2018. február 20., kedd

Destiny - 5. fejezet

5. fejezet

"Az, aki uralja az álmokat, uralja a világot."

Mikor az ember éjszaka lehúnyja a szemét, más világokon át repülve utazik. Utazik az ismeretlenbe, de nem fél. Nincs mitől, hisz biztosan tudja, hogy a Nappal együtt ő is biztonságosan fel fog kelni. Velem más lett a helyzet mióta Ködhonban jártam. Mindenki alvilágként ismeri, hisz kopár és hátborzongató hely. Sötétség és félhomály jellemzi, én mégis élveztem az ott létet. A pár évvel ezelőtti csatából győztesen jöttünk ki, de azóta sok minden változott. Az ámaim önálló életet éltek. 
Régen képes voltam irányítani őket, hisz megtanultuk a főmágustól, hogy minden éjjel lezajlott képkockának külön jelentése van. Ha eltér a szokásostól, akkor valami baj közeleg. Nekem a betanult képek egy szokásos edzés volt. Álmomban is készen akartam állni a harcra. Sosem lankadt a figyelmem. Mióta visszatértem Asgarba sok minden történt, így nem figyeltem fel a változásokra. Az álmaim módosultak. Eleinte apró eltérések voltak, végül már manapság egyáltalán nem hasonlít az eredetire. 
Ebben nem a homokban hemperegve kardoztam, hanem az Yggdrasil* (az univerzum kőrisfája) előtt álltam és remegő kezekkel léptem hozzá közelebb.Végig simítottam csodálatos kérgét, mire az a semmiből lángba borult. Sikolyok és sírás vett körbe, én pedig futni szerettem volna, de a lábam nem moccant. Kezem rátapadva a kéregre izzott, képtelen voltam elhúzni. A fájdalmas halál tusák közül egy ismerős kacagás szűrődött ki, aki nem más volt, mint Loki. 
- NE! - ültem fel hirtelen. Az ágyamban voltam, Bianca pedig riadtan ücsörgött mellettem. 
- Jól vagy? Sikítoztál álmodban. 
- Jól. Csak, nem szabad többé alkoholt innom - fogtam rá az előző este elfogyasztott sör mennyiségre. 
- Értem - zárta le a témát és visszaült a sajátjára. 
- Apropó. Ha már tegnap este. Végre elmondod hova járkálsz éjszakánként, vagy derítsem ki én? - Dobtam fel neki a labdát, eszemben sem volt, hogy leleplezzem magam. 
- Én... sétálok. 
- Hazudsz - ásítottam és neki álltam felöltözni. 
- Raven... - túrt a hajába zavartan. - Én találkozgatok valakivel. Egy személlyel, aki nagyon kedves, figyelmes. 
- És véletlenül nem szőke, két méter magas és egy hatalmas pörölyt lóbál a kezében?
- Honnan tudtad?
- Mikor elszaladtál a pataknál, már akkor sejtettem. Hogy lehet, hogy soha nem engedtek ki és te mégis így reagáltál rá? Loki és Odin elől nem futottál el. 
- Tudod olyan tíz éves korunk környékén a legfőbb nornák átadják tudásukat, könyvek formájában. Az egészet el kell olvassuk és mindent tudnunk kell. Utána következik a víz, amiből bármikor, bárkit képesek vagyunk látni. 
- Azt akarod mondani, hogy ha most eléd rakok egy pohár vizet, akkor bárkit a világon magad elé varázsolsz?
- Olyasmi. A lényeg, hogy Odin fia felkeltette a tíz éves tanuló Bianca figyelmét, hiszen erős volt bátor és vakmerő. Minden ami én soha. Világokon át utazott, harcolt és védelmezte a népet, míg én csak betűket olvastam papírlapokon. 
- Te totál belezúgtál - nevettem fel, de savanyú képét látva abbahagytam. - Ne haragudj. 
- Igazad van, szóval nincs miért haragudjak. 
- Akkor viszont fogd meg magad és ne legyél nyámnyila, már nem a kolostorban vagy. Itt te irányítod az életed. 
- Rólad is tudok egy két dolgot. Azt hiszed most történt, de már régen elkezdődött. 
- Miről zagyválasz? - vontam össze a szemöldököm. 
- Nem mondhatom el. Ha akarnám, akkor sem tehetém. Abban a pillanatban, hogy elárulom a vezetőinket, hatalmas árat fizetek érte. Ezt nem kockáztathatom meg, még érted sem. 
- Oké, inkább együnk valamit - csaptam össze két tenyerem. Hirtelen éles fájdalom hasított az egyikbe, magam elé kapva bámultam rá. A bőrfelületre, amin egy vörös jel izzott. Egy ősrégi rúna, melyet nagyon jól ismertem. Perthro, a rejtett dolgokat vagy rejtélyeket jelképezi. 
- Menj, egyél. Nekem van még egy kis elintézni valóm. 

Szaladtam, ahogy a lábam bírta, egészen a toronyig. Nem pocsékoltam időt kopogásra, azonnal betörtem az ajtón. A helyiség ugyanúgy nézett ki, mint régen. A játékok kivételével minden bútor a helyén állt. 
- LOKI! - kiabáltam. Semmi válasz nem érkezett. Közelebb mentem a hatalmas ágyhoz, ahol kiterülve, kócosan aludta még az igazak álmát. Egy aprócska pillanatra ellágyult a szívem. Magam elé képzeltem a gyerekkori énjét, aki sebezhető volt, kedves és béna. Annyira béna volt! Felkuncogtam az emlékek hatására.
- Tűnj el innen - motyogta csukott szemmel. 
- Beszélnünk kell! - toltam beljebb és leültem mellé a pánának támaszkodva. 
- Húzzál ki a szobámból Raven. - fenyegetett kómásan.
- Ne hisztizz. Többször voltam ez a takaró alatt, mint bárki más. Mármint... régen, tudod. - Jöttem zavarba az össze-vissza fecsegéstől. 
- Mit akarsz? - morrant fel. 
- Este álmodtam valamit. Megfogtam a Yggdrasilt.
- Szuper, mostmár mehetsz is.
- Figyelj már! Mikor felébredtem, ez volt beleégetve a tenyerembe! - toltam az orra elé a kezem. - Most vagy történt valami, vagy tettél egy kis mérget a piámba és billogot égettél a bőrömbe éjszaka!
- Mutasd - fogta meg és nézegetni kezdte. Szemeiben láttam a felismerést és még... félelmet. Igen. A nagy Loki, megijedt. - Derítsük ki mi a szar ez. 
- Öltözz fel, mert meglátnak pizsamában és elveszted a tekintélyed - fogtam kezembe a két szarvas sisakját és a saját fejemre húztam. 
- Vedd le - szólt rám szigorúan. - Raven, nem szólok még egyszer!
- Én vagyok a nagy Loki, boruljatok térdre előttem! Amúgy szeretem a mályvacukrot és a csokiskekszet! - mélyítettem a hangom, mire megütközbe nézett rám és végül egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. 
- Beteg nőszemély - vigyorgott fülig érő szájjal. 

