2018. július 9., hétfő

Ultron's revenge


Néhány kőkupac még port kavarva gördült le a falról, s a nyomott levegőjű barlang bejáratát végérvényesen lezárta előttünk az omlás. A sötét, kivájt folyosórendszer falain megnyúlt árnyékok táncoltak a zseblámpák fénye nyomán. Én szólaltam meg először, igyekezve véka alá rejteni a fel-feltörő pánikot.
-Megmondtam, hogy ez rohadtul rossz ötlet!-bólogattam hevesen.-Nem kellett volna ide jönnünk. Vagy legalábbis nekem nem veled!-fújtam ki a levegőt, Pietro pedig sértődött morgást hallatott. A mesterséges fény, ilyen homályos környezetben kifejezetten félelmetes keretet kölcsönzött arcának, s a szemei szinte világítottak. Reakciót meg sem várva először a fülemben lévő adó-vevő rendszerbe kezdtem folyamatos, szüntelen segélykéréseket továbbítani, egyre kétségbeesettebb módon, de nem kaptam választ,  az eszköz továbbra is süket maradt.
-Nincs térerő!-szólt sóhajtva, s ide oda cikázva próbált megfelelő helyet keresni, de a mobil képernyőjén csak a „NINCS JEL” kifejezés villogott.
Amikor felé néztem, néhány pillanatra eltűnt a szemem elől, majd  halvány fénycsíkot maga után húzva termett ismét előttem.-És más kijárat sincs, hacsak nem akarunk élve elégni!-higgadt magabiztosság álarcát magára erőltetve fürkészte arcomat, de tudtam jól, hogy a helyzet őt is pont annyira megrémíti, mint engem.
-Tudtam, hogy ez lesz!-lemondóan vágódtam le a hűvös kőfal tövébe. A hideg pulóverem és nadrágom anyagán is átszivárgott, s mintha a bőrömön éreztem volna.
-Nézd, Stark tudja, hogy itt vagyunk és..
-Nem..-szakítottam félbe a lelkesítő beszédet. Szavaim önálló életre keltek, s azok a gondolatok, melyeket csak most értettem meg igazán, utat találtak ajkaimhoz.-Stark még csak azt sem tudja, hogy itt vagyunk.-üveges tekintettel meredtem magam elé és próbáltam feldolgozni kimondott szavaimat. Pietro épp kérdezett volna valamit. Biztosan azt, miről beszélek. Folytattam.-Az egészet kitervelte.-suttogtam elhaló hangon.
-Ki?-a szőkeség tágra nyílt szemekkel guggolt le velem szembe.-JARVIS küldött ide minket.
-JARVIS csak a bábja volt.-üres tekintetemet összekapcsoltam az övével. Alsó ajkamba haraptam és éreztem, ahogy az első könnycsepp legördült az arcomon.-Nem véletlenül evakuálták a falut a vulkán lábánál már hetekkel ezelőtt. Nyilván feltérképezte az egész hegyláncot és tudta, hogy már nem alszik, hanem kitör majd.-nem tudtam tovább egy helyben ülni. Felpattanva járkálni kezdtem a szűk folyosón, közben olykor olykor a sötét alagútra révedt a tekintetem, melyen keresztül társam már megtett egy utat. Amikor néhány másodpercnél tovább figyeltem a rettentő feketeséget, odaképzeltem valami pislákoló, izzó narancsszín veszedelmet közeledni. De nem volt ott semmi.Még nem.-Tudta, hogy instabilak a járatok. Alkotott egy pletykát, hogy túrázók rekedtek a hegy ezen szakaszán. Úgy alakította a dolgot, hogy a mi képességeink legyenek a leghasználhatóbbak a mentésnél, aztán felhasználta Stark technológiáját és ide hozott bennünket meghalni. Ez volt a bosszúja.-sóhajtottam keserűen.
-Mégis kié?-egy pillanat alatt előttem termett és kezét vállamra téve megtorpanásra késztetett.
-Ultroné!-mereven bámultam a sötétkék-fehér ruhájára hímzett ’P’ betűt és akaratlanul is fohászként szakadt fel elmémben azon másik ember neve, akit azt hiszem talán, itt akartam tudni..Peter Parker.. Nem mertem hangosan kimondani. Hisz féltem a ténytől, amit régóta tudtam már. Hogy félrevezetem önmagam..-Visio nem ölte meg, csak azt akarta, hogy ezt higgyük. És most, hogy mi tudjuk, visszajött, ez a titok velünk hal.- színtelen hangon felnevettem és figyeltem, ahogy Pietro arcán formát ölt a felismerés.
A csend súlya ólomként nehezedett ránk.

