2019. augusztus 27., kedd

Természet



Hajnalodott. A szomorúfűz lustán nyújtózkodott a nap első sugaraira. Terebélyes ágai ahelyett,
hogy felfelé emelkedtek volna, mindinkább a vizet nyaldosták befásultan. Gondterhelten figyeltem
a természet ténykedését, ahogy elhagyja magát. Mintha ő is megelégelte volna az állandó
veszekedéseinket. Látszólag élettel teli volt a tópart szélén álló fa, de a mélyén, a gyökereiben ott
lappangott a méreg, ami kiterjedt a talaj fölötti részekre egyaránt. Az irigység beleszőtte hálóját a
lombokba, így lassú sorvadásra késztette az amúgy egészséges növényt.
- Hová mész? – zökkentett ki a mezítlábas lépések sorozata. Tony halkan hagyta el a szobát, tudomást
sem véve rólam. Már semmi sem volt ugyan az, mint régen. Csupasz vállam megborzongott a
beáradó hidegtől.

- Levegőzöm – felelte hűvösen, majd magamra hagyott egy ajtócsapódás kíséretében. Mindig
ugyan azok a szavak, a megjátszott gesztusok és érintések – sóhajtottam az ablakhoz
visszafordulva. Nem voltam több, mint egy magányosan hajladozó fűzfa. Hiába akartam kinyerni
az életbemaradáshoz szükséges tápanyagot a vízből, ha azt nem tudtam hasznosítani. Nem
biztosított elég ásványt, sőt, egyáltalán semmit sem. Ahogy sötét kapucnis dzsekijében elhaladt az
ablak előtt, a kezem utánanyúlt, míg nem az üvegbe ütközött. Szívembe nyilalló fájdalom költözött,
amint egy kavicsot bosszúsan a fa törzsének rúgott, de az meg sem rezdült az ütéstől. Állt tovább
kornyadozó ágaival, búskomorságba fordulva. Mikor támadója elhaladt alatta, egy hatalmas
vízcsepp végiggördült hernyó alakú virágzatán, egyenesen a fűbe hullva. Nem mutatta ki,
de megérezte. Jobban fájt neki még a fejsze élénél is

2019. május 5., vasárnap

Választások



–Biztos vagy ebben Rogers?-Tony játékosan vetette oda a kérdést, de válaszul csak egy ideges szemforgatást kapott. –Úgy értem, vannak bizonyos dolgok egy nő életében, amit egy férfi nem biztos, hogy tudni akar. Volt például, hogy Lia a körömápolásról papolt egy órát a minap és..
–Ez most más!-Steve könnyedén szakította félbe s hangszínébe valami  szokatlan költözött, melyet Stark az aggodalom és félelem elegyeként azonosított.-Bruce és Raven egy ideje furán viselkednek.-folytatta a kapitány –És bevallom Hulk legutóbbi húzása kissé aggaszt.
Nem volt szükség rá, hogy Steve ismertesse a történetet. Tony is épp ugyanúgy ott volt, s meglepődött a történteken, mint a csapat bármely másik tagja.
Egy volt a számos hydra létesítmény közül,  amit az ellenséges ügynökök erőnek erejével próbáltak megvédeni, a zöld monstrum pedig harc helyett a mágikus madárkát védelmezte és még azután sem volt hajlandó meghallgatni az altatódalt, hogy minden Hydra ügynök bilincsben ült a quinjet rakterében.
–Valóban furcsa az összkép. Azt gondolod kavarnak?-olyan egyszerűen tette fel a kérdést, mintha csak azt kérdezte volna kék az ég?- Csak mert ha  kedvetek támadna lebunyózni a melákkal inkább ne itt verjétek szét a berendezést, hanem rendezzétek le odakinn! Bár megjegyzem nem túl célszerű vele kezdeni.-Tony megrázta a fejét, hogy elzavarja a kínos emlékeket. Egy közelharc Hulk ellen legutóbb egy  páncéljába és egy fél város lepusztításába került.
–Nem tudom kavarnak–e – Steve keserű szájízzel formálta meg a szavakat, nem igazán akart belegondolni a mögöttes tartalmukba, a helyzet kényszerítette rá.- De valamit mindenképp titkolnak!
