2018. november 15., csütörtök

Megpecsételt sorsok


Az idő lelassult s szűnni nem akaró borzalmas csönd fonta ölelésébe a vidéket. S a több száz ember némasága fojtogató félelem satujába fogta az elmém.  Egyetlen pillanat volt. Egyetlen döntő pillanat, melytől már régen rettegtem.  Más körülmények között azt mondtam volna, mindaz, ami történik jelentéktelen kis semmiség, mégis mindenki tudta, valami most örökre megváltozik.

Pedig ez sem tűnt különbnek  bármely eddigi harcnál. Gonosz erők a Föld ellen? Az emberiség megmentése? Kezdett rutinmunkává szelídülni. A közembernek sem volt már furcsa semmi.
Óriás repülő  fánk? Ugyan, mi az nekik, ha láttak már óriás páncélos rozmárokat szárnyalni az égen.
Nem lepődtek meg rajtuk, csupán féltek tőlük, de a félelem fellegeit hamar elűzték a remény napjának sugarai.


Akkor már nem csak a Disney mesék szóltak dicső megmentőkről, hisz bátran idézhettük a narrátor szavait akár a Herkulesből:
„Réges régen az ókori Görögországban, Istenek népesítették be az eget és rettenthetetlen hősök jártak a földön.”
A különbség csak annyi volt, hogy túlléptük a határokat, s a modern kor hősei lettünk, mágiával, szuper-fegyverekkel, páncélokkal és csodakütyükkel. Meg persze nekünk is voltak saját isteneink, de ez már más lapra tartozik.


Mi ott maradtunk reménysugárnak, bármi történt is a világban és bár követtünk el hibákat, mégis  lábunkat megvetve egymást segítve dacoltunk az ellenszéllel, hogy jobb, élhetőbb és biztonságosabb világot teremthessünk.



Olykor elpusztíthatatlannak képzeltük magunkat, s ilyen alkalmakkor a valóság előszeretettel tiport minket a mocsokba, csakhogy belénk törölhesse a lábát.
Hogy ráébredjünk, nem vagyunk tökéletesek,halhatatlanok, de még sebezhetetlenek sem.

S van egy dolog, amit végső soron mi sem tudunk kikerülni.
A végzetet.


Ez volt az a gondolat, ami átvillant akkor az agyamon.
Az utolsó alkalommal, mikor láttam egy Istent az Alvilág kérlelhetetlen karmaiban vergődve a feledés homályába veszni.
Nem csak azért, mert a lángtenger épp csak kialudt a talpam alatt, s a betontömeg, mely egy pillanattal korábban még mint nyitott száj pengeéles fogakkal sötéten tátongott előttem, készen arra, hogy engem vagy bárki mást is elnyeljen, aki segíteni próbál, hanem azért is, mert Ragna az első pillanattól fogva tudta a végét.


Hádész leányának sorsa már születésekor megpecsételődött, s a rebellis viselkedés, melyet alkalmazni próbált, hogy  megkerülje a kőbe vésett tényeket, végül csupán elősegítette a fátumát.

Bár tudtuk, nem halt meg, mégis azzal, hogy valaki más életéért cserébe saját apját áldozta fel, automatikusan átvette a stafétabotot a holtak őrének posztjára, s a Halál új Istennőjét kötelezettsége elszakíthatatlan rablánccal kényszerítette a őrhelyére.


Ő már előtte érezte. Érezte a saját vesztét és bár tilos volta ellenére meg akarta velem osztani az enyémet, melyre korábban oly sokszor kértem már.
Előbbi kudarcba fulladt próbálkozások idővel elmaradtak, s megbékéltem mindazzal, amit a talán létező feljebbvaló kirótt rám, s nem nyaggattam többé azzal mikor temethetnek majd akik szeretnek.

Évek sora telt már el azóta, hangja mégis a fülemben csengett minden egyes nap, s a dátum későbbiekben szörnyűbb és fájóbb rémálmokban kísértett, mint korábban bármikor.


Akkor is megtartotta a maga titokzatos voltát. Informatívan ködösített. Elmotyogta a napot én pedig hirtelen azt sem tudtam miről beszél. Aztán hozzátette még;
„A nap lesz, mikor én visszatérhetek, s társként harcolok mellettetek.”
Sötét szemeiben szomorúság villant, ahogy újra szólásra nyitotta a száját.
„De te leszel az, akit elsőként el kell vigyelek.”


Nem emlékszem már pontosan, hogy abban a percben, mikor magamra hagyott és tudatosultak bennem szavai, a szívem egy huzamban kettőt vert-e, vagy kihagyott egy ütemet, de a gombócot a torkomban azóta is érzem és a szorítás a mellkasomon nem múlik. Talán még a szívem meg nem szűnik dobogni.


Akkor jöttem rá, hogy teljes valómban rettegek a haláltól.
Pedig mennyiszer, oh mennyiszer kívántam. Amikor gyűlöltem magam, mert érinthetetlen vagyok, s amikor gyűlöltem a világot is mert ezt művelte velem. Amikor gyűlöltem a teremtőmet azért, mert engem sújtott ezzel a borzalmas átokkal, s nem mást kárhoztatott örök magányra, örök szenvedésre.

Több alternatívával is próbálkoztam. Amolyan kispályás lehetőségekkel, mintha csak fel akartam volna mérni mennyire pumpálja belém a szívem a vérrel az életösztönt. 


És mikor ott álltam a vécécsésze felé görnyedve adtam ki magamból a nyugatatókoktélt, vagy a földön ülve vettem kezembe a szakadt kötelet, melynek laza csomója még ott díszelgett a nyakamon, rádöbbentem, hogy akármekkora szívás is az életem, a halálvágyam csupán egy apró hang a végtelenben, melyet elnyom az életerőm dübörgő basszusa, mely átszűrődött a kiskapukon, amiket egy-egy ilyen próbálkozásnál menekülőútként meghagytam magamnak.



Aztán megismertem a két lábon járó Arc Reactort, a milliomos, emberbarátot. Az egyetlen embert, aki képes elviselni mindazt ami vagyok, mindazt amit adok, mindazt amit vele teszek, s az immunitása, mely mint élő páncél védte meg őt a képességemtől, mágnesként vonzott magához a szabadulás minden hídját egyszeriben felégetve mögöttem.
Nem mintha szükség lett volna rájuk.