Ő megpróbálta még néhányszor üzembe helyezni a headseteket. Olykor egy-egy nagyobb darab követ odébb görgetett az útból, mire csak újabbak záporoztak a falakról.
De ő megpróbálta én pedig csak beletörődve figyeltem a kétségbeesett jelenetet, közben azon gondolkodtam, mielőtt meghalnék mi legyen az első dolog, amit megbánhatok.
Aztán hangja kiszakított a belső káoszomból.
-Hogy értetted azt, hogy nem velem kellett volna ide gyere?-kérdezte csalódottsággal vegyes gúnnyal a hangjában. Akkor vettem csak észre, hogy helyet foglalt néhány centire tőlem.  Piszkos kezével hajába túrt.-Az a kis mitugrász mivel volna jobb nálam? Peter mindent megakadályozott volna?-rázta meg a fejét kényszeredetten.-Az az egoista kis..
-Peter képessége legalább mások hasznára is lehet!-vetettem oda megemelve hangomat.-Te csak önmagadat tudod menteni!
-Aminek semmi értelme, ha téged nem tudlak biztonságban!-ingerült szavait visszaverték a falak én pedig elnyílt ajkakkal vizslattam arcát az egyre halványuló fényben.
-Mi?-nyögtem..-Én azt hittem..
-Csak azért szakítottam, mert azt hittem nem vagy boldog velem.-motyogta maga elé.-Aztán láttam, hogy te és Parker annyira..
-Csak azért jöttem össze vele, mert láttam bennetek a hasonlóságot.-böktem ki a szavakat, melyeknek ténye már oly rég tudatosult bennem, de önmagamnak is tagadtam.-Kérlek, ne kérdezd meg mit, nem akarok beszélni erről. Csak tudod most kezdtem végiggondolni azt, mi az amit rohadtul elcsesztem az életemben, de mégis csak egyetlen dolog jut csak eszembe.-mellém húzódott és karjával átölelte vállamat.-A legnagyobb hibám az volt, hogy elengedtelek.-fejemet vállára billentve igyekeztem magamba szívni belőle mindent, amit még megengedhettem magamnak. Az illatát a látványát, a szavait. Őt magát. És azt gondoltam, én lennék a világ legboldogabb embere, ha lenne még egy esélyünk de..
-Röhejes, de én is pont ugyanezt gondoltam rólad.-sóhajában megremegett a mellkasa.-Már megkésett és gyűlölöm magam érte, de szeretlek.-gyengéden belecsókolt a hajamba.-Tudom, hogy ez nem elég, de most itt vagyok.
-Elég.-hebegtem elcsukló hangon, mikor felnéztem rá. Halvány mosolyt erőltettem ajkaimra, de az is fájt. Nem akartam, hogy így legyen vége, de semmit sem mondtam. Csak hagytam, hogy megcsókoljon, közben eszembe jutott, hogy mekkora idiótaság és gyerekes, de ha hercegnő volnék, most minden gondom megoldódna ezzel a csókkal. Kapnék egy újabb lehetőséget.
Némán nevettem magamon és szélnek eresztettem a gondolatot, mely már a csend legmélyén járhatott, mikor a vastag kőtorlasz túloldaláról tompa hangok szűrődtek át hozzánk.
Nem tudtam beazonosítani őket. Ha az életemen múlt volna sem tudom megmondani, hogy Tony, vagy Steve hangját hallottam, de a szavakat kihallottam a reménytelenségemet elűző hangzavarból.
-Itt vannak bent!

2018. július 3., kedd

Painting


Mindenem fájt, ami az ébredést megnehezítette. Az előző nap igen kuszán alakult. Egy vámpírfészek kiírtásán agyaltunk a bunker kellős közepén, mikor Dean felvetette az ötletet, hogy kivételesen ne éjszaka menjünk oda. Szoroztunk, osztottunk, majd rájöttünk, hogy igaza van. Mi bajunk lehet? Ha kimegyünk a házból, a lények nem tudnak utánunk jönni. 

