2019. január 21., hétfő

Sick


Fájó végtagokkal ébredtem. Az agyam helyén, mintha egy hatalmasra fújt lufi próbált volna menekülni a plafon felé. A szemeim égtek, a mellkasom fájt. Nehéz, lassú mozdulatokkal feljebb ültem a máskor kimondottan kényelmes ágyamon. Rápillantottam az órára, majd nyakamig húztam a takarót. Jó pár percbe tellett, mire rájöttem, hogy teljesen ágynak döntött a nátha. 
Torkom köszörülve kezdtem kiabálni, ahogy csak az erőmből futotta. 
- BUCK! HALDOKLOM! 
Pár percbe sem telt, mire bátyám kómás feje felbukkant az ajtómban. Arca gyűrött volt, pizsamája össze-visszaállt. Két pislogás között leült mellém és tenyerét apáskodva a homlokomra simította. Száját rágcsálva közölte a diagnózist. 
- Nincs semmi baj. Egy kis láz. Megfáztál. 
- AZT MONDTAM HALDOKLOM! – kiabáltam vele hisztériázva. Rettenetesen éreztem magam. 
- Ne üvöltözz, mert kinyírod a hangszálaidat. – sóhajtotta. – Megyek, hozok lázcsillapítót meg egy vödörnyi teát. Aztán délutánra áthívom Biancát, hogy figyeljen rád, mert nem leszek itthon. 
- Hova mész? – kaptam fel a fejem. 
- Semmi közöd hozzá. – vigyorgott, mint valami bolond, aztán ott hagyott tovább szenvedni a párnáim közt. 

Valószínűleg elaludtam a gyógyszerek hatására, ugyanis a csengő és a telefonom felváltva jelezte, hogy valaki be szeretne jönni és meglátogatni szerény személyem. 
- BUCKY! – nyöszörögtem, de csak később esett le, hogy ő már messze jár. 
Remegő lábakkal bújtam fekete cicás mamuszomba, bebugyoláltam magam a puha plédbe és csoszogva igyekeztem megszüntetni a csengő irritáló hangját. 
- Szia! – jött be barátnőm két szatyorral. – Na, megjött a te tündérkeresztanyád. Leülni! – noszogatott a kanapéig, aztán megigazította a párnákat. – Hoztam húslevest, nyálas filmet, kétszázas zsepit és a legjobb: csípős kínai tésztát. 

- Neked is szia – nevettem el magam a nap folyamán először. – Nem mentél be órákra? 
- Milyen barátnő lennék, ha az ápolásod helyett paragrafusokat jegyzetelnék? – háborodott fel. 
- Okos? – kérdeztem vissza vigyorogva. 
- Fogd be. – nyújtotta rám a nyelvét. 
Pár óra múlva már a második filmet néztük, amibe bele-bele aludtam. 
- Nem, nem tudom adni. Alszik. – hallottam meg Bianca sustorgását a fotelből. 
- Ki az? – biccentettem felé. 
- Most felébresztetted. – váltott normális hangszínre. – Loki. 
- Basszameg! Elfelejtettem a mai találkát! Add ide! – ültem feljebb és megigazítottam a hajam, mintha látna is, nem csak hallana. – Szia, ne haragudj… 
- Nem haragszom Raven! Csak ígérd meg, hogy hamar meggyógyulsz. – búgta a kagylóba. 
- Bár itt lennél… - nyöszörögtem. 
- Pihend ki magad. Holnap beugrom hozzád. – Még fél perc elköszönés és megszűnt a hangja. 
- Ez irtó nyálas volt. – nevetett Bianca. 
- Te csak meg se szólalj! Lokit akarok – szenvedtem drámaian. 


- Ezt én nem bírom … - jött Bucky hangja az ajtóból majd szem forgatva kifordult a nappaliból. 
- Idióta – kiabáltam utána. 
- Na nézzük meg ennek a végét. – indította Bia a filmet. 
- Ha elalszom, nem direkt lesz – tettem le a fejem a párnára. – Kössz, hogy vagy nekem. – szúrtam még oda a vörös lánynak, aki csak betakarta a lábam és hagyott tovább szuszogni a takonykór álmatlan világában. 

2019. január 15., kedd

Veled aztán..


régóta első. visszarázódós nem nagy szám.


