2018. augusztus 13., hétfő

Minden nap gondoltam rád! 1


Könnyeim hullanak a poros útra, miközben, lassan a fájdalmas menet részévé válok. Gyomrom apróra zsugorodva, szívem a torkomban dobogva. Feltűnés nélkül törölgetem a szemem, nehogy elkenjem a festéket. Mindenki itt van. Nevetnél, ha látnád Steve szomorú arcát, vagy Nat könnyáztatta szemeit. Még Tony sem viccelődik, csak megy lehajtott fejjel és bűzlik az alkoholtól. 

Itt hagytál, mert erre kértelek. 


- Évekkel ezelőtt – 

Mindenki számára egyértelmű volt, hogy valami alakul. Valami megismételhetetlen és jó. Mikor heccből sós kávéval vártál az ebédlőben egy megbeszélés után, vagy mikor én rejtettem el az összes ruhádat a nagymosás után és szennyeskosárral magad előtt szaladtál végig a toronyban a nevemet kiabálva. Nem voltam más csak egy egyszerű titkárnő. Egy senki, aki jókor volt jó helyen, ezért szuperhősök között tevékenykedett és főzte nekik a koffeinbombákat. A szemed mégis rajtam akadt meg. A mai napig nem értem az okát. 

Egy darabig titkoltuk a kapcsolatunkat, később már együtt éltünk, külön a mi kis lakásunkban. Imádtam a munkádat és az egész őrült helyzetet. Egészen Sokoviáig. Az ott történtek után minden éjjel rettegtem, hogy mikor kapok hírt a halálodról, vagy csak egy balesetről, eltűnésről, fogságról… Semmi nem volt ugyanolyan és ezt te is érezted. Elmúltak a nyugodt és csodás napjaink. Féltettelek. Féltettem az egészet, minket. 

Egy este véresen és sápadtan estél be az ajtón. Kétségbeesettségemben megijedni sem maradt időm. Üvöltöttem veled. Könyörögtem, hogy hagyd abba az egészet és menjünk el a világ másik végére. Másik világba akár! Csak ráztad a fejed nemlegesen és ott akkor tudtuk, hogy vége. 

Nem tartottál vissza. Pakolásnak nem nevezhető módon dobáltam be minden kezem ügyébe akadó dolgot egyetlen bőrönbe. Semmi más nem lebegett a szemem előtt csak, hogy minél hamarabb eltűnjek a közeledből. Fájt. A világot választottad helyettem, míg karba font kézzel, márvány arccal bámultad a mozdulataimat. Szád egyetlen kemény vonallá préselődve, kimondatlan szavakat zárt el előlem. 

- Soha többé nem akarlak látni! – csaptam rá az ajtót. 


- Jelen – 

Tiszteletben tartotta a kérésem. Nem jelentkezett többé. Egyszer-kétszer láttam a TV-ben, de azon kívül, ha véletlenül összefutottunk az utcán, másodpercek leforgása alatt el is tűnt. Mindig is tudtam, hogy valamikor eljön a nap és valaki értesíteni fog, savanyú, karikás szemekkel a halálodról. Pár napja be is igazolódott a jóslatom. Maga a Fekete Özvegy állt az ajtómban, Steve Rogerssel karöltve és lehajtott fejjel kértek bocsánatot. Nem érdekelt más, csak mondják el mi lett végül a veszted. 

Sajnálom, nem a csatamezőn vesztettünk el. Egy hangos összezördülés végett, idegesen pattantál a motorodra, amibe a hetedik utca sarkán egy kisteherautó belehajtott. Még Fury sem tudott visszahozni közénk. Igen, ezt mondtam nem akarlak többé látni, tűnj el az életemből és dögölj meg. 


Nem így értettem! Esküszöm… 

Pár lépést teszek a frissen betemetett koporsó felé és a fényesen csillogó sírkőhöz lépve végig simítok rajta. Az aranyozott betűk tisztelegve álltak feletted, ahogy egy igazi hőshöz méltó. Óvatos mozdulattal térdelek mellé és olvasom a feliratot „Most sem tévesztettem el a célt.” Remegő hangomra alig ismerek rá, így nem erőltetem, de még odasuttogom neki, utoljára. 