A kajáldába érve Bianca sokkal magabiztosabban lépkedett, mint eddig bármikor. Az itt töltött időszak megtanította rá, hogy nincs mitől félnie. Igyekezett Raventől elcsent önbizalmat magára erőltetni, amiben sokat segített a sötétebb ruha, amit magára öltött. Szürke volt, és rövidebb, mint amit valaha fel mert venni. Az anyag rettentő bársonyos. Haját magasan hosszú fonatba kötötte, hogy harcoshoz illő módon nézzen ki. Minden szempár megütközve pásztázta a teremben, de ő csak egy személyt figyelt rendületlen. Az asztalokat elhagyva, kihúzott háttal torpant meg Thor előtt. Az istenség szőke haja copfba fogva újdonságot nyújtott számára, de igyekezett nem ezzel törődni. 
- Thor - szólította meg, mire az rá nézett, félbe szakítva Sif mondandóját. 
- Lady, foglalj helyet.
- Beszélni szeretnék veled. Gondoltam elmehetnénk sétálni - fogott a lány kezébe egy kosár gyümölcsöt és a meghökkent félistent ott hagyva, elindult kifelé. Még a kertig sem ért, mikor egy hatalmas kéz maga felé fordította. 
- Baj van? 
- Baj éppenséggel nincs. Ha az nem számít annak, hogy szeretném élvezni a társaságodat nappal is. - Nem tudta honnan jött a fene nagy bátorság, de már nem volt visszút. Thor arcán döbbenet, majd mosoly suhant át. 
- Akkor üljünk le Lady - mutatott a fűre. - Gondolom még nem reggeliztél.

I just want her back

"Furcsa, hogy az embernek akkor hiányzik csak igazán valami, ha már nincs többé." 

A sziklaszirten állva pásztáztam Asgardot. Innen mindent be lehetett látni, mintha az egész világ a lábaim előtt hevert volna. Hisz ez volt minden vágyam. Vagy mégsem? Hajam erős szél tépázta, mintha csak büntetni szeretne, így szolgáltatva igazságot. Nem volt rá szükség. Megtettem én magam is. Szemeztem a mélységgel, ami vonzott magához, akár egy mágnes. A sós víz illata orromba kúszott, majd torkom kaparta. Úgy is jó! Hamarabb megfulladok, mint testem a vízbe érkezik. Nem teljesen mindegy? Belül már halott voltam. Egy sivár és kihalt pusztaság, ahol egyetlen ördögszekér sem szalad át az úton. Szívem jeges felszínéből hatalmas cseppekben szivárgott a víz, fájdalmas könnyeket ídézve. Minden csöpp a gyomromban kötött ki, amitől hányingerem támadt. Hová tűnt az igazi ÉN? Gyenge lettem, magányos és a legborzasztóbb: emberi. 

- Öcsém, gyere le onnan! - dörrent mögöttem Thor hangja, melyben düh és kétségbeesettség keveredett. Lassan, komótosan fordultam felé. Nem siettem én már sehova.
- Mit szeretnél? - vontam fel kérdőn a szemöldököm. Arcom fájt a hidegtől, de most ez érdekelt legkevésbé. 
- Mit művelsz ott? - lépett mellém és leült a kőre. 
Nem válaszoltam. Némán helyet foglaltam mellette és vártam, hogy ő kezdeményezzen. 
- Remélem nem fordult meg semmilyen őrültség a fejedben - nézett rám és áthatóan vizsgálni kezdett. Megnyaltam kiszáradt ajkaim, majd szóra nyitottam. Hangom megtörtebben csengett, mint szerettem volna. 
- Tudod milyen nap van ma? - Kérdésemre meredten a távolba bámult és ennyit mondott:
- Tudom. 

Sötét korszakot éltünk. Hela uralkodott Asgard felett, Odin pedig eltávozott a Valhallába. Teljes káosz és rettegés járta át a világunkat. Thor harcolt, de kevésnek bizonyult egy ősistennő ellen, még velem az oldalán is. Hela napról-napra jobban ragaszkodott hozzám, hiszen szerinte jobban hasonlítottam apánkra, mint vérszerinti fia. Szövetségesévé akart tenni, hogy mellette álljak a világok rombolásában és leigázásában. Nemet mondtam neki minden egyes alkalommal. A régi Loki megtette és talán élvezte is volna, de az új nem. Az új kötötte magát ígéretéhez miszerint négyember büszke lesz rá, ha törik, ha szakad. Az ember, aki gyerekként megmentette és apja helyett apjaként felnevelte. A nő, aki esténként megölelte és meséket olvasott neki, mikor félt a sötétben és rémálmok gyötörték. A bátyja, ki megtanította harcolni és gyerekként megvédte, ha szükség volt rá. És ott volt Ő. A nagy ő, a nő kit minden jeges szíve minden érzelmének morzsájával szeretett és aki viszont szerette. Az a különleges teremtés, aki megszöktette a börtönből, mellette állt minden őrültségben és szembe ment a királlyal, ha az életéről volt szó. Ő volt Raven. Egy harcos, egy gyengéd nő. Egy vérszomjas oroszlán, egy kecses madár. 

Hela rájött a gyengepontra és mivel a királyi család fele halott volt, Thort pedig nem bánthatta, ha meg akarta tartani a népet, egyetlen lehetősége maradt. Ki kellett ölje belőlem minden érzelmem. Sikerült neki. Egy nap furcsán könnyű fejjel ébredtem, a palotában halott katonák testei szegélyezték utam, ugyanis elrettentésként egyik sem kapatott tisztes temetést. Minden vágyam az volt, hogy mihamarabb a kertbe érjek és átöleljem Ravent. Ő viszont sehol nem volt. Keresni kezdtem. Mikor ráleltem a trón előtt ült egy lépcsőfokon, arca a szokásosnál sápadtabb, szemeiből könnyek peregtek. Dühöt éreztem és mérhetetlen ölés vágyat. 
- HELA!! - engedtem ki torkom minden erejét, mire megjelent nővérem a pódiumon. 
- Öcsém, milyen szép napra virradtunk! 
- Mit tettél vele? - dörrentem rá, de ő csak kacagott. 
- Vele semmit. Felvázoltam neki a közelgő jövőt, melyben te leszel a főszereplő.
- Miről beszélsz? - Nyugodt hangjától kirázott a hideg. Tudtam, hogy készül valamire és abban egyikünknek sem lesz boldog befejezés. 
- Drága öcsém, szeretetem jeléül ma összeadlak titeket! - Pattogott örömében akár egy kislány, aki élete első babáját kapja karácsonyra. 
- Te beteg vagy. 
- Gyere ide! - nyújtotta felém a kezét, én pedig akár egy marionett bábú felé indultam. Máskor ellenszegülve küldtem volna a Pokolba, de valamiért önálló életet élt a testem. Tudaom akár egy rácsok közé zárt vadállat tombolt ellene. - Az én szabályaim szerint csináljuk. Ősrégi hagyomány az alvilágban, hogy a szeretett nő gyengeséget okoz, így - ezzel egy tőrt nyomott a kezembe. - szíven kell szúrni az öröklét tőrével. 
Szemeim elkerekedtek, Raven pedig fájdalmasan felzokogott. Kezeim remegve fonódtak a fegyver markolatára. Minden porcikám sikított, de ez kívülről csak lázas remegésben és esetlen léptekben nyílvánult meg. 
- Míg éjjel aludtál, egy madárka megkezdte a szertartást. Így nem mondhatsz ellent nekem, hisz ez minden vágyad. Örökké együtt lenni a hőn szeretett szerelmeddel. Esküszöm neked testvérem, így is lesz. De egyenlőre itt van rád szükségem, erősen és egészségesen. Mindenféle méregtől mentesen a szívedben és elmédben egyaránt. Szóval akkor kezdjük el!