Az igazság, hogy elszámoltuk magunkat. Tudtunk szerint nyolc vámpírnak kellett volna a fészekben lennie. Mikor odaértünk viszont közel harminc hegyesfogúval kellett szembe néznünk. Dean csak megvonta a vállát és mint egy őrült vetette bele magát a halálos tömeg kellős közepébe. Nem néztük tétlenül, ahogy kicsinálják, így mi is utána rohantunk. Az ott történtek felszabadították az adrenalint. Fejek hullottak, tiszta vér volt minden, de a legvégén mi jöttünk ki győztesen. 

A testem minden porcikája lázban égett. Annyira felpörögtem, hogy csak Sam figyelmeztetésére vettem észre: ömlik a lábszáramból a vér. Sokkos állapotban, félve emeltem fel a cafatokra tépett anyagot, de megnyugodtam, ugyanis csak egy egyenes, bár elég mély vágás éktelenkedett a bőrömön. Kifújtam a levegőt megkönnyebbülve, nem harapott meg egy dög sem. 

Sam szó nélkül térdelt elém a doboz kötszerrel és elkezdte összevarrni a sebet. Némán tűrtem. Mióta megbeszéltük, hogy az egész reménytelen köztünk, ritkás maradtunk kettesben. Kifejezetten baráti volt a kapcsolatunk. Felemeltem a fejem és láttam, hogy Dean eltűnt. Biztos ment bejelentkezni Ginának, hogy túlélte az akciót, ne aggódjon és üdvözölje az úton lévő Winchester babyt. 

Lehet a rengeteg fájdalomcsillapítónak volt köszönhető, de másnap reggel Sam ágyában ébredtem. Körülöttünk az asztalon sörös üvegek sorakoztak, akár a sakkfigurák. Pontosan úgy. Sakk matt. Fejem fogva kaptam magamra a földön lévő Roxfortos pólót, ami simán a térdem alá ért. Halkan, lábujjhegyen osonva próbáltam eltűnni a tett helyszínéről, de a szoba ajtaja be volt zárva, a kulcs pedig sehol. Kutatni kezdtem a ruhadarabok alatt, aztán a fiókokban, majd az ágynemű következett. Lassú mozdulattal nyúltam be Sam alvó alakja alatt elhelyezkedő párna alá, ahol a kezét találtam meg, ökölbe szorítva. 

- Fenébe… - morogtam az orrom alatt, amire egy halvány mosoly húzódott a szája szélén. Fenn volt és direkt csinálta az egészet. 
- Hova szöksz? –dörmögte álmos hangon. 
- Zuhanyozni – vontam meg a vállam, bár ezt ő nem látta. 
- Itt is van víz – ásította és felült, két alkarjára támaszkodva. 


- Ne szórakozz velem Samuel, add ide a rohadt kulcsot és hagyj elmenni! – kezdtem kijönni a sodromból. Ő még rátett egy lapáttal és a csuklómnál fogva visszahúzott fekvő helyzetbe az ággyal. Hosszú lábával rám nehezedve bilincselt a lepedőre. 
- Mondták már, hogy reggelente úgy nézel ki, mint egy Picasso festmény? – igézett a behatárolhatatlan színű szemeivel. 
- És te láttad már valaha, hogy milyen embereket festett Picasso? – vágtam vissza, de annyira vicces volt a helyzet, hogy hangosan felröhögtem, mire belőle is kitört a jól ismert, öblös nevetés és beletemette fejét a nyakamba. 
- Maradj itt Jen… - kérlelt. – Ha nemet mondasz, kénytelen leszek egésznapra bezárni. Viszont, ha rábólintasz, talán kapsz kaját – vonogatta a szemöldökét csintalanul. 
- Te most zsarolni próbálsz engem? – vágtam meglepődött fejet, miközben hajába túrva húztam magamhoz közelebb. Tudtam, hogy elvesztettem a harcot. 
- Szó sincs róla… - vágott kiskutya pofát. Tudta, hogy ez mindig meglágyítja a szívem. Rosszallón megcsóváltam a fejem és inkább csókot nyomva a szájára egyeztem bele a szobafogságba. 

