2019. március 21., csütörtök

Az igazi probléma

A velem szemben ülő komoly pillantással jelezte, hogy beszéde van velem. Odébb húztam a korsómat és hagytam, hogy maga elé helyezze színes bögréjét, amit nagy gonddal beállított, majd hátradőlve a boxban, karba fonta a kezeit és szúrós, már-már felnőttes pillantással vizslatott. 
-Mit szeretnél Henry? -kezdeményeztem a beszélgetést az aprócska gyermekkel. 
-Tudod Rho, nem az a lényeg, hogy én mit szeretnék. A fontos, hogy megérts valamit. Az igazi problámát.
-Mire gondolsz? -vontam fel a szemöldököm kérdőn. Nagyot sóhajtott, de egy csepp félelem nélkül a képembe mondta véleményét.



-Életeket teszel tönkre. - Majdnem félrenyeltem az erős kijelentésen, de folytatta. - Azzal, hogy itt vagy Emma meséje nem fog boldog befejezéssel véget érni és az egész város, az egész mesevilág életét veszélybesodrod. Hook szeret téged, de meg kell akadályozzuk, hogy saját magának is elismerje. Ne legyél önző, kérlek.
Csak pislogtam és nem tudtam mit szóljak az egészre. Egy kiskölök kioszt engem, a szerelmi életem, a viselkedésem kritizálja és a legrosszabb az egészben, hogy igaza van.
-Nem fogok tönkretenni Hook befejezését, ne félj. - Horkantam fel inkább szarkasztikusan, mint kedvesen. 
-Akkor azt javaslom húzd el a csíkot, amíg csak lehet. Mielőtt a Kapitány rájön az érzéseire és Anyu itt hagy minket.

Hangja annyira kétségbeesett volt. Nem volt szívem vitába szállni egy kisfiúval, így némán bólintottam és kifizetve a két italt, hazafelé vettem az irányt. Mivel el nem mehettem, ugyanis ragaszkodtam az emlékeimhez, a Jolly Roger pedig nem jöhetett szóba, egyedül egy hely maradt, ami még vigasztalást nyujthatott számomra. 

-Jefferson! Nyisd ki, kérlek. -Ütöttem az ajtó kemény falapját ökölbe szorított kézzel. 
-Rho, mit szeretnél? -Húzta fel az orrát sértődötten. Igen csúnyán hagTam itt legutóbb, hisz a fejéhez vágtam: nekem ez sosem volt az otthonom, lehetünk bármilyen átok alatt. 
-Sajnálom... -Hajtottam le a fejem. -Haza jöhetek?

Vártam egy elutasító morgásra, de ehelyett a bejárat szélesre tárva várt, amint felemeltem a pillantásom az arcára. 
-Hiányoztál. -Kacsintott a legjobb barátom. -De ma te mosogatsz! -Nevetett fel. Igen, ő volt másik felem és ez soha nem fog változni.

2019. március 19., kedd

Barát a bajban


-Megyek és megölöm! – Közölte teljes higgadtsággal, majd zsebre dugott kézzel elindult a bejárathoz. 
-Jeff! Állj meg azonnal. Ne menj sehova. – Nyúltam utána, mire megtorpant. 
-Beverem a pofáját annak a mocskos kalóznak. – Puffogott, mire elhúztam a számat. 
-Én is kalóz vagyok, ha nem tűnt volna fel. 
-Én pedig a legjobb barátod és nem fogom hagyni, hogy az a szemét kikészítsen idegileg! 

Ez volt Jefferson. Mindenki másnak csak az őrült kalapos, nekem viszont a legkedvesebb, legmelegebb szívű ember a földön. Még másik világba visszanyúlva gyökerezett a barátságunk, itt is mellettem állt, legyen szó bármiről. 

-Szeretlek, ugye tudod? – Öleltem át. 
-Ha ez tényleg így van, ahogy mondod, akkor elfelejted Hookot, semmibe veszed Nealt és keresel magadnak valami értelmes figurát! Mit szólnál esetleg Archie-hoz? Tuti nem lenne szemét… 
-Jeff, ne bosszants! – Nevettem fel a képtelen ötleten és levágódtam a kanapéra. 
-Jajj Rho… - ült le mellém, fejemet pedig az ölébe tette. – Hogy segítsek? 
-Csak maradj így. – Hunytam le a szemem. – És legalább te ne hagyj el. 
-Kismadár, nem terveztem. 

