2020. május 6., szerda

Létezni halálra


Rájöttem, hogy egyszerűbb lenne meghalni, mint élni nélküle, mégis vele. Ott volt mindenhol, a falakban, az ételekben, az italokban, még a levegőben is. Minden pillantása egy újabb sebet ejtett a szívemen és a végén már képtelen voltam állni. Tudtam, hogy éjjelente mégis muszáj leszek a szemébe nézve átadni magam az iránta érzett szerelemnek és ez rettenetesen fájt. 
Mintha érezte volna, mert az elmúlt időszakban egyre jobban kereste a társaságomat. Még olyankor is beszédbe próbált elegyedni, mikor máskor nagyívben elkerült és lenéző mosolynál nem kaptam többet. Ez megváltozott. Ő maga is megváltozott. 
Olyan volt, mint aki kötődik, mint aki félt. Tudtam, hogy az egész egy hamis álomvilág, amit én magam próbálok felépíteni. Hazugság, amivel enyhíteni próbálom sajgó lelkem fájdalmait. 

Az akkor együtt töltött éjszaka után elvett tőlem minden maradék reményt, hogy megőrizzem az ép elmémet. Szerelmes szavak csúsztak ki a száján, szerelmes, érzéki csókokkal borította testem. Sírni akartam, de ott és akkor valami eltört bennem. Annyira belerokkantam az egészbe, hogy már semmi nem érdekelt. 

Elterveztem mindent. Felölti magára köntösét és miután távozik, véget vetek az egésznek. Felállt, én pedig izgatottam markoltam a párnám alatt rejlő kés markolatát. Tűnjön már innen! 

Ekkor valami furcsa dolog történt. Olyan, mint még soha. Thandruil vissza fordult. Összehajtotta az éjszakai ruháját, megigazította a párnát, szakszerű mozdulatokkal és hanyattdőlve feküdt mellém. Egyik karját kitárta, szavak nélkül várta, hogy hozzá bújjak. Annyira meglepődtem, hogy lefagytam. 
Nem hagyott sok időt gondolkodni, körém fonta karjait és a mellkasára húzott. Nagyokat pislogva engedtem el a kést. Most mi lesz? 

2020. május 5., kedd

Szerelmem, kedvesem


"A csodák olyanok, mint a macskák. Hiába hívogatod őket, akkor dörgölőznek hozzád, amikor a kedvük tartja."

Csoda. Ez az egy szó talán kifejezi a jelenlegi helyzetem. Csoda történt. Szívem szerint világgá kiálltottam volna, hogy mennyire szeretlek. 
Újra boldog vagyok, hisz itt vagy mellettem. Itt vagy, remélem maradsz is. Ha rajtam múlik, soha többé nem engedlek el. Egyszer már megtettem. Elvesztem.
Bolond voltam, amiért azt hittem élhetek nélküled. Felnőtt testbe bújtatott sértődött gyermekként tagadtam meg a közeledésed. Büszkén sétáltam fel és alá, felszegett fejjel jártam az utcákat és vigyorral a képemen hittem benne, hogy ez így a legjobb. Leráztam a béklyóimat, szabad voltam. Soha többé nem parancoslt nekem egyetlen ember sem, egy konkrét nő sem.
Aztán teltek a napok. A hiányod, mint szívbe szúrt tőr, napról napra mélyebbre hatolt bennem és a végén levegőért kapkodva, izzadságban úszva ébredtem. Eltűntek az álmaim, elmúltak a nap sugarai, a virágok illata elpárolgott, az ízek romlottak lettek. Képtelenség volt élvezni az életet. Mindent megtettem, hogy skerüljön. Ismét büszke lehessek, míg rá nem jöttem, hogy nélküled nem megy. 

De most újra itt vagy. Csendes szuszogásod megtölti a szívemet. Aludj csak szerelmem, kedvesem. 