Hisz Tony Stark pont olyan hamar képes volt magába bolondítani, mint amilyen hamar fel tudott húzni, csupán egyetlen szóval, egy apró mozzanattal vagy azzal a pajkos tekintetével.

És Ragna nagy bejelentése után nem erre gondoltam először. Nem arra, hogy akkor majd meghalok és magam mögött hagyok egy befejezetlen életet, hanem arra, mekkora baromság ez az egész és hogy tudhatná a megmásíthatatlan elmúlásomat valaki aki le akart mondani erről a képességéről, aki más akart lenni?


S mint ahogy képtelenségnek tartottam azt is, hogy tisztában van saját pusztulásával, kimondatlan fogadást kötöttem magammal. Ha Ragna nem hal meg aznap, az én sorsomra sem nyomott még bélyeget a Örök Inas.


Amilyen nyugalmasan indult a nap, ahogyan szép lassan elvánszorgott, feszültséggal teli másodpercei ólomsúlyokat engedtek mélybe hullani a szívemről. 
Aztán mikor fellélegeztem megjelent az átjáró az égen, a lakosságot pedig egy új, ismeretlen horda rohanta le, akiknek ezúttal semmi köze nem volt a csínytevések istenéhez.

Abban a percben, mikor tudtam, bekövetkezik, abban a percben mikor a lányt elnyelte előttem a pokolnak hitt mélység, akkor gondoltam először azokra a mélybarna szemekre és a fájdalomra, amivel megtelnek, s a szenvedésre, mely idővel majd kiöli belőlük a csillogást, s szilánkosra töri szépségüket.



Teltek a napok az eset után én pedig csak reménytelen melankóliába burkolództam, s hagytam rám telepedni a marcangoló depressziót, mely szinte szimbiózisba került velem. Tőlem kapta az energiát s cserébe ajándékul adta a bénító félelmet megspékelő fájdalmas tehetetlenségérzést.
Mindenki békén hagyott, hisz más sem volt jobb állapotban. 
De nem tudták, hogy én nem csupán egy barátot gyászolok, hanem évekkel előre is már bársonnyal bélelt dobozba temetem önmagam.

Elhúztak fejem felett az álmatlan éjszakák, s a fáradt karikás szemek egy olyan lányt mutattak nekem a tükörben, amiről nem tudtam elképzelni, hogy én vagyok.
Nem tudtam pontosan megmondani, hogy a kialvatlanságom agyammal szövetkezve űzött-e velem gúnyos tréfát, vagy tényleg megtörtént, de az ezüstözött üveglap túloldalán álló alak nem követte többé a mozdulataimat, s ajkai önállóan nyíltak szólásra. Jobban mondva csupán egyetlen utasításra.
-El kell mondanod neki! Fel kell készítened erre!
Én csak ráztam a fejem és meg akartam békélni a tudattal, hogy kezdem elveszíteni a józan ítélőképességem és a gyász fokozatos tempóban hajszol az őrület felé, de ezzel egyetemben rá kellett ébrednem arra, hogy annak a roncsnak a tükör túloldalán nem is lehetne ennél jobban igaza.
Tony megérdemel ennyit, hogy...

Hosszú napok teltek el, hetek vánszorogtak és a hónapok úgy suhantak tova a naptáron, mintha csupán egy szempillantás volna az idő. Én pedig csak gyűjtöttem, gyűjtöttem a bátorságot, de bokám a földbe gyökerezett és ajkamra fagytak a szavak.
S mikor végül kinyögtem volna; „Hé Tony, meg fogok halni!”, mindig akadt valami fontosabb dolog és annyit kaptam válaszul; „Szavad ne feledd, később beszélünk róla.”

 



Aztán mire sorra került volna cserben hagyott a merszem és mindent előröl kellett kezdenem.

Közbejött a Torony, a költözés, az a pókszerkós tini, aki bűnt üldöz Queensben, majd mikor már vészesen közeledett a nap, s fejem felett  pengeéles pallosként integetett a határidőm úgy döntöttem megteszem végre. Hogy kitálalok és pontot teszek a végére. A végemre.
De mégsem volt szívem hozzá.

Utolsó éjszaka a karjaiban feküdtem, ő pedig már mélyen aludt és nem érezte a pólóját áztató könnyeimet, amiért kimondottan hálás voltam.
Rettegtem elaludni, hisz attól féltem nem kelek fel többé, de a kétség mégis álomtalan álomba ringatott.

A reggel pedig csalfa reménnyel kecsegtetett.
Óvatos csókjára ébredtem, s a halk unszolásra, hogy fussunk együtt egyet a parkban.

Elkezdett beszélni arról, hogy ha álmában pisilnie kell, arra ébred, hogy valóban hívogatja a toalett, majd azt mondta azt álmodta, hogy terhes vagyok.
Akkor pedig a kis hangocska, melyet elnyomtam, már isémt túlüvöltötte a kétségbeesésem.
Felé fordultam, aztán..

Aztán megjelent a fura köpenyes fazon  egy térkapuval a háta mögött és Bruce úgy vetett oda egy lapos kis köszönést, mintha nem tűnt volna el évekre. Bukfencet vetett a gyomrom, a pasas pedig csak beszélt, pedig én akartam valamit mondani. Azt mondta Mr.Starkra van szükség és esküszöm én is azt akartam mondani, hogy nekem is rá van szükségem, de a szavak nem találtak utat hozzám.
Rám nézett, azt mondta: „Később még beszélünk róla.”, aztán elsétált a sárgás fénybe olyan hanyag eleganciával, amilyen csak neki van én pedig igyekeztem magamba szívni minden egyes mozzanatot, hogy legalább addig emlékezzek rá. Próbáltam sugallni neki is, hogy ez az utolsó alkalom, de  a kapu eltűnt és én ott álltam egyedül.

Ezt követően pedig valaki mintha ráült volna a távirányítóra, ami ezáltal gyorsan tekerte előre a filmünket, mire észbe kaptam, már ott álltam egy országban, melynek a létezéséről sem tudtam korábban,a pusztuló gyepen, melyet halottak vére szennyezett. 

Láttam idegenek ellen rohanni minden társamat, s veszettnek tűnő harcba bonyolódni mindent egyetlen nemes célért. Felemelkedni két elbukott istent, kik erejüket hívták csatlósul a nagy Titán ellen.
Láttam meghalni majdnem minden embert, aki számított nekem és láttam, ahogy egy óriás hatalmába hajtva az időt ment meg egy maréknyi halottat azért, hogy egy fél univerzumot a pusztulásba taszítva teremtsen örökös egyensúlyt a világban.

