2017. október 19., csütörtök

Painless


2/3 mert hát csak.




-Ho-hoznál egy pohár vi..vizet?-erőtlen hangja ránt vissza a valóságba. Ahogy rápillantok, a  meggyötört arcból kettő táncol szemeim előtt. Fáradt vagyok. Megrázom a fejem, hogy a furcsa képet elhessegessem, majd jobban megnézem őt. Falfehér arc, beesett, lila karikás szemek, cserepes ajkak. Szája szélére egy csöppnyi megalvadt vér száradt. Vörös haja, mint fénytelen, színevesztett szénaboglya terül szét körülötte a párnán.

A takaró csak félig fedi pizsamába bújtatott mellkasát, s így látom, hogy ott szorongatja mindkét kezével a nyakában nyugvó lánc medálját. A jegygyűrűnket, melyet már nem képes viselni. A nemesfém karika, már egyszerűen leesik lesoványodott ujjáról. Így csak ez a megoldás maradt. Mert nem volt hajlandó megválni tőle.

Már régóta ebben a nyomorúságos állapotban van. Alig tudja a szavakat kipréselni magából.
Nem tudok hozzászokni a gondolathoz. Pedig már régóta tudom. Minden csak idő kérdése volt.

Az átok, mely védte azt a régi kriptát.. Az átok, ami akkor szállt rá, mikor megérintette az ajtót.
De mondtam neki, hogy ne tegye! A rohadt életbe!
Túl erős volt ez a szar. Túl erős ahhoz, hogy bármi legyűrje. Még a Kárhozottak Könyve sem bizonyult elégnek ellene, pedig az, hogy Jen képes volt félretenni a családi gyűlöletet, csakhogy idehívja Rowenát..
 De nem volt elég.
Cas vagy Crowley? Oh nem. Egy szárnyas és egy démon itt már rég kevés. Ezt már akkor is sejtettük, de még nem halt meg a remény. Csak haldoklott.
Mindent megpróbáltunk. Ellen-átkok, varázslatok.

Én a leghalványabb esélyt sem adtam volna neki de Sam erősködött, hogy  vigyük el Ginát az egyik régi ismerőséhez.  Valami orvosféle volt a pasas, a sokat látott fajtából, de a válasz az volt, amire mind számítottunk. Ehhez hasonlóval még sosem találkozott.

A belső szervek mintha szép lassan felemésztenék önmagukat. És ez kibírhatatlan fájdalommal járt. Nem csak neki. Nekünk is.

Fogyatkoztak a lehetőségek. És a mód a gyógyulásra lassan pont annyira távolinak és elérhetetlennek bizonyult, mint a felettünk elterülő égbolt.

Elért abba az állapotba, amit az orvosok csak úgy hívnak: végső fázis.

Kezdem elveszíteni az irányítást. Egyáltalán nem akarok erre gondolni. Észrevettem, hogy az utóbbi napokban egyre csak romlott az állapota. Ez pedig mindannyiunkra ugyanúgy hatással van.
Mindenki kikészült. Szinte egyenként emésztett fel minket ez az egész. Mindenestül.

-Persze szívem nem probléma.-felállok és megszédülök kissé, de próbálom kizárni a tényt, hogy nincs már bennem erő. Lassú, vontatott mozdulatokkal veszem a kezembe az éjjeliszekrényen  lévő poharát és  fürdőszobába sétálok vele.

Ahogy kilépek az ajtaján a köhögés és nyögései végigszántják a  bunker minden folyosóját. Biztos vagyok benne, hogy Sam és Jen is hallotta a konyhában. Egy másodperc feszült némaság ereszkedik ránk, aztán újabb roham tépi darabokra a csendet. Minden egyes köhögésnél hallatszik az az iszonyatos fájdalom, ami átjárja a testét. Mi tényleg minden tőlünk telhetőt megteszünk, de már tudom mi vár ránk. És tudom mit kell tennem.

Már tervezem egy ideje, de egyszerűen nem bírom tovább nézni a szenvedését. Egy kis üvegcsét markolok meg reszkető kezemmel, amit a zsebemben tartogattam már egy ideje. Gináé. Fájdalomcsillapítók. Az a kuruzsló adta neki, akihez elvittük. Nem emlékszem már a gyógyszer nevére, csak kibogozhatatlan orvosi firka áll a sárga műanyagra ragasztott cetlin.
 Amit mégis tudok, hogy...hogy mi a.. mi a hatása.

Halálos.. Nagy mennyiségben.
Fájdalommentes halál, amiről mind álmodunk. És ami ebben a mondvacsinált, kényszer hozta szakmában a legritkább.

Megtöltöm a poharat vízzel és beledobom a gyógyszereket.A fejem zakatol, s benne  villámként cikáznak a gondolatok. Egész testemben remegek és jeges borzongás kúszik végig a gerincemen.


A csap szélére teszem a poharat, melyben lassan fehér szemcsékké olvadnak a  pirulák.
A mosdókagylóra támaszkodom és hagyom, hogy az első könnycsepp lefolyjon az arcomon.
Mielőtt átadnám magam a feltörni készülő zokogásnak felemelve fejem a tükörbe nézek és undorodom magamtól, de mélyen magamban azt kívánom, bárcsak minden körülöttem tizedannyira tiszta lehetne, mint a tükörképem.

Hezitálok egy kis ideig, majd  tudatom legmélyére ereszkedve halk hangot követek és egy  foszladozó, végtelenül sötét szálon indulok el, s felmérem készülő tettem következményeit.
Ginára gondolok. Óriási fájdalmai vannak.

Patakokban folynak a könnyeim és  azt hiszem ő is hallja, hogy sírok.

De tudom, hogy nincs esély a felépülésre. Semmi sem vár a jövőben csak a fájdalom és a szenvedés.
Meg kell tennem. Nem bírom tovább nézni a gyötrődését.

A pohárért nyúlok, s az majdnem kiesik a kezemből, hogy halálát lelve szilánkokban távozzon a lefolyón, de gyorsabb vagyok.

Ő odakint újra rohamot kap. Én pedig egyetlen szót ismételgetek motyogva, mintha eljutna hozzá.

-Sajnálom.-szipogok, majd könnyeimmel küzdve iszom ki a poharat.

2017. október 18., szerda

I promise


Na hát akkor 3/1 random. Én is szeretlek.



Mindent elborít a fekete árnyék. Felemészt. Nincs semmi.
Csak az éjsötét valóság, mely kábult elegyet alkot azzal a pusztító némasággal, ami fogalmam sincs mióta szegődött társamnak.  Minden olyan kettős. Vagyis inkább csak én vagyok az. 
Mert félek attól, ami van. De meg is nyugtat. Mert ami most van. Nekem már csak az maradt.

Elzsibbadtak a karjaim.Ökölbe szorítom kezeim. Hátha segít valamit. De semmi.
Talán ha nem lennének azok a szíjjak.  Talán nem lenne semmi. Nem lenne ő sem.

 Néha, mikor elmegy és lekapcsolódik a villany, amikor hagyja, hogy mint gyermekét óvó anyuka, lágyan körülöleljen a sötétség, szeretem azt hinni, még érdekli.

Hogy a szemében nem csak az élvezet szikrája csillan meg, mikor felsikítok.
Szeretném ezt hinni, de minden amit tesz ellentmond annak, amiben én reménykedem.

Vagyis amiben reménykedtem.
Nem tudom pontosan mikor hagytam fel vele.

Talán mikor megígérte, hogy holnap minden véget ér.

Bár minden egyes nap ezt mondta. Legalábbis azt hiszem, hogy a kínzások és a feltörekvő sötétség között mindig eltelt egy nap.  Vagy csak magányomban éreztem  oly hosszú időnek a megnyugvás ’boldog’ gondatlanságát?

Az időt, mikor alábbhagyott a gyötrelem. Mikor megalvadt a vér. Mikor megszűnt az idő jelentősége és csak lebegtem a semmiben. Egyé váltam vele.

