlálhatatlanul sokszor haltunk már meg és tértünk vissza. Se gyerekkor, sem pedig normális élet nem adatott nekünk. Még egy nyamvadt karácsonyi este sem amit nyugodtan tölthetnénk együtt. Neked még lehetett volna rá esélyed… de már az is rég eltűnt a süllyesztőben.
Fennhangon ordítva meredtem az öcsémre.
- Neked kellene most kiabálnod velem és a pokolra kívánnod mindezért. - A karom Most pedig elértem a végjátékhoz. Megadom számára a lehetőséget azt, hogy végleg kivágjon a szívéből ezzel megölve az enyémet, de ez a helyes. Én csak ezt érdemlem.
- Ne hagyd, hogy ez így menjen tovább Sam. Tudom, megvetsz mindezért ne is próbáld tagadni. Mégis mi a franc ütött beléd legalább magadnak ne hazudj tovább a rohadt életbe!
az oldalam mellé hullott és rekedt hangon folytattam.
- Most itt az esélyed minderre. Én pedig minden szavadat elfogadom majd amit a fejemhez vágsz az utolsó kis nyomorult pontig is. Mindazért, amitől én fosztottalak meg téged.
- Sosem tudnálak gyűlölni Dean. - válaszolta.
Úgy néztem rá mintha megőrült volna.
- Remélem, ezt nem mondod komolyan. Te teljesen megvesztél?
- Nem, de te is tisztában vagy vele, hiába kérsz erre nem tudlak és nem is akarlak vádolni semmiért.
- Elárulnád nekem mégis miért nem? -  Rántottam meg a vállam tehetetlenségemben.
- Mert a testvérem vagy. Az egyetlen, aki még jelent számomra valamit és ösztökél, hogy minden nap küzdjek. Szóval ne- elcsuklott a hangja - merészelj ilyesmire kérni, soha többé… mert nem vagyok rá képes.

Most már ő is remegett az elfojtott dühtől és fájdalomtól, tekintetében látni véltem a gyötrelmet is. Elnémultunk. Ő lehunyta a szemét, próbált lenyugodni. Ránk telepedett a némaság ismét, de már nem fojtogatóan. Üresnek és tompán zsibbadnak éreztem magam, mégis meglepő módon ez nem az a sötét, szorongató érzés volt, mint azelőtt inkább megnyugtató. Végre anélkül tudtam levegőt venni, hogy úgy érezném, megfulladok. Felnéztem az égre, mintha hosszú idő után először láttam volna fényt. A csillagok, mint megannyit apró kis ragyogó lángként pislákoltak az égbolton, akár bármelyik pillanatban kialudhatnának mégis elpusztíthatatlannak tűntek és ez így volt rendjén.
Mosolyogva néztem vissza az öcsémre.

- Köszönöm Sam.
- Mégis mit? - kérdez vissza ő is halványan mosolyogva.
- Azt, hogy életben tartasz.

2017. augusztus 4., péntek

Every ending has a new beginning

MoonBerry
▿ Válaszfick: Seven steps
     -Rose szemszöge-


Az éjszaka csendjét hangos víz csobbanás törte meg. Amit egy összetört szív néma sikolya követett. A jéghideg víz örömmel fogadta a tested amely percről percre mélyebbre merült az ölelésében. Az idő múlásával és a levegő csökkenésével többé nem féltél a magánytól, vagy hogy egymagad vagy a sötétben és a csendben. A halál tárt karokkal várt és te örömmel lökted magad a karjaiba csak,hogy még az utolsó légbuborék távozása előtt egy távoli hang keltette fel a léghiánytól elködösült elméd.
Egy második csobbanás?”-gondolod magadban.
Ugyan nincs még egy olyan bolond, mint te hogy pont épp ugyan azon a napon, pont itt a vízbe vesse magát. Gondolatod végére érve többé már nem vacogtál, sőt mintha melegség járt volna át, amit végül eszméleted elvesztése koronázott meg.

Csakhogy aztán percekkel később felköhögd a tüdődet szorító vizet. Miután elég oxigén jutott az agyadba és képes voltál tisztán látni, átkozva kerested az életed megmentőjét. Magad mellé tekintve meg is tálaltad a bőrig ázott "hőst". Viszont arcodon a döbbenet, hamar felváltotta a dühöt. -Rose...?