Thor új fegyvere Thanos mellkasába fúródott, s a megtorlás diadalát ünnepelte. Túl hamar.
Erőtlen szavak után egyetlen mozdulat volt csupán.

Egyetlen másodperc.

Egyetlen csettintés.

Aztán az ordító csend és a tudat, hogy a változás szele most ér minket együtt utoljára.
Ott álltam magam körül a vert seregekkel, egy győztesnek hitt csata mezején, és éreztem a halál leheletét.
Fogalmam sem volt hol van Ő, csak azt tudtam, hogy sosem látom többé.
Nem akartam már arra gondolni, ha kölcsön vettem volna egy mindenható erejét, mondjuk a Mennydörgés hercegéét, vajon túlélhettem volna, vagy csak hiú ábránd még az ötlet is.

Éreztem az elmúlást és végül csupán az futott át az agyamon, hogy az utolsó pillanatban én átengedtem Tony Starkot a világnak.
S ezért lett üres az én világom az utolsó pillanatomra.

2018. november 14., szerda

Where's Your God?

Új kihívás, új szöszök. Kicsit hosszabbak, mint eddig és remélem nem okozok majd csalódást. ;) #TeamLoven

#R.I.P. #StanLee 

„Ki vagyok? Talán csak egy lány. Talán A lány. Talán egy barát. Talán egy régi szerelem. Talán a múlt. Vagy esetleg a jövő. Esetleg az örök szerelem. Talán egy ismerős figura. Talán a legnagyobb ellenség. Egy komoly nő. Vagy csak egy szeleburdi kislány... Mindenkinek mást jelentek... És hogy neked mit? Talán azt, akit csak gyűlölni tudsz. Talán azt, akit a legjobban szeretsz. Azt, aki fájdalmat okozott neked. Azt, aki mindig melletted van. Azt, aki nem szeretett. Vagy azt, aki örökké fog...”

Magam elé meredve számoltam a dohos falon legördülő vízcseppeket, amik a koszos földön egyetlen pocsolyaként végezték. Egymásba olvadva, bízva a többiekben. Mind hatalmas lelkesedéssel, szinte tökéletes csepp formájában indultak. Csillogtak, lendületük pedig hihetetlennek tűnt. Majd a célhoz érve rá kellett döbbenniük, hogy az út alatt elfogytak és átverés volt minden. Nem várta őket semmi, csak a végzetük.  

Egyetemista egyszerű lányként ültem, mezítelen bokámat fémkarika dörzsölte véresre, melyből alig egy méteres, rozsdás lánc kötött börtönömbe. Semmi másom nem maradt, egyedül a képzeletem. Fejben egy teljesen másik helyen tartózkodtam. Vele. Erős karjai magához öleltek a habpuha ágynemű rengeteg közepette és nem engedék, hogy bajom essen. Kedves szavakat suttogott a fülembe, amiktől elhittem minden hazugságát. 

Már-már mosolyognom kellett, az illata képzeletben olyan erősen érződött, mint a csípős hideg, amitől cserepesre száradtak ajkaim. Akkor és ott nem érdekelt más, csak még egyszer újra lássam. Látnom kellett a gyönyörű mosolyát, miközben valami óriási marhaságon töri a fejét. 

A nevem dörmögte egy goromba hang, amitől a gyomrom görcsberándult. Nem készültem még fel. Elleptek a kétségek. Mi van, ha nem is jelentek neki ennyit? Ha egyáltalán soha nem jelentettem semmit? Ha az egész egy átverés volt és... Nem volt időm tovább tanakodni, mert az őr erősen a karomba markolva fogott, aztán egy csettintéssel eloldozta a lábamon lévő béklyót. Fellélegezni se hagyott, maga után vonszolt és közben egyfolytában morgott. Hogy miért neki jut az alantas munka, miért nem állhat őrt a palotánál és mikor léptetik végre elő. Én az életemért küzdöttem, ő pedig egy jobban fizető állásért. Nagyszerű! 

Csillogó-villogó folyosón cibálta végig, kissé meggyötört és saras testemet. A kiálló bordáimmal közel egy hét után hagymát lehetett volna tökéletes kockákra szelni, a hajam sosem volt újságba illő, de látott már jobb napokat. Az arcom csak elképzelni tudtam, a rengeteg horzsolás és napfény nélkül egy hulláéra hasonlíthatott. Ruháim cafatokban, rászáradt vérrel díszítve. Ha nem éreztem volna valódi fájdalmat, felnevettem volna. Pont olyan volt, akár egy színdarab. A nyomorultak. 

Ahogy hangosan is kicsúszott a számon egy rekedtek kacagás, az őr meghökkenve nézett hátra páncéllal borított válla felett. Nem érthette mi olyan mókás, de nem is állt szándékomban beismerni, hogy lassan, de biztosan: megbolondultam. 

Az udvar felé vettük az irányt, ahol óriási tömeg fogadott. Mindenki szemében kerestem a sajnálkozást, de csak megvetés tükröződött. Egy pódium felé tartottunk, aminek tetején egyetlen ember állt. Ember? Kiállása akár egy királyé. Egyre inkább éreztem a vesztem, így dúdolni kezdtem egy dalt. Ha már kinyírnak, legalább megfilmesítem az egészet fejben. Düm-düm-düdüm... 

- Csendet! - kiabálta a palástos, tekintélyt parancsoló személy, mire mindenki elnémult az udvarban. - Üdvözlöm a jelenlévőket, eme szégyenteljes napon. Mint tudjátok, nevelt fiam beleszeretett egy midgardi, emberi lénybe, ezzel kockáztatva egész Asgard jövőjét. Mint királyotok Odin, nem engedhetem még egy gyermekem árulását a trón ellen. Így hát, halljátok ítéletem. Ő elvette tőletek a reményt, én pedig elveszem tőle szíve választottját. Reménykedjünk, hogy e cselekedet példaként szolgál majd a jövendő nemzedéknek. 

A fejemben lévő hangok elnémultak. Itt lett vége a filmnek. Szemeim előtt lepergett a tipikus "The End" felirat és vártam a halálom. Saját magam is megleptem, oly nyugodtan ácsorogtam az utolsó lépcsőfokon. A csuklóimat szorongató őr előrelökött, így épp térdre estem. Már nem éreztem fájdalmat. 