„Holnap vége lesz! Ígérem.”  Mindig ezt mondta. De tegnap..
Tegnap, mint oly sokszor előtte, először nem búcsúzott csókkal.
Először nem enyhítette szenvedésem puha ajkainak pillanatnyi érintése.
Az az érzelemmentes semmiség, mely számomra gyógyír volt, attól, aki megsebzett.

Tegnap más volt, és tudom, ma vége van. Ma vége lesz.
És nem félek többé. Hisz értelmetlen.
Talán a halál megnyugvást hozhat.
 A szenvedés vége. Felszabadulás.

S mindannak ellenére, hogy eltökéltem magamban, mégis összerezzenek a lépések zajára.
Ott vannak kint, s a némaságban mint gellert kapott golyók, cikázva vernek visszhangot  a kivilágított folyosókon.

Én pedig még néhány másodpercig élvezem a sötétséget.

Aztán nyílik az ajtó. Halk nyikorgás kúszik végig a falakon, s mintha maga után húzná a hideget. Megtépázott, szakadt ruháim alatt érzem, ahogy libabőrös lesz a testem.


 Felkapcsolja a villanyt, amikor belép. A hirtelen jött világosság zavarja a szemem, s pislogok néhányat, hogy a vadul  táncoló színes foltok eltűnjenek.
Homályos körvonalú alak kerül látókörömbe, s ahogy tisztul a kép, már ki tudom venni a feketére váltó szemeit, s a szája sarkában megbúvó mosolyt.
Nem szól, csak végigsimít bordó ingének nem létező ráncain.

 Ezúttal nekem sincs erőm.
Nincs erőm elbúcsúzni.

Csak meredek magam elé, ahogy az éles kést a bőrömbe mártja, s alkaromon éktelenkedő hosszú vágásból patakban folyik az éltető vérem.

Már őt sem figyelem, ahogy körbesétál az asztalon, s újabb sebet ejt  a még épp karomon, aztán csak bámul. Csenden. Mintha őrizne. Mintha elmenekülhetnék.

Nekem pedig zúg a fejem. Nem a vérhiánytól. Talán nem, csak azok a cikázó gondolatok, amik nem hagynak nyugodni.

Csak, hogy az egész az én hibám volt, mert hagytam idáig fajulni.
Hogy az én lelkemen szárad sokak halála. Az ártatlanoké.
És Sam-é.
Castiel-é.
Crowley-é.
És most én lettem a megunt játék. A félredobott plüssmackó, melyet vandál módon, szép komótosan tett tönkre az a kisgyerek, aki annak idején mindennél jobban szerette.

Csak arra gondolok, ki lesz majd a következő, ha én már nem leszek.
Hogy Dean Winchester belső démona képes lesz-e még valaha úgy szeretni egy lányt, mint ahogy engem.
Képes lesz-e azért szeretni, hogy aztán az életét vegye?

Finom érintés zökkent ki mélázásomból. És egyre összeomló tudatomnak szüksége van néhány másodpercre.
Néhány másodpercre, hogy felfogja, Dean egy könnycseppet töröl le az arcomról.
Már közelebb jött, de nem látom őt igazán.
Nehezednek a szemhéjaim, s tudom, ha lecsukom őket, többé nem ébredek fel.

Mert már nincs miért felébrednem.
Motyogássá halkuló szavak törik át az utolsó falat, mely előtt lebegek az élet és halál peremén.
Ugyanazok a szavak, melyek megtöltötték gondolataimat az elmúlt órákban.
Azok a szavak, melyekkel ő elbúcsúzott régi játékától.

-A halál megnyugvást hozhat. A szenvedés vége. Felszabadulás.

2017. október 14., szombat

Got a secret, can you keep it?

Nos hát ha neked a 'Rossz ember vagyok' beteg fick volt nem igazán tudom ehhez mit fogsz szólni. Csempásztem bele egy kis pszichopata hajlamot de.. inkább beszéljen ő helyettem. Megengeded?



Már lassan egy órája, hogy ébren vagyok. Egy órája csak nézem őt, ahogy alszik. Fürtjei most is
rendezetlenül és kócosan meredeznek szerteszét, de már nem bírom, megállni, hogy egyetlen óvatos
mozdulattal bele ne túrjak a puha hajzatba. Halkan horkant egyet, majd lerúgja magáról a vékony paplant, mely láttatni engedi meztelen felsőtestét. Szemeimet még most is éppúgy vonzza
napbarnított bőre, mint legelső alkalommal. Ahogy agyamon átsuhannak az előző éjszaka emlékei,
mosoly tör magának utat arcomon.

Furcsa belegondolni, hogyan is kezdtük. Egy görbe este és egy ostoba fogadás mindkettőnk életét gyökeresen forgatta fel. Csak barátok voltunk és én nem is gondoltam volna soha, hogy egyszer majd a férfit látom meg benne.

Másnap, kijózanodva furcsán álltunk a helyzet előtt. Kellemetlenül éreztük magunkat, de mindennek ellenére, hogy tudtuk, tettünk következményekkel jár majd, döntöttünk és folytattuk. Csak újra és újra élni akartunk a pillanatnak. Az érzésnek ami megfogott minket.  És valahol, azok között az egyre többször beköszönő, hosszúra nyúlt pillanatok között kialakult egy olyan erős kötelék, mely nem engedte, hogy attól a másodperctől fogva távol tartsam magam Dean Winchestertől. Akkor tudtam, hogy nem lennék képes tovább nélkülözni őt.

Azok az együtt töltött szép idők, a hosszú évek alatt azt is megmutatták, hogy ő sem érez másként, hiába állították szavai ennek az ellenkezőjét.
A szemei nem ezt mondták. Azok nem tudtak hazudni.
A tettei is ellent mondtak neki.
A csókjai megcáfolták.
Az érintései letagadták.
Ezek az apró dogok, a jelentékeny jelentéktelenségek összességükben érvénytelenítették azokat a mondatokat, melyek Dean Winchester ajkait előszeretettel hagyták el azután, hogy a pohár fenekére nézett, csakhogy később visszakússzanak oda, gondolatai mélyére és az első adandó alkalommal újra utat találjanak maguknak azokon a kis hidakon, melyet ez idő alatt oly nagy gonddal építettünk fel egymás között.

Emlékszem mikor..
Ökölbe szorul a kezem, ahogy ködös elmémben felszínre bukik a keserű gondolat.
Nem.. Én nem emlékszem. Csak tudom...





