2018. május 24., csütörtök

Surprise

MEGLEPETÉS! Éjszakai lópikula szösz, csak neked, csak most!



- Hová megyünk? – loholtam utána, miközben maga után húzva rángatott végig a főutcán. Mióta megérkeztem a lakására be volt sózva, aztán pedig ujjaimat morzsolva cibált az ismeretlen helyre. 

- Meglepetés – jelentette ki egyszerűen, hátra se nézve. 

Tudta, hogy gyűlölöm a meglepiket, mégis szervezett egyet. Az utolsó meglepetés amit kaptam, szakítással végződött. Rettentő mérges lettem és lesatuzva a lábammal, próbáltam megállítani. Amint észrevette, megtorpant, majd nagyot sóhajtva nézett a szemembe. 

- Bízz bennem, jó? – Kék szemei olyan mély szerelemtől csillogtak, hogy képtelen lettem volna nemet mondani neki. Némán bólintva vettem fel újra a tempóját és folyamatosan a hátát bámulva követtem. 

Több étterem és rengeteg szórakozóhely előtt elmentünk. Elhagytunk két színházat, egy parkot és néhány cukrászdát. Őszintén fogalmam sem volt róla, mi is lehet a végállomás. 

Aztán egyszer csak szembe találtam magam a mellkasával. Felnézve rá mosoly terült szét az arcán és óvatosan tette fel kérését. 

- Hunyd le a szemed. Kérlek. 

Kivételesen nem kötekedtem, nem ellenkeztem. Úgy tettem, ahogy kérte és vártam a csattanót. Pár lépést haladtunk, nem volt tíz méter, majd finom érintést éreztem a karomon, ahogy lehúzott a földre. Térdemen egyensúlyozva ücsörögtem az isten tudja hol, egy megtermett férfival. A férfival, akiben megbíztam ez igaz, de akkor is! Rengeteg filmet lát az ember ehhez hasonló szituációkról. Sose lehet tudni. 


Kettőt simított az ujjaimon, jelezve, hogy elvehetem a kezem. Lassan engedtem le őket, és csak pár pillanat után nyitottam fel a szemhéjam. 

Ami elém tárult minden volt, csak az nem, amire számítottam. Egy hatalmas pokrócon ücsörögtünk, szemben a másikkal. Körülöttünk kosárban kaja és egy üveg bor. Teljesen a múlt évszázadban éreztem magam. 

- Piknik? Piknikezni hoztál? – fakadtam ki nevetve a megkönnyebbüléstől. 

- Várd ki a végét! – nyitotta fel a kosarat, ami dugig volt sajtburgerrel és sültkrumplival. 

- Kiraboltál egy mekit? – vigyorogtam, majd kényelmesen elhelyezkedtem. Nem volt olyan rossz ötlet ez az egész. 

- Lily intézte! – emelte fel a két kezét. – El se hiszem, hogy a legjobb barátommal jár… - tette hozzá az orra alatt, míg ő is törökülésbe helyezkedett. 

- Mi is azok voltunk. Vagyis még azok vagyunk… - ráztam meg a fejem. Ha őszinte akartam volna lenni magammal, én sem tudtam „MIK” vagyunk éppenséggel. Több volt ez, mint barátság, de mégis ráfogtuk, hogy védelmezzük a saját sebzett szívünk. 

- Éppen ezért szerettem volna, ha kicsit kimozdulunk ma. Meg kellene beszéljük ezt az egészet. Elegem lett Raven – sütötte le a szemét. Dühös lettem magamra, hisz az én hibámból nem csillogtak a szokásos módon azok a csodálatos kék kristályok. Én tettem ezt vele, pedig tudtam milyen szörnyű bizonytalanságban élni. Csak azért, mert egyszer megsebezték az embert, még nem biztos, hogy a következő alkalomkor el is vérzel. 

- Sajnálom Steve. Önző vagyok – rágcsáltam a számat idegesen, majd babrálni kezdtem a füvet. – Nem akarlak bántani. Őszinte akarok lenni veled és nem akarlak bántani. Szükségem van rád és… - mielőtt befejezhettem volna a mondandómat, a hátamon találtam magam. A bontatlan üveg felborulva, a sültkrumplik kissé szétszóródva, fűcsomók a lapockám alatt, Steve Rogers pedig teljes valójában felettem, mind az összes izmával, mosolyával, szőke tincseivel, bizalmával és szerelmével. 

- Az önző itt én vagyok Raven – suttogta pár centire a számtól, rajtam pedig átfutott a jóleső borzongás. 

- Miért? – leheltem, de képtelen voltam levenni róla a szemem. Valószínűleg pislogni is elfelejtettem. 