Hazatérve a bunkerba a csend fogadott. Lassan haladtam le a vaslépcsőn és a teret a lépteim visszhangja töltötte be. Percekkel később, végigjárva a létesítményt teljesen megbizonyosodva jelenthettem ki, hogy egyedül vagyok. A konyhába lépve felkapcsoltam a lámpát és figyelmem az asztalon heverő laptop ragadta meg, valamint a mellette heverő üres whiskey-s üveg és a hozzátartozó pohár. Táskám és kulcsaim az asztalra helyezve, leültem a gép elé és megnéztem merre jár a tulaja. Ahogy a gps adatait betöltötte a képernyő, ajkaim hitetetlen sóhaj hagyta el. - Ugyan hol máshol lennél...- felkapva holmijaim már fél lábbal az ajtóban jártam, hogy aztán a nem rég köszöntött vaslépcsőn felrohanjak és sietősen távozzak.

Egy félórába sűrített, egy órás utat levezetve megérkeztem ahhoz a bizonyos hídhoz, ahonnan a gps jele érkezett. Járműmből kivágódva tekintetem ide-oda kapkodva kerestem Jen-t. Reménykedve, hogy megpillantom őt valahol a peremen, hátha még nem vetette le magát a bolondja. De miután az átjáró felületén hiába kerestem, a széléhez rohanva az alattam elterülő vizet pásztáztam buborékok után kutatva. De semmi, viszont ahogy a víz haladt úgy magával sodorta a még épphogy látható víz köröket, amit valószínűleg a becsapódás kelthetett. Átrohanva a túloldalra rögtön kiszúrtam a buborékokat a víz felszínén és mit sem késlekedve vetettem le magam a hídról. A többi pedig a szokásos procedúrát követte. A víztől elázva, átfagyva, kimerülten és dühösen pillantottam ex-vadász társamra.
- Komolyan?!...Magasabb hidat nem is találhattál volna! Ha már a becsapódástól a nyakad töröd akkor most egy útkereszteződésnél állhatnék, hogy eladjam az első szülöttem, - kezemmel hadonászva csak a hasamra ütve mondtam valamit amivel kereskedhetnék egy démonnál, ugyanis egy nefilim lelkét nem olyan könnyű eladni...-vagy tudom is én! - kirohanásommal mit sem törődve felállsz és a víz felé fordulsz, ezzel hátat fordítva nekem.
- Mit érdekel, hisz leléptél...- követve a példád én is felálltam és melléd léptem.
- Igen de nem azért, hogy te cakkumpakk csak úgy eldobd magadtól az életed! Hogy aztán még nekem legyen bűntudatom miatta..
- Oh! Már mindent értek.. Ha csak ezen múlik akkor ne aggódj leveszem ezt a terhet a válladról, mint ahogy a többit is... - hangodból áradt a keserűség.
- Ja, mert ez pont így működik...
- Szóval most minden egyes alkalommal azt fogod figyelni, hogy mikor lépek újra?
- Meg akarod tenni újra?-válaszképp egy vállvonást kaptam. - Kérdésedre válaszom, nem. Mert az azzal járna, hogy visszaköltözöm amit nem akarok. MÉG nem...
- Megértem. Úgysem tudnál megmenteni önmagamtól. - fejem ingatva megindulok a domb partján, hogy visszasétáljak a kocsimhoz de még visszafordulok. S látom hogy egy centit sem mozdultál ,éppúgy háttal állsz ahogy eddig is.

- Ha annyira megakarsz halni, halj meg vadászként. Méltósággal. Ha viszont élni akarsz, akkor tudod hol találsz. Valamint, csak mert az emberek nem közvetlen vannak melletted nem feltétlen vagy egyedül..-egy pillanatra a zsebemben kezdtem el kutatni és kezembe kaparintva a keresett tárgyat elővettem.-Hé!- szólok,hogy figyelmed felém fordítsd és kézmozdulattal jelzem,hogy dobni készülök majd a második mozdulatnál meg is teszem. A tárgy sikeresen nálad landol és már a tapintásából tudod,hogy mi az. -Ez a Babyben maradt, gondoltam szeretnéd visszakapni.- míg te a tied szét bontod a kezedben én addig a párjával játszom, ami most is a nyakamban lógott. Nem szólsz semmit nem is helyezed fel, de elrakod zsebre és bólintasz, mire én is így teszek. – Elvigyelek?Csak mert még van dolgom a bunkerban. - ajánlom fel az ingyen fuvar lehetőségét, de fejeddel intesz,hogy nem élsz vele, mire én vállat vonok és tovább indulok. - Nos akkor addig is AKF.-intek hátra búcsúzásképp remélve,hogy legközelebb is élve talállak.