Nem hagyok túl sok kétséget afelől, hogy a pokolba kívánok mindent és mindenkit. Tony úgy
áll mellettem, mint egy lámpaoszlop. Ott van, az emberek úgy gyűlnek köré, ahogy a rovarok
szoktak jönni a fényre, ő pedig fürdik ebben a sajátos dicsőségben gyakorlatilag úgy, hogy
egy szót sem kell szólnia. Bárcsak olyan madár lehetnék, aki felfalja ezeket a színes kis
mütyür bogarakat, aztán elszáll oda, ahova csak szeretne. Ő pedig álljon így örökre, ezzel
a bárgyú vigyorral az arcán egyedül, furcsa szemével, ami ugyanúgy néz ki, mint azok a
bugyuta dísztárgyak, amikben sötét lötty hullámzik.

Miközben körüldongják, a válláig érve is úgy érzem, mintha a talpa alatt lennék. A barátságok
úgy serkennek a sörszagban, mint az ő arcán a borosta, az akadozó nyelvek egymásra
találnak, és nevetek.

Dübörög a zene, régi hülyeségek kerülnek elő, mikor, ki, és hogy rúgott be úgy, hogy a
szégyenvonaton a kalauz se merte felébreszteni és mindenki üvölt, hogy hallani lehessen. Én
is elmesélhetném az egyik jó borozás emlékét, de túl hosszú lenne és biztos, hogy képtelen
lennék azért kiabálni, hogy erre valaki odafigyeljen. Meg amúgy is, jön a következő és az
előzőt mindenki elfelejti.



Lopni kezdem a távolságot az egyik kanapé felé - nem igen veszik észre, - aztán leülök, és
magam elé kapok egy doboz Heinekent. Egy levegővel megiszom a felét. Sötét van, villog
valami prolimódon összetákolt stroboszkóp, a konyhából pedig hallom a röhögést és azt,
ahogy egy csomó üres sörösdoboz a földre zuhan.
- Ha így folytatod, egy szempillantás alatt mindenkit elvarázsolsz.-Tony a levakarhatatlan mosolyával áll felettem én pedig ajkamba harapok, hogy ne bukhasson ki az a  szitokszóáradat, melyet rákívánnék zúdítani. Inkább hirtelen ötlettől vezérelve teszem meg a következő gesztust.
- Hé, helló, Bia vagyok! - nyújtom a kezem - 75/D-s melltartót hordok!
Tony felvonja a szemöldökét.
- Mondjuk ez valóban figyelemreméltó.
- Menj csak vissza a többiekhez, én jól el vagyok itt - legyintek, aztán megint a sörbe
kortyolok. Nem volt hűtött, úgyhogy gyűrődik az arcom tőle.
- Aha. Megdicsérne az iskolapszichológus, ha egy ilyet elveszett lelket magára hagynék.
Főleg, ha 75/D-s melltartót hord.-minden megbánás nélkül megy bele a kis játékba, mintha csak újkeletű ismerőse volnék nem pedig az, akit egy hosszabb mosolyszünet  után újra randira hívott.. Erre csak újabb undorhullám vonaglik végig rajtam.
Ő lassú mozdulatokkal teszi magát mellém, aztán komótosan felrakja a lábát a
dohányzóasztalra, amivel lerúg pár üres cigisdobozt. Nem veszi fel, de erről jut eszébe:
- Amúgy dohányzol?
- Nem - mondom - De iszok. Elég?
- Vegyél egy szálat - Tony már unott mosolyt építene a szája sarkába, és megkínálna, de én
felállok, visszamosolyt eresztek felé és szó nélkül otthagyom. Még hallom, ahogy cicceg, de
tudom, hogy nem érinti túlságosan mélyen a dolog, valaki egyből a helyemre ül.
A kertben nagyobb a csend. Persze tompán minden kiszűrődik, de levegő is van és telefonálni
is jobban tudok.

- Még csak most mentél el itthonról - mondja Raven a maga megnyugtató, elmélyült hangján
- És hetek óta nem voltál sehol sem vele.  Folyamatában csak ezt hallgattam, hogy így vita, úgy vita.  Ha azt hiszed, hogy attól jobban leszel, ha a szobádban kuksolsz a sötétben és depresszív zenét hallgatsz, hát nem értek veled egyet. Most legalább próbálkozik. A maga elcseszett módján.-az utolsó szavakat nyilván nem tenné hozzá, ha nme számolnék be arról, hogy Tony most is csak újabb hölgyáradatba menekül ahelyett, hogy átbeszélnénk a dolgokat.
- Nem tudom, miért nem tudsz egy kis együttérzést tanúsítani - emelem a hangom, de
közbevág.
- Nem megyek érted!-jelenti ki keményen, aztán bontja a vonalat.