Álomittas hangja nem ránt vissza rögtön a szilárd talajra, sőt a ’jó reggelt csók’ sem elegendő hozzá igazán. Csak arra eszmélek fel, hogy meleg tenyerét az arcomon érzem, s szembetalálom magam azzal az aggodalommal vegyes gyanakvással a tekintetében, amivel az utóbbi időben elég sokszor volt szerencsém találkozni.
-Jól vagy?-teszi fel a kérdést, én pedig mosolyt erőltetek arcomra.
-Jól vagyok.-bólintok és ezzel egyidejűleg óvatos csókot nyomok homlokára és az ágy szélére tornázom magam. Ahogy a takaró már nem fedi fehérneműbe bújtatott testem, a hideg végigfut a gerincemen. Magamra kapom a kockás köntöst  az éjjeli szekrény mellől és az ajtó felé indulok.
Hallom, ahogy ő is követi példámat és hangos sóhaj kíséretében feltápászkodik, de szúrós pillantását tarkómon érzem.
Én pedig imádkozom, hogy a feltörő csöndben ne a torkomban dobogó szívem legyen az egyetlen zaj forrása.
Némán követ engem a konyha irányába, s ahogy az apró helyiség  egy szempillantás alatt  fényárba borul, ő a kávéfőzőhöz lép, hogy felhajtsa a megszokott reggeli koffeinadagját. Néhány pillanat erejéig csak a  hátát látom, ahogy  az ajtófélfának dőlve figyelem meg-megfeszülő izmait és az ezeket kísérő mozdulatokat. Csak magamba szívok minden pillanatot.
Ahogy ismét felém fordul egy gőzölgő bögrét nyújt felém, én pedig  a legkifejezőbb undorral az arcomon veszem át a fekete kotyvalékkal teli edényt. Jézusom. Hogy lehet ezt a szart szeretni?
Ő felvont szemöldökkel mered rám.
-Mi bajod? Eddig majd megvesztél a reggeli kávéért!-szólal meg néhány pillanat után.- A múltkor majdnem leharaptad a fejem, mert én ittam meg az utolsót.-értetlen arckifejezéssel mér végig én pedig egy másodpercig még arcának tökéletes vonalain is elmélázom, majd észbe kapva  az asztal felé fordulok, hogy letegyem a a poharat, mely már égeti a kezemet.
-Tudom, tudom csak most..-egy pillanatig habozom.-Azt hiszem egyszerűen nem kívánom ennyi.
-Furán viselkedsz mostanában.-hangja közvetlen a fülemben cseng, s érzem minden légvételét. Hirtelen támadt közelségétől kiráz a hideg, de pont annyira tetszett, mint amennyire váratlanul ért. Kezeit összefonja derekam körül, és állát finoman vállamra ejti. Kissé úgy érzem bilincsbe zár. Talán ez a célja?- Mintha rejtegetnél előlem valamit.-hangjában gyűlölettel vegyülő keserűség játszik és ez fáj. A legjobban azért, mert ennél igazabb nem is lehetne.
-Mikor volt előtted titok bármi amit tettem Dean?-dühösen tépem ki magam karjaiból, s ha lehet ez az eddigieknél is nagyobb meglepetést varázsol arcára. –Mikor hazudtam neked?-azon kívül, hogy..
-Igazad van.-lép közelebb megenyhült arckifejezéssel.-Ne haragudj.-azzal egy apró csókot nyom az arcomra, s én minden erőmmel azon vagyok, hogy próbáljam fennartani a sértődött látszatot.-Megyek átöltözöm és elugrom valami kajáért.-kezét gyengéden végigsimítja az arcomon, majd eltűnik az ajtón túl.


~~~~



Sietnem kell! Ismét eltűnt a szemem elől és rossz előérzetem van. Nem szabadna így lennie. Lépteim visszhangoznak az üres folyosón, és ahogy  befordulok a következő  sarkon a  garázs felé vezető úton. megpillantom őt.
-Te meg mit csinálsz?-kérdem néhány lépésre megállva előtte, mire keze megfagy az ajtókilincs felé nyúló mozdulatban. Tekintetét az ajtóra vezeti, majd rám és egy pillanatig mintha feszülten figyelne. 
Ne! Csak ne.. Nem szabad észrevenned!
-Én csak..-megáll egy másodpercre és úgy tűnik ismét figyelni látszik. –Mintha valami zajt hallottam volna a kínzókamrából.- rám néz és kezét a kilincsre helyezi. Én minden higgadtságomat magamra erőltetve, a lehető legtermészetesebben szólalok meg, miközben könnyedén átszelem a közöttünk lévő távolságot.
-Ugyan, biztos csak képzelődtél.-mosolyodom el és kezét finom mozdulattal az enyémbe zárom. Gyanakvó tekintetét látva örülök, hogy nem egyszerűen lesöpörtem azt a kilincsről.
Végtelenül lassan peregnek a másodpercek, ahogy a reakcióra várok, s minden egyes szívdobbanásom, mintha azt mantrázná a testembe pumpált vér áramlásával egyidejűleg, hogy ’elvesztetted’, ’elvesztetted’, ’elvesztetted’.
-Lehetséges.-rázza meg hirtelen a fejét, mintha csak száműzni akarná onnan a zavaró gondolatot. Fejével a garázs felé biccent és csókot nyom ajkaimra, miközben vonásai lassan mosolyba fordulnak.-Akkor megyek is. Sietek vissza.
-Siess vissza!-ismétlem meg szavait finom utasításként, s ismét remélem, hogy nem hallja meg azt a hatalmas robajt, amit az a mázsás szikla hagyott maga után, mely épp hatalmas súlyával együtt gördült le  szívemről megkönnyebbülésemben.
Néhány lépést tesz előre, majd mielőtt végleg eltűnne a szemem elől, megfordul.
-Te mindig követsz engem?-kérdi játékosan.
-Csak szeretek melletted lenni.-nevetem el magam erőltetetten, de sikerül meggyőznöm ő pedig egy intés kíséretében sétál ki a látókörömből.
Pár percig még mozdulatlanul állok a folyosón a zárt ajtó mellett és figyelem a hangokat. A garázsajtó csapódását, az Impala motorjának jellegzetes felmorajlását és azt, hogyan távolodik. Aztán még telik az idő. Várok, nehogy ötlete támadjon visszafordulni valamiért. Némán számolok magamban.
Egy perc. Két perc. Három. Négy. És öt. Magam vagyok.

Jobban mondva magunk vagyunk.
Benyitok a raktárnak álcázott kínzókamra külső ajtaján, s ahogy bezárom magam mögött a polcokkal szegélyezett szűkös helyiségben majdnem teljes lesz a sötétség, csupán a szemben álló polcsorok alatt szűrődik ki valami fehéres derengés. Odalépek a megrakodott állványhoz és magam felé húzva hagyom, hogy engedelmesen teret nyisson egy tágasabb helyiségbe, ahol egyetlen villanykörte izzó fénye táncol szüntelen nyugalommal a bilincseken, fegyvereken és a felfestett ördögcsapdákon is. Tompa puffanást hallok az egyik oldalfal mögül. Aztán egy újabbat és újabbat.
Eszelős kacaj tör magának utat ajkaimhoz, mielőtt megtöröm a beálló feszült csöndet.
-Ugyan már ne örülj kislány, csak én vagyok az!-nevetek, miközben a fal elé lépek, melyen végigsorakoztatva több tűéles penge pihen. Balról a második markolatára fogva megfordítom a fegyvert, mire  néhány betontégla megadóan beugrik egy kis sínbe és lassan oldalra húzódva eltűnik egy bemélyedésben.
Apró lyuk tárul szemem elé, melynek egy sarkában kuporog egy csapzott hajú, piszkos arcú, kipeckelt szájú, megkötözött lány. Szemei szikrákat szórnak, s jól tudom, ha ölhetne velük, már megtette volna.
Ahogy közelebb lépek, ő amennyire lehet a falba hátrál. A mozdulat közben előveszem az övemre szíjazott tartóból azt a kést, melyet pont ilyen különleges alkalmakra tartogattam. Tekintetében ezúttal a félelem és a végső elkeseredés szikrája csillan meg én pedig ismét elnevetem magam.