Seven steps

Sophean

Igazából persze. Megtehetjük. Megtehetjük, hogy elsiklunk a tény felett, mindig is ilyen voltam. Túlérzékeny, dramatikus, szánalmas és gyenge jellem. Szar ember. Talán ez a legmegfelelőbb kifejezés. Valahogy végigráncigáltam magam az életem minden pontján az elmúlt húsz évben, még csak figyelembe sem véve azt, hogy ki az akinek egy egy esetleges marhaságommal keresztbe teszek, vagy tönkreteszem az életét csupán azzal, hogy létezem. Hogy kinek vagyok felesleges.  Hogy kinek vagyok útban. A felhőtlen boldogságérzet ködként ereszkedett tekintetemre, és így nem láthattam át a dolgaimat.
De ahogy az üres bunkerben ültem egyedül.. Nem ez baromság, hisz ott volt velem Jack. A jó öreg Jack Daniels.. Szóval akkor, ott ahogy bámultam a központi helyiség ajtaját remélve, hogy egyszer betoppan valaki.  De senki sem jött.  Semmi nem törte meg a csendet csak néha azt hallottam, ahogy az üveg nyaka a pohárhoz koccan. 
Senki nem jött, én pedig néha lopva odapillantottam a laptop kijelzőjére. Az idő csigalassúsággal vánszorgott előre, de Jack kissé segített rajtam. Legalábbis kezdte felszaggatni annak önfeledtségem ködének, addig áttörhetetlennek hitt falát és a repedéseken begomolygó sötétség csak egyre inkább elzárt a fénytől.  És valahol mélyen ráébresztett valamire. Az a sötét,  végtelenség alattomosan kúszott a padlón, s lábaimon felkígyózva végigszelte testemet beborítva feketeségével, de meg sem állt a fülemig, ahol suttogni kezdte azokat a visszavonhatatlan igazságokat,  ami csak visszaigazolásaként szolgált arra, amit már amúgyis tudtam. Már nincs világosság az alagút végén.
Tettre kényszerített. Győzött, bár valahol már akkor nem is próbáltam ellenállni és  végül így történt, hogy a szívem minden szavát figyelmen kívül hagyva oda mentem, ahol az eszem lenni akart.
Hogy itt vagyok.

Végtelen magasságban tornyosul a víz fölé a pillér. Néhány autó fénye bevilágítja a sztrádát alattam, de hangjukat a süvítő szél miatt nem hallom.  Csak néhány pillanatra  még a város megannyi csillagként ragyogó  fényére tekintek, aztán visszafordulok a sötét víztükör felé, mely a láthatáron fekete végtelenségébe vonja az éjszakát.
-Csak hét lépés.-motyogom. Csak hét lépés.. Ha más nem is ez az a dolog, amiben maximálisan biztos vagyok. Tudom. Már milliószor számoltam.  De soha nem tettem meg azt a hét lépést. De mi az a hét? Miért?-Hét lépés Sohaországig.-érzem, ahogy az első könnyek lefutnak arcomon, aztán megteszem az elsőt.

-Mary /anya/: Tudod, azzal, hogy világra hoztál mit szabadítottál a világra? Vagy kérdezhetném, miért szabadítottad rám a világot? Én nem akartam ezt. Nem így akartam. Nem kellett. Másra lett volna szükségem.  Talán rád. Olykor, ha sírtam vigasztaló szavakra, vagy ha nevettem akár arra, hogy velem örülj, vagy akár csak ha elértem valamit egy dicséretet.  Akármit. Nem. Igaz, ez túl nagy kérés.. Igazából csak annyi kellett volna, hogy érdekeljen. Hogy érdekeljelek. De te több szeretetet adtál annak a britnek. Több figyelmet szenteltél neki. Elvett tőlem. Elvesztettelek.

Ahogy gondolataim fonalán kúszom végig, megteszem a következő lépést.