Leülök a hintaágyba és nagy levegőket veszek, nehogy felhúzzam magam.
A zsebembe csúsztatom a mobilt, aztán elfogadok mindent, ami az arcomba kerül. Felesek
és sör felváltva, még egy kis sör, aztán megiszom a negyedik négycentest és éppen elkapom
a pillantásommal Tonyt, aki gyors csókot vált egy szöszivel, majd vigyorogva eldekkeli a
cigijét.

Én sosem voltam nagy bulizós fajta, világ életemben a pulton könyöklős, beszélgetős kasztba
tartoztam. Inkább ültünk a kávézóban a barátaimmal, sőt, inkább olvastam otthon egyedül,
minthogy úgy csináljak, mintha nagyon népszerű lennék. Egyszer rájöttem, hogy a magány
sokkal jobb, mint olyan emberekkel lenni, akik mellett magányos vagyok, aztán az összes
ilyetén kapcsolatomat megszüntettem. De valójában egész sokáig volt mellettem egy
maroknyi ember, akik igazán ott voltak. Akik mezítlábasan látták a világot, akik egy kicsit
sem ragadtak a felszínen, akik úgy szerettek engem, hogy ismerték a pitiáner gyarlóságaimat
is, én pedig kényelmesen élveztem a luxust. A biztonságukat.
Tudom, hogy nyitott szemmel kell járni a világban, mert a sok közül kerül ki a kevés, de
megrémít az, hogy negyven ember szaladgál és nevet körülöttem, én pedig csak utálni tudom
őket érte.

Megköszönöm az utolsó elém tolt rumot, még lehúzom, aztán elindulok a kapu felé.
Összegombolom a dzsekimet, hogy ne fagyjak meg, és elmegyek úgy, hogy senki sem áll az
utamba, kivéve azt, aki nevetve rázuhan előttem a kerítésre. A ház szanaszét szóródik, a
zene halkulás helyett egyre jobban nyomja ki az ablaküvegeket és a nevetések elérnek
egészen a jéghideg troposzféráig.

Tony miatt pedig csörögni kezd a mobilom.
- Veled aztán baromi jó dolog bulizni- mondja, s nyelve itt-ott belebicsaklik a szavakba.
- Tudod mit? - szólok kedvesen - Ne erőltessük. Nekem ez nyilvánvalóan nem való.
-Bia gyere vissza, igyunk még egy kicsit menjünk fel hozzám és..
- Hogy te mekkora seggfej vagy!
- Nem akarlak megbántani, hé! Utánad megyek, hallod?
Lenyomom a telefont és megvakarom az orromat. Zenét dugok a fülembe és úgy döntök,
nem hívok taxit, hanem átgyalogolok a városon. Két óra semmi az életemből. Felőlem akár
egy örökkévalóság is eltelhet

2018. november 15., csütörtök

Megpecsételt sorsok


Az idő lelassult s szűnni nem akaró borzalmas csönd fonta ölelésébe a vidéket. S a több száz ember némasága fojtogató félelem satujába fogta az elmém.  Egyetlen pillanat volt. Egyetlen döntő pillanat, melytől már régen rettegtem.  Más körülmények között azt mondtam volna, mindaz, ami történik jelentéktelen kis semmiség, mégis mindenki tudta, valami most örökre megváltozik.

Pedig ez sem tűnt különbnek  bármely eddigi harcnál. Gonosz erők a Föld ellen? Az emberiség megmentése? Kezdett rutinmunkává szelídülni. A közembernek sem volt már furcsa semmi.
Óriás repülő  fánk? Ugyan, mi az nekik, ha láttak már óriás páncélos rozmárokat szárnyalni az égen.
Nem lepődtek meg rajtuk, csupán féltek tőlük, de a félelem fellegeit hamar elűzték a remény napjának sugarai.