-Tudod, úgy alakult, hogy többé nincs szükségem rád.-guggolok le vele szemben és végignézek rajta.-Elég egy utolsó érintés és én magam leszek te.-undorodva fújtatok egyet. –Igazából csak azt sajnálom, hogy nem vetkőzhetem le a tested vagy a személyiséged. Hogy a te életedet kell élnem. Hogy mostantól egy elbaszott Merida utánzatnak kell lennem, kockás flanelben feszítve, vörös körmökkel.-dühösen csapok hátra egy  kósza tincset az arcomból.-Azt sajnálom, hogy Dean csak úgy szeret engem, ha azt hiszi, te vagyok. Azt sajnálom, hogy nekem csak a te emlékeid maradnak, mert azokat nem élhettem meg, de a legjobban mégis téged sajnállak.-halk nyikkanás hallatszik a lány felől.-Végtére is én miért sajnáltatom magam, ha a végén te húzod a rövidebbet nem igaz?-kacagok halkan és együttérzően Gina lábára teszem a kezem, mire ő undorodva húzza el azt tőlem.-Na igen. Én itt maradok, gyönyörű, hosszú, boldog életet élek azzal a férfival, akit gyerekkorom óta követek, és imádok. Akinek a megszállottja vagyok mióta csak..-megrázom a fejem és belegondolok mennyire őrülten is hangzik ez az egész, így inkább más felé terelem az egyoldalú beszélgetést.-A lényeg, hogy te, én kis titkom, meghalsz, én pedig élni fogok. Mert ugye te is tudod, hogy egy sakktáblán nincs helye két királynőnek ugyanazon az oldalon.-összeszűkítem a szemeim és biztosabb fogást keresek a pengén.-Szóval sajnálom, neked most ki kell szállnod a játékból.-hirtelen és határozott mozdulattal ejtek vágást a nyakán és figyelem a felbuggyanó vért, ahogy fekete patakként festi be testét és ruháit. Nem tudom kellőképp kiélvezni az előttem lejátszódó haláltusát, hisz mobilom csengőhangja jelzi számomra, Dean mégiscsak szeretne tőlem valamit. Még szerencsém, hogy Samet elküldtem egy könnyű ügyhöz néhány állammal arrébb. Ő legalább nincs útban.



Got a secret,Can you keep it? Swear this one you’ll save.’


Gyors léptekkel sétálok ki a kis helyiségből, s egy mozdulattal zárom vissza a kőfalat.



Better lock it, in your pocket.Taking this one to the grave.’


Gondolat suhan át elmémen, miszerint hamar el kell majd innen tüntetnem őt. Legalábbis ezen agyalok, míg a polcsort visszatolom a helyére.




If I show you then I know you. Won’t tell what I said.’



De már könnyebb megtartanom ezt a titkot..

Cause two can keep a secret If one of them is dead … ’


-Igen Dean?-szólok bele a készülékbe.-Persze, jó lesz a hamburger.


Broken wings


Igaz nem a tervezett és nem lélekromboló, de (elég) rég kaptál már tőlem bármit is szóval Lexa fogadd szeretettel pici szöszöm. :*





Csak a csend. Ennyi maradt. Ott van mindenütt. Körülölel. Más nincs. Pedig lennie kellene.
Lenne. Van is. De nem akarom.  Azóta nem.
Pedig már hónapok teltek el. Hosszú hónapok. Bár jobb esetben ez az idő  számomra csak a másodperc töredéke kellene legyen. Már nem számít. És előtte sem számított, hisz én is csak egy voltam. Egy azok közül a feláldozható dróton rángatott bábuk közül ott fent a nagy trón körül. Csak egy jelentéktelen glóriás, aki vakon követte az önjelölt úr hatalmát.  Egy naiv angyal, aki hiszékenységéért hatalmas árat fizetett.
Van a mondás, miszerint mindenki utólag okos. Én is csak a történtek tudatában gondolom végig mit kellett volna tennem akkor.  Vagyis még azelőtt. Mikor Castiel a segítségemet kérte. Mikor vele kellett volna jönnöm a Földre. Azt hiszem, ha megtettem volna, most minden más lenne. Vagy talán csak nem hajszolnám szép lassan pusztulásba ezt a testet.. Talán nem..
-Lexa?-halk hang töri meg  a beálló csendet, s ahogy felpillantok mélázásomból a fiatalabbik Winchester alakját látom belépni a szobába. A villanykapcsolóért nyúl és másodperceken belül fénnyel árasztja e az apró szobát. Zavarja a szemem, de nem szólok. Kósza pillantást vetek a magas alakra, s gondolataim megvadult filmszalagként pörgetik elém az emlékeket arról a napról, mikor az ifjú vadász teljesen megbabonázott. Aznap, mikor mind elbuktunk.
Én meg ott voltam egyedül,erőtlenül. Ő pedig mellém állt és nem engedett el többé. Pedig annak előtte sosem találkoztunk, mégis tudta, ki vagyok. Ez nyilván Castielnek volt köszönhető.
Nem tartozott nekem semmivel, sőt mindannak ellenére, hogy neki nagyobb szüksége volt segítségre, mégis én voltam az akit.. akit.. rávett, hogy beleszeressen.
-Mi az ott a kezedben?-kérdem rekedtes hangon, félrebiccentett fejjel a furcsán nagy, kissé hajlított csepp alakú csomagra meredve, miután elmaradt a beszélgetésünk már szokásos „Bejöhetek?” és „Már megtetted!” része.
Sam a kezében tartott tárgyra pillant, mintha csak meg akarna bizonyosodni róla, hogy még mindig a birtokában van, és bár kissé habozni látszik, ahogy odalép az ágyhoz majd leülve lábaim elé helyezi az említett tárgyat, már tudom, ez volt az egyetlen dolog, ami miatt úgy döntött meglátogat.
Az utóbbi napokban nem voltam túl kedves. Ami azt illeti bőbeszédű sem. Jó néhányszor inkább csak úgy tettem, mintha nem is  figyelnék rá, hátha hamarabb eltűnik, és tudom, ez fájt neki. Nekem is. Mert minden egyes kimondott szava itt visszhangzik a fejemben és tudom, nem őt kellene büntetnem a bukásomért, de mégis ezt teszem.
-Ajándék.-halvány mosollyal az arcán közelebb tolja a színes papírba burkolt furcsaságot, és illedelmesen vár. 
Még egy kósza pillanatra összekapcsolom tekintetem a vadászéval, majd lassan, a hajtások mentén kezdem kicsomagolni a meglepetésem.  Ahogy néhány pillanat múlva láthatóvá válik  az előttem fekvő tárgy, kezem megfagy a mozdulatban. Ajkaim elnyílnak, ahogy eleresztem azt a halk nyikkanást, amitől némán felrobban a levegő.
-Ezek..-nem tudom befejezni a mondatom, ehelyett inkább halkan kacagva simítok végig a puha tollakon, melyek kikandikáltak a csomagolóanyag alól, mintha csak visszaigazolást várnék tőlük gondolatom igazára.
-A sajátjaid helyett. -Sam anélkül szabadítja meg a papírtól a pánttal ellátott szárnyakat, hogy erre kértem volna, csupán látja, hogy én ugyanúgy megrekedtem félúton a cselkedetben.
Emlékszem egyszer láttam egyet egy ilyen díszt egy kirakatban, és meg is jegyeztem, hogy az emberek ilyennek látják a szárnyainkat?  Vagyis jobban mondva ilyennek képzelik őket?  Ugyanakkor  eltekintve a méret és alakbeli különbségektől  az a gesztus, mivel a testvérpár fiatalabbik tagja meglepett pont olyan váratlanul ért, amennyire jóleső érzéssel töltött el.
Ahogy kinyögöm azt a köszönömöt, ami jelenleg egyetlen értelmes szóként volt képes elhagyni ajkaimat, Sam karjaiba vetetem magam, ő pedig úgy szorít magához, mintha félne elengedni.
Én nem tudom mit mondhatnék, csak  magamba szívom az illatát, aztán szép lassan kibontakozom az ölelésünkből.
-De azért azt ígérd meg, hogy ezekkel nem próbálsz meg elrepülni.-neveti el magát, mondandójában mégis a humoron kívül ott ült a keserű kis tény, mely ezek szerint már megrémítette. Legalábbis azt hiszem. S mintha ezzel megtört volna a jég. Talán csak erre volt szükségem.