Másnap reggel erős fejfájással és zsibbadó végtagokkal ébredtem. A csengő éles hangja szét akarta szakítani a dobhártyámat. 

-Nyisd ki! – Nyöszörögtem. – Jefferson… - Nem jött válasz, ezért nehezen kikászálódtam és elvonszoltam magam az ajtóhoz. Többszöri próbálkozás után sikerült csak kinyitnom a reteszt. 
-Rhodia, hallgass végig…. – kezdte a jól ismert hang, abban a pillanatban, hogy kinyitottam résnyire. A másodperc tört része alatt vágtam rá a hatalmas faajtót. 
-Takarodj innen! 
-Engedj be! Legalább, hagy magyarázzam meg… 
-Kapitány, senki nem kíváncsi a szerencsétlen magyarázkodásodra. Tegnap elég világosan közölted: én vagyok a múltad sötét foltja. Húzd el innen a beled és élj csodálatos hősökhöz méltó életet. 
-Szeretlek. – Halkította le a hangját, de ez nem érdekelt. 
-Sajnos nem elég hangoztatni és nem tenni érte. Sőt, mondok jobbat Hook! – Acéloztam meg a szívem. – Én téged már nem. Megvetlek és ezzel lezártnak tekintem a témát kettőnk között. 

Befejezettnek hitt mese

Szemem egyetlen távoli csillag fényébe kapaszkodott és bár az éjszakai égbolt meglepően tiszta volt én csak azt az egy pontocskát láttam. Halványan izzó fénye kizárt mindent és én örültem ennek. Túl sok olyan dolog történt amire nem szívesen emlékeznék vissza...nem a "csodás" emlékek miatt voltam most itt.
- Na, tessék! Már megint! - dohogtam magamban, ahogy az emlékek fuldokló emberként bukkantak fel elmém tavában. Elszakítottam tekintetem a fénylő égitesttől és helyette a körülöttem örvénylő ember tömeget kezdtem vizslatni. Söröztek,nevettek,maszk fedte arcuk felszínes csevegéstől torzult folyton vigyorgó grimaszba.Undorodtam tőlük.Szegények voltak és legalább ilyenkor igyekeztek másnak mutatni magukat. Jobbnak vagy többnek.
Hirtelen ötlettől vezérelve átvágtam az udvari sokaságon és belépve a csehóba a pulthoz mentem. Az ünnepség témájához illeszkedve még a tulaj is maszkot viselt. Segítőkészen fordult felém:
- Mit adhatok a szép hölgynek? - kérdezte.
- Egy sört fél kupa mézborral - feleltem unottan, de közben már a két körülöttem üldögélő két embert vizslattam. A balomon ülő férfit nem ismertem. Álarca félrecsúszva lötyögött arcán és mélyen pohara aljára bámult. A jobbomon ülő nőt viszont rögtön felismertem. És nem csak azért, mert nem viselt maszkot.
- Marian - sisteregtem magamban, mire a nő mintha ha csak meghallotta volna felém nézett, én pedig rögtön elkaptam a pillantásomat róla és minden figyelmemet elém rakott italomnak szenteltem.Már éppen belekortyoltam volna, mikor megszólalt:
- Fél kupa mézborral? - kérdezte elmosolyodva bennem pedig egyszerre fagyott meg a vér és lettem nagyon ideges.
- Hogy mer megszólítani?! - tomboltam belülről majd mély levegőt vettem és lecsillapodtam. Nem tudja ki vagy, nem ismerhet meg - suttogtam magamban nyugtatólag.
- Igen - feleltem megtalálva a kedves hangnememet mire a nő arcán nosztalgikus mosoly ömlött szét.
- Lorna Wild is pont így itta mindig - rebegte látszólag elérzékenyülve, bár én átláttam a szitán de mégis úgy tettem mintha bekaptam volna a csalit.
- Csak itta? - értetlenkedtem.
- Szegényke egy éve meghalt... - mondta és nagyot kortyolt az előtte álló korsóból majd egy hímzett zsebkendővel letörölgette nem létező könnyeit a szeméről. Dühtől izzó pillantásom rávetült, de szerencsémre maszkom csillogása elnyomta arcom minden rezdülését.Gondolataim vadul cikáztak,tudatom felszínén elfeledni próbált emlékek bukkantak fel villanásszerűen. Lángok. Égő ház.Fullasztó füst és forróság. Marian örömittas arca ahogy a házból kicsapó lángokba tekint.
- Tragikus tűzeset a szomszédos faluban...már azt hiszem emlékszem - suttogtam önkéntelenül mire  Marian úgy bámult rám mintha rajta kapták volna.Helyes megérdemli.Megérdemel mindent amit kapni fog a tettéért. - Azt hallottam a lány benn égett, ahogy azt is, hogy állítólag gyilkosság volt.Valaki szántszándékkal lökte a tűzbe - mondtam elhűlve, rájátszva egy kicsit a hatásvadászatra.Elértem célom.Ő holtra válva ült mellettem és szótlanul meghúzta italát.
- És azt is tudom ki volt az...Marian - mondtam magamban. 


