2019. november 4., hétfő

Mon Amour




- Unatkozom!-mondta szemeit forgatva.
- Akkor beszélgessünk valamiről.-vontam vállat és elhúztam a számat.
- De miről, Bianca?
- Mondj valamit, és beszélek róla!- tártam szét a karjaimat.
- Sajt!-bökte ki hamiskás mosollyal.
- Tudtam, hogy ezt fogd mondani, Thor.- sértődötten fújtam egyet. A párizsi eset óta szívatott ezzel.
- Naná, egy franciának?-vonta föl a szemöldökét újra és újra.
- Azért még nem vagyok francia, mert egyszer véletlenül így mutatkoztam be, mon amour!- csaptam a homlokomra.
- Mit mondtál? Hisz te elpirultál!
- Én? Te képzelődsz…–legyintettem nagyzolva, de éreztem az arcomra kiülő vörösséget.
- Igen, te! Sőt, egyre jobban!-nevette el magát.
- Nem, nem mondtam semmi fontosat. Mondj valami mást, amiről beszéljünk.
- Oké… Ki az, akit most szeretsz?-halk sóhaj szállt fel ajkairól.
- Ezt úgy kérdezed, mintha nem lennél vele tisztában.
- Ne nézz így rám, tőled akarom hallani!
- Szertlek, Thor!
- Én is szeretlek, Bia…



- Mit csinálsz már bent a fürdőben egy órája?-morcos hang rángatott vissza a valóságba.
- Semmit, Tony… Csak emlékezem.

Ha kiderül


-Te is emlékszel még arra a napra, amikor elterveztük, hogy megváltjuk a világot?
-Gyerekek voltunk még…
-Mégis valóra vált az álmunk, el tudod te ezt hinni?
-Nem. Olyan, mintha még mindig álmodnék. Pedig nem, és erre itt a legékesebb bizonyíték, a gyűrűsujjamon.
-Bizony, téged feleségül vesz Thor, én leszerződtem a stúdióhoz. Minden remekül alakult.
-Aha, úgy tűnik. De miért hoztad fel most ezt? Inkább mesélj, mi van Lokival? Sosem beszélsz róla…
-Nem állok vele szóba.
-Még mindig amiatt a...
-Szóba se hozd, kérlek!
-Raven, de ez volt a nagy álmod! Los Angelesbe költözni, találni egy remek helyet, ahol kiadhatják az életed munkáját, és feleségül menni Lokihoz. Mi változott?
-Én, én változtam meg Hanna. És Ő is. Nem az, akinek hittem.
-Ő is színész. Mégis mit vártál tőle, hogy amíg te a világot járod, ő itthon fog rád várni, sakkozgatva?
-Ne mondd, hogy én tehetek mindenről, oké? Muszáj volt elmennem, és azt hittem ennél nagyobb az önuralma, a fenébe is!
-De szeret téged, ő maga mondta nekem. Te is szereted. Hol itt a probléma?
-Bia, te ezt nem értheted, neked minden olyan tökéletes Thorral, de…
-Ne gyere itt nekem a kifogásokkal, Ovediah Riverstone! Véghezvittük a lehetetlent, átrepültük a fél világot, csakhogy itt lehessünk. Sikerült! Miért hagyod, hogy egy ostoba csók mindent megakadályozzon? Nehogy már egy részeges este miatt mindenről lemondj!
-De fáj… annyira szeretem őt. És rossz látnom, hogy ő feleannyira se akar engem, mint én őt.
-Szóval erről van szó. Félsz az érzéseidtől.
-Nem, dehogy!
-Ne hadonász itt nekem, ismerlek már évek óta! Te rettegsz attól, hogy elkötelezd magad mellette! Te jó ég, Raven, te tényleg szerelmes vagy belé!
-Csitt már, még meghallja!
-Eredj már, és beszélj vele. Alig várja, hogy ismét a karjaiba omolj. Őrülten bánja azt az estét.
-Remélem is.
-Most meg mit puffogsz? Indíts!
-Csak hogy tudd, ha még egyszer megteszi, nem csak az ő tökeit fogom letépni, hanem téged is kinyírlak.
-Rendben, amit csak szeretnél, csak menj már oda hozzá!
-Jó, oké. Indulok. Most örülsz?
-Repesek a boldogságtól. Szia, drágám!
-Pápá!
-Kérlek Loki, ne mondd el neki, hogy én voltam az a lány…
-Mondtál valamit?
-Semmit… meg sem szólaltam, Raven.
-Akkor oké. Holnap találkozzunk és csak hogy tudd, imádlak!
-Én is imádla. Én is imádlak… de remélem akkor is ezt fogod mondani, miután kiderül az igazság…