-Bobby/apa/: Az igazat megvallva nincs túl sok emlékem rólad. Nem, ez hazugság. Nincs túl sok emlékem arról, hogy valaha is letetted volna az üveget. Nem, az elmaradhatatlan tartozékod volt, mint minden amit maga után húzott, a viták a sírás, a szirénák. Pedig én hittem benned. Mert talán néha éreztem, hogy szeretsz, vagy legalább eszedbe jutottam. Hittem benne, hogy ki tudsz törni az alkoholos kábulatból, de tévedtem.  Emlékszem, úgy találtam rád az üveggel a kezedben. Úgy mentél el.

Újabb lépéssel remeg meg alattam a beton.


-Eileen/testvér/:Te végigkísértél néhány fontosabb évet az életemben. Emlékszem ott voltál minden alkalomkor, ami fontos volt nekem.  Mindig, mikor számított, aztán, valahogy anélkül, hogy észrevettem volna, valami elromlott. Nyilván én voltam a figyelmetlen, vagy én rontottam el, de nem tudom mi történt. Csak akkor ocsúdtam fel, mikor az a srác az ujjadra húzta a gyűrűt. Aztán nemsokára volt egy halott menyasszony.

Még egy.


-Dean /legjobb barát/: Azt hiszem, tudnod kell, ha benne vagy ebben az apró listában, te is fontosabb szerepet töltöttél be az életemben.  Igen, csak töltöttél, hiszen már nem vagy részese semminek. Volt idő, mikor azt hittem maradsz. Te is egy voltál azon tartópillérek közül, akikre volt szerencsém támaszkodni, de idővel csak azt vettem észre, hogy omladozol. Te sem tudtál elviselni engem, és talán az én hibám, hogy most fekete lélekkel rohangálsz valahol a pokolban. Az a sötét mind belőlem jött. Abból a részemből, aminek nagy szüksége lett volna rád, abból a részemből ami téged választott, de magaddal vitted, mikor úgy döntöttél hátat fordítasz. Miattam váltál ilyenné. Miattam lettél elveszett.

Ötödik.


-Sam /szerelem/ : Szép is volt minden reggel veled ébredni és feküdni. Szép volt minden kis élmény, egy-egy randi, néha egy szál virág vagy csak egy filmezős este a magunk csöndességében. Szép volt, de a rózsaszín ködből és vele együtt a kapcsolatból valamikor hétköznapi valóság lett és fogyatkoztak a boldog pillanatok. Szép lassan eltűnt minden egy párrá tett minket és nekem fájt, te pedig tudtad. Az idő múlásával lelketlen lettél. Vagy mindig is az voltál? Már nem tudom, de valahol elvesztél a ködben, amit magad után hagytál.

Hatodik.


-Rose (legjobb barátnő, avagy nővér akit sosem akartam): Tér. Talán ez az, amit nem tudtam neked megadni az egész idő alatt. Nyilván ezért döntöttél úgy, hogy inkább menekülsz. Pedig én nem ezt akartam. Nem így akartam. Csak eleged lett belőle, hogy minden a te nyakadba szakadt és én nem hibáztatlak érte. Csak azt hiszem mindig mikor szükségem volt rád neked kellett elviselned mindent, amit kiadtam magamból és te pedig meguntad, hogy védőbástya legyél. Az utolsó. Döntöttél. Inkább becsuktad az ajtót. És bár tudom, nem zártad kulcsra, valahol érzem, hogy nem nyílik ki többé.  


Mindig azt mondják, az utolsó lépést a legnehezebb megtenni, én mégis gond nélkül  tenném meg, de még várok. Na nem, nem arra, hogy valaki visszatartson. Már nincs egy ember sem, akinek számítana, csak azt hiszem megpróbálom még utoljára megfoltozni a hét részre szakadt önmagamat. Próbálom összetartani valahol, de nem megy. teszek egy utolsó kísérletet arra, hogy megtaláljam azt a leghalványabb szikrát, azt a csöpp reménysugarat ott mindennek a végén, de a szomorú igazság az, hogy semmi nincs, se család, se barátok és már én sem.
Az éjsötét útjára ereszt egy zajt, mi a szél szárnyán jut el hozzám.  Éjfélt üt az óra.
-Boldog szülinapot Jen.-motyogom magam elé, és mosollyal az arcomon teszem meg az utolsó lépést. A hetediket. Mert az voltam én.  Előtte elvesztettem mindenkit. És abban a hat emberben darabonként elvesztettem magamat.
De már nem éreztem semmit.
Csak a szelet.
A zuhanást.
De már semmi nem fájt.
Én voltam a hetedik lépés.