Nehéz éjszaka

Ahogy pillantásom végigsiklott a fehér fényben úszó folyosón, úgy éreztem, mintha egy tonnás követ gördítettek volna a mellkasomra. Alsó ajkamba harapva próbáltam meg elfojtani a feltörni készülő zokogást.
A kényelmetlen kórházi székeken mind feldúlt, aggódó, tehetetlen emberek foglaltak helyet.
Talán egy másik helyzetben nevettem volna magunkon.
Nevettem volna a néhány saroknyira lévő pubból érkezett, s útközben bőrig ázott Biancán és Thoron, akik egymásra borulva komoran sugdolóztak valamin.
Nevettem volna a takaróba vackolt, remegő Ravenen, aki lázasan képes volt idáig elvezetni, csakhogy üveges tekintettel bámulja a piszkosfehér falat és várjon.
Nevettem volna a földön kuporgó Lokin, aki fáradtan olykor olykor elbóbiskolt egy másodpercre, aztán úgy riadt fel, mintha csak bűn volna az a néhány pillanat.
Nevettem volna magamon is, hogy úgy járkálok fel és alá az ajtó előtt, amelyen már oly rég bevitték, néha útját állva egy-egy kimerült dolgozónak és minden egyes lépésre felkapom a fejem, reménykedve, hogy végre hírt kapunk róla, mintha csak az anyja volnék.Nevettem volna, hisz összességében úgy néztünk ki, mint egy betegesen lelkes fiatal csapat akik a világ legnagyobb koncertje előtti éjszaka a stadionnál szobroznak, csakhogy bombabiztos helyük legyen másnap.
-Azt hiszem talán haza kellene mennetek!-Steve nesztelenül sétált végig a kihalt folyosón kezében papírtálcán egyensúlyozott poharakkal. Minthogy ő volt hozzá a legközelebb, Loki felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse a földről, majd a kezébe nyomott egy poharat. Aztán a többieknek is szolgáltatott egy adag koffeinlöketet.
-Biztos vagy benne?-kérdezte Bianca felállva. Próbálta magát néhány kézmozdulattal átmelegíteni, de a hajából s ruháiból még most is csöpögött a víz, közben pedig hálás pillantást vetett Raven felé, aki végül odanyújtott neki egy takarót.
-Maradunk!-bólintott a fekete hajú lány, mielőtt Steve megszólalhatott volna.-Hátha kellünk.
-Menjetek!-léptem oda a kis csapathoz, s egyszerre tíz sajnálkozó tekintet szegeződött rám.-Elég, ha én töltöm itt az éjszakát, már így is megtettetek mindent!-szemeim megteltek könnyekkel.-Szükségtelen, hogy maradjatok, ha valami hírt kapok felőle, úgyis szólok.
-Tényleg egyedül akarsz maradni?-Thor kérdő pillantása elbizonytalanított kissé. Azt gondoltam, nyugton mondhatnám, hogy ne hagyjanak magamra. De nem lehetek ilyen önző. Épp helyeslőn bólintani akartam, de a bátyám gyorsabb volt és megelőzött.
-Nem marad egyedül. Én nem megyek sehová!