- Gyilkosság?! Badarság! Honnan veszi ezt? - kérdezte rémülten a nő, bár látszott rajta, hogy nagyon igyekszik uralkodni vonásain.
-Még az okát is tudom.. Féltette a boldogságát. Féltette Robint.
- Pletykák meg szóbeszéd... - feleltem legyintve, de hazudtam. Pontosabban ismertem minden részletet bárki másnál,tökéletesen tudtam, hogy gyilkosság történt. És meg is bosszulom. Lesz rá elég időm, hiszen a hírekkel ellentétben Lorna Wild nem volt halott sőt, nagyon is élt. Itt állt a lepusztult kocsmában alkoholt kortyolgatva, gyilkosával beszélgetve.
Én voltam az.

2019. március 18., hétfő

Decision


-Sosem lesz a tiéd! – Kiabálta felém kikelve magából. 
-Nem veszed észre, hogy ő senkié? Nem lehet kisajátítani, te buta szőke liba! – Kontráztam, mire elindult felém és tőlem fél méterre megállva folytatta a vitát. 
-Buta szőke? Már ne haragudj édesem, de én lennék a kicseszett Megmentő! Az egész rohadt városért kockáztatom az életem nap, mint nap. Te mit csináltál eddig? Amúgy meg… nem érdekel ki voltál, hiszen amíg szépen iszogattad a kis rumodat a világ másik felén, Hook mellettem volt, velem harcolt és élt, érdekes mód, egyszer sem említett egy titokzatos, koszos kalóz lúvnyát, aki egyszer felbukkan majd és követeli őt magának. Arról már ne is tegyek említést, hogy a gyerekem apjára is rámásztál pár napja!
-Neal egy barom! Simán megérdemlitek egymást, hisz ő sem képes felfogni pár egyszerű szót, ami ennyit tesz: húzz el a rákba! –Üvöltöttem a képébe és intve egyet Rubynak, töltettem magamnak még egy rövidet. 


-Killian, csinálj valamit! – Toporzékolt Emma, aki szintén nem volt már szomjas. Mindenki idegeit tönkretette az átok megtörése, a világok közti átjárók megnyitása és a múlt súlya, ami keveredett a jövővel. 
-Mégis mit vársz tőlem? –Vonta fel szemöldökét a kalóz kérdőn. 
-DÖNTS! – Vágtam falhoz a poharat, ami a feje mellett suhant el pár centire. – Majd kifizetem… - Motyogtam oda Rubynak. 

-Ez nem így megy, ha nem tűnne fel nektek. Itt van Emma, szeretem… - ahogy kimondta, a Megmentő egy „Én megmondtam” mosolyt küldött felém. – de itt vagy te is Rho, akinek a boldog befejezésemnek kellett volna lennie. – Ingatta a fejét. – Nem fogok dönteni és ezt ti is nyugodtan dolgozzátok fel. Nem tudok. 