- Mert most az egyszer nem fogom hagyni, hogy te döntsd el, mit akarsz – csókolt meg végszó gyanánt, nekem pedig el kellett ismerjem: tetszett ez a domináns változata.

Beszélünk róla?


 
Még nem kelt fel a nap, de a lámpák már nem égtek odakinn.
Csak a halovány, árnyas derengés lesett be az ablakomon én pedig csak figyeltem, ahogy alszol.
Sötét tincseid kócosan terültek szét a párnán.
Megremegtél kicsit s én a vékony takarót meztelen hátadra borítottam vigyázva.
De legszívesebben felébresztettelek volna, azt kérdezve, beszélünk róla?

 Csak néztem az arcodat, s egy pillanatra becsuktam a szemem, s visszarepültem pár órát az időben.
Láttam, ahogy meztelenre vetkőzve nekem adod magad, könnyes szemekkel könyörögve a szeretetért. Láttam, ahogy ahelyett, hogy megkérdeztem volna; Beszélünk róla?, hagytam bűvkörödbe vonni magam, s hagytam, hogy enyém legyél és én a tiéd.

Hagytam, mert úgy voltam vele, majd beszélünk róla, ha eljön az ideje és megmondom őszintén, nekem is szükségem volt Rád.
Azt hiszem jobban, mint az elmúlt évek alatt bármikor. De most, így utólag belegondolva, most hogy kiűztem a fejemből hangodon sóhajként elillanó nevem emlékét, tudni akarom, mi voltam?
Barát? Szerető? Vigasz? Búfelejtő? Vagy a fülig szerelmes szamár, aki már akkor imádott téged, mikor először meglátott?
Csak a tárgy, ami jó volt valaki más helyett, akit felejteni vágytál?
Felültem s sóhajom átszelte a szobát. Halk voltam, pedig üvölteni akartam.
Ordítva kérdezni azt, beszélünk-e róla? Azt, hogy fontos volt-e? Azt, hogy mit akartál tőlem?
Tudni akartam, ugyanaz maradtam-e a szemedben. Tudni akartam, te más lettél-e?

Elnyílt ajkaid suttogtak valamit álmodban. Talán nem nekem.
Talán Lokinak szólt minden. Talán képzeletben ő volt tegnap a helyemben.
Talán csak bormámor volt neked az egész. Csak kellett valaki én meg kéznél voltam.
Beszélünk majd róla? Mert arról biztosan, hogy te mit érzel, hogy te hogy vagy, hogy te mit akarsz..
És arról beszélünk, hogy én is vagyok? Hogy én mit akarok?
Vagy az nem lesz fontos csak a te fájdalmad? A te szenvedésed?
Nem. Te nem ez vagy. És bocsánatot akarok kérni mindenért.
Azért, mert hagytam, hogy összetörjenek. S hagytam magamnak is, hogy kihasználjanak.
Beszélni akarok róla. Elmondani, hogy sajnálom azt is, hogy nekem számít, mert te voltál.
Beszélnünk kell róla, mert ez nekem is fáj.
El akarom mondani, hogy a legelső este óta, mióta szakítottatok, minden alkalommal elcsenem a mobilod és kitörlöm Loki idióta üzeneteit.
El akarom mondani, hogy nem akarlak újra a kezébe adni, s végignézni, ahogy egy botlás után magadba roskadva padlóra hullasz.
El akarom mondani, hogy barát akarok lenni, nem támasz. Barát, vagy annál több, de szavaim megrekednek ajkamon.
Te alszol én pedig beszélni akarok valamiről, ami nem rólunk szól.
A kék égről, a felmelegedésről, a pingvinekről, a háborúkról, az éhezésről.
Bármiről, csak ne kelljen arra gondolnom, hogy ennyi voltam. Évek után az az egy alkalom.
Beszélni akarok egy másik világról, ahol nem én vagyok a felesleges harmadik és nem léteznek határok. Egy világról, ahol minden hiba nélkül lehetnénk Raven és Steve együtt.
Egy világról, ahol végre hívhatnálak Ovediahnak is, mert nem gyűlölnéd a neved.
Egy világról, ahol szerethetnélek.
De csak egy jelenünk van. Itt és most, ahol az ágy szélén ülök, te pedig álomittas hangon kívánsz jó reggelt. S választ sem várva kérdezed, kérek-e kávét. Anélkül, hogy bármi mást  szólnál, csak a földre dobott felsőmet kapva magadra, kilibbensz a szobámból, magamra hagyva a levegőben cikázó halk kérdéssel s önmagad emlékével:




-Beszélünk róla?