Tudtam miért vagyok itt és végre összeállt a kép. Ha én élek, Lokiból nem lesz király. Ha én lélegzem, ő is fog és képtelen elfoglalni az őt megillető helyet. Nem vehettem el tőle. Szerettem annyira, hogy ezt az áldozatot bármikor, szabadakaratomból is meghoztam volna. Sosem kényszerítettem volna választásra. 

- Mivel eme halandó csak jelentéktelen tárgya ügyünknek, így... - Felkaptam a fejem. Tényleg jelentéktelennek nevezett? Le se szartam abban a pillanatban, hogy ő a király. Tudtam, hogy vége az életemnek, de ez a félszemű, ősz öregember ne becsméreljen. 

- Nem vagyok jelentéktelen - szóltam közbe a hegyibeszédbe. Egyetlen szeme hatalmasra kerekedett. Torkom száraz volt, de így is érthetően ejtettem ki a szavakat. 

- Hogy mondtad? - döntötte oldalra a fejét, mintha úgy jobban hallana. 

- Azt mondtam, nem vagyok jelentéktelen! - álltam fel és a semmiből érkező magabiztosság átjárta mindenem. Inkább tulajdonítottam az adrenalinnak, ami akkor kezdett pezsegni a véremben, mikor megláttam a bitófát. Fel akarnak akasztani! 

- Halljátok ezt? Ez a névtelen, szürke kis semmirekellő feleselni mer velem! - nevetett a király kínjában. 

- Dögölj meg - erőltettem mosolyt az arcomra. Szemei villantak, majd egy pillanat alatt nyakamon egy kötéllel találtam magam. 

- Utolsó szó joga már nem illeti meg. Mint látjátok emberi halált fog halni, midgardi törvények alapján. Így kell lennie - ezzel mellém lépett és még a fülembe súgta: "Hol van most az Istened?"

Ahogy kiejtette száján az utolsó mondatot, lábam alól eltűnt a talaj és rettenetes fájdalom érte a nyakcsigolyámat. Ekkor tudatosult először és igazából, hogy fulladok. Tényleg meg fogok halni és ez nem egy színpadi díszlet. Kapálództam, miközben igyekeztem a semmiben tartani saját testem súlyát. Kezeimmel véresre martam saját torkomat, de nem sikerült szabadulnom. 


Először azt hittem rosszul látok és csak a kötél szorítása okozza a hallucinációt. Az embertömeg szétnyílt és megjelent Ő. Loki. Járása tökéletesen fennséges, palásját maga után húzva sietett fel az emelvényre. Fején egy nevetséges sisak-szerű, aranyszarvakkal díszített fejfedő. Mégis a szemei! Soha egész életemben nem láttam ekkora düht és félelmet egyszerre keveredni. Gyilkos volt a tekintete, ahogy közel ért hozzám és átkarolva a derekam emelt feljebb, hogy egyetlen suhintással levágjon a kötélről. 

Óvatosan fektetett a fából tákolt emelvény padlójára, majd apja előtt termett és egyetlen dolgot mondott. 

- Tartsd meg a koronád, te nem vagy az apám! 

Puha érintést éreztem a térdeim alatt és a hátamon, majd minden elsötétült. Egyedül az illata, igen, az illata lengett körbe, akár egy puha törülköző mosás után. Eltakart a kíváncsi tekintetek elől. 

Köhögve ébredtem, arra, hogy valaki rázogatja a vállam. 

- Raven! Kellj már fel - puszilgatta a homlokom. Kipattantak a szemeim és amint megláttam magam előtt Lokit, leestem az ágyról, egyenesen az éjjeliszekrény elé. - Jól vagy? - nevetett fel álmosan. 

- Te...  TE HOGY? - tenyerembe temettem az arcom, úgy próbáltam összekaparni magam az álom valóságos hatása alól. - Ott voltál! Eljöttél értem. Herceg voltál és volt palástod meg vicces sisakod és meg akart ölni az apád, aki ISTEN, de egy goromba vénember! FELAKASZTOTT! - daráltam egy szuszra. 

- Te miről beszélsz kedvesem? - vigyorgott, mint aki még soha életében nem látott ennél viccesebb jelenetet. 

- Az egészet csak álmodtam - tértem észhez nagyjából. - Pedig jól állt a köpeny... - motyogtam magam elé. Loki csak sajnálkozva húzott fel maga mellé az ágyba. 

- Hidd el, ha ilyenek történnének, gondolkodás nélkül megmentenélek. De szerinted, ha holmi istenség lennék, bejárnék órákra? - vonogatta a szemöldökét viccesen. - Nem nézhetsz több idióta filmet lefekvés előtt - csóválta meg a fejét még mindig kacarászva. 

- Órákra! Elfogunk késni! - ugrottam ki az ágyból és fejesztve szaladtam a fürdőszobába készülődni. Gyorsan lezuhanyoztam, miközben igyekeztem magam visszatéríteni a valóságba. 
Kimásztam a fürdőszoba szőnyegre, körbetekertem magamon a fürdőköppenyt, majd a tükör előtt állva próbáltam embert faragni magamból.  

A tükör sima felületén mégis egy halálravált arc nézett vissza rám, kinek a nyakán, nyakláncként fonódott körbe egy heg, mely majdnem a vesztét okozta. 

2018. november 3., szombat

Gone with the Sin


Egy éjszaka. Ennyi kellett csupán, hogy az életem örökké, egy gödör mélyén pislogva bámulja, ahogy mindent elveszít. A varázslat hátrahagyott illatát még mindig éreztem a levegőben, mégis kevés volt hozzá, hogy megmentse. Elment. Örökre. Viszlát Jen. 

Torkom száraz, gombóc méretű bűntudat mardosta. Egyértelműen az én hibám volt, hogy elveszítettük. Az angyali, boszokányos mosolyát, a méreggel és daccal telt tekintetét, mikor épp nem adott igazat senkinek. A földöntúli arckifejezést, ami képes volt dinasztiákat lerombolni. Viszlát Jen. 

Csak el szeretnék köszönni. És megköszönni, amit értem tettél. Megmutattad mit jelent egész embernek lenni. Igazán törődni valakivel magadon kívül és feláldozni a mindent érte. A mindent elsöprő szerelmet. A társat, aki ott van a bajban és akihez fordulhatsz bármivel, akkor sem ítél el. Viszlát Jen. 