-Minden rendbe jön majd.-ahogy ott ültem Steve karjába kapaszkodva, mindennél jobban szerettem volna hinni ebben a mondatban. Minden rendbe jön majd. Minden rendbe jön majd. Úgy mantráztam a szavakat, mintha csak ezen múlna, hogy a baleset után Bucky most mosolyogva, néhány kötéssel kisétáljon azon az ajtón.
-De mi van, ha..
-Ne is gondolj erre!-megszorította a kezemet és még inkább magához húzott.-Ne kezd el újra.Kérlek!-hangjában vészjóslón túlcsordult a keserű félelem én pedig akkor jöttem rá, hogy minden, amit eddig mondtam, neki is éppannyira fájt, mint nekem.-Nem a te hibád volt! Hiába mondtad volna, hogy ne üljön motorra, tudod milyen önfejű. De mindemellett kemény fából faragták és hidd el, hogy hamar túl lesz mindezen.-halk sóhaja megtörte a csendet és még egy fehér ruhás nő elsétált mellettünk, szánakozó pillantásának látványától egyszerűen csak kicsúszott a számon az ostoba kérdés.
-Megígéred?-amint kimondtam az egyetlen szót, máris megbántam, hisz tudtam jól, hogy mit mond majd erre. Nem ígérhet meg olyat, ami felett nincs befolyása. De tévedtem.
-Megígérem.-keserű kacaj gyöngyözött fel ajkáról.-Ha azzal az idiótával történik valami, én magam fogom visszarugdosni az életbe!-nehezére esett kimondani a szavakat, nekem pedig nehéz volt gondolni arra, mi lesz ha bekövetkeznek. Nem akartam elveszíteni, így kétségbeesetten akartam mondani valami mást. Valamit, ami ha csak egy pillanatra is de eltereli a figyelmem a történtekről.
-Steve?
-Hm?
-Köszönöm, hogy itt vagy.-szipogtam.-Így egy nehéz éjszaka, kicsit kevésbé nehéz.

2018. július 2., hétfő

Csúf igazság.



Van idő, hogy nem tudom eldönteni, a nappalok vagy az éjszakák a rosszabbak.
A száműzhetetlen gondolatok elől kényelmesebb-e menekülni, vagy a megmásíthatatlan álmok facsarják ki belőlem jobban a még megmaradó csöppnyi életkedvet.
Szinte betegesen igyekszem másra koncentrálni, ha tehetem. Edzek, takarítok. Újra edzek, aztán még arra is vállalkozom, hogy kizavarjam a szakácsot a saját konyhájából és nekiálljak vacsorát készíteni az egész csapatnak, segítség nélkül csak egymagam.
De mégis, akármennyi idő telt is el, nem tudok úgy elsétálni Wanda mellett, hogy ne süssem le a szemem és gondolatban pofozzam magam ájulásig az önsajnálatért és az önző viselkedésemért, amit az elmúlt hónapok alatt produkáltam.
Végig csak azzal törődtem, milyen borzalmas nekem, mennyire szenvedek és hogy képes fájni egy napra-nap behegedő majd felszakadó seb, mely ott tátong a szívemen, mióta...
Talán tévedtem és tudom.
Az éjszakák rosszabbak.
A sötétben nem tudok hová rejtőzni.
Nincs semmi, amit tehetnék, csak fekszem az ágyban és bámulok magam elé, gondolatban újra és újra visszapörgetve az utolsó órákat, mígnem végkimerülésben el nem nyom az álom és megint ugyanaz a képsor játszódik le mint minden éjjel.
Akárcsak egy végtelenített felvétel a fejemben, amitől zokogva riadok fel az éjjel közepén.

Miért ne mehetnék?
Mert mindjárt éjfél!
És, ha én most akarom?
Épelméjű ember nem megy ilyenkor futni!
Nasi?
A még rosszabb álmokért?
Edzőterem?
Hogy Péntek felverje a többieket is, mint legutóbb?
Nem jutott eszembe több kifogás, nem tudtam tovább viaskodni magammal. Nem volt választásom.
Az észérvek győzelmet arattak kétségbeesett énem egy darabkája felett s végül visszadűltem a párnák közé, s magzatpózba kuporodva vártam, az elkerülhetetlent.
Számoltam a faliórán elkattanó másodperceket, aztán úgy az ezrediknél-mint máskor is-hagytam, hogy magával ragadjon az álom.

De ezúttal nem Sokovia romjai között harcoltam. Nem.
Most nem voltak robotok, menekülő emberek, vér és halál. De még bosszúállók sem.
Most nem kellett végignéznem, ahogy az a Pietro Maximoff, aki mellett felnőttem, akivel új emberré lettem, akivel majdnem rossz útra tértem, akivel hőssé válhattam,akit mindennél jobban szerettem, holtan essen össze néhány méterre tőlem, csakhogy megmentsen valaki mást saját élete árán.
Most csak a kis cellák villantak fel egy pillanatra a szemem előtt, melyekben Strucker kísérleteinek idején tengődtünk. Ő, Wanda és én. A cellákat látom, benne magunkkal, az üvegfalakon túl pedig a sürgölődő embereket, akik azt latolgatják, túléljük-e a kritikus órákat.
De azokban a szűk kis lyukakban, bár minden egyes perc minden fájdalma felidéződött bennem mégis csak a szeretetet láttam a szemében és lágy hangján csengő biztató szavakat hallottam melyekkel tartotta bennünk a lelket.
Összeszorítottam a szemem. Nem akartam ezt.
Ettől csak még inkább gyűlöltem magam azokért a szavakért, amelyeket utoljára mondtam neki.
A keserű és rosszmájú "búcsúért", melyről sosem gondoltam volna, hogy teljesül.