2017. július 30., vasárnap

Phobias


Saját tapasztalaton alapuló mini félperces. (VÉGRE) nem angst? :"D
Sophean







Csendes a bunker, mióta Dean a szobájába vonult. A feszültség ott lóg a levegőben, s egyikünk sem emésztette még meg az előbbi vitát. Az idősebb Winchester volt a legbölcsebb, ő inkább a magányt választotta miután tőlem kapott visszaigazolást állítása helyességéről, s magamra hagyott sértődött testvérével, aki még egy darabig szemben ült velem a konyhaasztalnál. Majd egyszer csak feláll, s néhány szikrázó pillantás közepette úgy dönt, hogy kimegy a központi helyiségbe, nyilván azért, hogy az előbbi szóváltás után tisztába tegyen néhány dolgot a jelenlegi üggyel kapcsolatban, amibe oly mélyen belefolytunk. Mielőtt kilépett volna a helyiségből, óvatosan utána szóltam.
-Ugye most nem fogsz ezért haragudni rám?-felállok a helyemről, de nem lépek közelebb, csak felsőm ujját kezdem el babrálni. Ő határozottan visszafordul, s végigvezeti rajtam sötét tekintetét,  mintegy félvállról odaveti:
-Kérdezd Deant!-puffog.-Úgyis mindig neki van igaza!-hangjába csöppnyi szarkasztikus keserűség vegyül, s azzal a lendülettel, mellyel olyannyira távozni készült, kifordult a konyhából és eltűnik a folyosón.
-Gyerekes vagy Sam.-válaszolom a kirohanásra, kissé megemelve a hangom, hogy a sértődött fél is jól hallja, s közben elindulok gondolatom azon fonalán, mely  vészharangot kongatott a fejemben, hisz a fiatalabb Winchesternek nem volt igaza. S közben, valahonnan távolabbról halk hang üti meg fülem.
-Te pedig elvben pártatlan.-mérgelődik,az imént kiviharzott.
Ugyan. Mióta lehet a Winchesterek között pártatlannak maradni? S bár mentségemre legyen mondva, az a bizonyos pártatlanságom valahogy, valamij csoda folytán, MINDEN eddigi alkalommal Sam javára dőlt dönteni készen, s aztán azok a hála csókok és a... Nem, most nem ez a lényeg, csupán a gond, ha most ez egyszer Dean kap igazat, mivel az ő agyából pattant ki az a helyes feltételezés, melyben én is maximálisan biztos voltam, az már probléma? Természetesen. Férfiak.
-Baszd meg!-dohogom sértődötten, majd visszatérek ahhoz a tevékenységhez, melyet a testvérpár félbeszakított. Kissé idegesen felfogom a kést. Nem azért, hogy eret vágjak magamon, vagy harakirit kövessek el, bár megvallom őszintén, a Winchesterek mellett néha nagyon szeret ném megtenni.-Úgyis mindig neki van igaza.- nyenyerézem elmélyítve a hangom, ezzel parodizálva a testvérpár fiatalabbik tagját.-Miért nem kérdezed őt?-grimaszolok idegesen, miközben visszahúzom magam elé a meghámozott krumplit, hogy felszeleteljem. Közben az előbbi szóváltás képei kúsznak az elmémbe és megkérdem magamtól, hogy a pasik miért ilyen idióták? Na jó, lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb kollokáció. Jobb szó híján hamarabb használnám a gyerekes vagy az értetlen kifejezést.-Komolyan képes azért duzzogni, mert nem kapott igazat.-szinte fel sem tűnik, hogy hangosan mondom ki a szavakat, csak a vágódeszkára helyezett zöldségre koncentrálok, hogy felkockázhassam, de csakhamar léptek zaja üti meg a fülemet.
-Te magadban beszélsz vagy Deant várod vissza, hogy kitárgyaljatok?-kérdi Sam, ahogy a hűtőhöz lép és kivesz magának egy sört. Erős mozdulattal kezdem kockázni a burgonyát, hogy feszültségemet ne egy visszaszólásban vezessem le. Inkább elszámolok magamban háromig és csak ennyit mondok.