Gyengeség


A reggeli idegességem akkorra már elérte a tetőpontját. Nem volt ez fogható egyetlen csata előtti csendhez, vagy őrjítő várakozáshoz sem. Ez merőben más volt. Ha lábam nem vert volna gyökeret, már rég lyukat jártam volna a padlóba. Ezért csak ácsorogtam az ablak előtt és próbáltam leskelődni kifelé. Az udvaron nagy volt a tömeg. Végül elhatároztam, hogy megpróbálok kimenni a lakosztály előterébe. A lépcsőknél óvatosnak kellett lennem, mert ahogy mert ahogy magamat ismerem, képes vagyok legurulni a lépcsőn magas sarkúban. Vicces igaz? Harcokhoz szokott tagjaimon  néha kifog az elegancia. Mikor szerencsésen leértem az előtér ablakai mögül kényelmesen leselkedni kezdtem. Most már felismertem az emberek egy részét, a szolgálókat, pár társamat, Volkstaggot és Sifet is, igaz én csak Lokit kerestem a tekintetemmel . De ő sehol sem volt. Bosszúsan konstatáltam magamban, hogy már csak 5 percünk van az indulásig, de a mai nap másik sztárja még nem érkezett meg. Úgy látszott, hiába mondtam szándékosan neki egy fél órával korábbi időpontot. Nemsokára Tony jött be gondterhelt arccal. Hiába ismertem régről az acélruhás embert, vagy a többi Midgardi hőst, még mindig furcsa volt jelenlétük az Örök birodalom palotájában.
-Loki hol van? – érdeklődtem aggodalmasan, miközben igyekeztem nem harapdálni az ajkaimat, ami szokásom, ha ideges vagyok. 
- Nem tudom Azt hiszem az őrök már keresik. Thort elküldtem a Mindent látóhoz.- drámai hatásszünetet tartott, mintha arra várna, hogy valaki nevessen a poénján. Ha Bianca itt lenne és nem a csokromat készítené éppen, biztosan azt tenné– Szóval Heimdallhoz, hátha ott van, vagy a pacák meg tudja mondani. Elvégre Neki látnia kellene, de eddig Tarzan nem ért vissza – számolt be a sötét hajú férfi fejét rázva. Nekem pedig nagyot dobbant a szívem. Hisz tudtam, hogy Loki kiválóan el tud rejtőzni a kapuőr gyakorlott szemei elől is. HA akar..
Az említett szőkeség néhány másodpercen belül berepült a hatalmas ablakon, a mjölnir rövid ideig még pörgött a kezében. Motyogott valamit arról, amit megéreztem.  A testvére eltűnt.
Steve azon nyomban felpattant  és aggodalmasan kezdett vizslatni, ahogy fekete–arany ruhám egyik tollával babráltam idegességemben. Mikor a tekintetünk találkozott látszott rajta, hogy ha a vőlegény a kezei közé kerül, jó alaposan megrázza, talán fejjel még le is lógatja a szivárványhídról, hátha az esze visszakerül a fejébe.
Nagyon megijedtem, de reménykedtem, hogy a Ő nem felejtette el az esküvője napját. Végső soron az elég nevetséges indok volna nem?
Egy idő után a vendégek is észrevették, hogy itt valami nem stimmel.
 Egyszer csak Skurge tántorgott be a helyiségbe, szemmel láthatóan zavarban volt. A viharistenhez lépett lépet, mondott neki valamit. Thor hangosan sóhajtott, s vonásai rosszat sejtető grimaszba torzultak, majd  mint aki nem hajlandó a rossz hírt hozó szerepében tetszelegni, csak meglökte a férfit felém, majd kinyögve szavait sietősen távozott.
- Raven a menyasszony neki add át üzenetet!
- Loki küldött és azt üzeni, hogy nem lesz esküvő, mert meggondolta magát. Szabad akar lenni és nem szeret – hebegte rémülten, mintha megtorlástól tartana. Nem tudtam, hogy újra félre hallok, mint általában, vagy tényleg azt mondta, hogy nem lesz esküvő. A torkomat a sírás szorította össze, szívemet pedig láthatatlan öklök csépelték minden dobbanásra, ezért amikor mondani akartam valamint inkább kacsaként hápogtam. Steve hozzám lépett és megölelt, a rossz hírt hozó pedig ezt kihasználva eliszkolt. Amikor Nat belépett, a barátom  elengedett és kiment, hogy bejelentse a népnek, a herceg visszalépett. Mindenki megértő volt, Odint kivéve.
- Ezt a napomat is elfecséreltétek, feleslegesen kellett parádéznom itt nektek, de megkaptátok! – szúrt belém diadalittasan. Tőle nem lehetett mást várni, hisz valami megmagyarázhatatlan okból gyűlölt engem  egy ideje.
Sosem tudtam megmondani pontosan miért. Talán az volt az oka, hogy nem voltam többé a tökéletes hadvezére, mert időmet szerelemre pazaroltam? Egyszer azt mondta jobb volna kiölni magamból a szeretetet, hisz az fog gyenge harcossá tenni.
És mikor elcsendesedtek lépteinek visszhangjai, s felerősödött körülöttem a tolongó emberek zsivaja, mikor mindent könnyes ködfelhőn keresztül láttam, akkor döbbentem rá, hogy igaza volt.