–Egész biztos tudni akarsz róla?-utolsó jelentőségteljes pillantást vetett a kapitányra, aki fejbiccentéssel jelzett. – De ha bármi adódna, ne a rossz hírek hozóján állj bosszút! – sóhajtott –J.A.R.V.I.S!
–Igen uram?-ismerős, gépies hang szólalt meg az éterben.
–Meg tudnád mutatni, hol volt legutóbb együtt Dr. Banner és Raven? Ha gáz a helyzet, nyugodtan cenzúrázhatsz! – Steve rosszalló pillantást vetett a sötét hajú férfire, aki vállat volt. – Nem vagyok kíváncsi mások szexuális életére, kövezz meg érte!
–Azonnal uram!
A hang nyomán  holografikus kép jelent meg az előttük fekvő üres téren, ahol Bruce és Raven alakja életnagyságban mozgolódott. A laborköpenyes férfi az orrnyergét masszírozta és  próbált higgadtan reagálni a lány vehemens kitöréseire. A terem azonban néma volt.
–Add hozzá a felvétel hangsávját is!-adta ki az utasítást Tony, a következő pillanatban pedig Banner motyogása sejlett fel.
–Nem várhatod ezt el tőlem Raven! Sőt ezt egyetlen épp elmével rendelkező orvostól sem várhatod el!-a férfi védekezőn maga elé emelte a kezét.
–MEGÍGÉRTED!-üvöltötte a nő.-MEGÍGÉRTED, HOGY SEGÍTENI FOGSZ!-dühösen lesodort minden asztalon heverő papírt.  Mondani akart még valamit, de ajkai közül nem törtek elő újabb szavak.
–Igen, megígértem, de nem így!-válaszolt Banner higgadtan. Az a gyerek a szíved alatt már hat hónapos Raven és..
–Állítsd e J.A.R.V.I.S.!- a karakán parancs ezúttal a kapitány száját hagyta el, aki azon nyomban ki akart sietni a szobából, de a belépő vörös hajú lány megállította. Vagyis inkább  az fogta vissza, hogy kis híján felborította az érkezőt.
Lia meglepetten nézett végig a szobán. A dühös Steve–ről a „terhes”  szót motyogó Tonyra nézett, aztán a kimerevített képre, mely a laborról készült.
–Mi folyik itt? Steve jól vagy? – kérdezte a lány és közelebb lépett volna a kapitányhoz, de az elhúzódott.
–Beszédem van a doktorral!-jelentette ki, mire Tony újra elindította a felvételt és újra Banner hangja töltötte be az apró szobát mely a másodperc tört része alatt telt meg feszültséggel.
–Nem gondolod, hogy Stevenek joga van tudni, hogy apuka?
Steve Rogers élete során sok pofont és ütést kapott az élettől. Az anyja és az apja halálát, a toborzók visszautasítását, Bucky és Peggy elvesztését, hetven év saját kis jégkorszakot, a hydrát. Mégsem volt rá egyik sem akkora hatással, mint ez az egy szó.  „Apuka”. Talán még az sem érte volna ennyire váratlanul, ha kiderül, hogy igaz amit gondol és Raven Bruce gyerekét várja.
Mind a két szempár egyöntetűen rá szegeződött, de ő csak próbálta felfogni a szavakat. A felvétel pedig folytatódott.
–Ez nem gyerek, ez egy szörnyeteg!-Raven úgy köpte ki a megnevezést, mintha káromkodott volna.- Mit gondolsz, miért nem látszott az elmúlt fél év alatt, hogy terhes vagyok? Ez valami abnormális szörnyszülött az én erőmből és annak a katonának a véréből, akiben valami szuperkotyvalék csörgedezik!
–És azt gondolod megoldás megölni egy ártatlan gyereket azért mert.. Miért is pontosan?
–Megérzés.  A világnak hősök kellenek és nem anyák. Vagy szörnyszülöttek.
–Mi lesz Stevvel? Az nem számít, hogy össze fogod törni?
–Amiről nem tud, az nem fáj neki.-Raven lemondó sóhajának hallatára a szőke hajú férfi a hang irányába fordult és nem érdekelte sem Lia sem Tony megrökönyödött arckifejezése.-Ha nem segítesz elpusztítani bennem ezt a kis vakarcsot..