2018. május 23., szerda

Maradsz még?


-Bassza meg!-káromkodtam el magam, ahogy meghallottam a hangos dörömbölést az ajtón.-EGY PILLANAT!-kiabáltam, remélve, hogy a rám várakozó illetőig eljutott a felkiáltásom. S közben némán átkoztam magam azért, mert az itthon töltött várakozás értékes perceit egy idióta divatmagazin cikkeire fecséreltem, ahelyett, hogy szennyes fehérneműimet pakoltam volna ki a rohadt mosógépből.
Vagy csak követnem kéne néha Raven példáját, aki csak akkor hozza ki a fürdőbe a mosatlant, ha megtelik a szennyeskosara.
Gyors léptekkel trappoltam be a szobámba s az ágyamra dobtam a vörös és fekete ruhadarabokat, majd a helyiség ajtaját becsapva igyekeztem a bejárathoz.
-Szia Thor! Gyere be!-vigyorogtam az érkező szőkeségre.
-Szia.-biccentett, majd szerszámos ládával a kezében belépett a lakásba. Meglehetősen furcsa volt látni ezt a megszokott aktatáska helyett, és még visszagondolva sem igazán tudom elhinni, hogy Thor értene a mosógépszereléshez. Valahogy tőle ez az egész annyira idegennek tűnik. Mint ahogy az is, hogy most itt van. De összességében hálásnak kellene lennem azért, mert Steve teljesen analfabéta a mechanikai, vagy háztartási gépek karbantartásához, így Raven legjobb barátja helyett, most az én jogász adoniszom áll  itt az előszobámban..Legalább két perce úgy, hogy én csak bámulom..
-Ömm ott a fürdő.-böktem ki esetlenül a folyosó felé, mire ő meg is indult előttem.
-Szóval te rosszalkodsz.-mondta nevetve. S a járólapon hatalmasat koccant a nehéz láda. Én csak ott álltam az ajtófélfának támaszkodva és elképzeltem, milyen lehet ezt a szőke félistent meztelenül munka közben látni. Gondolataim félig keveredtek a valósággal, s míg ő térdelve, fenekére feszülő farmerban vizslatta a gépből kilógó vezetékeket, képzeletemben már épp vetkőzve táncra perdült a fürdőszobánk közepén. Aztán a "bárcsak így volna" valahol meghallgatásra talált, s az egyik csőből hatalmas vízsugár csapott fel,  s tartalma mind Thorra zúdult.
-Tudtam, hogy elfelejtettem valamit!-nevetett, majd egyik kezével védve magát  a mosdókagyló alá hajolva zárta el a főcsapot.-Azt hiszem ez kellett volna, hogy az első dolgom legyen.-gyors mozdulattal szabadult meg nedves felsőrészétől, s mellkasán leszánkázó csillogó cseppek olyannyira megbabonáztak, hogy a szavak önálló életre keltek ajkamon.
-Én rohadtul nem bánom, ha vetkőzöl.-mikor ráeszméltem mit is mondtam, kezemet oly nagy hévvel kaptam szám elé, mintha ezzel megakadályozhatnék egy újabb hasonló ballépést.
-Mondtál valamit?-nézett rám Thor, aki mindeközben szerszámai között kotorászva igyekezett új életre kelteni a rakoncátlan masinát.



-Csak, azt hogy megyek és csinálok egy kávét.-nem  egészen voltam biztos abban, hogy hallotta a mondandóm utolsó szavait, hisz olyan gyorsan szedtem a lábam, hogy a konyhába érjek,  hogy kis híján porzott mögöttem az út.
Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy akár rántottát is süthetnék égő arcomon. De próbáltam nyugtatni magam a ténnyel, hogy Thor-t túlságosan lefoglalta a mosógépem.


A kávéfőző halk morajlását hallgattam, miközben jegyzeteim felé görnyedtem a konyhaasztalon. Nem tudtam magam újra rávenni arra, hogy figyeljem a szőkeséget a fürdőben.Túlságosan frusztrált a gondolat, hogy talán ismét nem tudnék parancsolni a számnak.
Épp a római jog egyik alaptételét memorizáltam volna, mikor vendégem győzelemittas örömmámorban, maga elé nyújtva egy kivehetetlen kis darab alkatrészt, közeledett felém.
-Most már nem vagy ellenfél a nagy Thor.-nak.- letette elém a kis gumidarabot.-A tömítés volt a ludas.-mondta kedvesen, majd rápillantott az előttem elterülő papírhalomra. Nesztelen léptekkel kerülte meg az asztalt, majd felém hajolt, s ebben az eszméletlen közelségben, a testéből áradó hő mellett még az a bódítóan csodás illat is megrészegített, amit felém sugárzott. Szőke tincsei csiklandozták a fekete toppban szabadon hagyott vállaimat, de nem szóltam érte.


