Amortentia

 

–        Szerintem ez még mindig nem jó ötlet! –figyelmeztettem újra. Elhúztam a szám, mikor beleöntötte a pohárba a rózsaszín bájitalt.– Inkább csak bocsánatot kéne kérned. Ezzel több kárt..

–        Fogd már be! – förmedt rám Fred és egy kiskanállal elkeverte az immáron felturbózott töklevet és a Nagyterem ajtaját bámulva várt.

–        Kössz..

–        Bocs, csak ideges vagyok! – fújtatott. – Ez az utolsó adag amortentiánk, jelenleg az Umbridge postaszenzor miatt nem tudunk újat rendelni és azt akarom, hogy Lyla megbocsásson végre! – hadarta egy szuszra. – Azt akarom, hogy tudja, sajnálom és..

–        És hogy én nem jelentettem semmit! – fejeztem be helyette a mondatot, s hangomba annyi határozottságot erőltettem, hogy a fájdalomnak még a töredékét se hallhassa ki belőle. Egy pillanatra elhallgatott, s tekintetét az enyémbe fúrta.

–        Örülök, hogy megérted! – mondta, s az ajtón épp belépő társaság felé iramodott köszönés nélkül.

Megértem? Még hogy megértem. Azt, hogy heteken át elhitetted velem érek valamit, aztán mikor a barátnőd idióta kis  barátnője rajta kapott minket, már csak egy hiba voltam? Egy súlyos baklövés? Nem, Fred Weasley, súlyos tévedésben élsz, ha azt gondolod megértem, s elhiszed, hogy ilyen könnyen átgázolhatsz rajtam azután, amit tettél.

 

Eltoltam magam elől a zabkásámat és magamhoz vettem a mágiatörténet könyvemet, mely az asztalon pihent. Mielőtt elindultam volna órára, megigazítottam a nyakamban az ezüst csíkozású smaragdzöld nyakkendőt. A tolongó társaság egyik tagja sem méltatott egy pillantásra sem, mikor kiléptem a Nagyteremből. Csupán George Weasleytől kaptam egy megvető fintort a márványlépcső előtt.
A harmadik fokra léptem, mikor felhangzott a fájdalmas sikítás én pedig olyan erősen igyekeztem elfojtani a feltörő kacajomat, hogy az arcom már szinte fájt. S bármit megadtam volna azért, hogy láthassam Fred képét, mikor rájön, hogy a barátnője nem szerelmi bájitalt kapott, de még csak nem is szeretetszirupot. Elképzeltem, milyen mérges kelések borítják a lány arcát és  csak derültem az ostobaságon, melyet Weasley tanúsított. De az örömömbe üröm is vegyült. Nem csak ő volt ostoba. Én is, hisz elhittem, hogy több vagyok, holmi alkalmi kedvtelésnél, s súlyos árat is fizettem érte. De ők nagyobbat fognak.

Végső soron Fred volt az, aki nem jött rá, hogy a Szükség szobája nem csak titkos találkozók és légyottok  színhelye lehet. Igény esetén, csinos kis boszorkánykonyhává válhat, melyben megkezdhetem újra összerakni, szilánkosra tört szívemet, s ehhez a bosszú a leghatásosabb ragasztó.