–Aki a gyógyításra esküdött fel, nem fog segíteni a mészárlásban Raven. Én sem. De meg kell mondjam..-Banner levette a szemüvegét és a lány felé lépett, akinek az arcán könnyek csordultak végig. Karjai remegtek s egy röpke pillanatig úgy tűnt ő maga változik tomboló zöld szörnyeteggé, de semmi sem történt.  Bruce érintésének nyomán a reszketés alábbhagyott testében és megacélozta tekintetét.
–Akkor majd elintézem én!-kitépte magát a doktor karjából és eltűnt a képből.
Steve agyában gellert kapott puskagolyóként cikáztak a gondolatok, mégis csak néhány szó talált utat magának ajkaihoz.
–J.A.R.V.I.S. hol van most Raven?
–Az edzőteremben Kapitány!- még néhány utolsó mondatfoszlányt hallott, de fogalma sem volt kihez kösse őket, de értelmük megacélozta benne a tudatot. Sietnie kell.
-Ez mikori felvétel?
-Ma délutáni..


~~~


A lány fekete haja csapzottan hullott arcába. Még mindig veszett ritmusban kalapált a szíve, pedig jópár perce a sarokba húzódott már pihenni. Legszívesebben a hasát püfölte volna a verőlabda helyett, mely apró horzsolásokat hagyott a bütykein. Homlokát térdén pihentette és a benne áramló mágiára koncentrált. A pusztító varázsra, melyet egy nem kívánt darabjára irányított. Semmi sem történt. Talán valami mégis. Mintha apró, elhaló kacaj futott volna végig a szobán. Gyermekkacaj.
Ravent kirázta a hideg és még keményebben próbálkozott. Érezte, ahogy forró folyamként áramlik szét ereiben a varázslat,  de a végső csapás most sem érkezett el. Nem érzett fájdalmat. Nem érzett változást. Csak újabb nevetést hallott, mintha azt a rémséget, melyet szíve alatt kénytelen hordozni csupán csiklandozná az erő, mely már oly sok életet elvett. Az a szörnyeteg a puszta létezésével is kigúnyolja őt.

Terhes. Terhes. Terhes.
Hónapok, hónapok, hónapok óta.
És nem láttam láttam láttam a jeleit.


Nem mozdult. Megbénította a tudat, hogy annak a beszélgetésnek az elébe kell néznie, amit sosem akart.
Hallotta, ahogy Steve Rogers előtt kitárul a fotocellás ajtó ás hallotta a reccsenést is, ahogy a mobilja maradványaira lépett.
Újabb csappást mért rá a gondolat, hogy végleg egyedül maradt. A döntése az övé, de választása már nincs.  Senki, sem vállalta, hogy segít neki megszabadulni ettől a szörnyetegtől. Sem az az ausztrál sebész, sem az a nagy nevű angol, senki senki sem hajlandó gyilkolni. Még egy bosszúálló kedvéért sem.

El sem akarta akarta akarta mondani és még csak rám sem néz néz néz.
Apuka apuka apuka vagyok és ő megfoszt foszt foszt attól hogy..



–Nem fosztalak meg semmitől.-ahogy felnézett az előtte magasodó alakra, fájt látnia a tekintetéből sugárzó keserűséget.- Ez a valami bennem nem emberi.. És még csak nem is jó.
–Miért vagy ebben ennyire biztos?-Steve nem kért magyarázatot, még csak azt sem árulta el honnan tudta meg az igazságot, csak leült a lány mellé. Bőre az övéhez ért, mégis úgy érezte, mintha égette volna.
–Mert belőlem születik.- vont vállat a lány –Azt mondták, az istenek tudásával ruháztak fel, hogy kiválasztott vagyok. Valami nagynak a része, magamban Odin két istenverte szárnyas dögének a tudásával és az erejével. Míg ott voltam, míg éltem, csak kihasználtak. Míg meg nem szöktem csak erőforrás voltam azoknak a fanatikus barmoknak, de minden egyes éjjel hallottam mit beszélnek rólam. Hallottam, hogy azt mondják, több hasznomat vették volna ha meghalok, mert a tetememen megjelenő rúnák legalább elvezették volna őket a berserkerek titkos tanaihoz. De rosszul választottak, mert nem én voltam a leggyengébb.  Azt mondták szerencsém volt, mert erőt kaptam, de én mindig csak úgy tekintettem erre; megátkoztak és arra kárhoztattam, hogy pusztítsam a világot.- egész testében megremegett. Gondolatainak fonalát pedig a káosz fonta a kusza csomókba.
