Destiny - 9. fejezet

9. fejezet

Raven:

Próbáltam koncentrálni a többiekre, de folyamatosan Loki mosolya és sötét haja járt az eszemben. Még soha nem jártam így. A munka és a terv volt az első, soha nem sikerült eltereljék a figyelmemet. Kivételesen az istenségnek sikerült, ami soha senkinek. Beférkőzött a bőröm alá és Thor hiába állt elő jobbnál-jobb ötletekkel, nekem csak Loki ajkai jutottak el a tudatomig.

-Mit gondolsz Raven? – vonta fel kérdőn szőke szemöldökét a villámok istene.

-Miről is? – pislogtam rá zavarodottan.

-Nem tudom hol jár az eszed, – vigyorgott Thor mindentudóan. – de éppen arról folyik az eszmecsere, hogy mégis vissza kellene menni Asgardba és kérdőre vonni atyánkat.

-Nem tartom jó ötletnek. – koncentráltam végre a körülöttem állókra. – Amint visszaérünk Biancát visszaküldik a Kiválasztottak templomába, minket pedig száműznek. Esküt tettem Odinnak, hogy Asgardon belül maradunk, szeretném a fejemet a helyén tudni.

Mind a hárman ideges bólogatásba kezdtek és némaságba burkolództak. Senkinek nem maradt értelmes lépés a tarsolyában.

A tekintetem összefonódott Lokiéval, minek köszönhetően elpirultam. Talán egy kezemen képes lettem volna megszámolni, hogy hányszor fordult elő velem, hiszen hadvezér létemre előbújt belőlem a romantikus kislány. A szemei mosolyogtak, én pedig képtelen voltam tovább állni a pillantását és elfordultam. Sokkal érdekesebbnek tűnt a hullámzó óceán.

Loki:

Azonnal érzékeltem a Ravenből áradó feszültséget. Sikerült zavarba hozni, aminek máskor örültem volna, de jelen állás szerint bosszantott. Nem akartam, hogy zavarban legyen és másként nézzem rám, mint eddig örök életünk folyamán. Szerettem benne, hogy mindig ellenkezett velem, imádtam az eszét, az erejét és a makacsságát. Talán egyetlen ember létezett az univerzumban, aki képes volt meglágyítani a szívem és az Ő maga volt. Már nem a sötét hajú, hisztis kislányként tekintettem rá, aki az idegeimre ment fiatal koromban, sokkal inkább egy érett és határozott nőként. A nőként, aki képes volt elcsavarni a fejem. Nem tudtam, hogy mennyire befolyásolták érzéseimet a nornák, de nem is foglalkoztam vele. Egy dolog biztos volt, már pedig az, hogy szükségem volt rá. Az életem részének kellett, hogy legyen bármi áron. Természetesen ezt sosem hozhattam tudtára. Ismertem annyira, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba kívánt volna, ha előállok ezzel a képtelen ötlettel.

-Jól vagy? – szűrődött át tévútra tért tudatomon testvérem aggodalmas hangja. A kérdést a Kiválasztott felé intézte, aki a pillanat tört része alatt térdre rogyott és fájdalmas kiáltással masszírozta a halántékát. A gyomrom bukfencet vetett, hiszen egyértelmű volt, hogy nem lehet jó jel. A lány könnyeivel küszködve kapott Thor keze után és fájdalmas, már-már világon túli hangon beszélni kezdett. Innen egyértelművé vált, hogy látomása van.

Bianca:

Hallgattam a többieket, ahogy próbálkoznak kimászni a kalamajkából. Sikertelenül. Egyik pillanatban még Thor aggodalmas arcvonásait figyeltem, a másikban a térdem koppant a földön, miközben irgalmatlan fájdalom hasított a fejembe. Igyekeztem visszafogni a torkomból feltörő sikítást, de nem igazán sikerült. Csukott szemhéjaim mögött félelmetes képek pörögtek. Láttam Asgardot, miközben a csodálatos békés és arannyal borított világ lángokba borul. A narancssárga-vörös égető lángnyelvek porrá változtatták az oly sokáig tiszteletet parancsoló kastélyt. Sikolyok visszahangzottak, ahogy menekültek a polgárok és szívszaggató sírás rázta meg az összes világot. A következő kép egy jól ismert fehér bőrű és sötét hajú férfi mosolygós arca volt. Azonnal felismertem benne Lokit, aki tőrökkel a kezében és boldogan figyelte Asgard pusztulását.

Kirázott a hideg, miközben könnyeim visszafojtva igyekezetem nem elveszíteni az eszméletem.

Thor:

Minden vér elhagyta a testemet és lezsibbadtam, ahogy megláttam térdelni a lányt a földön. Kínokat élhetett át, édes ajkait fájdalmas kiálltás hagyta el. A szívem belefacsarodott. Segíteni szerettem volna neki, de egyszerűen nem tudtam hogyan. A tehetetlenség megbénított.

Aggodalmasan tekintettem öcsém felé, aki ugyanolyan tanácstalanul pillantott vissza rám. Raven sápadtan ölelte át barátnője vállait, de az nem reagált.

Fejben visszapörgettem az időt és ismét az asgardi tónál voltam, Biancával és egy kosár eperrel. Boldogan. Én Thor Odinson, rettegtem. Nem akartam elveszíteni a kiválasztottat. Másoknak ő felért egy szenttel, míg számomra sokkal többet jelentett. Maga volt a mindenség. Remegő ujjaimmal simítottam végig a fájdalmas arcon, mire hirtelen kipattantak a szemei.

-Szia. – suttogtam, miközben vártam, hogy visszatérjen a jelenbe.

-El fogunk pusztulni. – köhögte és zokogva a nyakamnál fogva húzott magához. Simogattam a haját, hátha megnyugtatom.

-Mit láttál? – keményítette meg Raven a hangját. Ő volt az első akinek sikerült észhez térnie.

-Asgardot, lángokban. Mindenki el fog veszni, ha nem maradtok együtt. – nézett a hadvezérre és Lokira. A két fél ijedten kapcsolta össze tekintetét és szinte hallani lehetett az agyukban pörgő fogaskerekek csikorgását.