Hela mormolni kezdett, Raven egyre hangosabban sírt. Én pedig... két kezem közé véve arcát húztam álló helyzetbe, lábai összes-össze csuklottak. Hideg fém az arcának nyomódott, amitől még ijedtebben próbált szabadulni. 
- Nem akarom ezt tenni - szólt a szám, de kezem egyre szorosabban fogta aaz imádott lány karját. Undorodtam magamtól. Raven szemében rettegés csillogott. - Hela, ne tedd. Átállok, segítelek, csak hagy életben. kérlek.
- Látod Loki, már könyörögsz is! Ezért kell véget vetni a gyengeségnek. Ha ő nem lesz, te ismét a régi leszel. A Pokol és minden démonja által rám ruházott uralommal, ezennel megesketlek titeket, hogy a túlvilágon sosem hagyjátok el egymást. A kard, pajzs és vér kössön össze titeket. Öld meg. 
A világ körülöttem lelassult. A periférikus látásom vibráló fáklyákkal telítődött, a kezem mellmagasságba emelkedett. A számat artikulátlan üvöltés hagyta el. Kevés voltam. 
A tőr mélyen Raven szívébe  fúródott, a tettes pedig én voltam. Megöltem a nőt, aki mindennél fontosabb volt számomra. Arca nyugodt lett, szemei lágyak, az elmém ismét visszavette az irányítást és zokogva csúsztam a márvány padlóra. Kezeim közt szorogatva az alig-alig lélegző testet. 
- Odaát találkozunk. - suttogta.
- Annyira sajnálom. Raven... - apró keze végig simított az arcomon, aztán a tincseimen és a szívem felett állt meg, majd ernyedten hullott a hasára. Az üvöltésem végig söpört a palotán. 


Kiszakadva a fájdalmas múlt képeiből Thorra néztem és vártam, hogy szóljon valamit. Mióta ő volt a király Asgard virágzott, egyedül én sorvadtam tovább percről-percre.
- Nem teheted ezt velem testvérem. Szükség van rád itt. 
- Meg kell értened. Ha Hela igazat mondott, ott vár rám. 
- Ha pedig nem, akkor én is egyedül maradok. 
Szavai értelmesen csengtek, de a súly, mely a szívemet nyomta fojtogatott. Összetört gyerekként borultam a vállára. A távolban madarak károgtak, ami még inkább szívembe markolt. 
- Én csak vissza akarom kapni őt. Szükségem van rá, Thor. Nélküle nem bírom tovább.

2018. február 19., hétfő

Destiny - 4. fejezet

4. fejezet

"Túlságosan jól ismerte ahhoz, hogy szeresse vagy utálja: a múltjának egy része volt, mint egy régi barát, aki a hibái ellenére is barát marad, csak mert mindig is az volt."

Egy véres köpettel zártam le a kettőnk között dúló csatát. Fából készült kardom az ádámcsutkáját karistolta, míg copfba kötött fekete haja portól fakón, tincsekben izzadt homlokára tapadt. Mellkasom szaporán emelkedett fel-alá, ahogy levegő után kapkodtam. Arca meglepettséget tükrözött, szemei mégis csintalanul csillogtak. Felé nyújtottam a kezem, amit elfogadott, úgy húztam függőleges pozícióba, majd lehuppantam mellé a földre. 
- Erre nem számítottam. Mi volt az a lábaddal? - Rúgkapált kérdés közben, igyekezve leutánozni az egyik cselt, amit a Vanaheim-i utazásom során tanultam. 
- Majd megtanítom. De te sem kíméltél - nyúltam a feldagadt arcomhoz, amit ő okozott egy igen erőteljes jobb horoggal. 
- Ja, azért ne haragudj - simított végig a lila felületen. Zavaromban terelni kezdtem a témát. 
- Hogy van a bátyád? - Kérdésemre árnyék suhant át arcán.
- Él és virul. Egoista és nagyképű, mint általában. 
- Bocs. 
- Inkább azt mutasd meg, hogy mit sikerült tanulni a mágusoktól? - lelkesedett fel újból. 
- Ne már... - forgattam a szemeimet.
- Naaa, Raven. Kérlek! - Könyörgött és az arcomba bámult, lefelé görbülő ajkakkal. Képtelenség volt neki nemet mondani, így nagyot fújtatva feltápászkodtam. Csináltam pár mozdulatot, amitől az előbb még kezemben tartott kard magától kezdett mozogni. 
- Ez nagyon szuper - ámuldozott. - De most nem a varázslásra gondoltam. A másikat mutasd!
- Muszáj? 
- Raven... - Feltartott kezekkel jeleztem, hogy megadom magam. Körbekémleltem, hogy senki ne lehessen tanúja a következő jelenetnek, majd odébb sétáltam pár métert. Hátamon felhúztam a felsőmet és megfordulva mutattam felé a két csonkot, a két tetoválásnak tűnő szárnyat. A következő pillanatban viszont a tollas mintázat elemelkedett a bőrömtől és kettő hatalmas fekete extra végtaggal álltam ott. Párat legyintettem, éppen csak, hogy elemelkedjek a földtől fél méterre. Loki már előttem állt és töretlenül bámult. 
- Szörnyeteg vagyok - leheltem halkan, de ő néma mosollyal biztatva váltotta színét kékre. Szemei pirosan pásztáztak tovább.
- Szerintem viszont gyönyörű. 

Az emlékek elözönlöttek az agyam. Eltemetett képek, amiket jó mélyen elzártam magamban. Loki gonosz lett az évek során. Már nem volt ugyanaz, mint akit akkoriban megismertem, akiben feltétel nélkül megbíztam. Egy hatalom éhes pojáca lett belőle. A kasztoknak, rangoknak és egyéb társadalmi szarságoknak köszönhetően veszítettem el az egyetlen igaz barátomat. Aztán mi történik? Valami hókuszpókusznak köszönhetően ismételten összehoz minket az élet. 
Mérgesen trappoltam az üres folyosón. A bál óta eltelt napok egyre lassabban teltek. Tele voltam kételyekkel és haza akartam menni. Folytatni szerettem volna az életemet onnan, ahonnan félbeszakadt. Harba szeretnék menni, hogy levezethessem a felgyülemlett dühömet. El akarom felejteni az egész marhaságot és Asgardot, örökre. 

A szobába érve ismételten üresen találtam azt. Az estéim mind Lokival töltöttem és szerveztük a cselszövéseinket, de ezzel egyidejűleg megfeledkeztem védencemről. Bianca minden álló nap virradatkor lopódzott vissza. Kifinomult érzékeimnek hála felébredtem rá, de nem kérdezősködtem. Most már viszont kezdett furdalni a kíváncsiság, hogy hova szökik az éj leple alatt. 
Nem mentem be a szobába, inkább elindultam az erdő felé. Biztos voltam benne, hogy hazajár a templomba és leadja a drótot minden egyes alkalommal. Ideges lettem, hisz nélküle esélyem sincs, hogy kizárjam Lokit az életem további részéből. 