Érzem az érintését, ami megnyugtat és elvisz magával minden fájdalmat. A kedves szavakat. Örökké a fülemben csengenek. Képes vagy rá... Suttogta halkan minden döntésnél és nem hagyta, hogy tönkremenjek. Megbocsátott, mikor hibáztam és betakart, ha féltem. Viszlát Jen. 

Miért hagytál itt? Miért léptél le ilyen könnyen? Miért nem segítesz tovább? Miért futamodtál meg? Mi nem volt elég? Miért kellett az egyszerűbb utat választanod? Miért nem küzdöttél? Merre jársz? Hiányzom? Viszlát Jen. 

Szeretsz e még valaha? Érzi e a szíved azt az apró dobbanást, melyet egyetlen ember volt képes kiváltani belőled? Mikor meglátod a hosszú tincseket, képes leszel e mosolyogva az illatától megőrülni? Dehogy. Viszlát Jen. 

Én csak remélem, hogy egyszer még visszatérsz közénk, esetleg egy másik életben. Egy kevésbé bűnös valóságban, ahol minden cukormáz és a az igaz szerelem egymásra talál, bármi álljon is közéjük. Viszlát Jen. 

A hiányod fáj, de tudom jól, hogy megtalálod a helyes utat. Azt az éles kövekkel díszített sort, ami hozzám vezet. Hiszek benne, hogy a minket összekötő fonál elszakíthatatlan és visszatalálsz hozzám. Addig pedig… viszlát Jen. 

Talán egy másik életben... 

Viszlát Jen. Köszöntem el Magamtól örökre és elzárva az érzelmeimet, sötét köd lepte aggyal távoztam a bunkerből. Magam mögött hagyva életem szerelmét, egy teljes életet, a reményt, egy családot és önmagamat. 

2018. augusztus 26., vasárnap

Cold as Ice

Régestelen rég volt már. Remélem tetszik majd ;) Csak egy régi ötlet, amit mostmár muszáj volt. 



Valakit szeretni a legnagyobb fájdalmak árán is. Sok mindent megéltem már a több száz évem alatt, de sose hittem volna, hogy ilyen valóban létezik. Én csak jól akartam érezni magam életem szerelmével, mire egy nap minden összekuszálódott. 

Hónapok teltek el, mire visszakaptam. Minden nyom nélkül eltűnt, Dean pedig ígéretéhez híven nem kereste tovább. Nem kutatott kiskapuk után, csak gyászolt és várt. Várta a csodát. Én nem tudtam megtenni. Nem engedtem, hogy a fájdalom elvegye az eszem. Tudtam, éreztem belül, hogy még él. Minden követ megmozgattam, hogy előkerítsem akár a föld alól is. Nélküle semmi voltam. A varászerőm kezdett alábbhagyni, már-már árnyéka volt önmagának, akárcsak én. 

Egy nap koszosan keltem a motel szoba retkes ágyában. Rothadó kaja szag terjengett, amitől még inkább felfordult a gyomrom. Ez lett belőlem. Egy kétségbeesett szerencsétlen, akit az érzelmei megfojtanak. Épp felültem az ágyon, hogy laptopom magam elé húzva tovább keressem a megoldást, mikor kopogás nélkül nyílt az ajtó és ott állt. Magabiztosabban, mint valaha. Haja hosszabb volt, de még így is jól állt neki. Első meghökkenésen túllendülve, villámként csapódtam a testének és minden erőm összeszedve öleltem magamhoz. Rá se nézve, a tarkójánál fogva húztam magamhoz egy csókra, amitől átjárt az ismerős bizsergés. Szemei keményen csillogtak és jól tudtam mit akar. Egyetlen szó nélkül söpörtünk le az asztalt, hiszen az ágy még mindig undorítónak hatott és hagytuk, hogy átvegye az irányítást valami elemi ösztön és a hiány keveréke. 

Valami keményen feküdtem és képtelen voltam megmozdulni. Percek is eltelhettek, mire eszembe jutott az előző éjszaka. Sam visszatért! Örömömben fel akartam ülni, de rá kellett jöjjek, hogy az sem fog sikerülni. Körbekémleltem, majd hideg zuhanyként ért a felismerés: kezem, lábam össze volt kötözve és egy dobozban feküdtem. A plafonról egy porlepte, homályos villanykörte fénye pislákolt. Mi az isten történt? 
Elfordítottam a fejem amennyire csak tudtam, hogy kiderítsem. Egy raktárépület szerű helyen ébredtem, aminek nedves és penész szaga volt. Kicsit nyújtózkodva megláttam magam mellett egy hatalmas gödröt, gyönyörűen, precízen kiásva. Akár a filmekben. Ekkor tudatosult bennem elrablóm szándéka. 
- Nem! Nem! Nem! - igyekeztem kiszabadulni, sikertelenül. Hirtelen jött pánik és félelem felkúszott a gerincemen és elzsibbasztotta az agyamat. Ez nem lehet a valóság. 
- Ne kiabálj. Úgyse hallja meg senki - jött be Sam teljes nyugalommal, egy szál törülközőben. Testén még peregtek a zuhanyrózsából áradó vízcseppek, haja nedvesen tapadt a tarkójára. 
- Te nem Sam vagy - suttogtam, mire kitört belőle a nevetés és szarkazmussal fűszerezett afektálásba kezdett.
- "Te nem Sam vagy" Jajj drágaságom, én vagyok az, csak sokkal jobb valómban. Eddig vak voltam, mostmár látok. Erősebb vagyok, mint valaha. 
- Mi történt veled?! - húnytam le a szemem. Nem akartam elképzelni, hogy ez valóban megtörténik. 
- Megedzőttem - kacsintott rám, de annyira más volt. Néztem egy darabig, aztán kiterjesztve a megmaradt, gyatra erőmet ráfókuszáltam. 
- A lelked... - sápadtam le. Lehetetlen! 
- Kinek kell ilyen baromság? - terítette ki a törülközőt és belebújt egy nadrágba. - Ne fecsegjünk többet. Köszönöm az éjszakát Jen, de sajnos volt időm gondolkodni és rá kellett jönnöm: te is ugyanolyan szörny vagy, mint bármi más amit évekig üldöztem. Egy boszorkány, aki nem erre a világra való. A probléma csak annyi, hogy nem lehet megölni, mint anyádat se. Valahogy mindig - itt beszívta a levegőt - visszakúszik, akárcsak egy féreg. Szóval jobbat kellett kitaláljak. 
- Élve eltemetsz - fejeztem be a gondolat menetet. Gonosz, de mégis szívdöglesztő mosollyal az arcán lépkedett közelebb. Óvatosan, szinte már szerelmesen végig simított az arcomon. 
- Semmi személyes - egy puszit nyomott a homlokomra, majd rámcsapta a koporsó tetejét. Sikításom, ami még a földbekerüléskor is töretlenül az elmémban szólt, nem akart alább hagyni. Végül rá kellett jöjjek: nem csak agyamban hallom. 