2020. május 4., hétfő

Szupermarket

Sosem hittem volna, hogy egyszer két istenséggel fogok sétálni a paradicsomok és káposzták között. Bianca kitalálta, hogy meg kellene mutassuk a fiúknak, hogy is működnek a dolgok a Földön. Ők hercegként nőttek fel, soha nem kellet magukra vásárolni, vagy beszerezni a napi dolgaikat. Látni kellett volna az arcukat, mikor Lokival közöltem reggel, nem veheti fel a fekete öltönyét. 
Most pedig épp a tusfürdőket szaglásszuk, aminek a felét sikerült valamelyiknek a földre nyomnia. 
-Én voltam... - sóhajtott Thor lemondóan. Bia nevetve odament az egyik eladóhoz és sűrű elnézések közepette megkérte, hogy takarítson fel. 
-Ez mégis mire jó? - fogott Loki marokra egy rúdat. 
-Kérlek szépen meg kell enni. A neve szalámi. - világosítottam fel. Még egy kicsit forgatta, aztán szerencsére nem harapott bele, hanem visszahelyezte a polcra.
Olyan volt az egész, mintha két gyerekkel mentünk volna a vidámparkba. Mindent megnyomkodtak, megfogdostak és megszagoltak. 
-Nézzétek! - vigyorgott Thor három napszemüveggel a fején. 
-Vedd le... -sóhajtott Bia, mire Loki telbe fújt valami írtó büdös parfümmel. 
-Na jó, befejezni. Lassan mindent megvettünk, ti ketten pedig nyugton tűritek, míg sorban állunk és kifizetjük. 
Onnantól, hogy felemeltem a hangom, kicsit lecsillapodtak. Kullogtak mögöttünk, míg nem hátra fordulva eltűntek. Két sort szaladtunk vissza és a chipsek között találtuk meg őket. 
-Azért ilyet vehetünk? -rázogatta Loki a paprikás chips zacskóját. Hatalmas sóhajjal bedobattam velük a kosárba és célirányosan a kasszáhz tereltük őket. 

2020. május 3., vasárnap

Árnyéka vagyok

Egy újság mögé bújva figyelem őket. A gerle pár éppen romantikus ebédjét tölti, sütivel, bolognaival és tejszínhabos kávéval. Édes semmiségeket sugdos a fülébe, óvatosan megsimítja a kezét, az arcát. Elveszi tőle a poharat és nagyot kortyol a szívószálal. 
Gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy ő hozzá érhet én pedig nem. Nem tudja, fogalma sincs, hogy minden rezdülését követem. Minden mozdulatát látom és minden egyes érzelmet a szemében. Szereti Stevet, de még engem is. Hiszen örökké. Megfogadtuk, egy fülledt és erotikus éjszaka emlékei kúsznak a szemem elé. Akkor és ott megmondta, soha többé, senki mást. 
Most mégis mással van, mást csókol, mást szeret helyettem. Nem tudja, hogy ez nem így működik. A fogadalmak nem évülnek el. Én pedig az árnyéka maradok, örökké.  

2020. május 2., szombat

Karácsonyi fények

Már kerestem az ollót. Elfogyott a türelmem. Darabokra akartam vágni azt a tetves füzért. Hogy az istenbe lehet valamit ennyire összecsomózni? 
-Mi a baj? - hajolt ki a konyhából Steve kócos fejjel, mellkasán a tőlem kapott pajzzsal díszített kötényében. 
-Csak annyi, hogy nem lesznek karácsonyi fények! Kibaszom ezt a szart a kukába és meggyújtok pár gyertyát. Nem érdekel. - duzzogtam, mire nevetve letette a fakanalat és mellém lépve körülbelül pár másodperc alatt megoldotta a csomót. 
-Mostmár jobb? - nyújtotta át. 
-Te türelmesebb vagy, mint én. - vontam vállat. 
-Ez sosem volt kérdés. - puszilt a hajamba és visszavonult a konyhába. Már épp feltekertem a fára az izzókat, mikor kiabálás jött a konyha irányából. 
-ODAÉG A SÜTID! - Ja, persze. Közben sütöttem is...  
Rohanva robbantam a csempézett helyiségbe, de az asztalon már ott gőzölgött a mutatványom. 
-Muszáj rám hoznod a frászt? - vágtam csípőre a kezem. 
-Gondoltam tartasz egy kis szüntetet. - nyújtotta felém a bort. 
-Jól gondoltad. - mosolyogtam rá hálásan. 
-Van fagyi is. - tolta elém a már kiszedett adagot. 
-Tudod mennyire szeretlek? - vigyorogtam már sokkal nyugodtabban. 
-Van egy tippen. - kacsintott. 
-Hiába kedveskedsz, atól még utálom a karácsonyt... - tömtem egy nagy adag jégkrémet a számba, mire csak egy fejcsóválást kaptam. 