–Mióta csak ismerlek embereket mentesz!- a férfi megfogta Raven kezét. Most pedig ártatlant készülsz gyilkolni gyilkolni gyilkolni.
–Mióta ismersz– ismételte.- Fogalmad sincs előtte miket tettem.
–És nem is érdekel, csak az amit most akarsz. Az, hogy az én gyerekemet akarod eldobni, az, hogy még csak annyira sem méltattál, hogy szólj róla, pedig az én vérem és..
–Jogod van tudni tudom..- Raven félbeszakította a kapitányt.- Bruce elégszer elismételte már ezt..
–Mégsem hallgattál rá!-csattant fel Steve.-Tudod.. Sokáig azt hittem miatta... Miatta hidegültél el tőlem. Hogy hónapok óta..inkább vele voltál  vele osztottad meg minden percedet. Szinte hozzám sem voltál hajlandó érni, mintha valami betegség lettem volna..
–Mert nem akartam fájdalmat okozni.
Elkéstél vele vele vele..
–Tudom..
Steve felmordult.
–Megmondtam, hogy ne mássz a fejembe!-szólította fel ellentmondást nem tűrő hangon. Gyűlölöm gyűlölöm gyűlölöm..
–Nem igazán tudok mit  kezdeni a helyzettel tekintve, hogy üvöltenek a gondolataid!
–Talán nem üvöltenének, ha nem egy felvételből kellene megtudnom, hogy gyereket vársz tőlem és egy zöld mutáns helyettem védelmez téged! Talán ha beszéltél volna velem arról, hogy megoldjuk..-Raven úgy pattant fel a helyéről, mintha csak rugó rántotta volna.
–Nincs miről beszélnünk Steve! Semmi jogod sincs ehhez az izéhez! – a hasára bökött és Steve hangján visszhangzott a fejében a megnevezés izé..izé.. izé..- Banner volt azt egyetlen aki tudott róla, az egyetlen akitől segítséget kértem!
–És hála istennek több esze volt mint neked!-A kapitány is felállt – Ő nem akart tönkretenni egy családot!
–Családot?-Raven hangja elcsuklott.- Családot? Családot akarsz Steve?- a férfi közelebb lépett hozzá, s arcát két tenyere közé fogta.
–Mióta ismerlek, nem akartam se többet, se mást.-Raven pillantását könnyes ködfelhő homályosította el.
–Én nem vagyok anyának való Steve!- nem próbált szabadulni a fogásból. Csak állta a férfi szilánkosra törő tekintetét.-És bűntudatom van..-Steve nem szólalt meg. Bűntudatod, mert el akartál venni, egy életet, de nem tetted meg, nem kell, hogy így legyen legyen legyen..-Bűntudatom van, de nem azért amire gondolsz.- Az első könnycsepp végig szánkátzott Raven arcán és a férfi forró bőrén lelte halálát.- Esős nap volt mikor megszülettem. Az anyám egy rongyba csavarva ott hagyott az éjszaka közepén a zárda kapuja előtt a viharban. A nővérek csak reggel találtak rám. Épphogy csak éltem, de megmentettek, mert céljuk volt velem.  De nekem.. Nekem mi célom volna? Mi reményem volna egy gyerekben? Milyen anya lehet az, akit sosem neveltek szeretetre?-a lány hangja remegett.
–Csodás anya lennél, mert pontosan ez lenne az intő példa, hogy milyen ember ne akarj lenni.-több lehetnél. És én is több lehetnék általad. Általatok.
–Nem. Félreértettél kedvesem. Bűntudat gyötör, de nem azért mert meggondoltam magam, hanem azért mert én is pontosan olyan akarok lenni, mint az anyám.  Eldobni ezt a korcsot és nem érezni semmit. Egy szó nélkül megtenném.  Ugyanazt, amit velem tett. De el kellene mennem, mert nem tudnék a szemedbe nézni a tudattal, hogy miattam szenvedsz.