Akkor már nem csak a Disney mesék szóltak dicső megmentőkről, hisz bátran idézhettük a narrátor szavait akár a Herkulesből:
„Réges régen az ókori Görögországban, Istenek népesítették be az eget és rettenthetetlen hősök jártak a földön.”
A különbség csak annyi volt, hogy túlléptük a határokat, s a modern kor hősei lettünk, mágiával, szuper-fegyverekkel, páncélokkal és csodakütyükkel. Meg persze nekünk is voltak saját isteneink, de ez már más lapra tartozik.


Mi ott maradtunk reménysugárnak, bármi történt is a világban és bár követtünk el hibákat, mégis  lábunkat megvetve egymást segítve dacoltunk az ellenszéllel, hogy jobb, élhetőbb és biztonságosabb világot teremthessünk.



Olykor elpusztíthatatlannak képzeltük magunkat, s ilyen alkalmakkor a valóság előszeretettel tiport minket a mocsokba, csakhogy belénk törölhesse a lábát.
Hogy ráébredjünk, nem vagyunk tökéletesek,halhatatlanok, de még sebezhetetlenek sem.

S van egy dolog, amit végső soron mi sem tudunk kikerülni.
A végzetet.


Ez volt az a gondolat, ami átvillant akkor az agyamon.
Az utolsó alkalommal, mikor láttam egy Istent az Alvilág kérlelhetetlen karmaiban vergődve a feledés homályába veszni.
Nem csak azért, mert a lángtenger épp csak kialudt a talpam alatt, s a betontömeg, mely egy pillanattal korábban még mint nyitott száj pengeéles fogakkal sötéten tátongott előttem, készen arra, hogy engem vagy bárki mást is elnyeljen, aki segíteni próbál, hanem azért is, mert Ragna az első pillanattól fogva tudta a végét.


Hádész leányának sorsa már születésekor megpecsételődött, s a rebellis viselkedés, melyet alkalmazni próbált, hogy  megkerülje a kőbe vésett tényeket, végül csupán elősegítette a fátumát.

Bár tudtuk, nem halt meg, mégis azzal, hogy valaki más életéért cserébe saját apját áldozta fel, automatikusan átvette a stafétabotot a holtak őrének posztjára, s a Halál új Istennőjét kötelezettsége elszakíthatatlan rablánccal kényszerítette a őrhelyére.


Ő már előtte érezte. Érezte a saját vesztét és bár tilos volta ellenére meg akarta velem osztani az enyémet, melyre korábban oly sokszor kértem már.
Előbbi kudarcba fulladt próbálkozások idővel elmaradtak, s megbékéltem mindazzal, amit a talán létező feljebbvaló kirótt rám, s nem nyaggattam többé azzal mikor temethetnek majd akik szeretnek.

Évek sora telt már el azóta, hangja mégis a fülemben csengett minden egyes nap, s a dátum későbbiekben szörnyűbb és fájóbb rémálmokban kísértett, mint korábban bármikor.


Akkor is megtartotta a maga titokzatos voltát. Informatívan ködösített. Elmotyogta a napot én pedig hirtelen azt sem tudtam miről beszél. Aztán hozzátette még;
„A nap lesz, mikor én visszatérhetek, s társként harcolok mellettetek.”
Sötét szemeiben szomorúság villant, ahogy újra szólásra nyitotta a száját.
„De te leszel az, akit elsőként el kell vigyelek.”


Nem emlékszem már pontosan, hogy abban a percben, mikor magamra hagyott és tudatosultak bennem szavai, a szívem egy huzamban kettőt vert-e, vagy kihagyott egy ütemet, de a gombócot a torkomban azóta is érzem és a szorítás a mellkasomon nem múlik. Talán még a szívem meg nem szűnik dobogni.


Akkor jöttem rá, hogy teljes valómban rettegek a haláltól.
Pedig mennyiszer, oh mennyiszer kívántam. Amikor gyűlöltem magam, mert érinthetetlen vagyok, s amikor gyűlöltem a világot is mert ezt művelte velem. Amikor gyűlöltem a teremtőmet azért, mert engem sújtott ezzel a borzalmas átokkal, s nem mást kárhoztatott örök magányra, örök szenvedésre.

Több alternatívával is próbálkoztam. Amolyan kispályás lehetőségekkel, mintha csak fel akartam volna mérni mennyire pumpálja belém a szívem a vérrel az életösztönt. 