-Akárhogy háborogsz, most neki volt igaza.
-Akkor ha ennyire tetszik a helyzet, miért nem őt választottad helyettem?-kérdi hangjában pengeéllel, engem pedig olyan hirtelen és fájdalmasan érint a kérdés, valószínűleg azért, mert nem vagyok képes eldönteni, hogy komolyan gondolta-e. Hirtelen felindulásból oda akarok sétálni a hűtő felé tornyosuló alakjához és nemes egyszerűséggel pofon vágni, de agyamban elgondolva gyorsabban villan át a terv, mint ahogy a testem reagálni képes rá. Így történt, hogy míg csípőmet elfordítva a vadász felé indulni készültömben nem tettem le a kést és nem hagytam abba a szeletelést, de azt sem vettem észre, hogy már nincs mit vágnom, így szimplán a kezemen folytattam a még mindig teljes erőből leírt mozdulatsort.
A másodperc töredéke alatt fordulok vissza magam elé,dobom el a vágóeszközt, s hangos felszisszenésem, mellyel egyidejűleg szemrevételezem az ujjaimból patakzó vért és a belenyilalló fájdalmat, beleveszik a másik zajba, amivel Sam felbontja a sörét, s így ő az egészből szinte semmit nem érzékel.
-Nincs reakció, szóval gondolom tetszik az ötlet.-nevet fel keserűen, majd meghallom az üveg jellegzetes koccanását a pulton.-Akkor tehát  további jó szórakozást a bátyámmal.-veti oda félvállról, s ebből ítélve ismét arra készül, hogy magamra hagyjon.
-A rohadt életbe.-szitkozódom, s szabad kezem a vérzés helyére szorítom, amilyen gyorsan csak tehetem a mosogatóhoz lépek, magam elé tartott kezemből hatalmas vörös cseppeket engedve szerteszét az asztaltól a padlón át mindenhova.  Közben egy pillanatra össze találkozik tekintetem Sam kíváncsi szemeivel. Miután belekortyol az italába, az üveg ismét koccan a pulton.
-Mit csináltál?-kérdi felvont szemöldökkel, majd könnyű szerrel hidalja át a közöttünk lévő távolságot. Én, annak ellenére, hogy a tiszta mosdókagylót már ezen rövid idő alatt vörösre festettem, igyekszem takarni előle bénaságom szülte sebem.
-Semmit.-jelentem ki határozottan, s egy lépést tennék, de hátam Sam mellkasának ütközik. Hirtelen közelségétől megborzongok és így más lehetőség hiányában  összegörnyedve próbálom magam alá húzni a kezem, hogy ne láthassa a vágást. Ő hangos sóhajt ereszt el, majd hátulról finoman megragadja a karomat és kényszerít rá, hogy magam elé tartsam őket.
-Azt hittem nőből vagy.-mondja lágy hangon, ahogy szemrevételezi a sérülést én pedig nem egészen fogom fel a kijelentését, mígnem folytatja.-Nem kellene tudnod egyszerre több dologra is figyelni?-kérdi s hangjából szinte kihallom a pimasz mosolyt.
-Fogd be!-vonom ki magam az érintéséből sértődötten, de be nem vallanám, hogy jóleső érzéssel tölt el a törődése.-Inkább menj és igyál tovább!-megengedem a csapot és a hideg vízsugár alatt láthatóvá válik a mély seb. Sam nem mondd semmit, csak egyszerűen kisétál a konyhából.-Jellemző!-mormogok, de hangja ismét megüti a fülemet.
-Már az, hogy ilyen szerencsétlen vagy?-vigyorral az arcán helyezi az asztalra a kis elsősegélyládát, amiben kotorászva tűt és sebvarró fonalat vesz elő.
-Ugye tudod, hogy  feleslegesen pakolászol? Mert azzal egész biztos, hogy nem érsz hozzám!-bökök fejemmel a tű felé, és még a látványától is felkavarodik a gyomrom.  Így inkább visszafordulok, elzárom a csapot. A zsibbadt ujjamra meredek, melyből melyből vérem egy újabb hulláma tör elő, kihasználva, hogy nincsenek gátló tényezők. Én pedig elgondolkodom, hogy ilyen kis testrészen keresztül is képes leszek-e kivérezni?