Ágak ropogtak talpam alatt, pár vadállat elsuhanó lépteit hallottam, mikor furcsa sustorgásra lettem figyelmes. Óvatosan lopództam közelebb a hangok irányába, ahol aztán két alakolt pillantottam meg a patak partján. Egymással szemben üldögéltek és beszélgettek. A félhomályban nehezen tudtam kivenni az arcokat, de a hangjukat akárhonnan felismertem volna. 
- Ez nem lehet igaz! - kaptam szám elé a kezem.
- Pedig az - szólalt meg mögöttem Loki suttogó hangja. Ijedtemben, reflexből fordulva húztam be neki egyet, amit némán tűrt. 
- Mit keresel te itt? 
- Láttam, hogy lelépsz. Kíváncsi típus vagyok - masszírozta az állkapcsát. - Ne mondd nekem, hogy nem tudtál a kibontakozó románcról - bökött fejével a két alak felé. 
- Nem tudtam - vallottam be kelletlenül. - Mióta tart ez? Egyáltalán szabad?
- Apánk nem véletlen mutatta be őket egymásnak. A bál estéje óta minden éjjel idejönnek. Az első két alkalommal kijöttem hallgatózni, hisz nem tudhattam, hogy nem e terveket szövögetnek. Aztán felfordult a gyomrom a nyáltól, ami itt csöpög. Mintha nem lenne elég nedvesség a patakban... 
- Odin ki fog borulni. Hazaküldi Biancát és vége a tervünknek - pánikoltam be. 
- Nem fogja. Méltó feleséget keres Thornak, hogy azt a midgardi nőt elfelejtse. Egy Kiválasztott a legszentebb dolog, amit csak asgardi férfi kívánhat maga mellé. Nekünk pedig kedvez a dolog. Ők együtt, a lány nem megy sehová, bumm! Mi pedig külön. 
- Ez jó ötlet! 
- Persze, hisz én vagyok az értelmi szerző - húzta ki magát. Hasba legyintettem, mire picit begörnyedt. - Hagyjuk őket. A kerekek forognak, mi pedig menjünk igyunk valamit.
- Mióta iszogatunk mi együtt? - vontam fel kérdőn a szemöldököm. 
- Mióta egy csónakban evezünk és partnerek vagyunk egy tervben, ahol közös érdek köt össze minket. Ugyanmár Raven, régen...
- Nem. Loki, már nem "rég" van, hanem most. Mi már nem vagyunk barátok, csak két ismerős, akik kifejezetten utálják egymást. 
- Sör? - kérdezte pimasz vigyorral.
- Sör - egyeztem bele és követtem vissza a palotába, ahol sajnos semmi nem úgy alakult, mint elterveztem. 

A patak csobogása nyugalmat árasztott, a csillagok fénye pedig varázst. Soha életében nem látott a férfi ilyen gyönyörűt, kivéve egyet. Ott ült mellette. Haja vége a fűben ért véget, lenge ruhája a testére tekeredve, míg egyik kezével kecsesen a víz tetejét simogatta. A látvány elképesztő volt. Sosem bízott benne, hogy Jane után bárki képes lesz megbabonázni, sebeit nyalogatva tengette életét, amíg nem jött ő. Ilyet még nem érzett hosszú és tartalmas élete alatt egyetlen egyszer sem. Jane-t a kapcsolatuk alatt figyeltette Heimdall-al, viszont Bianca itt volt tőle egy kar nyújtásnyira. A lány lénye megbabonázta. Őt, egy istent! 
- Hoztam neked valamit - köhintett Thor, majd elővarázsolt egy dobozt. A lány kíváncsian méregette az ajándékot, majd hagyta, hogy a tenyerében landoljon. 
- Mi ez? 
- Láttam, hogy az eper nevezetű gyümölcs elnyerte tetszésed. Vettem a bátorságot és egy másik midgardi kincset is szeretném, ha megkóstolnál. - Segített neki kibontani. A dobozka tartalma nem állt másból, csak fehér kockákból. A lány kivett egyet és megszaglászta, nézegette. 
- Mi a neve?
- Csoki. Fehér csoki egy helyről, minek neve Svájc. 
- Érdekesen hangzik. Csoki... - ismételte, majd egyet bekapott az édességből. Thor úgy figyelte a reakcióját, mintha az élete múlna rajta. 
- Atya ég!!  Ez elképesztő!
- Ízlik? 
- Életemben nem ettem ilyen finom dolgot. Úgy érzem, hogy a nyelven felrobban tőle és az egész elmém felpörgött. Átjárt a melegség. - Csacsogta Bianca túláradó örömmel. Mire ész bekapott már Thor nyakába borulva ölelte át a férfit, aki a csodálkozástól szóhoz sem tudott jutni. Egyben biztos volt, hogy minden éjjel újabb finomságokat fog hozni a lánynak, ha ezzel ekkora örömöt tud neki szerezni. 

2018. február 18., vasárnap

Twelve Letters-Third



Drága Steve,

Ismersz igaz? Mondhatom, hogy talán még a saját anyámnál is jobban.
Tudod, van az a szokásom a fogalmakkal.
Az, ami tudom, hogy sokszor zavart téged, de sosem szóltál érte.
Nem tudom, most idegesíteni fog-e.
Vagy csak örülsz majd az egésznek? Örülsz majd annak, hogy élsz és annak, hogy én végig ebben hittem?
És válaszolsz egy kérdésre Steve? Válaszolsz nekem ugye?
Tudod mi a hűség? Mi a fogalma pontosan?
(Esküszöm, csak ezért kértem kölcsön Robinson professzor egyik lexikonját, hogy leírhassam neked.)


Hűség:
"Felelősségteljes kitartás és ragaszkodás egy adott személy, közösség, cél, eszme mellett. Az adott szó, eskü, fogadalom állhatatos és becsületes betartása."


Tudod miért írtam ezt le neked ugye? Emlékszel még?
Emlékszel az ígéretedre Steve?

Én emlékszem. Minden éjjel a szavaiddal alszom el, s a reménytelenség suttogásába burkolózom. Remélve, hogy reggel, mikor a nap besüt az ablakon, s fénykörébe vonja a helyiséget, mely mióta elmentél pont olyan sötét és szürke, mint a gondolataim. Mint én magam.
Remélve, hogy a világosban te leszel az első akit meglátok.
Hogy itt leszel.


Remélve, hogy a "vissza jövök" nem csak egy üres kifejezés volt.

Újabb napok röppentek tova. Mint a levelek, ez előtt.
Nem mintha váratlanul ért volna a megválaszolatlanságuk, de hazudnék, ha..
Hiszen úgyis tudod nem?


Kérlek Steve, mondd, hogy nem hiába várok!
Mondd, hogy nem hiába remélek, mint a naiv gyerek.
Mondd, hogy látlak még, s  mindez csak eltörölhetetlen rossz rémálom visszatérő képe lesz, amit majd idővel kopni hagyunk a polcon, az emlékeink között.


Jelezned kell!  Mutatnod kell egy irányt, amerre menekülhetnék.
Amerre menekülhetnék a sajnálkozó tekintetek elől. Ahol elrejtőzhetek önmagam elől.
Hát nem érted? Vissza kell jönnöd és meg kell védened engem!

Szükségem van rád, hogy kitartsak!
Nem lehetnél csak az én hősöm?
Nem lehetnél csak az enyém?
Bizonyítsd a hűségedet Steve!
Kellesz nekem.


Odakint semmi sincs. Csak a halál jár az utcán.
Karöltve a fegyveresekkel. Én még csak a szelét érzem.
De itt van pár utcányira.
Ő itt van. Te nem vagy.
És én itt leszek, ha rajtam üt Steve.
Te itt leszel? Nekik?

Vagy nekem?


Gina.Ginád.