-Ha elül ez az egész, ha mindenkit megmentünk én elmegyek!-mondtam.
-Én pedig veled..
-Nem.-fejemet rázva küzdöttem elemi erővel feltűnő indulataimmal.-Nem vagyok képes melletted maradni érted? Egyszerűen nem megy és minden pillanatban azt kívánom bár ne látnálak többé!
-Ezt akarod?-kérdezte csalódottan, s szürke szemeiben szilánkosra tört a fény.
-Ezt akarom!
-Akkor olyan lesz, mintha nem is léteztem volna!



-De végül mégiscsak hiányzom!-alakja a pillanat tört része alatt terem mellettem. Ismerős mosolya fájdalmasan őszinte.
-Pietro én..-egyetlen kézmozdulattal hallgat el, majd szembe fordít magával és megszűnik a világ. Csak ketten vagyunk.
-Még mindig gyönyörű vagy Beth!-óvatosan végigsimít az arcomon, mintha csak félnie kellene, hogy egy óvatlan pillanatban tovatűnök. Pedig én rettegek csupán ettől.
-Köszönöm.-mosolyodom el, s egy könnycsepp szánkázik le arcomon.
-Azt hiszem még lehetett, nem bókoltam neked eleget!-gyöngyöző kacaja megtölti a végtelent és utat tör magának azokba a rejtett, boldog mélységekbe a tudatomban, melyekről sosem hittem, hogy felszínre törhetnek újra.
-Nos, nem ez volt a legnagyobb hibád!
-Igazad van!-bólint jelentőségteljesen.-Azóta bánom, hogy nem voltam kitartóbb!
Gyorsan történt. Közelebb lépett és ajkát az enyémre tapasztotta, aztán..



Felébredtem.
Csak ültem ott az ordító csendben, a felkapcsolt kislámpa fényébe burkolva és azt gondoltam, mennyi mindent akartam még mondani.
Azt, hogy idióta voltam és sajnálom. Azt hogy nem kellett volna és azt is, hogy talán az én hibám az egész. Ha nem mondom ki..
Azt akartam, hogy tudja, mindennél jobban szerettem és szeretem még most is.
És el akartam mondani, hogy nem lett igaza.
Nem olyan, mintha sosem létezett volna.
Már olyan, mintha én nem léteznék többé.
 

Csúf igazság: Én menni akartam. De végül ő ment és magával vitt minden fényt, minden dalt, minden színt. Semmi sem maradt nekem.
Csak a jeges szürkeség. Ami pont olyan, mint a szeme volt, mikor utoljára láttam.