.-Jog?-válaszul csak bólintottam, mire ő ismét szólásra nyitotta ajkait.-Azt hittem a diplomáciát tanulod.
-Az már megy. Egész héten csak azzal foglalkoztam.-lestem fel rá fél szemmel,de ő csak a zöld szövegkiemelővel kihúzott sorokat böngészte, majd rábökött egyre.-Itt ne ezt emeld ki. Coulson inkább erre a paragrafusra építi a vizsga kérdéseit.-itt egy teljesen árván maradt szövegrészlet felé bökött, amit én gyorsan megjelöltem egy neonzöld felkiáltójellel.
-Köszi. Azt hiszem életet mentettél. Nem egészen tudok odafigyelni Phil óráin. Szinte mindig elalszom ha csak belekezd egy monológba.-nevetve forgattam meg a szemem, s a következő pillanatban csalódottan konstatáltam, hogy Thior eltávolodott tőlem, s immár a konyhapultnak dőlve figyelt engem. Ahogy megfordultam, elkövettem egy nagy hibát.
Felállva nem a szemkontaktust kerestem, mert tekintetemet túlságosan vonzotta a kidolgozott mellizmok napbarnított szépsége.
-Azt hiszem lassan mennem kéne.-mosolyodott el, s az eddig vállára vetett vizes felsőt kezdte  méregetni maga elé tartva.
-Nem maradsz még?-kérdeztem kissé csalódottan.-Nincs még kint olyan meleg, hogy vizes pólóban flangálj. És különben is. Esetleg tanulhatnánk együtt. Te segítesz nekem a joggal, én felzárkóztatlak diplomáciából-laza mozdulattal fogtam össze göndör tincseimet, hagyva, hogy a bal vállamról egyszerűen lecsússzon a toppom vállpántja. csak fél szemmel lestem Thor arckifejezését, s pont elkaptam azt a pillanatot, ahogy érzékien alsó ajkába harap.Szemében kerestem a választ a kérdésemre, s közben azon kattogott az agyam, ha végső soron sikerül a tervem  és Thor Odinsont a hálószobámba csábítom, mennyi lesz az esélye, hogy Raven ránk nyit akció közben.
-Az én időmbe belefér.-mondta kacér mosollyal arcán, s óvatos mozdulattal igazította helyére ruhám pántját. A pillanatnyi csalódottságom oly erővel csapott le, hogy nem is vártam folytatást. Pedig még volt egy kérdése.-Nem lenne egyszerűbb a szobádban?
Kapkodva szedegettem egy kupacba a jegyzeteimet, s immáron levakarhatatlan vigyorral a  képemen azon gondolkodtam. hogy fogom eltüntetni a bugyijaimat az ágyamról anélkül, hogy a szőkeség meglássa őket.

Maradhatok?

Volt pár kérdésem. Meg ihletem.


Dideregve, remegő kézzel nyomtam meg a csengőt. A halk dallam, mely pillanatról pillanatra lett egyre hangosabb, rövid időre elnyomta az esőcseppek kopogását az ereszen. Gyors pillantást vetettem a testemre tapadó ázott ruhadarabokra, majd önmagamban hálát adva a megérzésemnek, hogy ma bizony nincs szükségem a szokásos sminkemre, azért rögtönzött mozdulatokkal legalább elfogadható frizurát próbáltam alkotni összekuszált, csöpögő tincseimből.
-Hihetetlen vagy!-karba font kézzel állt az ajtóban, s rosszalló pillantást vetett rám. Én csak mosolyogtam, hisz tudtam jól, mulattatja a helyzet, s néhány perc kell csak, hogy együtt nevessünk a szerencsétlenségemen. A sugárzó kék szemek viszont nem enyhültek meg még akkor sem mikor félre állva utat adott, hogy beléphessek a nappaliba.-Vedd le azokat a vizes göncöket!-mondta komor arccal, majd elindult a lépcső irányába, míg kezével hanyag mozdulattal a fürdő felé intett.-Bent találsz törülközőt, mindjárt keresek neked valami száraz ruhát.