Sötétség... alapvetően nem olyan rossz, de amikor már elveszted az időérzéked, úgy érzed megvakultál és senkire nem számíthatsz. Az ég világon senkinek nem fogsz hiányozni. Az egyetlen ember aki számított, ő tett a föld alá, a szó szoros értelmében. Furcsa érzések kavarogtam bennem. A síráson és az önsajnálaton már rég túljutottam. Harcoltam, próbáltam feléleszteni az erőmet, de csak egyre több föld szűrödött be az apró lyukakon. Kerestem anyám elméjét, hátha üzenni tudok neki, de hiába. Mégsem az volt a legrosszabb amikor életem szerelme rámcsukta a fedelet, hanem, hogy a szívem darabokban dobogott a mellkasomban. Összetörtem lelkileg. 

Sötétség... mégis más. Ahogy kinyitottam a szemem egy ismeretlen helyen találtam magam. Egy apró szobában, ahol csak az éjjeli lámpa fénye mutatta az utat. Fájt elviselnem a világosságot, így visszacsuktam a szemem és aludtam. Mikor ismét felébredtem egy simerős hang szólítgatott a nevemen. 
- Jen, ébredj fel, kérlek... 
- Ne sírj már - mordultam fel, mire barátnőm teljes súlyával rámnehezedett, úgy ölelt magához. Furcsa volt a kettőnk közti kapcsolat. Eleinte utáltuk egymást, végül ő lett a legfőbb bizalmasom, bár nehezen viseltem, hogy állandóan máshol járt agyilag. Álmodozó típus volt. 
- Életben vagy! Annyira hiányoztál! - szipogott, én pedig végre kinyitottam a szemem. 
- Mi a fészkes fene történt? - kérdeztem rekedten. - Hogy kerülök ide? Hol van az ITT? Mikor találtatok meg? Mennyi ideig voltam a föld alatt? Mondd, hogy csak álmodtam... 
- Először is. Enned kell és mindent elmagyarázok. 
- Addig nem, amíg nem mondod meg, hogy meddig voltam... ott - Gina lesütötte a szemeit, majd motyogott valamit. Mérgesen néztem rá, mire egy sóhaj kíséretében hangosabban megismételte. 
- Majdnem fél évig. Pár napja találtunk meg.
Sokkolt a tény, de próbáltam észhez térni, hogy tovább beszéljen. 
- A bunkerban vagy. Ez egy biztos pont, ahol mostmár véglegesen berendezkedtünk. 
- Tünk? Az azt jelenti... 
- Igen, Dean, Sam és Cas. Meg persze én. 
- Sam? - kaptam fel a fejem neve hallatán. 
- Őőő... ezt majd ti megbeszélitek - éreztem, hogy nyugtatni próbál, de egyetlen szó nékül felpattantam az ágyból és kirontottam a helyiségből. A hirtelen jött fény fejbevágott, de a hosszú folyosón ibolyogva törtem utat magamnak valamerre. Meg kellett találjam! Egy hatalmas térbe érkeztem, ahol ott ültek mind. Dean egy sörrel nézte a laptopját, míg Sam háttal állt nekem. Castiel bólintott és megkocogtatta a fiatalabb Winchester vállát. 


Amint megfordult elszorult a torkom. Szemei ismét lelkesen csillogtak, de tele volt bűnbánattal és fájdalommal. Azért jöttem, hogy leszúrjam, esetleg megöljem, de ahogy szomorúan ácsorgott előttem semmi más nem jött ki a számon, csak:
- Sziasztok. 
- Jen! - húnyta le szemeit Dean és elém lépve megölelt. 
- Valaki elmagyarázná miért kellett fél évig a földben rohadnom?! - néztem körbe a jól ismert arcokon, majd levágódva a kanapéra, keményen pásztáztam őket. Erősnek próbáltam tűnni, de végtagjaim gyengesége végett kellett leüljek. 
- Annyira sajnálom - dörzsölte meg Sam az arcát zavarában. 
- Képzelem - villantottam rá a szemeim. 
- Nem volt lelke Jen! - védte öccsét Dean. - Nem kifogás, tudom, de jó lenne, ha számításba vennéd. 
Gondolkodtam egy darabig, aztán mindenkit kizavartam a teremből. Egyedül Sammel szerettem volna beszélni. 
- Sajnálom - ismételte magát lehajtott fejjel. 
- Az nem másítja meg a múltat. Meg akartál ölni! - sírtam el magam az idegtől. 
- Nem én voltam! 
- De igen, te voltál Sammy, ez fáj a legjobban. Nem érdekelt volna az se, ha meghalok, de látni a szemedben, hogy gyűlölsz... 
- Jen, én szeretlek - nyelt nagyot és közelebb próbált jönni hozzám. 
- Ezt most inkább ne - léptem el mellette. - Te lehet, hogy rendbejöttél és minden szuper, de én nem. A legszörnyűbb, hogy nem tudom egyáltalán fogok e valaha. 
A szívem megszakadt, de az igazat mondtam. Idő kellett. Ki tudja mennyi? 
Ott hagytam inkább, a mellkasomban dobogó szívem fájón sikított, de elindultam megkeresni Ginát, hogy elmesélje mi történt azidő alatt, míg én szundikáltam a sötétben. 

2018. augusztus 23., csütörtök

Maradsz még? 2.0.

Drága Raven! ... Kölcsönkértem az alapot egy pár mondat erejéig. Ne haragudj érte, nem bírtam ki, hogy ne adjam meg a szereplőknek a romantikus befejezést. Remélem méltó a szöszöd (személyes kedvencek egyike) folytatásának... De nem szaporítom tovább a szót. Na... 