Steve arcán apró mosoly futott át. Hüvelykujjával megtörölte a lány arcát.
–Hát meggondoltad magad.-lélegzett fel. Azt mondtad olyan akarsz akarsz akarsz lenni. Hát meghagyod az életét életét életét.- Meglásd gyönyörű család leszünk te én és.. –egyik kezével a lány hasát akarta végigsimítani, de az elhátrált a mozdulattól, ezzel minden kontaktust megszakítva közöttük.
–Sajnálom,  hogy félreértetted szavaimat. Nem arra céloztam, hogy hajlandó vagyok megszülni. Csupán a másik opciót választom. –Steve szemei elkerekedtek.- Nem tudnék együtt élni a tudattal, hogy szenvedésre kárhoztatlak. Inkább én is vele halok..
Raven gyors léptekkel hagyta el a termet és tudta jól, a férfi nem követi. De azzal is tisztában volt, hogy egy öngyilkossági kísérlet a toronyban kivitelezhetetlen. Megakadályoznák, mielőtt kigondolná. Áldotta a mindenhatót, amelyben sosem hitt, hogy az ő gondolatait senki sem olvassa ki. Így talán könnyebben szabadul az érzésektől.

                                                                                          ~~~

–J.A.R.V.I.S. ne engedd ki az épületből.-Tony Stark elhaló parancsát hatalmas zajkavalkád követte. A hologfrafikus képernyő a kétségbeesetten menekülni vágyó Raven és az edzőterem berendezését szétverő Steve között váltakozott.
–Gondolod, hogy volt jogunk ezt végighallgatni?-Lia végigsimított a férfi arcán. Remegett a hangja.
–Jogunk egész biztos nem volt.-válaszolt a férfi – De nem veszíthetünk el így egyszerre két Bosszúállót.
–Akarod mondani barátot.-javította ki a lány.
–Családtagot.-tette hozzá a végső helyesbítést, majd a hologramra pillantott. A fekete hajú nő  kieresztett szárnyakkal viharzott az irodája felé.-Most menj! Ha valamit, akkor ezt nem akarom, hogy végignézd. Hallani úgyis fogod, ha Ravenen múlik! – a vörös lányra kacsintott, aki tétovázott pár másodpercig. Aztán jobbnak látta hallgatni a két lábon járó reactorra, hisz már akkor hallotta, hogy a mágikus madár a nevét kiáltozza a folyosó végéről.

Sebek


A távolból hallottam a hangját, majd aggodalomtól fájdalmas képpel hajolt felém. Szőke tincsei össze vissza álltak, nekem tetszett. Igaz jobb állapotban nem lehetett, hisz épp túl éltünk egy hatalmas robbanást és legalább ötven embert lekaszaboltunk, akik az életünkre próbáltak törni. Arcán véres karcolások, egy rakás por és izzadtság. Olyan volt, akár egy sebzett angyal. Magamban felnevettem az idióta hasonlaton, de inkább az zavart, hogy kettő Steve Rogers guggolt mellettem. 

-Raven! Jól vagy? – tette ölébe a fejem óvatosan, mire nagyjából képbe kerültem. 
-Megmaradok. – köszörültem a torkom. Az utolsó emlékem, hogy egy két méteres benga állat nekem ütközött és a földre terítve kettőt behúzott. Legalább húsz kilós volt egyetlen ökle és igen kemény. El sem mertem képzelni, hogy az arcom mennyi színben pompázhat. 
-Ne mozogj, szerintem eltört pár bordád. Hatalmasat repültél. – nyúlt a hátam alá és tenyerével megtámasztva a gerincemnél megtámasztott és ölbe véve megemelt. Semmit nem éreztem, ő pedig úgy fogott, mintha csak egy tollakból álló párna lennék. A tollak stimmeltek, a súlyom nem igazán… 
-Tudok járni. – böktem mellkason. Még féloldalasan lehajolt a pajzsáért és féloldalas mosollyal válaszolt. 