-Engem is szeretsz még? – Suttogtam magam elé, épp hogy hallja. Emma várakozóan nézett felé. A levegő megfagyott nagyinál és az összes vendég várta a végkifejletet. 
-Igen Rhodia, annyira, hogy szinte fáj. – kortyolt a sörébe, de felemelte a mutatóujját, mielőtt újabb csata tört volna ki közöttünk. – Éppen ezért érzem azt, hogy Emma mellett a helyem. Ő stabil és nem a múlt, hanem a jövő. Nem okoz fájdalmat és nem emlékeztet nap, mint nap a rengeteg szörnyűségre amit tettem. Jobb embert faragott belőlem….

-Éppen ez a baj Kapitány – köptem felé a szavakat, de a szívem kettészakadt a mellkasomban. – Én soha, de soha nem akartalak megcsiszolni. Úgy szerettelek és olyannak, amilyen voltál. – Azzal egy adag pénzt helyeztem az üres korsóm mellé és távoztam Nagyitól.

I”ll be your home


Rázta a testemet a megállíthatatlan zokogás. Fájt minden levegővétel és mozdulat, így abbahagytam és nem is próbálkoztam tovább felállni. Csak átöleltem a két térdem és könyörögtem Istennek, vagy annak a szemét írónak, hogy szüntesse meg a rettenetes fájdalmat, ami próbált megfojtani. 

Az átok megtörése óta nem találtam a helyem. Soha nem voltam beszari alak; nem féltem kiállni az igazamért szóban, akár fizikálisan, de a jelenlegi helyzet olyan mély verembe taszított, amit még én sem voltam képes két lábon állva kibírni. A mágikus törés, engem is a padlóra söpört, bele a többszáz éves fapadló közötti résekbe, ellepve porréteggel és egerek által összehordott ürülékkel. 

Egyedül voltam és rettegtem a jövőtől, így az első emberhez szaladtam, aki valaha számított. Természetesen a sors mocskos játékot űzve őt is elvette tőlem. Az átok ideje alatt Hook megtalálta a boldog befejezését, engem kihagyva a meséje lapjaiból. 

Ahogy megpillantottam egy másik nő oldalán, a lábaim önkényesen szaladni kezdtek, egyenesen a semmibe. Hogy honnan volt energiám, nem tudnám megmondani, de a végére sarokban kuporogva tértem magamhoz. A helyiség illata ismerős volt, és csalfa reményt gyújtott a bensőmben, hogy otthon vagyok. 


Egy halk suttogás, majd pár vonallal feljebb tekerve a hangerőt ébresztgetett az ismerős hang. 
-Gyerünk édesen, ébredj! – Szemhéjaim nem akartak kinyílni, de végül szemben találtam magam a jól ismert kék szempárral. – Mit keresel itt, Rho? 
Válaszolni szerettem volna neki. Esküszöm! A számon egyetlen hang nem sok, annyi se jött ki. Hápogtam, aztán már a tehetetlenségtől és a kétségbeeséstől újból potyogni kezdtek a könnyeim. 
-Nyugodj meg… - Emelt el egy kupacba gyűrt pokrócot a nem messze álló kosárból, majd betakarva felnyalábolt és ölben vitt a kabinba. Abba az aprócska helyiségbe, ami az otthonom volt évekig. Olyan távolinak tűnt, mintha más életét látnám filmkockákon. 

Lehelyezett, aztán mellém kuporodott és átkarolva a vállam húzott magához, fejét a hajamba temetve. El akartam húzódni, hiszen az ő meséjében már nem kaptam szerepet. Neki volt egy csodálatos szerelme, aki nem én voltam és nem lehettem önző! Mégis ólomsúlyként nehezedett rám az ismerős érzés, miszerint jó helyen vagyok, éppen ott, ahol lennem kell. 

-Sajnálom, hogy idejöttem. – Motyogtam elhaló hangon. Alig ismertem meg a saját hangszálaimat, hisz még az életben nem volt ilyen megtört. – Nem fordul elő többet, de túl sok ez hirtelen. Itt pedig minden szöget ismerek és … 
-Hova máshova mennél? – Tolt el éppen annyira, hogy arcomon végig simítva a szemembe nézhessen. – Itt az életünk. Mindig is a Jolly Rogeren volt. 
-Neked már más életed van, én viszont ezt az egyet ismerem. – Mentegetőztem tovább, de elhallgattatott. 