És ahelyett, hogy válaszolnék, inkább csak kezeim közé veszem arcát és magamhoz húzva csókolom meg életemben először. És abban a csókban próbálok meg ígéretet tenni nem csak arra, hogy nem használom majd őket repülésre, hanem arra is, hogy maradok.
Arra, hogy soha többé nem megyek el.



2017. október 13., péntek

Forever yours


Fogadd szeretettel Gina! (Ja és bocsi.)





Csípi a szememet a füst. Néhányat pislogok, hogy tisztuljon a látásom, majd beleszívok a meggyújtott cigibe. Hangosan sóhajtok és ajkam halvány mosolyra húzom, hisz tudom mit reagálsz majd erre.  Kiabálsz velem és elveszed az én kis hétköznapi drogomat, hogy aztán a szemétbe hajítsd és azt mondd, ne merjek többé rágyújtani a kocsiban, csakhogy én pár óra múlva előröl kezdhessem ezt a játékot.
A lehúzott ablakon kipöckölök egy kis hamut és újra  a számhoz emelem a cigit. Tekintetem a motorháztetőre vezetem, oda  a tükörképem halvány visszatükröződésén túlra a fekete fényezésre, ahová mindig ülünk esténként. Néha csak bámulni a csillagokat, vagy némán elmerülni egymásban. Egy sör mellett kitárgyalni, hogy az adott nap hányszor halhattunk volna meg.
Vagy félretenni mindent, levetkőzve az összes problémánk átadni magunkat a másiknak és összeforrni egyetlen csókból induló ádáz küzdelemben, majd kifulladva elterülni s hallgatni egyenetlen légzésed, miközben te vörös tincseimmel játszadozva eléred, hogy elvesszek smaragdzöld szemed bűvöletében.
Szemem ezután a kormánykeréken pihentetem és elmémbe kúsznak a képek arról a napról, mikor először találkoztunk. Egy kisvárosi kereszteződés piros lámpájánál állítottam meg a motorom. Épp rossz napom volt, valamin nagyon elméláztam és csak arra eszméltem fel, hogy nekem vezetted a tragacsodat. Igen, akkor úgy hívtam a kocsit, és azóta is sokszor szerettem ezt a megnevezést, csakhogy az idegeidre mehessek. Emlékszem, üvöltöttem veled és kis híján betörtem az ablakod. Aztán fél órán keresztül ecseteltem neked a duda használatát, mire az öcséd az anyósülésen végig csak nevetett. Azóta mi is csak nevetünk az egészen.
Igen.. Az anyósülés. Ahol most pihentetem megfáradt lábaim, ahogy elterülök elöl.  Ha meglátsz biztosan seggbe rúgsz majd érte. Aztán majd kiengesztelsz olyan csókokkal, mint akkor.  Aznap, mikor meghalt a testvérem és Jerichoba utaztunk a temetésére. Emlékszem, akkor a férje teljesen kiakasztott. Fehérben virított a gyászoló tömegben és volt képe azt mondani, hogy az ő kívánsága volt. Mert azt mondta neki a halála előtt, hogy ő legyen egyedül fehérben. Ha már az esküvőjükön gyászruhát húzott. Emlékszem Jen és Sam veled együtt győzködtek, hogy ne törődjek Arthur Ketch-el, de a fájdalmamon felülkerekedett a düh és nem bírtam több  időt egy fedél alatt tölteni azzal a felfuvalkodott brit hólyaggal. Sokáig kellett győzködnöm téged, mire megkaptam a kulcsokat és hagytál vezetni. Én azt reméltem átbeszéljük az éjszakát, hogy neked majd sikerül kiverned a fejemből legalább annak a kínszenvedésnek egy kis részét, de  téged ott a kirohanásaim között valahol elnyomott az álom és egy egy kérdésemre már csak apró horkantás volt a válasz én pedig nem hibáztattalak érte. Ez az én harcom volt, mégis rád raktam a fele terhet, te pedig az egészet is vállaltad volna, de nem hagyhattam. Így csak másnap, mikor kábán feleszméltél, elhalmoztál mindennel, csakhogy jóvátedd általad gondolt baklövésedet.
Az ölembe hullott hamut szitkozódva söpröm le magamról, s a csikket kidobom az ablakon. Szemeim a hátsó ülésen állapodnak meg. Azon belül is azon  a folton, amit sosem sikerült eltüntetnem onnan. Végül is engem nem zavart, hisz a saját véremről volt szó, de tudom, téged minden pillanatban feszélyezett az az emlék, ami kötődött hozzá. Amikor azt hitted kifutsz az időből. Pedig nem voltam akkora veszélyben. Vagy csak  annyira elvakított a kötelességtudat, hogy nem éreztem félelmet ott, ahol kellett volna. De ez csak akkor számított. S bár visszatekintve  az a seb amit akkor ejtett rajtam az a rugaru, most nem tűnik vészesnek, de tudom, akkor majdnem elvéreztem, miközben te versenyt futottál az idővel, hogy eljuttass a legközelebbi kórházba. Emlékszem arra a meggyötört arcra, mikor felébredtem. Emlékszem rád, de túléltem. Túléltük.

Halkan kuncogok és most a kesztyűtartóra nézek. Emlékszem oda dugtad el a jegygyűrűt. Istenem Dean, rosszabb helyet keresve sem találhattál volna neki. De emlékszem milyen boldog voltam, mikor véletlenül ráakadtam. Amikor apád egyik régi telefonját hallottam csörögni, tankolás közben. Te épp fizettél odabent. Ahogy kinyitottam a kis ajtócskát az ölembe hullott a piros dobozka, azzal az ezüst gyűrűvel, ami az első pillanatban elrabolta a szívemet. Ahogy te is.
Emlékszem, úgy kellett csinálnom, mintha semmi sem történt volna. Azt hazudtam, a mobil a hátsó ülés alól került elő, de a szemedben az apró villanás tudatta velem, te maximálisan meg voltál győződve arról, hogy a telefonnak nem ott volt a helye.
Mai napig tisztán él bennem az a délután, és hogy mennyire boldog voltam akkor.  Minden az enyém volt, amit csak kívánhattam, de túl naiv voltam, hogy elhittem, ez így is maradhat.

Nem.  Aznap éjjel a motelban telefoncsörgésre ébredtem és az ürességre, amit magad után hagytál.
Kétségbeesett hangod néha még most is kísért álmomban. Rohantál miközben a telefont füledhez szorítva beszéltél hozzám.  Emlékszem azt mondogattad mennyire szeretsz engem. Én pedig ezt süket módjára hallani sem akartam, csak követeltem, hogy mondd meg hol vagy és mi üldöz téged. Nagy nehezen kibökted a címet én pedig amilyen gyorsan csak lehetett elvezettem a megadott címre, de elkéstem.  Ahogy betörtem az üres házba és a vámpír holtteste mellett találtalak több sebből vérezve, erőtlenül, összedőlt bennem minden. Emlékszem szemeid felcsillantak egy pillanatra és annyira örültél, hogy látsz engem. Én pedig sírtam, könyörögtem, hogy ne beszélj, de  olyan voltál mint egy kisgyerek, akit képtelenség elhallgattatni. Ahogy hallottam a közeledő mentők szirénáját, akiket kérésed ellenére hívtam, egy csöppet fellélegeztem. De már késő volt. Emlékszem még erőtlenül elmosolyodtál és utoljára pontosan azokkal a szavakkal köszöntél el, melyeket abba a gyűrűbe gravíroztattál, amit sosem húzhattál az ujjamra.



Már két év telt el, mióta mindennek vége lett és a temetés után mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot. Csak az Impalában ülve járom az országot és segítek ahol tudok, mert tudom, hogy Te is ezt akartad volna.