-Nem kockáztatok. – nézett rám kék szemeivel. Lehetséges, hogy agyrázkódást kaptam, az is lehet, hogy a több hónapnyi szexuális feszültség, ami belőle áradt, de gondolkodás nélkül a szájára tapasztottam a sajátom. Fogjuk inkább az agyrázkódásra. Beleszisszentem a csókba, de nem csak azért, mert a szám egy része felrepedt a sorozatos pofonok alatt, inkább azzal magyaráznám, hogy még a hátamra simuló szárnyaim hegye is beleremegett. Az első csókunk. Több hónapba telt, rengeteg kínos pillantásba és érintésbe, mire meg mertem lépni. A halálközeli élmény igenis jó indoknak tűnt. 

Bruce laborjában ültem kivizsgáláson. Lábam lóbálva vártam az eredményeket, míg Banner doki egy újabb adag sebfertőtlenítővel tisztogatta az alkaromon húzódó vágást. Gézzel körbetekert és rögzítette, mikor Lia rontott be az ajtón. Köszönés nélkül majdnem a nyakamba vetette magát, de egy szál trikó volt rajta és láthatta a meglepődést az arcomon, így előttem fél méterre megtorpant. Így is elég rossz állapotban voltam, nem hiányzott volna, hogy kómába küldjön egy ölelés kedvéért. 
-Bocsi – harapott a szájába. – Jól vagy? Hallottam mi történt. Steve rögtön Tonyhoz jött és megkérte, hogy egy darabig pihenhess. 
-Hurrá – forgattam meg a szemem. – A Kapitány máris kispadra küldött, mert kicsit lehorzsoltam a térdem… 
-És eltörted négy bordád, nyolc mély vágásod van, két ficamod és rengeteg zúzódásod. Ja és ne felejtsük el, hogy enyhe agyrázkódást kaptál. Amúgy igazad van, semmi bajod. – Szúrta oda Bruce egy jó nagy adag szarkazmussal a papírjából fel sem pillantva. 
-Erről beszélek! – ütöttem össze két tenyerem, de belesajdult a csuklóm. Oké, kicsit túloztam. –Meddig lettem eltiltva? – néztem a vörös lányra. 
-Kht hodfmlb…. – motyogta lehajtott fejjel. 
-Lia ne szórakozz! Meddig? – durrant el az agyam. 
-Két hónapra. – Sóhajtotta bűnbánó arccal. 

Leugrottam az ágyról és neki indultam. Ezt nem teheti! A Kapitány szobája felé galoppoltam, a lány pedig a sarkamban. Forrtam a dühtöl, hisz épp összejöttünk Rogerssel – vagy valami olyasmi -, mire fogta magát és kizárt az egyetlen dologból ami éltetett. Mielőtt bekopogtattam az ajtaján még megigazítottam a ruhám. Elég meggyötört volt, de mégis zavarban éreztem magam. Elkezdett kattogni az agyam, hogy mit is kellene mondjak. Mi van, ha a csók egy… 

Nem agyalhattam tovább, mert egy másik, igen hangos hang kúszott a fejembe. Ezer közül megismertem volna. Steve gondolatai már-már üvöltöttek. Magával veszekedett. „Idióta! Megcsaltad! Hogy tehetted ezt? De hisz már nem él! De akkor is undorító vagy! Mit művelsz? Mit szeretnél? Szívtelen vagy! Az emléke… Peggy. Hiányzol! Mit adhatsz te Ravennek? Nem teheted ezt vele. Tönkre tenné, ha tudná, hogy sosem ő lesz egyetlen szerelmed. Szerelmed? Szerelmes vagy Rogers? Mit akarsz? Sosem leszel képes mást szeretni! De szeretem! Neeem, csak azt hiszed!” 

Leblokkolva állt meg az öklöm az ajtótól pár centiméterre. Akkor tudatosult bennem, hogy egy szellem fog tönkretenni, hisz ha sikerül is, örökké az árnyékában kell éljek. Nincs felhőtlen boldogság és sosem lesz. 
Egy könnycsepp tűnt el piszkos felsőm poros szálai között, ami a szememből hullott alá. Az elsőt követte a többi és megállíthatatlanul felszakadt a gát. Indulni készültem, de az ajtó kinyílt. 


Láttam a szemében. Tudta, hogy tudom. Megtörtséget és mély fájdalmat sugárzott, de nem akartam hallani az ócska mentegetőzést. Mielőtt szólásra nyithatta volna a száját, lábaim megiramodtak és egy Forma1-es autót megszégyenítő módon vittek a lifthez. Még a becsukódó ajtón keresztül is éreztem a pillantását, ami lyukat égetett a szívembe.