-Steve?-Bianca hangja élesen hatolt az elmémbe, s a szemem előtt táncoló betűk a megsárgult pergamenen pont olyan távolinak tűnnek, mint az a lány, kinek keze által papírra vetettek.
-Igen?-ráztam meg a fejem, igyekezve elzavarni a dühítő gondolatokat a múltból. Nem akarok azon merengeni min ment keresztül Gina, mikor..Nem. Még nem.
-Minden rendben?-kérdezte a lány halkan, aggodalmas tekintettel bámult rám az ajtókeretnek dűlve, s egy másodpercre megelevenedett benne az, akit oly rég elvesztettem. A vörös loknik pont ugyanúgy keresztezték arcát, mit múltbéli elődjének, de külsőben ez az egy vonás volt csupán, ami megegyezett bennük. Személyiségük egy része hasonlított még, de különbözőbbek nem is lehettek volna, mégis volt bennük valami tagadhatatlan összhang.-Már egy ideje szólongatlak, de mintha transzba estél volna attól, amit olvasol.
-Igen, azt hiszem minden rendben.-mondtam bizonytalanul, miközben figyeltem, hogy közelebb lépett, s tekintete rólam a két papírkupacra vándorolt mellettem.Én pedig válaszoltam a kimondatlan kérdésekre.-Fury nyilván kutakodott egy kicsit a múltamban.-húztam el a számat, mikor leült mellém.-Tudod, mikor bevonultam a seregbe, hátrahagytam valakit. Volt egy menyasszonyom.-hangos sóhaj szakadt fel mélyen a belsőmből.-Akinek megígértem, hogy viszontlát még.
-Ez nem csak rajtad múlt Steve!-Bianca hangja lágyan és együttérzően csengett, pedig azt hittem, dühös lesz rám azért mert nem mondtam el neki egy ilyen fontos mozzanatot a múltamból, hogy eljegyeztem valakit.-Nem a te hibád volt.
-De megszegtem az ígéretem.-úgy folytattam a gondolatmenetem, mintha közbe sem szólt volna.Vagy csak nem akartam belátni az igazságot. Én is olyan vak akartam lenni, mint Amerika a háború idején. De nálam nem csak a félelem szabott határt mindennek. Hanem az érzelmeim is. És a tudat, hogy ez igenis az én hibám volt.-Gina hitt benne, hogy nem vagyok halott. Vissza várt. Reménykedett bennem. De én cserben hagytam.-inkább jégbe zárva álmodtam neki egy szebb jövőt, míg ő szenvedett a jelenben.
Bianca alakja hátra dőlt kissé, s egy levélért nyúlt. Egy ideig forgatta a kezében a borítékot, aztán kivette belőle az üzenetet. Tekintete elidőzött a lapon. Aztán ajka szólásra nyílt.
Ő olvasta fel a negyediket.

2018. február 13., kedd

Twelve Letters-Second


Remegett a kezem. Én pedig észre sem vettem. Pedig már a papír súrolta a földet, mikor elkaptam.
Az ágyra fektettem a bontatlanok mellé és kezdett hatalmába keríteni egy idegen érzés.
Idegesen a hajamba túrtam, majd hangosat sóhajtva a  második levélért nyúltam.
Mi értelme volna elodáznom az elolvasásukat, hisz a sorokat nem írja át a holnap. Nem változnak, s ha úgy döntök, most inkább elrejtem őket önmagam elől, később is ugyanakkora erővel sújtanak majd le rám. Vagy talán még nagyobbal is.
De ugyanúgy a keserűséggel ölelnek majd körbe, ahogyan most is teszik.



Drága Steve!


Egy hét telt el, érkező halálhíred óta!
Egy hét telt el az utolsó levelem óta! Pontosabban azóta a levél óta, amit feladtam számodra.
Tudod milyen nehéz szavakba önteni az érzéseket?
Tudod milyen nehéz úgy írnom, hogy ne fulladjon minden második mondatom sötét, komor önmarcangolásba, s ne tudd meg végül mennyire szenvedek?
Mert ezen szavak, melyeket tintám rajzol a pergamenre, csupán töredékei mindannak, amit valójában tudatni kívánnék veled. Csak vaktükör elporladt szilánkjai betűkből.
Megpróbálod összerakni őket Steve? Csak a kedvemért megpróbálod ugye?
Emlékezz! A gondolataim apró csillagok, melyeket egybe tudsz gyűjteni, ott szikráznak a leírt szavakon. Ott bujkálnak a sorok között.

Ők nem akarják, hogy rájuk találj, de én akarom.

Pont, mint a nemzeted, mely annyiban hagyta a keresést, s a döglött akták közé dugták a saját hősük halálát. Ők sem akarnak rád találni.
Talán azért, mert nem akarnak szembesülni az igazsággal.
Azt mondják az igazság a jelenben van.
Azt mondják, az igazság ma van, semmiképp sem tegnap.
Azt mondják, az igazság az, hogy le kell mondanom rólad.
Vagy azt, hogy te mondtál le rólam?
Mi az igazság Steve?
Mondd el nekem!
Gyerünk!
Gyere vissza és súgd a fülembe, hogy itt vagy még.
Hogy velem vagy! Hogy értem vagy!


Zárd le ezt a végtelennek tűnő zavaros kört, melybe belecsöppentem. Űzd el a rémálmaimat, melyekben újra és újra látlak téged zuhanni.
Nyújtsd a kezed s én majd elkaplak Steve, csak engedned kell!


Úgy érzem, minden egyes perccel, amit nem a karjaid között töltök el, meghalok.
Égkék tekinteted nem tart már életben. Már nem.
Halott vagyok.
Metaforikusan értem ezt. Egyedül érzem magam.


De úgy, ahogyan a kagylókból hallatszik a tenger halk moraja, úgy hallom én is szíved elveszett hangját a távolban, Hívogat! Vissza fogsz jönni ugye? Vissza jössz még hozzám Steve?
Siess! Már hallom a puskaropogást. Elnyomja majd a hangod, én pedig újra rettegni fogok, hogy sosem hallom többé.
Nem hagyhatod Steve! Megígérted nekem!


Gyere hát! Hidd el, én várni foglak!
Igyekezz!
Már nincs madárcsicsergés. Mindent túlharsog a toborzó hangos éneke!
És ha minket is felemészt a háború, már semmink sem marad.

Gyere hozzám! Amíg még vagyok!



Gina. Ginád.

2018. február 12., hétfő

Twelve Letters-First




Visio siklott át a falon. Érkezése nem ért váratlanul, de kezdtem megérteni Wanda nézeteit a magán szféráról. Csak akartam, de végül nem vetettem szemére, hisz nyitva volt az ajtó. Ülő pozícióba tornáztam magam, ő pedig egy furcsa csomagot tartva a kezében felém lépdelt.
-Steve, ezt Fury küldte neked!-nyújtotta felém a kezében lévő tárgyat, s ekkor láttam csak világosan, hogy egy kisebb, levélköteg az, melyet átkötöttek valami madzag-félével.
-Köszönöm Visio.-bólintottam, mire a mesterséges intelligencia tovább állt, s én a kezemben forgattam a megsárgult papírokat. Szívemet szorongatta egy kéz, s elnyíltak ajkaim, mikor az ismerős kézírásra tévedt a tekintetem az első darabon.

 


Hangosat sóhajtottam, majd megszabadítottam a köteget a poros damiltól.
Megszámoltam őket. Tizenkét levél. Tizenkét levél tőle.