-Meg ne halljam ezt a hülyeséget még egyszer Rho! Én voltam, vagyok és örökké leszek is az otthonod. Ezt sose felejtsd el. – Nyomott puszit a szám szélére, amit nem tudtam hová tenni, de abban a percben nem is akartam. Egyszerűen hagytam, hogy megnyugodjanak is idegeim és magához öleljen, míg álomtalan álomba nem merültem.

2019. március 17., vasárnap

Felejteni akartam



Első alkalom volt. David Nolan sosem volt törvényszegő típus. Mindig rendre betartotta a szabályokat, nem csalt, nem ártott másoknak szándékosan. És sosem kapták gyorshajtáson sem.
Első alkalom volt, hogy a magánéletét összekötötte a munkájával. Első alkalom, hogy a járőrkocsi nem Storybrooke belvárosa, hanem határa felé repesztett jóval a megengedett sebességhatár felett.
Még a villogókat sem kapcsolta be és a szirénával sem törődött csak a néhány szavas hátra hagyott üzenet járt a fejében, ami a zsebében gyűrődött valahol.








Sienna egy ideje már nem találta a helyét. Gyötörték a régi életének kétes gondolatai. Végül pedig még arra is rászánta magát, hogy elmenjen és beszéljen Dr. Hopperrel.
David tehetetlennek érezte magát. Hasztalannak. Nem volt képes elűzni a szeretett nő fájdalmát. Még a rémálmait sem tudta elűzni. Mintha egy szellem lett volna arra kárhoztatva, hogy végignézze annak a szenvedését, aki a világon a legtöbbet jelenti számára.
A szíve szakadt meg minden egyes alkalommal, mikor Siennát egy üveg bor társaságában találta otthon, s minden kérdésére egyetlen választ kapott: Felejteni akarok.

Minden akkor változott meg gyökeresen, mikor kiderült az a furcsa dolog a határokról. Hogy elfeledteti az emberekkel az előző életük emlékeit. Azóta David látott egy furcsa csillogást Sienna szemében. Egy furcsa reménysugarat, mely a nap minden percében arra késztette, hogy rettegjen.
Hogy rettegjen attól, ami most megtörtént.
Egyedül ébredt. Az ordító némaságra. A fájdalmas ürességre. Az utolsó papírra vetett szavakra.


"Csak szakadjon ki belőlem."

Egyedül ébredt, de a félelem, mely az elméjébe férkőzött, elsőként azt súgta meg hol keresse.
Hevenyészetten magára kapott ruhái még a kocsiban sem izgatták, csak az volt a fontos, csak azért imádkozott, ne késsen el!
 De mikor messziről megpillantotta a zöld táblát a fehér betűkkel, szíve kihagyott egy ütemet.
Az úton közel s távol egy teremtett lélek sem járt, s nem volt itt semmi, ami jelezte volna, hogy a közelmúltban más lett volna a helyzet.

A férfi kiszállt a járműből és belerúgott az első kerékbe. A fizikai fájdalmat könnyebb volt elviselni.

Hol rontotta el? Miért nem gondolt másik útvonalra? Az erdő.. A tárnák.. Miért volt annyira biztos abban, hogy a főúton ment el?
Gondolatai egy kusza térképet rajzolva fedték le a várost, mikor zsebében rezegni kezdett a mobilja.
Olyan sebesen kapta elő a készüléket, hogy a lekörmölt üzenet az aszfaltra pottyant.
A kijelzőn Sienna neve villogott, David pedig egy másodpercre fellélegzett, de nem volt ideje szólni. A vonal túlsó feléről megelőzték.
-Annyira sajnálom Davin én..-kétségbeesett félelem szivárgott át az éteren.
-Sienna! Sienna jól vagy? Nincs semmi bajod?-a férfi a kocsiajtóba kapaszkodott.
-Én jól vagyok, de..
-Remek, hol vagy most azonnal érted megyek és haza megyünk! Rendben? Csak mondd meg hol vagy!
-Haza?-ez volt az első kérdés, amelynél változott a nő hangja. Furcsán idegen csengést vert vissza.
-Haza és mindent megoldunk Sienna!
-David..
-Igen?
-Sajnálom, de tudnom kellene ki az a Sienna?-szomorkás, elcsukló hangon szólt a nő. Davidnek pedig torkán akadtak a szavak.-Én csak belecsúsztam az árokba a határtól néhány kilométerre és nem tudom miért, de te voltál a gyorshívóban az első szám és nem tudom miért, de.. Azt hiszem inkább a vontatót kellett volna hívnom sajnálom..