Tankönyvektől roskadozva előztem meg a folyosón, hogy a helyes szoba ajtajában megtorpanva lássam míg utolér. Mielőtt benyitottam volna vártam néhány pillanatot, hátha meggondolja magát, de ő csak mosolyogva ácsorgott mellettem. A könyököm súrolta hasfalát, túl közel volt. Zavaromban elfelejtettem, hogy a szennyes tényleg az ágy kellős közepén trónolt, így egyetlen szó nélkül léptem be, az amúgy általánosságban rendezett szobába. Most sem volt másképp. Minden a helyére volt téve, csak az asztalon sorakozó kávés poharak, három pizzás doboz és néhány sörös üveg rontotta az összképet.

- Érezd magad otthon – krákogtam, ő pedig hátratett kézzel, gyermeki kíváncsisággal állt neki felfedezni a szobám minden sarkát. Amíg épp a könyveket nézegette, gyors mozdulattal összefogtam a takaró négy sarkát és ledobtam a karosszékbe, ezzel eltűntetve minden nyomát a piszkos ruhadaraboknak. 
- Látom te is szereted a mitológiát – mosolygott, miközben az asztal feletti festmény csodálta.
- Igen – bólogattam és előszedtem a jegyzeteimet jogból. Akkor tudatosult bennem, még talán soha az életben nem vártam ennyire, hogy tanuljak. Amint végzett a sarokban álló bakelit lejátszó vizsgálatával, ő is lehuppant mellém az ágyra. Ha tudta volna, mióta álmodoztam erről a pillanatról. A szőke félisten, félmeztelenül az ágyam kellős közepén. Ha nem lettem volna teljesen a hatása alatt, még bele is csíptem volna a karomba, hogy kiderítsem: nem álmodom.

- Hol kezdjük? – kérdezte átható tekintettel. Az agyam teljesen kihagyott és arra eszméltem, hogy képtelen vagyok koncentrálni. Egyszerűen csak bámultam a hasa vonalát, ami egy szabályos V betűben végződött valahol a farmerja által rejtett területen.
- Ami nekem nem tiszta, az a kontinentális jogrendszer – túrt a hajába zavartan. Nekem pedig el sem jutott a tudatomig mit mond, csak az, hogy a gyönyörű ujjai a szőke tincseken végig szántanak, majd megállapodnak az erős izomzatú nyakán. Felhúzott lábamba markolva igyekeztem visszafogni a fantáziám. Szinte már fájt a vádlimba mélyesztett ujjbegyeim nyoma. Titkon reménykedtem, hogy nem hagynak zöld foltokat maguk után.

- A ko-kontinentális… - dadogtam belül ostorozva magam. Szedd már össze magad Bianca! – Ez a jogrendszer egy szuverén vagy szuverenitással felruházott szerv vagy személy által alkotott absztrakt törvényeken, kodifikált jogszabályokon, általában írott alkotmányon alapul, másrészt jogszokáson, mely jogforrásokat a konkrét ügyre vonatkoztatnak… - olvastam a szemem előtt húzódó szavakat, de az értelmükből sokat nem fogtam fel.
- Azaz? – vonta fel szemöldökét kérdőn.
- Azaz mi? Fogalmam sincs – csúszott ki a számon őszintén.
- Azt mondtad elmagyarázod a lényegét – nevetett fel harsányan.
- Tudok sokkal jobb elfoglaltságot – mikor rájöttem, hogy ismét hangot adtam a gondolataimnak, már késő volt. A semmiből kellett kitalálnom valami hihető magyarázatot. – Úgy értem… a kontinentális jogon alapul, de mégis egyszerűbb, ha előbb a többi alfajjal kezded, mint az egyházjog és az egyetemes jogtörténet. Ha ezek megvannak, akkor össze tudod rakni.


Arcán mintha csalódottság suhant volna át, majd beletemetkeztünk a száraz anyag rejtelmeibe. Már az angolszász jogrendszer lényegét rágtuk át, mikor rá kellett jöjjek, ismét túl közel van az egész ember. A hátam mögött lévő párnán támaszkodva dőltem a falnak, ő viszont a térdemre tett könyvből nézett fel a szemeimbe. Nagyot nyelve próbáltam elszakítani a tekintetem, nem sok sikerrel.
- A normann hódítás idején – mondta, de hangja sokkal halkabb és rekedtebb volt, mint eddig bármikor.
- Tessék? – ráztam meg a fejem, hogy ki tudja hányadjára felébredjek. Mikor reggel a kávém mellett ücsörögve ébredeztem, még nem hittem volna, hogy egy mosógép szerelés teljesen tönkreteszi az idegeimet.
- A common law – járatta gyönyörűséges kék szemeit a szám és a szemem között.
- Mi van vele? – kérdeztem szinte suttogva. Úristen, ez tényleg az én hangom volt?
- Felejtsd el – búgta az ajkaimtól pár centiméterre. Az illata orrba vágott és olyan töményen kúszott a tüdőm minden szegletébe, hogy elfelejtett működni a létfontosságú szerv.
- Mit felejtsek el? – nyeltem nagyot, de már nem hagyott több időt értelmetlen kérdésekre. Puha ajkai finoman érintették az enyémet, én pedig teljes bódult állapotban túrtam végre a csillogó tincsek közé, így gátolva meg a csók megszakítását. Mikor megérezte, hogy húzom magamhoz, felbátorodott és lesöpörve a könyveket magasodott felém teljes testével. A tollak koppantak a parkettán, jelezve, hogy mára elég volt a fejtágításból. Tenyeremmel végig simítottam a kidolgozott mellkason, ami után órák óta vágyakoztam. Sokkal jobb érzés volt, mint elképzelni. Szinte beleremegett a gyomrom, mikor forró kézzel a pólóm alá nyúlva támasztotta a derekam, így szorítva magához egyre közelebb. Elvesztettem az időérzékem, nem tudtam mennyit csókolóztunk, de abban biztos voltam, hogy kifutóra igyekvő modelleket megszégyenítő módon vetkőztünk fehérneműre. Precíz mozdulattal szabadított meg az elől kapcsos melltartómtól, aztán a következő pillanatban már egy sokkal finomabb és nyugodtabb oldalát mutatta felém.

Ha létezik tökéletes, akkor az egészet oda tudnám sorolni. Figyelmes és érzéki volt. A súlya volt a legjobb dolog életben amit magamon éreztem. Kissé furcsa volt, hisz nem szoktam hozzá, hogy a másik fél beszél hozzám együttlét közben. Kedves szavakat suttogott, amit szépen egyesével el is hittem neki abban a pillanatban. 