2018. június 30., szombat

Heartless


Hangos sóhajt eleresztve rogytam le az ágyra. Arcomat tenyerembe temetve gondoltam végig mi is történt. Lia visszajött, csakhogy segítsen megmenteni a bolygót. Thor még csak ide sem dugta a képét az Örök világból. Hulk szétzúzott mindent, ami az útjába került. Az Özvegy és Clint hozta a szokásos formáját. Steve majdnem meghalt én pedig majdnem a szívemre hallgattam, ami azt súgta, ha már miatta szakadt meg, hagyjam csak meghalni.
A csata végeztével, ahogy a romokat mértük fel, süket csend honolt a kommunikátorok csatornáin, mikor a Kapitányt szólítgattuk. Steve Rogers nem felelt kérésre, sírásra és parancsra sem.
Aztán Lia talált rá. Épp testben éppen hogy csak élt.
A toronyba vittük és Bruce megpróbált minden tőle telhetőt, hogy eltávolítsa belőle azt a kozmikus idegen erőt, amely leszívja az életenergiáját.
Mindeközben döbbentem rá arra, hogy Lia már akkor őt választotta, mielőtt kimondta volna a mi kapcsolatunk végét. Pontosan ugyanúgy aggódott érte, mint értem annak előtte. De pont nem azért szerette, amiért engem.
Számára Steve Rogers emberibb volt, csak mert nem egy reaktor tartotta életben.
Ez volt a végünk. Zavarta őt, hogy gond nélkül eltávolíttathatnám az elemet, mely mára a részemmé vált. Így lettem fémszívűből egyszerűen szívtelen.
Lia tudott arról a tudományos projektről, amit nem tökéletesítettem még. Arról a projektről, aminek terveit csak vele osztottam meg, mert érdekelt a véleménye és mert talán neki alkottam az egészet. Hogy megszabadítsam attól az erőtől, amit átoknak gondol és végre ne kelljen rettegnie ha nincs kéznél a kesztyűje, ha anélkül ér hozzá valakihez.
Eljött hozzám és könyörgött nekem, hogy mentsem meg Amerika Kapitányt!
Beszélgetésünk csupán kérészéletű volt. Én hozzá vágtam azt, hogy nem lépett túl rajtam, csak keresett valaki mást hogy könnyebb legyen, ő pedig azt mondta, hogy képtelenség lenne szeretni engem, ha én nem vagyok képes megelégedni önmagammal. Aztán jöttek azok a szavak, melyekért azóta gyűlölöm magam.
-Úgy kerülöd az egész labort, mint a pestist, pedig néhány gombnyomással segíthetnél rajta Tony!-zokogott én pedig elfordultam.
-Nincs sok dolgom!-jelentettem ki egyszerűen.-De talán nem akarom, hogy éljen!

-Megmentetted!-hangjára hirtelen kaptam fel a fejem. Nem is hallottam, ahogy bejött.
Könnyes szemei, fáradt arca, fájdalmas tekintete összességében túl sok volt, hogy el tudjam viselni. Felálltam és az ablakhoz lépve figyeltem a várost.
-Azt hiszem.-bólintottam.-Szívós fickó!
-Igazad volt.-szipogott és hallottam közeledő lépteit és most is undorodtam magamtól, de azt kívántam bárcsak ne lenne igazam. Nem mintha Steve Rogers nem érdemelne boldogságot, de miért az én boldogságomat?
-Tudom. Rendbe fog jönni!-halk tört fel belőlem.-Túlélt egy saját jégkorszakot. Ez meg se kottyan neki!
-Úgy értem rólam volt igazad.-motyogta halkan én pedig erőt véve magamon felé fordultam. –Nem vagyok túl rajtad! Mindig is te voltál a nagy Ő és az is maradsz, de nem lehetek veled!-hangjából olyan keserűség áradt, mely anélkül erősített meg igazában, hogy értettem volna annak miértjét.
-Szóval én voltam, de egy másik pasival leszel, aki eleve nem lehet az igazi?-meredtem rá szemöldök ráncolva.
Meggyötört arcán apró mosoly jelent meg, aztán szólásra nyitotta ajkát.
-Csodálom hogy mindig azt hiszed, hogy igazad van. És ebben az a frusztráló, hogy legtöbbször igazad van.Éles elméjű vagy, vicces, kiszámíthatatlan és megvan az a bájod, amitől minden nő egy csapásra beléd szeret.-tekintetét elszakította rólam és szünetet tartott. Olyan szünetet, amilyet fájdalmasan nagy igazságok előtt szokott az ember. Én pedig már akkor tudtam, hogy nem fog hazudni, akármit is mond.-De veled magányos voltam.Steve mellett pedig van hely számomra is.
Nem mondtam semmit. Nem adtam igazat, nem léptem közelebb, nem könyörögtem. Csak megadtam a tiszteletet a távolságtartására és némán átkoztam magam azért, mert nem vettem észre korábban a boldogtalanságát.
Ahogy elhadart még egy köszönömöt és gyors léptekkel elhagyta a szobát rájöttem még egy csúf igazságra velünk kapcsolatban. Valamire, amiben neki volt igaza.
Talán tényleg lehetetlen szeretni egy szívtelent.