És mikor ott álltam a vécécsésze felé görnyedve adtam ki magamból a nyugatatókoktélt, vagy a földön ülve vettem kezembe a szakadt kötelet, melynek laza csomója még ott díszelgett a nyakamon, rádöbbentem, hogy akármekkora szívás is az életem, a halálvágyam csupán egy apró hang a végtelenben, melyet elnyom az életerőm dübörgő basszusa, mely átszűrődött a kiskapukon, amiket egy-egy ilyen próbálkozásnál menekülőútként meghagytam magamnak.



Aztán megismertem a két lábon járó Arc Reactort, a milliomos, emberbarátot. Az egyetlen embert, aki képes elviselni mindazt ami vagyok, mindazt amit adok, mindazt amit vele teszek, s az immunitása, mely mint élő páncél védte meg őt a képességemtől, mágnesként vonzott magához a szabadulás minden hídját egyszeriben felégetve mögöttem.
Nem mintha szükség lett volna rájuk.


Hisz Tony Stark pont olyan hamar képes volt magába bolondítani, mint amilyen hamar fel tudott húzni, csupán egyetlen szóval, egy apró mozzanattal vagy azzal a pajkos tekintetével.

És Ragna nagy bejelentése után nem erre gondoltam először. Nem arra, hogy akkor majd meghalok és magam mögött hagyok egy befejezetlen életet, hanem arra, mekkora baromság ez az egész és hogy tudhatná a megmásíthatatlan elmúlásomat valaki aki le akart mondani erről a képességéről, aki más akart lenni?


S mint ahogy képtelenségnek tartottam azt is, hogy tisztában van saját pusztulásával, kimondatlan fogadást kötöttem magammal. Ha Ragna nem hal meg aznap, az én sorsomra sem nyomott még bélyeget a Örök Inas.


Amilyen nyugalmasan indult a nap, ahogyan szép lassan elvánszorgott, feszültséggal teli másodpercei ólomsúlyokat engedtek mélybe hullani a szívemről. 
Aztán mikor fellélegeztem megjelent az átjáró az égen, a lakosságot pedig egy új, ismeretlen horda rohanta le, akiknek ezúttal semmi köze nem volt a csínytevések istenéhez.

Abban a percben, mikor tudtam, bekövetkezik, abban a percben mikor a lányt elnyelte előttem a pokolnak hitt mélység, akkor gondoltam először azokra a mélybarna szemekre és a fájdalomra, amivel megtelnek, s a szenvedésre, mely idővel majd kiöli belőlük a csillogást, s szilánkosra töri szépségüket.



Teltek a napok az eset után én pedig csak reménytelen melankóliába burkolództam, s hagytam rám telepedni a marcangoló depressziót, mely szinte szimbiózisba került velem. Tőlem kapta az energiát s cserébe ajándékul adta a bénító félelmet megspékelő fájdalmas tehetetlenségérzést.
Mindenki békén hagyott, hisz más sem volt jobb állapotban. 
De nem tudták, hogy én nem csupán egy barátot gyászolok, hanem évekkel előre is már bársonnyal bélelt dobozba temetem önmagam.

Elhúztak fejem felett az álmatlan éjszakák, s a fáradt karikás szemek egy olyan lányt mutattak nekem a tükörben, amiről nem tudtam elképzelni, hogy én vagyok.
Nem tudtam pontosan megmondani, hogy a kialvatlanságom agyammal szövetkezve űzött-e velem gúnyos tréfát, vagy tényleg megtörtént, de az ezüstözött üveglap túloldalán álló alak nem követte többé a mozdulataimat, s ajkai önállóan nyíltak szólásra. Jobban mondva csupán egyetlen utasításra.
-El kell mondanod neki! Fel kell készítened erre!
Én csak ráztam a fejem és meg akartam békélni a tudattal, hogy kezdem elveszíteni a józan ítélőképességem és a gyász fokozatos tempóban hajszol az őrület felé, de ezzel egyetemben rá kellett ébrednem arra, hogy annak a roncsnak a tükör túloldalán nem is lehetne ennél jobban igaza.
Tony megérdemel ennyit, hogy...