                                                                                  ***


-Hogyhogy itt vagy?-kérdezte felvont szemöldökkel, mikor a nappali kanapéján ültünk egymással szemben. Kimondottan élveztem a bőrömre simuló egyszínű pulóverből sugárzó illatot, mert így minden túlzás nélkül jelenthettem ki, Bucky esszenciájába burkoltam magam. Vállat vontam s egy hosszú pillanatig csak a kezemben lévő teáscsésze felszálló fehér páráját vizslattam, csakhogy ne kelljen a szemébe néznem. Mert nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy örül-e annak, hogy itt vagyok, vagy dühös azért, mert..
-Csak látni akartalak.-motyogtam magam elé grimaszba torzult arccal, s a várt kedvesség, melynek reményében első alkalommal léptem be párjaként a már jól ismert házba, még mindig olyan szinten váratott magára, hogy kezdtem azt hinni, talán hiba volt megtennem ezt a lépést. Hivatalosan még csak egy hete vagyunk együtt, de Bucky mégis annyira furcsa azóta. Talán csak az egész titkolózósdi zavarja. Talán az, hogy túlzottan rámásztam? Vagy az, hogy ide jöttem? Gyomromat görcsbe vonták a zavaró gondolatok, s úgy éreztem, ha most azonnal nem teszek valamit, itt helyben felemészt a belülről mardosó szégyen. Mi a francot gondoltam?  És mit gondolhat most rólam? Aztán a válasz, melyet kaptam, arra ösztökélt, hogy felnézzek rá.
-Akkor miért nem hívtál?-kérdezte félrebiccentett fejjel.-Érted mentem volna.
-Út közben jutott eszembe, hogy beköszönök és..-Bucky a mondatom közben alkalmazta a legjobb s egyben legcsodásabb módot arra, hogy kicsikarja belőlem a némaságom, hisz ajkai nemes egyszerűséggel útját állták a szavaknak.
-Legközelebb ne csinálj ekkora hülyeséget csak szólj rendben?

                                                                      ***


-Megnéznéd a ruhámat?-kérdeztem biccentve, miután az órára néztem. Az itt töltött percek olyan kérlelhetetlen gyorsasággal repültek tova, hogy szinte időm sem volt felfogni őket. Elindítottunk ugyan egy filmet, de idővel csak a karakterek némaságát figyeltük, hisz a másik hangja jobban érdekelt. Én hallgattam milyen volt az edzés, ő pedig figyelt arra, mi történt a dráma órámon. Aztán csak azt vettük észre, hogy egészen sötétedésig belefeledkeztünk egymásba.
-Persze.-mosolyodott el, s hangosat nyögve felállt az ülőalkalmatosságról, de mielőtt a szárítóhoz indult volna, óvatos puszit nyomott a homlokomra.
Magamhoz véve a táskámat kotorászni kezdtem benne a mobilom után, hisz nemrég hallottam, hogy üzenetem érkezett. A bátyám neve villogott a képernyőn, s az SMS-ben csak néhány kurta szó szerepelt.
"Ne várj meg, ma nem megyek haza."
-A kurva életbe..-szitkozódtam halkan, s mintha egy pillanatig Steve hangját hallottam volna. A poénnak szánt kérdés viszont Bucky ajkait hagyta el.
-Hogy beszélsz?-nevetve lépett be a szobába s kezembe adta immáron száraz gönceimet, majd az arcomon ülő érzelmek arra ösztönözzék, hogy a viccet, aggodalomra cserélje.-Mi a baj?
-Semmi.-biccentettem, majd felállva az ajtó felé indultam, hogy nyugodtan vissza vehessem saját ruháimat. Ő nem szólt semmit, csak azt tette mint minden ilyen alkalommal. Várt.
Hangos sóhaj szakadt fel belőlem.
-Nincsenek nálam a kulcsaim.-haraptam be az ajkamat a küszöböt mustrálva, mintha az a világ legérdekesebb dolga volna.-Steve pedig nem jön haza.
-A pótkulcs pedig múltkor eltört.-fejezte be a mondatot nevetve, hisz az emlék az én arcomra is mosolyt csalt egy pillanatig. Ő volt az, aki tönkretette az említett tárgyat.
-Semmi gáz, majd megoldom valahogy..-vontam vállat, mire ő erőteljesen megköszörülte a torkát. Felé fordultam. Olyan dühösen kérdő tekintettel meredt rám, mint a tanár a gyerekre, aki rosszul felelt egy kérdésre, pedig mindenki tudja, hogy a jó válasz is ott van a nyelve hegyén. Közelebb lépett hozzám, s a táskát finoman húzta le a vállamról. Csak egyetlen szót szólt, majd várta, hogy én folytassam. Várta a helyes választ.
-Vagy..
-Maradhatok?-hangomból sütött a meglepettség, talán jobban is mint szerettem volna. Nem gondoltam, hogy felajánlja ezt az opciót. S meg se fordult a fejemben. Azt hittem még túl korai lenne. Túl rámenős. Túl sok.
De a helyes válasz ott volt. Mindketten tudtuk.
Ott volt a mosolyában. S abban a csókban is amit kaptam. Abban a ki nem mondott "viszlát holnap."-ban.