Mikor már piheve feküdtem a mellkasán, köldöke körül játszadozva és igyekeztem megtalálni a megfelelő szavakat, belém fojtotta a ki nem mondott gondolatokat. 
- Mióta vártam már erre... - meglepődve néztem fel az arcába, amin egy boldog mosoly terült el. Ő. Várt. RÁM? Kattogott az agyamban ez a három szó. 
- Mit mondtál? - pislogtam nagyokat értetlenül. Szerettem volna hallani, ahogy megismétli a szavakat. 
- Csak annyit, hogy szerintem jogilag oda vagyok érted - kacsintott rám, mire hajtövig vörösödve inkább belebújtam a nyakába és dünnyögve helyeseltem. 
- Nem igazán értem mit mondtál. Elmondanád úgy, hogy emberi nyelven beszélsz? - nevetett, de láttam rajta, hogy direkt szivat. Mielőtt szemforgatva megadhattam volna a választ, egy örömteli ujjongás után láttam meg, hogy Raven alakja ácsorog az ajtóban és tapsikolva gratulál. 
- Na végre! Jó volt? - ült le mellénk az ágy szélére, míg magunkra rántottam volna a plédet, amit ugyebár sikertelenül keresgéltem, hiszen a szennyessel együtt a pár méterre lévő széken volt. Nem maradt más választás, mint a párnákkal takarózni. 
- Kifelé! - vágtam barátnőmhöz az egyik plüss koalát a sok közül, ami az ágyamat díszítette. 
- Ez nem válasz! Az izzadság szag alapján... igen - dobta vissza az álatkát, majd fütyürészve elindult, de még vissznézett - Legalább működik a mosógép?
- Tünés! Nem normális - háborogtam, de Thor csak felszabadultan nevetett, majd egy gyors puszi után visszahúzott maga alá. 
- Tényleg nem válaszoltál - csókolgatta az állam vonalát. - Jó volt? 
- Jogilag? - vigyorodtam el, majd lezárva az idióta témát inkább megcsókoltam. Egy biztos, a kontinentális jogrendszer lett a kedvenc tananyagom. 

2018. augusztus 13., hétfő

Minden nap gondoltam rád! 1


Könnyeim hullanak a poros útra, miközben, lassan a fájdalmas menet részévé válok. Gyomrom apróra zsugorodva, szívem a torkomban dobogva. Feltűnés nélkül törölgetem a szemem, nehogy elkenjem a festéket. Mindenki itt van. Nevetnél, ha látnád Steve szomorú arcát, vagy Nat könnyáztatta szemeit. Még Tony sem viccelődik, csak megy lehajtott fejjel és bűzlik az alkoholtól. 

Itt hagytál, mert erre kértelek. 


- Évekkel ezelőtt – 

Mindenki számára egyértelmű volt, hogy valami alakul. Valami megismételhetetlen és jó. Mikor heccből sós kávéval vártál az ebédlőben egy megbeszélés után, vagy mikor én rejtettem el az összes ruhádat a nagymosás után és szennyeskosárral magad előtt szaladtál végig a toronyban a nevemet kiabálva. Nem voltam más csak egy egyszerű titkárnő. Egy senki, aki jókor volt jó helyen, ezért szuperhősök között tevékenykedett és főzte nekik a koffeinbombákat. A szemed mégis rajtam akadt meg. A mai napig nem értem az okát. 

Egy darabig titkoltuk a kapcsolatunkat, később már együtt éltünk, külön a mi kis lakásunkban. Imádtam a munkádat és az egész őrült helyzetet. Egészen Sokoviáig. Az ott történtek után minden éjjel rettegtem, hogy mikor kapok hírt a halálodról, vagy csak egy balesetről, eltűnésről, fogságról… Semmi nem volt ugyanolyan és ezt te is érezted. Elmúltak a nyugodt és csodás napjaink. Féltettelek. Féltettem az egészet, minket. 

Egy este véresen és sápadtan estél be az ajtón. Kétségbeesettségemben megijedni sem maradt időm. Üvöltöttem veled. Könyörögtem, hogy hagyd abba az egészet és menjünk el a világ másik végére. Másik világba akár! Csak ráztad a fejed nemlegesen és ott akkor tudtuk, hogy vége. 

Nem tartottál vissza. Pakolásnak nem nevezhető módon dobáltam be minden kezem ügyébe akadó dolgot egyetlen bőrönbe. Semmi más nem lebegett a szemem előtt csak, hogy minél hamarabb eltűnjek a közeledből. Fájt. A világot választottad helyettem, míg karba font kézzel, márvány arccal bámultad a mozdulataimat. Szád egyetlen kemény vonallá préselődve, kimondatlan szavakat zárt el előlem. 

- Soha többé nem akarlak látni! – csaptam rá az ajtót. 


- Jelen – 

Tiszteletben tartotta a kérésem. Nem jelentkezett többé. Egyszer-kétszer láttam a TV-ben, de azon kívül, ha véletlenül összefutottunk az utcán, másodpercek leforgása alatt el is tűnt. Mindig is tudtam, hogy valamikor eljön a nap és valaki értesíteni fog, savanyú, karikás szemekkel a halálodról. Pár napja be is igazolódott a jóslatom. Maga a Fekete Özvegy állt az ajtómban, Steve Rogerssel karöltve és lehajtott fejjel kértek bocsánatot. Nem érdekelt más, csak mondják el mi lett végül a veszted. 

Sajnálom, nem a csatamezőn vesztettünk el. Egy hangos összezördülés végett, idegesen pattantál a motorodra, amibe a hetedik utca sarkán egy kisteherautó belehajtott. Még Fury sem tudott visszahozni közénk. Igen, ezt mondtam nem akarlak többé látni, tűnj el az életemből és dögölj meg. 


Nem így értettem! Esküszöm… 

Pár lépést teszek a frissen betemetett koporsó felé és a fényesen csillogó sírkőhöz lépve végig simítok rajta. Az aranyozott betűk tisztelegve álltak feletted, ahogy egy igazi hőshöz méltó. Óvatos mozdulattal térdelek mellé és olvasom a feliratot „Most sem tévesztettem el a célt.” Remegő hangomra alig ismerek rá, így nem erőltetem, de még odasuttogom neki, utoljára. 

- Viszlát Clint Barton, minden nap gondoltam rád…