November sky


Italommal a kezemben ücsörögtem a bárban,mégsem éreztem magamat boldognak. Feszült voltam.A nő, akit szerettem,velem szemben tekergette a csípőjét a többi férfi előtt,és bár ő egyáltalán nem figyelt rám,az én pillantásom egész este rajta csüngött.Elragadó volt,mint mindig – nem is értettem,miért kellene ezen meglepődnöm? A tűzvörös ruha,ami sokat mutatóan feszült bőrére,a hátára tapadó göndör vörös tincsek,a szenvedélyes arckifejezés…gyönyörű volt.Néztem őt,és nem értettem,hogyan lehet velem a világ legszebb nője..
-Édes! – Hangja végighasított a termen,a legtöbb férfitársam pedig utána fordult,bár ő észre sem vette őket (vagy csak nem mutatta ki).Egy whiskys pohárral a kezében robogott felém,én azonban annyira elgondolkoztam,hogy észre sem vettem, elhagyta a táncparkettet.
-Gina – leheltem boldog mosollyal az arcomon.A furcsa hiányérzés, ami eddig körbelengett,egy szempillantás alatt eltűnt.Olyan messzire űzte tőlem,hogy még a keserű emléke sem maradt meg,bár a frusztráció azért ott lebegett valahol a tudatom peremén.
-Hoztam neked whiskyt, két jéggel, ahogy szereted – magyarázta lelkesen,ám eközben lepillantott a kezemre,és meglátta a teli poharat.–Az előzőt sem ittad meg?
Csinos vonásai fintorba torzultak,láttam rajta,hogy az agyában lévő fogaskerekek hangosan kattognak – mióta ismer,nem látta még,hogy elutasítottam volna ezt a tömény élvezetet.
-Valahogy nem volt hozzá kedvem – vontam vállat.Az ölembe mászott,karcsú karjait a nyakam köré fonta,és lágy csókot lehelt a szám sarkába.
-Mi a baj? – kérdezte édes, álmos hangon.Mintha nem is ugyanaz a lány lett volna,aki egész este idegen pasikat taperolt,míg én itt ültem,a sarokban…sötét árnyként.
-Hagyjuk– legyintettem egy fáradt sóhaj kíséretében.Nem volt kedvem egy újabb veszekedéshez a kilengései miatt.
-Mit vársz, mit mondjak?–felemelte a fejét,és smaragdzöld szemeit várakozón az enyémekbe fúrta. Azt várta, hogy megenyhüljek,mint mindig.De az én türelmem is végesnek bizonyult.
-Mondom,hogy semmit nem kell mondanod..Fejezzük ezt be!Tudom,mit érzel,mit gondolsz. Ismerlek.Ennek így nincs tovább értelme.
- Szeretlek! – suttogta.Szempillái megrebbentek, apró ujjai az öklöm köré fonódtak.Láttam a szemeiben a könyörgést.A legtökéletesebb lány az én türelmemért fohászkodott.Én pedig mégsem tudtam tovább azt színlelni,hogy nekem ez így jó.
- Miért?Hogyan?Mennyire Hol a szerelmed?Nem látom,nem tudom megfogni,nem érzem... semmire sem megyek a súlytalan szavaiddal.
-Itt,legbelül.Itt van, és sosem fog elmúlni,tudom jól.Tökéletes vagy számomra,te vagy az egyetlen,aki el tud viselni engem úgy,ahogy vagyok! – Hangja megremegett,láttam a pillái mögé rejtett könnyeket.Önzőség volt eltolni magamtól,miközben bennem valami felüvöltött a fájdalomtól,ő pedig a sírás szélén állt,mégis most az egyszer meg akartam tenni,a saját érdekemben.
-Ahogy te is az voltál nekem.
-Tudod, hogy szeretlek!–Az első könnycsepp.Le kellett hunynom a szemeimet,hogy képes legyek válaszolni neki.