2018. május 22., kedd

When you come home

Ez egy valami. xD

Végre megérkeztem. Ledobva a táskámat másra sem vártam, csak látni azt a bizonyos személyt. Gyorsan lezuhanyoztam, majd átöltözve róttam az utcákat. Egy percet sem szerettem volna vesztegetni. Fél év telt el utolsó találkozásunk óta, mikor ott hagytam és egy szál pizsamában leléptem a lakásából. Akkor a reptéren úgy éreztem, mintha ott lett volna. Csak a fantáziám játszadozott velem és a remény apró szikráját is kioltva foglaltam helyet a gépen. Nem értettem miért reménykedtem, mikor szó nélkül elengedett. Csak barátok voltunk. A Legjobbak. Hatalmas hibát követtünk el. 

Ismerős utcák, falak, fák és padok mellett elsuhanva rohantam előre. Már-már boldog dallamokat dúdolva rontottam be az egyetem kapuján. Bianca ódákat zengett, miszerint Steve Rogers engem akar. Én pedig őt. Sosem jöttem rá, addig a pillanatig, míg el nem veszítettem. Az igazi végig ott volt az orrom előtt, de még az sem nyitotta fel a szemem, mikor legrosszabb pillanataimban együtt, összebújva nyugtatgatott. Barát… Hittem én, naivan. 

Mikor megpillantottam, mosolya szerényen terült el arcán és őszintén hallgatta, amit a mellette sétáló pár srác nevetve mondott. A szívem nagyot dobbant. A hónapok alatt csak jóképűbb lett és a jól ismert arckifejezését látva: szerényebb. Haja picit rövidebb, katonásra nyírt. Hófehér pólója alatt újonnan szerzett izmok húzódtak, amiket szerettem volna abban a másodpercben és ott a helyszínen felfedezni a nyelvemmel. 

Csillogó szemekkel nézett felém, én pedig örömittasan indultam meg. Addig a pillanatig tökéletes, filmbe illő képsorok játszódtak a szemem előtt, míg egy ismeretlen barna lány be nem előzött. Száját rátapasztva a trófeára, adta tudtául mindenkinek, hogy a srác az övé. Karjaival indaként fonta körbe, elzárva még a kíváncsiskodó pillantások elől is. A döbbenet annyira eluralkodott rajtam, hogy sem csalódottságra, sem féltékenységre nem volt időm. Akkor és ott, egy hatalmas pofon térített volna csak észhez. Haragudtam rá, amiért elfelejtett. Haragudtam Biancára, amiért hitegetett és haragudtam magamra, amiért itt hagytam. Amiért odaadtam másnak. Nem harcoltam, inkább gyáván megfutamodtam az érzelmeim elől. 


- Raven! – köszönt egy ismerős tónusú hang. Ki tudja mióta bámultam a semmibe. Egy biztos, már régestelen rég felszívódott a bambulásom oka. A lefagyásból észhez térve fordítottam oldalra a fejem, hogy szembe találjam magam egy régi ismerőssel. 

- Loki – mosolyodtam el halványan. Túl sok emlék. Egyáltalán miért jöttem vissza? Mi a fészkes fenének ácsorgok a füvön és hagyom, hogy újabb késeket döfjenek belém? 

- Rég láttalak. Jól nézel ki – döntötte oldalra a fejét. Az első ami szembe tűnt, hogy haja sokkal hosszabb volt, mint legutóbb. Öltözéke sokkal felnőttesebb. Arca kicsit vékonyabb. Szemeiből keménység sugárzott a sértett gyermeki lélek helyett. 

- Te is. Nem iszunk meg valamit? – tértem a lényegre. Nem tudtam vajon van e valakije, érez e még bármit. De egy dologban biztos voltam. Szükségem lesz rá, ha ki akarom verni a fejemből Peggy és Steve Rogers látványát együtt. Életem legnagyobb szerelme pedig, teljesen megfelelt a célnak.

Accident

Na ültem rajta pár napot... #Lexy

Accident

Az emberek felelőtlenek. Mindenki azt hiszi halhatatlan, addig a pillanatig, míg valami tragédia nem történik és a végén könnyek közepette sajnáltatják magukat. De mi van a másik féllel? Aki nem hibás, mégis ő sínyli meg a történéseket. Mi van akkor, ha elveszítjük önmagunkat egy szerencsétlen utazás közepette? Túl tudunk lépni, vagy örök életre megnyomorodik a lelkünk?