Minden megváltozott, hisz azóta magamra maradtam, de nem vagyok teljesen egyedül. Nem. Szeretek néha úgy tenni, mintha még itt lennél, úgy nem érzem ennyire magányosnak magam. És meg mernék esküdni rá, hogy olykor tényleg visszajársz. Néha érzem az érintésed a vállamon, vagy csak hogy figyelsz. és valahol azt is tudom mihez kötődsz ennyire.
A visszapillantón lógó lánc felé nyúlok, s kezembe veszem a rajta medálként pihenő gyűrűt. A hideg ezüst szinte égeti a bőrömet. Ahogy a tükörre nézek, tudom, hogy nem képzelődöm, s tényleg a te gyönyörű zöld szemeidet láttam egy pillanatra ’mosolyogni’ benne.
Ujjamat finoman végigvezetem a gravírozáson és én is elmosolyodom.
-Ha nem hinnék benne, hogy itt vagy, nem is lehetnék Mindörökké a tiéd.

What do you say?

 OLVASÁS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE AVAGY 13.ÉVAD SPOILER.
Egy pici. Talán. Megihletett na.




A szellő lágy fodrozósásokat keltett a vízen. Újabb és újabb kis hullámokat alkotott, melyek egymás után vesztek bele a víztükörbe. Eltűntek. Elvesztek.
Pont, mint azok a fehér lepelbe bújtatott emberek a farakáson.  Már nincsenek. Vagy, mintha soha nem is léteztek volna.
Legalábbis Jack így érezte azokban a végtelenül hosszúra nyúlt percekben.
Ott volt az édesanyja teste  készen arra, hogy semmivé legyen, s ott volt azé a férfié is, akit  ezidáig apjának hitt. Akit apjának választott. Akinek meg kellett volna őt védenie ebben a gonosz és veszélyes világban.  De már senki sem maradt, akihez tartozhatna.
Ha őszinte akart lenni magához, be kellett látnia, hogy születése percétől kezdve egyedül volt. Csak a cél lebegett szemei előtt, hogy apjára találjon, de ahogy pillanatról pillanatra tisztult előtte a kép, annál inkább borította sötétség életének ezen szakaszának alagútját, melynek végén már csak pislákolt a  fény s minden másodperccel mintha kilométerekre távolodott volna tőle, hogy szép komótosan vesszen a rideg ismeretlen letargia sötét homályába.
Abba, ahol mindent elvesztett.
-Akarsz mondani valamit?-a magas férfi hangja élesen hasított Jack gondolataiba, s ezzel felrázta őt abból a mély kavargó mocsárból, mely most minden erejével a végső elkeseredés  végtelenségébe akarta taszítani. Talán ezért telt kis időbe az, hogy gondolataiból néhány értelmes szónak utat találjon ajkaihoz.
-Én..-itt megtorpant egy pillanatra.-Mit kell mondani?-nem azért tette fel a kérdést, mert... Valójában ő maga sem tudott  indokot csupán  annyira életidegen volt a helyzet számára, mint eddig akármi más a világon.  Mint a kényelmetlen ruhák, a fura gépek, az emberek vagy azok a hangok a fejében. Azok a dühös hangok..
Talán csak azért nem tudta, miről kellene beszélnie, mert neki nem adatott meg senki, aki segítene neki abban, mit is mondhatna. Legalábbis eddig nem.
-Persze.-sóhajtott a mellette álló, és valahogy úgy rémlett, a másik alak a találkozásuk első pillanatában talán mintha Samként emlegette volna őt.-Köszönöm.-fordult felé. A félangyal pedig ugyanazzal az értetlen ábrázatával nézett rá, amivel eddig is illette-Köszönetet mondunk.  És, hogy sajnáljuk.-egy pillanatig Sam  elmélázni látszott a farakáson, melyre a másik férfi most  locsolt valami folyadékot.-Hogy reméljük, ahol vannak, ott nincs bánat és fájdalom.-aztán visszafordult hozzá és aprót bólintva folytatta.-Hogy egy jobb helyen vannak.- Sam tekintetét ismét a testekre vezette, s ezzel egyidejűleg  a másik alak odalépett mellé.-Elbúcsúzol.




Jack számára ez a fogalom pont annyira volt ismeretlen, mint amennyire ismerős.  A kettősség ott bujkált  minden porcikájában, ott cikázott gondolatainak mezsgyéjén, ott volt mindenütt benne. Szinte már várta mikor és hol akar majd kitörni.
A másik beszélt valamit, de szavai nem jutottak el Jack tudatáig. És bár egyszer rápillantott a  furcsa duó alacsonyabbik tagjára, mintha értené, de mondandója megrekedt valahol félúton.
A nephilim csak  figyelte a magaslatra emelt alaktalan, bábú-szerű körvonalakat, s azt, hogy a szél, hogyan kap bele játékosan a fehér lepedők egy szabadon hagyott csücskébe, majd hogyan áll tovább, mintha a tóparti kis ház hátsó udvarának  apró jelenete csak egyetlen kósza pillantásra volna méltó.
Jack egy pillanatra elmélázott a jelenségen, s szinte esküdni mert volna rá, hogy irigyli is azt a vad, szabad, táltos szelet, melynek nincs félnivalója sem itt, sem máshol.  Akinek nem szolgál béklyójául ez a korcs  bolygó. Ez a világ, melyet nem a szeretet irányít, hanem a harc a túlélésért.
Aztán csak arra eszmélt fel, hogy a sírt egy szempillantás alatt felemésztették a lángok. De szinte még a tűz ropogása sem volt hallható, csak az az ordító és fájdalmas némaság, mely bilincsbe vont három alakot ott a semmi háta mögött. Azon a csendes kis búcsúztatón.
És bár hiába, a fiúnak mondhatni ismeretlen volt még az egész világ. Félelmetes és idegen. Sok mindent nem tudott még, de valamit abban a néhány percben megértett.
Nem azoknak a szavaknak van nagyobb jelentősége, amiket kimondunk, sokkal inkább azoknak, amiket magunkban tartunk. De a legnagyobb ereje mégsem a szavaknak van.
Hanem annak a csendnek, ami követi őket. A csend súlya a legnehezebb teher.

2017. szeptember 16., szombat

Familiar taste


Hát Gina. Érett a visszavágás. Ideje élni, vagy halni hagyni.
Sophean






-Sajnálom Kedvesem! Vagy ez, vagy nincs üzlet.-ajkait gúnyos mosolyra húzza, miközben kezeit fekete öltönykabátjának zsebébe bújtatva figyel.
Testemet még rázza a sírás, de próbálkozom megnyugtatni magam, hisz lassan rájövök, hogy egy keresztúti démon előtt zokogni körülbelül pont annyira hasznos dolog, mint egy papír zsebkendőből készült esernyővel nekivágni a tomboló viharnak. Főleg ha a Pokol kicseszett királyáról beszélünk.
-De ez egy kis város. Szinte mindenkit ismerek.-próbálkozom még a legalapvetőbb kibúvókkal, bár pontosan tudom, hasztalanul. Kacaj szakad fel torka mélyéről én pedig látom, hogy tényleg élvezi, amit csinál.
-Ugyan Gina! Annak idején nem kerestél kiskapukat. Sőt mi több egyáltalán nem zavart, hogy gyilkolnod kell! Bár mellékes, hogy leginkább az én fajtám díszpéldányait irtottad, de közben megannyi embert is lemészároltál nemde?-költői a kérdés én pedig szívből remélem, nem vár rá választ.
-Már felhagytam a vadászattal, hisz tudod!-próbálom nyomatékosítani szavaimat, de még mindig egész testemben remegek. Frusztrál, ahogy Crowley körbe-körbe sétál én pedig védtelen vagyok. Nem tudom mi tévő lehetnék.
-De ahogy látod, a múltad hamar megtalált.
-Én csak meg akartam védeni a lányomat!-az érzelmek olyan elemi erővel törnek fel bennem, hogy nem tudok velük mit kezdeni.-CSAK VISSZA AKAROM  ŐT KAPNI CROWLEY!-a démon lealacsonyító pillantást vet rám.