The sun will shine on us again


Legyen már vége… Sosem mondtam ki hangosan. Ilyen férgek nem törhettek meg. Thor leláncolt alakja erősen mozgolódott, de még ő sem volt képes lerázni az őt körül ölelő varázst. A másik, sápadt arcával mereven bámult és várta a végkifejletet. 

Az egész azzal kezdődött, hogy a Ragnarok után a Földre vettük az irányt. Loki által jól ismert Thanos serege és ő maga megtámadta a hajónkat, lemészárolta az embereinket, majd ott telt be a pohár, ahogy Hulkot legyőzte és ledöfte az egyik legkedvesebb barátomat, Heimdallt. Azt képtelen voltam szó nélkül tűrni, így neki rontottam Thanosnak a két puszta kezemmel, kitárt szárnyakkal. A következő pillanatban megdermedt a testem és a varázsló önelégültem vigyorgó fejével találtam szemben magam. A másodperc tört része alatt elképzelhetetlen fájdalom hasított a testembe, aminek forrása csak akkor tudatosult az elmémben, mikor szárnyaim véres, megcsonkított darabjai a lábam elé hulltak. Levágták őket. Üvölteni szerettem volna, de tudtam, hogy nem adom meg nekik ezt az örömöt, így csak néhány fájdalmas könnycsepp gördült le az államon. 

- Hol van a Tér Köve? – dörrent Thanos hangja. 
- Csak az idődet fecsérled. Elpusztult – nevetett fel Thor. 
- Nem téged kérdeztek. A lánynál kell lennie. Érzem a jelenlétét! 

Mikor senki nem válaszolt, következett a második kör. Az érzés inkább zsibbasztónak hatott egy darabig, majd mikor elmúlt, olyan szúrás keletkezett minden porcikámban, hogy nem bírtam tovább. Sikításom az egész űrt betöltötte. Legalábbis akkor így éreztem. Majd seperc alatt vége lett. Akkor tudatosult bennem, hogy Loki kinyitotta a száját és elém állva nyújtja Thanosnak a követ. 


- Loki… ne tedd! – suttogtam erőtlenül. 
- Ne félj szerelmem, minden rendben lesz – küldött felém egy bíztató mosolyt. - Fogadd el Thanos. Nem kérek érte semmit csérbe, csak a lányt. 
- Nem vagy alkupozícióban pondró – villant a lila alak szeme. 

Magához vonta a tesseractot és porrá zúzva egy darabka követ szedett ki belőle. Itt még nem ért véget a rémálom. Mire észbe kaptam Loki hűséget esküdött a világ végét jelentő lénynek. Lemondón hajtottam le a fejem, mikor megcsillant a kezében lévő tőr. Kiálltani próbáltam, hogy ne tegye, de túlságosan gyenge voltam. Láttam Thor szemében, hogy ő is rájött a cselre. Lassított felvételként zajlott előttem a jelenet, ahogy felemeli a karját, a fegyvert Thanos torkának szegezi, de az sokkal gyorsabb volt. Elkapta a torkát és addig szorította, míg el nem szállt belőle minden élet. A testét, akár egy zavargó bogarat a válláról, odébb dobta, egyenesen a lábunk elé. 

- Ezúttal nem tér vissza. 

Thanos és a halálosztó brigádja eltűntek, mi pedig ott maradtunk a lángoló hajón. Thor láncai engedtek, nekem pedig földet ért végre a lábam. Négykézláb kúsztunk Loki testéhez. Nem érdekelt semmi, csak ott lehessek vele. Hogy ismét felpattanjon, hogy „Mit sírtok? Élek! Jó vicc volt, nem?” De nem kelt fel. Thor megállás nélkül sírt, úgy szorította magához öccse testét, én pedig bámultam a jelenetet és elvesztem a múltban. Képek peregtem előttem, ahogy mosolyogva rám törte a szobám ajtaját reggelente, aztán mikor betegen ápoltam, vagy azok a nyugodt pillanatok, amikor a toronyból bámultuk a csillagokat és világmegváltó terveket szőttünk. 

Minden porrá lett. Akkor és ott még nem tudtam túl éljük e, de megesküdtem, ha kell, visszajövök a halálból és úgy állok bosszút Thanoson, amiért elvette az életem.