-Tudom,Gina.De az nem mindig elég–feleltem fáradtan.Nekem sokkal nehezebb volt,mint neki,tudtam nagyon jól.Percek alatt találni fog egy másik pasit,aki majd halálosan szerelmes lesz belé,és boldoggá fogja tenni.Én fogom az egész nyomorúságos életemet az ő emlékeivel leélni,magányosan.Mégis meg kellett hoznom ezt az áldozatot.Magamért,érte…magunkért.
-Mit akarsz,hogy könyörgjek?Megteszem,Dean!Könyörgöm,ne csináld ezt!Megváltozom!Ígérem,hogy jobb leszek!
-Nem kell sem könyörögnöd,sem megváltoznod.Te így vagy tökéletes,ahogy vagy.Csak nem számomra. – Óvatosan megemeltem,és leültettem a székre,én pedig felálltam.Megfogtam a poharamat,és bámulni kezdtem a benne lötyögő óarany színű folyadékot.
-De én nem akarok mást–motyogta maga elé.
-Bárkit megkaphatsz-feleltem gyámoltalanul.
-De én nem akarok mást–ismételte határozottabb hangon.
-Sajnálom.Tényleg.De ennek itt és most vége.Vigyázz magadra!–Olyan flegmán vetettem oda,amennyire csak tőlem tellett,majd lehúztam az italom maradékát,és kisétáltam a szürke novemberi éjszakába…