Pontos dátum ugyan nem volt rajtuk, de megviselte őket az idő.
De ez mégis hogy lehet? Hogy nem jutott el hozzám korábban? Miért nem kaptam meg őket akkor, mikor íródtak?

 


Rossz előérzetem támadt, de letettem a kupacot, csupán az első maradt a kezemben. Nézegettem, forgattam, mintha bármelyik pillanatban megváltozhatna, vagy mintha attól tartanék bomba van benne. Pedig nem ettől féltem, csupán a leírt szavaktól. A kitörölhetetlen gyöngybetűktől.
A hibáimtól.
A múlt árnyékától!

Valakitől, akit most félig vissza kaptam valaki másban.
Valakitől, akire sosem vigyáztam igazán.



 Aztán kibontottam a borítékot, és megláttam a gyönyörű sorokat,s az apró elmosott foltokat rajtuk. A múlt sirámait, melyek minden egyes lepergő pillanattal nagyobb lyukat égettek a lelkemen.








Drága Steve, Te mindent elsöprő imádatom tárgya;




Nem is tudom igazán, mit írhatnék! Olyannyira megszoktam már, hogy újra és újra elutasítanak téged!  Minden alkalommal hazajöttél, s itt maradtál. Mellettem.
Aztán jött az a lehetőség, te pedig éltél vele. És én nem mondtam, hogy maradj! Elhiszed, hogy azóta azt kívánom bár megtettem volna?
Tudom, sok idő telt már el azóta, hogy bevonultál.
Sokszor kelt fel a nap, s vele ébredtem én is verejtékben, s könnyeimben úszva.

Nem tudom mit írhatnék! Pedig oly sok mindent szeretnék. Annyi minden van, ami itt kavarog körülöttem a levegőben, befészkeli magát az elmémbe, a rémképek, a rémálmok mellé.
Oh Steve, tudod mennyire szeretném, hogy itt legyél? Tudod mennyire magányos vagyok?

Nem igazán tudom, mit illik levélben közölni, vagy mit nem.
Fogalmam sincs leírhatom-e azt a kíméletlen fájdalmat, mely napra nap kíséri minden tettemet?
Leírhatom-e hiányt, az űrt, melyet itt hagytál bennem, mikor kiléptél az ajtón?
Leírhatom, hogy minden üres, mióta a ’haza szolgálója’ lettél, én pedig itt maradtam egyedül?
 
Szabad-e említenem, hogy többször képzelem azt, hogy minden, ami az utóbbi hónapokban történt csak rossz álom, melyből majd karjaid között ébredek fel, te pedig csókkal köszönsz el, mielőtt felkelnél mellőlem?
Elképzelem, de magam sem hinném el, ha így volna.
De azt sem hiszem el, hogy már nem vagy többé.

Oly sok plakátról köszönsz vissza rám, oly sok újságcikk szólt már rólad.
Először a kötvények és a szereplések miatt.
Bevallom, nem örültem neki, hisz annak ellenére, hogy tudtam, hűséged örök, megválaszolatlan leveleim, s a fekete-fehér fotók a csinos hölgyek között mosolygó alakodról sokszor sírásra késztettek engem.

Aztán megmentetted azokat a katonákat a német vonalakon túlról, s Amerika Kapitány igazi hős lett, kinek újabb és újabb sikeres bevetését zengte a sajtó.

S közben elfeledtél engem Steve. De nem ez fájt a legjobban. Hanem az, hogy más nem tette meg.
Én kaptam a táviratot a halálhíredről, s én lettem Amerika Kapitány özvegye.
Sírtam Steve! Percről percre hullottak a könnyeim, s magamra öltöttem a kín minden árnyalatát.
 
Annak ellenére, hogy reménykedtem, hogy mindez csupán egy rosszízű tréfa a részedről, vagy szörnyű tévedés.
  Amerika Kapitány nem zuhant le egy ellenséges gépet vezetve, hanem sikeresen túlélte a landolást és épp azért küzd, hogy hazajusson hozzám!
Hiszek benne Steve! Hinnem kell benne! Benned!
Ezért küldöm ezt a levelet a támaszpontodra. Hátha az őrnagyod átnyújthatja neked, ha visszatérsz, te pedig újra emlékezhetsz arra, aki hazavár téged és nem csak az országra, aki téves halálhíred miatt lesújtva porba hullott.
 
Érzem, hogy velem vagy még valahol távol. Ha nem lennél, talán én is belehaltam volna már a fájdalomba. Mint a gerlepár, amikről oly sokat beszéltél. Azért nem szabad lelőni az egyiket, mert a másiknak azon nyomban megszakad a szíve. 
Én pedig még élek. Te is élsz még! TUDOM!
 
De ha tévedek, és csak szívem s elmém reszketeg tréfája ez, hogy nem pusztultam bele az özvegyülésbe, legalább adj egy jelet, vagy engedd el az nemzetet, melynek oly nagy odafigyeléssel gondját viselted! Gyere vissza egy pillanatra, s mondd meg, hogy nem vagy többé Amerika Kapitány, csak Steve Rogers. 

Csak Steve Rogers. Aki legalább a gyászomban csak az enyém marad.




Gina.Ginád.

2018. február 11., vasárnap

I should go



Szerintem csak egy kis songfick. Mert jött.




Here we are
Isn't it familiar?
Haven't had someone to talk to
In such a long time


A motor hangosan, zúgva adta meg magát, mikor leparkoltam. Lemondóan dűltem a kormányra, hisz tudtam, hogy Tony nincs itt, így előreláthatólag fogalmam sincs hogyan fogok haza menni. Pontosabban szólva leginkább csak tovább állni innen. Számomra rég nem létezett már otthon.

A hatalmas épületegyüttes ismerősen emelkedett ki a körötte húzódó tisztásból, melyen keresztülvág a murvás út, amin idetaláltam. Vagy csak az emlékek elejtett morzsáit szedegetve követtem volna az ösvényt, vissza a ’boldog valóságomba’? Nem. Nem egészen.  Nem mintha én tisztán látnám jöttöm okát, hisz már semmi keresnivalóm itt. A Bosszúálló-központ nem része az életemnek, most mégis  elém magasodó falai régi barátként hívogattak engem, s a talpam alatt a friss fű is csak azt suttogta:

„Indulj már!”

Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, s egész bensőm megremegett, mikor a bejárat elektronikus zárjánál a robotikus hang azt kérte azt kérte, azonosítsam magam.

Mit is képzeltem? Stark nyilván rögtön azután törölt a rendszerből, hogy leléptem. De valami belső hang mégis ki mondatta velem a nevemet.
-Futótűz!
-Azonosítás megtörtént: Bianca, a gyorstüzelő tűzerő!-ajkaim elnyíltak, ahogy fotocellás üvegajtó kitárult előttem. Apró nyikkanás szaladt ki ajkamon, mikor elmém visszapörgette a megtépázott emlékfoszlányokat, s fejemben csengett a vasember páncél mögött megbúvó alak néhány humoros megjegyzése a csapat tagjaira. A legerősebb bosszúálló, Tarzan, A gyorstüzelő. Nem is tudtam, hogy emlékszem erre. Talán csak azért, mert nem akartam emlékezni. És megvolt az oka, hogy száműzetésbe vonuljak. A saját démonommal.