- Viszlát Clint Barton, minden nap gondoltam rád… 

2018. augusztus 10., péntek

Seventh

Drága Steve,
a minap bepillantást nyerhettem a seregbe. Persze csak képletesen. Meglátogatott egy barátod.
Peggy Carter néven mutatkozott be, s azt mondta elég jól ismer.
Mesélt rólad azokból az időkből, mikor én nem hallhattam felőled.
Mesélt azokról a kérdésekről, melyekre én nem kaptam válaszokat.
Mintha ismerte volna a látható világod rejtett igazságait.
Amikről azelőtt csupán én tudhattam.

Steve, az a nő velem volt egy idős és már annyi borzalmat látott, amennyit én sosem fogok, csak érezni.
Láttam őt. Gyönyörű, céltudatot és magabiztos.
Pont a szöges ellentétem.
Nem kételkedem hűségedben, de nem lehet, hogy ő volt az egyik oka a megválaszolatlan leveleimnek Steve?
Nem lehet, hogy én siklottam el valami fölött, s az, hogy te kiléptél itt az ajtón ékesszóló bizonyítéka volt annak, hogy engem is magamra hagytál s szerelmedet az egyenruhára cserélted?

Talán csak tévedek.
Talán..
Ő elmondott mindent. Leírta nekem a mindennapjaidat, s azt is mennyit beszéltél rólam.
Hát mégsem feledtél el Steve? Mégis léteztem?
Elmesélte, hogy miket tettél, s szemeim előtt megelevenedett az alakod, s a képzeletbe burkolva láttam magam előtt, hogyan mentesz meg ezreket miközben önmagadat áldoznád fel másokért.
Peg csak mesélt, míg ittam a szavait rólad, melyekben leírta mindazt, melyet én csak a sajtó visszhangján keresztül hallhattam ki a sorok közül, a csend másik oldalán lyukadtam ki.
Az ember azt gondolná, a csend békés. De igazából fájdalmas.

Ő ismerte azt az oldaladat. Míg én csak a másikat láttam.
Az igazi Steve Rogers-t. Neki az volt az igazi.

S bár tudom jól, próbálta leplezni érzéseit, talán látnod kellene a szemeiben a megtört szenvedést, vagy a hangját átjáró áhítatot, mikor rólad beszél.
Szeretett téged Steve. Talán úgy, ahogy én szerettelek.

És igen.
Már csak múlt időben beszélek rólad.
Az elmúlt hónapok szürkén egymásba folytak és elnyelt valami állandó sötétség, mely megsúgta, hogy egyedül maradtam.

Még mindig sötétbe burkolom magam, s tudom még mindig egészen a tiéd vagyok.
Őrzöm az emléked, de abban nem vagyok biztos, hogy a lelkemben tátongó ürességet túl tudom élni.

S hogy miért írok még?
Mert már csak így vagy velem Steve.
Már csak így vagy velem.
Gina


2018. augusztus 9., csütörtök

Sixth

Drága, egyetlen Steve Rogers,
ugye tudod, hogy lassan, lassan, de biztosan kezdek beleőrülni az ürességbe, melyet magad után hagytál?
Ugye tudod, hogy mindaz ami voltam régen, akkor kilépett veled az ajtón, mikor bevonultál a seregbe?
És az a részem, ami már sosem jön vissza, veled együtt..
Nem! Még nem..
De már közel vagyok, mindahhoz, hogy elhiggyem a híreket.
Fél éve már, hogy minden kérdés megválaszolatlan bennem, s a nemzet elbukott hősét a történelem süllyesztőjében érte utol az Örök Inas.
Én pedig bár nem akarom, néha kezdem elhinni, hogy igaz.
Hogy nem vagy többé.
Mégis mi más magyarázata volna mindannak, amit napra nap megélünk?
Mi magyarázata volna, hogy Amerika védelmező nélkül vívja tovább ezt a szörnyű háborút?
S mi magyarázata volna a pusztító magánynak, mely minden pillanattal lelkem egy újabb részét marcangolja szét?
Éjjelente még mindig látlak, de már nem zuhanni.
Már csak azt álmodom, amit akarok. Téged itt, magam mellett.
Aztán mikor felébredek, a fájdalom köntösébe burkolózom, s magamhoz ölelem még bennem élő emlékeimet.
Azokat, amikor még nem Amerika Kapitány, hanem az egyszerű, de nagyszívű Steve Rogers állt mellettem. A Brooklyni kis srác, aki sosem adta fel.

Most kinézek az ablakon és tudod mit látok Steve?
Hogy az élet ment tovább és bár azt mondják a győzelem a miénk lesz majd, minden megváltozott.
A nép levedlette a gyászruhát s a sötét özvegyfátyol, mely engem még tovább utamon kísér, csak nekem maradt meg. S a fájdalom is régi barátként szegődött mellém.
Nekik fogalmuk sincs milyen ez.
Ők csak a hőst látták. A maszkot és a cikornyás gúnyádat a sávokkal és csillagokkal.
A nemzet zászlajába burkolt bábot. Az önjelölt megmentőt.

De én még akkor is téged látlak Steve és tudom, milyen téged elveszíteni.
Azt hiszem fogalmad sincs, vagy talán nem is értheted, de amíg leírtam ezt a mondatot, a szenvedés minden formáját magamban éreztem.

Nemrégiben Mrs.Barnes meglátogatott, s most neked is idézem szavait.
„Az ember halála mindig másokkal történik. Aki elment, az csak azoknak hiányozhat, akik maradtak."

És mi itt maradtunk Steve.
Mi itt vagyunk.

Azt hihetnéd, az alapján, amiket szavakba foglaltam, hogy kezdek lemondani rólad.
Talán így van. Talán nincs. Igazán már én sem tudom biztosan.
Kezdem elveszteni a helyes irányt magamban is, s bár tart még egy apró reménysugár, nem tudom meddig bírom.


A halál keze a kilincsemen pihen.
Én pedig már nem kérem, hogy siess ide. Csak azt kérem, hogy légy még életben!


De rettegek.
Nem attól, ami jön, csupán attól, amit majd az érkező a fülembe suttog.
Félek attól, amit hallanom kell.
Félek, hogy Steve Rogers nincs már többé..
Gina

2018. július 30., hétfő

Breaking the law

Ne haragudj, hogy ennyit késtem vele... a nyolc napos előtte/utána határidőbe még így is belefér. Remélem tetszik és már nem esküdözöm, de igyekszem aktívabb lenni. Odin Éltessen <3 


Ismét elérkezett a nap. Mindenki szerint egy neves és csodálatos ünnep, míg nekem egy átok. A születésem több száz éves évfordulója, de mind ezek mellett a kényszer házasságom kezdete is. A férfi, akihez hozzáadtak, minden más nőnek lehozná a csillagokat, rám pedig csak vigyázni próbál és tartani bennem az alig-alig pislákoló lelket. Évekkel ezelőtt Odin parancsba adta, hogy két legjobb harcosa egybekelljen. Hiába volt minden próbálkozás és küzdelem, nem maradt választásunk. Míg Asgard soron következő királyának asszonya lettem, katonából egy anyának szánt vicc, addig mind a kettőnk szíve darabokban hevert a trónterem kövén, kimondva egy-egy átkozott igent. 

Thor és én, jó párost alkottunk, de egy puszi nem több, annyi sem csattant el köztünk az évek folyamán. Eleget tettünk a kötelességünknek, ami eddig a pillanatig elégnek bizonyult. Az utcákon mégis suttogtak a népek, hogy baj van. Miért nem érkezett még meg a trónörökös? 

Ó, ha tudták volna, hogy ott volt. Az a csöppnyi élet a szívem alatt. Rágondolni és fájt, az emléke és az érzések még mindig késszúrásként forogtak a lelkemben. Az esküvőnk napján, Odin kelyhéből iszogatva jöttem rá, hogy túlságosan bíztam a királyban. Míg Lokival, örömkönnyek közt vártuk apró csemeténket, az átkozott elvette tőlünk a jövőt és a gyermeket. Teljesen tiszta lappal kezdhettük meg közös életünket. Mikor kiderült, Loki eltűnt Heimdall szeme elől, senki egy apró hírt nem kapott felőle, míg Bianca, Thor választottja száműzve lett Midgardra, ahonnan nem térhetett vissza, csak abban az esetben, ha a szőkeség örököst nemz az arra méltónak és a pici szíve először megdobban anyja méhében. 

Savanyú képpel öltöttem magamra csillogó fekete ruhámat. Elmémben emlékek cikáztak, amikor még Bianca a szobámban, tűkön ülve várta minden éjszaka, hogy Thorral a patakhoz szökve átbeszélgessék az éjszakákat, majd rózsaszín köd fedte pillantással áradozzon a párnák közé dőlve. Az én életem is révbe ért. Akkor legalábbis azt hittem, mikor Lokival a palota könyvtárában találkoztunk titokban, őrült terveket szövögetve. 

Hajam szoros kontyba fogtam. Már ez is szokásommá vált. Loki szerette a tincseimet, én pedig megtiszteltem azzal, hogy senki más nem láthatta rajta kívül. Mély lélegzet és nekiindultam a szokásos évenként megrendezett bálnak. A tömegtől hirtelen kifordulni lett volna kedvem, de nem tehettem meg. Előre nézve csak Thor kedvesen mosolygó arcára figyelve lépkedtem a hatalmas trón melletti emelvényhez. A fülemhez hajolva ölelt át és azt suttogta, kitartás. Lehunytam a szemem és elképzeltem, hogy a terem hatalmas kapuja kinyílik, palástját húzva maga után pedig a szokásos önelégült mosolyát magára öltve, suhanó lépéseivel hozzám igyekszik. Majd elé lépve annyit mond: Csak egy vicc volt. 

Teltek, múltak az órák, de az álom nem vált valóra. Már az egész udvar hangos hahotázással adta tudtunkra, mennyire élvezik az összejövetelt. Épp egy utolsó szem borsót kergettem a tányéromon, mikor nyílt a bejárat. A szívem kihagyott egy ütemet, de felnézve nagyobb meglepetés ért, mintha az ábrándozásom vált volna valóra. 

A lány lefagyva, remegő végtagokkal állt a terem közepén. Arcáról könnyek hullottak, majd térdre rogyott. Az emberek furcsán összenéztek és sugdolóztak, hogy milyen ruhát visel, de engem annyira nem érdekelt, csak az számított, hogy minél hamarabb odakerüljek hozzá. Mire odaértem volna, már egy hatalmas test megelőzött és mellette térdelve húzta talpra. Thor torkán nem jött ki hang, de én rögtön darálni kezdtem. 

- Bianca! Hogy kerülsz ide? – még mielőtt válaszolhatott volna, egy ismerős hang csendült fel. 

- Raven! – Ott állt. Nem éppen úgy, mint a képzeletemben, hiszen Midgardi fekete színű öltözéket viselt, de kétség kívül Loki volt az. Ahogy közeledni kezdett felém, a ruhája átváltozott és mire elém ért, a jégkék szemeivel pásztázva, királyi mozdulattal torpant meg. 


- MI FOLYIK ITT? – dörrent fel Odin hangja a trónból. Fél szemével igyekezett a lelkünkbe látni. 

- Apám, visszatértem, hogy elvegyem ami engem illet – jelentette ki Loki, ellentmondást nem tűrő hangon. – Elvetted a nőt akit szeretek, elvetted a gyermekem, amihez nem volt jogod. De az Asgardi törvények értelmében, lejárt az idő, amíg a házasságnak élnie kell. Mától semmisnek tekintendő, hiszen nem született a frigyből utód. 

- Én vagyok a törvény! – állt fel a király. Szemei szikrákat szórtak, de tudta, hogy Lokinak igaza van. – Ő hogy kerül ide? 

- Ha már kérdezed… a másik, a tökéletes fiad sem bírta, hogy tönkreteszed az életét. Tudomásom szerint, Thor – itt bátyjára nézett. – Többször lelátogatott Midgardra, minek következtében, a lány méhében ott lapul Asgard következő uralkodója. 

Bianca megkeményítette az arcvonásait és csak biccentett a király felé. Annyira sok volt az információ, hogy hirtelen el is felejtettem hol vagyok. Nem érdekelt, ha halálbüntetéssel, vagy száműzetéssel súlytanak, de ott abban a pillanatban ugrottam Loki nyakába és öleltem magamhoz, igyekezve bepótolni az elvesztegetett időt. 

Odin Friggára nézett, aki csak gyengéden megfogta a kezét. Szavak nélkül beszélgettek, majd a király meghozta a döntést. 

- A törvények értelmében, a mai nappal eltörlöm Thor, Odin fiának és a Raven, a Kriger (*norvég: harcos) házasságát. Ezzel egyidejűleg, köszöntöm a családban a lányt, kinek szíve alatt ott lapul az unokám és visszafogadom nevelt fiam, Lokit, Odin fiát. 

Nagyokat pislogva próbáltam felfogni mit is mondott az átkozott, de már nem volt időm reagálni, hiszen Loki a lábam alá nyúlva kapott ölbe és ott hagyva a termet, egyetlen irányba igyekezett velem. Ellenkezni is elfelejtettem, annyira meglepődtem a gesztuson, de mikor a könyvtárba értünk, a kis olvasó asztalnál két korsó sör fogadott és a közös cicánk: Loki. 

- Boldog szülinapot kedvesem – duruzsolta a fülembe, nekem pedig végre ismét sínen volt az életem.

2018. július 9., hétfő

Ultron's revenge


Néhány kőkupac még port kavarva gördült le a falról, s a nyomott levegőjű barlang bejáratát végérvényesen lezárta előttünk az omlás. A sötét, kivájt folyosórendszer falain megnyúlt árnyékok táncoltak a zseblámpák fénye nyomán. Én szólaltam meg először, igyekezve véka alá rejteni a fel-feltörő pánikot.
-Megmondtam, hogy ez rohadtul rossz ötlet!-bólogattam hevesen.-Nem kellett volna ide jönnünk. Vagy legalábbis nekem nem veled!-fújtam ki a levegőt, Pietro pedig sértődött morgást hallatott. A mesterséges fény, ilyen homályos környezetben kifejezetten félelmetes keretet kölcsönzött arcának, s a szemei szinte világítottak. Reakciót meg sem várva először a fülemben lévő adó-vevő rendszerbe kezdtem folyamatos, szüntelen segélykéréseket továbbítani, egyre kétségbeesettebb módon, de nem kaptam választ,  az eszköz továbbra is süket maradt.
-Nincs térerő!-szólt sóhajtva, s ide oda cikázva próbált megfelelő helyet keresni, de a mobil képernyőjén csak a „NINCS JEL” kifejezés villogott.
Amikor felé néztem, néhány pillanatra eltűnt a szemem elől, majd  halvány fénycsíkot maga után húzva termett ismét előttem.-És más kijárat sincs, hacsak nem akarunk élve elégni!-higgadt magabiztosság álarcát magára erőltetve fürkészte arcomat, de tudtam jól, hogy a helyzet őt is pont annyira megrémíti, mint engem.
-Tudtam, hogy ez lesz!-lemondóan vágódtam le a hűvös kőfal tövébe. A hideg pulóverem és nadrágom anyagán is átszivárgott, s mintha a bőrömön éreztem volna.
-Nézd, Stark tudja, hogy itt vagyunk és..
-Nem..-szakítottam félbe a lelkesítő beszédet. Szavaim önálló életre keltek, s azok a gondolatok, melyeket csak most értettem meg igazán, utat találtak ajkaimhoz.-Stark még csak azt sem tudja, hogy itt vagyunk.-üveges tekintettel meredtem magam elé és próbáltam feldolgozni kimondott szavaimat. Pietro épp kérdezett volna valamit. Biztosan azt, miről beszélek. Folytattam.-Az egészet kitervelte.-suttogtam elhaló hangon.
-Ki?-a szőkeség tágra nyílt szemekkel guggolt le velem szembe.-JARVIS küldött ide minket.
-JARVIS csak a bábja volt.-üres tekintetemet összekapcsoltam az övével. Alsó ajkamba haraptam és éreztem, ahogy az első könnycsepp legördült az arcomon.-Nem véletlenül evakuálták a falut a vulkán lábánál már hetekkel ezelőtt. Nyilván feltérképezte az egész hegyláncot és tudta, hogy már nem alszik, hanem kitör majd.-nem tudtam tovább egy helyben ülni. Felpattanva járkálni kezdtem a szűk folyosón, közben olykor olykor a sötét alagútra révedt a tekintetem, melyen keresztül társam már megtett egy utat. Amikor néhány másodpercnél tovább figyeltem a rettentő feketeséget, odaképzeltem valami pislákoló, izzó narancsszín veszedelmet közeledni. De nem volt ott semmi.Még nem.-Tudta, hogy instabilak a járatok. Alkotott egy pletykát, hogy túrázók rekedtek a hegy ezen szakaszán. Úgy alakította a dolgot, hogy a mi képességeink legyenek a leghasználhatóbbak a mentésnél, aztán felhasználta Stark technológiáját és ide hozott bennünket meghalni. Ez volt a bosszúja.-sóhajtottam keserűen.
-Mégis kié?-egy pillanat alatt előttem termett és kezét vállamra téve megtorpanásra késztetett.
-Ultroné!-mereven bámultam a sötétkék-fehér ruhájára hímzett ’P’ betűt és akaratlanul is fohászként szakadt fel elmémben azon másik ember neve, akit azt hiszem talán, itt akartam tudni..Peter Parker.. Nem mertem hangosan kimondani. Hisz féltem a ténytől, amit régóta tudtam már. Hogy félrevezetem önmagam..-Visio nem ölte meg, csak azt akarta, hogy ezt higgyük. És most, hogy mi tudjuk, visszajött, ez a titok velünk hal.- színtelen hangon felnevettem és figyeltem, ahogy Pietro arcán formát ölt a felismerés.
A csend súlya ólomként nehezedett ránk.

Ő megpróbálta még néhányszor üzembe helyezni a headseteket. Olykor egy-egy nagyobb darab követ odébb görgetett az útból, mire csak újabbak záporoztak a falakról.
De ő megpróbálta én pedig csak beletörődve figyeltem a kétségbeesett jelenetet, közben azon gondolkodtam, mielőtt meghalnék mi legyen az első dolog, amit megbánhatok.
Aztán hangja kiszakított a belső káoszomból.
-Hogy értetted azt, hogy nem velem kellett volna ide gyere?-kérdezte csalódottsággal vegyes gúnnyal a hangjában. Akkor vettem csak észre, hogy helyet foglalt néhány centire tőlem.  Piszkos kezével hajába túrt.-Az a kis mitugrász mivel volna jobb nálam? Peter mindent megakadályozott volna?-rázta meg a fejét kényszeredetten.-Az az egoista kis..
-Peter képessége legalább mások hasznára is lehet!-vetettem oda megemelve hangomat.-Te csak önmagadat tudod menteni!
-Aminek semmi értelme, ha téged nem tudlak biztonságban!-ingerült szavait visszaverték a falak én pedig elnyílt ajkakkal vizslattam arcát az egyre halványuló fényben.
-Mi?-nyögtem..-Én azt hittem..
-Csak azért szakítottam, mert azt hittem nem vagy boldog velem.-motyogta maga elé.-Aztán láttam, hogy te és Parker annyira..
-Csak azért jöttem össze vele, mert láttam bennetek a hasonlóságot.-böktem ki a szavakat, melyeknek ténye már oly rég tudatosult bennem, de önmagamnak is tagadtam.-Kérlek, ne kérdezd meg mit, nem akarok beszélni erről. Csak tudod most kezdtem végiggondolni azt, mi az amit rohadtul elcsesztem az életemben, de mégis csak egyetlen dolog jut csak eszembe.-mellém húzódott és karjával átölelte vállamat.-A legnagyobb hibám az volt, hogy elengedtelek.-fejemet vállára billentve igyekeztem magamba szívni belőle mindent, amit még megengedhettem magamnak. Az illatát a látványát, a szavait. Őt magát. És azt gondoltam, én lennék a világ legboldogabb embere, ha lenne még egy esélyünk de..
-Röhejes, de én is pont ugyanezt gondoltam rólad.-sóhajában megremegett a mellkasa.-Már megkésett és gyűlölöm magam érte, de szeretlek.-gyengéden belecsókolt a hajamba.-Tudom, hogy ez nem elég, de most itt vagyok.
-Elég.-hebegtem elcsukló hangon, mikor felnéztem rá. Halvány mosolyt erőltettem ajkaimra, de az is fájt. Nem akartam, hogy így legyen vége, de semmit sem mondtam. Csak hagytam, hogy megcsókoljon, közben eszembe jutott, hogy mekkora idiótaság és gyerekes, de ha hercegnő volnék, most minden gondom megoldódna ezzel a csókkal. Kapnék egy újabb lehetőséget.
Némán nevettem magamon és szélnek eresztettem a gondolatot, mely már a csend legmélyén járhatott, mikor a vastag kőtorlasz túloldaláról tompa hangok szűrődtek át hozzánk.
Nem tudtam beazonosítani őket. Ha az életemen múlt volna sem tudom megmondani, hogy Tony, vagy Steve hangját hallottam, de a szavakat kihallottam a reménytelenségemet elűző hangzavarból.
-Itt vannak bent!

2018. július 3., kedd

Painting


Mindenem fájt, ami az ébredést megnehezítette. Az előző nap igen kuszán alakult. Egy vámpírfészek kiírtásán agyaltunk a bunker kellős közepén, mikor Dean felvetette az ötletet, hogy kivételesen ne éjszaka menjünk oda. Szoroztunk, osztottunk, majd rájöttünk, hogy igaza van. Mi bajunk lehet? Ha kimegyünk a házból, a lények nem tudnak utánunk jönni. 

Az igazság, hogy elszámoltuk magunkat. Tudtunk szerint nyolc vámpírnak kellett volna a fészekben lennie. Mikor odaértünk viszont közel harminc hegyesfogúval kellett szembe néznünk. Dean csak megvonta a vállát és mint egy őrült vetette bele magát a halálos tömeg kellős közepébe. Nem néztük tétlenül, ahogy kicsinálják, így mi is utána rohantunk. Az ott történtek felszabadították az adrenalint. Fejek hullottak, tiszta vér volt minden, de a legvégén mi jöttünk ki győztesen. 

A testem minden porcikája lázban égett. Annyira felpörögtem, hogy csak Sam figyelmeztetésére vettem észre: ömlik a lábszáramból a vér. Sokkos állapotban, félve emeltem fel a cafatokra tépett anyagot, de megnyugodtam, ugyanis csak egy egyenes, bár elég mély vágás éktelenkedett a bőrömön. Kifújtam a levegőt megkönnyebbülve, nem harapott meg egy dög sem. 

Sam szó nélkül térdelt elém a doboz kötszerrel és elkezdte összevarrni a sebet. Némán tűrtem. Mióta megbeszéltük, hogy az egész reménytelen köztünk, ritkás maradtunk kettesben. Kifejezetten baráti volt a kapcsolatunk. Felemeltem a fejem és láttam, hogy Dean eltűnt. Biztos ment bejelentkezni Ginának, hogy túlélte az akciót, ne aggódjon és üdvözölje az úton lévő Winchester babyt. 

Lehet a rengeteg fájdalomcsillapítónak volt köszönhető, de másnap reggel Sam ágyában ébredtem. Körülöttünk az asztalon sörös üvegek sorakoztak, akár a sakkfigurák. Pontosan úgy. Sakk matt. Fejem fogva kaptam magamra a földön lévő Roxfortos pólót, ami simán a térdem alá ért. Halkan, lábujjhegyen osonva próbáltam eltűnni a tett helyszínéről, de a szoba ajtaja be volt zárva, a kulcs pedig sehol. Kutatni kezdtem a ruhadarabok alatt, aztán a fiókokban, majd az ágynemű következett. Lassú mozdulattal nyúltam be Sam alvó alakja alatt elhelyezkedő párna alá, ahol a kezét találtam meg, ökölbe szorítva. 

- Fenébe… - morogtam az orrom alatt, amire egy halvány mosoly húzódott a szája szélén. Fenn volt és direkt csinálta az egészet. 
- Hova szöksz? –dörmögte álmos hangon. 
- Zuhanyozni – vontam meg a vállam, bár ezt ő nem látta. 
- Itt is van víz – ásította és felült, két alkarjára támaszkodva. 


- Ne szórakozz velem Samuel, add ide a rohadt kulcsot és hagyj elmenni! – kezdtem kijönni a sodromból. Ő még rátett egy lapáttal és a csuklómnál fogva visszahúzott fekvő helyzetbe az ággyal. Hosszú lábával rám nehezedve bilincselt a lepedőre. 
- Mondták már, hogy reggelente úgy nézel ki, mint egy Picasso festmény? – igézett a behatárolhatatlan színű szemeivel. 
- És te láttad már valaha, hogy milyen embereket festett Picasso? – vágtam vissza, de annyira vicces volt a helyzet, hogy hangosan felröhögtem, mire belőle is kitört a jól ismert, öblös nevetés és beletemette fejét a nyakamba. 
- Maradj itt Jen… - kérlelt. – Ha nemet mondasz, kénytelen leszek egésznapra bezárni. Viszont, ha rábólintasz, talán kapsz kaját – vonogatta a szemöldökét csintalanul. 
- Te most zsarolni próbálsz engem? – vágtam meglepődött fejet, miközben hajába túrva húztam magamhoz közelebb. Tudtam, hogy elvesztettem a harcot. 
- Szó sincs róla… - vágott kiskutya pofát. Tudta, hogy ez mindig meglágyítja a szívem. Rosszallón megcsóváltam a fejem és inkább csókot nyomva a szájára egyeztem bele a szobafogságba. 

Nehéz éjszaka

Ahogy pillantásom végigsiklott a fehér fényben úszó folyosón, úgy éreztem, mintha egy tonnás követ gördítettek volna a mellkasomra. Alsó ajkamba harapva próbáltam meg elfojtani a feltörni készülő zokogást.
A kényelmetlen kórházi székeken mind feldúlt, aggódó, tehetetlen emberek foglaltak helyet.
Talán egy másik helyzetben nevettem volna magunkon.
Nevettem volna a néhány saroknyira lévő pubból érkezett, s útközben bőrig ázott Biancán és Thoron, akik egymásra borulva komoran sugdolóztak valamin.
Nevettem volna a takaróba vackolt, remegő Ravenen, aki lázasan képes volt idáig elvezetni, csakhogy üveges tekintettel bámulja a piszkosfehér falat és várjon.
Nevettem volna a földön kuporgó Lokin, aki fáradtan olykor olykor elbóbiskolt egy másodpercre, aztán úgy riadt fel, mintha csak bűn volna az a néhány pillanat.
Nevettem volna magamon is, hogy úgy járkálok fel és alá az ajtó előtt, amelyen már oly rég bevitték, néha útját állva egy-egy kimerült dolgozónak és minden egyes lépésre felkapom a fejem, reménykedve, hogy végre hírt kapunk róla, mintha csak az anyja volnék.Nevettem volna, hisz összességében úgy néztünk ki, mint egy betegesen lelkes fiatal csapat akik a világ legnagyobb koncertje előtti éjszaka a stadionnál szobroznak, csakhogy bombabiztos helyük legyen másnap.
-Azt hiszem talán haza kellene mennetek!-Steve nesztelenül sétált végig a kihalt folyosón kezében papírtálcán egyensúlyozott poharakkal. Minthogy ő volt hozzá a legközelebb, Loki felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse a földről, majd a kezébe nyomott egy poharat. Aztán a többieknek is szolgáltatott egy adag koffeinlöketet.
-Biztos vagy benne?-kérdezte Bianca felállva. Próbálta magát néhány kézmozdulattal átmelegíteni, de a hajából s ruháiból még most is csöpögött a víz, közben pedig hálás pillantást vetett Raven felé, aki végül odanyújtott neki egy takarót.
-Maradunk!-bólintott a fekete hajú lány, mielőtt Steve megszólalhatott volna.-Hátha kellünk.
-Menjetek!-léptem oda a kis csapathoz, s egyszerre tíz sajnálkozó tekintet szegeződött rám.-Elég, ha én töltöm itt az éjszakát, már így is megtettetek mindent!-szemeim megteltek könnyekkel.-Szükségtelen, hogy maradjatok, ha valami hírt kapok felőle, úgyis szólok.
-Tényleg egyedül akarsz maradni?-Thor kérdő pillantása elbizonytalanított kissé. Azt gondoltam, nyugton mondhatnám, hogy ne hagyjanak magamra. De nem lehetek ilyen önző. Épp helyeslőn bólintani akartam, de a bátyám gyorsabb volt és megelőzött.
-Nem marad egyedül. Én nem megyek sehová!


-Minden rendbe jön majd.-ahogy ott ültem Steve karjába kapaszkodva, mindennél jobban szerettem volna hinni ebben a mondatban. Minden rendbe jön majd. Minden rendbe jön majd. Úgy mantráztam a szavakat, mintha csak ezen múlna, hogy a baleset után Bucky most mosolyogva, néhány kötéssel kisétáljon azon az ajtón.
-De mi van, ha..
-Ne is gondolj erre!-megszorította a kezemet és még inkább magához húzott.-Ne kezd el újra.Kérlek!-hangjában vészjóslón túlcsordult a keserű félelem én pedig akkor jöttem rá, hogy minden, amit eddig mondtam, neki is éppannyira fájt, mint nekem.-Nem a te hibád volt! Hiába mondtad volna, hogy ne üljön motorra, tudod milyen önfejű. De mindemellett kemény fából faragták és hidd el, hogy hamar túl lesz mindezen.-halk sóhaja megtörte a csendet és még egy fehér ruhás nő elsétált mellettünk, szánakozó pillantásának látványától egyszerűen csak kicsúszott a számon az ostoba kérdés.
-Megígéred?-amint kimondtam az egyetlen szót, máris megbántam, hisz tudtam jól, hogy mit mond majd erre. Nem ígérhet meg olyat, ami felett nincs befolyása. De tévedtem.
-Megígérem.-keserű kacaj gyöngyözött fel ajkáról.-Ha azzal az idiótával történik valami, én magam fogom visszarugdosni az életbe!-nehezére esett kimondani a szavakat, nekem pedig nehéz volt gondolni arra, mi lesz ha bekövetkeznek. Nem akartam elveszíteni, így kétségbeesetten akartam mondani valami mást. Valamit, ami ha csak egy pillanatra is de eltereli a figyelmem a történtekről.
-Steve?
-Hm?
-Köszönöm, hogy itt vagy.-szipogtam.-Így egy nehéz éjszaka, kicsit kevésbé nehéz.