-Vissza is fogod.-bólint jelentőségteljesen.-Amint teljesíted az alkunk  Rád eső részét.-pajkos mosoly tör magának ismét utat arcán, majd száját újra szólásra nyitja.-De nézd a dolog jó oldalát.-von vállat, nekem pedig felfordul a gyomrom. Mégis mi jó lehetne ebben?-Ez igen csekély ár ahhoz képest, amit másoktól veszek el egy hasonló kérésért.-arca ezúttal torz grimaszba fordul.- Ami azt illeti, örülnöd kellene, hogy egyáltalán szóba állok veled. Tekintve, hogy semmi hasznot nem hoz nekem a dolog. Gondolj csak bele. Miután a kis barátnődnek kedve szottyant boszorkányszombatot tartani, nem maradt túl sok alkutárgyatok ez ilyen helyzetekre.-hangosan sóhajtok és elmémbe kúsznak a képek arról a bizonyos napról. Azt kívánom bárcsak megállítottam volna Jent abban a varázslatban és talán most nem lenne lakat alá zárva a lelkem. Azóta sokszor elgondolkodtam ezen. Vajon akkor is megtette volna ezt a lépést, ha Sam lelke nem marad a pokolban? Nyilván nem. Csak akkor elégelte meg ezt a sok szart, mikor maga a Halál tuszkolta vissza a fiatalabbik Winchesterbe személyiségét éltető esszenciáját.  Aznap Jen mindannyiunk lelkét eladhatatlanná és elvehetetlenné tette.  A szó szoros értelmében önmagunkba zárta.
De az enyémet mégis elvették. Akkor, amikor az a , rohadék crocotta darabokra szaggatta Charliet.
-Ha az én döntésem lenne, már rég ismét bevezettem volna a boszorkány üldözést.-Crowley baljóslatú akcentusa rángat vissza a valóságba.-Mennyi galibát okoztak már a világnak azok a gusztustalan szukák. Egyszerűen csak össze kellene fog..
- Szóval csak meg kell ölnöm azt az embert, aki holnap reggel első vendégként belép a büfébe és visszaadod a gyerekem életét?-remegő hangon próbálom visszaterelni a beszélgetést a saját kis rögös útjára és ahogy hallom azt az elégedett kis dörmögő kacajt, nem kételkedem benne, hogy sikerült.  Megáll a járkálásban és felém fordulva bólint.
-Tekintve, hogy nincs más, amit felajánlhatnál, s ezáltal nincs kiszabható élettartamod, csak azzal a  szenvedéssel fizethetsz, amit az okoz, hogy valamelyik aranyos kis kertvárosi szomszédodat kell eltenned láb alól. Igen.-von vállat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Kérdezni szeretnék, de mintha a beszélgetőpartnerem a gondolataimban olvasna.-Nincs meghatározott módszer, amit használnod kell, csupán a rendelkezésedre álló idő véges.-húzza össze szemöldökeit.-Mindössze huszonnégy órád van, hogy elvégezd a feladatot.-a mondat után beálló csend pont annyira kínoz, mint az a válasz, amit felelnem kell rá.
-Megteszem!-olyan gyorsan bököm ki a szót, hogy még csak véletlenül se hagyhassak időt arra, hogy meggondoljam magam.





Ez után pedig minden összefolyt. Nem emlékszem semmire pontosan, csak halovány foszlányokból tudom összerakni azt, aminek történnie kellett. Az alku egy csókkal megpecsételődött, Crowley pedig felszívódott. Én valahogy hazavezettem és belemerültem abba a sötét öntudatlanságba, mely attól a pillanattól kezdve előszeretettel játszadozott az érzelmeimmel.
Sorra vetítette elém a képeket hol arról, hogy a szomszédban lakó öreg hölgyet fojtom meg álmában, hol arról, hogy a postást, vagy a tejes embert ütöm agyon, vagy hogy a helyi dokit akasztom fel a saját rendelőjében.És a legszomorúbb az egészben, hogy mindezt maximális hidegvérrel teszem. Szinte minden egyes alternatíva átfutott az agyamon legalább egyszer, bár nyugton állíthatom, hogy inkább ezerszer. Bár ott volt még a turisták esete. Könnyen lehet, hogy egy átutazó lesz az áldozatom, de a helyzetemet akkor sem könnyíti meg. Nem akarok gyilkos lenni. Újra nem.



-Minden rendben Gina? Elég ramatyul nézel ki!-Norma aggódó tekintetével mered rám, miközben feltölti a frissen lefőzött kávéval a pulton felsorakozó kancsókat. Egyet magam elé húzok, hisz mindig így indítok. Akárki tér is be az étkezdébe az első dolog, amit rendelnek, egy erős fekete. Nyugtalanító, hogy  valakinek én fogom felszolgálni az utolsó reggeli koffeinadagját, aztán pedig még az életét is én oltom majd ki valamilyen formában. Ez a gondolat szinte már annyira megőrjített, hogy kis híján visszakérdeztem a kolléganőmtől, hogy hogyan is lehetne friss és üde az, aki abból a véget nem érő rémálomból kényszerült ébredni, hogy meggyilkolt lánya életéért cserébe fel kell koncolnia az első ismerős arcot, aki belép ide?
-Jól vagyok.-bólintok és mosolyt erőltetek arcomra, bár valahogy mérget mernék venni rá, hogy hamarabb tűnik vicsorgásnak.
-Akkor jó.-ő is rám mosolyog, de szeme egyetlen villanásából elárulja, nem tudtam meggyőzni.  Szinte rohanvást lépdel ki a pult mögül, hogy megfordítsa a „ZÁRVA” feliratú táblát az üvegajtón. Olyan gyors, mint eddig soha azelőtt. Vagy csak nekem tűnik annak, mert ennyire szeretném elodázni az elkövetkezendő történéseket?-Már jönnek is az elsők!-kacagja és nagy sietséggel sétál vissza a saját kis birodalmába, a konyhába. 
Nagy sóhajjal veszem reszkető kezembe a teli kancsó műanyag fogantyúját és, ahogy megszólal az ajtó felé függesztett kis csengő, nagyot fordul körülöttem a világ és szép lassan rájövök, hogy nem halogathatom tovább a pillanatot. Ahogy ráveszem magam a mozdulatra és lassan, vontatottan fordulok a bejárat felé, fájdalmasan ismerős hang üti meg a fülemet.
-Hol lehet itt egy jó hamburgert kapni?
Kezem az elhangzottakkal egyidejűleg mondja fel a szolgálatot és az edény nagy csörömpöléssel  törik szilánkokra a padlón, minden ember figyelmét felém irányítva. De én csak arra az egyre nézek, akinek átható zöld tekintete enyémbe fúródik.  Arra, aki először lépett be ide.  Arra, akit néhány évvel ez előtt elhagytam, mert nem tudott szakítani a múltjával.
-Dean?

-Biztos, hogy rendben lesztek?-kérdi Sam, ahogy egy lépést hátrál a felhajtómon parkoló fekete kocsi felé. Dean és én egyszerre bólintunk és adunk igenlő választ, mire a fiatalabbik vadász beszáll az autóba és elhajt.
-Vele mehettél volna.-jegyzem meg, pedig  pontosan tudom, hogy még ha könyörögtem volna, sem teszi meg.
-Nem hagylak magadra.-ahogy vállam felett átvetve a kezét  támogatott be a házamba valahol  félúton szívesen hozzátettem volna az aprócska szót: Ismét?



-Gyakran fordul elő hasonló?-teszi fel a kérdést, ahogy mellettem ülve a kanapén szorongatja a bögréjét. Feszeng, ahogy én is. Leginkább csak bámulok ki a fejemből, ahogy ködös elmémben felelevenítem az utolsó mondatokat, amit elválásunk előtt egymás fejéhez vágtunk.
Ő azt mondta nincs jogom ahhoz, hogy elszakítsam tőle a lányát, csak mert nem hajlandó felmondani a vadászattal. Én pedig azt hajtogattam, hogy Charlienak minden bizonnyal könnyebb lesz apa nélkül felnőnie, minthogy belekényszerítsük abba az életbe, amiben mi is csak szenvedni tudtunk.
Aztán szép komótosan mindketten feladtuk a próbálkozást és olyan volt, mintha egy szétszakadt jégtábla két felén állnánk. Másodpercek alatt kilométerekre távolodtunk egymástól.