Hiányzol

A lábam lógatva ültem egy felhőn. Jól hallottad, egy felhőn. Sokan azt hiszik a mennyország tele van csillogással és boldogsággal. Igen, sokaknak tényleg így alakul az élete utáni időszak, de az nem én vagyok. Én általában félrevonulva figyelem az élőket. Kifejezetten két embert. Embert? Tündét. 
A szerelmem egyedül maradt és még ilyen magasról is érzem a fájdalmát. A fiam odalenn van, de nem tudok neki segíteni, támaszt nyújtani a nehéz időkben. Csak nézem őket és követem a sorsukat, a baklövéseiket. Látom mennyire megváltoztatta őket a halálom. 
Thandruil konkrétan magába fordult. Vasmarokkal uralkodik, birodalmunk fényes és jobban működik, mint valaha. Mégis hiányzik az egész lelke. 
Legolas próbál megfelelni az édesanyjának, az én egyetlen kincsem. Annyira erősen próbálkozik, hogy néha szívem szerint lemennék és átölelném. Nem tehetem. Többé már nem. 

Csak ülök a felhőn, figyelem, ahogy a nagy Király magába roskadva ül a trónján és üveges tekintettel mered maga elé. Senki nem mer a közelébe menni, ő nem nyit mások felé. Minden másodlagossá vált a gyászával szemben. Annyira szeretném, ha újból boldog lenne! Ha ismét az a férfi lehetne, akit megismertem. 

Ekkor hallom meg szavait. A szavakat, amit naponta nekem intéz. Általában beszámol a történtekről, mintha nem látnám. Minden apró dolgot elmesél, néha segítséget kér, néha csak semmiségeket mond. Néha elmondja mennyire büszke lennék a fiúnkra. Ma pedig csak annyit hallok a szájából:
"Rettentően hiányzol."


2020. április 30., csütörtök

Éjszaka az égen

A puha fotelben ülve húztam magamra a takarót és igyekeztem a legkevesebb hangot kiadva elállítani a könnyeim folyását. Sírtam akár egy gyerek, pedig semmi más nem történt, csak egy romantikus este után kiültem a teraszra és felnéztem a csillagokra. Na, de kezdjük az elején... 

Több évvel ezelőtt Thanos megjelenésének következtében meghalt. A lila padlizsán fejű diktátor megölte őt. Nem törődve azzal, hogy vannak emberek, akiknek számít. A bátyja, vagy esetleg a szerelme, vagyis én. Mikor Thor visszatért a csata közepén, reménykedtem. Szinte boldog voltam. Addig, míg a csata végén Thor közölte velem a szomorú valóságot. Loki halott. 

Most pedig itt ülök, bámulom a csillagokat és itatom az egereket. Már rég túl kellene lennem rajta. Új ember mellett, újjá születni. Mégis, Steve tündéri, a szívét lelkét beleadja a kapcsolatunkba. Én meg pléddel csillapítom a fel-fel törő zokogásom hangjait Igazi szerencsétlenség vagyok. Az este gyönyörű volt. Romantikus vacsora, ölelések és csókok. Egy kellemes beszélgetés, halk zene. Tánc. Aztán leszállt az éj és papucsba, köntsbe bújva kiültem Vele beszélgetni. Kiönteni a lelkem és elmondnai mennyire hiányzik. Mennyire fáj és valószínűleg sosem fog elmúlni a fájdalom, amit a maga után hagyott űr hagyott. Reménykedem benne, hogy hallja a hangomat. Látja, hogy boldog próbálok lenni több-kevesebb sikerrel és túllépni, még sem megy. Remélem, hogy érzi valahol az égben, a Valhalla csarnokában egy korsó sör mellett, hogy mindig, ha eljő az éj, ő előbukkan és akár a fognyűvő manócska, egy fúróval hasítja ketté a szívem.