And it's strange
All we have in common
And your company was just the thing I needed tonight




A lehető leggyorsabban igyekeztem  fel a lépcsőn, s próbáltam az épület minden egyes részét figyelmen kívül hagyni. Nem akartam a rám zúduló emlékekkel törődni, csupán ki akartam törölni az agyamból mindent, ami ehhez a helyhez és a benne élő csapathoz kötött valaha is.
És azt hiszem a szerencse mellém szegődött, hisz senki sem keresztezte utamat a szobámhoz menet, s reméltem, hogy ez így lesz. A karácsonyt mindenki a családjával tölti.
Lépteim csak halk visszhangot vertek. A folyosót borító padlószőnyeg elnyelte érkezésem zaját, s a fehér folyosó, melynek sivár monotonitását megtörte egy-egy ajtó, egy másodperc erejéig díszekben pompázott.
A plafonról színes girlandok lógtak, a falon arany és vörös díszfüzérek kötötték össze a hópelyhekkel teleragasztott ajtókat. Ilyen volt a Bosszúállók karácsonya.
Most pedig nincs semmi, csak a sivár üresség. Épp átfutott a fejemen a gondolat, hogy a lelkemet összehasonlíthatnánk az épülettel, de nem találnánk köztük különbséget. Kívül rideg, belül üres és sivár.
A harmadik szoba. A kezem már a kilincsen volt, mégsem nyomtam le, csak vártam valami megfelelő pillanatra, amiről eddig tudomásom sem volt, hogy létezne. Miért kellene? Mihez?
-Bianca?-a fájdalmasan ismerős hang sötétben csapongó lelkem mélyére hatolt, én pedig szaggatott sóhajjal engedtem szabadjára reményeimet. Nem fordultam meg, csupán homlokomat a hűvös fának támasztva épp azt kérdeztem volna: Honnan tudod, hogy jöttem?, de ő ugyanazt csinálta, mint régen. Megválaszolta azokat a kérdéseket, amit időm sem volt feltenni neki.-Visio szólt, hogy itt vagy!-lágyan öleltek körbe a levegőben repdeső szavak, s mégis csak akkor mart belém a felismerés, mekkora idióta voltam.


Somehow I feel I should apologize
Cuz I'm just a little shaken
By what's going on inside





MÉGIS HOVA A FRANCBA MENNE KARÁCSONYOZNI EGY MESTERSÉGES INTELLIGENCIA?
Gratulálok Bianca.. Rohadtul okos vagy.. Vagy mondhatnék érzéketlent is nem? Hogy feledkezhettél meg Visióról? Úgy tettél, mintha ő nem lenne a csapat tagja! Hát de ő csak egy teremtett lény.. Csak egy mesterséges valaki.. VALAKI! Vannak érzelmei! Nem úgy mint neked! Bár ne lennének.
-Bianca?-óvatos érintést éreztem a vállamon,mely megzavarta belső vitámat önmagammal,  s olyan volt, mintha Thor egy kósza villáma cikázott volna át a testemen. Nem! Ennek nem szabadna így lennie megint!-Jól vagy?-újabb sóhaj szakadt fel belőlem, s muszáj volt megfordulnom. Legalább az illem ezt diktálta, s abban a pillanatban rabul ejtettek azok kékeszöld árnyalatban játszó szemek.  Akkor megtörtént, amit soha többé nem akartam.
-Steve..-nyögtem ki végül nagyot nyelve.-Én csak eljöttem azért a néhány lomért..
-Amit itt hagytál fél éve, mikor egy szó nélkül leléptél?-vonásai megkeményedtek, de tekintete lágyságot sugárzott. Vagy csak azért volna ez, mert rólam van szó? Csak rám nézel így Steve?-Szóval én is csak egy lom vagyok, amit itt felejtettél?-a kérdés volt az utolsó tőrdöfés, amit el tudtam viselni. Az álarcom lehullani látszott, de valahogy mégis sikerült az utolsó pillanatban összekaparnom a darabkákat, s így rejtve maradt a bennem tomboló fájdalom. Egy időre még.
-És mi van Sharonnal?-ökölbe szorítottam a kezem, mintha ezzel tartanám össze a körülöttem lapuló valóságot. De igazából semmit sem tettem. Csak azt, mint régen. Támadtam, ha engem támadtak.-Olvastam rólatok a lapokban-mosolyodtam el eröletetten.
-Tudod, hogy Sharonnal nem történt semmi!-csattant fel dühösen és nem tudom pontosan, hogy nem vette észre, vagy nem akarta észre venni, hogy keze még mindig a vállamon pihent. Én pedig élveztem azt, hogy onnan kiindulva minden indulatot feléget bennem az egyetlen érintés. És a dühe.
-Azt a csókot nem mondanám semminek, de te tudod!-vontam vállat.-Én örültem, hogy ilyen gyorsan tovább léptél!
-TE VOLTÁL AZ, AKI ITT HAGYOTT! TE LÉPTÉL TOVÁBB!-kiabálta, s szorítása erősödött!
-MERT MAJDNEM MEGHALTÁL MIATTAM!-én is felemeltem a hangomat, aztán elhallgattunk. A ránk telepedő csend pedig suttogott valamit, de nem hallottam, mert épp dühösen beviharzottam a szobába, mely pontosan úgy állt, ahogy hagytam. Bevetetlen ágy, újságok és magazinok mindenütt. Hisz tudták, mennyire gyűlölöm, ha a cuccaimhoz nyúlnak. Csak a por és a piszok hiányzott. Jártak itt. Takarított valaki, mégis vissza vártak?
NEM! NEM VÁRT RÁM SENKI! TÉGED SENKI NEM VÁRT VISSZA!
Lekaptam a hátamról a fekete táskát, s pakolni kezdtem mindent, ami a kezem ügyébe került. Megtettem bármit, csak hogy ne kelljen szembe néznem Steve Rogers-sel, és ne kelljen hangosan kimondanom, hogy sajnálom.



I should go
Before my will gets any weaker
And my eyes begin to linger
Longer than they should




-Az igazat megvallva nem számítottam rá, hogy vissza jössz.-talán azért, mert nem is akartam. Nem, mintha bármi, ami itt maradva jelt adott arról, hogy léteztem, nélkülözhetetlenül fontos lett volna ahhoz, hogy nélküle éljek tovább. Már ha életnek lehet nevezni azt a nevetséges színjátékot, amit napra nap eljátszom valahol.
-Én pedig nem számítottam rá, hogy itt leszel, amikor megteszem.-mondtam keserűen, s ahogy a kezembe került egy bekeretezett kép megfagytam a mozdulat közben. Túl boldog és túl gondtalan volt ahhoz, hogy már számítson. Túl boldog és gondtalan ahhoz, hogy maradásra bírjon. Túl erős, ahhoz, hogy újra hozzá láncoljon. Ahhoz, aki a képen átkarol. Ahhoz, aki épp mögöttem áll és figyel.
-Bruce elvonulva ünnepel Natasával.-kezdett bele  monológba, én pedig próbáltam úgy tenni, mint akit csöppet sem érdekel. De pont ez volt a baj. Nagyon is érdekelt.-Clint a családjával van. Tony és Pepper a Bahamákra mentek karácsonyozni. Raven Thorral együtt Asgardra ment ünnepelni.-nagy levegőt vett, majd folytatta.-Csak négyen maradtunk itt.Wanda épp Sammel edz az emeleten. Visio a biztonsági rendszert ellenőrzi, én pedig..




-Itt vagy..-fejeztem be a mondatát.

-És te..-ismét mondatba kezdett volna, de nem hagytam, hogy végig mondja.
-Nekem mennem kell!-határozottan kihúztam magam, s a kezemben lévő képet keretestől  kukába dobtam, mielőtt újra ránézhettem volna. Nem hagyhatom, hogy elvegye az eszem. Még egyszer nem!