-Vadász vagy Lucy.-közli a tényt, mintha én nem lennék tisztában vele.-De nem tudod leküzdeni a tűfóbiád?-neveti el magát jóízűen, de én csak néhány másodpercet adok neki, hogy kihasználja jókedvét, hisz hamar letörlöm arcáról az önelégültség ezen  visszatükröződését.
-Erről majd akkor beszélünk, ha te nem fogsz teli gatyával kioldalazni egy bohócokkal teli szobából.-bólintok egyet jelentőségteljesen, mire megrázva a fejét felém indul.  Én gyorsan az asztalra pillantok, ahol egy gézlapra fektetve pihen a kínzóeszközöm. Hátrálva próbálom növelni a távolságot köztünk, de csakhamar akadályba ütközöm. Így kezemet rejtem hátam mögé, erősen jelezve, hogy nagyon is tiltakozom.
-Na most ki a gyerekes?-kérdi a vadász még mindig nevetve, miközben finoman vállamnál fogva próbál magához húzni, de én földbe gyökereztetem lábaimat.
-NEM AKAROM SAM HAGYJÁL!-emelem fel a hangom, de ő ezzel mit sem törődve ölelésébe von, majd felemel és abban a pozícióban teszi meg a rövid távot az asztalig apró lépésekben bicegve, hogy leültessen a hellyel szembe, ahová ő ülni szeretne s elkezdi fertőtleníteni a sebet. Gyors pillantással mérem fel a menekülési útvonalat a kijáratig, és tervet kezdek szőni, miként akadályozhatnám meg amire készül. Nyilván látta feltűnésmentesnek nem mondható mozdulatomat, vagy egyszerűen csak jobban ismer, mint a tenyerét.
-Ha meg mered próbálni a székhez szíjazlak.- halk sóhaj hagyja el ajkamat.
-Azt hittem már rég kinyírtátok egymást.-jelenik meg az ajtóban Dean s kezébe veszi öccse félbehagyott sörét, bennem pedig tudatosul, hogy valószínűleg akaratlanul ugyan, de ő lett volna az, aki meggátolja a tervem.
-Csak most készül rá.-pillantok felé lemondóan, de még egy makacs  kísérletet téve az ellenszegülésre gyorsan magam alá rántom a kezem, ami csak annyit eredményez, hogy kiverem Sam kezéből a fertőtlenítőt, amiben immár ezáltal az egész asztal úszik. Kuncogva görnyedek össze, miközben a fiatalabb Winchester arcán átsuhanó érzéseket figyelem. Először dühös, aztán kevésbé ideges, majd sunyi. És ahogy megjelenik az arcán  az a nyájas mosoly, már tudom, semmi jóra nem számíthatok.  Mögém lép, és bár még egyszer megpróbálja az előbbihez hasonlóan széthúzni kezeimet, de ezúttal erősebb vagyok. Hangosan felnevetek sikertelen próbálkozására, s figyelek, ahogy jelentőségteljes pillantást vált Deannel és várom, hogy mikor robban fel a levegő, de meglepetésemre egyszerre nevetik el magukat. Én pedig már félek.
-Segítenél?-kérdi Sam bátyára nézve, mire az mosollyal az arcán lép közelebb, egyenesen elém.
-MI? NEM!-kiabálok kétségbeesetten és próbálnék felállni, de Sam egy helyben tart, Dean pedig  kifeszegeti karjaimat az eddig biztonságosnak hitt rejtekükből. Mindketten nevetnek.- Egy vita után nem is szólnak egymáshoz,de ellenem gond nélkül összefognak!-kummogok hangosan, ahogy helyet cseréve az asztal felé fordítanak. Immár az idősebb áll mögöttem vállaimat lefogva, Sam pedig  sérült karomat maga elé húzva foglal helyet velem szemben és kezébe veszi a tűt. Mielőtt a tortúrába kezd óvatos puszit nyom a sebes felületre és mosolyogva néz rám.
-A bosszút alul értékelik.-nevet.
-Kibaszottul utállak titeket!
-Én is szeretlek!-hangzik egyszerre a testvérek szájából, s ezen már én is röviden felkacagok.