Néztem ahogy idegesen, remegő kezekkel kiáll az osztály elé. Arcát pír borította, ami tükrözte zavarát. Szemeivel a cipője orrát pásztázta, mintha ez megmenthetné bármitől is.
-Mr. Longbottom, kérdeztem valamit. - dörrent keményen Piton hangja.
A teremben megfagyott a levegő, még a festmények lakói is elbújtak a tanár szúrós tekintete elől. Néma csend telepedett a diákokra, amitől Neville helyzete nem lett egyszerűbb.
-Nem... nem tudom tanár úr. - suttogta alig hallhatóan. Szurkoltam, hogy sikerüljön kinyögnie pár értelmes mondatot, de hiába.
-Hogy mondja? - vonta fel Piton a szemöldökét.
-Nem tudom tanár úr. - köszörülte meg a torkát, így kicsit hangosabban is sikerült kipréselje magából.
-Nem tudja? - mosolyodott el vérfagyasztó módon, majd óráknak tűnő, lassú mozdulattal fordult felénk. - Longbottom nem tudja, mily' meglepő! Ki tudna válaszolni a kérdésre?
Mindenki lapított. Már előre tudtam, hogy mi lesz a forgatókönyv. Neville és én óra előtt egy gyors csókot váltottunk a folyosón, amit természetesen látnia kellett a denevérnek.
-Miss Lockhart! - nézett rám negédes mosollyal. - Magának tudnia kell, hiszen az édesapja könyvet írt róla mennyire jól bánt a... akarom mondani, tudnia kell. - horkantott fel. Minden alkalmat megragadott, hogy szidja az apámat. Tudtam, hogy hibázott, de mégis az apám!
-Nem tudom tanár úr. - néztem keményen a szemébe.
-Csakugyan... - egy pillanatra elgondolkodott, majd kinyögte az ítéletet. - Két hét büntetőmunka mind a kettőjüknek. Leülhet Longbottom.
Neville egy sajnálom mosoly kíséretében foglalt helyet két paddal tőlem. Csak megvontam a vállam és egy sóhaj keretében jegyzetelni kezdtem. Tudtuk, hogy nem úszhatjuk meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése