2017. december 14., csütörtök

The problem of washing




Gina dühösen mordult egyet. A mosógépből a ruhákat idegesen a piros műanyagkosárba pakolva caplatott ki a helyiségből. Olyan sungal vágta be lábával az ajtót, hogy a félfa mellett megrepedt a vakolat. Hangos léptei visszaverődtek az üres falakról.
-Ugye dolgozol már rajta, hogyan fogod helyrehozni?-vágta ki a résnyire nyitott ajtót, mely valamit minden bizonnyal levert a polcról, ám ez a lányt csöppet sem érdekelte. A halk nyöszörgést hallva figyelte, ahogy Jen lehúzza a fejéről a párnát és kócosan, álomittas tekintettel igyekezett fényben álló alakjára fókuszálni. Hosszú másodpercek telétek el és Gina egyébként is fogyóban lévő türelme pillanatról pillanatra mind jobban megcsappant.-Azt kérdeztem..-remegett meg a vörös lány keze a frissen mosott ruhákkal teli kosáron.
-Hallottam mit kérdeztél, de mivel nem tudom miről beszélsz megtennéd, hogy fogod magad és olyan gyorsan lelépsz, mint, ahogy jöttél?-Jen hangja fáradtan csengett, s amint utolsó szavak is elhagyták ajkát visszaroskadt a párnára, jelezve, hogy számára a beszélgetés befejezettnek tekintett.
Gina arcán megrándult egy ideg és az ágyhoz lépve lecsapta a szélére a nehéz súlyt, mely félig a boszorkány lábán landolt.
-Normális vagy?-ült fel olyan gyorsan Jen, mintha rugó rántotta volna fel. Most már végérvényesen lemondott arról, hogy visszafeküdjön. Hunyorogva kezdte dörzsölni a szemeit, majd lábait maga alá húzva hangosat sóhajtva figyelte, ahogy az előtte álló vörös ördög átszellemülten kotorászik a szennyeskosárban.-Elárulnád mi a problémád? Vagy, hogy miért a mi szobánkban tervezed kiteregetni a ruhákat?-tette fel a kérdést, mire csak egy felhördülés volt a válasz, majd Gina az ölébe dobott egy nedves ruhadarabot.
-Ez a problémám és elárulom, hogy addig nem megyek innen, amíg helyre nem hozod.-Gina karba font kézzel nézte, ahogy a fiatalabbik Winchester barátnője úgy fogja meg a vizes melltartóját, mintha az leprás volna. A pántjánál fellógatott csipke együttes felső része engedelmesen fordult körbe a kezében. Amikor látta, hogy a boszorkány épp újabb kérdést tenne fel,  az ajtóhoz lépve felkapcsolta a villanyt, hogy a tények nyilvánvalóak legyenek. Jen hunyorgott néhány percig, majd vállat volt.
-Cicifix. Na és?
-Ez valaha fehér volt.-bökött a vadász lány ingerülten a vörös és szürke egy keveredett árnyalatában díszelgő ruha felé.
-Aha.-húzta el a száját Jen és szemmel láthatóan épp magába fojtott valami szarkasztikus megjegyzést. A melltartót hanyagul a kupac tetejére  dobva nézett fel az előtte állóra.-Nem igazán értem mi közöm ehhez.
-Az, hogy te tetted tönkre!- Gina ismét felkapva a fehérneműt újra a boszorkányhoz dobta, aki immár elkapta azt.-Összemostad a színes ruhákkal. SZÓVAL MOST hozd helyre!-lábával vehemensen dobolt a padlón.
-Megtennéd, hogy nem vágod hozzám többször?-rázta meg a fejét Jen, de vörös mintha meg sem hallottam volna, csak folytatta.
-Ez volt az egyetlen szettem, ami még nem ment tropára a vadászatokon a vértől.-tette csípőre a kezét, mire a másik lány szemét forgatva meredt rá és halkan eleresztett egy ’Ó, hogy oda ne rohanjak’-ot.-Szóval hozd helyre MOST!-Jen hangosat sóhajtott, majd utat engedett egy mosolynak.
-Elárulnád milyen nap van ma?-kérdezte mit sem törődve a másik kirohanásával.
-Kedd, de ennek mégis mi köze..
-És milyen nap volt tegnap?-emelte költőien maga elé a kezeit a boszorkány.
-Ne csinálj már úgy, mint egy két éves gyerek, aki nincs tisztában a hét napjaival!-csattant fel Gina.
-Ecsetelhetném, hogy kettőnk közül ki mivel nincs abszolút tisztában.-Jen halk kacaj kíséretében kikászálódott az ágyból, majd mielőtt a vadászlány nekironthatott volna szembefordulva vele, hatalmas mosollyal az arcán, lassan és tagolva kezdett el magyarázni, mintha beszélgetőpartnerének felfogásbeli problémái volnának.-És ha ma kedd van az azt jelenti, hogy tegnap hétfő volt. Rendben, kedden Jen a soros a mosásban, de azért az adagért nem ő a felelős, amit éjfél előtt helyeztek a mosógépbe.-mondata közben lassan gesztikulálva mímelte el az elmondott mozdulatsort.-És ki mos hétfőnként?-kérdése végén félrebiccentette a fejét, mint egy óvodás kislány és várt, hogy Ginának végre leessen a tantusz.
-Dean..-motyogta a vörös halkan, mire Jen hangosan tapsolni kezdett.
-Remek! Nyertél egy marék levegőt!-amint abbahagyta a tapsot a boszorkány felkapta az ágyról a kosarat és a vadász lány kezébe nyomta.-És most ha megtennéd, hogy eltűnsz, nagyon hálás lennék!-hevesen vállainál fogva taszigálja kifelé a vörös lányt, mielőtt az megszólalhatna már az orra előtt be is vágta az ajtót.
Gina hangosan fújta ki a levegőt és épp elindult volna, hogy számon kéje barátját, miért ilyen felelőtlen és idióta, majd mikor megfordult meglátta a falnak támaszkodó Deant, aki épp őt figyelte, arcán a levakarhatatlan vigyorral. Az idősebb Winchester sem hagyta szóhoz jutni párját.




-Nem kell még egyszer elmondanod, mindent hallottam.-nevette el magát a vadász, majd közelebb lépve csókot lehelt dühös barátnője homlokára.
-Dean..-dobbantott egyet a lábával Gina, mikor Dean a konyha felé indult. Idegesítette, hogy mindenki ilyen könnyen lerázza. Az említett személy visszafordult és ahogy a lány belenézett azokba a sugárzó zöld szemekbe a haragja menten elpárolgott és hirtelen már az sem volt olyan eget rengetően fontos, hogy a férfi bocsánatot kérjen tőle a tönkretett ruhadarabért. Ahogy a vadász visszalépett mellé, ő úgy motyogta maga elé a szavakat, mint egy rossz kedvű kisgyerek.-Az volt a kedvencem.-úgy vizslatta a fura színű melltartót, mintha csak az varázsütésre ismét kifehéredhetne. Annyira elmélázott, hogy csak Dean karcos suttogása húzta vissza a földre.
-Nekem is az volt.-nevetett a vadász.-Legfőképp mikor lerángattam rólad.
Mindketten elnevették magukat, majd Gina hagyta, hogy a vadász óvatosan megcsókolja őt.
-Jesszus menjetek szobára!-Jen szarkasztikus hangja törte meg a pillanat varázsát, aki kilépve a szobájából, őket megkerülve tűnt el a folyosón. A vörös lány gyerekesen nyelvet öltött rá, majd Dean szavaira figyelt.
-Ne is törődj vele, csak féltékeny, hogy Sam nincs kéznél.-kacsintott a férfi, majd átvette a lánytól a szennyeskosarat és a szobájuk felé indult vele, intve a lánynak, hogy kövesse.
Gina pedig abban a tudatban lépkedett utána, hogy azok a göncök bizony nem lesznek egyhamar kiteregetve.

2017. november 5., vasárnap

Just a glass of wine


"Nem ítélkezem, mert valahol biztos meg van írva a lista,
Ki lesz a gyenge holnaptól és kiből válik egy mocskos alkoholista."
-avagy öljük meg a hangulatod. Legjobb ihletforrás. Szóval jó iszogatást Rose. <3







Csak egy pohár bor.

Ahogy kiveszem a dugót a palackból, émelyítő édeskés illat csapja meg az orromat. Mosolyra húzódik a szám. Halk koccanás hangja tölti be a szobát, ahogy az üveg a pohárhoz ér. Töltök.
 

Csak egy pohár bor.

Leteszem az italt az asztalra és kezembe veszem a poharat. Leülök. Az öreg kanapé megadóan reccsen súlyom alatt. A megkopott piros kárpit utat enged egy foszló szálnak, s az anyag halkan hasad tovább néhány centit.


Csak egy pohár bor.


Tekintetem a pohárban hullámzó vörösségről rád emelem. A tévé mellett ülsz azon a szétesni készülő karosszéken és csak figyelsz. Tekintetedben valami huncut csillogás játszik, és én majdnem megkérdezem:
„Mi az?”.
De nem. Nem teszem meg. Félek, elrontanám a pillanatot. Félek, amint szólásra nyitnám a szám, darabokra szakadna körülöttem a tér. Félek, ha kérdenélek eltűnne ez a csöpp boldogság is, ami van most nekünk.


Csak egy pohár bor.


Csend van. Pedig nincs egyedül. Itt vagyunk. Egymás tekintetébe burkolózva élvezzük. Élvezzük a némaságot.


Csak egy pohár bor.


Iszom. Arra a néhány pillanatra elszakítom tekintetem rólad, s hagyom hogy a fanyar íz végigszántsa ajkaimat, nyelvemet s nyelőcsövemet is. Sóhajtok, s halk hang szakad fel torkomból.  Aprót kacagok, majd mint akibe villám csapott feléd nézek ijedten.  De nem tűntél el.  Itt vagy.


Csak egy pohár bor.

Felállsz és kinyújtóztatod elgémberedett tagjaidat. Megértelek. Nem lehet valami kényelmes az az ülőhely. Az asztalhoz lépsz és a még üres poharat színültig töltöd. Ismét szólni akarok.
„Hé Dean, ne ess túlzásba! Nem kell sietni. Megvár. Élvezd ki.”  De nem. Most sem beszélek.
Még akkor sem, mikor mellém ülsz.


Csak egy pohár bor.


Már nem a némaságba burkolózom. Hanem az illatodba. A közelségedbe.  Az örök smaragdcsillogásba a szemedben. A mosolyba, amit küldesz felém.


Csak egy pohár bor.


Kezd szokatlan lenni a hangtalan mindenség, mégis valahol jól esik. Bár furcsa, nem szoktál ilyen csendes lenni. Én sem.
Főleg nem egyedül. Ahogy nézlek egy pillanatra üveges tekinteted azt sejteti velem, ugyanarra gondolunk.


Csak egy pohár bor.


Mióta Sam és Jen elmentek levadászni a vámpírfészket a szomszédos államba, Lena és Cas pedig be vackolták magukat a bunkerbe, hiába csak négyen voltunk olyan kicsinek tűnt az az óriási hely.  Vagy csak kettesben akartunk lenni.


Csak egy pohár bor.


Rufus kis faháza nem a legmeghittebb kuckó tudom, de mégis ez volt az első ötletem. Hisz tisztában vagyok vele, hogy neked is  betelt már a pohár a lepukkant motelekkel.
Lelakott hely ez is belátom. Hisz Jody volt utoljára aki takarított itt jó hónapokkal ezelőtt, de mégis csak az számít, hogy mi itt vagyunk nem?


Csak egy pohár bor.


Ajkadhoz emeled a poharat, s mielőtt az alkohol szádhoz érne a lendülettől egy adag vörös folyadék terül szét fehér ingeden.
„Én mondtam, hogy ne ebben gyere. Megmondtam.” Igen. Még otthon. De kire hallgatsz te Dean Winchester mondd?  Kire hallgatsz önmagadon kívül?


Csak egy pohár bor.


Nevetsz. S a mozdulatban újabb cseppek hagynak foltokat a farmerodon és az enyémen is. De nem vagyok dühös csak nézlek, ahogy esetlenül fogod a félig teli poharat, s nézem a bőrödön leszánkázó halvány vörös folyadékot.


Csak egy pohár bor.


-Ki tudod szedni Rose?-kérded az ingre bámulva, de tested még mindig rázza a nevetés.
Te nem félsz beszélni. Benned nincs az az érzés, ha megtörik a nyugalom.. Benned nincs.
Talán nem is volt soha. Ezért volt annyira furcsa a csendességed.


Csak egy pohár bor.

Talán miattam csináltad. Tudtad, hogy néha szükségem van rá. Aztán ez is, mint a füstbe ment terv. A lángja megvolt. Aztán lelocsolta egy pohár bor.
Mint régen. Mint hosszú évekkel ezelőtt.


Csak egy pohár bor.


Az arcomra kiülő mosolyt levakarhatatlannak érzem. Ez talán még akkor sem lenne másképp, ha valami szörny ránk törné az ajtót. De talán akkor mégis..
Bár most nem ezekre a szarságokra gondolok. Csak barangolok saját gondolataimban, mint könyvespolcok között, majd megfogva egy régi kötetet lapozgatni kezdek emlékeimben.
Aztán megtalálom.


Csak egy pohár bor.

Könnyes ködfelhőn keresztül látom az arcodat, s halk kacajt megeresztve teszed le a poharat az asztalra, majd karjaidba vonsz. Érzem, ahogy remeg a mellkasod, miközben megszólalsz.


Csak egy pohár bor.


-Pont mint akkor igaz?-nevetve bólogatok szorosan hozzád tapadva. Könnyeim áztatják a fehér anyagot.
-Pont, mint akkor.-motyogom és hagyom, hogy agyam elém vetítse a képet arról az estéről.

Csak egy pohár bor.


Emlékszem egy lidércre vadásztunk talán Milwaukeeban.  Mi voltunk a gyorsabbak. Én és Jen. Ti csak utánunk érkeztetek.  Akkor már nem bántunk veletek olyan szigorúan, mint először. Akkor már, harmadik negyedik találkozásra, nem voltatok idegenek.
Nem voltál idegen Dean.


Csak egy pohár bor.


Összedolgoztunk és elintéztük a rohadékot. Bár nehézséget okozott, hogy a húgotok telefonhívása miatt buktunk le egyszer, mikor lesből akartunk támadni a bestiára. Emlékszem Jen és Sam nagyon összekaptak, hogy Lena miért ilyen felelőtlen és miért nem vár a hívásotokra. Sam pedig csak a tesótokat védte, bár mind megértettük az én társamat is, hisz az egész félresikerült akció sikerrel járt, de az ő karja bánta közben. De az aggódó testvér sem volt megérthetetlen. Tudjuk. Tudtuk.


Csak egy pohár bor.

Fáradtan tértünk be abba a bárba a motel mellett.  Jen nem sokáig tudta alakítani a durcás kislány szerepet. Az asztalunkon magányosan ránk bámuló sörösüvegek oldották a hangulatunkat.
Aztán Jen azt mondta fáradt és elmegy lefeküdni. Az öcséd pedig  úriember módjára a elkísérte, elvégre egy lánynak nem szabad sötétedés után mászkálnia az utcán. Nonszensz és abszurd volt a gondolat, hogy egy vadászt féltsen jóval hajnal kettő után attól, hogy félrészegen megtegyen pár száz métert a szobáig. De mindenesetre jól járt. Sam Winchester mindig az a férfi marad, akiből sosem hal ki a lovagiasság.


Csak egy pohár bor.


Mi még maradtunk és szép lassan kiveséztünk mindent. Az elcseszett családot, a félresikerült vadászatokat, az elkószált vadakat. A bosszút.  Egymást.
Aztán már éreztem, hogy a következő kör italra nincs szükségem. Javasoltam, hogy menjünk, te pedig rögtön rábólintottál.


Csak egy pohár bor.


Emlékszem, nem hagytad, hogy a kocsiban aludjak, miután Sam a mi szobánkban ragadt az ágyunk azon térfelén alva, mely az én helyem lett volna. Jen mellett.
Nem. Te berángattál a saját szobátokba és felajánlottad, hogy majd alszol a földön. Én csak ráztam a fejem.
Aztán megkérdezted nem vagyok-e fáradt. Én újra nemlegesen bólintottam.
Te felnevettél és a kis hűtőből kivettél egy palackot. Bor volt.


Csak egy pohár bor.


Emlékszem, szinte abban, a pillanatban kijózanodtam, ahogy kezembe nyomtad a poros poharat. Csak nevettél mellettem és én pedig néztelek.
Akkor is túl töltötted a magadét és amint nagy lendülettel az ágyra ültél a vörös folt már ott éktelenkedett a szürke pólódon.
-Ki tudod szedni Rose?-néztél rám érdeklődve, s úgy tettél, mintha nem ismernéd a fortélyokat a folt eltávolításra. Mintha csak a bort nehezebb lenne kimosni, mint a vért.


Csak egy pohár bor.


Én bólintottam és azt mondtam vedd le a felsőrészt. Te engedelmes kisgyerek módjára teljesítetted kérésemet. Ezt a jó szokásod bár megtartottad volna.   Csak pár percre volt szükségem, hogy a vörös helyett csak a víz áztatta sötét anyag legyen kezemben. Te mindvégig figyeltél. Félmeztelenül.


Csak egy pohár bor.


Ahogy a pólód már a  fotelre terítve száradt  te elém elém léptél. Közel. Túl közel. Aztán kezembe nyomtad a poharat, amit úgy bámultam, mintha csak méreg volna. Aztán téged néztelek.
Akkor azt gondoltam, ezzel az egész műsorral csak alkalmat kerestél rá, hogy mutogasd magad. Hogy  ha már a tesódnak összejött egy jó éjszaka, hát neked is legyen.


Csak egy pohár bor.


Vagy, mintha attól féltél volna, hogy én enélkül nem rángatom majd le rólad a ruhát. Hát nem vetted észre a jeleket Dean? Nem voltam elég világos? A te szemeddel mérve talán nem, pedig akartalak.
De akkor ott behúztam a kéziféket. Az első adandó alkalommal, amikor megvolt a zöld út és a padlógáz én lassítottam.


Csak egy pohár bor.


Arra gondoltam, mi lesz ha félresiklik az egész vagy egyszerűen csak másnap lelépsz és nem látlak többet. Nem vagyok az egyéjszakás kalandok híve. Nem vagyok éjjeli pillangó, de Istenre esküszöm, te megbabonáztál Dean Winchester. Úgy vonzottál magadhoz, mint az örök sötétben felgyulladó fény.
És tudtam, ha az a pohár kiürül én nem tudom tovább nyomni a féket.


Csak egy pohár bor.


De elhiszed, hogy annál jobban még semminek nem örültem, hogy akkor elgyengítettél?
Hiszen csak rám villantottad gyönyörű mosolyod és azt mondtad.
-Ugyan Rose, ez csak egy pohár bor.
Gyöngyöző kacajod csak addig tartott, míg a vörös folyadék eltűnt a poharamból, s számban szétáradó kesernyés ízt ajkad édes zamata váltotta fel. Mert akkor elkezdtünk valamit, ami azóta is folytatódik.  De mindehhez kellett egy finom löket. Kellett egy kis bátorítás. Kellett valami. Nem sok.
Csak egy pohár bor.



2017. október 31., kedd

Happy Halloween!



Happy HW!



Egy tiszta konyharuhával takarom le a kész pitét.  Az illatok betöltik a helyiséget.
Jen lép a konyhába, de az ajtóból visszafordulva kiált Samnek.
-Igyekezz! Mindjárt jön a vén szipirtyó!-arcán undorral ejti ki a szavakat, majd szemöldök-ráncolva néz végig a kidekorált konyhán. A papírból kivágott denevérek egymás alatt lógnak lefelé a lámpáról és néha, mikor  egy–egy mozdulatunk apró fuvallatot kelt, lomhán megmozdulnak a zsinóron. A szekrényre és falra ragasztott fehér koponyák és sárga tökfejek bambán vigyorognak a boszorkányra, vagy arra, aki épp elmegy mellettük.  Tudom, hogy én csináltam őket, de esküszöm néha olyan, mintha követnének a szemükkel. A hideg végigfut a hátamon, de hogy elűzzem a zavaró gondolatot, inkább úgy döntök lecsapom a magas labdát.
-Jön a vén szipirtyó?-kérdem finoman.-De hiszen te már itt vagy Jen!-mosolyodom el, mikor látom, hogy a velem szemben álló lánynak megrándul a szája széle. Ilyenkor ideges. Volt alkalmam kiismerni hasonló helyzetekben.
-Meglehet, hogy áll egy bizonyos kor a hátam mögött, de én legalább nem ragadtam le azon az értelmi szinten, hogy gyerekzsúrt csináljak három felnőtt embernek.-arcán fintorral emeli fel a sütőtök mintás terítőt az asztalon, kissé félretolva ezzel a cukorkás tálat.
-Na miért? Pedig tök jó buli beöltözni!-kuncogom el magam.-Neked jelmez sem kell, hisz így is elég szörnyen nézel ki!-nevetve dobom le magamról a kötényt és kisimítom a fehér ruhám nem létező ráncait.
-Ahogy látom te is csak önmagadnak jelmezét öltöd!-fonja össze maga előtt a karjait, s szája önelégült mosolyra húzódik, ahogy elvesz egy lila-zöld papírba tekert cukorkát és megszabadítva a csomagolástól a szájába dobja. A szemetet hanyagul az asztalra ejtve indulna el, bizonyára azért, hogy megnézze, hol marad már a Winchester testvérpár fiatalabbik tagja a csomagjaikkal, de ahogy  Jen kilencven fokos fordulatot vesz, a megkövült Sam mellkasába ütközik.
-Baszd meg Gina!-undok grimaszba torzult arcát sietve fordítja el rólam én pedig a homlokomra csapva bocsánatkérő pillantást vetek rá.
-Ne haragudj! Elfelejtettem!-alsó ajkamba harapok, majd azon nyomban meg is bánom és abbahagyva a mozdulatot remélem, hogy a vörös rúzs nem hagyott nyomot a fogaimon. Jen a vadász vállára teszi a kezét  és finoman taszigálni kezdi az ajtón kifelé, bár Samnek sem kell kétszer mondani, hogy menjenek. Látszólag a lehető legtávolabb akart tőlem lenni ebben a percben.
-Nyugi szívem, csak magát adja.-a boszorkány kacaja  visszhangot ver a folyosón.-A bohócoknak pedig hagyni kell, hogy kiéljék magukat, még a végén agyukra megy a hülyeség.-az egyre távolodó léptek zajával keveredő mondategyveleg utolsó szavait nehéz kivenni, de valahogy mégis kihámozom.-Bár azt hiszem ez Ginánál késő bánat.



A garázsajtó csapódásával egyidejűleg lép be Dean helyiségbe és cowboy kalapját meglökve hagyja, hogy a ruhadarab a nyakára erősített zsinór tartása mellett hátára lógjon, majd a levegőbe szimatol. Szemei automatikusan az émelyítő illat forrását keresve megállapodnak a fehér konyharuhán. Ahogy elindulna a sütemény felé elé állok, mintegy torlaszként.  Elvégre nem csak a pitére kellene figyelmet fordítania.
-Én is itt vagyok Dean.-fonom össze karjaim magam előtt sértődötten, mire arcán gyermeki mosoly jelenik meg.
-Ugye nem gondoltad, hogy pont AZT nem veszem észre?-kérdezi, miközben hozzám lépve karjaiba zár. A rajta feszülő bőrmellény és parfümje különleges elegyet alkot, melyet mélyen magamba szívok. Vállára hajtom a fejem, gondosan ügyelve rá, hogy egyszerű, de nem túl tartós sminkemnek ne legyen baja. Dean épp az egyik copfba csatolt  hajtincsemet birizgálja, mire én kiválok az ölelésből és mérgesen a kezére csapva a pult felé fordulok.
-Hagyd békén!-mondom kissé hangosabban a kelleténél.-Tudod te mennyit szenvedtem vele?-ahogy agyamba kúszik a kép az órákig tartó hajvasalásról megborzongok.  Mikor a felénél jártam erősen gondolkodtam rajta valóban Pennywise felújított változata-e a legmegfelelőbb kosztüm a számomra?  Legalábbis az a sok vesződés a hajammal.  Borzalmas.


 De ahogy a kávéfőző tükörsima felületén meglátom magam, valahogy mégis elégedett vagyok az utolsó pillanatban összehozott kreációval, bár a sárga kontaktlencsét, még mindig nehezen tudom megszokni magamon. 
Féltem, tetszik-e majd Deannek,  de az elégedett pillantás, melyet rám vetett az előbb eloszlatta minden kételyemet.  Bár kétség kívül Sam volt az, aki nem igazán örült Stephen King horrorbohócának.




-Igazán nem értem miért vesződtél vele ennyit.-nevet a fülembe az idősebb Winchester, miközben derekamat átkarolva  vállamra helyezi állát, bár a fodros nyakpánt eléggé megnehezíti a dolgát. Épp meg szeretném kérdezni, hogy mégis mire véljem a kijelentést, mikor megérzem karomon meleg bőrének érintését.  A fehér pántos ruha egyik vállát finoman kezdi lehúzni, hogy a meztelenül maradt testrészt apró csókokkal boríthassa.  Testemen forrósághullám söpör végig, s egy pillanatra hátam mellkasának feszítem, aztán, ahogy  elmémbe villámként csap bele a felismerés  fél kezét lefejtve derekamról szembe fordulok vele és eltolom magamtól.
-Ne most Dean, mindjárt itt lesz Mary!- pironkodva igazítom meg magamon a ruhát, s szemlesütve bámulom a mélybarna sarkantyús csizmán megcsillanó fényt, mire Dean jóízű nevetésben tör ki.
-Anya nem jön ide.-böki ki végül, mire  értetlen szemeimet rá szegezve figyelek. Nem kell kimondanom, arcom mindent elárul, ő pedig magától válaszol a kimondatlan kérdésre, miközben arcán huncut mosoly játszik.-Úgy tudja, hogy Jen itt maradt halloweenezni.
-De hát Jen pont azért húzott el, mert azt hitte Mary jön ide!-jegyzem meg felvont szemöldökkel.
-Pontosan.-bólint Dean nevetve, nekem pedig összeáll a kép és én is vele nevetek.
-Ha Mary azt hiszi itt van Jen, akkor nincs anyós. Ha a boszi azt hiszi az anyós jön, nincs Jen.  És ha Jen elhúz Sam is vele megy..
-Végeredményben a miénk a bunker.-szakítja félbe okfejtésemet a vadász és egy határozott mozdulattal magához ránt. Én vállaiba kapaszkodom és hagyom, hogy óvatos csókot lehelve ajkaimra, kikapcsolja a körgallért a nyakamon, s hanyagul elhajítsa.  Egy pillanatra elválunk egymástól és  én csak bámulom őt. Zöld szemein merengek el, de azok egy másodperc múltán a hátam mögé fókuszálnak. Dean megnyalja ajkait, majd rám néz, és újra a hátam mögé. Pontosan tudom min hezitál én pedig gonosz módon választás elé állítom. Óvatost lépést teszek oldalra, ő pedig  utamra enged.  Fél kezemmel végigsimítok karján, mellkasán majd arcán is és figyelem, ahogy utánam fordul, miközben az ajtóhoz lépkedek. Már félig a folyosón állok, mikor megszólalok.
-Vagy AZ, vagy a pite.-kacsintok és a fal takarásába sétálok. Kétségbeesett hangja úgy szeli át a csendet,  mint a könyörgő kisgyerek siráma, aki mindkét játékot szeretné egyszerre.
-A kettő együtt nem megy?
-Attól tartok.-kuncogok, majd megindulok a hálószobánk felé. Somolygok magamban, ahogy  könnyed mozdulatokkal, még út közben megszabadulok a lenge ruhától és a kilincsre akasztom azt.
Ahogy meghallom a sietős lépteket a folyosón, már tudom nem tévedtem. Gyönyörű szemeit legeltetve rajtam, megáll a küszöbön és mosolyog.
-Kétség sem fér hozzá, a bohócot választom.

2017. október 29., vasárnap

Lullaby


Csak mert a vers volt. A dal. Az a két sor.  Szösz.



Sam a babafigyelő halk recsegésére ébredt. Egy lomha mozdulattal fordult át másik oldalára, majd ülő pozícióba tornázta magát. Fáradt  nyögése egy pillanatra elnyomta a készülékből kiszűrődő zajt. Fülelt. Igyekezett ébredésre bírni tompult érzékeit, s ahogy hallása tisztulni kezdett halvány mosoly tört magának utat az arcán. A hang, amit álomittasan recsegésnek vélt valójában lágy dúdolás volt.A vadász úgy gondolta, nyilván Jen gyorsabb volt. Vagy csak ő maga volt túl fáradt ahhoz, hogy hamarabb felébredjen a sírásra.
Bella nem aludt jól mostanában. Legalábbis éjszaka nem. Nyugodtan átaludta a nappalokat, aztán olyan lett mint az ébresztő 'szundi' funkciója. Öt percenként ébresztett.
Sam felállt és a hajába túrva elnyomott egy ásítást, majd szemeit megdörzsölve indult meg a nyitott ajtón át a folyosóra, majd az annak végén pihenő gyerekszobába.
Jen már többször is mondta, hogy közelebb kellene legyen hozzájuk. Csak ez nem igazán volt kivitelezhető. Nyilván ő maga is jobban örült volna, ha a sajátjukkal szemben lévő szoba nem a kínzókamra volna, de  azt csak nem pakolhatják ki és festhetik tele rózsaszín bárányokkal.  Legalábbis ezt csak nem várhatja el a nő. Bár az a baj, hogy megteszi.
Így is csak Rosenak sikerült meggyőznie arról, hogy a konyhához legközelebb lévő helyiséget válassza. Igaz nagyon nyögvenyelősen de belement. Így a főfolyosó másik ágán lévő párocska szobája is elég közelinek bizonyult, ha Bellának szüksége volna valamire.
Nem mintha az anyja nem olyan lett volna, akár egy mamatigris. Amint Bella megnyikkant abban a pillanatban mellette termett, még akkor is ha ezidáig a bunker másik felében tartózkodott.  Mintha egyszeriben csak odateleportált volna. Mintha  az érzékei csupán  arra a néhány hónapos kiságyban fekvő csodára éleződtek volna ki és minden rezdülése, vagy mozdulata hozzá kötötte volna.
Sam halkan kacagott a gondolatmeneten. Jen, mint Supermami. Falon átlátó röntgenszemekkel, soha ki nem fogyó cumisüveggel és pelenkatárral. Sebes akár a szél, mindig feladatra kész. És a célszemélyt egy pillanatra sem téveszti szem elől.
A fiatalabb Winchester fiú elméjében még élesen ott élt a kép milyen is volt az első alkalom, mikor kezében tarthatta a saját lányát. Maga volt a boldogság. Aztán a pokol amit átélt, mikor a saját rokonaitól féltette azt az élő, és lélegző lényt, aki maga volt számára a csoda. Emlékezett, hogy milyen árgus szemekkel bámulta Deant, amint először kezébe vette a csöppséget. Bár tudta, hogy bátyja nem ügyetlen mégis attól félt bármelyik pillanatban leejtheti. Aztán csak sorra mindenki végigfogdosta és ölelgette imádata tárgyát. Szinte ki kellett feszegetniük a húga kezéből, mikor nyugodtan akarták lefektetni Bellát. Emlékezett, milyen meggyötört és örömteli volt Jen arca mikor először aludt otthon a kislány. Talán akkor látta a legboldogabbnak őt.
A kis szobából halvány rózsaszínes fénycsík rajzolt a falra kivehetetlen alakzatokat, s ahogy közelebb lépett Sam meghallotta azt a halkan csengő dallamot, melyet a gyerek éjjeli lámpájának hangszórója ontott magából. A felesége énekelt. Még nem hallotta tisztán a szavait. De a dalocska nyilván a végére ért, mire a vadász belépett a nyikorogva kitáruló ajtón, hisz Jen már csak halkan dudorászott apró mozdulatokkal ringatva a csöppséget.






-Nem tud aludni?-kérdezte Sam a kis polcos szekrénynek dűlve, mely megreccsent súlya alatt, így inkább úgy döntött csak saját lábaira támaszkodik. Figyelte a neki háttal álló alakot.
A nőn csupán egy hosszú, póló volt pizsama gyanánt, mely félig láttatni engedte francia-bugyiba bújtatott fenekét. Fehér lábszárai kirikítottak a rózsaszínes derengésben fürdő szoba környezetéből. Hosszú barna haja  kissé kócosan omlott vállára.
Mintegy válaszként csak megrázta a fejét, Sam pedig nem is vette észre mikor hagyta abba az ismerős dal dúdolását, csak arra eszmélt fel, hogy új dallam csendült föl a kis készülékben, amit Bella Rosetól kapott egy hónapja. A vadász szemöldök-ráncolva meredt a zaj forrására. Egészen biztos volt benne, hogy a zenét, melyet játszott még sosem hallotta. Pedig milliószor végig járatta már az összes melódiát, amit a kis masinába tápláltak.
-Ez új.-jelentette ki megfigyelését, majd  a kezébe vette a rózsaszín kis állólámpaszerű készüléket, melynek oldalán fehér két lábon álló bárányok pózoltak. A szobát bevilágító halvány fény ezáltal már máshová fókuszálva a helyiség egyes részeit átadta a sötétségnek. Forgatta és nézegette a kis kütyüt.-Te raktad rá ezt a dalt?-kérdezte kissé Jen felé fordulva, bár a férfi nem talált rajta USB vagy bármi más digitális csatlakozót. A nőt vizslatta, aki azóta is csak dúdolt a számára még mindig idegen dallamot, majd énekelni kezdett.
-Oh vér, vér vérnek gyermeke aludj csendesen.-Sam halk nyikkanást hallatott, s meg akarta kérdezni Jentől, honnan szedte ezt a szöveget, de a nő folytatta.-Jó anyád a hold vigyáz rád.-a lágy dallamos hang betöltötte a csöppnyi teret, de a vadásznak furcsa érzése lett.
-Jen mi a..
-Hosszú az éjszaka, sötét a vár.-a nő rutinos mozdulatokkal újra ringatni kezdte a babát, s mikor Sam közelebb lépve vállára tette a kezét, hogy maga felé fordítsa ellent tartott a mozdulatnak.-De bölcsődnek rejtekén nem talál meg élet.-a vadász maga akart Jen elé lépni, de az elfordult, majdnem egy másodpercig. Aztán mintha valaki megnyomta volna a visszatekerés gombot a nemlétező lejátszón és nő magától lépett vissza Sam elé és mintha lassított felvételben fordította volna felé az arcát. De még énekelte azt a két szót, mivel adós maradt.-Sem halál.
Sam hátratántorodott, ahogy Jen mélybarna szemei helyett sárga íriszekkel találta szembe magát. A nő mosolygott, de ez nem az ő mosolya volt. Valami más. Valami földöntúli gesztus volt ez.
-T-te?-egyenesedett fel a vadász, majd ahogy határozott lépést tett volna előre  egyetlen kézmozdulat a falhoz vágta. A mellette lógó képkeret hangos puffanással zuhant a földre és darabokra esett szét.
-Ugyan Sam csak nem gondoltad, hogy kihagyom ezt a csodát?-a nő hangja helyett egy régi ismerős szólalt meg a szeretett testben. Egy karcos férfihang. Akit rémálmaiban hallott utoljára.-Hiszen benne van a vérem, és még csak nem is kellett semmit tennem.-kacagott fel öblösen Jen Azazel hangján.-Te csak átadtad neki Sam. És neked köszönhetően ő lesz a vezér.
-NEM!-üvöltötte a vadász és minden erejét latba vetve próbált a láthatatlan béklyók szorításából szabadulni.
-De most el kell vinnem. Búcsúzz el a kislányodtól.-lépett közelebb a sárga szemű a vadászhoz, arcán gúnyos mosollyal. Egy pillanatot várt aztán újra szólásra nyitotta a száját.-Nem élsz a lehetőséggel Winchester?-kacagott fel, majd óvatosan maga elé emelte a gyermeket. Sam tágra nyílt szemekkel bámulta a Bella ajkáról lecsorduló vörös cseppeket.-Hát akkor viszlát Sam!-biccentett , majd ajkán ugyanazzal az undok vigyorral foszlott semmivé mindkét nő az életében, akiket mindennél jobban szeretett. Ordítani akart, de nem jött ki hang a torkán. A láthatatlan bilincsek nem engedtek a szorításból,  s a férfi csak ott vergődött a falra szegezve.
Aztán megtalálta a hangját.




-NEM!-a vadász olyan lendülettel ült fel az ágyban, mintha csak rugó rántotta volna fel. A mozdulat közben feje ütközött valamivel, s a lüktető fájdalom mellett Jen szitokszavaival is meg kellett birkóznia. Kezét sajgó homlokára nyomva még beletelt néhány másodpercbe mire megnyugodott. Már nem zilált. Mellkasa egyenletes ütemben emelkedett és süllyedt.
-Baszd meg Sam!-nyöszörögte a mellette lévő lány, aki hanyatt fekve tenyerébe temette arcát. Bár sokkal inkább az arca alsó részét, hisz szemeiben aggodalommal pásztázta a felé forduló férfit.
Sam épp azt akarta kérdezni mi történt, mikor Jen lassan felült és fél kezét elvéve orra elől egy  nagy csepp vérnek adott szabad utat, mely csupasz combján talált magának helyet. A lány eltátva száját kezdte vizslatni véres kezét, s a száján lecsorduló vérnek már Sam próbált gátat szabni a finoman odanyomott zsebkendővel. Jen átvette a tárgyat majd apró biccentéssel kezdte egyidejűleg tisztogatni az arcát és elállítani az orrából eredő vérzést. A vadász néhány másodpercig figyelte a lányt, aki tőle szokatlan orrhangon törte meg a rájuk telepedő csendet.-Ki a fene az a Bella?
-Oh..
-Álmodban kiabáltad a nevét és össze vissza forgolódtál.-fordult felé Jen, s hiába az aggodalom, a gyanú apró szikrája megcsillanni látszott a tekintetében.
-A lányunk.-nevetve figyelte a mellette ülő meghökkenését, majd töviről hegyire elmesélt neki mindent olyan részletességgel, mintha könyvet írna az esetről. A történet végére a lány eltekintett az arcában lüktető fájdalomtól, hisz már megtanulhatta volna, hogy nem szabad egy rémálomban vergődő Winchester fölé hajolni. Ez kétségkívül a saját hibája volt.
Fejét Sam vállán pihentette és a  pár pillanatnyi csendet a vadász hangos sóhaja szakította fel. Mindketten ugyanazon gondolkodtak, de végül Jen volt az aki megszólalt.
-Az, hogy még mindig benned van a vére semmit nem jelent.-mondta magabiztosan. Nem volt száz százalékig meggyőződve az igazáról, de reménykedett benne. Hisz ha belegondolt Sam már a Sárga szemű démon halála óta rengetegszer megtisztult és..
-De mi van, ha mégis?-simította végig a lány arcát finoman Sam.-Mi van, ha majd ő is rákap a démonvérre és akkor..-a férfi még a gondolattól is rettegett. Ha lesz egy gyermeke és nem fogja tudni megvédeni a.. a saját gyengeségétől..
-Nincs miért aggódnod Sam!-mosolyodott el a boszorkány.-Ha lesz egy lányunk..-olyan hirtelen némult el, hogy a vadász azt hitte valami baj van, de mielőtt megszólalhatott volna Jen megelőzte.-Mégis hogy jutott eszedbe ez az idióta név?-kérdezte undorodva. Ezidáig az álom nyomasztó részén töprengett aztán, mint villám csapott belé a felismerés. Bella? Komolyan.. BELLA?
-Hát tudod..-kezdett bele a magyarázatba a férfi és kicsit mintha zavarban lett volna.-Miután elaludtál én.. hát megnéztem az Alkonyatot.-bökte ki egy szuszra Sam, Jen pedig fél szemöldökét felvonva meredt rá. Így már stimmelt az a nyomorult altatódal is.
-Szóval mégiscsak vérszívót akarsz faragni a lányunkból.-nevette el magát halkan a nő és átölelte Samet, akinek elméjét még egy pillanatra elborították az álombeli emlékek, de aztán átadta magát a pillanatnak.
-Mondhatni.-nevette el magát ő is, s a kacajuk betöltötte a szobát

2017. október 28., szombat

I hate the 'almost' between us


Fura. Pici. Szösz. Mert csak.



Odakapom a fejem, ahogy nyílik az ajtó. Hirtelen már nem olyan érdekes a laptop képernyőjén kifeszített kép. Hirtelen már nem számítanak a rossz ómenek. Nem érdekelnek az eltűnt emberek, vagy a kegyetlen gyilkosságok, csak  a belépő Dean Winchester köti le minden figyelmem. Egyik kezében sörösüvegeket, másikban fehér nejlonszatyrot egyensúlyoz, s fél lábbal csukja be az ajtót, kizárva mindent a külvilágból. Csak ez a kis szoba van. A lepukkant motel. A mi várunk.
Csak magunk vagyunk.
Nekem pedig csak ő van.
Szaggatott mozdulatokkal dobja a szatyrot az asztalra. Az alkohol a hűtőbe kerül, aztán csak megfordul.
-Mi az?-összevont szemöldökkel mered rám. Pedig megszokhatta volna.Már azt, hogy olyan áhítattal figyelem minden mozdulatát, mint ahogy egy nincstelen gyerek áll a kirakat előtt, melynek üveglapja mögött a legszebb és legvarázslatosabb játék pompázik amit életében látott. Amit sosem kaphat meg.
Amit sosem kaphatok meg.
Nem is értem igazán, hogy nem vette eddig észre. Vagy miért nem tűntem eddig megszállottnak. Titkolni akartam. Titkolni akarom, de az egész pont annyira nyilvánvaló, mint amennyire tragikus.
-Semmi csak..-beszívom az alsó ajkam és a szavakat keresem. Ott van az az egy a nyelvem hegyén.Az az egy, amit már rég ki akartam mondani. De minden annyira értelmetlen. Nem számítana.
Már megpróbáltuk. Vagyis megpróbáltam. Ő pedig csak jött és ment.  Nem nézett át rajtam, és nem vágott a fejemhez semmit másnap reggel. Csak felkelt, felöltözött. Megállt az ágy mellett és rám villantotta azt a bugyiolvasztó mosolyt és.. És én azt hittem, majd ezután jöhet valami. Valami más vagy csak egy újabb szint az egészben, de nem maradt semmi. Mintha csak egyetlen éjszakával kimerítettük volna a közös limitet az "érzelemkártyán". Én meg csak néztem magam elé és vártam, hátha.. Talán csak a gép romlott el. Adnia kellene még valamit. Még biztos telne valamire. Egy csókra, ölelésre. Vagy csak egy 'szeretlek'-re. De nem. Nincs semmi, sőt azt hiszem már így is adós vagyok. Bár megpróbálok úgy tenni, mintha nem lenne fontos. Mintha az a néhány szó, ami által lezártnak tekintett mindent, nem égett volna a lelkem legmélyére, s mintha nem izzana fel minden alkalommal, mikor csak meglátom.
 

"Ez elég jó volt egy menetnek."

Egy menetnek. Csak egynek.
Ő kiment a szobából és magamra hagyott a gondolataimmal. Én hosszú percekig csak azt a mosolyt idéztem szemem elé és próbáltam eltemetni az akkor fejemben cikázó gondolatokat. Minden, ami akkor bennem élt, ki akart törni. De volt valami, ami meggátolta ebben.
Elég jó volt egy menetnek. Másnak semmiképp. Nem.

Azt hittem már elment. Azt hiszem csak arra vártam. Nem akartam elbúcsúzni. Bár talán jobb lett volna, ha nem ez az utolsó emlékem arról a vadászról, akinek néhány napig otthont adtam. Csak amíg megoldódik az ügy. Az ügy amiben segített. Aztán amilyen gyorsan ment, olyan gyorsan távozott.
Nem. Még ott volt.
Ahogy egy köntösben, lassú léptekkel támolyogtam ki a hálószobámból, hogy.. Nem is emlékszem pontosan miért. Talán, hogy lemossam magamról a szégyenérzetet. Vagy a csalódást. De lehet, hogy csak ki akartam tisztítani a fejem. Hogy kellett egy hely, ahol nem érzem az illatát és érintésének emléke nem kúszik aljas módon tudatom legmélyére, hogy oda befészkelje magát.
De a folyosóra lépve meghallottam a hangját. Aztán szünetet tartott, majd ismét megszólalt.
-Nem Sam. Megyek.-telefonált. Én pedig, mint akinek földbe gyökerezett a lába ott álltam mozdulatlan.-Nem nem akartam. De azt hiszem majdnem maradtam.-léptek zaja törte meg a beálló csendet aztán kinyílt az ajtó.-Nem való nekem ez a..-ezek voltak az utolsó szavak, amiket elkaptam Deanből, mielőtt egy évre felszívódott. Csak álltam ott és nem tudtam eldönteni, hogy örülök annak, amit hallottam, vagy csak jobban lesújtott a tény mint az a fejemben mantrázó kis hangocska, mely  folyamatosan azt kiabálja:
-CSAK NUMERINA VOLTÁL!


-Semmi csak szeretlek.-legalábbis ezt mondanám, ha tudnám, hogy érne valamit. De csak nézem őt és a lelkembe vésett szavak pulzálni kezdenek. Ott csörgedeznek a véremben. Ott vannak mindenhol.
Vagyis jobban mondva csak az az egy szó. Az ami dominál. A többi fájdalom valahogy elenyészik.

-Semmi csak nem találtam értelmes ügyet.-szakítom el róla a tekintetem, de tudom, ő még mindig mereven bámul engem. Hallom ahogy sóhajt egyet, majd megszólal.
-Akkor jó.




Akkor jó. Talán. De talán jobb lett volna az első verzió. Ami a fejemben zajlott le a "szeretlek" után.
Ahogy oda lép hozzám és azzal a gyönyörű csillogással a szemében annyit mondana: "Én is téged Gina."
Akkor jobb lenne. Akkor nem kéne gyűlölnöm ezt az egészet. Bár, azt hiszem csak egy dolgot utálok igazán. Azt az egyet, ami miatt az "ő" és az "én" nem olvad össze. Azt az egyet, amiért Dean és én sosem leszünk "mi".


Utálom ezt.
Utálom a köztünk lévő 'majdnem'-et.

2017. október 23., hétfő

Nightmares


Hangosan zihálva riadok fel. Félig ülő helyzetben, görcsösen markolva a takarómat próbálok levegőhöz jutni, miközben érzem, ahogy a szívem a torkomban dobog. Eltelik pár másodperc, mire végre kirajzolódik előttem az ágyam körvonala a sötétben és rájövök, hogy a szobámban vagyok. Ahogy körbetekintek, látom a vibráló számokat az éjjeliszekrényemen fekvő órán. Fél hármat mutatnak.

A hajam nyirkosan tapad a homlokomra, felkaromon pedig libabőr jelenik meg a hűvös levegő érintésére. Lábaimat átkarolva hajtom a fejemet a térdeimre, enyhén ringatva testemet, miközben próbálom zakatoló szívemet megnyugtatni. Azonban, amint lehunyom a szemem ugyanaz a rémkép kerül előtérbe az elmém rejtett zugából, mint majdnem minden nyomorult éjszaka. Az a pillanat amikor a testét elnyelik a sötét hullámok. Élesen beszívom a levegőt és felkapom a fejem. Makacsul küzdök a látásomat elhomályosító könnyek ellen, sikertelenül. Hangosan fújtatva az ingerültségtől lerúgom magamról a meleg takarót és belebújok a papucsomba. Kikémlelek a szobám ajtaján, majd a törülközőmet és vastag pulcsimat magamhoz szorítva elindulok a fürdő irányába. Semmi kedvem most összefutni a testvéreimmel, igaz általában ilyenkor már mindketten javában az igazak álmát alusszák, de szeretek biztosra menni. Így is túl sokat aggódnak értem mostanában, én pedig fölöslegesen próbálom őket meggyőzni arról, hogy nincsen semmi bajom. Ezek csak álmok. Halkan ellépdelek Dean ajtaja előtt és meghallom tompa horkolását átszűrődni a vastag falapon, hamiskásan elmosolyodom. Ez két dolgot jelenthet. Első esetben Rose is olyan mélyen alszik, hogy már nem zavarja a hang, azonban ezt erősen kétlem a másik sokkal kézenfekvőbb esetben még ébren van és pillanatokon belül hozzávág valamit a fivérem fejéhez. Nem akarom megvárni a végkifejletet így a folytatom az utamat.

Kis idő múlva már a zuhany alatt állva fordítom arcomat a langyos víz felé. Hagyom, hogy felfrissítse a testem minden porcikáját, majd a fejemet lágyan masszírozva mosom meg hosszú barna hajamat. Kissé kelletlenül mászok ki a hidegebb levegőre. A tükörről letörölve a párát megvizsgálom a sötét karikákat a szemem alatt.

- Lehetne ennél rosszabb is. - mormogom magamnak, majd felkapom a törölközőmet és amennyire lehet, kidörzsölöm a vizet a hajamból, ezt követően megragadom a fésűmet, hogy legalább valamennyire meg tudjam zabolázni dús sörényemet. A hajkefével vívott félórás harc után utam a konyhába vezet egy kis meleg tea és édes ízek reményében. Odateszem főni a vizet ezután pedig az egyik szekrényben kezdek el kutakodni a nasiért, amit sikeresen eldugtam Dean elől. Túl sokszor kaptunk már össze azon, hogy melyikünk ette meg a másik utolsó félretett energiabombáját, így jobbnak láttam bebiztosítani magam, elkerülve ezzel a rázós helyzeteket. Megvárom a halk fütyülő hangot, majd a gőzölgő csészémmel és egy csomag keksszel lehuppanok az egyik asztalnál a könyvtárban.

Megdörzsölöm a szememet remélve, hogy így majd enyhül a tompa sajgás a fejemben, ami a több napos kialvatlanság miatt jelentkezett, de tudom, hogy ilyen egyszerűen nem szabadulok meg a problémától. Ahogy az álmaimtól sem. Az elmém pedig napról – napra egyre horrorisztikusabb pillanatképeket villant fel nekem Casről aki épp az isten háta mögött tart angyalkereső hadműveletet. A távolság idegileg kikészít. Sam többször próbált már megnyugtatni, mondván, Castiel tud magára vigyázni én pedig csak túlreagálom a dolgot, ami talán igaz is, azonban a természetemből fakadóan képes vagyok betegre aggódni magam a legapróbb dolgok miatt is.



A nyugtalanság összeszorítja a bensőmet, én pedig átadom magam az érzésnek. Engedem, hogy az agyam minden pillanatot felidézzen abból a napból, ami már belevésődött az emlékezetembe annyiszor futottam rajta végig. Az érzéseim újult erővel ragadnak magukkal, mintha csak most élnék át minden percet, amely homokszemként pereg le a fejemben. A tehetetlenség, csalódottság, düh és a mérhetetlen fájdalom, amit az elvesztése okozott. A maga után hagyott űr elviselhetetlenné vált, szinte megőrjített, a bűntudat pedig eluralkodott rajtam és még a mai napig is fellángolt bennem hiába tért vissza közénk azóta Cas épen és egészségesen. Minden pillanatban amikor rám mosolygott, vagy csak egy röpke csókot váltottunk a lelkem szinte szárnyalt a múlt pedig egyszeriben feledésbe merült. Azonban, ez mégsem irthatja ki belőlem a kétségeimet, amik aztán magukkal rántanak a mélybe. Csak egy szavamba kerülne és máris itt lenne mellettem, hisz minden egyes hívásomkor pillanatokon belül megérkezett, mintha csak arra várna, hogy magamhoz szólítsam, mégsem tudom kiejteni a nevét a számon. Túl nagy teher lennék a számára. A bögrémért nyúlok és belebámulok a sötétlő folyadékba, amíg a tekintetem el nem homályosul a visszatartott könnyeimtől. Remegve fújom ki a levegőt és felemelve a fejem próbálom visszatartani gyengeségem árulkodó jeleit, azonban egy azúrkék szempár rögtön rabul ejt, én pedig megdermedve elakadó lélegzettel figyelem, ahogy a kedves mosoly lehervad szeretett angyalom arcáról, amikor meglátja, milyen állapotban vagyok.

- N-nem hallottalak. – Dadogom, miközben érzem, ahogy az arcomon legördül az első sós csepp.
- Mi a baj, megsérültél?  - kérdezi elgyötörten, és látom ahogy már mozdulna is, hogy a segítségemre siessen.
- Dehogy! - Kezdem elcsukló hangon, majd erőt véve magamon megtörlöm a szemeimet. - Csak elkalandoztak a gondolataim. Tudod milyen érzékeny vagyok, szokásom bármin elpityeredni. -Hadarom mosolyt erőltetve az arcomra, hogy oldjam a helyzet feszültségét, sikertelenül. Túl jól ismer már engem, így átlát gyenge pajzsomon, amit erőtlenül próbálok a külvilág felé tartani meggyőzve arról a többieket, hogy jól vagyok. Igaz a családomnál se működik tökéletesen a dolog, de Casnek elég csak egy pillantást vetnie rám és tudja mennyire össze vagyok törve.
- Megint rosszat álmodtál? - Kérdezi komolyan. A kezét gyengéden az enyémre teszi, megnyugtatásképp.
- Mindig ugyanazt. Nem tudok hozzászokni, ahhoz túlságosan valódinak hat, viszont így lassan mást sem fognak látni a többiek csak azt, ahogyan komásan kóválygok majd a bunkerben.
- Én segíthetnék elzárni ezeket az emlékeket.
- Tudod miért nem akarom őket elfelejteni.
- Ezzel csak saját magadnak ártasz! - Vág vissza és érzem rajta a vívódást. Gyötri a tehetetlenség, mert látja milyen rosszul vagyok, eközben pedig bosszantja makacs ellenkezésem, mégis tiszteletben tartja az én döntésemet. Összekulcsolom az ujjainkat és végre szívből jön a mosolyom, amikor ránézek.
- Ne aggódj most, hogy láttalak pár napig nyugodtabban fogok tudni aludni. Észreveszem ahogy vállai engednek feszült tartásukból. Elgondolkodva ír kis köröket a tenyeremre a hüvelykjével, majd féloldalas mosollyal néz fel rám. Tisztában van vele milyen hatást ér el ezzel nálam.
- Mi lenne akkor, ha itt maradnék éjszakára? Nyugodtan kipihennéd magad és ha szükséged lenne rám még hívnod sem kell.

Eljátszom a gondolattal, ahogy összebújva fekszünk az ágyamon és a következő képek miatt érzem felforrósodni arcomat. Zavaromban lesütött szemmel szentelem minden figyelmemet az apró morzsákra az asztalon, miközben szaggatottan próbálok válaszolni.

- Még ha ma együtt is aludnánk az hosszú távon nem oldaná meg a problémát, talán még rontana is a helyzeten, mert utána esetleg sokkal erőteljesebben hatna rám az álmom amikor visszatér. - Hadarom egy szuszra teljesen szerencsétlenül a tudat pedig, hogy ismét pár szavával képes összezavarni engem kifejezetten felbosszant.
- Akkor mostantól minden éjjel veled alszom probléma megoldva. - Válaszolja magabiztosan mire én tátott szájjal bámulok rá és figyelem elégedett mosolyát.

Hirtelen azt sem tudom, mit válaszoljak erre, közben pedig már el is ragadott magával a gondolat, hogy vajon milyen is lenne minden reggel vele ébredni. Érezni a teste melegét éjjelente magam mellett. Vannak napok amikor irigykedve pillantok a testvéreimre, akik majdnem minden idejüket szerelmükkel töltik, ez pedig teljesen más emberré változtatta át őket, természetesen örülök a boldogságuknak, de van, hogy a sóvárgás erőt vesz rajtam. Azonban a vészvillogó a fejemben emlékeztet arra miért is döntöttem úgy, hogy az egyedüllétet választom.

- Nem, Cas sajnálom. - Válaszolom és elhúzom a kezem tőle. - Szerintem ez nem jó ötlet. - Felállok és a csészémmel egyetemben indulok vissza a konyha felé, így elszalasztom a lehetőséget, hogy lássam az arckifejezését. A mosogatónak támaszkodva állok meg neki háttal, várva a reakciójára.
- Talán te nem szeretnél több időt eltölteni velem? - Hallom meg gyötrődő hangját közvetlenül magam mögött mire összerezzenek.
- Nem erről van szó, de tudom, mennyi teher nyomja most a vállaidat és én nem akarok egy lenni közülük. Annyi mindent teszel értünk, így is bármikor megjelensz, ha csak szükségünk van rád.
- De ez csak természetes, hisz ti vagytok a családom. - Válaszolja halkan halvány mosolyt csalva arcomra.
- Igen, ez igaz és ez ad nekem okot arra, hogy ne akarjam az idődet rabolni a bugyuta kis álmaimmal, amikkel magam is elboldogulok. Vannak ennél sokkal nagyobb problémáid is. – fejezem be halkan. A pár pillanatnyi csöndben, ami ránk telepszik már-már azt hiszem, sikerült meggyőznöm Cas-t az igazamról, ezért teljesen váratlanul érnek következő szavai. 
- Miért csinálod ezt? Látom, ahogy minden erőddel el akarsz lökni magadtól, de nem értem meg az okát. Te vagy számomra a legfontosabb személy és ezért mindent el akarok követni annak érdekében, hogy boldog és egészséges legyél. – A felgyülemlett feszültséget vibrál a hangjában, miközben beszél hozzám. - Vagy csak félreértelmeztem az eddig kialakult helyzetet közöttünk és valójában soha nem is akartál közel engedni magadhoz, erről van szó? - Görcsösen szorítom a pultot, de még így is úgy érzem mintha kicsúszna a lábam alól a talaj amikor meghallom az utolsó kérdését. - Szeretsz engem egyáltalán? – A beszívott levegő a torkomon akad. Tőlem szokatlan gyorsasággal fordulok vissza. A mérhetetlen fájdalom miatt, ami szemeiben tükröződik, a bensőmet elönti a pánik.  Remegő hangon válaszolok.
- Hogyan vonhatod kétségbe az érzéseimet? – Eddig úgy gondoltam, azzal ártok a legkevesebbet mindkettőnknek, ha magam oldom meg a gondjaimat. Azonban ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
- Talán azért, mert miattam van bűntudatod, esetleg én vagyok az oka, hogy nem tudsz aludni napok, hónapok óta? Amikor pedig segíteni szeretnék, kizársz engem? Mégis mi másra gondolhatnék. - Válaszolja, hangja remeg a fájdalomtól én pedig rájövök, hogy már milyen régóta szerette volna nekem feltenni ezeket a kérdéseket. Akaraterőm utolsó zsinórja is elpattan és már nem tudom megállítani patakzó könnyeimet. Szeme kékjére koncentrálva próbálom elcsukló hangon elmagyarázni neki mindazt, ami épp a fejemben kavarog.
- Soha senki mást nem tudnék úgy szeretni, mint téged Castiel. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, de a bűntudat, ami szétmarcangol belülről, mindig csak megerősít abban, milyen önző cselekedet volna tőlem, ha magamhoz láncolnálak. Nem tudom ezt veled megtenni! – válaszolom hüppögve. Halk sóhaj hagyja el ajkait, miközben gyengéden megtörölgeti az arcom.
- Fel nem foghatom, miért gondolkodsz így, nem tűnt még fel, hogy azért jövök el hozzád, amikor csak tudok, mert én is a lehető legtöbb időt szeretném veled eltölteni? Miért lennél a terhemre, igen vannak feladataim, amiket szeretnék elintézni, de ezek sosem fontosabbak nálad. Emellett, nem vagyok nélkülözhetetlen, igenis megérdemlek egy kis nyugalmat, amit veled szeretnék megosztani, Olyan nagy kérés ez? - Kérdezi halványan mosolyogva.
- Akkor… - kezdek bele hüppögve- Tényleg nem lenne baj?
- Mi?
- Az, ha mostantól minden éjjel velem aludnál? - Erre válaszként egy csókot lehel az ajkaimra, majd mikor újra találkozik a tekintetünk, halkan felnevet.
- Még ilyen kisírt szemekkel is imádnivaló vagy, remélem, tudod. - Erre kissé durcásan belefúrom az arcomat a mellkasába, ő pedig szorosabban ölel magához.
- Ezentúl minden alkalommal, amikor itt leszel, a nyakadon fogok lógni, jobb, ha felkészülsz. Figyelmeztetem szabadjára engedve eddig elnyomott vágyaimat. Félve pillantok fel rá, ugyanis nem akarom elriasztani hirtelen jött ragaszkodásommal. – Lehet, hogy túl sok leszek a számodra.
- Hidd el, másra sem vágyom, egyébként sem tudsz olyan könnyen elkergetni magadtól. - kapom a választ és érzem, ahogy egy újabb lágy nevetés tör ki belőle.
- Biztos vagy benne? kérdezek rá a biztonság kedvéért még egyszer.
- Igen, nem kell aggódnod emiatt, sőt mérhetetlen boldogsággal tölt el a tudat, hogy végre beengedtél a falaid mögé. Ha jól sejtem, ezt próbáltad elrejteni előlem olyan hevesen.

Lesütöm a szemem és bólintok.

- Azok után, ami a leviathánokkal történt legszívesebben mindenhová követtelek volna és ezek az erős érzelmek teljesen megrémítettek, mintha kifordultam volna önmagamból. Úgy gondoltam jobb, ha ezekről nem tudsz.
- Megértelek, de tudod, én már sokkal hamarabb megtapasztaltam mindezt veled kapcsolatban. - Tekintetünk összekapcsolódik és nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem.
- Mióta? - Erre egy hamiskás mosolyt villant felém.
- Az maradjon az én titkom, de egy valamit elárulhatok. Ez egy olyan betegség, amiből nem lehet kigyógyulni. - Ezen már én is megkönnyebbülve felnevetek, aztán kibontakozva az öleléséből kitörlöm a maradék nedvességet a szememből majd kézen fogva a szobám felé veszem az irányt. Az ajtóm előtt megállva egy újabb kérdés fogalmazódik meg bennem.
- Most már csak arra leszek kíváncsi, hogy Dean, miként reagál majd erre. – Mutatok az ajtóm felé jelezve mire gondolok. Cas egyhelyben megdermed, és szinte látom, ahogy leperegnek előtte azok az emlékfoszlányok, amiben a fivérem rajtakapott kettőnket egy-egy meghitt pillanatban majd az ezt követő napokig tartó gyilkos hangulat. Kuncogva állok lábujjhegyre és puszilom arcon az én megszeppent angyalomat, kizökkentve őt a kábulatból.
- Ne félj, majd én vigyázok rád.
- Ebben nem kételkedem. - mondja magabiztosan. - Azonban nem aggódnék a helyedben, ha kell miattad még Deannel is szembeszállok. -  Válaszolja, majd behúz maga után a szobába. Én pedig biztos vagyok abban, hogy ezek után egyetlen rossz álom sem fog kísérteni éjszakánként.