I should go
Before I lose my sense of reason
And this hour holds more meaning
Than it ever could
I should go
I should go
Baby, I should go





-Még csak most jöttél!-hangja keserűen csengett, s ridegségem egykor vastag fala most leheletnyi üveggé vékonyodott, melyre ha ráfújnak egy aprót azonnal összetörik. Pont, mint én magam is.
Steve mögém lépett, s kivette az üres vödörből az általam szemétnek titulált tárgyat.-Tényleg csak ennyit jelentett?-tudod mit akartam akkor mondani? Igent. Olyan határozott igent, melybe még a föld is beleremeg. De mi lett volna a valóság? Az, hogy nem! Többet jelentett, mint bármi más egész eddigi életemben. Egy-egy szó lett volna csupán, de mégsem jöttem a számra. Csak ott gubbasztottak a nyelvem hegyén, s végül udvariasan előnyt adtak egy már elhangzott mondatnak.
-Majdnem meghaltál miattam Steve!-ajkaim megremegtek, s a táska, mellyel pillanatokkal ezelőtt indultam volna, lecsúszott a vállamról és hangos puffanással landolt egy magazinhalmon.
És láttam magam előtt a múltat. Láttam, ahogy Amerika Kapitány majdnem az életét adta azért, hogy megmentsen engem.
Nekem pedig mennem kellene.
Még mindig háttal álltam neki, így nem láthattam az arcát. Épp elképzeltem az arcára ülő sötétséget, mikor megtörte a csendet, mely béklyóba zárt.
-Igyál velem valamit!

It's so hard
Keeping my composure
And pretend I don't see how
Your body curves beneath your clothes



Túlléphetnénk ezen? TÚLLÉPHETNÉNK MÁR RAJTA A ROHADT ÉLETBE?! Nem akartam itt lenni! Nem akartam figyelni, ahogy megfeszülnek az izmai, nem akartam észre venni, azt, ahogy rám nézett. Nem akartam észre venni a boros üveget, mely már félig megüresedett. Azután, hogy hagytam, hogy kézen fogjon és a saját szobájába vezessen. Én az ágyán ültem törökülésben, feszengve, ő pedig mellettem. Nem közvetlenül. Tartotta a távolságot. De minden egyes korty a vörös nedűből egyre közelebb húzott hozzá, és az álarcom darabkái vakolatként hullottak alá a mélybe, s nem hallottam a koppanó visszhangjukat. Mi van, ha én leszek a következő darab? Ha én zuhanok a semmibe?
Megtartasz majd Steve? Vagy elengedsz, ahogy én tettem veled?


And your laugh
Is pure and unaffected
It frightens me to know so well the place I shouldn't go



Átható nevetés töltötte be a szobát, én pedig hagytam, hogy úgy ragadjon magával a levegőbe, akár a hélium. Bár tudtam, a tűzzel játszom. Én mindig ezt teszem. Talán nem is élnék, ha nem így lenne.
Van egy olyan érzésem, hogy csak miattam csináltad ezt! Miattam tettél úgy, mintha mindent ráfoghatnánk a kiürült üvegekre a padlón. Pedig tudtam, hogy te nem vagy képes a lerészegedésre Steve. És én sem a bortól hagytam, hogy megcsókolj. Nem a bor volt azt, amiért a hajadba túrtam, s hagytam, hogy finoman újra éleszd a régi emlékeket. Te részegítettél meg Kapitány, pedig tudtam jól, hogy a legveszélyesebb út az, amin járhatok.
Nem a bor miatt hagytam, hogy megtörténjen. Csak miattad. Mert szeretni akartalak. Újra.
Tudtam, hogy félreértesz majd. Pedig tudtam, hogy újra fájni fog neked.
De megtettük, én pedig maradtam. Egészen addig, míg álomba nem merültél.



I know I gotta take the noble path
Cuz I don't want you to question
The intentions that I have



Elmúlt éjfél, mikor sikerül életet lehelnem a csotrogányba. Sötét ösvényeken vezetett keresztül utam. Pont olyanokon, mint a gondolataim. És egyre nagyobb rohadéknak éreztem magam.
Már nem csak azért, mert időközben eljutott a tudatomig, hogy sem Visióra, sem Wandára sem pedig Samre nem számítottam, csupán az volt az elsődleges cél, hogy elkerüljem azt, aki miatt már egyszer menekültem, hanem azért is, mert még csak annyit sem voltam képes kinyögni, hogy:
Kibaszott boldog karácsonyt!
Nem! Én ennyire sem voltam képes. Csupán elgyengültem néhány órára és hagytam, hogy múltam életre keljen hamvaiból, aztán leléptem, mint egy tolvaj. És nem csak az irataim és a fényképek voltak a fekete táskába zárva, miközben vörös hajamba kapott a szél az országúton. Nem. Ott volt még valami az értékek között. Egy összeragasztott szív, melyet már egyszer eltörtem.
Tényleg ez volna a helyes utam?



Oh, but now I don't mean to leave you with a trivial excuse
And when you call tomorrow, I'll know what to do



Egy szervízben vártam épp. Szürcsölgetrem a több napos kávét, melyet frissnek címkézve nyomtak a kezembe potom két dollárért a szomszédos büfében. Alig múlt nyolc,december 25.-e reggelén, én mégis találtam egy autószerelőt, aki képes megmenteni bekrepált járgányomat. Ez pedig pont elgondolkodtatott volna, hogy annak a kopaszodó koravén férfinak milyen „tökéletes” is lehetett a karácsonya, ha úgy döntött, hogy az otthoni meghitt pihenés helyett inkább húzza az igát, de nem volt időm gondosan végig szaladni a gondolatmeneten, hisz kezemben megcsörrenő mobilom mindent félbeszakított. A kijelzőn a „Steve” név villogott. Ujjaim hosszan elidőztek a nyilacskák felett, de végül egyiket sem nyomtam meg, csak hagytam, hogy a hívás a hangpostára kapcsolja azt, akit még éjszaka magára hagytam.
Abban a pillanatban minden, amit az elmúlt hónapokban oly kétségbeesett igyekezettel akartam elnyomni, hirtelen ki akart törni. Engem pedig már nem védtek a gátak az érzelmeim elől. Nem voltak falak. Nem volt az üveg sem. Csak én voltam a két oldalon, s szembesültem mindenemmel. Önmagam lehettem.



A telefonomat többször éreztem rezegni a kabátzsebemben, miközben vezettem. Miközben hagytam, hogy a belső én vezéreljen, s csak vak bányalóként követtem a megadott irányt. A vezérfonalat, melyet hátra hagytam, s bár pontosan tudtam hová érkezem.
-Azonosítsa magát!-recsegte a robotikus női hang.
-Futótűz!-hebegtem remegő hangon.
-Azonosítás megtörtént: Bianca, a gyorstüzelő tűzerő!
A fotocellás ajtó kitárult előttem, s az első, amit láttam ez meggyötört szempár volt, mely egy szomorú, mégis meglepett archoz tartozott.
-Bianca?-kérdezte a Kapitány felfelé ívelő szemöldökkel. Helyben maradt, mintha csak attól félt volna, bármelyik mozdulatára köddé válhatok.
De én csak bólintottam egyet. A sarokba dobtam a felesleges terhemet, és kimondtam, amit régóta akartam.
-Haza jöttem!