Otthagytam Kansast és a Coloradoi Monument-ben kezdtem új életet egyedülálló anyaként. Dean pedig, akármennyire fájt is ez, soha nem követett. Néha ugyan telefonált, de az korántsem volt ugyanaz. Az elmúlt öt évért egy-egy hívás sem kárpótolhatott.
-Gina figyelsz rám?-gyengéden rázza meg a vállamat, ami ismét a jelenbe ránt. Próbálok ellenállni a kísértésnek és nem nézek a szemeibe.  Mert valahol tudom, hogyha megteszem, sosem leszek képes arra, hogy megtegyem..
-Ne haragudj, csak elbambultam.
-Szóval sokszor fordul elő veled, hogy ilyen pánikrohamod van?-érzem rajtam függő tekintetét és azt is tudom, tudja a választ. Sosem volt még ilyen. Csak egyszerűen mikor összeállt bennem a kép már nem csak a kezem vesztette el a funkcióját, hanem mindenem.
Kétségtelen, Dean Winchester sosem volt a jó időzítés embere.
-Nem.-böktem ki az egyetlen szót, amire képes voltam.
-Hol van Charlie?
-Az anyámnál.-válaszolom gépiesen, mint egy jól begyakorolt szöveget.
-De hát ő Floridában él.-értetlenkedett.
-És mi a problémád ezzel?-kérdem dühösen, s válaszra sem méltatva pattanok fel és a konyhába sietek.


A pultra támaszkodva próbálkozom minden erőmmel arra összpontosítani, hogy ne zuhanjak össze.
Bár most a legokosabb döntés az lenne, ha elmondanék neki mindent. Milyen kár, hogy nem tehetem meg, hisz erről Crowley még az elején figyelmeztetett. Ha bárkinek is említem a dolgot az alku semmissé válik.
A hűtőhöz lépek és kinyitom, hogy Deant a kávé mellé legalább egy sörrel megkínálhassam. Ahogy az üvegért nyúlok szemem megakad a polcon előre elkészített pitén, ami csak a sütésre vár.
Ismét bukfencet vet a gyomrom, ahogy a gondosan celofánba csavart  félkész süteményre nézek.  Az volt Charlie első saját készítésű desszertje. Emlékszem megígértem neki, hogy még a sütőt is ő kapcsolhatja majd be, ha hazaérünk.
De többé nem jött haza.


-Nem kellene pihenned?-kérdi a vadász a konyhaajtónak támaszkodva, miközben szemeit dörzsölgeti és hatalmasat ásít. Az eltelt időből és gesztusaiból ítélve arra következtetnék, hogy elnyomta az álom.-Elvégre nem véletlenül küldtek haza reggel.-ahogy kikapcsolom a sütőt, fél szememmel látom, hogy a levegőbe szimatol.
-A munka a világfájdalom orvossága.-törlőruhával egyensúlyozom ki a gőzölgő süteményt és a tálalóra teszem.-Az alkoholnál is hatékonyabb, csak kevesebben élnek vele.-bólintok jelentőségteljesen és én közvetlenül az édességből párolgó gőzbe szagolok bele. A bódító illat azonnal elnyom. Cseresznye és a frissen sült tészta elegye hamar orromba kúszik.
Ahogy látásomat elhomályosítja egy előbújni készülő könnycsepp a mosogatóhoz lépek, hogy megmossam a kezem és önmagamban azon imádkozom, hogy a gyümölcs íze erősebb legyen, mint az arzén, ami a patkányméregben volt.





-A pitéd még mindig isteni!-neveti el magát, ahogy már sorra a harmadik szeletet teszi magáévá. Tekintete egy pillanatra semmibe réved, s elárulja, hogy emlékei között kalandozik el. Biztos még azokra a régebbi időkre gondol.  Azokra a szép dolgokra, amikor minden problémát le tudtunk küzdeni. Együtt.  Újra a süteményre néz, majd rám és a behozott, de üresen álló tányéromra.-Te biztosan nem eszel?
-Vacakol a gyomrom.-rázom meg a fejem és most azért fohászkodom az Istennek, hogy ne kelljen szenvednie. Apró mosoly suhan át ajkain, majd villáját leteszi a megmaradó pite darabja mellé és jelentőségteljes pillantást vet rám.
-Gina én..-kezd bele mondandójába én pedig az asztal alatt tördelem az ujjaimat, miközben figyelem, ahogy keresi a szavait.-Tudod gondolkodtam és nagyon hiányoztok.-fájdalom csillan meg a tekintetében én pedig rettegek a továbbiaktól, amit közölni akar.-Otthagyom a vadászatot!-jelenti ki olyan magabiztossággal, hogy kétség sem fér hozzá, maximálisan biztosa döntésében.
-Dean ne..-nyögöm elhaló hangon és utat engedek könnyeimnek. Nem lehet, hogy pont most.
-Nem! Én eldöntöttem! Eleget kelleténél..-arcán most egész másfajta érzelemhullám csap át. Az intenzív fájdalomé, s kezeit gyomrára szorítja.-Mi a..-a pillanat tört része alatt fordul le a székről, így a pult elrejti őt előlem. Kezemet ajkaimra szorítom, hogy legalább amennyire lehet visszafogjam a zokogásom, de ahogy hallom a szenvedését, egyszerűen nem bírom tartani magam.-Gina..Kérlek segíts!-nyögi fuldokolva én pedig egy lépést hátrálok, de falba ütközöm, aztán csak lecsúszom a földre és átadom magam a végső, szörnyű fájdalomnak. És csak hallgatom a kudarca fulladó segélykéréseket. Tehetetlenül.





Aztán feleszmélek arra az ordító csöndre, ami körülvesz. Ahogy felnézek, minden ugyanolyan. A konyhát ugyanúgy a pitém illata járja át, a lámpák égnek, és tudom, hogy Dean ott fekszik a tőlem néhány méterre. Holtan.
ÉN ÖLTEM MEG!
Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megnézzem. Nem akarom megtenni. Nem akarom látni mit tettem, de egy halk hangocska az emeletről, majd a közeledő, dübörgő léptek mégis arra késztetnek, hogy felállva eltorlaszoljam  a helyiség bejáratát az érkező elől.
-ANYU! ANYU!-rohan le az emeletről Charlie és szinte berobbanna az ajtón, ha nem lennék ott.-Szörny van az ágyam alatt!-emeli rám áttetszően zöld tekintetét, ami most még nagyobb fájdalmat ébreszt bennem és elnyomja a viszontlátás örömét is. De mindennek ellenére magamhoz ölelem a csöppséget és ölembe véve felállok vele.  Könnyeim hamar benedvesítik pizsamáját.
-Tényleg kicsim?-hüppögök.-Menjünk nézzük meg!-ahogy  kifordulnék a helyiségből, akaratomon kívül vetek egy pillantást oda, ahol az idősebbik Winchester valamelyik mozdulatlan testrészét kellene látnom, vagy legalább a nyomát. De semmi sincs ott. Ez pedig nem hagy nyugodni. Immáron nem törődve  karomon ülő leányzóval határozott lépést teszek a pult  másik oldalára, de semmi nem utal arra, hogy ott bárki is járt volna. Minden tiszta és üres.-Ez nem..
-Az az én pitém anyu?-mutat rá az asztal közepén díszelgő érintetlen süteményre.
-N-nem. Ezt én nem..-hirtelen gondolattól vezérelve leteszem Charliet és a konyhaszekrényhez lépve értetlenül meredek a rágcsálóirtó bontatlan dobozára.
-Mi van veled anya?-áll elém a gyermekem és kézen fogva ránt vissza a földre egyetlen pillanat alatt. És ahogy ránézek nem tudom mit mondjak. Hogy végre lett volna apja és.. Nem.
-Semmi sincs szívem!-vezetem a lányt kifelé a helyiségből.-Nézzük meg azt a szörnyet.

De nem bírom ki, hogy ne vessek még egy utolsó pillantást arra a helyre, ahol utoljára láttam élve Dean Winchestert. Azt embert akit mindennél jobban szerettem.
Az embert, aki úgy tűnt el, mintha sosem létezett volna.

Az embert, aki egykor a mindenemet jelentette, s akinek az életét semmi perc alatt adtam el, cserébe a saját boldogságom egy apró darabjáért.

Életért életet.