Hosszú napok teltek el, hetek vánszorogtak és a hónapok úgy suhantak tova a naptáron, mintha csupán egy szempillantás volna az idő. Én pedig csak gyűjtöttem, gyűjtöttem a bátorságot, de bokám a földbe gyökerezett és ajkamra fagytak a szavak.
S mikor végül kinyögtem volna; „Hé Tony, meg fogok halni!”, mindig akadt valami fontosabb dolog és annyit kaptam válaszul; „Szavad ne feledd, később beszélünk róla.”

 



Aztán mire sorra került volna cserben hagyott a merszem és mindent előröl kellett kezdenem.

Közbejött a Torony, a költözés, az a pókszerkós tini, aki bűnt üldöz Queensben, majd mikor már vészesen közeledett a nap, s fejem felett  pengeéles pallosként integetett a határidőm úgy döntöttem megteszem végre. Hogy kitálalok és pontot teszek a végére. A végemre.
De mégsem volt szívem hozzá.

Utolsó éjszaka a karjaiban feküdtem, ő pedig már mélyen aludt és nem érezte a pólóját áztató könnyeimet, amiért kimondottan hálás voltam.
Rettegtem elaludni, hisz attól féltem nem kelek fel többé, de a kétség mégis álomtalan álomba ringatott.

A reggel pedig csalfa reménnyel kecsegtetett.
Óvatos csókjára ébredtem, s a halk unszolásra, hogy fussunk együtt egyet a parkban.

Elkezdett beszélni arról, hogy ha álmában pisilnie kell, arra ébred, hogy valóban hívogatja a toalett, majd azt mondta azt álmodta, hogy terhes vagyok.
Akkor pedig a kis hangocska, melyet elnyomtam, már isémt túlüvöltötte a kétségbeesésem.
Felé fordultam, aztán..

Aztán megjelent a fura köpenyes fazon  egy térkapuval a háta mögött és Bruce úgy vetett oda egy lapos kis köszönést, mintha nem tűnt volna el évekre. Bukfencet vetett a gyomrom, a pasas pedig csak beszélt, pedig én akartam valamit mondani. Azt mondta Mr.Starkra van szükség és esküszöm én is azt akartam mondani, hogy nekem is rá van szükségem, de a szavak nem találtak utat hozzám.
Rám nézett, azt mondta: „Később még beszélünk róla.”, aztán elsétált a sárgás fénybe olyan hanyag eleganciával, amilyen csak neki van én pedig igyekeztem magamba szívni minden egyes mozzanatot, hogy legalább addig emlékezzek rá. Próbáltam sugallni neki is, hogy ez az utolsó alkalom, de  a kapu eltűnt és én ott álltam egyedül.

Ezt követően pedig valaki mintha ráült volna a távirányítóra, ami ezáltal gyorsan tekerte előre a filmünket, mire észbe kaptam, már ott álltam egy országban, melynek a létezéséről sem tudtam korábban,a pusztuló gyepen, melyet halottak vére szennyezett. 

Láttam idegenek ellen rohanni minden társamat, s veszettnek tűnő harcba bonyolódni mindent egyetlen nemes célért. Felemelkedni két elbukott istent, kik erejüket hívták csatlósul a nagy Titán ellen.
Láttam meghalni majdnem minden embert, aki számított nekem és láttam, ahogy egy óriás hatalmába hajtva az időt ment meg egy maréknyi halottat azért, hogy egy fél univerzumot a pusztulásba taszítva teremtsen örökös egyensúlyt a világban.

Thor új fegyvere Thanos mellkasába fúródott, s a megtorlás diadalát ünnepelte. Túl hamar.
Erőtlen szavak után egyetlen mozdulat volt csupán.

Egyetlen másodperc.

Egyetlen csettintés.

Aztán az ordító csend és a tudat, hogy a változás szele most ér minket együtt utoljára.
Ott álltam magam körül a vert seregekkel, egy győztesnek hitt csata mezején, és éreztem a halál leheletét.
Fogalmam sem volt hol van Ő, csak azt tudtam, hogy sosem látom többé.
Nem akartam már arra gondolni, ha kölcsön vettem volna egy mindenható erejét, mondjuk a Mennydörgés hercegéét, vajon túlélhettem volna, vagy csak hiú ábránd még az ötlet is.

Éreztem az elmúlást és végül csupán az futott át az agyamon, hogy az utolsó pillanatban én átengedtem Tony Starkot a világnak.
S ezért lett üres az én világom az utolsó pillanatomra.