Összefolytak a szavak a vonalon túlról, David pedig csak figyelte az előtte elterülő utat. Sienna valahol ott van kint és még csak azt sem tudja, miért őt hívta fel.
A szél felkapta a papírcetlit és végigfújta a járőrkocsi orra előtt. Aztán a piroson festett csík felé röptette. A következő pillanatban pedig már ott sem volt.


Pont úgy foszlott semmivé a határ túlsó oldalán, mint a remény a boldog befejezésre. 

 

2019. március 16., szombat

Jó kifogás



- Én szerintem nem tudom.
- Pedig jó lenne, ha valamit kiötölnél, míg nem késő!
- Jó oké, de egyelőre nyugodj le!
- Szerintem aranyos, mikor így dühöng.
- Te ne szólj most bele! Inkább töprengj valami elfogadhatón.
- Jól van, na. Lássuk csak: gyomorgörcs?
- Túl átlátszó…
- Menstruációs hibbantság?
- Nincs mentség.
- Ez az! Hibbantság! Menj pszichológushoz!
- Akkor már egyenest a pszichiátriára!
- Varrjak kényszerzubbonyt?
- Minek? Elég, ha fordítva veszi fel a talárját!
- Ne vihogjatok már, ez korán sem vicces!
- Akkor te miért vigyorogsz?
- Hjajj, tényleg jó lenne, ha kiötölnénk valamit, mert rohan az idő.
- Höhh, nincs is lába!
- De vasfoga van!
- Majd akkor előszedjük a mágnest! Bezavarjuk, mint a vasorrú bábát a mágneses mezőbe!
-Vagy szerzünk egy időnyerőt!
- Az idő pénz!
- Akkor majd végén ő fizet.
- Mivel? Vatikáni valutával?
- Mert az milyen?
- Hát az olyan, hogy „ az Isten fizesse meg!”
- Öregem, ha így folytatjuk, meg lesz az ok, ugyanis menten bepisilek a röhögéstől.
- Meg van! Újfent beszorult a Arlett a mosdóba.
- Jajj, ne! Belegondolni is szörnyű! Emlékszel, mikor belezuhant az indacus toxicus ágyásába?
- Lehet azt elfelejteni? Szerintem a tanárnő még életében nem pofozott annyit virágot!
- Ez mind roppantul vicces, de, ha lehet, most az ÉN problémámon agyaljunk inkább.
- Nincs ötletem. Nézd, túl fogod élni!
- Nem! Nem fogom! Lehetetlen!
- Dehogynem. Ha akarod, veled megyünk.
- Így is együtt vagyunk, ne beszélj marhaságokat!
- És ha eltolok valamit? Mivel magyarázom ki? Pláne, ha mindent elrontok!
- Nyugi, sikerülni fog! Másokkal is megtörtént már és túlélték!
- Így vagy úgy…
- Csak pár kelésük lett. Vagy sóbálványok lettek. Szerelmi bájitalt ittak aztán begőzöltek vagy...
- Hülyének fog tartani!
- Na és? Így szép az élet!  Nem mintha ő normális volna!
- Ne cidrizz már, normális vagy, a hangok is megmondták!
- De akkor semmi marhulás!
- Oké, oké. Legfeljebb nem lesz poén tárgya a levesben úszkáló félholt légy.
-Nem tehetünk panaszt érte a manóknak a konyhában!
- Baaah!!! Csak nem lesz olyan katasztrofális. – sóhajtok. Ennyire még sosem izgultam. Összeszedem minden bátorságom, ami tüstént az inamba száll, majd azzal a lendülettel faképnél hagyom a tükröt, amivel eleddig diskuráltam. Nincs mentség, el kell menni, nem lehet kibúvót keresni. Végtére is… az embernek csak egyszer van igazán első randija Sirius Blackkel.!