Döntések


A kedvenc kávézóm falai olyan ismeretlennek tűntek, ahogy ott ültem, a sarokban, leghátul, mint mindig. A napfény idáig nem jutott el, elrejtőzhettem, azonban én mindenkit teljes megvilágításban láthattam. A fekete-fehér tapétát nézegettem és most annyi év után is találtam rajta új mintákat. Talán az idegesség, talán a zavartság tehetett róla, nem tudom. Elmélkedésemet az ajtó feletti kis csengő szakította meg, ami azt akarta tudatni, hogy új vendég érkezett. Odakaptam a fejem, de nem ő volt, csupán pár iskolás gyerek. Rápillantottam az órámra. Késik, mint ahogy régen is késett.
-Szia Steve-hallottam a nevem
Lassan néztem fel, esdekelve, hogy ne ő legyen az, még nem vagyok rá felkészülve. Magam előtt láttam egy barna szempárt, aminek melegsége nem változott az idők során.
-Bia -mondtam halkan
Letelepedett velem szemben, összekulcsolta a kezét és várt. Nem nézett rám, én sem rá, mindketten az asztalt bámultuk. Kértünk egy-egy forrócsokit, hogy legyen mivel foglalkoznunk.
-Tulajdonképpen miért is akartál velem találkozni? – kérdezte kavargatás közben
Szólásra nyitottam a szám, de nem tudtam mit mondani. Magam sem tudom, miért ülünk itt.
-Látni akartalak. -böktem ki végül
-Steve, figyelj. Nem vagyok rá képes, hogy fesztelenül csevegjek veled. Sajnálom, nekem ez nem megy. -állt volna fel
A szavak hallatán elöntött a düh, ami már hat éve gyűlt bennem.
-Ülj vissza! – mondtam határozottan. Te nem vagy rá képes? Te? Amikor elmentél, úgy váltunk el, hogy két hét múlva visszajössz. Nem válaszoltál a telefonjaimra, e-mailjeimre, semmire, mert éppen  a szomszéd állam helyett inkább Asgardba mentél! Azt is a többiektől tudom, hogy élsz még! Abból a két hétből hat év lett, úgy, hogy menyasszonyként jössz vissza és még te mondod nekem azt, hogy nem tudsz velem beszélni? – bukott ki belőlem
-Így könnyebb volt... -sütötte le a szemét
-Nem, nem volt könnyebb. Szörnyű volt. haraptam az ajkamba.
Felnézett rám, azokkal a csodálatos szemekkel és megfogta a kezem. Érintésére lassan öntött el a fájdalom. Lassan, mint a lágyan hullámzó tenger. Úgy érte el a szívemet, akár a víz a partot. Már-már gyengéd volt.
-Steve, sajnálom. De nem dönthettem másként.
-Ez nem igaz. Mindig van választásunk. Mi irányítjuk a sorsunkat. -húztam ki lassan a kezem az övéi közül
- Azt mondtad, nem hiszel a sorsban. -tűnődött
- Abban nem, hogy a sors elválasztja az embereket vagy, hogy összehozza őket.
- És aki két szék közé kerül? Az is a sors, vagy a mi döntésünk eredménye?
- Nem, csak abban dönthetünk, ami kizárólag rajtunk múlik. -néztem a szemébe
Tudta, hogy mire gondolok. Láttam az arcán. A szeme körüli kis gyűrődés elárulta a fájdalmát.
-Döntöttél Bianca... -álltam fel
-De... -vette a levegőt
-Most én is döntöttem... -néztem rá utoljára
Ahogy kiléptem a kávézó ajtaján, és arrébb sétáltam, neki kellett dőlnöm a falnak, hogy megnyugodjak. Láttam ahogy beül a kocsijába és elhajt. Tudtam, hogy nem fogom többé látni, tudtam, hogy most elvesztettem minden jogot arra, hogy tudjam mi történik vele. De végre én is szabadon döntöttem.