A szerpentinen kanyarogva élveztem, ahogy a szél lobogtatja a hajam. Alattunk a tenger, karjaim magukhoz ölelve szorították az embert, aki gyomorgörcsöt tudott okozni egyetlen pillantásával. Úgy éreztem magam, mint egy tündérmesében. Néha hátra-hátra pillantva mosolygott rám, hogy érezzem ott van és mindig velem lesz. A szívem kihagyott egy ütemet. Szerelmes voltam. Igazából szerelmes. Semmi köze nem volt a filmekben látott nyálas szarságokhoz. Ez igazi volt, fájó és mellkasszorító. Mégis a legjobb dolog, ami valaha történhet az emberrel. 

Titkos randin voltunk, amiről a bátyám nem tudhatott. Nem engedtem kiderülni, biztos kiakadt volna és túlreagálva szétverte volna a lakást az idegtől, miszerint legjobb barátja elcsábította az ártatlan kicsi húgát. Lopott percek jutottak, amiket igyekeztünk kiélvezni. Épp félhosszú hajába túrva igyekeztem csillapítani szívem dübörgését, mikor egy homályos fekete csík derengett fel a látóhatáron. Reagálni sem volt időm, máris sikító fékcsikorgás szakította be a dobhártyámat, majd egy üvöltés, ami Buckytól érkezett. A következő amire emlékszem az égett hús szaga és az aszfalt keménysége. Éles fájdalom nyilalt a lábamba, de nem foglalkoztam vele. Körülöttem összeroncsolódott alkatrészek. Felnézve egy kék fehér kamion félig a szirtről lelógó alakja fogadott. Az eleje felismerhetetlenségig roncsolódva. Tovább vittem a tekintetem és Buckyt kerestem. A kép kitisztult, füst és benzin szaga lengte köre a baleset helyszínét. Pár méterre tőlem kiszúrtam, ahogy a motor roncsai alatt fekszik és nem mozdul. A lábam nem reagált agyam üzeneteire, így alkaron kúszva, igyekeztem felé. 

- Bucky… - suttogtam. Nekem legalábbis így tűnt, mint később kiderült üvöltve kerestem a biztos pontnak számító személyt. 

Feje alá nyúltam, ahol nedvesség fogadta ujjaimat. Elkapott a pánik. A fémdarabok és olajos dolgok között nem tudtam eldönteni mi lehet. Vér, vagy egyéb más nedv? 

Ahogy felé hajoltam, láttam a riadtságot a szemében és azt, hogy nem igazán van tisztában a történtekkel.

- Bucky... - simítottam végig nedves haján remegő ujjakkal.

- Lily, jól vagy? Nem esett bajod? - pislogott.

- Túléltük - nevettem fel, de abban a percben lehervadt a mosolyom, mikor pánikolva elkezdte mantrázni.

- Nem érzem a karom. Nem érzem a bal karom... - Sírva feküdtem a mellkasára, ahol végül elájultam. 

A következő kép, hogy jobb lábam begipszelve, felül telis-tele gézzel, itt-ott átázva. Bátyám nyúzott arca élesedett ki az ágyam mellett. 

- Steve? 

- Szia! – kapta fel a fejét, majd megfogta a kezem, ahonnan csövek lógtak ki. 

- Hol van? Hol van Bucky? – ültem fel hirtelen, de visszanyomott a párnára.

- Életben – mondta színtelen hangon. – Nem szabadott volna ott lenned. 

- Nem a mi hibánk volt! – toltam fel magam ismét. 

- Teljesen mindegy. Egy élet tönkrement. A tiédet nem engedem. 

Azzal felállt és motyogva kávé kereső túrára indult. Alig csukódott mögötte az ajtó, az ágymelletti tolószékbe átvergődve kaptam ki a tűt a karomból, majd gördültem végig a recepcióhoz. Az ottani nővér útba igazított és a másik irányban lévő folyosón repesztve kerestem a célt. Nem gondolkodtam túl sokat. Kopogás nélkül berontva a szobába, tekertem az ágy mellett fekvő alakhoz. 

Nyakig betakarva feküdt. Haja vizesen lógott a szemébe, míg arca a faltól pár árnyalattal fehérebbnek tűnt. 

- Jajj, Buck – döntöttem vállának a fejem. Az előbb érzett megkönnyebbülés szertefoszlott abban a szent minutumban, mikor homlokom kemény felületen koppant. „Kérlek, legyen gipsz.” 