2019. május 4., szombat

Egy átlagos este



Tony Stark éppen végzett a laborban. Már hajnal kettőt mutatott az óra, de az agyában még mindig peregtek az egyenletek. Semmi mást nem szeretett volna, csak egy whiskeyt és Liát az ágyába. Hiányzott neki a lány, hiszen már napok óta nem beszéltek egymással egy-két mondatnál többet. Természetesen ezt megint a saját listájára írhatta, hiszen ő volt az, aki hanyagolta szerelmét. 

Egy ásítást elnyomva lépkedett felfelé a lépcsőn és elköszönt Jarvistól arra az éjszakára. A pulthoz lépve töltött megának egy italt és órájára pillantva bemérte hol is tartózkodik Lia. Furcsa mód a nappaliból érkezett a jel, ahol még két másik egyént is jelzett a szerkezet. Arra vette az irányt, ahol Lia, Claudia és Bucky Barnes fogadták a kanapén kucorogva, előttük a hatalmas TV képernyőjén egy film ment. Mindenki – igen, még Bucky is – könnyektől ázva és zsebkendő tengerben figyelte az eseményeket. 
-Mi a szart néztek? – lopódzott Tony a kanapé mögé és puszit nyomott barátnője hajába. 
-Az Infinity Wart. – nyúlt hátra Lia és megsimította a szakállát. Tony komoly arccal figyelte, ahogy emberek porladnak el egymás után, mire Bucky idegesen kiborította a pattogatott kukoricát. 
-Kicseszett rendezők! Direkt tönkre akarják tenni a lelkünket! – hőbörgött a fém karú katona. 
-Ki volt ez? – vonta fel Stark a szemöldökét. 
-Sebastian Stan. – motyogta Lia két síró roham között. 
-NEM HISZEM EL! Az utolsó szava az volt, hogy Chris!!! – visított a párnába Dee. 
-Értem. – állt meg Tony és keresztbe fogta a két karját. – De miért is? – Erre Claudia csúnyán nézett rá. 



-VALAKI MAGYARÁZZA MÁR MEG MIÉRT KELLETT TOM HOLLANDNEK ROBERT DOWNEY JUNIOR KARJAIBAN MEGHALNI!!!! – Itt Liát teljesen elveszítette a külvilág. A lelke mélyéről zokogott, amit Tony megilletődve és fájdalmasan figyelt. Nehezére esett ott állni és nem átölelni, mikor szenvedett. Próbálta elviccelni a történteket. 

-Mi ebben akkora kunszt? –Később már sajnálta, hogy megszólalt egyáltalán, mert Dee felpattant és hangját megemelve küldte el a francba. 
-Nem értesz te semmit Stark! Mi érzünk dolgokat, nem úgy mint te! – A lány arcán megbánás tükröződött abban a pillanatban, hogy kinyitotta a száját, de már késő volt visszaszívni. A Vasember sértetten visszaindult a konyhába, hogy töltsön magának még egy italt. Nem úgy alakult az este, mint tervezte. De mikor, mi történt valaha úgy, ahogy szerette volna egyáltalán? Még hallotta Lia mérges hangját, ahogy testvére torkának ugrik. 
-Nem hiszem el, hogy ekkora bunkó vagy! Értem, hogy kemény a film, de azért ez durva volt. – azzal trappoló léptek közeledtek felé. Hátulról ölelte át a lány szorosan, mellkasa közepén pedig összefonta ujjait, éppen a világító pont előtt. 


-Nem gondolta komolyan. – suttogta a fülébe. 
-Nem bántott meg, ne félj. Ehhez azért kicsit több kell. – fordult meg egy ezer wattos vigyor keretében. 
-Ne hazudj nekem. – vonta össze szépen ívelt szemöldökét. 
-Te pedig ne aggódj. Van szívem. Tudod honnan tudom? – fonta össze az ujjaikat. – Onnan, hogy a világon mindennél jobban szeretlek téged. – csókolta szájon. – Még akkor is, ha sírsz az ilyen fantasy filmeken. – nevetett a zseni, aztán hagyta, hogy Lia kivegye kezéből a poharat és bedugja a zuhany alá, majd az ágyba.