Szembesülés




- Rájöttem a szavai között bújó válaszra.
- Azt hittem már régen túltetted magad rajta! Elment. Vége. Ne ragozzuk túl.
- Nem tudtam útjára bocsátani, míg rá nem jöttem, hogy egyvalamiben mindvégig igaza volt. Sokat tanultam tőle, bármennyire is fáj, hogy elment. Igazából boldognak kellene lennem.
- Nos, szerfelett szeretem a kicsavart gondolkodásmódodat, de ez már nekem is kezd értelmetlenné válni.
- Nem meglepő, mert átsiklottál a mondandója fölött, ahogy én is tettem.
- Mondanám, hogy rakjuk el magunkat másnapra, de valószínűleg csak tovább idegesítenél az éjszaka folyamán a tévképzeteiddel, tehát bökd ki gyorsan.
- Te is törődtél vele, ne játszd itt az érzéketlent.
- Mondjuk úgy, nem volt más választásom. Kiböknéd végre, vagy harapófogóval húzzam ki belőled a szavakat?
- Azért ment el, mert nem akart többet a gyomok között kutakodni. Adott rá gyógyírt, de én kenceficekánt kezeltem és kidobtam, mint minden felesleges holmit.
- Ugye abban te is egyetértesz, hogy ennek az égvilágon semmi értelme sincs.
- Ne már, gyerünk, gondolkozz!
- Azt teszem azóta, mióta megszülettél. Mégsem értelek.
- A hazugságok sorozatától elgazosodtam. Érett voltam, mégsem éltem vele. Féltem, hogy a fennmaradt gyümölcseimet is leszakítják. Abba pedig belepusztultam volna.
- Ezek szerint a taktikázásod többet ártott, mint használt.
- Rengeteget – hagytam annyiban a mondandómat és elléptem a tükörképem fájdalmas grimaszától. Nem értettem, mire fel ez az arc, mikor legbelül elégedett voltam a tanultaktól. NEKI sikerült felnyitnia leragadt szememet.

Közöny




Egy őszi éjszakán, New York művésznegyedének egyik földszinti kis albérletéből tányércsörömpölés és két ember hangos veszekedése hallatszott ki a lépcsőházba. 


-Mond, miért kell mindig ködösítened? Miért nem tudod, kimondani, egyszerűen, ha valami nem tetszik? Esetleg változtatnál rajta? Egy kapcsolathoz két ember kell!
-Azért van ez a ”ködösítés”- ujjaival idézőjeleket mutatott a levegőbe - mert nem szeretnélek megbántani és a másik meg, hogy mindig félreértesz mindent. Ha beszélek egy munkatársnőmmel, egyből kombinálásba kezdesz!-Tony mérgesen fújtatott egyet.
-Az nem igaz, nem mindig! Egyszer, kihangsúlyoznám EGYSZER fordult csak elő mikor megjegyeztem, hogy nem tetszik, hogy az a csaj annyira nyomul rád!- itt már könnyeim patakokban folytak le arcomon a dühtől- Ezt te se gondolhatod, hogy szó nélkül hagynom kellett volna?! Gondolj bele, te is ugyan ezt tetted volna, ha valamelyik pasi elkezdene rám indulni. Hasonlóképp kiakadtál volna, vagy még jobban, mint én!-egy pohár esett ki a kezemből és szilánkokra robbanva csatlakozott társaihoz a padlón. Pedig ez tényleg nem volt szándékos. Ha  így lenne, vitapartnerem képe lett volna a cél.
-Rendben, ebben igazad van, de akkor se szabd meg nekem mit mikor és hogyan csináljak! Szabad ember vagyok! Én sem szabom meg neked, hogy mit csinálhatsz és mit nem!-vetette oda foghegyről, bennem pedig elpattant valami.
-Na, jó álljon meg a harci menet! Még, hogy nem szabod, meg nekem mit lehet és mit nem?! Ki volt az, aki megmondta, hogy melyik ruhát húzhatom fel? És ki volt az, aki nem engedte, hogy elmenjek bárhová is a barátnőimmel, egyedül, NÉLKÜLED? Segítek TE, voltál az. - böktem a mellkasára nyomatékosítva mondandómat.



-Tudod, mit nekem ebből elegem van, nem vagyok hajlandó tovább hallgatni a hisztidet, én ebbe már belefáradtam!- mondta, majd egy nagy ajtócsapódás hallatszott. Szinte fel sem fogtam mi történt, szavaim mégis anélkül hagyták el ajkamat, hogy felfogtam volna; beszélek.
-Így könnyű elintézni a dolgokat, ha folyton csak kihátrálsz az ajtón!- kiáltottam még utána, és összerogyva sírtam a szobám padlóján. Nem sokáig őrlődhettem ott, mert a pár hónapos kisfiúnk felsírt. Felpattanva magamhoz vettem a mobilom és mélyen legbelül azt kívántam, bár felhívhatnám Thort.