Óvatosan húztam lejjebb rajta a takarót. Először fel sem fogtam a szemem elé táruló látványt. A következő percben pedig sírva figyeltem, ahogy kinyitja a szemeit. 

- Annyira sajnálom! – temettem tenyerembe az arcom. – Ha nem erősködök, ez nem történik meg. Nem kellett volna odamennünk. Igaza van Stevenek – magyaráztam össze-vissza kétségbeesetten. 

Némán ült feljebb az ágyon. Jobb tenyerével végigsimított az arcomon, míg másik, ezüstösen csillogó pótvégtagját pásztázta. 

- Nincs semmi baj Lily. Baleset volt – bizonygatta, de szemeiből kihunyt a jól ismert csintalan mosoly. Vonásait megkeményítette, ahogy a szívét is: felém. 


2018. május 21., hétfő

A thousand times





Idegesen pillantgattam a körülöttünk ülőkre. Sokan vannak. Nem mintha nem lennék hozzászokva ahhoz, hogy akár a meccsek, vagy a fellépések alkalmával sok idegen tekintet szegeződik rám, de ez most más. A zakó és az fehér ing, mely tőlem kifejezetten szokatlan öltözet, szinte kiszorít belőlem minden levegőt, s úgy érzem, mintha kényszerzubbonyban feszítenék. A nyakkendőm fojtogat. Meleg van. Szemem előtt fekete pontok cikáznak a makulátlan fehér abroszon. A kopasz pincér épp a mellettünk ülőkhöz viszi ki a pezsgőt, majd felém fordulva rám kacsint. Én csak vicsorgásnak tűnő félmosollyal bólintok és remegve kifújom a levegőt. Újra körbe nézek. Mintha megkétszereződött volna a vendégek száma. Vagy talán csak rémeket látok. A pillanat töredékéig megfordult a fejemben, hogy lefújom az egészet és majd kint, ahol nem lát senki.. Aztán ugyanígy gondolatban pofán is vertem magam. Mi a francon agyalok? Egy mocskos sikátorban letérdelni és..
-Hála az égnek!-libbent a helyére hangosat sóhajtva én pedig nem tudtam levenni róla  szemem. Teljességgel megbabonázott, s szavai a torkomban dobogó szívemen is úgy visszhangzottak át, mint a szirén éneke a hullámverésen.-Azt hittem már lekéstem a desszertet.-nevette el magát, s pár mozdulattal még megszárította kezén csillogó vizet.-Bucky!-szólított a nevemen, mire visszatértem a valóságba. Megráztam a fejem. Megremegett az ajkam, ahogy láttam a pincért felénk közeledni, nyomában a hegedűt cipelő férfival. De minden magabiztosságomat magamra erőltetve válaszoltam.
-Bocsi csak elbambultam.-néhányat doboltam ujjammal az asztalon. Nem volt időm semmi mást mondani. A felszolgáló letette elénk a rendelt édességeket, majd átnyújtotta azt a rózsacsokrot, amit én intéztem be még órákkal az érkezésünk előtt.
-Ez azt hiszem valami tévedés lesz.-nevette el magát Lily, ahogy kezében forgatta a vöröses díszbe csomagolt virágkölteményt.-Ez biztos nem az enyém.-mosolygott rám pillantva.-ekkor földöntúli dallam csendült fel a hangszeren, s ebben a csodás melódiában ő is megszűnt egy pillanatig. Keze megfagyott a mozdulatban, ahogy a zenészre nézett, de meglepett tekintete a kopasz urat is kereste, aki a kezébe nyomta a csokrot. S aki már rég felszívódott.-Gyönyörű.-bólintott és nem tudtam volna megmondani semmi pénzért sem azt, hogy a zenének szól-e, vagy a virágoknak. Én benne vesztem el.
S míg kezem a nadrágom zsebében kutatott, hatalmasat dobbant a szívem, mikor megfogtam a tárgyat. Ő pedig ezzel egy időben szólalt meg.-Oh van benne egy kártya. Nézzük kinek az ajándéka került hozzám.-ajkai elnyíltak egy pillanatra, ahogy az aranyszegélyes törtfehér lapon álló betűket olvasta.
Én kihasználtam az alkalmat, s gyors mozdulattal térdeltem le, magam elé tartva a nyitott dobozkát.
Könnybe lábadt szemeit rám emelte, és én már nem hallottam a körülöttünk ülők meglepett  felkiáltásait. A sóhajokat. Semmit.  Csak azt, ahogy az ő lélegzete elakadt.
És a választ arra, mikor megismételtem a kártyán írott szavakat.
-Lily Rogers, lennél a menyasszonyom?
-Ezerszer is.: Igen.